MIRADOR - "Kilátó a világra"

Visszatérünk Santiagóba, hogy a ngäbe-buglé indiánok felé vegyük az irányt, de előtte még beugrunk Torióba és Santa Catalinába, két csendes-óceáni üdülőfaluba. Az egyik a panamaiak, a másik a külföldiek kedvenc nyaralóhelye, de mint ilyenek, nem igazán nyerik el a tetszésünket. 

Másfél óra alatt futunk be Santiagóba, Közép-Panama legnagyobb városába. A település csak panamai szemmel számít nagynak, hiszen alig van 50 000 lakója, annyi azonban biztos, hogy ennél csúnyább város kevés van Közép-Amerikában. 

A pályaudvartól nem messze veszünk ki egy szobát 22 dollárért, ami olyan, amilyen. A napot próbáljuk a város felfedezésével tölteni, de az igazat megvallva, nincs mit nagyon nézni rajta. Állandó a dugó, mindenki futkos és kereskedik valamivel, a házak pedig olyanok, mintha egy program véletlenszerűen generálta volna őket. Oly annyira jelentéktelen Santiago, hogy egyetlen fotót sem sikerül készítenünk róla.

Adunk még egy esélyt az Azuero-félszigetnek, s felülünk egy Torióba tartó buszra. A félsziget nyugati partja meglepően zöld a keleti, félsivatagos pusztaság után, de azért semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már százszor utazásunk során. 

Másfél óra alatt érkezünk meg a helyiek elmondása szerint utolsó, még említésre méltó településre. Innen húsz kilométerre ugyan van egy Arena nevű tanyabokor, de oda csak a marhatartók járnak, tudjuk meg a Torio közepén éttermet üzemeltető fickótól, akinél sikerül két méregdrága halat magunkba tolnunk ebéd gyanánt.

Torio partvidéke teljesen elhagyatott

A távolban viharfelhők gyülekeznek, de ez nem hátráltat minket abban, hohy lekocogjunk a partra, és körbenézzünk egy picit. Torióban jó, ha kétszáz ember él, a legtöbb ház nyaraló vagy vendégház, amik jellemzően csak ünnepekkor telítődnek meg. Egy átlagos hétköznapon nem történik Torióban semmi, így az is élményszámba megy, ahogy látjuk, egy apuka két kisgyerekével kifut a tengerre halászni.

Halászni indul a család

Gyorsan elunjuk a mászkálást a kihalt faluban, így visszasétálunk a főúthoz, és - busz nem lévén - stoppolni kezdünk. Egy furgon vesz fel minket, ami a szomszédos Malenába tart, alig pár kilométerre ide. Szerencsére csak negyed órát kell együtt töltsünk a platón a rázkódástól kimúlt tyúkok között.

Malena még Toriónál is csendesebb, egy valamiről azonban híres: minden fája tele van iguánákkal.

- Nincs sok látnivaló errefelé - meséli a boltos, ahová azért menekülünk be, mert ömleni kezd az eső - Kivéve az iguánákat. Nem bántjuk őket, hogy legalább ennyi érdekessége legyen a falunak.

     A jófejeket egyáltalán nem zavarja, hogy esik

Ülünk a tornácon és várjuk, hogy elálljon az eső, közben nézzük a fa tetején ázó gyíkokat, amiket mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy esik-e vagy sem. Befut egy busz, így felpattanunk rá, és visszaevickélünk Santiagóba. Újabb elvesztegetett nap az életünkből. Az Azuero-félszigetet ahogy van, el kell felejteni!

No, de majd Santa Catalina! Minden hátizsákos szuperlatívuszokban beszél a faluról, akkor csak tudhat valamit. Elsőként Sonába buszozunk, majd ott átszállunk a tengerparti faluba tartó csotrogányra. Az út nem jó, de legalább hosszú. Minden tanyánál megállunk, az alig 40 kilométeres utat több mnt két óra alatt tesszük meg.

Santa Catalina pont akkora, mint volt Torio, csak itt nagy a nyüzsi. Mindenhol strandpapucsos, bermudás fehérek szaladgálnak, egy igazi gringófészek. Sajnos az árak is hozzájuk idomultak, így ismét szerencsétlenkedünk egy sort, mire sikerül szállást találnunk. Egy matrac méretű bungalót veszünk ki 20 dollárért. Halál egyszerű az egész, mégis zseniális. Azon jár az eszem, hogy vajon Magyarországon adnának-e engedélyt egy ilyesfajta szálláshelynek? 

   20 dollárért ezt a bungalót kaptuk

A szállón rajtunk kívül nincs senki, csak egy spanyol srác, Jonatán, és egy perui srác, aki a klasszikus utazómintát követve minden szállásért cserébe takarít. Santa Catalina tényleg nem nagy. A bejövő útról egyetlen mellékutca ágazik le, ami egy surf camphez vezet, és ennyi. A hostelek és vendégházak elszórtan állnak, nincs a településnek falu formája.

A part szép, de semmi extra. Sem Bocashoz, sem San Blashoz, de még Playa Muertóhoz sem hasonlítható, viszont van egy bája a parton ücsörgő turistákkal. Nincsenek nagy hullámok, mert a parttól nem messze szigetek sorakoznak, a hullámos partszakasz innen pár kilométerre van, ahová másnap sétálunk át.

Méghogy egy keselyű nem lehet szép?!

Az út kiégett legelőkön át vezet, aminek egyhangúságát csak néhány vendégház töri meg. Az egyik sziklán egy gigantikus magánvilla terpeszkedik. Nem értem, hogyha valakinek van több millió dollárja, miért ide épít magának ekkora palotát? Vagy negyven percet sétálunk, mire kiérünk a surf camphez. Érdekes módon itt nem külföldiek, hanem inkább panamaiak szörföznek. Furcsán is néznek ránk, hogy mit keresünk itt.

Panamaiak a strandon

Apály van, így jobb híján az ilyenkor előbújó rákokat fotózzuk. Nem kicsik a rákok, vigyázni kell, hogy az ember hova lép, mert egy rossz mozdulat, és megszabadítanak az egyik lábujjadtól. 

Veszélyes jószágok

Santa Catalinába nem csak szörfözni és bulizni vágyó fiatalok látogatnak el, hanem azon turisták is, akik Isla Coibára tartanak. Panama legnagyobb szigete teljes egészében nemzeti park, ahol a szárazföldi és a tengeri élővilág csodásan megvan egymás mellett. A sziget legnagyobb gondja, hogy az odajutás nem olcsó. Az oda-vissza útra 50 dollár a menetdíj, ami a legtöbb hátizsákosnak megfizethetetlen, pláne úgy, hogy a belépő a szigetre tovább 20 dollár. Mivel hétköznap van, csak pár ember lézeng a parton, így az egyetlen opció a privát csónak lenne, amit legolcsóbban 400 dollárért találunk. Ennyiért egy héten át négy csillagos szállodában vakarózunk Bocason. Kiagyjuk, majd legközelebb.

Santa Catalina strandja apálykor

Végigjártuk az ország csendes-óceáni partvidéként Dariéntől Nyugat-Panamáig. Bár Isla Coiba kimaradt, de megkockáztatom, hogy a legszebb és legérdekesebb Playa Muerto volt. Elég a strandokból, gyerünk be a ngäbe-buglék közé!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félszigeten eltöltött majd egy hét után jó lenne valami szépet is látni. A hegyek felé vesszük az irányt, így kötünk ki Santa Fében. Két szép napot töltünk el a környéken, ami erősen ajánlott mindenkinek, aki Panamába látogat.

Mivel tegnap este a buszos dupla árat akart felszámolni a csomgjaink miatt Santiagóig, ezért nem is vesződünk azzal, hogy visszasétáljunk Ocú termináljáig, egyszerűen csak kiállunk stoppolni az út szélére. Szinte az első furgon megáll, ráadásul Santiagóba megy, úgyhogy délelőtt 10-kor már a koszos nagyváros utcáit rójuk. Nem akarunk itt éjszakázni, így a pályaudvar felé tendálunk, ahol felpattanunk egy Santa Fébe tartó buszra.

Az út pont olyan, mint El Valle felé volt; kezdetben kiégett, majd zöldellő hegyek között kanyargunk, amiket itt-ott ranchek tesznek színesebbé. Santa Fé is sokban hasonlít El Valléra, csak annál valamivel kisebb és kevésbé turistás. 

Nyilván a focipálya volt előbb

Megint szálláskereséssel megy el az idő, mert ahogy mindenhol Panamában, így itt sincs semmi 40 dollár alatt. Az egyik hotelnél megadják nekünk Doña Cecy számát, aki állítólag ad ki szobát külföldieknek. Felhívjuk, de nem is egyszerűen szobát, egy egész házat kapunk napi 12 dollárért. Ekkor még nem értjük, miért ilyen olcsó a lak.

   12 dollárért kaptuk meg az egész házat

Sok időt elpepecseltünk, így egy kissé késve indulunk neki a Santa Fé jelképének számító Cerro Tuténak. Iszonyú a hőség, így lassan haladunk, végül száz méterrel az amúgy nem túl magas csúcs előtt visszafordulunk, mert nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen. Így sem bánjuk a túrát, mert a táj szép, ráadásul minden zöld, ami egészen felemelő érzés az Azuero-félsziget után. 

Santa Fé körül ilyen a táj

Santa Fét nagyon korán, 1560 körül alapította meg Francisco Vázquez, azzal a reménnyel, hogy a környező erdők mélyén rálel El Dorádóra. Mivel évek múltán sem talált semmit, így a települést magára hagyták a spanyolok, ami ezután 400 évre álomba merült. 1971-ig út sem vezetett Santa Fébe, így hát nem véletlen, hogy ma sincs több mint 3000 lakója, ami egyébként nem akkora gond.

Santa Fében nincsenek éttermek, hangulatos bárok, mint voltak El Valléban, ezért turista is kevés van. Az a néhány, számunkra méregdrága boutique hotel, ami a falu határában áll, pont elég arra, hogy a panamai nagyvárosi közép- és felsőréteget kiszolgálja.

     A házunk körül mindenfelé ilyen békák mászkáltak

Szerencsére van konyhánk, így tudunk kaját készíteni magunknak. A házikó amúgy roppant egyszerű, még deszka sincs a WC-n, de az ilyen modern hívságok jellemzően már fel sem tűnnek nekünk. Az azonban igen, hogy este a nappaliban álló kanapéből ezerszám másznak elő a szárnyashangyák, beborítva a falakat, bútorokat, ágyakat. Két órán át csapkodom őket a bakancsommal, az irtás után úgy néz ki a ház, mint Hiroshima az atombomba ledobása után. Lemészárolni egy egész hanygabolyt komoly meló, így dög fáradtan esek be az ágyba. 

Épp sikerül elszenderednem, mikor iszonyú csípést érzek az alkaromon. Egy tíz centis ezerlábú akaszkodott belém, csáprágója akkora, mint egy darázsé. A következő másfél órában csak fekszem mozdulatlanul, úgy elzsibbadt az oldalam. Most már minden világos; ezért 12 dollár ez a ház.

Nem mondanám, hogy jól aludtunk, de ez nem tántorít el minket azon tervünktől, hogy felüljünk egy buszra, ami a Santa Fé Nemzeti Park szívében fekvő Guabal falujába visz. Az út lenyűgöző. Mivel nagyon kevés ember lakja Veraguas ezen részét, ameddig a szemünk ellát, végtelen esőerdők húzódnak. 

Isten hozott Guabalban!

Guabal egy alig kétszáz fős, félig rancherók, félig ngäbe-buglék által lakott tanyabokor, ahová csak azért érkeznek az emberek, hogy megkezdjék egy napig tartó sétájukat a Karib-tenger partján fekvő Calovéborába. Az interneten meseszép képeket láttunk az ottani partokról, de az igazat megvallva, most valahogy nem hiányzik egy oda-vissza 30 kilométeres séta néhány fehér homokos öbölért.

   Az út, ami Guabalba visz

Gyalog indulunk vissza Santa Fébe, lévén a táj tényleg lélegzetelállító. Alig 30 perc gyaloglás után egy ezer éves fatáblán azt látjuk írva, hogy Cascada La Golondrina. Mi bajunk lehet? Egy erdei ösvényen kapaszkodunk felfelé, mikor néhány indián viskóba botlunk. Az egyik házból egy velünk egykorú ngäbe-buglé fickó lép ki. Felajánlja, hogy elkísér minket a vízeséshez, ha adunk neki egy kis borravalót. Belemegyünk, így legalább megtudunk ezt-azt a Panama ezen részén élő indiánok életéről.

 Ház El Bongo faluban

Azt meséli, hogy a ngäbe és buglé két külön népcsoport, s bár nagyon hasonlóak a hagyományaik, egymás nyelvét - a ngäberét és a buglérét - nem igazán értik. El Bongo (az a néhány viskó, ahonnan indultunk) buglé falu, s mint ilyen, már nem igazán őrzi a hagyományokat. Azt mondja, ha szeretnénk jobban megismerkedni a ngäbékkel, akkor menjünk el Buäbdtibe, hiszen az a település az indiánok fővárosa. 

Buglé kislány El Bongóban

Eközben megérkezünk a vízeséshez, ami egészen pofás. Arra mindenképpen méltó lenne, hogy az útikönyvek írjanak róla, de ez nincs így. Fotózkodunk egy sort, majd visszatérvén El Bongóba adunk barátunknak öt dollárt, aki hihetetlenül hálás a borravalóért, lévén a falujukban a pénz nem igazán létezik.

   Eri pózol a Cascada La Golondrina előtt

Sétálunk egy darabon az út mentén, de azért csak hamar elunjuk az erdő látványát. Egy újabb, az útról is jól látható vízesésnél, a Cascada Llanitónál pihenünk egyet, majd leintünk egy gázpalackokat szállító furgont, amivel felvitetjük magunkat az Alto de Piedrához, abba a hágóba, ahonnan már belátni Santa Fé völgyét. Az útikönyvek szerint itt is van egy vízesés, de egy óra rancheken keresztül vezető kutyagolás után sem bukkanunk rá, csak egy nagy betonteknőre, ami állítólag a környező házak vízellátásáért felel. Összefutunk egy öreg úrral az erdőben, akinek minden nap az a feladata, hogy leellenőrizze, nem dugult-e el a cső és tiszta-e a víz a tározóban. Azt mondja, semmiféle vízesésről nem tud a környéken, pedig itt él 70 éve. Nyilván rosszabbul tudja, mint az útikönyvek.

  Na, itt ugyan egy fia vízesés nincsen, de a táj legalább szép

Visszasétálunk a faluba, ahol még vár ránk egy éjszaka a bogaras házban. Santa Fé, de főleg Guabal környéke elnyerte a tetszésünket, megkockáztatom, kellemesebb a vidék, mint El Valle környékén volt. Ráadásul kaptunk egy tippet: Buäbdti. De vajon miért nem találunk ezen a néven semmit az interneten?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félsziget bár 8000 km² területű, még sincs rajta semmi. Pedasí az eddigi legnagyobb csalódásunk, még úgyis, hogy maga a városka egészen pofás. Utoljára Patagónia partvidékén unatkoztunk ennyire...

Bár Pedasít minden útikönyv zseniális helynek tartja, az odajutás mégsem egyszerű. Chitréből például nem is indul közvetlen járat, ahhoz az egy órányira fekvő Las Tablasba kell először elbuszoznunk.

Menet közben érintjük Guararé faluját, ahol állítólag van egy szép templom. Natá, Parita és Los Santos után nem vágyunk ugyan több keresztény csodára, de ha már itt vagyunk, megerőszakoljuk magunkat. Jól tesszük, mert bár a templom kívülről semmi extra, az oltár mögötti freskó egyedi.

Guararé templomának freskója kellemes meglepetés

Guararé másik nevezetessége az apró falumúzeum, ahol néhány felvonulási jelmez mellett a falu szépségkirálynőinek fotói láthatók az 1940-es évektől egészen napjainkig. Ami érdekesség, hogy a két évente választott szépségeket mindig népviseletben fotózták, s csak egyetlen állandó kellék van rajtuk, a korona.

Guararéból tíz perc alatt Las Tablasban kötünk ki. Teljesen jelentéktelen város, itt még a templom sem nevezetesség, így elkocogunk a piacra, mivel állítólag onnan indulnak a buszok Pedasíba. Nem tudom, hogy lehet egy város turista attrakció, ha ennyire nehéz odatalálni; a kisbuszra két órán át kell várjunk, s mivel alig van utas, a menetdíj is sokszorosa a szokásos panamai tarifának.

Pedasí az Azuero-félsziget délkeleti csücskében fekszik, ennek köszönhetően az ország legszárazabb települése. Minden ki van égve, száll a por, a patakok kiszáradtak. Maga a városka amúgy kellemes hely, színesre festett, koloniális jellegű házaival az ember akár Kolumbiában is képzelhetné magát. Amitől biztosan tudjuk, hogy ez nem Kolumbia, az az utcák kihaltsága. Sehol egy lélek, az éttermek többsége be van zárva, mintha szellemvárosban járnánk. 

Pedasí szép, de egy szellemváros

Eri leül az egyik sarkon, én pedig szállás után nézek, de ahogy mindenhol eddig Panamában, nem járok sikerrel. 40 dollár alatt megint nincs semmi, így leszegett orral bandukolok vissza Eriért, aki azzal fogad, hogy egy amerikai fickó a kezébe nyomott egy névjegykártyát, miszerint ad ki bungallókat 20 dollárért. Így kötünk ki a város határában álló Cliff's Place-en, ahol rajtunk kívül egy amerikai srác és kolumbiai barátnője tartózkodik. 

     Ő is járt a szobához

A bungaló koszos, de találunk seprűt, így legalább ki tudunk takarítani. Elrendeszkedünk, majd harapnivaló után nézünk. Egy kínai kajáldában sikerül 5 dollárért minősíthetetlen rizses húst ennünk, ezért vacsorára a bolt mellett döntünk. Elképesztőek az árak. Két halkonzervért, egy szem paradicsomért és egy bagettért több mint 10 dollárt, 3000 forintot fizetünk. Mitől olyan nagy szám Pedasí?

Ahol 250 forintba kerül egy paradicsom, ott van baj

Másnap lesétálunk a Playa Toróra, a városkához legközelebb fekvő strandra. Az egy órás séta alatt sikerül rommá égnünk, bár a plázsra akkor sem akaródzna kifeküdnünk, ha nem lennénk már most rákvörösek, ugyanis a Playa Toro még a Playa Monagrénél is aljasabb. Nem elég, hogy a homok szürke és gondozatlan, a parton mindenfelé a tenger által kidobott ablakkeretek, gumiabroncsok és hűtők hevernek. Okádék az egész, így dühösen baktatunk vissza a 40 fokban Pedasíba.

Pedasí strandja "meseszép"

Elég volt az Azuero-félszigetből, el innen! Másnap kora reggel kisétálunk Pedasí határába, és stoppolni kezdünk, hátha kapunk egy kocsit Playa Venaóra vagy Tonosíba. Semmi. Két óra várakozás után belátjuk, ez a vidék nem való sem a stopposoknak, sem semmilyen turistának, bármennyire is hájpolják az útikönyvek. Visszatérünk hát Las Tablasba, de hogy mégse ugyanazon az úton menjünk, mint amin jöttünk, nem egy chitréi, hanem egy Macaracasba tartó buszra szállunk fel. Az út alig 40 perc, de már ennyi idő alatt is változik a táj; a partmenti félsivatagot zöldellő akác- és banánligetek váltják. 

Macaracas egy igazi kereskedő város, ahol teherautók és buszok forgolódnak. Mindenki jön valahonnan és megy valahová, éppen ezért elég nehezen bogozzuk ki, melyik busz is tart Los Pozosba. Ez a falucska mindössze húsz percnyire fekszik Macaracastól, de itt még annyi sincs, mint az előző helyen. A Chitréből induló 50-es út mentén várakozunk egy újabb járműre, ami talán elvisz minket Ocúig, de csak egy Las Minasba tartó kisbusz érkezik fél óra ácsorgás után.

   Eri vár a buszra Los Pozosban

Las Minas az összes falu közül talán a leghelyesebb. A főterén áll egy szép templom, amit néhány koloniális jellegű ház vesz körbe, a háttérben fenyvesek húzódnak. Vasárnap lévén a falu összes férfi lakója ittas, s mint oda nem illő elemeket azonnal betalálnak minket. Fogalmuk nincs a világról, bár ez kevésbé az ital hibája. Fél órán át magyarázzuk az egyik szerencsétlennek, hogy Európa az nem Eurépa, és nem az USA tagállama. Esélytelen. Három órán át vagyunk kénytelenek hallgatni a részegek süketelését, mire végre jön egy busz, ami Ocúba tart.

 Las Minas kellemes hely lehetne, ha nem lenne mindenki csatak részeg

Fél hatkor esünk be a félsziget közepén fekvő kisvárosba, ahonnan még pont indul egy kisbusz Santiagóba. Nincs csomagtartója, így a zsákokat fel kéne vigyük a buszra, amiért a sofőr dupla árat akar felszámolni, mindezt úgy, hogy rajtunk kívül nincs más utasa. Értetlenkedünk, de nem enged, így végül hagyjuk, hadd menjen üresen. Elég volt a mából, szálló után nézünk. Rálelünk a Residencal San Sebastianra, ami az eddigi legkellemesebb meglepetés a félszigeten. 15 dollárért meseszép szobát kapunk, TV-vel, privát zuhanyzóval, amihez lassan egy hónapja nem volt szerencsénk. Érdekes módon az ocúi boltok portékái már harmad annyiba kerülnek, mint a pedasiak, így végre veszünk majonézt és citromot is a halkonzervhez. Jó lenne már valami jót enni, de a panamai éttermek árai mellett ez elég elképzelhetetlennek tűnik. No, nem baj. Csak kikeveredünk lassan Panamából.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félsziget régóta mozgatta a fantáziánkat, de most, hogy megérkeztünk, már mennénk is innen el. Egy temető és néhány templom kivételével nem sok izgalmat rejt Panama ezen szeglete.

Ariel házától kigyalogolunk a metró végállomásához. Hihetetlen, hogy a panamavárosi metrót csak 2011-ben kezdték építeni, 2014-ben pedig már át is adták. Ugyanúgy 450 milliárd forintba került, mint a budapesti 4-es metró, csak amíg az 7,5 kilométeren 10 megállóval rendelkezik, addig a panamai 14 kilométeren 15 megállóval. Hogy mitől tudott olcsóbb lenni? Attól, hogy az állomások tervezését nem bízták oda magamutogató építészeknek, mint Magyarországon, így minden aluljáró ugyanúgy néz ki. Csak én gondolom úgy, hogy a tömegközlekedésnek nem az építészeti hívságokról kéne szólnia?

Az Albrook terminálon felülünk egy Agridulcéba tartó buszra, amiről két és fél órás utazás után szállunk le El Caño nevű falu határában. Azért tesszük mindezt, mert itt található Panama egyetlen látogatható prekolumbián feltárása.

    El Caño falujának temploma

El Caño jó húsz perc sétára van a főúttól, de a régészeti park onnan további egy óra járásnyira. Mivel a nagy zsákokat nincs hol hagynunk, rendesen küzdünk a hőséggel. Eri féltávnál feladja, azt mondja, ha akarok, menjek, de ő néhány sírhelyért nem fog megfőni a Napon. Így hát egyedül folytatom tovább a sétát, Eri pedig leül egy fa alá az út szélén. Nem állítom, hogy friss vagyok, mikor befutok a feltárásra, de a közepén legalább áll egy hatalmas mangófa, amihez odatámaszthatom a zsákomat. 

   Eri itt még küzd az elemekkel

Egy fickó lép elém, aki közli, hogy 20 perc múlva zárnak, úgyhogy ha látni akarom a sírokat, vegyem meg a belépőt és kövessem. Így teszek. A park nem nagy, csak két nagy gödörből és néhány kőoszlopból áll, amik pont úgy néznek ki, mint a kolumbiai El Infiernito szakrális oszlopai.

Nem tudjuk, ezek az oszlopok mi célt szolgáltak

A parkőrtől megtudom, hogy El Caño valójában temetkezési hely volt. A natá népcsoport temette ide törzsi vezetőit és harcosait, fegyverekkel, vértekkel és arany ékszerekkel együtt. Az 1926-os feltárás során a sírokat 800-900 közé datálták, de egy újabb feltárás bebizonyította, hogy El Cañóban már a 400-as években is temetkeztek.

Hogy az oszlopok pontosan mi célt szolgáltak, nem tudja megmondani, mivel a régészek sem tudják rá a választ. Amíg a kolumbiai El Infiernitóban igazolni tudták az oszlopok szakrális jelentőségét, addig itt semmi erre utaló jelet nem találtak.

     A naták már 1600 éve is ide temetkeztek

Elbattyogok Eriért, majd visszasétálunk a főúthoz. Stoppolunk. Alig két perc múlva már meg is áll egy autó. A fickó telefonszerelő, a kocsija csurig van rakva kábelekkel és alkatrészekkel, de azért szorít nekünk helyet a hátsó ülésen. Nem visz minket messzire, csak Natáig, de van olyan jó fej, hogy nem az út szélén, hanem a falu központjában tesz ki minket.

Natá főterén áll Panama talán legszebb koloniális temploma, a Santiago Apóstol, amit 1522-ben emeltek, alig két évvel azután, hogy Panamaváros után megalapították a kontinens csendes-óceáni partvidékének második települését. A tér szépen rendben van tartva, de néhány kóborkutyán kívül nem látunk senkit.

     A Santiago Apóstol gyönyörű templom

Iszonyú a hőség és a szárazság. Ahogy haladunk Chitré felé a busszal, úgy válik a táj egyre unalmasabbá. Minden ki van égve, csak egy két akácfa jelöli, hogy még nem sivatagban járunk.

Chitrébe naplementekor futunk be. Gyalog vágunk neki a városnak, ami annyira jelentéktelen, amennyire csak lehet. Egy órán át rohangászok megfizethető szállás után kutatva, végül a Miami Mike-ban kötünk ki. Ennél aljasabb és lepukkantabb hostelben még életemben nem jártam. A szálló tulaja, Mike, egy végtelenségig ízléstelen és ápolatlan amerikai fickó, aki elmondása szerint rummal mos fogat, és csak akkor hagyja el a szállóját, ha elfogy a szesz a szállón. Rajtunk kívül csak egy full drogos guná srác tartózkodik a hostelben, aki zsonglőrködésből próbálja magát fenntartani. A szobánk egy koszfészek, de legalább a falon lóg néhány évekkel ezelőtt odabiggyesztett információs tábla.

Parita kedves hely, de nagyon pici

Mike ajánlása alapján másnap reggel kibuszozunk Paritába, ami még Natánál is kisebb falu, egy a Santiago Apóstolhoz hasonló koloniális templommal. Körbefotózzuk, majd ismét buszra szállunk, és a Chitré másik oldalán fekvő Los Santosba utazunk. A városka Corpus Christi ünnepségéről ismert, amit minden év júniusában ünnepelnek színes felvonulással. Ilyenkor azonban nincs itt semmi, így gyorsan elunjuk magunkat. Jobb híján felpattanunk egy újabb buszra, amivel lekocogunk a Playa Monagréra.

 Los Santos temploma

A busz iskolásokat szállít a városból a part közeli ranchekre, így az út elején mozdulni sem tudunk. Mindenki minket bámul, érezhető, hogy nem turistaközpont felé igyekszünk. A partra már csak mi érkezünk. Egyetlen bár van nyitva a strandon, amit két venezuelai srác üzemeltet. Azt mondják, hétvégenként egész jól megy a bolt, de ma mi vagyunk az első vevőjük. Iszunk egy Balboát, majd sétálunk egyet a strandon, ami pont olyan jelentéktelen, mint volt Chitré vagy Los Santos.

Még soha ilyen szép strandot nem láttam

Este Miami Mike tart minket szóval, pedig menekülünk előle. Azt mondja, azért nyitott pont Chitrében hostelt, mert nincs itt semmi, így nem kell szenvednie a sok turistával. Annyit pont hoz a bolt, hogy esténként álomba tudja magát inni, de annál egy fillérrel sem többet. Remek üzletpolitika! Ha Pedasí is ilyen unalmas lesz, a kardomba dőlök...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy csodás völgyben találkoztunk egy csodás emberrel, aki éppen negyedik feleségét keresi. A 60 éves zenész az utunk egyik legkedvesebb szállásadója volt. 

Felérünk a busszal egy hegytetőre, ahonnan letekintvén felsejlik előttünk egy katlanszerű meseszép völgy. 200 000 évvel ezelőtt egy hatalmas vulkán emelkedett ezen a helyen, majd egy gigantikus kitörés hatására a több ezer méter magas tűzhányó beomlott, hat kilométer átmérőjű kalderát hagyva maga után. Ebben az ősi kráterben fekszik El Valle de Antón.

El Valléban ma kb. 8000-en élnek, de évről évre egyre többen költöznek a kisvárosba a jó klíma és a szép fekvés miatt. La Chica is kellemes hely volt, de érezzük, El Valle több lesz nála.

El Valle egy kaldera mélyén fekszik

A buszról egy nagy kínai bolt előtt szállunk le. Ahogy lenni szokott, Erit hátrahagyom a zsákokkal, én pedig elindulok szállást keresni. Egy órán át hiába koptatom a bakancsomat, 40 dollár alatt nem találok semmit. Hol van már 2009, mikor még fillérekért aludtunk meg Panamában?!

Elkeseredésemben beugrok a városka turista irodájába, hátha szerencsével járok. A nagy darab egyenruhás fickó megszólalásom nélkül levágja, miért zaklatom.

- Szólok Arielnek. A magadfajta fickók nála szoktak megszállni.

Nem tudom, hogy érti, bár sejtem. Az elmúlt két és fél év folyamatos utazása azért nyomot hagy az ember arcán és ruháin.

Ariel egy menő városi terepjáróval érkezik. Mielőtt beszállnék, próbálok puhatolózni, mennyi nála egy szoba, de nyugalomra int, és becsomagol minket a hátsó ülésre. Nem szeretem az ilyesmit. Kivisznek a város szélére, távol mindentől, majd bemondanak egy elfogadhatatlan árat, aztán bumlizhatunk vissza felmálházva.

Ilyen busszal utaztunk El Valléba

Jó két kilométert autókázunk, mire megérkezünk egy roppant egyszerű, de hangulatos házikóhoz. Négy osztrák csaj cseverészik az asztalnál, egyikük sem beszél spanyolul. Ariel kinyit egy ajtót és betessékel minket egy szobába.

- Mennyibe kerül? - próbálom kiverni Arielből a választ.
- Mennyitek van?
- 20 dollárunk.
- Annyiért El Valléban sehol nem kaptok szobát. Ha maradtok 3 éjszakát, odaadom nektek 25 dollárért, de a csajoknak egy szót se, ők 35-öt fizetnek.

Maradunk. Ariel felajánlja, hogyha be akarunk menni a központba, csak szóljunk neki, és befurikáz minket. Ezután eltűnik, majd néhány perc múlva gitárszó csendül fel a nappalijából. Ariel zenész, lemeze is jelent már meg, bár inkább híres panamai énekeseknek ír dalokat. Mivel Eri is tud gitározni, gyorsan egymásba szeretnek. Szállásadónk soha nem tanulta a zenét, Eri viszont igen, ezért estébe nyúlóan arról fecsegnek, hogy miként kell kottát olvasni és írni. Én, aki az italo disco nagy rajongója vagyok, csak bután pislogok.

Ariel dalai a Youtube-on is fenn vannak

Az osztrák lányok reggel eltávoznak, hármasban maradunk Ariellel a szállón. Borús az idő, olykor esik is, így nem igazán mozdulunk ki, de nem is baj, mert így megismerhetjük kicsit közelebbről a zenészt. Háromszor nősült és vált el, éppen a negyedik feleségét keresi. Nem értem, miért kell sportot űzni a házasságból, de egy zenésztől hiába is várnánk magyarázatot.

Délután bevisz minket a városba, ahol bevásárlunk egy jó kis pörkölthöz. Ariel áthívja az egyik barátnőjét, akiről lesüt, hogy többet akar puszta barátságnál az amúgy hihetetlenül fiatalos zenésztől. Barátunk nem akarja venni a lapot, inkább elmeséli az életét, miközben bont egy üveg rumot.

 Pózolás a pörkölttel

Sokat mesél a nagymamájáról, aki egy igazi, temperamentumos spanyol asszony volt. Ő vitte azt a birtokot, ahol Ariel is felnőtt. Több ezer hektár földjük volt, de a család a nagymama halála után sokat elherdált belőle, a maradékot pedig később kisajátította az állam. Ettől függetlenül Arielnek soha nem volt megélhetési gondja. Egy logisztikai cégnek dolgozott 25 éven át. Jól keresett, s most, hogy 60 éves lett, vár az első nyugdíjára. Azt mondja, 1800 dollárt, kb. 530 000 forintot fog kapni havi nyugdíjként, de elképzelése sincs, hogy fog ilyen kevés pénzből megélni. Éppen ezért nyitotta ezt a hostelt, aminek a fenntartása töredéke egy panamavárosi házénak.

Másnap kitisztul az idő, így végre körbejárhatjuk El Vallét. Ha valaki erre jár, annak kötelező felkocognia a régi kráter peremére. Mi sem teszünk másképp. A bejáratnál persze belépőt szednek, cserébe pedig a kezünkbe nyomnak egy teljesen használhatatlan térképet.

   Eri szakérti a petroglifeket

Tíz perc séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin furcsa petroglifek látszanak. Olyanok mint a gráfok, de egy helyi kis srác azt magyarázza, hogy ez nem más, mint a környék térképe. Hogy kik és mikor vésték a vonalakat a kőbe, nem tudjuk. 

A következő egy órában érintünk néhány kisebb vízesést, majd közeledvén a hegyek tetejéhez, az erdőt füves puszta váltja. Egy ültetvénynél sikerül alaposan elkavarnunk, de egy helyi erő szerencsésen visszairányít minket az ösvényre.

   Ez tényleg csodás hely

A kaldera széléről csodálatos kilátás nyílik a völgyre, amit teljesen körbezárnak a hegyek. Vagy két órán át csatangolunk a kráter peremén, de aztán szürke felhők kezdenek gyülekezni az óceán felől, úgyhogy megindulunk lefelé.

Igazolandó, hogy én is ott voltam

Amíg esik, elfogy a maradék pörkölt, majd egy kicsit megkésve ugyan, de nekiindulunk a Chorro del Macho névre keresztelt vízesésnek. A városi térkép alapján közel van, de legalább egy órát kutyagolunk, mire a bejárathoz érünk, ami mostanra bezárt. Nincs az az Isten, hogy ide visszasétáljunk, úgyhogy átugrunk a kapun és roham léptekben a zuhatag felé vesszük az irányt. Az ám, csakhogy a kapu felett felvillan egy lámpa; a bejárat be van riasztózva. Nem baj! Két perc alatt oda-vissza megjárjuk a távot, még egy fotóra is van idő, aztán ahogy bejöttünk, úgy ki is jutunk. Száz méterrel visszább látjuk, ahogy egy kocsi leparkol a bejáratnál, majd a belőle kipattanó két fickó keresni kezdi a behatolókat. Mielőtt kiszúrnának minket, megáll mellettünk egy másik kocsi, és felajánlják, hogy visszavisznek minket a városba. Láttuk a vízesést, belépőt nem fizettünk, a rendőrök sem tartóztattak le.

Mérges lennék, ha ezért lecsuknának

Este Ariel felajánlja, hogyha akarjuk, visszavisz minket Panamavárosba, mert holnap délután ott lesz dolga. Annyira unatkozik, hogy meghív magához a házába. Nem ez volt a terv, de miért ne töltenénk el még egy-két napot a cimboránknál?

Másnap délelőtt még elkocogunk a Mosas-vízeséshez. Itt már nem ússzuk meg a belépőt, amit pontosan nem tudom, miért szednek, mivel zuhatagnak nyoma sincsen. Hacsak nem azt az alig öt méter magas zúgót nem mondják annak, ami ráadásul egy szűk kanyonban mossa a sziklákat, így nagyon nem is lehet látni. Nem baj, cserébe látunk pár szép madarat.

Hááát, nem egy Angel-vízesés

Késő délután futunk be Panamavárosba. Arielnek San Isidro városrészben van a háza, nem messze a metró végállomásától. A ház nem nagy, viszont egy magyar statikus biztosan hülyét kapna tőle. A tető úgy van odafabrikálva, hogy odahaza a tehenek nem mennének be alá, be is ázik a ház rendesen. Ezek után megtudjuk, hogy barátunk 180 000 dollárt, tehát több mint 50 milliót fizetett érte, ami elmondása szerint nagyon jutányos a fővárosban. Na, ja. Csak ide a központ egy óra kocsival.

Ariel elhív minket egy menő étterembe, ahol fellépése lesz. Pizzát eszünk, közben hallgatjuk a koncertet, majd beszélgetünk a zenész haverokkal. Ezután kocsiba pattanunk, mert barátunk fiának focimeccse lesz. Eri először lát meccset élőben, de nem hagy benne mély nyomot; ez mégis csak a panamai egyetemi bajnokság. Ariel fia pályára se lép, ráadásul kikapnak, így csendben térünk vissza San Isidróba.

Búcsúzóul egy kolibri

A tegnapi pizzázást ellensúlyozandó - Ariel nagy örömére - másnap ismét kibéreljük a konyhát. Elhozza a kisebbik fiát is, aki korához képest (még csak 12 éves) nagyon nyitott és barátkozó. Mustáros csirkét csinálunk, amihez hasonlót még soha nem ettek. 

- Holnap indulnunk kell - vetem oda mosogatás közben.
- És ki fog nekem főzni? - mosolyodik el Ariel.

Kell ide egy negyedik feleség...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!