Amikor kezembe került egy részletes Venezuela térkép, azonnal feltűnt, hogy Mérida körül elég sok településnév kezdődik Mucu- előtaggal. Ez felkeltette az érdeklődésemet, a válaszhoz azonban be kellett járni a déli falvakat, azokat, amiről semmi infót nem találtunk az interneten.
Hogy pontosan hova is megyünk, arról fogalmunk nincs. Annyit tudunk csupán, hogy Mucutuyba a Mercado Periféricóról indul busz és nem a terminálról. Persze az időpontot nem tudjuk, így 8-kor már csak hűlt helyét találjuk a reggeli járatnak. A következő busz délután 1-kor indul, így leülünk a piac egyik étkezdéjében és bámuljuk az embertömeget. Van idő elmélázni azon, milyen is volt az elmúlt majd 3 hónap Venezuelában, mi volt igaz vagy hazugság abból, amit odahaza hallottunk erről az országról. Filozofálgatás helyett legyen annyi elég, hogy Venezuela egy csodaszép ország, ahol nagyon könnyen és olcsón lehet utazni, de egy-két helyet jobb elkerülni, ha az ember szereti a békességet.
Délben befut egy 40 éves Dodge kisbusz, Mucutuy felirattal az oldalán. A sofőr nagy, tágra nyílt szemekkel mered ránk.
- Miért akartok Mucutuyba menni?
- Mert onnan szeretnénk felfedezni a Tapo-Caparo Nemzeti Parkot.
- Hát onnan biztosan nem fogjátok. Menjetek Mucuchachíba, ott talán tudnak segíteni.
Kilátás a központi völgyre valahonnan az útról
Mucuchachí kb. 20 kilométerrel Mucutuy után található egy szűk völgyben, s szerencsére oda is megy egy ütött-kopott kisbusz a piacról. Nincs sok utas, rajtunk kívül mindössze négy asszonyság ücsörög a rendesen kiült székek valamelyikén. Méridát elhagyva egy szeméttelep határában fordulunk rá egy elég vacak minőségű útra, ami az Andok meredek, kaktuszokkal borított hegyoldalában tekereg fel 3500 méter magasba. Az elején szép a kilátás, aztán bejön a paramóra leginkább jellemző köd.
Az egész utazás alatt mindössze két települést érintünk. Az egyik San José álomgyönyörű faluja a paramó lábánál egy apró patak partján. Nincs a falunak se bevezetője, se kivezetője, a "főút" azonnal a főtérre esik be. Nyolc házat számolok össze, de azok úgy épültek egymáshoz, hogy San Josénak város hangulatot adnak. Szívesen megállnánk fotózni egy picit, de valószínűleg a következő 24 órában semmilyen közlekedési eszközbe nem futnánk bele, így kénytelenek vagyunk hátunk mögött hagyni ezt a kis csodát.
A paramo túloldalán, úgy négy órányira Méridától megérkezünk Mucutuyba. Semmi extrát nem tud, így örülök, hogy a buszsofőrre hallgattunk, s nem a kétkedésünkre. Az utolsó egy órában a Tapo-Caparo Nemzeti Park határán autózunk, melynek szűk völgyei és trópusi erdőségei tűnnek fel tőlünk balra. A buszban az út végére megszokják a jelenlétünket és szóba elegyednek velünk az asszonyok.
Mucuchachí utcakép
- Mit csinálnak Mucuchachíban? Valamilyen projekten dolgoznak?
- Nem, mezei turisták vagyunk. Csak szeretnénk megnézni magunknak a falut. Járnak errefelé turisták?
- Külföldiek nem, vagyis én még nem láttam - szólal meg az egész út alatt legnagyobb hangú öreglány.
- De van hol aludni?
- Persze, van két posada a faluban. De alhatnak nálam is, teljesen ingyen.
Nem ez az első alkalom, hogy turistamentes övezetben meghívnak magukhoz a venezuelaiak. Ha Erit nem kerülgetné a hasmenés, meg is szállnánk Jovenita házában, de így kénytelenek vagyunk egy méregdrága hat dolláros szobában tölteni az éjszakát.
Mucuchachí nagyon hangulatos falucska, sűrűn összeépített színes koloniális házikókkal, bántóan tiszta utcákkal és rengeteg csacsival. A helyiek elzártan élnek az Andok mélyén, nyoma sincs a nagyvilági gonoszságnak és szennynek. Mindenki köszön és próbál néhány szót váltani velünk, csak hogy elmondhassa magáról, hogy beszélt gringókkal. Szállásadónk estefelé bekopog és panelával, meleg cukornádlével kínál. Beszélgetünk, közben fény derül a falu erdetére.
Marrón, ahogy a helyiek hívják, elég sűrűn feltűnik a falvak határában
- A falu a nevét a mucuchache indiánokról kapta. A mucu- szó annyit tesz ősi arawati nyelven, hogy "hideg hely". Mondjuk Mucuchachi pont nem az, viszont Mucutuy nagyon is az - okosít minket a házinéni.
- A minap jártunk Mucuchíesben. Akkor az is valami ilyesmit jelent?
- A chíe szó tudtommal vizet jelent, tehát Mucuchíes az a hely, ahol van víz. De őszintén szólva nem tudom. Sajnos már senki nem beszéli az indiánok nyelvét, így a kutatók is csak okoskodnak. Viszont van egy kutyafajta, amit ugyancsak mucuchíesnek hívnak.
A néni jól tudja. 200 évvel ezelőtt Simon Bolívar megfordult Mucuchíes falujában és megtetszett neki a helyiek pásztorkutyája. Nekiajándékoztak egy kölyköt, amit a forradalmár Novadónak nevezett el. Annyira megszerette, hogy a csatákba is magával vitte. Novado Carabobónál elesett, azóta a mucuchíes kutya Venezuela nemzeti ebe.
Este komoly kocsikeresésbe kezdünk, hogy átvághassunk a Tapo-Caparo Nemzeti Parkon Santa Barbarába. Egy órás járkálás után az egyik dzsiptulajdonos elveszi tőle a kedvünket.
- A Tapo-Caparo Nemzeti Parkba nem vezet semmilyen út. Megközelíthetetlen. Ami Santa Barbarába megy, az egy igazi dagonya. Nem hiszem, hogy találtok bárkit is, aki elvinne titeket. De az út Tovarba különben is szebb. Menjetek át Canaguába, ott segítenek majd.
A déli falvakban mindig mosolyognak az emberek (Canaguá)
Másnap úgy döntünk, hogy gyalogosan vágunk neki a 20 kilométerre található Canaguának. Gyönyörű a völgy, ami az út alatt terül el. Egy-két motoron kívül nem sok járművel találkozunk, de a végén felvesz minket egy homokot szállító teherautó. Két fiatal álldogál a platón, kíváncsian néznek ránk.
- Gringók vagytok, igaz? - kérdik mindezt olyan egyszerűséggel, mintha a gringó az maga lenne a turista.
- Igen. Dolgozni mentek?
- Házat építünk Canaguában és homokot viszünk az építkezésre.
- Jól fizetnek?
- Egész jól, 1500 bolívart kapunk 15 napért.
Napi 1000 forintos bér még Venezuelában is igen alacsonynak számít, bár a 16 éves srácoknak ez nyilván teljesen mindegy. Ebből futja vagy 200 sörre, úgyhogy nagy gond nincsen. A teherautó egyszercsak fékez egy nagyot, majd a sofőr kiszól, hogy kígyó van az úton. Lepattanunk a platóról és valóban, egy jó két méteres marrón tekereg az út közepén. Jó, hogy nem gyalog kellett megkerülni a jószágot.
Az út a ködbe vész - irány Tovar
Canaguá nem olyan tetszetős, mint Mucuchachí, de a tisztaság és a rendezettség itt is svájci szinten van. Egészen hihetetlen része ez Venezuelának, mintha nem is Dél-Amerikában járnánk.
- Magyarországról vagytok? A fiam fociedző Dániában és majdnem minden évben megy Magyarországra edzőtáborozni fiatalokkal. Sok szépet mesélt az országotokról - büszkélkedik Maria, egy kedves butikos hölgy akkor, mikor Erika kötelező WC-látogatását teszi nála.
- Hogy jutunk fel Tovarba? - kérdezősködünk.
- Megy busz naponta négyszer, de ma már biztosan nem lesz rajta hely, mert a PDVSA valami népi gyűlést tart itt nálunk.
Össznépi olajértekezlet van Canaguában, így három nap távolságban minden busz tele van. Nincs más, mint stoppolni. Kiállunk a falu határában álló rendőrség épülete elé és várunk. Egy órányi eseménytelen toporgás után megjelenik egy ökröket szállító kamion. Úgy esik, hogy húsz marhával kell megosztanunk a kocsit, úgy vágunk át az Andokon Tovarba, Venezuela valószínűleg legszebb és legrosszab közútján...
