MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Banco Central igazgatója és a Crespi hagyaték vizsgálatát végző muzeológus állítása szerint a táblák egytől egyig hamisítványok voltak. Sajnos csak voltak, mert pár darab kivételével mindnek nyoma veszett, vagyis ez a hivatalos álláspont. Az összeesküvés-elméleteket gyártó honlapok azt mondják, az atya gyűjteménye vagy a mormonoknál vagy Vatikánban kötött ki, mert azok eredetét el akarják titkolni. Lássuk hát, mi az igazság?!

Jonathan Koupermann, a Banco Central fiatal igazgatója nem sok jóval kecsegtetett bennünket. Azt mondta, maradt két-három tábla a Maria Auxiliadora parókia birtokában, de oda idegeneket nem engednek be, így kicsit reményvesztetten vesszük nyakunkba a várost.

A parókia épülete az óváros északi végén áll egy modern templom tőszomszédságában. Kétszer érkezünk hiába, a recepciós mindig csak annyit mond, hogy Padre Gigi, a parókia vezetője nincs benn, jöjjünk vissza később. Másnap szerencsénk van, az atyát a parókia területén találjuk. Egy hetvenes éveinek az elején járó öregurat kell elképzelni, aki piros poncsóban és fekete kalapban fogad minket.

Eri és Padre Gigi azonnal barátok lettek

- Magyar turisták vagyunk, filmet forgatunk egy magyar kutató életéről, akinek felfedezése összekapcsolható Crespi atya fémtábláival - kezdjük az ismertető szöveget, amit az atya kíváncsian hallgat - A Banco Centralban mondták, hogy Önöknél van még pár darab, de hogy nem szívesen mutogatják őket idegeneknek - óvatoskodunk.
- Elég sokan jönnek a gyűjtemény miatt. Nem értem mi ez a Crespi mánia újabban. Néhány hónapja még a hazámból, Olaszországból is jöttek, ők is a táblákat keresték.
- Ön olasz? - lepődik meg Eri.
- Igen, Bologna mellől származom.

Eri azonnal olaszra vált. Az atya arcán mosoly jelenik meg, örül, hogy saját nyelvén beszélhet. Olyannyira megenyhül, hogy nagy sietve ad nekünk egy kulcsot.

- Nekem most el kell mennem - kezdi Padre Gigi -, de itt hagyom a kulcsot. Menjenek le a pincébe, ott van minden, amit keresnek. Évek óta senki nem volt lent, elég nagy lehet a kosz. Annyi kérésem van, hogy semmit ne vigyenek el magukkal.

Ezt megígérjük, s már megyünk is le a pincébe, ami valóban úgy néz ki, mint ahová jó ideje nem tette be ember a lábát. A pince hatalmas, mindenféle limlom fekszik a padlón. Építési törmelék, betonkeverő, könyvek dobozokban. Pont olyan, mint édesanyám garázsa, csak annál százszor nagyobb.

A Crespi hagyaték jelenkora

A jobb hátsó sarokban megpillantjuk azt, amiért jöttünk. Jonathan Koupermann tévedett. Nem csak abban, hogy a parókiára nem engednek be idegeneket, hanem abban is, hogy a hagyatéknak nyoma veszett. A sarokban legalább ezer tábla van összedobálva, amiket a gyűjtemény agyagedényei és faszobrai vesznek körbe. Most értem meg igazán, hogy mitől ilyen misztikus ez a Móricz mánia. A számtalan, témában magát járatosnak mondó laikus úgy állít dolgokat, hogy soha nem vette a fáradtságot, hogy ennek az egésznek utánamenjen csak egy picit is. A Vatikánba manifesztált hagyaték itt fekszik előttünk, elhanyagolva, porosodva. Nem a pápa engedélye kellett hozzá, hogy lássuk, csak egy "mezei" atyáé, akihez elég volt szólni néhány jó szót az anyanyelvén, és máris kezünkbe vehettük az elraboltnak hitt kollekciót.

Persze nem állítom azt, hogy ne lenne olyan lemez, amit az elmúlt évtizedekben széthordtak műkincsgyűjtők, de a hagyaték mérete még így is lenyűgöző. Elkezdünk matatni a táblák között. Az elsőre egyértelmű, hogy José Maldonado nem hazudott; bármelyik táblát a kezünkbe vesszük, mind alumínium lapra nyomtatott egyszerű figura. Vannak nonfiguratív alkotások is, de egyik sem tűnik írásnak.

Egy olyan lemez, amin tisztán látszik, hogy alumíniumból készült

A lemez, amin írásra vagy kódra hasonlító jelek láthatók, bár szinte biztos, hogy nem jelentenek semmit

Mintha maga Crespi lenne a képen - az alatta lévő három jel akár még írás is lehet

Mamuttal küzdő harcosok - mintha könyvből másolták volna ki

Sok táblán megjelenik a hold és a nap, valamint a kígyó. Egyes táblákon oroszlánok szerepelnek, másokon viking harcosok. Találunk egy meglehetősen súlyos koronát is, ami nem tűnik sorozatnyomásos lemeznek, zöld tónusa alapján réznek mondanám. Kibontunk néhány feltekert, igen méretes lemezt. Ezeken furcsán tekergődző alakzatok láthatók, amiknek akár jelentést is adhatnánk, de valószínűleg felesleges lenne. A kerámiák meglehetősen unalmasak, néhány faszobor azonban érdekesnek tűnik.

Az egyik polcon a kezembe kerül az igen kevés nem alumíniumból készült fémszerű tárgy egyike. Nem tudom az anyagát, de nehéz és tömör, viszont biztosan nem vas, mert nincsenek rajta rozsdanyomok. Egy ökröt ábrázol és amolyan papírnehezéknek tűnik.

Aztán a nagy rendetlenségben rátalálunk az egyik legizgalmasabb leletre, egy fából készült képre, aminek a szélét laminával díszítették. A képen egy szépen megfaragott arc látható koronával, valamint az ecuadori címerből jól ismert kondor és zászlók. A fából készült tárgyakról nehéz elképzelni, hogy ősrégiek lennének, mert ilyen körülmények között egy több száz éves emlék gyorsan tönkremenne.

A szakálas és koronás király az ecuadori címerrel a legizgalmasabb lelet

Látván a Crespi hagyatékot pár kérdés merül fel bennem:
- Miért kell összeesküvés-elméleteket gyártani olyasvalamire, aminek ellenkezője ilyen könnyen kideríthető?
- Miért feltételezzük azt egyes neten keringő, állítólag a Crespi hagyatékból származó lemezekről, hogy azok eredetiek, ha a nagyjáról tudjuk, hogy hamis?
- Ha a táblák nem is egy ősi civilizáció emlékei, attól még néprajzi szempontból értékesek. Miért kell őket ott hagyni az enyészetnek egy koszos pince leghátsó sarkában?

A Crespi hagyaték tehát létezik. Az óriások gitárja és egyes érdekesebbnek tűnő lemezek már nincsenek köztük, azokat elhordták korábban műgyűjtők. Látván ezeket a táblákat ezen eltűnt műalkotások eredetisége is megkérdőjelezhető, illetve származásuk tisztázása nehézkes, mivel Padre Crespi antikváriumban is vásárolt, így a Föld bármely pontjáról származhatnak.

Itt az idő, hogy továbbálljunk Guayaquilbe, ahol találkozni szeretnék Dr. Gerardo Peña Matheusszal, Móricz ügyvédbarátjával. Ha valaki tudhat valamit a Tayos-barlangban talált tárgyakról, az talán ő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Cuencába nem csak azért jöttünk, hogy várost nézzünk és bejárjuk a környéket, hanem azért is, hogy ráleljünk egy szalézi szerzetes, Crespi hagyatékára. Az olasz származású atya műgyűjtő volt, kollekciója legizgalmasabb leletei azok a táblák, amik ismeretlen feliratokat és furcsa ábrákat tartalmaztak, s melyről sokan, köztük Móricz is úgy gondolta, hogy egy letűnt kor emlékei.

Carlos Crespi Croci, vagy ahogy a köznyelv ismerte, Padre Crespi, 1891-ben született, 1923-tól pedig Ecuadorban teljesített egyházi szolgálatot egészen haláláig. Misszionáriusként járta a shuar indiánok falvait jó kapcsolatot kialakítva a közösségekkel, akik a városba eljutva gyakran ajándékot vittek a szerzetesnek. Ezek az ajándékok többnyire ősinek tűnő fémtáblák voltak, amin ismeretlen feliratok, furcsa ábrák és sorminták voltak láthatók.

Az atya 1982-es halála után a táblák egy tűzvészben állítólag elpusztultak, de olyan infók is napvilágot láttak, miszerint még Crespi életében Cuenca legnagyobb múzeuma, a Banco Central megvásárolta a szerzetes kollekciójának egy részét, amit aztán bevizsgálás után eltűntettek. Olyan összeesküvés-elméleteket is lehet olvasni a neten, hogy a táblákat Vatikánban őrzik és senkinek nem engedik azokat megtekinteni. Ahogy az egész Móricz történet, úgy a Crespi hagyaték körüli legenda is nagyon zavaros, így nekiláttunk, hogy kibogozzuk a szálakat.

Padre Crespi és az óriások gitára - egyike az eltűnt tárgyaknak

Elsőnek a Banco Central felé vesszük az irányt. Hétfői nap van, a múzeum zárva tart, de a recepciós csaj nagyon segítőkész és azt mondja, délután jöjjünk vissza, akkor bent lesz az igazgató, Jonathan Koupermann. Nem egy klasszikus ecuadori név.

Délután visszatérünk, az igazgató pedig azonnal fogad minket. Mikor belépünk, nagyon meglepődünk, mert múzeumigazgatónak egy idősödő tudósembert képzeltünk el. Jonathan Koupermann azonban egy alig 30 éves srác, aki kék szemű, világos bőrű és nagyon trendin van felöltözve. Azonnal hellyel kínál minket, mi pedig belekezdünk a mesénkbe. Beavatjuk a Móricz sztoriba, amit érdeklődve hallgat végig. Elmondása szerint csak alig pár hónapja a múzeum igazgatója, így nincs teljesen képben a Crespi hagyatékkal kapcsolatban, de természetesen hallott róla.

- Nézzétek! Én nem vagyok szakértője a témának, de annyit tudok, hogy az egész Crespi hagyaték hamisítvány volt.
- Sokan azt mondják, hogy a táblák jó részét itt őrzik a múzeumban.
- Dehogy őrzik. Valamikor az 1980-as évek elején a múzeum megvásárolta a táblákat, hogy bevizsgálhassa azokat, de mindet hamisnak találta.
- És mi lett velük?
- Nem tudom. Lekerültek egy raktárba, aztán a munkások széthordták. Nem maradt belőle semmi. Azt mondják, maradt egy-két darab a szaléziaknál, de oda nem fognak titeket beengedni.
- Az a Maria Auxiliadora kollégium?
- Igen az. De nem engednek be idegent.
- Ismer valakit, aki látta korábban a táblákat?
- Keressétek José Maldonadót. Ha jól tudom, ő végezte a táblák bevizsgálását.

Crespi egy lemezzel, ami furcsa feliratokat tartalmaz

José Maldonadóra még aznap rátalálunk a Remigio Crespo Múzeumban. José egy ötvenes éveinek a közepén járó csendes, de hihetetlenül művelt fickó. Móricz történetéről ő sem hallott, de Crespit személyesen is ismerte, a táblák bevizsgálását pedig valóban ő végezte. Mikor elmondjuk, hogy interjút szeretnénk vele készíteni, egy kicsit vonakodik, de azzal bocsát az utunkra, hogy jöjjünk vissza holnap, addig átgondolja, hogy kamera elé akar-e állni.

Másnap reggel 9-kor már ott állunk a múzeum ajtaja előtt. A biztonsági őr lekísér minket a muzeológus műhelyébe, ahol José éppen pre-inka edényeket osztályoz.

- Ez a mostani munkám. 10 000 darabos készlet. Nézzétek! Ez például a cañari korból származik - emel fel egy csíkos edényt - Hol vegyük fel az interjút?

Őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy nemet mond, de szerencsére jó pillanatban kaptuk el az öreget. Előkerül a kamera, és indul a film.

José Maldonado munka közben

- Padre Crespi műgyűjtő volt. Az volt vele a gond, hogy gyűjtött ő mindent.
- Mekkora volt a kollekció?
- Hatalmas, több ezer tábla s talán még annál is több kerámia.
- Ezek szerint nem csak táblák voltak nála?
- Nem. Rengeteg fából készült szobor, edények, ékszerek, minden.
- Hogy került ez a rengeteg holmi hozzá?
- Az amazóniai indiánok cipelték neki oda. Ő adott érte pár dollárt, így az indiánok egyre több és több táblát hoztak neki.
- Ön látta a táblákat. Milyenek voltak?
- Az egész kollekció hamisítvány volt. Laminákra nyomtattak formákat mindenféle rendszer nélkül. Volt, amin oroszlán szerepelt, másikon viking harcos, a harmadikon meg mindenféle sorminta.
- Mind lamina volt vagy akadt köztük arany, esetleg réz lemez is?
- Mind lamina volt. Olyannyira hamistívány volt, hogy sok lemez hátulján olvasható volt a Coca-Cola felirat. Egyszerűen lelopták az indiánok az útszéli táblákat és formákat véstek bele. Volt olyan, aki ebből egész iparágat csinált. Egy idősebb úr napi nyolc órában gyártotta például az edényeket, amikre össze-vissza festett mindent. Ezek jó része is Crespinél kötött ki.
- Tehát Crespi fizetett ezekért a tárgyakért?
- Igen. De nem csak az indiánoktól vett át dolgokat. Antikváriumokban is vásárolt. Így kerülhetett hozzá esetleg egy-két eredeti darab, amikkel tele van az internet.
- Mi lett a lemezekkel?
- Egy részét széthordták a múzeumi munkások, másik része pedig az enyészeté lett. Nem tudom hova tűnt a nagyja.
- Van, akik szerint a Vatikánban van.
- Miért lenne ott? Semmi értékes nincs benne, hacsak nem az, hogy érdekes néprajzi gyűjtemény. Igazából sajnálom, hogy ez lett a kollekcióból, mert egy kiállítást megért volna. Volt a táblák között rengeteg szép darab, de a Banco Centralt nem érdekelte a téma.

A tudós világ két képviselője, a Banco Central igazgatója és a bevizsgálást végző muzeológus mind ugyanazt állítják: a Crespi táblák hamisítványok. Persze az lenne az igazi, ha a saját szemünkkel látnánk a táblákat, bár nem kecsegtetnek sok jóval. Másnap ettől függetlenül felkeressük a Maria Auxiliadora szalézi rendi kollégiumot...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Móricz János nem csak a Tayos-barlangban kutatott. Leírásai alapján jól ismert számos indiánközösséget (nem csak a shuarokat), s bár nem volt nyelvész, hasonlóságot vélt felfedezni egyes népcsoportok és a mi nyelvünk között. A nyelvész társadalom kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar rokona lenne bármelyik indián nyelvnek, de azok után, hogy Juan Ramos, Móricz egykori vezetője azt mondta nekünk, hogy értette egy filmen látott pakisztáni közösség minden szavát, úgy gondoltuk, utána megyünk Móricz nyelvelméletének.

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni." - részlet Móricz János 1965-ös leveléből, amit Pataky Lászlónak címzett.

A Móricz János Kulturális Egyesület jóvoltából hozzájutottunk egy szószedethez, amit a magyar kutató állított össze 1967-ben. Több száz szó szerepel rajta rendszertelenül felsorolva, többségét nem lehet magyarul értelmezni. Nem vagyok nyelvész, így kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez valós tartalom, a szavak léteznek/léteztek. A lista tetején olvasható egy mondat, miszerint "Mochica magyar törzs nyelvéből közlök egynéhány szót úgy, ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején feljegyezték."

Móricz 1967-ból származó listája a magyarral állítólag rokonságot mutató szavakkal

Móricz a puruhá, a cañari és a puruhá-mochica nyelvekkel rokonította a magyart, illetve a szószedet tetején ez a három nyelv szerepel. Hogy az erőszakos spanyol nyelvcsere mit fed, nem sikerült kiderítenünk, mert bár a spanyolok érkezésükkor komoly tisztogatásba kezdtek, sok amazóniai közösséggel évszázadokig nem volt kapcsolatuk, így a nyelvcserét is nehéz lett volna véghez vinni. A tisztázatlan eredetű puruhá nyelvek jó része kihalt, a cañari vesztét pedig igazolhatóan nem a spanyolok, hanem az inkák okozták.

A puruhá nyelvek közül Ecuadorban ma a shuar, a cayapa és a cofanes élő nyelv, bár ez utóbbit már igen kevesen beszélik. Móricz többször említi a salasacákat, akik nevét a Zala-szakasz szókapcsolatból eredezteti, s akik Bañostól nem messze élnek. Így hát buszra szállunk és irány Salasaca faluja, hátha sikerül valamit kiderítenünk.

Alig 40 perc utazás után szól a sofőr, hogy megérkeztünk Salasacába. Egy jellegtelen koszfészek, semmi indiános nincs benne, pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori kisváros. Ronda betonházak sorakoznak a főút mellett, olyan, mintha kiraktak volna minket Kazincbarcika alsón. Kérdezősködünk az utcán, hogy hol van a központ, de mindenki azt mutogatja, hogy ez itt az, ahol éppen állunk. Salasaca olyan település, aminek még egy latinos főtere sincs.

Salasaca bácsi a piacon

Rátalálunk egy épületre, amire ki van írva, hogy Museo Cultural del Pueblo Salasaca. Bemenekülünk. Odabenn egy fekete hosszú hajú fickó ül két salasaca lánnyal. A lányok hosszú szoknyát viselnek, a fickó fekete ponchót. Pont ugyanúgy néznek ki, mint a saragurók Loja környékén. A fickó megpillantva minket azonnal odalép hozzánk, és elkezdi mesélni, hogy ő a múzeum igazgatója és csak nemrég nyitottak, mi vagyunk az első külföldi látogatók. Mielőtt nagyon belemerülne, közöljük vele, hogy keresünk valakit, aki a salasacák ősi nyelvéről tudna valamit mondani.

- A salasacák ősi nyelvéről? Szerintem senki. A nyelvünk közel 400 éve kihalt - zárja rövidre a témát Franklin.
- Valami csak van a régmúltról?
- Van. Egyetlen könyv jelent meg a témában, lehet másnál nincs is belőle példány.

Körbejárjuk a múzeumot, ami igencsak kezdetleges formát mutat. A három emeletből csak kettőben van mit nézni, azok is többnyire népviseletbe öltöztetett viszbábuk. Az egyik teremben a bábuk imádkoznak egy kőnél, hátuk mögött pedig megjelenik egy óriás. A shuarok legendájában is voltak óriások, máig vannak, akik látni vélik őket a barlangok mélyén. Miközben nézelődünk, Franklin mesélni kezd a kamerának.

Franklinnal beszélgetek a múzeumban

- A salasacák az inkáktól származnak. Sokunk családneve inka eredetre vezethető vissza, vannak, akiket Apunak hívnak (Apu kecsuául a hegyek szellemét jelöli), másokat Chiliquingának, ami a chilei inkákra utal.
- A salasacák kicsuául beszélnek, igaz?
- Igen.
- Az olyan, mint a perui kecsua?
- Tulajdonképpen ugyanaz, csak néhány szóban van eltérés.
- De a salasacák korábban saját nyelvüket használták?
- Igen.
- Miért a kecsuára váltottak, miért nem a spanyolra?
- Ezt sajnos nem tudom. Valószínűleg azért, mert az Andokban rajtunk kívül mindenki más kecsuául beszélt.

Franklinnek igaza lehet. A hondurasi tawahkák nyelve a kihalás szélére került, mert az utóbbi
évtizedekben mindenki a szomszédos törzs, a miszkítók nyelvét kezdte beszélni. Közöttük sem a spanyol hódított.

Mikor az ember kutat az interneten Móricz után, számtalan hülyeséggel találja magát szemben. A Chiliquingára nyilván sokan kapják fel a fejüket, mivel Móricz anno beszámolt egy Chapaquingáról (Csaba inca), vagyis Csaba királyfiról, aki a perui Chan Chan városában élhetett. Önjelölt magyarság kutatók azonnal magukénak érezhetik a témát, de ki kell ábrándítsam őket, mert a Csaba szó valószínűleg a kecsua chapa, vagyis kém szó félrehallásából kelt életre. Ha élt is ez a Chapaquinga, sokkal valószínűbb, hogy gúnynevet kapva a kémek inkája, vagyis királya volt, sem mint maga Csaba királyfi.

A salasaca településnevek nem mutatnak rokonságot a magyarral (Forrás: David Guevara, Quiche: Grámatica, 1966)

- A salasaca nyelvből maradt-e meg valami? Használnak még régi szavakat? - érdeklődünk.
- Nagyon keveset, talán úgy fél tucatot. Ott van például a négy, mint szám. Kicsuául tawa, de mi chuscónak mondjuk. Vagy a fej, ami kicsuául uma, salasacául mondongo.
- Mint a pacal spanyolul?
- Pontosan - mosolyodik el Franklin.

Megmutatjuk neki az egyesülettől kapott papírokat, amit nagyon érdekesnek talál. Cserébe elővesz egy fénymásolt könyvet és vadul lapozgatni kezdi.

- Ez itt mind, amit tudunk az ősi nyelvről - nyújtja oda a könyvet, amit David Guevara publikált 1966-ban Quiche: Grámatica címmel.

Ebben rátalálunk azokra a szavakra, amiket Franklin is mondott, valamint számos család- és településnévre, amik közül egyik sem hasonlít a Móricz listáján szereplő szavakhoz. Úgy néz ki, hogy a salasacákkal semmilyen kapcsolatunk nincs, de ha volt is, kiderülni soha nem fog, ugyanis a kihalt nyelvüket senki nem jegyezte le, az a pár szó, ami emlékként maradt pedig kevés ahhoz, hogy bármit igazolni lehessen. De akkor a magyar kutató honnan szedte azt a több száz szót?

Móricz tévedett, de adunk neki mégegy esélyt, ugyanis nem csak a kihalt salasaca volt puruhá nyelv, hanem a cayapáké, vagyis a vörös indiánoké is az, ráadásul ott igen gyakori a Calasacón családnév, ami hasonlít a Salasaca névre. Ha valamiben, akkor a Salasacában biztosan tévedett Móricz, meglátjuk mi lesz majd a vörös indiánok között...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Erich von Däniken, svájci író adta a Tayos-barlang kincseinek az Istenek aranya nevet. Ő bár azt állította, hogy járt a barlangban és a fémkönyvtárban, Móricz ezt mindvégig tagadta, és elítélte az írót szenzációhajhász magatartása miatt. Juan Ramos, Móricz egykori vezetője kameránk elé állt és elmondta, mi történt pontosan. Däniken neve neki sem ismerős, azonban aranyra és egy pakisztáni törzsre tisztán emlékszik...   

Juan Ramos, Móricz állítólagos vezetője nehezen mozog. Súlyos ólábúságtól szenved, lábfeje pedig bucira van dagadva. Unokájába, Sofiába kapaszkodva kísér fel minket a házához, amiben egyedül él.

- Aludjatok nálam! - kezdi az öreg - Úgyis mindig egyedül vagyok esténként.

A ház pont ugyanolyan cölöpház, mint bármelyik másik shuar épület a vidéken. Nincs odabenn semmi, csak egy ágy és két házilag gyártott szék. Az öreg leül az egyikre és nézi, ahogy sátrat verünk az előtérben.

Nantip maga az édenkert

- Juannak is volt ilyesmi.
- Mármint Móricznak?
- Igen. Ő is mindig sátorban aludt Coangosban.
- Jól ismerte őt?
- Hajjaj! Nálam jobban senki nem ismerte.
- Hány éves volt, mikor Móricz Coangosban járt?
- Fiatal voltam, úgy 25. Juan jóval idősebb volt nálam.

Közben elkészülünk a sátor felállításával, s konstatáljuk, hogy az egész falu bámul befelé az ajtón.

- Nem járnak errefelé turisták, igaz? - vetjük oda az öregnek.
- Nem, soha nem jártak még itt. Ti vagytok az elsők.

Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen csodálatos falu, mint Nantip, hogy nem válik Ecuadorban turista célponttá. Egy mesés völgyben fekszik, a környező hegyeket pedig érintetlen esőerdők borítják. Minden zöld és madárfüttytől hangos. Utoljára ilyen édenkerti hangulatom őserdőben a hondurasi Krautarában volt.

Juan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózva

- Mióta létezik Nantip?
- Az 1970-es évek közepétől. Akkor jártam itt először vadászni, és nagyon megtetszett a völgy.
- Ezek szerint ön a falu alapítója?
- Pontosan. Az egész falut egyetlen család lakja. Mindenki a gyermekem és az unokám.
- Mit jelent a falu neve?
- Semmit. Az egyik nagybátyámat hívták Nantipnak, róla neveztem el a falut.

A házba belép Juan Ramos egyik fia, José Manuel is. Fekete bajsza és fehér bőre miatt az ember könnyen meszticnek nézné, de a shuarok között sok a világos bőrű és hajú ember. Talán ezért is gondolta azt Móricz, hogy közünk lehet egymáshoz. José bemutatkozik, majd leül a lépcsőre és nézi, miként pakolunk be a sátorba.

- Ti Juannak a rokonai vagytok? - teszi fel a meglepő kérdést Juan Ramos.
- Nem, csak mi is magyarok vagyunk, mint ő. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mit talált a barlangban, és hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméletét, miszerint mi magyarok rokonok vagyunk a shuarokkal.
- Nekem a druszám mindig azt mondta, hogy ő nem gringó, hanem földim. Soha nem értettem, mire gondol.
- Az volt az elmélete, hogy a magyarok rokonai egyes ecuadori indiánközösségeknek - magyarázzuk.
- Azt én nem tudom. Mi történt vele, hogy halt meg?
- Nem tudjuk pontosan. Van, aki azt mondja, hogy beteg volt, mások gyilkosságot emlegetnek.
- Miért ölték volna meg Juant?
- Nem tudom. Talán mert tudta, hogy van valami a barlangban.
- Nincs ott már semmi. Elvittek mindent - legyint az öreg.

José Manuel és családja

Éppen kezdene izgalmas lenni a dolog, amikor José Manuel közbevág:

- Nem akarjátok megnézni a vízeséseket?
- Dehogynem. Milyen vízesések?
- Hát a szent vízeséseket, ahová egykoron az uwishinek jártak natemet inni.
- Van Nantipban is uwishin?
- Nincsen, csak egy rossz - veti oda Juan Ramos - Ő miatta néz így ki a lábam. Nem tudom mit lehetne vele csinálni, de alig tudok járni.
- Orvosnak kéne megnéznie - okoskodom.
- Voltam már Tiwintzában, de a doktor csak egy darab gyógyszert adott. Mit gyógyít meg egy tabletta? Semmit. Méndezbe kéne eljussak, de hogyan? Nincs pénzem rá, meg nem is tudok kisétálni az útig.

Megnyugtatjuk az öreget, hogyha elmeséli kalandjait Móriczcal, akkor fizetünk valamennyit, ami talán elég lesz arra, hogy eljusson Méndezbe, és hogy orvosságot vegyen rajta.

Joséval, egyik öccsével és két fiatal sráccal nekivágok az erdőnek, hogy lássam az uwishinek szent vízeséseit. Eri nem jön, azt mondja, neki elég volt már az erdőben battyogásból. Jobban is teszi, hogy marad, mert az ösvény a zuhataghoz nem a legkönnyebb program. Mindig imádom azt a feelinget, mikor az indiánok először kontaktálnak turistával. Én alapvetően nem tartom magamat ügyetlen gyereknek, ami a szikláról sziklára ugrálást jelenti, de hozzájuk képest egy igazi kripli vagyok. Úgy másznak a csúszós köveken, mint a majmok a faágakon, elnézve őket fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy esnek egy nagyot, bár biztos olykor előfordul. Az előrehaladást az sem segíti, hogy rajtam a semmire nem jó bakancsom van, így egy komolyabb zúgónál közlöm, hogy ez így nem lesz jó, mert én ebben a mamuszban nem tudok továbbmenni. José azonnal int az egyik fiatal srácnak, hogy vegye le a gumicsizmáját, azt adja nekem, ő meg jöjjön mezítláb. Ekkor veszem észre, hogy a srácnál laptop van.

- Minek az ide? - kérdem a srácot.
- Fényképezni - jön a természetközeli válasz.

A szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhető

Az egy dolog, hogy már van bevezetett áram a faluban, de hogy laptop is van, az egy picit meglep. Bár a faluban azt mondták, a túra alig egy óráig tart majd oda-vissza, jó másfél órán át bukdácsolunk a folyómederben. Mert hogy ösvény az nincs, egész végig egy gyorsfolyású patak medrében menetelünk. Aztán egyszercsak feltűnik a kb. 15 méter magas vízesés. Öröm megérkezni, mert bevallom, nem kicsit féltettem a kamerát, amit egész végig a vállamon cipeltem.

- Miért nem jönnek ide turisták? - kérdezi José Manuel.
- Nem ismerik, valószínűleg azért. Meg lássuk be, a minden falu határában álló belépni tilos tábla sem túl turistabarát.
- Az a hülye tábla... Én mindig hangoztatom az önkormányzaton, hogy szereljük le, mert semmi értelme, de az irodisták nem értenek semmit.

A shuarok pár éve kitalálták maguknak ezt a politikai katyvaszt, és ugyanazt csinálják kicsiben, mint mi nagyban, vagy majdnem nagyban. Egymást fúrják, közben idióta szabályokat hoznak, amik megkeserítik a helyiek életét.

Shuar valóság a 21. században

- Szeretnénk építeni egy turistaszállót a faluban. Szerinted lenne értelme? - próbál José evilági nyelven beszélni.
- Persze, hogy van. De fontos, hogy tudjanak róla az emberek. Beszéljetek túraszervező cégekkel szerte Ecuadorban, szervezzetek ide pár napos kirándulásokat, ayahuasca szertartásokat, és jönni fognak - adom a tippet, ami szerintem működőképes, bár általában süket fülekre talál.

Mire visszaérünk a faluba, már késő délután van. A falu közösségi házában (itt van a TV) felszolgálják nekünk a vacsorát. Yukka, páncélos hal és pálmakéreg a menü, ez utóbbi nagyon ízletes. Vannak olyan növények, amikbe ha az ember beleharap, azonnal érzi, hogy az egészséges és jót tesz. Na ez pont ilyen. A palmitónak nevezett pálmakéreg állítólag tele van vitaminokkal, ezért terjedt el az összes amazóniai közösségnél.

A shuar konyha egészséges, viszont egyhangú

Vacsora után a szürkületi fényben sétálunk Erivel egyet a faluban. Fotózzuk a gyerekeket, akik örömmel pózolnak a fényképezőgépnek. Egyszercsak elénk toppan egy eddig nem látott fickó. Bemutatkozik és közli, hogy ő itt az elnök, s érdeklődik, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt és milyen jogon fotózunk.

- Magyar turisták vagyunk, Juan Ramoshoz jöttünk, hogy interjút készítsünk vele.
- Milyen interjút? Ki adott erre engedélyt?
- Maga Juan Ramos. 40 éve ismert valakit, akinek az életéről forgatunk filmet.
- Ha nincs az önkormányzattól engedélyük, akkor ne fotózzanak és ne filmezzenek a faluban, mert az tilos - közli velünk az elnök a hivatalos álláspontját.

Elszakad a cérna. Annyiszor kötöttek belénk az elmúlt egy hétben, hogy az elmondhatatlan, és mindig ugyanazzal az idióta engedéllyel jönnek, aminek semmi, de semmi értelme nincsen. Kőkemény szóváltásba keveredünk a fickóval, elmagyarázom neki, hogy az engedély, amit minden elnök követel rajtunk egy baromság, mert ki fog minden alkalommal visszatérni Sucúába, hogy kapjon egy papírt. Mivel mi úgymond nyomozunk, soha nem tudjuk melyik faluba visz az utunk, és nem utazhatunk minden egyes nyom után egy teljes napot, hogy rábólintson a belépésünkre egy hivatalnok. Eközben megjelenik José Manuel és Juan Ramos is.

A shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegent

- Az, hogy Andrés (így szólítanak engem mindenhol Latin-Amerikában) és Erika velem interjút készít-e vagy sem, azt én döntöm el, nem az önkormányzat - fakad ki az öreg - A táblákat pedig le kéne szerelni.

Jó egy órán át megy az egymásnak feszülés, végül annyira besötétedik, hogy a szájkaratét átmenetileg beszüntetjük.

- Az unokám férje - mondja Juan Ramos a háza felé sétálva - Megválasztottuk elnöknek és azt hiszi, hogy ettől okos. Ez az egész önkormányzat egy nagy butaság. Holnap elmondok nektek mindent.

Másnap reggel már korán talpon vagyunk. Izgatott vagyok, mert ez lesz az a nap, amikor végre fény derül arra, hogy Móricz valóban felfedező volt vagy csak sarlatán. Reggeli után az öreg belebújik a legszebb ruhájába, ami egy kopottas melegítő, majd szól, hogy kezdhetjük. Beállítjuk a kamerát és pörög a film.

A shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshez

- Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- La Esperanzában. Éppen röplabdáztam a haverokkal, amikor megjelent Juan. Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol van az a kő, amin rajzok láthatók. Mutatott néhány rajzot egy könyvben, s mivel azok ugyanolyanok voltak, mint a sziklán lévők La Esperanzában, hát megmutattam neki.
- Milyen rajzok voltak a kövön?
- Figurák, keresztek és valamilyen írás. Juan könyvében volt ugyanolyan írás.
- Mi történt ezután?
- Megkért, hogy vigyem el a faluba, ahol én lakom. Elvittem hát Coangosba. Ott élt a sógorom, Karunda Jambé, akinek az arcára ugyanazok a figurák voltak tetoválva, mint amik a sziklán voltak láthatók.

Hirtelen felrémlik bennem José Bajare arca Coangosból, neki is karikák voltak az arcára tetoválva.

- Móricz egyedül érkezett?
- Nem. Egy nővel, valamint egy helyi vezetővel, aki Limónból származott. De ő Yukiantzából visszafordult, Coangosba csak Juan jött és a nő.

Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)

Móricz többször említ egy nőt, akit jó barátjának tartott és aki többször ott volt vele az expedíciókon.

- Milyen hosszú ideig volt Móricz Coangosban?
- Első alkalommal 15 napig.
- Mit csinált?
- Semmit. Fényképezett és írt, semmi többet.
- Mikor mentek le a barlangba?
- Harmadszorra. Mikor másodszor jött, akkor sem mentünk le.
- Harmadszorra is csak a nővel érkezett?
- Nem. Akkor helikopterrel jöttek és volt velük sok rendőr.
- Mindannyian lementek a barlangba?
- Nem. Az egyik unokatestvéremmel, Peterrel vittük le Juant és a nőt. Elsőként én mentem le, aztán a druszám, majd Peter. Végül a nő jött le.
- És a rendőrök?
- Ők nem jöttek le, fent maradtak.
- Önök Peterrel ismerték korábbról a barlangot?
- Persze. Sokszor mentünk le megcsapolni a tayosokat (a tayos shuar nyelven olajmadár, az indiánok az olajukat hasznosították).
- Odalenn mi történt?
- Egy ideig mentünk befelé, aztán Peter lemaradt. Juan hozott magával egy olyan eszközt, amivel fémet lehet keresni. Azt mondta, hogy egy arany harangot keres, amit az ősei hagytak ott.
- És megtalálta?
- Beljebb mentünk egy olyan helyre, ahol a barlang fala függőleges volt. Úgy nézett ki, mint egy terem. Itt kezdte el böködni a guanót, ami beterítette a barlang alját. Böködte a pálcájával, ami egyszer csak megakadt. Ott álltam a háta mögött. Kiásta a guanóból és a harang volt az.
- Hogy nézett ki?
- Sárga volt. Aranyból készült, tiszta aranyból.

Tehát Móricz talált valamit a barlangban, ez most már biztos. Ráadásul Móricz tudta, mit keres, de hogy az arany harangnak mi köze a magyar őstörténethez, arról sejtésem sincsen.

- Juan betette a zsákjába a harangot és kimentünk a barlangból - folytatja az öreg.
- Utána még lementek a barlangba?
- Minden nap. De csak mi, a rendőrök soha. Ők fent rádióztak.
- A következő napokon még találtak valamit?
- Igen. Először egy állatnak a karmát (Móricz egyik levelében mesél egy karomról, amit dinoszaurusz karomnak titulál), majd egy könyvet.
- Könyvet?
- Igen. Összesen három könyvet találtunk. Feketék voltak, de fémből készültek.
- Voltak belső oldalaik?
- Nem. Táblák voltak, jó méteresek.
- Volt rájuk írva valami?
- Igen, de nem tudtam elolvasni. A rendőrök is kérdezték odafenn, hogy mondjam el, mi van ráírva, de mondtam nekik, hogy nem vagyok tudós, nem ismerem azokat a betűket.
- Mi lett a haranggal, a karommal és a könyvekkel?
- A druszám elvitte őket magával.

Juan Ramos Móricz János vezetője és barátja volt

Móricz János ezek szerint nem írt igazat a leveleiben, mert azt állította, hogy nem nyúlt semmihez, mert meg akarta őrizni a tárgyakat a shuaroknak, hogy azokat a tudósok a barlangban vizsgálják majd meg.

- Ezután Móricz visszatért még?
- Egyszer. Egy vezetővel jött és sok meszticcel.
- Leereszkedtek újra a barlangba?
- Nem. Nem engedtük őket. Mondtuk Juannak, hogy ezek az emberek csak az aranyért jöttek, nem mehetnek le.
- Ezután?
- Soha többé nem láttam Juant.
- Milyen volt a viszonya Móriczcal? - próbálom a témát kicsit személyesebben megközelíteni.
- Jó, mondhatni barátok voltunk. Megbízott bennem. Mindig velem beszélt elsőnek, ha kellett neki valami. Egyszer még filmet is néztünk együtt.
- Filmet?
- Igen. Volt egy vetítője. Behívott a sátrába és mutatott egy kis filmet, azt hiszem Pakisztánról. Egy kis faluban készült a film és ami érdekes volt, hogy majdnem minden szavát értettem.
- Kinek a szavát?
- A pakisztániaknak, ahogy beszéltek a filmen. Mintha shuarul beszéltek volna. Tiwintza alatt Peruban is élnek shuarok, ők más dialektust használnak, mint mi. A pakisztániak egy picit gyorsabban beszéltek, de majdnem minden szót értettem belőle.
- Nem emlékszik, hogy mi volt a neve a falunak vagy a közösségnek?
- Nem. Ez nagyon régen történt, s mivel engem nem igazán érdekelt, elfelejtettem.

Juan Ramosszal a közösségi ház előtt

Létezhet az, hogy egy ecuadori shuar érti egy pakisztáni közösség nyelvét? Ha ez így van, akkor Móricz János elmélete sem lehetetlen, miszerint akár nekünk, magyaroknak is közünk lehet az amazóniai indiánokhoz. A távolság mindkét esetben szembetűnő, és a felvetés abszurdnak tűnik, de én hitelt adok a kis öreg, Juan Ramos szavának. Nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy értette-e a pakisztániak nyelvét, egyszerűen elfogadom.

- Miután Juan Móricz végleg elhagyta Coangost, mi történt?
- Egy évre és hat hónapra rá a rendőrség visszatért és elvitt mindent.
- Mi mindent?
- Amit anno hátrahagytak. Rádiókat, sátrakat. Nem akartak megismerni.
- Aranyat is vittek magukkal?
- Nem, aranyat nem. Bár nem voltam ott.

Itt Juan Ramos kicsit meginog. Mivel a rendőrök nem ismerték meg, nem vitték magukkal a barlanghoz. Van azonban a youtube-on egy felvétel, amin egy állítólagos hordár arról számol be, hogy az angol expedíció, ami kb. másfél évvel lehetett Móricz expedíciója után, vitt el arany tárgyakat a barlangból.

Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Móricz talált dolgokat a barlangban, azonban ő a felfedezését sokkal jobban kiszínezi. Beszámol egy fémkönyvtárról, ami ugyancsak a barlangban található, hatalmas arany táblákat említ és számtalan egyéb kincset, amit egy ősi civilizáció, Atlantisz vagy Mu örökségének tart. Juan Ramost mikor erről a könyvtárról kérdezzük, azt mondja, hogy ő semmi ilyenben nem járt Móriczcal, de azt megerősíti, hogy a Tayosban talált egy aranyból készült harangot, egy karmot és három fémkönyvet számára ismeretlen írással.

Folytatjuk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

A shuarokkal nincs minden rendben. Az összes faluban megtalálnak minket a vad bürokraták és számon kérik rajtunk még a létezésünket is. Ettől függetlenül nem adjuk fel a kutatást, nem tántoríthatnak el minket attól, hogy ráleljünk Amazónia mélyén Móricz egykori vezetőjére, Juan Ramosra. Ugyanolyan kihívás ez, mint a fiatal shuargyerek uwishinné válása, aki ha sámán szeretne lenni, meg kell érintse Arutamot, a teremtő erőt. Minket azonban nem Arutammal, hanem a Juan Ramosszal való találkozás éltet.

Yukiantzából stoppal jutunk el a kb. 50 kilométerre fekvő Tiwintzába, más néven Santiagóba. Ahogy az a dzsungeltúrák után lenni szokott, az amúgy jelentéktelen kisváros igazi metropolisznak hat. Ehhez nem kell semmi más, mint hogy lehet enni sült csirkét és van sör.

Az Ayauch-lagúna igazán kellemes hely

Pihenésképpen ellátogatunk a közeli Ayauch-lagúnához, ami alig pár kilométerre fekszik nyugati irányba. Bár Tiwintza környékén már nincsenek érintetlen esőerdők, a lagúna körül egy vékony sávban a falusiak megóvták a természetet. Rengeteg színes rovart, főként lepkét látunk, és maga a lagúna sem csúnya, így nem bánjuk a sétát, még ha fáradtak is vagyunk.

Másnap pihenő napot rendelünk el. Kimossuk a csupa sár ruháinkat és a bakancsokat, majd úgy döntünk, lesétálunk a folyópartra. Menet közben megállít minket egy shuar srác a feleségével, hogy telejesen eredeti fosszíliákat és aranyrögöket adjon el nekünk. Sűrűn rázzuk a fejünket, hogy nem veszünk semmit, a beszélgetést pedig inkább a kutatási téma medrébe tereljük.

Pecás fiú a lagúnán

- Nem ismered véletlenül Juan Ramost Nantipból?
- Juan Ramost? Nem, nem tudom ki az - válaszoja a srác.
- Van a falunkban egy José Ramos - vág közbe a felesége - Ő nem Nantipból származik? - fordul a férjéhez.
- Tényleg, José a falunk tanára. Őt kéne megkérdezni, lehet ő tud segíteni.
- Hol van a falutok? - kérdezősködünk.
- Ott a folyó túlpartján. Sétáljatok át a hídon és kövessétek az ösvényt. Húsz perc és ott vagytok.

Elbúcsúzunk a pártól és átkelünk a Rio Santiago felett. A faluba valóban nem több az út 20 percnél. José Ramost könnyen felkutatjuk, mert az övé az első ház a településen. Bent ül a szobájában elég rendesen betintázva.

- Az apám Nantipban él, de nincs túl jó színben - közli akadozó nyelvvel.
- Mi az, hogy nincs jó színben?
- Van valami a lábával, nehezen jár. Mondjuk jó ideje nem láttam.

Rio Santiago

A tanárember nem a legtökéletesebb hírforrás. Olyan távolról mesél az apjáról, mintha nem is lenne egymáshoz közük. Nem időzünk tovább a házában, megköszönjük az infókat, majd indulunk vissza Tiwintzába. Illetve csak indulnánk, mert kifelé menet elkap minket a falu elnöke.

- Van engedélyük itt lenni? - kezdi ugyanúgy, mint Coangos elnöke.
- Csak José Ramost kerestük.
- Mit akarnak Josétól?

Elmeséljük neki, miért vagyunk itt, miközben bőszen bólógat, majd közli velünk, hogy mivel nincs engedélyünk a faluban lenni, fáradjunk vissza Tiwintzába. Én nem tudom mi van a shuarokkal. A falvak előtt mindenhol ki van rakva egy tábla, hogy a belépés szigorúan tilos, és idegen még az ösvényre sem teheti rá a lábát. Életem során számos indiántörzzsel találkoztam, de ilyen zárkózott és a szabályokat állandóan felemlegető bürokrata közösséggel még nem hozott össze a sors.

Eri küzd a Kapisunba tartó ösvénnyel

Másnap abban a reményben, hogy rátalálunk Juan Ramosra, elindulunk Nantip felé. A sofőr nem tudja hol kell leszálljunk, de szerencsére a buszon utazik velünk egy fickó, aki jelzi, hogy a két gringó megérkezett. Az ösvény bejáratánál ismét belebotlunk a tiltó táblába, valamint egy férfibe, aki éppen most érkezik a folyótól.

- Hova tartanak? - kérdi.
- Nantipba - adjuk a rövid választ.
- Én vagyok Kapisun elnöke. Van engedélyük rá, hogy Nantipba menjenek?

Egyike a sok csodás őserdei teremtménynek

Ismét jön a sztori elmagyarázása, de szerencsére Kapisun elnöke értelmesebb a tegnapi fickónál, így engedélyét adja, hogy használjuk a falu ösvényét, ami a coangosi menet után egész kellemes. Jó egy óra alatt letekergünk a Rio Santiago partjára. Az ösvény mentén - az Ayuach-lagúnához hasonlóan - csodaszép pillangókat, hernyókat és botsáskákat látunk. Átkelünk a folyót keresztező függőhídon, majd elindulunk felfelé Kapisun falujába. Itt az ösvény ismét Coangost idézi, olykor térdig süllyedünk a sárban. Szerencsére ez a szakasz nem tart sokáig, a dombtető után már meg is pillantjuk a falut, illetve az azt körülölelő ültetvényeket. Az is feltűnik, hogy van távvezeték. 2013-ban a shuarok sem maradhatnak áram nélkül.

Kapisun inkább egy tanyabokor, semmint falu, mivel házai egymástól távol esnek, ahogy az a shuarokra anno jellemző volt. A shuarok évezredeken át nomád nép voltak, ideiglenes házaikat véletlenszerűen az erdő közepén húzták fel. Ha egy család egy adott erdőrészt levadászott, akkor továbbállt. A spanyolok gyakran bukkantak a dzsungel mélyén üres házakra, de ezek nem csak azért lettek hátrahagyva, mert elfogyott a vad az erdőkből. Shuar hagyományok szerint, ha egy házban valaki meghalt, azt a házat meg kellett hagyni a halott lelkének.

Kapisun faluja csodás környezetben fekszik

A lélek a shuar mitológiában nagyon fontos szerepet tölt be. Az ellenséges törzsek megölt harcosainak fejét például előszeretettel vágták le és csináltak belőlük tzantzákat. A tzantzák zsugorított fejek (innen származik a zanza, zanzásít szavunk), amiket nagy műgonddal készítettek el. Elsőként a bőrt lenyúzták a fejről, majd a fejtetőnél kivágtak belőle egy darabot, hogy kisebb legyen a térfogata. Ezután a bőrt gyógynövényes vízben kifőzték, majd ráhúzták egy fagolyóra. Miután az kiszáradt, az így kapott tzantzák száját és szemét bevarrták, hogy az ellenség gonosz lelke ne tudjon kiszabadulni. Hogy biztosra menjenek, a fejeket hamuval dörzsölték be, ugyanis a hamu benntartja a lelket az emberben. Ilyen tzantzákat a keresztény hitre térés óta, több mint 150 éve nem csinálnak, bár a 20. században még kerültek elő zsugorított fejek, melyekről utóbb kiderült, hogy hamisítványok. Azért gyártották le a shuarok őket többnyire majombőrből, mert műkincskereskedők jó pénzt fizettek érte.

A gonoszság a shuaroknál nem csak tzantzák képében jelenik meg. Ahogy más amazóniai népcsoportoknál, így náluk is fontos szerep jut a sámánoknak, akiket a shuarok uwishineknek neveznek. Az uwishin lehet jó és rossz. A jó uwishin gyógyít, átkot űz, valamint kapcsolatot létesít a túlvilági lényekkel és szellemekkel. A rossz uwishin rontást hoz az emberre, betegséget és halált okoz. Ma már a shuarok nem hisznek az uwishinekben, ha megbetegszenek, orvoshoz fordulnak, és az átok okozójának sem kell retorziótól tartania. Sok turistát persze megtévesztenek az amazóniai sámánizmussal és elhitetik velük, hogy az indián sámánizmus még létezik. A 21. századi uwishinek hatásköre azonban ma már nem tart tovább annál, minthogy párszáz dollárért néhány napra turistákat fogadnak, hogy azokat bevezessék az ayahuasca (shuarul natem) világába.

A tzantzák az ősi shuar kultúra leglátványosabb ránk maradt emlékei 

Az ayahuasca egy lián, amit Amazónia majd minden közössége előszerettel fogyaszt, hogy megtisztítsa lelkét és testét. A barnás színű pszichoaktív főzettől az embernek víziói támadnak, olykor szorosan kapcsolódva a valós életben átélt és feldolgozatlan traumákhoz, amik tudatalatt emésztik az ember lelkét. Az uwishin feladata az, hogy a delikvens ne ragadjon le a szembejövő gondoknál, hanem túllépve rajtuk kikerüljön a problémák világából. Miután a szer hatása elmúlik, hihetetlen könnyebbség lesz úrrá az emberen, valóban túllép a gondokon, és minden egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Az emelkedett érzelmi állapot akár több napig is elhúzódhat. A szertartás velejárója a hányás, azaz egyfajta méregtelenítés, amit a shuarok a problémák fizikai távozásaként fognak fel. Ma már a shuarok nem tartanak egymásnak szertartásokat, csak nagyon ritkán. Általában magukban iszogatják a főztjüket, s ahogy ők mondják azért, hogy lerészegedjenek tőle. 

Az ayahuasca mindenkire más hatással van. Amíg az európaiak többnyire személyes gondjaikkal találják magukat szembe, addig a shuarok legtöbbször félelmeik leküzdéséről mesélnek. Az indiánok látomásai között legtöbbször kígyók, jaguárok és más veszélyes állatok jelennek meg, jellemzően torz formában. Igen, amíg mi fehérek társadalmi, gazdasági és párkapcsolati gondokkal küzdünk, addig a shuarok a természetből fakadó félelmeikkel kénytelenek megharcolni.

Az uwishinek az ayahuascát azonban nem csak a megtisztulás jegyében fogyasztották. Feladataik közt szerepelt a kapcsolattartás Arutammal, a teremtő erővel, aki a vízesésekben él. A shuarok a vízeséseket szentként tisztelték, bizonyos zuhatagokat csak a sámánok látogathattak. A vízeséseknél elfogyasztott ayahuasca (amit gyakran dohánnyal kevertek az erősebb hatás elérése érdekében) segítette az uwishineket lemerülni a tsunkik, vagyis a folyók népének világába. A shuar teremtéstörténet is a tsunkikhoz köthető, illetve a tsunki asszonyokhoz, akik gyönyörű teremtmények hírében álltak.

Shuar gyerekek Nantip határában

Egyszer egy shuar vadász a folyóparton aludt, amikor megjelent neki egy tsunki asszony. A férfi azonnal szerelembe esett és követte a nőt a víz alatti világba, ahol házasságot kötött vele. Egy napon a tsunkik szóltak a vadásznak, hogy vissza kéne térnie a falujába, mert a földi felesége már biztosan hiányolja. Tsunki felesége nem akarta magára hagyni urát, így követte őt a Földre, s hogy ne legyen féltékenység, kígyó képében tette azt. A férfi visszatérve a faluba ráébredt, hogy már nem szereti shuar asszonyát, ezért az éjszakákat a férfiak házában töltötte együtt a tsunkival. Egyik este a shuar asszony megleste urát és látta, hogy az egy tsunki nővel hál, aki ráadásul állapotos. Másnap a férfi vadászni indult. A kígyót egy kosárba helyezte, majd megeskette földi feleségét, hogy az nem nyúl hozzá. Az asszony azonban kíváncsi volt, így kinyitotta a kosarat, amiben megpillantotta a terhes kígyót. Azonnal tűzre dobta, mire a kígyó vízzé változott és visszatért a Föld alá. A tsunki asszony beszámolt apjának az esetről, aki haragra gerjedt, és egy emberevő anakondát, valamint hatalmas vihart küldött a shuarokra. A vadász az erdőben megpillantotta a viharfelhőt, így visszaszaladt a faluba, ahol az asszony bevallotta, hogy tűzre dobta a kígyót. A férfi dühében felkapta a shuar feleségétől származó lányát, és elrohant vele az erdőbe, ahol felmásztak egy hatalmas fa tetejére. A férfi hallotta, ahogy az anakonda megeszi az embereket, az eső pedig özönvizet hozott a Földre. Mikor a víz levonult, a shuar vadász lemászott a fáról lányával, akit feleségül vett, és újrateremtette vele a shuarokat.

Minden uwishinnek egyik gyermeke ugyancsak uwishinné válik. Az ilyen gyerekeket már egészen pici koruktól kezdve látomások gyötrik, majd nyolc éves korukban részt vesznek egy beavatási szertartáson. A sámán elviszi magával fiát a szent vízeséshez, ahol malikawát, egy ayahuascánál is sokkal erősebb halucinogén főzetet kell innia. Mikor megjelenik neki Arutam, akkor meg kell érintse. Ha elég bátor hozzá, hogy testi kontaktust teremtsen a teremtő erővel, akkor a fiúbúl uwishin válik.

Portrék

Nincsenek ábrándjaim, hogy Kapisunban vagy Nantipban belefutunk egy uwishinbe, vagy hogy részt vehetünk egy natem szertartáson. Turistavakító ceremóniára nem vágyom, pénzünk sincs nagyon rá, s lássuk be, a vidék sem épp úgy néz ki, mint ahol virágzik az idegenforgalom. Kapisunban nem hogy uwishinnel, emberrel se nagyon találkozunk. Az egyetlen faluhoz köthető esemény az, hogy néhány kutya megkerget minket az ösvényen, de ennél semmi több. Fél órányira Kapisuntól egy széles folyó állja utunkat. Fejem fölé tartom a zsákot és átbaktatok a nagy sodrású víztömegen. Eri is követ szépen lassan, de a folyóátkelés soha nem volt az ő műfaja. Szerencsére megússzuk elázás nélkül. Újabb tíz perc séta és mégegy folyó. Újabb egyensúlyozás a csúszós köveken, de ezt az akadályt is leküzdjük. Kb. húsz perc után kiérünk az erdőből és egy banánligetben találjuk magunkat. A háttérben dörögni kezd az ég, néhány pillanat múlva pedig ömleni kezd az eső. A banánliget szélén áll egy házikó, amolyan magtár lehet. Behúzódunk alá és csak reméljük, hogy nincs a környéken egy területét örző kutya. Az indiánok kutyái vadász ebek, ezért ha nem ismerős élőlényt látnak, azonnal jeleznek és támadnak. Ebből a szempontból szerencse, hogy rosszul tartják őket, mert nem nőnek nagyra, de azért az ő harapásuk is fáj.

Az eső eláll, így folytatjuk utunkat Nantip felé. Az erdőből kilép egy fiatal nő két kislánnyal. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, láthatóan nem tudják hova tenni az ott létünket.

- Elnézést kisasszony! - szólítom meg az amúgy nagyon helyes indián lányt - Nantipba tartunk, Juan Ramost keressük.
- Juan Ramos a nagyapám. Jöjjenek velem!

Eri legyőzi a folyót

Ötösben baktatunk végig az esőtől sárossá vált ösvényen. Mi a bakancsunkban csak csetlünk botlunk, ők hárman a gumicsizmájukban nagyon ügyesen szögdécselnek. A gyerekek papaját és banánt visznek műanyag vödrükben. Az út alatt beszélgetünk Juan Ramos unokájával, Sofiával, aki 28 éves kora ellenére öt gyermek édesanyja. Megtudjuk, hogy az öreg nincs túl jó állapotban, nagyon nehezen jár, mert baj van a lábával. Egyszercsak megérkezünk Nantipba. Az alig pár házból álló falu egy csodálatos völgyben fekszik, körben érintetlen esőerdővel. Az egyik ház előtt gyerekek játszanak. Sofia megáll és bekiált a házba:

- Nagyapa! Téged keresnek!

A házból lassan előcammog egy idős indián, aki olyan fehér, hogy akár Eri rokona is lehetne. Haja félig ősz, félig barna, vöröses árnyalattal. Hunyorít egyet, mi pedig közelebb lépünk hozzá.

- Ön Juan Ramos? - kérdezzük.
- Én volnék. Maguk kicsodák?

Bemutatkozunk, majd belekezdünk a történetbe.

- Mond magának valamit az a név, hogy Juan Móricz?
- Juan Móricz? 30 éve nem hallottam ezt a nevet. Hogy van a druszám?

(Folytatjuk...)

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!