Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Már egy fészer is drága

Panama drága ország, ezt már tudjuk. De hogy egy fészerben töltött éjszakát se tudjunk kifizetni, az azért túlzás. Egy nagyon drága faluban jártunk...

Az Albrook terminálon több ezer ember egymást lökdösve rohan az induló buszokhoz, senkinek nem tűnik fel, hogy egy fekete nő teljesen pucéran mászkál a peronon. Aztán egy biztonsági őr végre kiszúrja, de a mamma annyira zavart, hogy a nevét sem tudja megmondani. Jó lesz kiszakadni végre a panamavárosi káoszból. Akármennyire is jó hely a főváros, egy idő után nyomasztóvá válik a zaj és az állandó rohanás. Szívem szerint visszatérnék Dariénbe, de itt az ideje, hogy meginduljunk északnak, hiszen még rengeteg ország vár ránk.

Felülünk egy La Chorrerába tartó buszra, amivel keresztülvágunk a La Bocának nevezett városrészen. Amerikai jellegű villák sorakoznak mindenfelé, pont úgy néz ki a környék, mint egy amerikai metropolisz kertvárosa. A 20. században itt laktak azok az amerikaiak, akik a Panama-csatorna irányításáért feleltek. Több ezer család döntött úgy 1999, vagyis a csatorna panamai kézbe kerülése után, hogy itt marad, így errefelé az átlagosnál több fehér embert látni az utcákon.

Áthajtunk az Amerika-hídon, Panama jelképén. A csatorna két oldalát összekötő hidat 1962-ben adták át, s mint mindent a csatorna körül, ezt is az amerikaiak építették. A túloldalon Arraiján településén hajtunk keresztül, ami nevét egy amerikai tengerésztől kapta, aki a települést "village at right hand" néven illette. Állítólag az at right hand kifejezésből született az Arraiján név. 

Panama La ChorreraTemplom La Chorrerában

Innen csak pár perc La Chorrera, ami egy iszonyú ronda város. A központ egy hatalmas piac, ahol a kofák között egymást kerülgetik az utasokra vadászó benzingőzös csirkebuszok. Gyorsan hátunkra kapjuk a zsákokat és elindulunk a külváros felé, mert állítólag a határban van egy szép vízesés. Fél óra baktatás után kezdünk elbizonytalanodni, amin az sem segít, hogy a helyiek veszélyesnek mondják a környéket. Ettől függetlenül kitartunk, így 50 perc kutyagolás után végre megérkezünk a vízeséshez. A zuhatag szép, de a lábánál összegyűlő szeméthalmok sokat rontanak az összképen.

Épp, mikor indulnánk vissza a piacra, befut egy furgon. Egy panamai srác vezeti, aki bár napi rendszerességgel ingázik Panamaváros és La Chorrera között, mégsem látta soha a vízesést. Bekönyörögjük magunkat a kocsijába, így nem kell ismét végigbaktatnunk az egész városon.

Panama La Chorrera     A képen nem látszik, de rengeteg a szemét a vízesés körül

La Chorrerából Capirába utazunk, mert a célunk az, hogy eljussunk a hegyek között megbúvó Altos de Campana Nemzeti Parkba. A problémát a szállás jelenti, mert a környékén csak egy apró falu, Chica található, ahol információink szerint nincsen semmilyen hotel. Capirában is csak egy van, de ott 40 dollárt akarnak tőlünk kérni, így - próbára téve a szerencsénket - belülünk egy, a hegyek közé tartó kisbuszba. Mivel dél van, a busz tele van iskolásokkal, s mint egy igazi latin járaton, a tíz ülésen legalább huszan zsúfolódunk össze.

Az út nem kimondottan szép, többnyire kopár, felégetett hegyek között kanyarog, a klíma viszont elnyeri a tetszésünket. Hónapok óta trópusi hőségben aszalódtunk, jól esik végre a 25 fokos hűvös idő. Miután az összes gyerek kiszállt a buszból, a sofőr kérdőn néz ránk.

Panama La ChorreraNem olyan izgalmas a táj Chica körül

- Chicába tartunk - adjuk az egyenes választ.
- Ez Chica - mutat körbe azon a néhány viskón, amiket inkább néznék nyaralónak, semmint lakóháznak. 
- Ez? Ennyi Chica?
- Ennyi - mosolyodik el.
- Nem tud errefelé valamilyen szálláshelyet? - próbálkozunk a lehetetlennel.
- Fent a hegytetőn van egy hotel, de ott száz dollár körül van egy éjszaka. Ezen kívül... - egy pillanatra elgondolkodik, majd folytatja - ...várjanak! Tudok valakit.

Feljebb visz minket úgy kétszáz méterrel, majd lehúzza az ablakot és bekiabál az egyik házba. Egy öreg néni tipeg ki az ajtón. Végigmér minket, majd int a kezével, hogy kövessük. Kipakolunk a buszból, majd a néni nyomába eredünk. Egy rémesen lelakott viskót nyit ki nekünk, aminek a padlóját öklömnyi nagyságú döglött bogarak borítják.

- 40 dollár - közli az öreglány, mi pedig csak pislogunk, mint két nincstelen a Hilton előtt.
- Nincs ennyi pénzünk - sajnálkozunk, az öreglány pedig visszazárja az ajtót.

Tanácstalanok vagyunk. Tényleg annyira csórók vagyunk Panamában, hogy még egy évek óta nem takarított fészerre sincs pénzünk? Lógó orral baktatunk az úton, mikor egy fiatalabb nő szalad utánunk.

Panama La Chorrera   Eri háttérben az Altos de Campana Nemzeti Parkkal

- Mennyi pénzük van? - kérdezi lihegve az öreglány 40 év körüli lánya.
- 20 dollár a maximum.
- Annyiért itt senki nem ad ki szobát.
- Igen, látjuk. Nem kérünk semmi többet, csak egy ágyat, nem kell se lepedő, se semmi, csak egy hely, ahol lepakolhatunk és átvészelhetjük az éjszakát.
- Jöjjenek vissza! Megoldjuk.

Végül a nő férje hoz nekünk egy nagy matracot, de közben osztja az asszonyt, hogy miért veri ki az ágyból ennyi pénzért. Ilyen helyzetekben jobb meg sem szólalni, így csak ácsorgunk kukán. Ott hagynak nekünk egy seprűt, hogy takarítsunk ki magunk után, majd mindenki távozik.

Nem foglalkozunk a bogarakkal, inkább azonnal nekiindulunk a nemzeti parknak. Feljebb megpillantjuk a hotelt, ami egészen zseniálisan néz ki. A tornácán egy szakálas, 60 év körüli forma ücsörög, aki távolról integet, hogy térjünk be hozzá. Spanyol a fickó, de 40 éve Panamában él, nyugdíjas éveire pedig felköltözött a hegyekbe. Borral kínál, majd elmeséli élete történetét. Érződik rajta, hogy unatkozik, de a panamavárosi nyüzsgés már nagyon nem hiányzik neki, annak ellenére, hogy a felesége még most is a fővárosban tanít. Megtudjuk tőle, hogy Chica azért ennyire drága, mert a panamavárosi középosztály hétvégi kirándulóira rendezkedett be, akiknek 40 dollár egy viskóért nem sok. Elmagyarázza, hogy melyik ösvény hová vezet, majd megesket minket, hogy visszafelé is beugrunk egy pohár borra.

Panama La ChorreraRajtunk kívül egy lélek nincs a nemzeti parkban

Az Altos de Camapana Nemzeti Parknak három tanösvénye van, amiből kettőnek a hangulata olyan, mint a budai hegyekben tekergő földutaknak. A köderdők mélyén itt-ott feltűnik egy-egy villa, amiket kovácsolt vas kerítéssel választottak le a természettől. Néhány lepkén és madáron kívül semmi izgalmasat nem látunk, de másfél óra baktatás után egyszercsak feltűnik egy jaguarundi. Soha nem találkoztunk még a természetben ezzel a macskafélével, ami nem véletlen, hiszen a jaguarundi jellemzően éjszakai állat. Lefényképeznünk nem sikerül, mert amint megpillant minket, már rohan is be az erdőbe.

A nemzeti park egyetlen nehezen járható ösvénye a hegyvidék legmagasabb pontjára kapaszkodik fel. Mivel a latinok nem szeretnek túrázni, ezért ezt az ösvényt teljesen elhanyagolták. Több mint egy órán át törjük magunk előtt az ágakat abban a reményben, hogy a csúcsról majd remek lesz a panoráma, de hiába minden erőfeszítés; ahogy az egész ösvényt, úgy a kilátót is benőtte a gaz

Kirándultunk egy jót, de azért mély nyomokat nem hagyott bennünk a park. Visszacammogunk a spanyolhoz, aki ismét borral kínál, majd visszafuvaroz minket a dzsipjén a faluba. Éjszaka hatalmas vihar támad. Kimegy az áram, így korán nyugovóra térünk.

Panama La Chorrera   Eri küzd az elemekkel

Nincs miért Chicában maradnunk, viszont nem akarunk ugyanazon az úton visszautazni, mint amin jöttünk. Lent a völgyben, innen négy kilométerre van egy falu, Buenos Aires, ahonnan a helyiek szerint van tömegközlekedés Bejucóba, a Pánamerikai autóúthoz. Többet is sétáltunk már a nagy zsákokkal, így bevállaljuk a túrát, de csak féltávnál jövünk rá, miért is nem megy Chicából Buenos Airesbe semmilyen busz. Az út olyan meredek, hogy csak 4x4-es dzsipekkel járható, s bár lefelé kell baktassunk, teljesen kifulladunk, mire a völgy aljára érünk. Remeg a lábunk, de ismét szerencsénk van; érkezik egy furgon. Ráadásul Bejucóig megy, így buszjegyre se kell költsünk. 

Bejucónak a piciny terminálját jól eldugták egy bevásárklóközpont aljában, így nehezen bukkanunk rá. Korán van még, így azelőtt, hogy El Valle felé vennénk az irányt, egy Punta Chaméba tartó kisbuszba ülünk be. Az apró üdülőfalu egy messze benyúló félsziget csücskében fekszik, állítólag remek strandjai és luxus resortjai vannak.

Punta Chamé, hasonlóan Chicához, nem a külföldi turistákra szakosodott, így a főszezonon kívül teljesen kihalt. Végigsétálva a szállodasoron olyan érzésünk támad, mintha novemberben Siófok üdülőtelepén baktatnánk, annyi különbséggel, hogy itt a holtidényben is 40 fok van.

Panama La ChorreraPunta Chamé hétköznap

Sehol egy turista, a parton halászok javítgatják a hálójukat. Legalább van mit fényképezni, bár a téma elég csekély ahhoz, hogy szállás után nézzünk. Az egyik háznál megszólít minket egy öreg úr, aki hellyel kínál minket a háza előtt magányosan ácsorgó padok egyikén. Fogalma nincs, hogy hol van Magyarország, Punta Chamén túl nem igen lát el.

- A feleségem egész nap sorozatokat néz. Én unom őket. Inkább kijövök nézni a tengert és a csónakokat - meséli el Guillermo élete történetét - Jártam korábban Kolumbiában, mikor még halászként dolgoztam. Szép ország. Egyszer egész San Buenaventuráig vitt minket egy áramlat.
- Az jó messze van - replikázunk.
- Bizony. No, de ha már ott voltunk, benéztünk Calíba. Ó, azok a kolumbiai nők - válik macsóvá az öreg.
- Van gyereke?
- Nekem nincs. De a feleségemnek van kilenc.
- És ki az apjuk?
- Hát én. Vagyis gondolom. Az egyetlen biztos dolog, hogy a feleségemnek van kilenc gyermeke.
- Hol élnek?
- Mindenfelé. Csak az egyik lányom maradt itt Chaméban, a többiek Panamavárosban és az USA-ban laknak. Minek mennek oda, nem tudom. Hát nem csodás ez itt?

Panama La Chorrera   Eri és az öreg halász

Az igazat megvallva, nem. Punta Chamé egy kedves halászfalu lehetne, de a köréépített otromba resortokkal eléggé megcsúnyult. Még beszélgetünk egy sort az öreg halásszal, majd búcsút intünk egymásnak. Visszakocogunk a falu főteréhez, ahonnan Bejucóba, majd onnan egy újabb busszal a hegyek között megbúvó El Valléba utazunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy hét Cook kapitány nyomában

Gyerekkoromban én is álmodoztam arról, hogy Cook kapitányhoz hasonlóan egyszer eljutok olyan szigetekre, ahol az őslakosokkal együtt élvezhetem a trópusi édenkert minden csodáját. A tengerész utazásai óta eltelt 250 év. Már nincsenek felfedezetlen szigetek, sem elzárt közösségek, ezzel párhuzamosan a trópusi édenkert romantikája is szertefoszlott. Aztán beestünk Playa Muertóba, ahol valami nagyon hasonlót éltünk át, mint amit egykoron Cook kapitány élhetett át Óceániában. Életem legcsodálatosabb egy hetének története következik. 

Endre a hajnali órákban kikocog La Palma parányi kikötőjébe abban a reményben, hogy nem kell csónak hiányában napokig itt kuksolnunk. Azzal az információval tér vissza, hogy a napi egyetlen csónak 10 percen belül indul Sambúba. Ez utóbbiról csak annyit tudunk, hogy egy feketék lakta, csak vízi úton megközelíthető település, ami nem a tenger partján, hanem az azonos nevű folyó és a Rio Sábalo torkolatánál fekszik, úgy két órányira La Pálmától.

Panama DariénUtazás Sambúba

A csónakosok szerint a folyó medrét a lassú folyású víz rengeteg hordalékkal töltötte fel, ezért Sambút csak dagály idején lehet megközelíteni, nagyjából délelőtt 10-ig. Ha nem akarunk félúton két napra a sárba ragadni, máris késésben vagyunk. Felkapjuk a ruháinkat, és egy mozdulattal mindent a zsákokba szórunk, majd rohanunk a kikötőbe. Két perc múlva már a La Palmából kifelé száguldó csónakban ülünk.

Olykor sűrű mangrovéval borított, keskeny tengeröblökön haladunk keresztül, máskor lomha folyású, kócsagoktól hemzsegő, sötétzöld folyókon. Bő két óra elteltével, amikor a Rio Sambú vize az apály jeleként úgy összeszűkül, hogy a part mentét nem sás, hanem több méter széles sármező borítja, bekúszik a csónakunk a faluba. 

Panama DariénÉlelem után kutat az íbisz a mangrovéban

A kikötő közelében egy óriási, rozsdás, hasznavehetetlen halászhajó álldogál orral a sárba fúródva, mintha Magellán óta mindenki megfeledkezett volna róla, és azóta itt enné az idő vasfoga. Fedélzetén a kékre festett kalyiba 45 fokos szögben dől. 

- Ebben laknak? - fordulok a csónakosunk felé kíváncsiskodva.
- Nem! Ez Sambú-Panamaváros menetrendszerinti járata - világosít fel - Minden vasárnap éjjel közlekedik. 12 óra alatt teszi meg az utat.

Panama Darién   Ez a mentrendszerinti hajó Panamavárosba

Kétségkívül alábecsültem ezt az ár-apály jelenséget, ha létezik olyan mértékű vízszintemelkedés, ami ezt a képtelenül nagy, ócska teknőt képes felemelni. De ahogy partot érünk gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy nagyjából ez az egyetlen dolog, ami érdekes lehet Sambúban. Az egész település nem több néhány karibi stílusban összetákolt faháznál, ahol sosem történik semmi.

A kikötőben azonnal híre megy a két gringónak, így még ki sem rámoljuk a hátizsákokat a csónakból, amikor három egyenruhás rendőr kerül elő, hogy a kapitányságra kísérve dokumentálják az érkezésünket. Itt aztán fontoskodva az első laptól az utolsóig mindegyikük gondosan végignézi az útlevelünket, majd az egyikük ákombákom betűket formálva felírja az asztalon heverő nagy szamárfüles füzetbe, hogy "milyen színű bugyit viselünk". 

Panama DariénEmberá ház félúton Sambúba

- Milyen szándékkal érkeztek?
- Turisták vagyunk.
- És hová utaznak innét?

Ami azt illeti, továbbutazásunk célja elég bizonytalan, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem tekintünk az íróasztalról a szemközti falra. Egy eddig soha nem látott, részletes Darién térkép fityeg rajta.

- Playa Muerto - bökünk rá az enyhén szólva morbidnak hangzó névre, aminek az eredetéről ekkor még semmit nem tudunk. 

Endre betegesen térképmániás, így a regisztráció után vagy másfél órát tölt el azzal, hogy a térképet szabadkézzel egy egérrágta papírra lerajzolja. A rendőrök egyébként nagyon kedvesek és segítőkészek, így a kellemes csevegés során sikerül kiderítenünk, hogy Sambút csak a kora reggeli halszállító furgon vagy az azután érkező kakaóbabos autó platóján fogjuk tudni elhagyni, Garachiné irányába. Ismerve a napok óta száradó kakaóbab orrfacsaró bűzét, nehezen tudom eldönteni, melyik platón utaznék szívesebben. Mindenesetre a vakszerencsére bízzuk a dolgot, és abban egyezünk meg Endrével, hogy azzal a kocsival távozunk a faluból, amelyik előbb érkezik.

Panama DariénFekete kislány portréja Sambúban

Délután az egyenruhások átkísérnek a falu egyetlen szállójára, na nem mintha nem találnánk oda magunktól is, de Darién határán rend a lelke mindennek. Van víz és villany, a szállás az elmúlt napok kínálatát messze felülmúlja, de nem csak a mi szobánk gigászi méretében, hanem az ajtó előtt lógó darázsfészkek nagyságában is, ami arra utal, hogy ide sem tette be idegen a lábát az elmúlt években.

A jellegtelen falut egy keskeny híd választja el a szomszédságában fekvő, hangulatos indián településtől, amit a helyiek Puerto Indionak, azaz Indián Kikötőnek neveznek. A nők meztelen felsőtesttel és színes szoknyákban - azaz emberá népvisletetben - járnak-kelnek a földön játszadozó gyerekek között. Az ösvény két oldalán pálmatetővel ellátott, tradícionális indiánházak sorakoznak, amiket a földtől 2-3 méteres magasságban, cölöpökre építettek és lépcsőnek faragott farönkkel láttak el. Az egyik helyiség a konyha, ahol nyílt tűzön főznek, ezt egy szűk folyosó köti össze a "hálóval", amiben nincsen ágy, sem egyéb bútor, és ami csak abban különbözik az előbbitől, hogy nem ég benne a tűz. Az emberák a padlón alszanak, a házak alatt kifeszített függőágyakat pedig rendszerint csak nappali ejtőzésre használják. 

Panama DariénPuerto Indio

Egyetlen házban sincsen bevezetve a víz, pedig pár méterrel arrébb, Sambúban, minden házba remek zuhanyzóval és angol WC-vel ellátott fürdőszobákat építettek. A falu egyetlen kőből emelt épülete az iskola, ahol meglepő módon nem csak áram van, de az internet és a légkondi is üzemel.

Másnap reggel már napfelkeltekor a szállás előtt toporgunk, nehogy elszalasszuk a furgonokat. Sambú azonban nagyon lassan tér magához kábult álmából, és azt a bizonyos kora reggelt latin időszámítás szerint kell érteni. Már délelőtt 10 is elmúlik, amikor feltűnik egy kék furgon, de gyorsan megbocsátjuk neki, hogy megváratott, amikor kiderül, hogy hal helyett ma rizst szállít, mégpedig Taipuruból Garachinéba, ahonnan az árut csónakkal egyenesen Playa Muertóba fogják vinni. Endre annyira belelkesül a hír hallatán, hogy a Puerto Indio másának tűnő emberá Taipuruban bevállalja több mázsányi rizs pakolását, csakhogy biztosan helyünk legyen a platón.

Panama DariénEndre is beszállt rizses zsákokat pakolni Taipuruban

Bő egy óra múltán be is futunk Garachinéba, a tenger partjára, ahol megint három másodpercen belül lekapcsolnak minket Darién egyenruhás őrei. Ezúttal is mindent tudni akarnak, de cserébe az esti dagályig - ami egyet jelent a csónak indulásának időpontjával - a kapitányságon hagyhatjuk a 20 kilós zsákokat, így körülnézhetünk a faluban.

Garachiné sem sokkal izgalmasabb Sambúnál, de az egyik poros utcáján három európai arcra leszünk figyelmesek. Erre sem gyakoriak a turisták, így gyorsan összeismerkedünk velük. Spanyolok. Az ebédet egy helyi öreg néni düledező konyhájában együtt fogyasztjuk el. Nem vagyunk a panamai konyha megszállotjai, és ezen a nénike íztelen hallevese sem változtat sokat, de be kell vallani, hogy a tányérokat olyan nagy szeretettel rakosgatja az orrunk elé, amilyen vendégszeretethez a latin comedorokban ritkán van szerencsénk. Teli bendővel kullogunk vissza a kikötőbe új barátainkkal, akik szívesen velünk tartanának Playa Muertóba, de csónakosunk túlsúlyra hivatkozva csak a mi fuvarunkat vállalja. Szegény srácok leszegett orral ballagnak el. Négy napja vannak Dariénben, de ezidáig nem láttak semmit. 

Panama DariénVégre megérkezett a dagály

A dagályig még sok van hátra, így van idő a parton ücsörögve egy kis csevejre. Megtudjuk a csónakosunktól, hogy Playa Muerto (Halott Part) a nevét azokról a holttestekről kapta, amiket kalóztámadások után a tenger a partra mosott. Valami miatt az áramlatok mindig ugyanabba az öbölbe szállították a tetemeket. Csak azt nem értem, hogy ezek után miért jutott eszükbe az emberáknak pont ott falut alapítani? 

Négy órán át tétlenül bámuljuk a tengert, hogy elérte-e már az induláshoz szükséges magasságot. Pedig a csónakunk nem is a part mentén, hanem attól vagy 50 méterre van, beleragadva a sárba. Délután negyed 5-kor még mindig száraz lábbal kutyagolunk oda a csónakhoz, amit lassan, de nagyon lassan kezd alámosni a víz. Áthordjuk a kikötőből a rizses zsákokat, és valamikor fél 5 körül végre útnak indulunk

Panama DariénCsodaszép a partvidék

A félszigetig nyugodt a víz, aztán ahogy kiérünk a nyílt tengerre, úgy kezdenek csapkodni a hullámok. Emberá csónakosunk ügyesen bánik a motorral, így nem ázunk el. Ahogy haladunk dél felé, úgy lesz egyre vadregényesebb a táj a kezdetben esőért kiáltó száraz-, majd zöldellő őserdőkkel. Naplementekor kötünk ki egy sötét homokos, megtisztított partszakaszon, ahol kacagó indiángyerekek szaladnak elénk

Panama DariénEmberá kislány Playa Muertóban

Ahogy a naplemente vöröses fényében megpillantom a meghitt kis falu pálmatetős házait az óriási kókuszpálmák között, megint az az érzésem támad - mint általában az indiánok között mindig -, hogy megérkeztünk az édenkertbe. Az emberá "turisztikai referens", Riguard, éjszakai szálláshelyül azonnal a rendelkezésünkre bocsát egy két méter magas cölöpökre épített palapát az óceán közvetlen közelében, majd megterít a falu közepére épített ebédlőben a vacsorához, ami hal és rizs, limonádéval leöblítve. Utazásunk legnyugodtabb egy hete veszi kezdetét... 

Playa Muertóba nem vezet út, így ha az ember nem akarja az egész napot azzal tölteni, hogy machetével ösvényt vág magának az esőerdőbe, akkor a tengerparti fetrengésen túl nem sok lehetősége marad. Az egyetlen gyalogosan elérhető hely a szomszédos öböl, ahová másnap el is látogatunk.

Panama DariénSrácok pecáznak a falu folyójában

Elsőként a falu végében magasodó dombról aláhulló vízeséshez kirándulunk, aminek természetes medencéjében pancsolunk egyet azokkal az iskolakerülő, huncut kölykökkel, akik tanulás helyett inkább minket akarnak kísérgetni. De nem tart soká a móka, mert a délutáni órákban megint jön a dagály, és még azelőtt vissza kell érnünk a faluba, hogy a part menti ösvény újra víz alá kerül. 

Panama DariénAz iskolakerülés Playa Muertóban is iskolakerülés

Elbúcsúzunk a gyerekektől, majd leereszkedünk a szomszéd öbölbe, aminél nem sok szebbet láttam eddig életemben. Nincsen fehér homok, csak a hátunk mögött az üde esőerdő, előttünk pedig a végtelen óceán. Kizárólag mi vagyunk itt, no meg néhány kóbor kutya, amik betámadnak, amíg Endre az öböl túloldalán  rákokat fotóz. Thaiföld óta félek a kóbor kutyáktól, de szerencsére néhány kaviccsal és sikítással sikerül őket elűznöm. Az egész délutánt ezen a mesés helyen töltjük, de 4 óra után vissza kell induljunk, mert jön a dagály, és nem szeretnénk az éjszakát a szabad ég alatt tölteni.

Panama Darién

Panama DariénNem kell fehér homok ahhoz, hogy egy strand szép legyen

Mikor Garachinéban az kérdeztük a csónakostól, hogy mikor lesz vissza hajó, ő azt felelte, hogy majdnem mindennap indul egy. Az indiánok pont ellentetjei a magyaroknak. Ha odahaza valaki valamiben nem biztos, inkább azt mondja, hogy nincs, míg itt akkor is azt mondják, hogy van, mikor biztosan tudják, hogy nincs. Mint most csónak. Csak abban reménykedhetünk, hogy Jaquéból, a kolumbiai határról jön egy hajó, ami azon túl, hogy valami csoda folytán kiköt az öbölben, még hajlandó is minket elszállítani. Értesíteni a csónakosokat nem tudják, mert a rádiójel nem megy el a határig. Nem marad más, mint várni és várni.

Panama Darién Egy héten át csak ennyi dolgom volt

A következő napokban nem történik sok minden. Jellemzően reggel fél hatkor, a Nappal együtt kelünk és valamivel naplemente után, hét órakor térünk nyugovóra. Napközben ücsörgünk a parton, sétálunk a faluban, játszunk a gyerekekkel, tereferélünk az indiánokkal. 

Panama DariénEmberá kislány portréja

Riguard szerint az elmúlt évtizedekben alig pár turista fordult meg Playa Muertóban. Többnyire biológusok, antropológusok és egyetemi hallgatók látogatják a falut, akik kutatásaikat végzik a környéken vagy épp az indiánok között.

- Hogy lehetne ide több, hozzátok hasonló turistát hozni? - kérdezi Riguard, miközben felhozza a palapánkba a mindennapi citromfű teát.
- Meg kell ismertetni a külföldiekkel a helyet. Nem tudnak róla, hogy létezik a falu, a legrészletesebb térképek sem jelölik Playa Muertót - válaszoljuk a kedves kis öregnek.
- Tudnátok nekünk segíteni?

Panama DariénIlyen naplemente nem sok helyen van

Klasszikus kérés a mai kor indiánjától. Ugyanezeken a dolgokon már átestünk a shuarok, az asháninkák és a tawahkák között is, de eddig minden erőfeszítésünk hiábavaló volt, mert egy-egy hely népszerűsítése leginkább miattuk fullad kudarcba.

- Trombitálj össze pár embert a faluból! Készítünk képeket róluk, majd csinálunk plakátot. Ha eljössz velünk Panamavárosba, kinyomtatjuk, és kirakjuk a hostelek falára - válaszolunk tettre készen.

Panama Darién     Itt élni maga a földi édenkert

Annyira belelkesül a kis öreg, hogy délutánra vagy tíz emberá asszonyt és lányt hoz magával fotózás céljából. Estére el is készül a plakát, amit a falu összes férfija látni kíván. Riguard megígéri, hogy eljön velünk Panamavárosba, ha egyszer indul csónak, s beletanul a turizmusba.      

Panama Darién     A 16 éves emberá lányok már vénlánynak minősülnek

Hat napja vagyunk a világ végén egy pici öbölben. Azon gondolkodom, hogy lassan én is elkezdem strigulázni a napokat valamelyik fa törzsén, ahogy Tom Hanks tette a Számkivetettben, különben teljesen elveszítem az időérzékemet. Mellesleg kezdünk egész jól hozzászokni a távolba nézéshez. Minden reggel a tenger zúgására ébredünk és arra, ahogy napfelkeltekor a szél megborzolja a kókuszpálmák leveleit. Ilyenkor a szomszédos házakban már ég a tűz, a gyerekek iskolai egyenruhában játszanak a parton.

Panama DariénEmberá asszony gyermekével

Merthogy Playa Muertóban van ám iskola. Két tanáruk is van, akik meszticek, és többnyire spanyolra valamint gyakorlati dolgokra tanítják a gyerekeket. Délutánonként a gyerekek hozzák oda a füzetüket nekem, mutogatják, mit tanultak. Biológiából nem az idegpályák működéséről van szó, hanem arról, melyik növényt mikor fogyasszuk, melyik gyógyhatású, melyik van tele vitaminnal, melyik mérgező.

Amíg én délutánonkét a gyerekekkel játszom, Endrét gyakran elrángatják magukkal az idősebb srácok focizni. Ilyenkor általában nyolc a nyolc ellen játszanak nagy pályán, jó két órán át. Szegény Endrének a végére mindig lóg a nyelve; lassan három éve nem focizott.

Panama Darién     A környező erdőkben ilyen gyíkok élnek

Riguard olykor kifejti szánakozását, hogy itt ragadtunk, és hogy szerinte az étkezéseik kicsit egyhangúak. Mi viszont megnyugtatjuk, hogy a legváltozatosabb indián koszthoz van szerencsénk. Tojás, yukka, fehér rizs, esetleg rizs kókusztejben főve, sült hal, édes limonádé, fahéjjal és cukorral ízesített kukoricaleves (amit a panamaiak egyébként chichemének neveznek). Az egyik nap még egy kis méretű szarvast is elejtettek és megfőztek a faluban, így fehérjéből sem szenvedünk hiányt. 

Esténként tornázom. Az egyik ilyen alkalommal arra leszek figyelmes, hogy miközben a gyertyaállást gyakorolom, mindenki megáll a faluban, és minden szem mosolyogva rám tapad. Végül belőlem tör ki a féktelen röhögés, amikor két perc múlva egész Playa Muerto gyertyában áll a palapa körül.

Panama Darién Egy héten át ez volt az otthonunk

Az egyik délután megpillantok egy hajót a horizonton. Úgy viharzok le a vízpartra mint egy sugárhajtású repülőgép, és két kézzel üvöltve integetek, akár egy eszét vesztett hajótörött. De pont úgy történik minden, mint azokban a bizonyos filmekben - nem vesznek észre. Endre mondogatja is, ha nem rakunk egy tíz méteres máglyát, soha nem hagyjuk el Playa Muertót.

Panama DariénJaguával befestett emberá gyerek

Aztán a hetedik nap estéjén Riguard megjelenik vakítóan fehér ingben és fekete nadrágban a palapánk mellett. Templomba megy, ami meglepő, mert az emberák többsége nem keresztény, ő azonban azon kevesek közé tartozik, aki megtért. No, de nem azért jött, hogy megmutassa az ünnepi öltözékét, hanem azért, hogy elmondja, lesz csónak, mert holnap indul a törzsfőnök Puerto Quimbába és érkezik vissza néhány küldött, akik valamilyen politikai rendezvényen voltak a fővárosban. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Egy hetet töltöttünk távol a nagy világtól, elzárva mindentől, békében és harmóniában a Föld egyik legcsodásabb helyén. Hiányozni fognak a gyerekek, a tenger morajlása, az esőerdő és a nyugalom.

Panama DariénNem voltam hétköznapi látvány

Másnap már napfelkeltekor a parton ácsorgunk csomagostul. Erős szél fúj, Riguard a fejét csóválja. A csónakot nyolc férfi - köztük Endre - próbálja a part menti, két méteres hullámokon keresztül a tengerre bocsátani, sikertelenül. Aztán jön a következő kísérlet. Kiáltásra mindenki a csónakba ugrik, amit a hullám úgy dob fel másfél méter magasra, mintha papír volna. Aztán egyszer csak hoppá... lesiklunk a másik oldalán és meg sem állunk Puerto Quimbáig. 

Az elmúlt héten egyfolytában csodált vadregényes táj már nem nyújt különösebb izgalmat, nem úgy, mint az a cápauszony, ami félúton tűnik fel néhány méterre tőlünk, és kísér minket percekig. De nem leszünk a reggelije, mert mi 9 órakor kikötünk Puerto Quimbában, ahol Riguarddal közösen felszállunk egy Metetíbe, majd ott egy Panamavárosba tartó buszra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Emberák a FARC árnyékában

Mindig az volt az álmom, hogy egyszer találkozzam régi dokumentumfilmeken látott félpucér indiánokkal. A 21. században erre nem sok esély adódik, mert a világ megváltozott, az indiánok sem olyanok már, mint voltak 50 éve. Az emberák azonban még őriznek valamit a múltból, s bár legendáikat már nem ismerik, máig úgy élnek, mint a múlt évszázad közepén. A férfiak ágyékkötőt viselnek, a nők félpucérak, ráadásul ismerik az örök szőrtelenség titkát. Kár, hogy életterükön évtizedek óta harcok folynak, s így nem látogathatják őket turisták, bár valószínűleg békeidőkben nem jelentett volna ekkora élményt az utazás.   

2010-ben fotós barátommal, Bakos Gáborral egyszer már eljutottunk La Palmába. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, azóta a város nem sokat változott, csak a körülmények lettek mások. A határőrség ma már senkit nem enged be Darién mélyére, így kénytelen vagyok felidézni az öt évvel ezelőtt történteket.

Gáborral azért érkeztünk La Palmába, hogy autentikusnak számító indián falvakban megismerkedjünk az emberák kultúrájával, szokásaival. Mint minden ilyen kalandot, így ezt is a városházán kezdtük, ahol azonnal betessékeltek minket Gerairo szobájába, aki La Marea vezetőjeként az egész embera önkormányzatért  felelt. Azonnal hellyel kínált minket, és itta szavainkat, pontosan mik is a terveink.

Panama DariénSzerettünk volna találkozni az emberákkal... sikerült (fotó: Bakos Gábor)

Végül megállapodtunk vele, hogy ellátogatunk a falujába, cserébe felvisznek minket a Rio Balsason addig, ameddig csak lehet. Miután kezet ráztunk, elvitt minket a határőrséghez, ahol egy raklap papírt irattattak velünk alá olyan dolgokról, hogy saját felelősségre vágunk neki az útnak, lemondunk a katonai őrizetről, nem szállítunk drogot, stb.

Ezután bemutatott a fiának, mivel ő lesz a csónakosunk Manenéig, a Rio Balsas végéig, majd közölte, hogy hajnali 6-ra legyünk készen, mert a La Mareába vezető folyón csak reggel 9-ig lehet hajózni. Így is lett. Alig világosodott, mikor már a csónakban ültünk egy heti élelemmel megrakodva.

A Rio Tuira kiterjedt torkolatán hajóztunk fel a Marea-folyóig, ami tényleg percről percre szűkült, így igazolva a nevét (a spanyol marea szó árapályt jelent). Másfél óra araszolás után az egyik kanyarban egy tehenet pillantottunk meg, ami szügyig beleragadt az iszapba. Azt mondta Gerairo, ez mindennapos eset, a marhák sajnos nem érzik az árapályt, így sokszor késve indulnak haza a folyó túlpartjáról. Végül Gerairo fia pattant ki a csónakból, hogy kiszabadítsa a jószágot.

Panama Darién   Így néz ki La Marea (fotó: Bakos Gábor)

La Marea kikötőjében egy klasszikus, laminált tetős, őserdei házikó fogadott bennünket.

- Ez a bolt. A tulajdonos, Mauricio, az egyetlen mesztic a faluban - magyarázta.

A ház mögött mindenhol klasszikus embera házak sorakoztak. Hasonlóan más folyó mellett élő indiánközösségekhez, az ő házaik is cölöpökre épültek, viszont meglepő módon fal nélkül. Az egyik ilyenbe másztunk fel, de nem lépcsőn, hanem egy olyan fatörzsön, amibe lépcsőfokokat faragtak. Részegen nem tudom, hogyan jutnak haza ezek a jó emberák.

Panama Darién   Így néz ki egy emberá ház közelről

Odafent a család éppen a hétköznapjait élte. Gerairo felesége a tüzet rakta, két lánya pedig yukkát pucolt. Nekünk készítették az uzsonnát, mert Gerairo a rádión ideszólt, hogy érkezünk. A padlón egy apró baba kúszott-mászott, ő a nagy lánynak, a 18 éves Mariának a gyermeke. Mikor a gyerek apja felől érdeklődtem, a lány lesütötte a szemét.

- Egy fiú az apja Ipetíből. Arrafelé már más idők járnak. Idejönnek a falvainkba, adják a szépet a lányainknak azzal, hogy van mobiltelefonjuk, autójuk. A lányaink hagyják magukat, majd mikor megvan a baj, a fiúk lelépnek.
- Tehát nincs apja a kicsinek?
- Nincs. Mióta megtudta, hogy Maria terhes, nem hallottunk felőle. Sajnos az emberák házasságát nem ismeri el az állam, így támogatást sem kapunk. A legtöbb lány így jár Dariénben.

Panama DariénGerairo lánya szabadidejében maszkokat készít (fotó: Bakos Gábor)

A lány nem szólt semmit, csak felkapta a gyereket és elkezdte szoptatni. Nem kellet levetnie semmit, mert félpucér volt, ahogy mindenki a családban. Gerairo is elment átvedleni, azt mondta, ha visszajön a városból, mindig visszaveszi a népviseletét, bár szerintem ő már megjátssza magát. A férfiak egyszínű, ágyékkötőben végződő szoknyát hordanak, amit guayucónak neveznek, a nyakukba pedig gyöngyökből és magvakból fűzött láncot, amburät raknak.

Panama Darién Már a kislányok is parumát viselnek (fotó: Bakos Gábor)

Ami feltűnt a házon, hogy nincsenek benne ágyak. Az emberák a földön alszanak, mindenféle matrac nélkül. Nekünk hoztak két vékony szivacsot, mondván, a külföldiek nem tudnak a padlón aludni.

Délután Gerairo apjával elmentünk kirándulni. Az öreg könnyedén ugrált szikláról sziklára, alig bírtuk követni. Nem lehetett több 50 évesnél, és már dédszülő volt, ami teljesen normális annak fényében, hogy az emberá lányok jellemzően 15-16 évesen szülnek

La Marea ivóvízforrásához látogattunk el, egy apró vízeséshez. A folyót követtük, aminek partján félmeztelen asszonyok mosták színes szoknyáikat. A pucérság az emberá hagyományok része, viszont a szoknya már átalakult. 

Panama Darién     A meztelenség az emberá életmód része (fotó: Bakos Gábor)

- Amikor Dariént nemzeti parkká tette az állam, betiltották azoknak a fáknak a kivágását, amik háncsából a nők a parumát (női szoknya) készítették. Azóta kénytelenek vagyunk megvásárolni őket. Azt hiszem Kínában gyártják őket - mesélte Gerairo, miután visszatértünk a faluba.  

A modern paruma nagyon tetszetős, de egy vicc. Mivel Kínából importálják, ezért őrült formák vannak rajta. Maria egyik nap azt mutatta, hogy valami furcsa medve van az egyik szoknyáján, amit nem tud hova tenni. Egy panda volt az. A színvilág megmaradt, a szimbólumok eltűntek. Ahogy minden más is átalakult. Az emberák soha nem lettek keresztények, de a régi legendáikat sem nagyon ismerik már. Pedig szép őstörténetük van.

A világot bizonyos Tatzitzetze teremtette, és az ő találmánya a mindent irányító Caragabí, a szeretet istene. Caragabí volt az, aki megteremtette az embereket egy Mompahuará nevű kő anyagából, de annyira legyengült, hogy megformálni őket nem maradt ereje. A munkát Tutruica isten fejezte be, aki kezeket és lábakat adott nekik, azonban életet a férfi végül Humantahútól, vagyis a Naptól, a nő Gedecotól, a Holdtól kapott. Miután elkészült az ember, Caragabí létrehozta a csillagokat, a természetet és az állatokat. Emellett lefektette a létezés alapjait, törvényeket hozott, minden teremtményt funkcióval látott el. Azonban a Földön nem volt víz, így segítséget akart kérni más világok isteneitől, akikhez egy galambot küldött, de a madár soha nem tért vissza.

Panama DariénEmberá portré (fotó: Bakos Gábor)

Caragabí egyik nap azt álmodta, hogy a Földön van víz, csak az valahol a mélyben leledzik, ezért ezúttal egy papagájt küldött a lenti világba. A papagáj talált egy barlangot, amiben rengeteg víz volt, de női őrzője, Genené nem engedte be sem őt, sem Caragabít. A szeretet istene megharagudott a nőre, feltépte az ajtót, s míg a víz kifolyt rajta, ketté vágta annak őrzőjét. Genené azonban nem halt meg, hanem egy hatalmas hangyává vált, ami egy kevés vizet a szájában tartva az erdő mélyére költözött. Egy helyen megpihent, ahol fa nőtt belőle. Törzse lett a tenger, ágai a folyók, hajtásai a patakok, a bimbói pedig a mocsarak.

Az emberá félelmek szerint, egyszer Genené találkozni fog Mompahuarával, és akkor a Föld négy pontján hatalmas tűz támad, ami szétnyitja a követ és tüzes folyóval tisztítja meg a világot.

A legendákat ma már kevesen ismerik, Gerairo is csak találgatott az isteneikről, viszont azt mesélte, hogy táncaikban tovább élnek a hagyományaik. Másnap összerántotta a falu néhány tagját, hogy bemutassák nekünk a táncaikat (idén pont ugyanezeket láttuk Ipetíben). A kolibri és papagáj táncuk állítólag a Genenével való találkozást hivatott szimbolizálni, bár sokat nem tudtunk belőle értelmezni, mert korán röhögésbe fulladt a produkció. Érezhető volt, hogy az emberá lányokat hidegen hagyják a legendák, csak azért ugrabugráltak, mert Gerairo megkérte őket rá. 

Panama Darién     A táncok nem voltak az igaziak (fotó: Bakos Gábor)

Próbáltak zenélni is, de az végképp kudarcba fulladt, mert sem a furulyák, sem a dobok nem szóltak jól. Gerairo bevallotta, hogy a zenét csak azért tanulták, hogy tudjanak valamit mutatni azoknak a turistáknak, akik véletlen a faluba tévednének, de igazából nem a tradíciójuk része. 

Nem úgy a Vénasszony Fesztivál, ami tulajdonképpen az egyetlen emberá ünnep. Akkor tartják, ha egy emberá lány úgy éri el a 15. életévét, hogy még nincs gyermeke. Ilyenkor a falu idősebb asszonyai (igen, akár a 16 évesek is) körbeülik a lányt, és gúnyosan viccelődnek rajta, azt éreztetvén vele, hogy ideje lenne férjet találnia. 

Panama DariénLánya festi az anyját (fotó: Bakos Gábor)

Az ilyen fesztiválok alkalmával az emberák formákat festenek magukra a jagua gyümölcsből nyert fekete festékkel. A jaguát egyébként hétköznapokkor is használják, mivel a festék állítólag véd a szúnyogok ellen. Minket is befestettek Gáborral, no de erről és az emberá hagyományokról álljon itt egy 10 perces rövidfilm, amit az utazás után fotós barátommal közösen készítettünk.

Ami saját megfigyelésünk volt, hogy az emberák sehol nem szőrösek, borotvát viszont nem láttunk sehol. Gerairo erről a következőt mondta:

- Él egy fekete kígyó az erdőben. Nagyon veszélyes, ha megmar, belehalsz. Ebből a kígyóból készítünk krémet, amivel ha bekenjük magunkat, soha többé nem nő szőr a testünkön.

Azonnal látni szerettem volna a kígyót, de Gerairo mosolygott egyet és azt mondta, nem mutatják meg senkinek, mert akkor a fehérek széttúrják miatta az erdőjüket. Igaza van. Lányok! Marad a borotva.

Panama Darién   Így lesz a jaguából festék (fotó: Bakos Gábor)

Gyönyörű három napot töltöttünk La Mareában, de hívott minket ismét a vadon. Gerairo fia elhozta magával a feleségét is, édes négyesben vágtunk neki a Rio Balsasnak. Manuel ismerte a folyót, de azt mondta, legalább két napig fog tartani az út. Igaza lett. 

Az első napon Chuletí falujáig jutottunk. A falu jó 40 perc sétára feküdt a folyótól. Miközben vágtuk át magunkat az esőerdőn, Gábor gatyája beleakadt egy tüskés ágba, ami csípőig felfércelte azt. A faluba beesvén ugyanolyan házak fogadtak minket, mint La Mareában, de az emberek mások voltak. Nem kinézetre, hanem a nyelv, amit beszéltek. Chuletí wounan falu, akiknek a nyelve teljesen más hangzású, mint az emberáké. Egy öreg, félpucér indián hölgy jött velünk először szembe, aki meglátván Gábor szétszakadt gatyáját, csak annyit mondott spanyolul:

- Add ide, fiam! Megvarrom.

Hihetetlen. Belépett két vadidegen a faluba, és se szia, se pá, máris segíteni akartak. Egy elnéptelenedett palapában (oldalfal nélküli bungaló) köthettük ki a függőágyainkat. Manuel nem sok mindenkit ismert a faluban, bár La Marea ide csak egy napi járóföldre van. Gábor nadrágjából végül rövid gatya lett, de egy pillanatig nem bántuk, mert Chuletíben iszonyú volt a hőség.

Panama DariénGábor és én La Marea lakóival (fotó: Bakos Gábor)

A helyiek nem igazán értették mit keresünk a falujukban, de vacsorára beinvitáltak az egyik házba, ahol ñeke-ñekével, vagyis sült agutival kínáltak. Együtt evett az egész család, kutyástul, papagájostul.

A wounanokkal nehéz volt szót érteni, de azt megtudtuk, hogy hagyományaik ugyanazok, mint az emberáké, egyetlen dolgot leszámítva. Ők többnejűek, bár egynél több feleséget csak az tarthat, aki képes etetni mindkét asszonyát. Manuel csak rázta a fejét, hogy milyen emberek ezek, pedig távolról egészen biztos rokonok.

Panama Darién  Rio Balsas háttérben a Pirre-hegységgel (fotó: Bakos Gábor)

Másnap visszaültünk a csónakba, és megindultunk délnek, felfelé a folyón. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk Dariénbe, úgy sűrűsödött az erdő. Balra tőlük a Pirre-hegység 1000 méteres, esőerdővel borított csúcsai tornyosultak, és jó hogy ott voltak, mert így tudtunk tájékozódni, a rengeteg kanyar miatt ugyanis fogalmunk nem volt róla, merre van dél és észak. 

Két órás menet után futottunk be Tucutíba, de Manuel azt mondta, itt ne szálljunk ki, mert veszélyes. Tucutít feketék lakják, akik állítólag ma is kereskednek a FARC gerilláival, bár ezt nehéz volt elhinnünk, mert annyira nagy volt a béke idáig. A partról integettek nekünk, így végül megálltunk egy pillanatra, de csak azt akarták megtudni, kik vagyunk és mit keresünk erre, ahol a madár se jár. Azzal próbáltak csábítani minket, hogy az ő asszonyaik is tudnak táncolni, mintha a Rio Balsas vidékére a turisták azért jönnének, hogy magukat produkáló bennszülötteket vonaglani lássanak.

Újabb két óra elteltével elfogyott a folyó a csónak alól. Illetve nem fogyott el, csak annyira sekéllyé vált, hogy képtelenek voltunk tovább motorral haladni. Nem maradt más hátra, mint húzni-vonni a lomha kenut addig, amíg falut nem érünk. Öt órán át, hol bokáig, hol derékig gázoltunk a vízben, de falunak híre-hamva sem volt. Egyszercsak feltűnt egy csónak, amiben állig felfegyverkezett katonák ücsörögtek. Intettek egyet, és mentek is tovább, majd öt perc múlva jött a következő.

- Panamai elit alakulat - mesélte Manuel - a FARC-ot keresik.

Megnyugtató. Éppen kezdtük volna feladni a reményt, amikor az egyik kanyar után megpillantottunk néhány meztelenül fürdőző gyereket. Hála Istennek, megérkeztünk Llano Bonitóba. Kikötöttünk, majd a falu kocsmája felé vettük az irányt, amiből hangos zene hallatszott ki. Az ivóban emberák és pihenőjüket töltő katonák ücsörögtek. Egy főnöknek tűnő indián fickó lépett elénk, aki arról kérdezősködött, mi a fenét keresünk a falujában. Mennyivel másabb volt La Mareában és Chuletíben a fogadtatás! Dög fáradtak voltunk, nem akartunk veszekedni, így elmeséltük, azért jöttünk, hogy megismerkedjünk az elzártabb emberá közösségekkel, de a casiquét ez egy pillanatig nem érdekelte.

Panama DariénLlano Bonitóban furcsán néztek ránk az emberek

- Késő van, úgyhogy megaludhatnak a faluban, de fotózni és filmezni itt nem fognak. Holnap húzzanak innen! - kedveskedett.

Nem értettük mi van. Manuel bement a kocsmába, hogy megtudja, miért ilyen goromba velünk a főnök, majd azzal az infóval jött vissza, hogy tegnap tűzpárbaj volt a faluban a FARC-kal, és a helyiek félnek, hogy a két gringó bajt hoz a fejükre. Ez mondjuk jogos.

Kikötöttük a függőágyainkat a kocsma melletti épület tornácán, majd miután lefürödtünk a folyóban, vettünk magunknak és Manuelnek egy-egy sört, és vártuk, hogy elmúljon az éjszaka. Naplemente után kezdtek a helyiek feloldódni, próbáltak kommunikálni velünk. Azt mesélték, hogy évek óta nem volt gond a gerillákkal, de tegnap megöltek egy emberá asszonyt, mert az nem adott nekik enni. A csetepaté hírére Manenéből megérkeztek a katonák, és lövöldözni kezdtek a gerillákkal. Kettőt megöltek közüllük.

Este még beugrott a törzsfőnök, s közölte, hogy holnap 7 és 8 között sétáljunk át a 40 percnyire fekvő Manenébe, hogy lejelentsük magunkat a katonáknál, de egy perccel ne csússzunk meg, mert a fejvadászok tegnap óta mindenre lőnek, ami mozog. Remek!

Hiába a tegnapi tűzharc, a kocsmában hajnali 4-ig szólt a dizsi, az elit alakulat tagjai ropták a táncot a még facér emberá lányokkal. Egy év múlva itt is lesz biztos néhány gyermekét egyedül nevelő leányanya.

Pontban hétkor Manuelékkel közösen átsétáltunk Manenébe. Hangulatos kis falu volt, bár az összképen sokat rontottak a lövészárkok és a homokzsákokból felállított bunkerek. Innen a kolumbiai határ nincs tíz kilométer, érthető a készültség. Nem engedtek fotózni a faluban, csak titokban, csípőből lőttünk pár felvételt, majd miután lejelentettek minket a La Palma-i határőrségnél, megkértek minket, hogy térjünk vissza Pueblo Nuevóba, ami innen kb. másfél óra csónakút.

Panama DariénPueblo Nuevot odafelé nem vettük észre

Nem volt miért ujjat húzni a katonákkal és a helyiekkel, így megfogadtuk a tanácsot, s Llano Bonitóban visszaültünk a csónakunkba, amivel visszaereszkedtünk az imént említett faluba. Érdekes, hogy idefelé nem vettük észre ezt a falut, talán megspóroltunk volna magunknak vagy két óra csónaktolást.

Pueblo Nuevo casiquéje hihetetlenül kedvesen fogadott minket. Örült, hogy turisták jöttek a falujába, amire állítása szerint még soha nem volt példa. Hatalmas lett a felfordulás, az egész falu minket akart látni. A fiatal lányok azonnal melltartót húztak, hiszen nem illik az idegeneket pucéran fogadni. A casique házában kötöttük ki a függőágyainkat, majd hoztak nekünk egy adag yukkát ebédre. Nehéz volt a kommunikáció, mert mindenki minket bámult. Azt hiszem, ezért jöttünk Gáborral.

Panama DariénGyerekek figyelik minden mozdulatunkat (fotó: Bakos Gábor)

Néhány órán belül szétszéledt a tömeg, mindenki ment a dolgára. A lányok ettől a pillanattól fogva pólóban sétálgattak a faluban, ami hihetetlenül tetszett a helyi srácoknak. Mikor két 15 év körüli lányka elslisszolt a házunk alatt, két srác a családból füttyögni kezdett utánuk, majd arról dumáltak, hogy milyen szexik a csajok.

- Szexik? Hiszen pólóban vannak - vetettem nekik oda.
- Ezért szexik - kaptuk a meglepő választ.

Vicces. Nálunk az a szexi, ha egy lány ledobja a melltartót, az emberák között pedig az, ha felhúzzák azt.

Másnap délelőtt megbeszéltük a casiquével és egyik fiával, hogy elkísérjük őket vadászni. Instrukcióink ellenére guayucót húztak, aminek nagyon örültünk, mert Gábor igazán autentikus képeket tudott így lőni. Érződött rajtuk, hogy ez most nem igazi vadászat, csak magamutogatás, hogy vagány képek szülessenek róluk. Semmit nem lőttek, de nem volt gond, tényleg olyan fotók készültek, amikre minden fotós és minden emberá büszke lehet.

Pueblo Nuevóban sem úsztuk meg a táncokat. A lányok többsége továbbra sem volt hajlandó megszabadulni a melltartójától, látszott, hogy nagyon zavarja őket a jelenlétünk. Viszont a fotók kedvéért vastagon kirúzsozták magukat, amin jót mosolyogtunk, majd tisztelettel ugyan, de megkértük őket, hogy mossák le az arcukat. Értetlenül néztek ránk és a casiquére, aki intett a fejével, hogy csinálják azt, amit kértünk.

- Vigyétek a képeket magatokkal és mutasátok meg a testvéreiteknek, milyen békében élünk itt Dariénben, mi, emberák. Jöjjenek el a barátaitok is meglátogatni minket, szívesen fogadunk titeket - bocsátott utunkra az öreg törzsfőnök, majd a kezünkbe nyomott egy-egy banánt útravalónak.

Panama DariénPueblo Nuevo casiquéje imádta, hogy fényképeztük (fotó: Bakos Gábor)

2010-es Dariénben tett utazásunk - azt hiszem mondhatom Gábor nevében is - hatalmas élmény volt. Nagy kár, hogy 2015-ben már nem engednek külföldieket az esőerdő mélyére, pedig ha lehetne, Erivel biztos visszatérnénk Pueblo Nuevóba. Talán majd néhány év múlva...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Sokak álma végigutazni a Pánamerikai autóúton Alaszkától Tűzföldig, de ki kell ábrándítsunk mindenkit; Panama és Kolumbia között van egy kb. 150 kilométeres szakasz, ahol soha nem készült el az út, ráadásul a közeljövőben sem tervezik a megépítését. Ennek oka az, hogy a két ország határvidéke máig nem biztonságos a gerillák miatt. Őrültségnek tűnhet ide utazni, de ez nem nagyon érdekel minket. Csak ne lenne az a sok bevándorló!

Hét órán át utazunk Metetíig, Darién kapujáig. Hivatalosan persze Darién nem itt kezdődik, hanem egy Cañazas nevű indián falunál, de mivel Metetí volt évtizedeken keresztül az a település, ahonnan a panamai speciális alakulatokat szétszórták az esőerdőben, ezért ezt a kisvárost tartják a helyiek Darién bejáratának.

Mióta a gerillákat sikerült visszaszorítani egészen a határvidékig, Yaviza és El Real is felszabadult, így mára biztonságosnak mondható az utazás ezekbe a falvakba is. A gerillaháborúk nyoma máig érződik a vidéken; mindenről lesüt a szegénység és az elmaradottság. A Pánamerikai autóúthoz sem sikerült 50 éve hozzányúlni, így az alig 40 kilométeres távot több mint két óra alatt tesszük meg. Mivel az út nagyon rossz minőségű, ezért a közlekedés is drága; öt dollárt kérnek el tőlünk a nyúlfarknyi szakaszért.

Yaviza egészen apró település, alig pár utca alkotja. A sofőr ajánlására egy fekete asszonyság vendégházához igyekszünk. 16 dollárt kér egy ócska lyukért, amiben se zuhanyzó, se ventillátor, de a falu többszöri körbejárása után sem találunk nála jobbat és olcsóbbat. Jó lesz egy éjszakára, úgy sem tervezünk többet itt tölteni.

Panama Darién La PalmaYaviza központja

Érdekes módon Yaviza nem indián falu, többségében feketék lakják. Őseiket anno a kaucsuk miatt hozták ide, de a 20. század közepén a természetes gumi iránti kereslet csökkenni kezdett, így a többség munka nélkül maradt. A kilátástalanságból menekülve sokan a kolumbiai gerillákkal kezdtek kereskedni, főként Colónba befutó hajókról véletlenül lehulló fegyvereket adtak el nekik. Ahogy a FARC az 1990-es években gyengülni kezdett, úgy változott át a fegyverkereskedés drogfutárkodássá. A Riosucio és Yaviza közötti ösvény máig az egyik legfontosabb kokainsztráda, bár újabban a kolumbia kormány sokat tesz a kábítószertermelés visszaszorításáért, így Darién évről évre biztonságosabb. Mostanra azonban új problémával kénytelen szembesülni az állam, ez pedig az illegális bevándorlás. 

Panamát is elérte a migráció, s mivel a határvidék kolumbiai oldalról tulajdonképpen elleőrizetlen, újabban rengeteg ázsiai és afrika lépi át a határt illegálisan. Ezt onnan tudjuk, hogy Yavizában le kell adjuk az adatainkat a panamai határőrség bázisán, ahol ott létünk alatt két csónaknyi embert hoznak be a katonák.

Panama Darién La Palma     A folyó túlpartján élnek az emberák

- Honnan jönnek ezek az emberek? - kérdezzük a bázisparancsnokot, aki nem csak a mi papírjainkkal foglalkozik, hanem az illegális bevándorlókéval is.
- Ott van a hátam mögött a tábla, azon látja - mutat a falra.

Nepál, Guinea, Banglades, Szomália és még Mongólia is szerepel a listán, napi lebontásban. Ma már több mint 150 bevándorlót regisztráltak. Ezek azok az emberek, akiket sikerült elkapni, de ki tudja hányan vannak, akik most is bolyonganak az erdőben. Egyetlen nő sincs közöttük, mindannyian 20 és 40 év közötti férfiak.

- Mit keresnek itt a bevándorlók? - érdeklődünk.
- Tudom én? Kérdezze meg tőlük. Naponta jönnek százával, többségüknél nincs semmilyen papír, ráadásul nem beszélnek spanyolul.
- Nem drogfutárok?
- Nem. Többségénél nincs semmi. No, de... önök hova utaznak? - emeli tekintetét felénk a parancsnok.
- Canába szeretnénk eljutni, ha lehet.
- Nem lehet. Cana évek óta zárva tart. Veszélyes.
- De hát az ANAM honlapján láttuk, hogy szerveznek túrát a völgybe - győzködjük a szervet.
- Nem hiszem én azt. Három éve nem engedünk be senkit. De itt van szemben az ANAM irodája, kérdezzenek rá. Innen kizárólag a Rancho Fríohoz utazhatnak, de ezt is az ANAM-mal beszéljék meg - utasít minket rendre.

Cana a Föld legizgalmasabb madarász helye. Az alig 200 négyzetkilométer kiterjedésű völgyben több mint 1000 fajta madarat regisztráltak, amivel világcsúcstartó. Nem véletlen tehát, hogy szeretnénk bejutni, de hiába battyogunk át az ANAM, vagyis a panamai nemzeti parkokat tömörítő szervezet irodájába, zárva tart. A szomszédok azt mondják, hogy reggel 8 körül nyitnak, jöjjünk vissza akkor. Így is teszünk.

Panama Darién La PalmaDarién ezen részét többségében feketék lakják

A hölgy sajnos igazolja azt, amit a parancsnok mondott: Cana zárva tart. Rancho Fríora viszont szívesen ad mellénk vezetőt, ráadásul nem is kérnek sokat, az egyetlen gond, hogy vissza kéne utaznunk Metetíbe, mert ott van egyedül bank, ahol a pénzt be tudjuk fizetni. Hogy az ANAM miért máshol tartja fenn az irodáját, mint ahol a pénzt beszedi, az ördög tudja. Nem akaródzik visszautazni, ráadásul szombat van, így jó eséllyel két napon át csak ücsörögnénk Metetíben, amíg kinyit a bank, ezért úgy döntünk, hogy magunk vágunk neki Dariénnek.

Lekocogunk Yaviza kikötőjébe, ahonnan szerencsére elég sűrűn indulnak csónakok El Realba. A hajóút alig fél óra, a menetdíj öt dollár fejenként. A Rio Chucunaque ezen a részen iszonyatosan szutykos, olajos dobozok, üdítős flakonok úsznak a felszínén. 

Panama Darién La Palma   Eri arra vár, hogy induljon a csónak

El Realba érve azonnal katonákba botlunk. Elkérik az útlevelünket, kifaggatnak, hogy mi járatban vagyunk, majd közlik, hogy az ANAM engedélye nélkül sajnos nem mehetünk el a Rancho Fríohoz, ami egyébként a hárpiák legnagyobb közép-amerikai fészkelő helye. Az egyik kiskatona megkér, hogy fáradjak be az örsre, hogy felvegyék az adatainkat, addig Erire vigyáznak a parton. Jó másfél óra, mire oda-vissza megjárom a távot, közben figyelem az El Real-i embereket. Ami feltűnik, hogy mindenki mennyire be van lassulva. Ücsörögnek a házaik előtt, beszélgetnek, mintha senkinek nem lenne semmi dolga. Messze van már a panamavárosi nyüzsi. A szegénység itt is kézzel fogható; mindenhol áll a szemét, a kertekben az 1950-es évekből visszamaradt teherautók és furgonok roncsai ácsorognak. Itt tényleg olyan, mintha megállt volna az idő.

Panama Darién La Palma     A katonák nem engednek minket tovább

Felveszik az adatainkat, majd közlik, hogy engedélyek nélkül egy tapodtat se tovább. Próbálom rábeszélni őket, hogy legalább Boca de Cupéig engedjenek el minket, de teljesen elzárkóznak a dologtól.

- Mindenféle emberek masíroznak arrafelé, azt sem tudjuk, honnan jönnek. Nem engedhetünk be semmilyen turistát arra a vidékre - veszik el végleg a kedvünket az egésztől.

Nincs mit tenni, köszönhetően a hétvégének és a bevándorlóknak, vissza kell csónakáznunk Yavizába. Egy halom pénzt elköltöttünk a semmire, így dühünkben beülünk egy buszba, és irány Metetí. Nem fogunk hétfőig várni, hogy kinyisson a bank, ehelyett beszállunk egy kisbuszba, és a közeli Puerto Quimbába utazunk. 

Panama Darién La PalmaCsónak a Rio Tuirán

Puerto Quimba nem egy falu, hanem egy kikötő, ahonnan csónakok indulnak La Palmába. 2010-ben is innen jutottunk el az emberákhoz Gábor barátommal, talán most is szerencsénk lesz.

A Rio Tuira partján fekvő La Palma egy fokkal hangulatosabb Yavizánál, azonban van egy nagy gondja. Egy félsziget csücskén fekszik, ahol nincs édesvíz (a Rio Tuira a tenger közelsége miatt errefelé már sós), ezért minden évben több hónapon át vízhiánnyal küzd. Így van ez most is.

Panama Darién La Palma   La Palma a Rio Tuiráról nézve

A szállók nagyon drágák, jobb híján ugyanott kötünk ki, ahol öt éve is megszálltam Gáborral, a folyóra néző Pensión Tuirában. 25 dollárt kér a nő a szobáért, végül lealkudjuk 20-ra, lévén nincs víz a fürdőszobában, csak napi fél órán át.

La Palma csupán annyit változott, hogy végre lebetonozták a főutcát, így nem kell egy kiadós eső után bokáig gázolni a sárban. Hasonlóan Yavizához, ez a település is a kaucsuknak köszönhette a felfutását, de mostanra mindenki áttért a halászatra és a kereskedelemre. Érdekes, hogy La Palmát soha nem támadták be a gerillák, pedig évtizedek óta ez a város számít Darién legnagyobb és leggazdagabb településének.

Panama Darién La Palma   La Palma-i utcakép

Amiben különbözik azonban Yavizától, hogy itt az utcán már látni indiánokat. Ugyanúgy civilizáltak, mint voltak Ipetíben, már csak a szoknyájuk maradt meg hírmondónak, de legalább vannak. Nem tudjuk, merre induljunk, így próbálom felkutatni Gerairo barátomat, La Marea falu vezetőjét, akivel öt éve sikerült összeismerkednem, de az önkormányzaton azt mondják, három éve visszavonult a falujába, és azóta nem nagyon látták. Tanácstalanok vagyunk.

Megvacsorázunk, veszünk pár sört, majd kiülünk a teraszra bámulni a dagályt. Canát és Rancho Fríot elbuktuk, az embera falvakról nem maradhatunk le. Holnap új nap, talán sikerül valamerre elindulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Darién neve az elmúlt évtizedekben összefonódott a gerillákkal, éppen ezért a panamaiak többsége nem tartja jó ötletnek oda utazni. Az elmúlt évtizedben enyhült valamelyest a helyzet, így mertem egy alkalommal, 2010-ben a panamai-kolumbiai határvidékre látogatást tenni. Egyáltalán nem éreztem veszélyesnek, így Erivel újra nekivágtunk Közép-Amerika talán legkevésbé járt szegletének.

Ha az ember Dariénbe készül, le kell mondjon néhány civilizációs dologról, mint az áram, a térerő, az internet vagy a közlekedés, cserébe azonban érintetlen természetet, indián kultúrát és mérhetetlen nyugalmat kap. Egy ilyen utazásba nem lehet csak úgy belevágni, jobb, ha az ember előbb informálódik, így elsőként Yavizába, a Pánamerikai autóút végénél fekvő kisvárosba szeretnénk eljutni. Mielőtt azonban nekivágnánk, tartunk egy rövid megállót Ipetí falujában, ahol egy picit bele tudunk kóstolni az embera indiánok mindennapjaiba.

A Panamavárostól kb. három órányira fekvő Ipetít igazából nem csak emberák, hanem gunák is lakják, ami nem szokványos jelenség errefelé. Tulajdonképpen még soha nem láttunk olyat, hogy két különböző nyelvet beszélő és kultúrát ápoló népcsoport egy faluban éljen. A szituáció elég érdekes ahhoz, hogy egy pár napot eltöltsünk Ipetíben néhány Mirador csapatból itt ragadt cimborával, annak ellenére, hogy Erivel 2009-ben már jártunk itt.

Panama DariénTeherautóplatón utazva érkezünk Ipetíbe

A falu gunák által lakott része a Pánamerikai autóút bal oldalán helyzkedik el. A házak rendetlenek, az utcák szemetesek, az emberek arcáról lesüt, hogy nem kíváncsiak ránk. Sokban hasonlít a falu a Guna Yala lakott szigeteihez, annyi különbséggel, hogy ott legalább próbálnak jó arcot vágni az ott létünkhöz. Mivel a gunákat már ismerjük, ráadásul nem marasztalnak a tekintetükkel, ezért egy gyors vizit után hátunk mögött hagyjuk a falut.

Az út jobb oldalán indul egy két kilométer hosszú földút az embera településre. Emlékszem, hat évvel ezelőtt Erivel térdig gázoltunk a sárban, ezért azt ajánlom, ezúttal várjunk egy kocsit. Tíz percbe sem telik, mire befut egy teherautó, aminek sofőrje szó nélkül megáll és elfurikáz minket Bahu Ponoba. Ez nem egy új falu, csak az emberák a közösségen belül is szeretik magukat elkülöníteni, így minden család máshogy nevezi el a birtokát. 

Panama DariénEmbera ház Ipetíben

2009-ben Bahu Pono úgy nézett ki, mint ahová járnak turisták. Volt egy szép faluházuk, ahol tánceseteket lehetett szervezni a külföldieknek, a birtok pedig rendezett és tiszta volt. Mára minden megváltozott. A faluház leégett pár hónapja, azóta nem jön ide senki, s mivel az állam nem fizetett kárpótlást, a megmaradt WC-t is szétkapták a helyiek. 

Panama Darién     A szagelszívással nincs gond

Mikor megpillantanak minket, nem tudják hova szaladjanak. Leültetnek minket egy palapa alá, majd előkeresik Esthert, Ipetí turisztikai referensét. Nem vicc, tényleg van ilyen a faluban.

Esther egyáltalán nem tűnik emberának, pedig elmondása szerint az. Bár fekete a haja, a bőre fehér, a szeme pedig csak annyira vágott, hogy akár magyarnak is elmenne. Azonnal utasítást ad, hogy söpörjék össze a faleveleket, hozzanak nekünk függőágyakat, és főzzenek egy adag rizst. A hirtelen határozottság aztán néhány perc leforgása alatt átvedlik kényelmes mañana életérzéssé, így három órán át ücsörgünk a padokon, mire minden a helyére kerül. Éppen ezért a mai napon semmi másra nem marad idő, csak körbejárni a falut.

Panama DariénKitakarítják nekünk Bahu Ponot

Megtudjuk, hogy nyílt egy bolt, ahol legalább tudunk sört venni, valamint az állam pár éve telepített az iskola elé egy szatelites telefonfülkét, amit persze senki nem használt semmire, így a trópusi klímán egyszerűen szétrohadt.

Panama DariénÁllami fejlesztés, ahogy az állam gondolja

Amúgy Ipetí hiába indiántelepülés, az itteni emberák és gunák már nem hordják a népviseletüket. A nőkön ugyan még van szoknya, de már melltartót és pólót hordanak, láncaikat nem viselik, a testüket nem festik a jagua névre keresztet gyümölccsel.

Jól alszunk a függőágyakban, így kipihenten indulunk neki másnap a délelőtti kirándulásnak. Egy fickót rendel mellénk Esther, aki nem túl közlékeny, csak megy előttünk kukán. Így szokott ez lenni az olyan indián falvakban, ahová ritkán járnak turisták. 

Panama DariénSokan azt hiszik, kényelmetlen, pedig nem az

Másfél óra földúton baktatás után egy folyóhoz érünk, ahol csobbanunk egyet. Semmi extra nincs a helyben, viszont látunk pár egzotikus békát, no meg egy titimajom családot

Panama Darién

Panama Darién Egy kis élővilág az Ipetí körüli erdőkből

Ebédre rizs van lencsével, mindenféle fűszer nélkül, sós vízben kifőzve. Régen voltunk indián kosztra ítélve, kifejezetten jól esik, hogy semminek nincsen íze.

Délután egy másik folyóhoz kalauzol el minket botcsinálta vezetőnk. Hosszabb és nehezebb az út, folyókon kell átkeljünk, mert a cél egy vízesés. Elkísérnek minket vezetőnk gyerekei is, akik vidáman magyarázzák, melyik gyümölcs micsoda, mi a kedvenc ételük (naná, hogy a rizs csirkével), és hogy Panamavárosban szeretnének tanulni.

Panama DariénIrány a vízesés!

A vízesést végül nem érjük el, mert az egyik folyó túl bővízűnek bizonyul, de legalább itt is lehet csobbanni egyet. Mikor vezetőnk beleveti magát a habokba a gyerekeivel, akkor látjuk, hogy az ő teste be van festve jaguával.

- A fiatalok már egyáltalán nem festik magukat, de én szeretem - hallatja a hangját csendeske vezetőnk.

Visszafelé még találkozunk egy süketnéma emberával, akinek a teste teljesen feketére van festve.

Panama DariénInkább a gyerekek vezetnek minket, semmint mi őket

- Nem hall és nem tud beszélni szegény - kezd szószátyárrá válni vezetőnk - Magányosan él az erdőben.
- Miből tartja fenn magát?
- Fát vág. Ha valaki házat akar építeni, akkor hozzá fordul. Együtt kiválasztják a fát, ő pedig kivágja azt.

Bírom azt az indián közösségekben, hogy a sérült embereket is valamilyen szinten integrálják a törékeny kis társadalmukba.

Panama DariénVezetőnk próbál diskurálni a süketnéma favágóval

Elmúlik a nap, már sötétedik, mire visszaérünk a faluba. A vacsora ismét rizs, de ezúttal kapunk hozzá csirkét is. Bár ma többször fürödtünk a folyóban, a visszaséta alatt sikerült leizzadnunk, így jól esne a zuhanyzás. Ahogy a WC-nek, a zuhanyzónak sincsen már fala, így az éjszaka leple alatt, egymásnak hátat fordítva locsoljuk magunkra vödörből a vizet.

Bár Ipetí már megszabadult a hagyományaitól, turistacsalogató táncaikat még be tudják mutatni az idegeneknek. Többször láttam már ilyesfajta műsort, így felkészítem a csapatot, hogy az 50 dollárért cserébe ne várjanak túl sokat.

Panama DariénEmbera anyuka gyermekével

A táncok és énekek eléggé butácskák, tisztán látható, hogy betanult, de ritkán gyakorolt dologról van szó. Ettől függetlenül jó látni, ahogy készülődnek; magukra kötik láncaikat, fejükre teszik virágkoronájukat.

Panama Darién   Az előadás gyermeteg, de élvezhető

Csapatunk lányait is beöltöztetik emberának. Ahogy oldódik a hangulat, úgy lesznek az indiánok is egyre lazábbak. Az idősebbek gond nélkül kezdenek vetkőzni előttünk, mintha táncaikkal visszacsöppentek volna kicsit a múltba. A táncok után kipakolják kézműves tárgyaikat, többnyire gyöngyből készült láncokat, fűből csomózott madárfejeket, festett kerámiákat. 

Panama DariénBevontak minket a táncokba

Feltűnik, hogy a nők között ücsörög egy srác is. Ritka az ilyen, mert az indiánok között megvannak a női és férfi szerepek, a gyöngyfűzés pedig nem túl maszkulin. Ahogy a srác sem az. Emlékszem, a shuar Nantipban is volt egy meleg fiú, aki önmagának sem merte bevallani, hogy az, ezzel szemben itt mindenki tisztában van vele, hogy ez a srác soha nem fog vadászni járni, házat építeni vagy csónakot faragni a falu férfiaival. A nők tök normálisnak tartják, hogy mos, főz és gyöngyöt fűz, és a srác sem görcsöl a másságán. 

Panama DariénEmbera-magyar barátság

Az emberákat 2010-ben az egyik legnyitottabb és legboldogabb közösségnek ismertem meg. Ipetíben már nehezen oldódnak, de két nap elég volt ahhoz, hogy pironkodás nélkül vegyék le a nők a pólójukat és önfeledten kacarásszanak előttünk. Kicsit bánom, hogy nem maradunk még pár napot, de a Mirador csapatnak haza kell repülnie, mi pedig megindulunk végre Yavizának. Dariénben úgyis őszintébbek az emberák, ott talán kicsit többet is megtudunk majd róluk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Panama karibi oldalán van két erőd, amik a Világörökség részét képezik. De nem csak miattuk utaztunk ide, hanem azért is, hogy lássuk milyen az élet Panamavároson túl. Annyit stoppoltunk, mint eddig még sehol, de így olyan falvakba is eljutottunk, amik nem szerepelnek a térképeken. Szeretjük a vidéki Panamát. 

Nem meglepő módon Puerto Lindóban ismét nem sikerül buszt fognunk. Bár hivatalosan minden órában indul egy járat Colónba, az itt eltöltött két nap alatt mégsem találkoztunk egyetlen busszal sem. Jön azonban egy Claro logóval ellátott kisbusz, amiben két srác és egy lány ücsörög. 

- Elviszünk titeket Portobelóba, ha segítetek kiosztani a telefonokat - veti oda a sofőr.

Portobelo a környék legnagyobb településePortobelo a környék legnagyobb települése

Naná, hogy segítünk. Ecuadorban 110 literes olajos hordókat pakoltam két órán át egy fuvarért, néhány mobillal nem gyűlik meg a bajom. Alig megyünk öt percet, máris megállunk egy háznál. A sofőr int, hogy vigyem oda az egyik dobozt a kertben ülő fekete családhoz. Mikor odaérek az asztalhoz, az egyik tenyeres-talpas asszonyság üvölteni kezd velem, hogy miért most hozom ezt a szart, mikor már napok óta itt kéne legyen. Hiába védekezek, hogy mezei turista vagyok, aki a fuvarért cserébe bevállalta a doboz idecipelését, a nő továbbra is csak hadonászik és káromkodik. Végül két vigyor közepette visszamenekülök a kisbuszba, ahol a srácok kajánul röhögni kezdenek. 

- Ne aggódj, cimbora! Nem szivatunk meg többször - azzal a sofőr rálép a gázra.

Életkép PortobelóbólÉletkép Portobelóból

Portobelóban már jártunk 2009-ben, akkor a főtéren álló Hospedaje Aduanában szálltunk meg. Emlékeim szerint iszonyú lelakott volt a szálló, így próbálunk más hotelt keresni. Nem megy. Portobelóban minden hotel nagyon drága, így jobb híjján megint marad az Aduana. Hat év elteltével annyi változott, hogy mostanra se villany, se víz nincs a szobában, az ára viszont a háromszorosára ment fel. Tudomásul kell vegyük, hogy Panamában 20 dollár alatt nem lehet megszállni. 

A szomszéd szobában egy kanadai páros lakik. A harmincas éveinek közepén járó Marie meleg barátjával, Stefane-nal utazgat két héten át, bérelt kocsival. Hogy miért alszik ilyen helyen egy olyan páros, akiknek van pénzük két hétre autót bérelni, nem tudom, de én valószínűleg inkább a hátsó ülést választanám, mint ezt a lyukat. 

Eri Palenque főterén   Eri Palenque főterén

Ebéd közben sikerül összehaverkodnunk. Megbeszéljük, hogy délután elugrunk a parti út végén fekvő Palenquébe. Az ám, csakhogy a kocsijukban nincs elég benzin, így Stefane-nal nekilátunk üzemanyagot vadászni. Egy óra elteltével egy halásztól sikerül egy öt literes kannát megvennünk, persze dupla áron, no de hát Palenque, az Palenque.

Ez alapján a kép alapján Palenque szép   Ez alapján a kép alapján Palenque szép

Negyven perc autókázás után futunk be a világ végén fekvő halászfaluba. Patagónia kihalt üdülőtelepeit juttatja eszembe a település, annyira nincsen benne élet. A part sem szép. Mivel hamisítatlan halászfalu, uszadékfák és szakadt csónakok borítják a partot. Palenque mégis híres valamiről, az pedig a minden év februárjában itt tartott goafesztivál, ami állítólag Közép-Amerika legjobb ilyen jellegű bulija. Más fajta fesztivált el sem tudnék itt képzelni, mert ahhoz, hogy ezt itt valaki élvezni tudja, drog kell.

Marie az elhagyatott partonMarie az elhagyatott parton

Marie kiszúrja a térképen, hogy Palenquétől pár kilométerre még van egy falu, bizonyos Miramar. Bár utat nem jelöl a GPS-ük, mégis nekivágunk. Jól tesszük, mert az út vége tényleg nem Palenque, hanem ez a halászfalu, ami - ha lehet - még egy fokkal szemetesebb. A kikötőben szakadt halászhajók sorkoznak, az egyikből éppen két rossz arcú pakol ki pár ládát. Mint utóbb megtudjuk, Miramar Panama egyik legfontosabb drogkikötője azóta, hogy a Guna Yalán a katonaság minden kocsit ellenőriz.

Állítólag ez Panama legfontosabb drogkikötőjeÁllítólag ez Panama legfontosabb drogkikötője

Semmi értelme nem volt idáig autókáznunk, de legalább láttuk Panama ezen részét is. Az új ismeretségre veszünk Stefane-nal egy jó fajta Abuelót, amit az este során néhány sör kíséretében sikerül magunkévá tenni. Máris nem érdekel, hogy van-e víz és áram a szobában.

A többség halásztból él     A többség halásztból él

Portobelo amúgy kedves hely. Állítólag Kolumbusz Kristóf fedezte fel és nevezte el az öblöt Portobelónak, vagyis 'szép kikötőnek', mert annyira tetszett neki a hely. Várost csak száz évvel később, 1597-ben alapítottak itt a spanyolok, azért, hogy a Peruból Panamavároson át ide szállított ezüstöt hajóra tudják rakni. Hiába volt Portobelo egy zárt öbölben, nem sokáig maradt ismeretlen a kalózok előtt. 1601-ben William Parker, 1668-ban Henry Morgan, 1739-ben pedig Edward Vernon rabolta ki a várost és mészárolt le mindenkit. A spanyol korona bukása után Portobelo szerepe leértékelődött, egyszerű halászfalu lett belőle. 

Portobelo

Portobelo erődjePortobelo erődje

Az erőd 1980-ban a Világörökség része lett a Panama-csatorna másik oldalán álló San Lorenzóval együtt, de mintha nem lenne pénz állagmegóvásra. Lehet, hogy kevesebb felhőkarcolót kéne a fővárosban építeni, és egy kicsit odafigyelni Portobelóra, mert félünk, pár év múlva visszajövünk, és az egész erőd a tengerben lesz.

35 éve az UNESCO Világörökség része   35 éve az UNESCO Világörökség része

Portobelót már kétszer láttuk, de a San Lorenzót még egyszer sem. Nem véletlen, az odajutás nem egyszerű, privát jármű nélkül szinte lehetetlen. Marie-nak és Stefane-nak nincs több ideje, mert indul a gépük haza, így kénytelenek vagyunk a szerencsére bízni magunkat. 

Mielőtt azonban elmennénk az erődhöz, megcélozzuk magunknak a csatornától nyugatra fekvő karibi falvakat, lévén azokat egyetlen útikönyv sem említi. Colónból elsőként elküld minket az egyik agyalágyult sofőr Cuipóba, hogy majd ott simán fogunk valamit Chagres irányába. A csatornán átkelve látjuk, milyen grandiózus projekt is a csatorna kibővítése. Életemben nem láttam ilyen méretű építkezést. Több kilométer hosszan, több száz méter szélességben és vagy húsz méter mélyen markolózzák ki a földet, mintha erőszakkal szakítanák szét Kelet- és Nyugat-Panamát.

Helyi gyerekek tekernek a parti útonHelyi gyerekek tekernek a parti úton

A Panama-csatorna keleti oldala sokkal vadabb, mint a nyugati. Nincsenek lakott települések, az út sűrű esőerdőn át tekereg. Cuipo az út vége, a helyiek csak néznek, hogy mit keresünk itt. Végül a sofőr elárulja, hogy a karibi falvakhoz nem erre a buszra kellett volna szállnunk, hanem egy Palmas Bellas-ba vagy San Miguel de la Bordába tartóra. Remek. Két óra múlva indul vissza a busz, úgyhogy ülhetünk ezen a világvége helyen. 

A falu egyetlen boltja előtt gyűlik össze mindenki, aki buszra vár. Mi sem teszünk másképp. Két meglehetősen illuminált alaknak szemet szúrunk, de jó fejek, csak beszélgetni akarnak velünk. Egyikük nyugalmazott sheriff. Arról hadovál, hogy személyes jó barátja John McCain politikus, akivel fiatal korukban medencés partikra jártak, és együtt hajtották a csajokat. Tény, McCain Panamában töltötte a fiatalságát, tehát a sztori akár még igaz is lehet, de nem tűnik túl életszerűnek Cuipo közösségi priccsén ülve.

Te felvennéd?   Te felvennéd?

A busz végül nem visz minket vissza Colónba, csak letesz egy elágazásnál, mondván, lesz még busz Palmas Bellas-ba. Várunk, nagyon sokáig várunk. Se innivalónk, se kajánk, a legközelebbi falu pedig vagy 20 kilométerre van innen. Kocsi egy sem jön, majd jó másfél óra útszélén fetrengés után végre megjelenik egy busz. Itt volt az ideje, mivel fél óra múlva naplemente.

Elsőként egy Achiote, majd egy Piña nevű falun hajtunk keresztül, majd a sofőr odaszólít magához. 

- Hova mentek? - kérdezi.
- Nem tudom, Chagres, Palmas Bellas, ami szembe jön. Oda, ahol van valamilyen szállás, lehetőleg nem túl drágán - adom a roppant konkrét választ.
- Honnan jöttök? Amerikából?
- Nem. Magyarok vagyunk.
- Értem. Van egy hely innen nem messze, ahol beszélik a nyelveteket, ott kiraklak titeket.

Nyilván, majd pont itt fog valaki magyarul beszélni. Egyértelmű, hogy sofőrünknek fogalma nincs arról, hol van Magyarország, azt hiszi, hogy az USA része. Lelassít a semmi közepén, majd rámutat egy sziklaszirten ácsorgó házra. A bejáratnál az áll, hogy Morgan Bay Hotel. Mi bajunk lehet?

Három napig ez az öböl csak a miénk voltHárom napig ez az öböl csak a miénk volt

A teraszon két ötven év körüli fickó ücsörög, nem beszélnek spanyolul. Mutogatnak, hogyha szoba kell, a tulajt bent találjuk. Egy fiatal, 30 év körüli srác lép elénk. Mikor megkérdi honnan érkeztünk, elvigyorodik, és annyit mond szlávos akcentussal:

- Jó napot kívánok!

A buszsofőr vagy egy zseni, vagy egyszerűen csak beletrafált. A srác szlovák, egyik nagyapja ráadásul magyar volt, de csak pár szót tud a nyelvünkön. Néhány éve vitorlázni jött Panamába, de beleunt a hajóba, és megvette ezt a házat a világ végén. Három éve üzemelteti, de azt mondja, mostanra elege lett belőle. A két fickó a teraszon cseh, ők fogják tőle átvenni az üzemeltetést. 22 dollárért adja a szobát, ami fényévekkel jobb a tegnapinál. Nem utolsó sorban itt van víz.

Ilyen nylonzacskóhoz hasonlító medúzák borítják a partotIlyen nylonzacskóhoz hasonlító medúzák borítják a partot

A hely egyébként zseniális. Van egy saját ki öble a háznak, aminek a partján furcsa, kék és lila színű medúzák vívják haláltusájukat. A legközelebbi falu Chagres, kb. 3 kilométerre innen. A szlovák srác azt mondja, ott tudunk kaját venni magunknak, de ha sör kell, azzal ő is szolgálhat.

Három nyugis napot töltünk itt. Csak mi vagyunk itt a sráccal, a két cseh fickó esténként tér vissza Colónból, ahol valamilyen üzletet futtatnak. Az igazat megvallva, nem akarom megtudni, hogy mivel foglalkoznak.

Én San Miguel de la Bordában   Én San Miguel de la Bordában

Az egyik napon fejünkbe vesszük, hogy itt is elutazunk az út végéig. Délelőtt felpattanunk egy San Miguel de la Bordába tartó buszra, ahová másfél óra zötykölődés után futunk be. Itt sincs semmi, ahogy Palenquében sem volt, viszont az emberek itt legalább kedvesen mosolyognak ránk. Leszólítanak, kérdezősködnek, hogy mi járatban vagyunk, mivel turisták nem szoktak errefelé megfordulni. 

San Miguel de la Borda éppen épülő temploma San Miguel de la Borda éppen épülő temploma

Azt is megtudjuk, hogy innen csak csónakkal lehet továbbutazni Cocléba, onnan pedig Veraguas-ba, mivel út tényleg nem visz tovább. Sétálunk egyet az uszadékfákkal borított fövenyen, majd beülünk egy rákos rizsre egy helyi asszonyság kifőzdéjébe. Kellemes hely San Miguel, de nem túl izgalmas, így rövid időn belül elunjuk magunkat. Buszt nem látunk, így gyalogosan indulunk vissza, közben fotózzuk a tengert és a pálmaligeteket. Végül érkezik egy szakadt csirkebusz, de csak Rio Indióig jutunk vele, onnan ismét sétálni és stoppolni kényszerülünk. Három fekete srác visz minket vissza a hostelhez.

Ilyen a part errefeléIlyen a part errefelé

Elég volt az elhagyatott karibi partvidékből, itt az ideje, hogy tényleg nekiveselkedjünk a San Lorenzo erődnek. A csatornáig visszavisz minket egy busz, de onnan még 16 kilométer a rom, ami gyalogosan kicsit messze lenne. Szombat van, így bízunk benne, hogy fogunk valamilyen kocsit, ami az erődhöz tart. 

Innen nézve szép, pedig az egész partszakasz mocskosInnen nézve szép, pedig az egész partszakasz mocskos

Húsz perc napon aszalódás után végül egy orosz házaspár vesz fel minket, akik három tök ugyanolyan kislányukkal egy eldugott öbölhöz tartanak fürdőzni. A park bejáratáig azért elvisznek, ahol sikerül felére lealkudnunk a belépő árát. Innen még mindig vagy hat kilométer a rom, de már belátható a távolság, így gyalog indulunk neki a vadonnak. Nagyon megéri. Mindenhol bőgő- és csuklyásmajmokat látunk, itt-ott feltűnik egy-egy tukán, papagáj és néhány olyan madár is, amit korábban soha nem pillantottunk meg. Végül egy spanyol párt sikerül leintenünk az úton, ők visznek be a romokig. 

Bőgőmajom

Rengeteg bőgőmajmot látunkRengeteg bőgőmajmot látunk

A San Lorenzo erődöt nem sokkal Portobelo után építették azért, hogy védje nagytestvérét. Mivel a kalózok korábban csak észak felől támadtak, ezért jó ötletnek tűnt a Chagres-folyó torkolatánál erődöt emelni. A kalózok azonban gyorsan rájöttek, hogy a félszigetet meg kell kerülni, így Portobelo megalapítása után négy évvel már el is tudták foglalni a várost. Mivel a kincsek jó része oda érkezett, ezért a San Lorenzo erőd megúszta a nagy pusztításokat, kárt csak a természet tett benne a 19. században.

San Lorenzo erőd

San Lorenzo erőd San Lorenzo erőd

Ahogy Portobelónál, úgy itt is hagyták az erődöt lepusztulni. Körbejárjuk minden irányból, közben a spanyol párossal fecsegünk, akik összesen öt napra jöttek Panamába. Azt mondják, Madridból olcsóbb volt a repjegy ide, mint a Kanári-szigetekre, így jó ötletnek tűnt az út, de közben rájöttek, hogy Panamára két hét is kevés lenne. Szerintünk két hónap is.

Én az erődnél, háttérben a Rio Chagres torkolata   Én az erődnél, háttérben a Rio Chagres torkolata

Mivel rohannak, így végül megint stoppolásra kényszerülünk. Egy négy gyerekes kanadai család vesz fel minket, akik lakóautóval utazzák körbe Közép-Amerikát. Kilenc hónapja indultak, most értek Panamába, holnap pedig már fordulnak is vissza, mert három hónap múlva lejár a szabadságuk, és haza kell érjenek. Hihetetlen jó fejek. Ha egyszer családunk lesz Erivel, mi is így fogunk utazni. 

Egy Buena Vista nevű faluban raknak ki minket, mert ott fel kell hajtsanak az autópályára, mi pedig fogunk egy buszt és visszatérünk Panamavárosba. Végigjártuk a karibi oldalt, mostmár jöhet Darién!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Panamaváros egy csoda, de mi van a csatorna túloldalán fekvő Colónnal? Ott is épülnek a felhőkarcolók és az autópályák? Ott is minden második ember Porschéval jár? Elárulom, nem. Colón és környéke teljesen más világ. A város Közép-Amerika talán legnagyobb gettója, aminek okait maguk a panamaiak sem nagyon értik. Mi sem maradtunk sokáig, inkább felkerestük Isla Grandét.

A közép-amerikai földhíd Panama közepén a legkeskenyebb, nem véletlen tehát, hogy a 19. század végén itt kezdték meg a csatorna kiásását. A 21. századra a Csendes-óceán partján fekvő Panamavárosból a kontinens legmodernebb metropolisza lett, a tőle mindössze 60 kilométerre fekvő Colón azonban nemhogy fejlődött volna, igazi putrivá vált.

- A panamai kormány ki akarja éheztetni Colónt, hogy olcsón tudja felvásárolni a területet az ott élőktől. Egy Panamavároshoz hasonló várost szeretnének létrehozni, de a colóniak kitartanak. Kemény fába vágta a fejszéjét a vezetés, mert az ott élő feketék nagyon szívósak, a végtelenségig kitartanak - meséli Ariel barátunk.

Az ő jövőképük nem túl fényes   Az ő jövőképük nem túl fényes"

A kormány viselkedése kicsit olyan, mint a kínaiaké, akik ha autópályát akarnak építeni egy városon keresztül, akkor elég durván kizsákmányolják azokat, akik a nyomvonal útjában állnak. Az autópálya Colóntól öt kilométerre véget ér, a város körül hatalmas árkok jelzik, hogy a csatornát bővítik, a senki földjére pedig néhány éve felhúztak egy hatalmas duty free plázát, ahol a nagy cruiserek tehetős turistái zsákszám költik el a pénzüket. Colón körül lassan elfogy a levegő, az ott élő feketék egyre kisebb helyre kénytelenek összezsúfolódni.

Pedig Colón egyáltalán nem lenne csúnya város. A busz ablakából látszik, hogy itt is vannak olyan koloniális és karibi stílusú épületek, mint Casco Viejóban, csakhogy hagynak mindent lepusztulni. Az itt élők a panamavárosi fehér vezetés korrupciójára hivatkozva zárkóznak el az új beruházásoktól, szeretnék megtartani a városukat maguknak. Hosszú távon ez persze nem lesz fenntartható, a pénz győzedelmeskedni fog. Addig azonban Colón megmarad leprafészeknek, egy olyan városnak, ahová a magunk fajta turista nem teszi be a lábát.

Colónban a színes buszokon kívül semmi látványos nincsenColónban a színes buszokon kívül semmi látványos nincsen

Elég sokkoló a központtól pár sarokra álló pályaudvar is. Amíg Panamavárosban a terminál úgy néz ki, mint egy jobb repülőtér, addig Colónban a buszok egy olyan szakadt beállóban pöfögtetik a benzint, ahol minden ragad a mocsoktól, és percenként környékeznek meg hajléktalanok és tolvajok. Az élelmesebbikje próbál segíteni csomagot cipelni néhány centért, de a többség csak ücsörög és arra vár, hogy elmúljon az élete. Ekkora nyomort nem tudom mikor láttunk utoljára, talán néhány perui külvárosban volt ilyenhez szerencsénk.

Nincs miért itt időzzünk, úgyhogy várunk egy buszt, és a Karib-tenger partján fekvő Puerto Lindóba utazunk. 2009-ben már jártunk errefelé, a helyzet azóta sem sokat változott. Tényleg elképesztő a kontraszt a csatorna két vége között. Amíg a Csendes-óceán partján felhőkarcolók, menő parkok, négy sávos sztrádák épülnek, addig itt mintha megállt volna az idő. 

Naplemente Puerto LindóbanNaplemente Puerto Lindóban

Puerto Lindo kb. 30 kilométerre fekszik Colóntól, egy csendes karibi halászfalu. Azért jöttünk ide, mert utolsó alkalommal, mikor itt jártunk, nem maradt időnk elmenni Isla Grandéra, s most szeretnénk bepótolni a hiányt. Isla Grande egy innen pár kilométerre fekvő karibi sziget, s mint olyan, pofátlanul drága, így az éjszakát ebben a halászfaluban akarjuk eltölteni. Egy falu végében álló hostel dormitoriójában veszünk ki két ágyat 16 dollárért. Ennyiért Venezuela óta nem sikerült megaludnunk.

A hostelt egy eléggé szakadt spanyol srác üzemelteti. Az a fajta utazó, akinek Európában nem jött be az élet, így mindent hátrahagyva nekivágott a nagyvilágnak, hátha lesz valahogy. Az első adandó alkalommal beleszeretett egy kolumbiai csajba, teherbe ejtette, így a nagy utazásból rövid időn belül letelepedési kényszer lett (a leányzóval nem találkozunk, mert hetek óta kórházban van Panamavárosban). Pénz hiányában itt kötöttek ki, így az év elején létrehozták ezt a kis lakot, amit senki nem ismer. Vendégek se nagyon vannak, leszámítva azt a három havert, akik kiugrottak meglátogatni cimborájukat Panamába, meg egy orosz srácot, akinek a vitorlása néhány hete összetört egy viharban, s próbálja a szerelési időt a lehető legkevesebből megúszni. Jól választott, mert itt tényleg lehet spórolni. Puerto Lindóban annyira nincsen semmi, hogy az már fájdalmas. Sörön kívül semmi mást nem lehet kapni, csak nyers halat és virsli konzervet. Nem baj, Costa Rica és Panamaváros után ránk fér egy kis költségoptimalizálás.

Ilyen a partvidék Puerto Lindo környékénIlyen a partvidék Puerto Lindo környékén

Másnap korán kelünk, mert a srác szerint 7 körül megy busz La Guairába, abba a faluba, ahonnan csónakot lehet fogni Isla Grandéra. Húsz perc út mellett ácsorgás után elunjuk a dolgot, így gyalog indulunk neki a távnak. A falu határában fülsüketítő vinnyogásra leszünk figyelmesek; éppen most van az etetés a közeli arapapagáj farmon. Bemenni sajnos nem lehet, így megkerülve a Linton Bay Marinát (egy több hektár nagyságú, éppen épülő luxus yachtkikötőt) folytatjuk sétánkat a part mentén. A tenger szép, de azért messze nem olyan egzotikus ez a partszakasz, mint volt a Guna Yalán.

Egyetlen busszal nem találkozunk, így végül jó másfél órába telik, mire megérkezünk La Guairába. Fejenként 2,5 dollár a csónak az alig pár száz méterre fekvő Isla Grandéra, ami egy centivel nem nagyobb a Margit-szigetnél. Hétköznap van, sehol egy lélek. Minden kis étterem zárva tart, a szállók is üresek. 

Isla Grande hétköznap teljesen kihalt  Isla Grande hétköznap teljesen kihalt

A neten azt olvastuk, hogy Isla Grande drága, amit nehéz elhinni annak fényében, amit látunk. A legolcsóbb szállások helyi halászok által kiadott csótányos szobák, amikért még Costa Ricában sem kérnének el 20 dollárnál többet, de itt tényleg el vannak rugaszkodva az árak a valóságtól. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk néhány halásznál a szobaárakra, de 50 dollárnál kevesebbet senki nem mond.

Isla Grande jelképe a fekete Jézust evő pelikán  Isla Grande jelképe a fekete Jézust evő pelikán

A szigeten nincsen út, csak egy keskeny járda, az azonban elmegy a sziget legnyugatibb végébe. Ez egyben Isla Grande legmagasabb pontja is, ahonnan ha nem is mennyei, de egész szép a kilátás a Karib-tengerre. Alig egy óra alatt sikerül végigjárnunk a sziget minden zugát, s mivel nem reggeliztünk, idejekorán megéhezünk. Az egyetlen nyitva tartó evőt egy testvérpár üzemelteti. Hét dollárért mérnek egy adag tintahalat kókuszos rizzsel. Ennyit a költségoptimalizálásról!

Eri a sziget legmagasabb pontján   Eri a sziget legmagasabb pontján

Amiért Isla Grande híres a panamaiak körében, az a sziget keleti csücskében nyújtózó Playa de la Punta, egy keskeny, fehér homokos partszakasz, aminek kétharmadát kisajátította a sziget első, mostanra eléggé leharcolt hotele. Az a néhány ember, aki a mai napot választotta a strandolásra, egy nyúlfarknyi homokbuckán torlódik össze. Mi is kifekszünk egy órácskára, de a partnál sokkal érdekesebb az az orosz-japán-kolumbiai tengerbiológus trió, akik mellettünk vizsgálgatják a sziget körüli vizekben fogott apró rákokat. Az egyik példánnyal sehogy sem jutnak dűlőre, a kutatást vezető orosz fickó nagyon reménykedik benne, hogy egy új fajt sikerült becserkészniük. 

Isla Grande ennyi és nem több  Isla Grande ennyi és nem több

Isla Grande egy napnál tovább nehezen köti le az embert, így még jóval naplemente előtt visszatérünk a szárazföldre. Busz ezúttal sincsen, viszont egy kocsit sikerül fognunk, ami visszavisz minket egész az épülő yachtkikötőig. 

Playa de la Punta nem is annyira fehér homokosPlaya de la Punta nem is annyira fehér homokos

A szállón a spanyol srácok már javában söröznek. Meghívnak minket pár Balboára, közben megtudjuk, hogy halászok A Coruñában. Mindig érdekelt a halász élet, annak ellenére, hogy a halért magáért nem vagyok oda. Azt mondják, egészen jól fizet, de a téli időszak elég kemény tud lenni Galíciában. Beszélünk fociról, a lehetetlen Unióról, Galícia elszakadásáról és sok minden olyanról, amiről egy hajnalig tartó sörözés alatt lehet...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Két hete írtunk Panamavárosról, Közép-Amerika legmodernebb metropoliszáról, ami jelenleg a Föld legdinamikusabban fejlődő városa. Meséltünk az óvárosról, Casco Viejóról (amit 2012-ben alig pár hónap alatt csodaszépen felújíttatott a városvezetés), jártunk Punta Paitillában, Latin-Amerika talán legelitebb negyedében, és persze láttuk San Miguelt is, azt a városrészt, amire a panamaiak egyáltalán nem büszkék. Akkor nem volt időnk végigjárni a város környéki parkokat, pedig nélkülük nehéz megérteni, miért is olyan remek hely Panamaváros. Mert hogy az. Élhető, rendezett és izgalmas metropolisz. 

A legtöbb latin-amerikai nagyvárosnak az a hibája, hogy amint elhagyod a központot, szörnyű nyomortelepekbe, szemét hegyekbe botlasz. Ezzel szemben Panamavárosnak a külvárosaival semmi gond nincsen, egy-két kivételtől eltekintve minden tiszta és rendezett.

Panama Viejo, vagyis Ó-Panama a város keleti végében fekszik. A környéke meglepően kulturált kertváros, az egyetlen gond csupán a mangrovéval van, ami a Csendes-óceán partvidékét bűzössé teszi. Mondják, hogy a mangrove erdőket védeni kell, mert azon túl, hogy menedéket biztosít számtalan állatfajnak, purifikálja is a vizet. A gond csak az, hogy egy milliós nagyváros mocskát képtelen megtisztítani az a keskeny sáv, ami megmaradt belőle, arra viszont jó, hogy a szennyvíz és a szemét fennakadjon az ágakon, szörnyű szagot engedve ezzel egyes városrészekre, például Panama Viejóra.

Panama Viejo a Világörökség részét képeziPanama Viejo a Világörökség részét képezi

Hétfő van, így zárva találjuk a romokat. Szerencsére néhány munkás épp térkövezi a múzeum előtti teret, így meg tudják mutatni, hol tudunk belógni az 1519-ben alapított Ó-Panamába. Mivel rajtunk kívül sehol egy lélek, a bevezető utat szegélyező sziklákon iguánák sütkéreznek. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy ott vagyunk, teljesen szelídek.

Iguánák sütkéreznek a kövekenIguánák sütkéreznek a köveken

Panama Viejo a 17. századig fontos arany kikötő volt. Hajókkal szállították ide Peruból az aranyat, innen pedig öszvérek hátán vitték azt a Karib-tenger partjára. Panama Viejo ettől függetlenül nehezen növekedett, mivel húsz évente vagy tűzvész, vagy földrengés pusztította el, amikor pedig nem küzdött az elemekkel, kalózok fosztották ki.

Ezek közül a legemlékezetesebb Henry Morgan 1671-es rombolása volt, mikor is azon túl, hogy minden aranyat felpakolt a hajójára, még porig is égette a várost. Ekkor a spanyol helytartó úgy döntött, elég volt Panama Viejo folyamatos balszerencséjéből, és pár kilométerrel odébb újra alapított a várost a mai Casco Viejo helyén.

Panamavárost a mai Casco Viejóban alapították újraPanamavárost a mai Casco Viejóban alapították újra

A romok hátramaradtak, és csak a 19. században szabadították ki újra a mangrove fogságából. A Világörökség részét képezi, így Panamaváros szépen újítgatja az épületeket, de a többségükből nem maradt semmi más, csak az alapjuk. Ettől függetlenül jó itt sétálni egyet, pláne úgy, hogy rajtunk kívül nincsen senki a parkban.

Panamaváros azon túl, hogy rendezett, még zöld is. Casco Viejo fölé emelkedik például az esőerdővel borított Ancon-hegy, aminek tetején egy hatalmas Panama zászló lobog. A Panama-csatorna megépítése után az amerikaiak itt alakították ki logisztikai és katonai központjukat, azonban az épületeket 1999 után Panamaváros vezetése kiárusította. Néhány hivatali épület ugyan maradt, de a legtöbb házból lakópark vagy magánvilla lett.

Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás   Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás a felhőkarcolókra

Taxival megyünk fel a tetőre, ahonnan egészen elképesztő a kilátás. Előttünk terül el Casco Viejo, balra feltűnnek a felhőkarcolók, a hátunk mögött pedig a Panama-csatorna hatalmas darui emelkednek. Mivel hétköznap van, itt sincs rajtunk kívül senki, csak három tengerész srác, akik kocogni jöttek fel a hegyre. A turisták hiányának hála látunk számtalan agutit, tatut, tukánt, a hegyről lefelé ereszkedve pedig még egy lajhárt is sikerül lencsevégre kapnunk. Milyen jó lenne, ha odahaza a Gellért-hegyen is ennyi állat volna.

Panamaváros minden fáján lakik egy lajhárPanamaváros minden fáján lakik egy lajhár

Mivel taxival mentünk fel, de gyalog jöttünk le a hegyről, sikerül elkavarnunk El Chorrillóban. Nos, ha San Miguelt nyomortelepnek tituláltuk a múltkor, akkor erről a kerületről nem tudom mit kéne írjunk. Maradjunk annyiban, hogy egyetlen képet lövünk csak, utána gyorsabban futunk végig az utcákon, mint azt tenné Usain Bolt. Távolról nem látszik, de Panamavárosnak azért vannak furcsa részei.

El Chorrillo eléggé le van robbanva    El Chorrillo eléggé le van robbanva

A modern városrész mögött húzódik a Metropolitano Park, ami a legkönnyebben elérhető kirándulóhely az itt élőknek. Az Ancon-hegy után sokat várunk tőle, és szerencsére elég sokat is kapunk. Kifizetjük a pár dolláros belépőt, majd végigjárjuk az ösvényeket. Elsőként a Titi Trailre lépünk rá, ami ali pár száz méter hosszú, mégis látunk rajta névadó állatot, azaz titit

Eri a Titi Trailen   Eri a Titi Trailen

A titi az amerikai kontinens egyik legkisebb majma, súlya az egy kilót sem éri el. Általában bandákba verődve látható, de ez a példány teljesen egyedül van. Állítólag van, hogy kiközösítenek maguk közül valakit, így fordulhat elő, hogy a titi magányos legelészik a lombkoronában. Mivel titit láttunk már eleget életünk során, nem ő, hanem egy gyík jelenti a legnagyobb élményt. Bár barna a feje és kék a teste, mégis sárgafejű gekkónak hívják.

Hogy miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!Miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!

A park leghosszabb ösvénye a Caobos Trail, ami az itt található mahagóni fákról kapta a nevét, és egy domb tetején álló kilátóhoz visz. Az ösvényen nem sok állatot látunk, csak egy ormányos medvét, de közel a kilátóhoz megjelennek a madarak és a lajhárok. Nem győzzük kattintgatni a fényképezőt, pedig a java még hátra van. Odafentről zseniális kilátás nyílik Panamaváros felhőkarcolóira, amik alig egy karnyújtásnyira vannak. Nem értem, hogy tud ennyi állat megélni egy ekkora metropolisz mellett, de hála Istennek itt vannak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy errefelé bóklászunk. Szemben Costa Rica parkjaival, itt nincs az az érzésem, hogy csak úgy iderakták őket, ezért nagy kedvencünk lesz a Metropolitana.

Lajhárok mindenfeléLajhárok mindenfelé

Aki ellátogat Panamavárosba, az nem hagyja ki a csatornát sem. Mi sem tesszük, még a csapattal együtt látogatunk el a Miraflores Lockhoz. A belépő 15 dollár, ami elég sok ahhoz képest, hogy az ember csak hajókat jön nézni, mégis megéri, mert érdekes infókat lehet megtudni. Például azt, hogy a zsilipek 33,5 méter szélesek és 320 méter hosszúak, ami erősen lekorlátozza a 21. századi hajógyártást. Bár a technikai fejlettségünk alapján akár ötször nagyobb hajókat is tudnánk gyártani, ezzel jelentősen csökkentve a szállítási költségeket, a csatorna miatt ez egyelőre nem lenne kifizetődő.

TuristáskodunkTuristáskodunk

A Panama-csatorna jó részét elfoglaló Gatún-tó 26 méterrel van magasabban, mint a Csendes-óceán, így a beemelést három zsilip végzi el. Egy hajó átemelése egyik szintről a másikra lassú folyamat, így a teljes csatornán való átkelésre akár 10 órát is szánni kell. Ami érdekes, hogy a hajókat soha nem a kapitányok vezérlik a csatorna mentén, hanem arra van egy külön kiképzett személyzet.

Minden hajó maximum 32 méter széles lehetMinden hajó maximum 32 méter széles lehet

Egy nagyobb tanker átkelési díja 1 millió dollárba, tehát kb. 280 millió forintba kerül. 2008 óta évente átlag 14 000 hajó halad keresztül a csatornán, ezek több mint harmada tanker, így évente a csatornának mintegy 6 milliárd dolláros, kb. 1,7 billió forintos bevétele van, amiből az államhoz 1 milliárd dollár, kb. 280 milliárd forint vándorol át. Ha ez nem lenne elég, 2007-ben Panama megkezdte a csatorna szélesítését. A 17 milliárd dolláros beruházás jövőre ér véget, és már az első évben jelentős, 45 %-os bevételnövekedést remélnek tőle. Na ja, így könnyű!

Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért

A Miraflores Locktól kb. húsz kilométerre található Gamboa faluja, ahová busz hiányában taxival jutunk el. Gamboa az a hely, ahol a csatorna beletorkollik abba a Gatún-tóba, aminek partvidéke hihetetlenül tagolt. Rengeteg apró sziget és nehezen megközelíthető öböl található itt, ami számtalan állatnak nyújt menedéket. A vidék járhatatlansága miatt errefelé nem alakultak ki lakott települések, így adta magát, hogy nemzeti parkká nyilvánítsák a környéket. Így született meg a Soberanía Nemzeti Park, aminek főbejárata Gamboától pár kilométerre található.

A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk     A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk

2009-ben jártunk erre Erivel, akkor sem volt belépő, ahogy most sem. Nem is találkozunk egy lélekkel sem a bevezető úton, ami egyébként egy magán kézben lévő kilátóhoz vezet. Bőgőmajmokat, tukánokat, kajmánokat és agutikat látunk, majd jó egy óra séta után - közel a kilátóhoz - felsejlik, hogy hat évvel ezelőtt itt lajhárt fotóztunk. Nem tudom, meddig él egy lajhár, de azt igen, hogy élete során ritkán hagyja el a körzetét, így nyitott szemmel mászkálunk, hátha újra rátalálunk a kis aranyosra. Nem kell sokat várni a pillanatra, alig pár perc keresgélés után megpillantjuk a valószínűleg hat éve is látott nőstényt, aki most a hasán cipeli a kicsinyét.

Régen látott barátnőnknek kicsinye vanRégen látott barátnőnknek kicsinye van

A kilátónál már van belépő, ráadásul 20 dollárt akarnak legombolni rólunk, úgyhogy ezúttal kihagyjuk. Ehelyett továbbtúrázunk a konkvisztádorok által is használt ösvényen, amin anno aranyat szállítottak. Állítólag néhány év múlva újra megnyitják a turisták előtt a majd 70 kilométer hosszú útvonalat. Pénz, gondolom, van rá.

Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni   Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni

Panamaváros nem csak felhőkarcolóival varázsolja el az embert, hanem természetközelségével is. Csodálatos példája annak, hogy miként lehet gondos várostervezéssel (és persze rengeteg pénzzel) alig másfél évtized leforgása alatt egy szurtos kikötőből világvárost építeni. Mi nagyon élveztük, és biztosak vagyunk benne, hogy rengetegszer fogunk még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Guna Yala

Sok gyönörű tengerpartot láttunk az elmúlt években, de egy sem volt olyan szép, mint a guna indiánok által lakott San Blas-szigetek. Az őslakosok megkérik az árát a jónak, de tudjátok mit? Megéri! Még úgy is, hogy a gunáknál lehúzósabb és lenézőbb közösséggel sehol nem találkoztunk utazásunk során.

Hajnali 6-kor dzsipekkel indulunk abba a kikötőbe, ahonnan motorcsónakokkal lehet eljutni a San Blas-szigetekre. Mennénk busszal, de az nincs, így kénytelenek vagyunk fölöslegesnek tűnő, de drága dzsipeket bérelni. Első megállónkat nem messze a tocumeni reptértől tartjuk; bevásárlunk üdítővel és rágcsálnivalóval, mivel Endre elmondása szerint Narasgandup szigetén minden a duplájába kerül, bár a sörön kívül nagyon nem is kapható semmi.

El Llano után lekanyarodunk a pánamerikai autóútról, és végigtekergünk a San Blas-hegységen. Tíz évvel ezelőtt állítólag ez az út volt az ország legrosszabbja, most azonban egy szépen leaszfaltozott, bár nagyon kanyargós sztráda lett belőle. Amíg meg nem érkezünk a hegyek mélyére, nem értjük, minek ide dzsip, de aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a szükségessége. Az út egysávosra zsugorodik, olyan a hangulata, mint egy hullámvasútnak. Meg is van az eredménye: nem messze a Guna Yala határától megállót fújok, úgy felfordul a gyomrom.

A Guna Yala szárazföldi területén érintetlen az esőerdő     A Guna Yala szárazföldi területén érintetlen az esőerdő

Nem sokkal később megérkezünk a határra. A Guna Yala teljes autonómiát élvez, és még ahhoz is joguk van az indiánoknak, hogy határátkelőt üzemeltessenek. Ez a belépő oldalon csak annyit tesz, hogy mindenkitől beszednek 20 dollár határátlépési díjat, kifelé azonban kígyózik a sor. A panamai rendőrség minden egyes csomagot átvizsgál drog után kutatva, mivel állítólag a San Blas-szigetek a Kolumbiából érkező kokain első számú útvonala.  

A Mirador csapat a beszállásra vár     A Mirador csapat a beszállásra vár

Három óra elteltével már egy csónakban ülünk. Kissé aggodalmas fejet vágunk azután, hogy guna vezetőink mindenkit ócska neylonok alá tuszkolnak. Az óvintézkedés nem véletlen, bár teljességgel hatástalannak bizonyul a méteres hullámok között. Bő 40 perc után úgy kötünk ki a Paradicsomban, hogy a bugyinkból is csorog a tengervíz. Narasgandup azonban gyorsan feledteti az efféle megpróbáltatásokat. 

Megérkeztünk a földi édenkertbeMegérkeztünk a földi édenkertbe

Gyerekkoromban kalandregények után képzeltem ilyen idilli édenkertnek a Karib-szigeteket. Narasgandup nem nagyobb egy focipályánál, nincs rajta más semmi, csak egy halom kókuszpálma és pár a parton szaladgáló, csigák után kutató szalonka. A sziget egyik végében feltűnik néhány bungaló, ide jöttünk, ez lesz a szálláshelyünk. Nincsen áram, a város zajához szokott fülemnek szokatlan az a csend, amit csak a tenger zúgása tör meg olykor.

Láttatok már ennél szebb szigetet?Láttatok már ennél szebb szigetet?

Két guna család él Narasgandupon, akik azért építettek viskókat a szigetre, hogy a magunk féle, idillre és nyugalomra vágyó turistáknak legyen hol álomra hajtaniuk a fejüket. Endre Ausel, a fiatal guna srác által üzemeltetett, jobban kinéző bungalókban foglalt a csapatnak szállást. Annyi csupán a különbség a szomszédhoz képest, hogy ezek a bungalók nem akarnak összedőlni, van ajtajuk, és a matrac nincs a végtelenségig kifeküdve. A padló homok, a WC és a zuhanyzó a sziget közepén felállított kajiba. Mikor Endre elmondja, hogy ezért fejenként 80 dollárt kell fizetni, leesik az állam. Tény, a sziget hihetetlenül exkluzív, de hát ezért a pénzért szerintem nem így kéne kinéznie a szállásnak. Mikor azonban megtudom, hogy a szomszéd a tényleg szétszakadt tyúkólakat 50 dollárért adja ki, akkor tényleg levegő után kezdek kapkodni. Nagy kópék ezek a gunák. 

Ezekben a bungalókban 80 dollár egy éjszakaEzekben a bungalókban 80 dollár egy éjszaka

A Mirador csapat gyorsan szétszéled a parton, ki-ki napfürdőzik, ki-ki egy sörrel a kezében a pálmafák árnyékában húzza meg magát. Ha Costa Ricában lennénk, biztosan 10 dollárba kerülne egy üveg, de a Balboa a Guna Yalán is társadalmi kérdés, így szerencsére megússzuk egy dollárból.

Ha a szállás minősége hagy is maga után kívánnivalót, az étel nem. Az árban benne foglaltatik a napi háromszori étkezés, ami egészen kiváló. Ausel családja langusztákat nevel egy, az étkező alatt elkerített medencében, amolyan baromfiudvar módjára. Imádom a tengeri herkentyűket, így az sem zavar, hogy állandóan rizst szolgálnak fel hozzá köretként. 

Imádok mindent, ami a tengerből jönImádok mindent, ami a tengerből jön

Panamában mintegy 40 000 kuna él. Többségük a többé-kevésbé független autonómiát élvező Guna Yalán telepedett le a spanyol hódítók és más őslakos indiánok elől menekülve. Mivel a San Blas-szigetek nagy hajóval való megközelítése a korallzátonyok miatt szinte lehetetlen volt, ezért évszázadokon át elszigetelve ugyan, de biztonságban éltek. Mindez 1925-ig tartott. 

A független panamai kormány már évek óta asszimilálni szerette volna a gunákat, akik megelégelve az erőszakos megnyilvánulásokat, 1925 januárjában összehívták vezetőiket, és egy 26 napos tanácskozás során megállapodtak függetlenségük kikiáltásában. Egy február végi békés fesztivál során guna férfiak kenuba pattantak, és a lakott szigetek rendőrőrsein hatalmas pusztításba kezdtek. 27 panamai rendőrt öltek meg, a többieket pedig túszként tartották fogva. A forradalom két hétig sem tartott, ekkor a gunák békét kötöttek a panamai kormánnyal. Függetlenedniük végül nem sikerült, de az autonómiát megkapták.

Ma már béke van a gunák és a rendőrök között  Ma már béke van a gunák és a rendőrök között

A szomszédos szigeten, ahová másnap délután megyünk át a csapattal, egy szvasztikás zászlóra leszünk figyelmesek. Csónakosunk meséli el a történetet, miszerint 1925-ben egy német turista tartózkodott a San Blas-szigeteken, s jó barátságba került azzal Waga Ebinkilivel, aki a vezetők mellett részt vett a 26 napos függetlenségi tanácskozáson. Amikor döntés született az önálló guna állam kikiáltásáról, Waga Ebinkili előállt a német srác zászlótervével, ami egy szvasztika volt vörös és sárga alapon. A vezetőknek tetszett az ötlet, így megszavazták Guna Yala lobogójának a tervet. Állítólag ugyanez a srác volt az, aki felbújtotta a gunákat, hogy üssenek rajta a rendőrökön, de hogy mi volt a neve, a csónakosunk nem tudta megmondani. Hogy mi igaz a történetből, nem tudom, de az tény, hogy a gunák annak ellenére tisztelik a szvasztikát, hogy néhány éve új, nyilat és íjat ábrázoló zászlót készíttettek maguknak.

Guna Yala zászlójaGuna Yala zászlója

A sziget amúgy egészen elképesztő. Amilyen édenkert Narasgandup, olyan koszos és élhetetlen ez az atoll. Amint kiszállunk a csónakból, egy fickó lép mellénk, és közli, hogy be kell fizessük a 3 dolláros belépési díjat. Ezért a pénzért cserébe nem mást látunk, mint egy lepukkant indián gettót, ahonnan öt perc múlva menekülhetnékem támad.

Ez már elég messze van az édenkerttől   Ez már elég messze van az édenkerttől

A főtérként szolgáló kosárpályát lebetonozták, itt található a téglából épített iskola és valamilyen szállószerűség. Balra kanyarodunk, ahol az utca sárossá válik. A gyerekek a koszban fetrengenek, senki nem csinál semmit, csak lófrál az utcán vagy ücsörög a szegényes bungalójában. Nyoma nincs a fehér homoknak, annál több azonban a szemét. A pottyantós WC-k tenger fölé emelt tákolmányok, az egész tényleg olyan, mintha egy alföldi cigánytelepen átsöpört volna a tornádó. Amikor a kosárpálya túloldalára is átmennénk, ismét elénk lép egy fickó, hogy fizessünk 3 dollárt.

- De hát már fizettünk - szólunk neki oda.
- Az arra a szigetre vonatkozott, ez pedig egy másik sziget - jön a képtelen válasz.

Mint utóbb kiderül, valójában tényleg két külön szigetről van szó, csak a kosárpályával össze lett kötve a két család, s hát a 3 dollár az 3 dollár.

Ilyen egy hétköznapi guna faluIlyen egy hétköznapi guna falu

Endre 2012-ben egyik barátjával járt errefelé, akinek egy korábban szerzett lábsebe elfertőződött. Nem volt mást tenni, mint erre a szigetre hozni, ahol egy korábban Munkácson szolgáló kubai orvos vette őt kezelésbe. A guna kórház pont úgy nézett ki, mint bármelyik viskó a szigeten. A padló döngölt föld volt, amin az elfertőződött seb érzéstelenítés nélküli kivágása közben csirkék és malacok ürítkeztek. Áram sem volt, a doki fejlámpa fénye mellett hajtotta végre a műtétet. A szike mellett az egyetlen orvosi segédeszköz az orvos tárcája volt, amire a kaszabolás során Gergő barátunknak rá kellett harapnia.

Tényleg annyira rossz a Szent János Kórház?Tényleg annyira rossz a Szent János Kórház?

A gunák nem kedves emberek. A turista számukra egy két lábon járó dollárjel, ami nem újdonság a számunkra, de az üzlet miatt most már egymáson is csak keresni akarnak. A délután folyamán például a Mirador csapat szálláshelyéhez tartozó partszakaszon egy, a szomszédnál vendégeskedő fiatal pár telepszik le. Minket ugyan cseppet sem zavarnak, de a saját fülemmel hallom, ahogy a nekünk szállást adó család egyik tagja odaszól, hogy vagy fizessenek 5 dollárt fejenként, vagy szépen sétáljanak vissza a saját partszakaszukra. Auselék és a szomszéd között mostanra annyira megromlott a viszony, hogy a sziget belsejében felhúztak egy drótkerítést. Mégegyszer mondom, a sziget nem nagyobb egy focipályánál.

Guna parti őrségGuna parti őrség

Persze ezek a momentumok eltörpülnek azok mellett az élmények mellett, amiket egy ilyen sziget valójában tartogat az utazó számára. Órákon át képes vagyok nézni a parányi színes halakat a világoskék vízben, aztán a szellőben hajladozó pálmák között ücsörögve rumot kóstolgatni a csapat tagjaival. 

A gunák annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, már nem sokat tudnak mesélni nekünk a kultúrájukról, ráadásul nem is túl beszédes népség. Szerencsére vannak írott formában megőrzött emlékeik, így könnyen szerezhető róluk információ.  

Narasgandupon el lehet tölteni néhány napotNarasgandupon el lehet tölteni néhány napot

Mivel Panamán belül teljes autonómiát élveznek, a közösségre vonatkozó törvényeket azok az öregek hozzák, akik nem csak politikai és világi ügyekkel foglalatoskodnak, hanem egyúttal vallási vezetők is. Ma többnyire a falu öreg bölcsei közül kerül ki a három sahila, vagyis fősámán, de néhány évtizede még az újszülöttek testén látható jeleknek tulajdonították a vezetői képességeket. Az volt a meggyőződésük, hogy a sámán már az anyja méhében hatalmas erővel rendelkezik, így képes őt megölni. Az ilyen kisfiúkat rendszerint a születésük pillanatában elvették a szüleiktől, és tőlük elzárva nevelték fel. 

Az öregek tanácsa a napjainkban is rendszeresen ülésezik, ennek helyszíne az ún. onmaket nega. A tanácstermet egyúttal Ibeorgun házának is hívják, aki hitük szerint az istenek közül azért szállt a Földre, hogy megtanítsa az embereknek, miként éljék földi életüket, és milyen szertartásokat végezzenek eközben. Az óceánt a Földanya magzatvizének tartják. 

Gyerekek fogják nekünk az ebédetGyerekek fogják nekünk az ebédet

A mola a nők tradícionális viselete. Olyannyira a kuna identitás jelképévé vált, hogy a közösség beolvasztásáért vívott harcok során a panamai állam többször betiltotta azt, szerencsére sikertelenül. A mola finoman megmunkált textília, amin kuna legendákból származó és a kultúra egyéb elemeiből merített formák láthatók, többnyire állatok vagy különböző geometriai alakzatok. 

Alul szoknyát, fejükön piros és sárga fejkendőt hordanak, végtagjaikat színes gyöngyökből álló, nagyon vastag láb- és karkötő diszíti, ami szerintük megvédi őket a rossz szellemektől. A gonoszok rendszerint állatok képében vagy természeti jelenségekben és képződményekben, például viharokban, sziklákban jelennek meg. Nem ritka az orr és a fülkarika sem, valamint népszerű az arc- és testfestés. 

Guna lány népviseletben (fotó: Csernoch János)Guna lány népviseletben (fotó: Csernoch János)

A gunák között nagyon sok az albínó, ami az antropológusok szerint nem csak annak köszönhető, hogy egymás között házasodnak, hanem annak is, hogy a spanyol hódítás idején a konkvisztádorok nem bántották őket, így könnyedén továbbörökíthették génjeiket. A gunák szerint az albínók feledata megvédeni a Holdat az ellen a sárkány ellen, aki újra és újra visszatér, hogy megegye azt. Ennek vagyunk tanúi holdfogyatkozáskor. Az ősi hiedelmek szerint ilyenkor csak az albínók hagyhatják el az otthonukat abból a célból, hogy nyílaikkal az égre lődözve elűzzék a sárkányt. De nem csak a "fehér indiánokhoz" fűződnek furcsa szokások.   

A közösségnek saját gyógyítói vannak. Ha egy nő észreveszi, hogy teherbe esett, rendszerint hozzá fordul. A gyógyító ellátja őt táplálkozási tanácsokkal és felügyeli a gyermek fejlődését, aminek a zökkenőmentes lefolyásáért az apa is legalább annyira felelős, mint az anya. Neki kell ugyanis beszereznie a gyógyteák készítéséhez alkalmas gyógyfűveket, továbbá a terhesség alatt nem szabad ragacsos, tüskés dologhoz - például szúrós halhoz - érnie, mert ez szerencsétlenséget hozhat a terhes anyára, és komplikációt okozhat a gyerek születésénél.

A nagy napon a szülő nőt egy különálló házba zárják, ahol csak ő és a bába van jelen, a gyógyító pedig kívülről hallgatja a fejleményeket. Gond esetén a Mu-igala, vagyis a Mu útja énekkel fordul a megfelelő szellemekhez segítségért. A szülőházból pár nap múlva hazaérkező anya azután a többi gyerekének azt mondja, hogy az újszülöttet egy delfin hozta neki, mialatt a tengerparton sétált, mert a szexuális felvilágosításra csak pubertáskorban kerül sor.

A gunáknál nem a gólya, hanem a delfin hozza a gyereket (fotó: Csernoch János)     A gunáknál nem a gólya, hanem a delfin hozza a gyereket (fotó: Csernoch János)

A guna gyerekek ma nagyon hasonlóan nőnek fel más közép-amerikai társaikhoz, de egyes, csak a gunákra jellemző ceremóniáknak alávetik őket. Az első ilyenre 2-3 hónapos korban kerül sor, ez az orrcimpa átszúrása a lánygyerekeknél. A ceremóniát Ico Innának, vagyis Tűfesztiválnak nevezik - innentől egész életükben arany orrkarikát kell viseljenek. Sajnos ez a hagyomány kihalóban van, a mostani kislányok egyre ritkábban hordanak ilyesmit. 

Nincs az a közösség, aki ne tulajdonítana különleges jelentőséget a lányok biológiai érésének, azaz a termékenység első jeleként bekövetkező menstruációnak. Itt sincs ez másként. A legtöbb indián közösségben a felnőtté válás jele a gyönyörű, hosszú fekete haj első rövidre nyírása, ami itt sem marad el, ráadásul a gunáknál az ún. "virágzást" négy napig tartó locsolkodással is szokás ünnepelni. Ennek hallatán nekem is rögtön a húsvét hétfő ugrott be, de a gunáknál nyoma sincs pirosra mázolt főtt tojásnak, és a hideg vizes fürdő is kicsit drasztikusabban zajlik. 

Guna asszony posztót árul (fotó: Csernoch János)Guna asszony posztót árul (fotó: Csernoch János)

A falu férfijai a lányos háznál kis sátrat építenek pálmalevelekből. Ez lesz a felnőtté serdült lány új otthona a következő négy napban, ahol hiányos öltözékben kell ücsörögjön azért, hogy naponta több alkalommal hideg vízzel nyakon önthessék. A négy nap alatt két férfi a faluból jagua gyümölcsöt gyűjt a lány számára, majd fuvolaszó kíséretében elviszik azt a lánynak. A jaguából kinyert fekete festékkel befestik a bőrét, jelezve a közösség számára, hogy a gyerek elérte a felnőttkort és anyává válhat. A testfestés állítólag megvédi őt a rossz szellemektől. 

Az a lány, aki már túlesett a nővé válási szertartáson, táncolhat az Inna Mud-diguit ceremónián is, amit a szüretek után rendeznek. Ez a fesztivál tulajdonképpen egyfajta hálaadás egy Paba Tummat nevű guna istennek. 

Lévén a guna közösségekben a legfontosabb szerep a nőknek jut, a lányok teljes értékű felnőtté válását nem győzik elégszer megünnepelni. Az Inna-sud ceremónia célja is ugyanez, de egy kicsit a lányok számára is élvezhetőbb a Tűfesztivál és a "virágzás" után. Néhány napos dínom-dánomot jelent, amikor is a lányos család apja meghívja a falu egész közösségét egy nagy kajálásra. A fesztivál ideje a lány 8 és 12 éves kora között bármikor lehet, azt leginkább a család anyagi háttere határozza meg, hiszen egy többszáz fős falut megvendégelni nyilván nem kis költséggel jár. 

A gunák az ételt a tengerből nyerik (fotó: Csernoch János)     A gunák az ételt a tengerből nyerik (fotó: Csernoch János)

A gunák tudnak bulizni, és a vicces szokásokat az élet nagy fordulópontjaira jól kitalálták maguknak. Vannak dolgok, amikkel egyet is tudok érteni velük, ilyen például a próbaházasság. A férjnek szánt srácot négy férfi a menyasszony házához cipeli, ahol beleteszik egy függőágyba, majd rárakják jövendőbelijét. A függőágy alá égő farönköket helyeznek, ami segíti a férfi és a nő összeolvadását. A megpróbáltatások után négy napon át az anyós felügyelete alatt alszanak együtt. Az ötödik napon a vőlegény az apósjelölttel elmegy fát vágni, s mire visszaérnek, a menyasszonynak egy nagy vödör chichát kell készítenie. Ha azt mind megissza, az azt jelenti, hogy mindent rendben talált és komolyan feleségül akarja venni a lányt, ha viszont hagy belőle, akkor elégedetlen a menyasszonnyal és átadja a helyét egy másik fiúnak.  

A halottaikat a gunák épp úgy függőágyban temetik a föld alá, mint ahogy azt az arhuacóknál láttuk. Ami a mai napig elterjedt szokás, hogy nem csak a halott személyes dolgait helyezik a sír tetejére, de a legutóbb meghalt személy számára is küldenek valamit. A lélek a halál után továbbfolytatja útját, és a földi élete során elkövetett bűneiért eközben elnyeri méltó bűntetését. A bűntetés mértéke arányos a bűnökkel, a lusta asszonyoknak például hangyáktól hemzsegő kapun kell átmenniük a másvilágra. 

A gunák a sírra az elhunytra jellemző tárgyakat helyeznek     A gunák a sírra az elhunytra jellemző tárgyakat helyeznek

Alkoholizálni minden fesztiválon kötelező. Egy guna közmondás szerint, aki nem kap alkoholmérgezést a chichától a fesztiválokon, annak esélye sincs, hogy bejusson az istenek országába. Mi pedig hiszünk nekik, s mivel chichát nem főztek nekünk, a kis bódéban vásárolt rummal kell megmutatnunk, hogy méltók vagyunk a menyországba való belépésre. Ha a túlvilágig nem is sikerül magunkat leinni, abban azért segít a rum, hogy az éjszakát valahogy átvészeljük a szakadt bungalókban...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Ahol a Porsche népautó

Nem Dubajról, Hong Kongról vagy Szingapúrról lesz szó, hanem Latin-Amerika leggyorsabban fejlődő metropoliszáról, Panamavárosról. Húsz évvel ezelőtt Panama fővárosa nem volt több egy piszkos kikötőnél, mára azonban nem csak a kontinens, de a világ egyik vezető gazdasági központjává nőtte ki magát. Panamaváros exkluzív hely lett, ahol az utcaseprő jobban keres, mint Magyarországon egy tanár, és az utakon úgy futkároznak a Porschék, mint odahaza a Suzukik.

Gépünk Albrook repterén landol, nem messze a Panama-csatornától. Eri Caledonia városrészben foglalt szállást, mert az óvárosban és az üzleti negyedben 100 dollár alatt nem talált szobát. Caledonia nem a legszebb környéke Panamavárosnak, de az utóbbi években sokat tettek azért, hogy megtisztítsák a városrészt a bandáktól, akik így teljesen visszaszorultak San Miguelbe.

A taxi átvisz a nyomortelepen, csak pislogunk, hogy ilyen része is van Panamavárosnak. Szakadt házak szegélyezik az utcákat, zűrös alakok és utcagyerekek lófrálnak a járdán felhalmozott szeméthegyek között. Panamavárost mindenki másképpen képzeli el, de ilyennek valószínűleg senki. Öröm az ürömben, hogy San Miguel alig néhány utca széles, így pár perc alatt kiérünk a dzsindzsából.

San Miguelben sok ilyen házat látni San Miguelben sok ilyen házat látni

Szállásunk egy jellegtelen hotel nagy, tágas szobákkal és légkondival. Ez utóbbi elengedhetetlen Panamavárosban, mivel napközben konstans 35 fok és 100 %-os páratartalom van. A szobáért 45 dollárt kell fizetni, ami a színvonalhoz képest elég sok, de azt már Bocason is megtapasztaltuk, hogy Panama rég nem az a filléres ország, mint volt korábban.

Az ország 1999-ben kapta vissza a Panama-csatorna kezelési jogát az Egyesült Államoktól, azóta példa nélküli a gazdasági fejlődés. 2007-ig évi 10-12 %-kal bővült a GDP, aminek a 2008-as világválság parancsolt megálljt. Ekkor sem állt le a növekedés, de a következő két évben csak 4-5 %-kal bővült a gazdaság, azóta beállt egy kellemesnek mondható 8-10 %-ra.

Panamaváros az 1960-as évek elején és 2015-benPanamaváros az 1960-as évek elején és 2015-ben

Panamaváros a 21. századig egy lesajnált kikötő volt, ami úgy ugrált, ahogy az amerikaiak fütyültek. Az Egyesült Államok 100 éven át semmi mást nem csinált, mint kilapátolta a nyereséget az országból, fejleszteni csak a csatorna mentén fejlesztett. 1960-ban még alig 250 000-en laktak az ország fővárosában, ez a szám ma az agglomerációval együtt 1,5 millió.

Még a vak koldus is jól néz kiMég a vak koldus is jól néz ki

Mára Panamaváros nem csak a csatornának köszönhetően néz ki úgy, ahogy, hanem annak a több százezer cégnek is, amik adóoptimalizálás céljából ide helyezték ki a központjukat. Mivel évente több ezer új cég jegyezteti be magát a városba, az építőipar virágzik. 15 év alatt mintegy 200 felhőkarcolót húztak fel, az idei évben 21 új toronyházat fognak átadni.

Évente 20 felhőkarcoló épül a Föld legdinamikusabban fejlődő városábanÉvente 20 felhőkarcoló épül a Föld legdinamikusabban fejlődő városában

Egy szó, mint száz, Panamavárosba dől a pénz. Bárhányszor visszatérek, új várostérképet kell vegyek, mert új utak, új parkok nőnek ki a semmiből. 2012 óta például épült egy metró, és az óceánba építettek egy belvárost elkerülő utat. Az óceánba!

Éjszakai látkép a felhőkarcolók előtt futó, oceánba épített autópályávalÉjszakai látkép a felhőkarcolók előtt futó, oceánba épített autópályával

Az óvárost az állam három éve újította fel. Az utcák és járdák díszburkolatot kaptak, a vezetékeket pedig levitték a föld alá, így végre Casco Viejo is fotózhatóvá vált. A félsziget csücskében áll a Plaza Francia, annak közepén pedig egy oszlop, kakassal a tetején. Annak a 22 000 embernek állít emléket, akik a csatorna építésének első fázisában haltak meg. 

A 22 000 munkás emlékére állított oszlop     A 22 000 munkás emlékére állított oszlop

Innen nem messze áll a San José templom, amiben az ország legszebb oltára látható. Úgy esett, hogy 1671-ben Henry Morgan kalóz kirabolta, majd felgyújtotta Panama Viejót. Az egyik templomban egy hatalmas arany oltár állt, amit a pap feketére festetett, majd azt mondta a kalóznak, hogy a keresett oltárt már korábban szétlopták más kalózok, amit itt lát, az egy fából készült másolat. Henry Morgan erre azt felelte: "Nem tudom atyám, de van egy olyan érzésem, hogy maga nagyobb gazfickó, mint én vagyok". Az oltárt sikerült megóvni a gyújtogatás elől, így mikor Henry Morgan és bandája távoztak, átvitték azt Casco Viejóba, az új alapítású Panamavárosba.

Casco Viejo nagyon kellemes helyCasco Viejo nagyon kellemes hely

Casco Viejót sokan Havannához hasonlítják, mert a koloniális paloták mellett megmaradt a régi patinája. Az Avenida Central felé még állnak azok a lepukkant, karibi hangulatú faépületek, amiket fekete családok laknak be. Néhány éve még életveszélyes lett volna közöttük bolyongani, mostanra azonban az ott élők is felfedezték a hely hangulatát, és újabban kifőzdéket, romkocsmákat nyitnak a házak aljában.

Az óvárost néhány éve szépen rendbehozták   Az óvárost néhány éve szépen rendbehozták

Az Avenida Central környéke teljesen más világ. Itt cserél gazdát a sok kínai vacak, amik így vagy úgy, leesnek a csatornán áthaladó hajókról. Bár Panamaváros ma már nem olcsó hely, pólót és papucsot még mindig lehet két dollárért kapni. A legolcsóbb evők is itt sorakoznak. Emlékszem, 2010-ben Gábor barátommal beültünk egy helyre rántott májat enni salátával és lángossal, egy-egy dobozos kólával. A 3 dollár 30 centes áron meglepődtünk, pláne mikor kiderült, hogy a kettőnkké együtt annyi. Ma már 4 dollár alatt itt sem eszel, de még mindig ez a főváros legolcsóbb része.

Az Avenida Central az ócska, de olcsó dolgokról szól   Az Avenida Central az ócska, de olcsó dolgokról szól

A parton, ahol Caledonia összefut a felhőkarcolókkal, a halpiac található. Ahogy sok minden más, úgy ez a rész is teljesen megújult. A korábban szakadt és olcsó piac ma a középosztály hétvégi gasztrokalandjává vált. Egy sült halat nem átalkodnak 10 dollárért adni, a rákkoktélokról és cevichékről már nem is beszélve. Az egyedüli, aminek az árától nem dobunk hátast, az a sör, ami olyan Panamában, mint a benzin Venezuelában: tilos az árát emelni. Egy dobozos Balboa még mindig 50 centbe kerül, aminél olcsóbban csak Venezuelában ittunk.

A Torre Revolución Panamaváros leghíresebb felhőkarcolója     A Torre Revolución Panamaváros leghíresebb felhőkarcolója

A Costanera, vagyis a Csendes-óceán partján végigfutó sétány egy igazi sznob hely. Naplemente után, mikor egy kicsit enyhül a kánikula, több száz kocogó, görkoris és biciklis lepi el a parkot. Olyan, mintha a Baywatchot néznénk, csak itt kevesebb a szilikon. A séta a tömeg ellenére is megéri, mert a felhőkarcolók ilyenkor a legszebbek.

Éjszaka a legszebb PanamavárosÉjszaka a legszebb Panamaváros

Ami feltűnő, hogy este 10 után, mintha egyszerre oltanák le a villanyokat. A választ később tudjuk meg egy helyi barátunktól, Arieltől:

- A felhőkarcolók többsége szinte teljesen üres. Azért épülnek, hogy az off-shore cégeknek legyen hova bejelenteni magukat, fizikailag azonban a lakások üresek. Azt hiszem, van valami olyan szabály, hogy este 10-ig égetni kell a villanyokat, hogy a város jól nézzen ki, de ha éjfél után visszatérsz a Costanerára, olyan, mintha szellemvárosban lennél.

És tényleg. Az rendben van, hogy hétköznap éjfélkor elsötétül egy város, de hogy hétvégén is kihaljon, az több mint gyanús. Az egyedüli városrész, ahol a felhőkarcolók nem sötétülnek el teljesen, az Punta Paitilla. Itt épültek a legmagasabb és legexkluzívabb tornyok, köztük a város egyik jelképének számító Trump Ocean Club, ami sokban, főként formáját nézve, hasonlít a dubaji Burj al-Arabra. 

Punta Paitilla Panamaváros legexkluzívabb negyedePunta Paitilla Panamaváros legexkluzívabb negyede

Punta Paitilla nem nagy, de annál elitebb. Minden toronyháznak több szintes parkolóháza van, a díszes bejáratoknál pedig egyenruhás őrök sorakoznak. Olyan kocsik furikáznak itt, amiket Európában csak szalonokban lát az ember. Az, hogy minden második autó Porsche Cayenne, már fel sem tűnik a Ferrarik és Limuzinok között. 

Átlagos hétköznap egy benzinkútonÁtlagos hétköznap egy benzinkúton

Hat évvel ezelőtt jártunk Erivel először Panamavárosban, azóta sok minden változott. Már akkor látszott, hogy az ország egy hatalmas gazdasági bumm közepén tart, de azóta egy pillanatra nem lassult a fejlődés. Panamaváros azonban kirí az országból, más szabályok vonatkoznak rá, mint Panama többi városára. Mivel itt minden jóval drágább, a béreket is kénytelenek a körülményekhez igazítani. Amíg az országos minimálbér 488 US$ (kb. 135 000 Ft, vagyis duplája a magyarnak), addig Panamavárosban egy alkalmazottnak kötelező minimum 624 US$-t, vagyis kb. 175 000 forintot fizetni. Igen, ennyit keres egy mezei utcaseprő a fővárosban. Persze ennyiből nehéz itt megélni, mégis az az érzésünk, hogy San Miguel és környékét leszámítva Panamavárosban mindenkire szép jövő vár.

Rá is szép jövő vár   Rá is szép jövő vár

Punta Paitilla mögött a Campo Alegre városrészben található a Calle Uruguaya, Panamaváros bulinegyede. Nem olyan, mint Bogotában a Zona Rosa, mivel ide nem a városi fiatalok, hanem a sznob 30-asok járnak. Soha nem láttam még olyat, hogy egy utcában elguruljon egymás után egy Ferrari, egy Lamborghini és egy McLaren, mostanáig. Nem tudom milyen Dubaj, de feltételezem, valami ilyesmi lehet. 

Beugrunk pár klubba hörpinteni valamit, de errefelé egy feles annyiba kerül, mint máshol egy egész üveg. Tudomásul kell venni, Panamaváros már nem a hátizsákosok paradicsoma. Minden a csillogásról szól, az elmúlt években a duplájára mentek fel az árak, cserébe azonban rá lehet csodálkozni korunk legjobb építészeti remekeire. Holnap irány a San Blas-szigetek, aztán jövünk vissza.

Még több fotóért és sztoriért látogas el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Átkeltünk Panamába, de nem volt könnyű, mert a határon rendesen lehúzzák a turistákat. Bocas del Torón pihentük ki a hercehurcát, kismillió másik turistával közösen.

Cahuitától mindössze 40 percre van a panamai határ. Azért megyünk oda, mert kora délután szeretnénk megérkezni Bocas del Toróra, Panama egyik legegzotikusabb partszakaszára.

Amint lepattanunk a buszról Sixaolánál, rossz arcú srácok vesznek minket körbe. Azt kérik, adjuk nekik az útlevelünket 8 dollár kíséretében, és elintézik helyettünk a papírmunkát a határon. Soha nem értettem, hogyan tud megélni az ilyenfajta csőcselék, de egész biztos van rájuk igény, különben nem lennének itt. 

Alig bírjuk levakarni őket magunkról. A nagy vircsaftból leszűrjük, hogy a 8 dollár nem az ő tarifájuk, hanem szimpla határátlépési díj. Korábban nem kértek a Costa Rica-Panama határon pénzt az átkelésért, ez azonban 2015-től megváltozott. A ticók 2, a panamaiak 5 dollárt húznak le rólunk, a kezelési díj pedig további 1 dollár. Utálatos dolog az ilyen, pláne két olyan ország határán, amik a jóléttől nem tudnak magukkal mit kezdeni.

Iszonyú papírmunka, mire a Mirador csapat minden tagja után egyesével kifizetem a sarcot. Ezután következik a pecsételés, ami újabb fél órás procedúra. Utoljára az argentin-chilei határon volt ekkora balfaszkodás, mintha a bürokrácia kizárólag a fejlett országok privilégiuma lenne.

Így kell kinéznie egy határátkelőnek?   Így kell kinéznie egy határátkelőnek?

Másfél óra tökölés után végre átkelünk a határon, ami egy rommá szakadt híd. Hihetetlen, hogy Costa Ricában mindenre van pénz, csak az infrastruktúra fejlesztésére nincsen. Mintha megvárnák, hogy leszakadjon, hogy a bontással ne kelljen bíbelődni.

A panamai oldal sem jobb. Ott azzal fogadnak, hogy mindenki mutassa be a kilépő repülőjegyét, ami nekem természetesen nincsen. A csapat tagjainak azonban van, így előre küldöm őket, hátha a végén tőlem már elfelejtik elkérni. Szerencsém van, nem ismétlődik meg az Isla San Andrés-i történet.

A határról kisbuszok indulnak Almirantéba, az innen egy órányira fekvő kikötővárosba. Az út meseszép erdőkön át tekereg, mintha Panama ezen részén senki nem lakna. És tényleg nem. Az országnak összesen 3,5 millió lakója van, de ebből állítólag majd 1 millió az utóbbi két évtizedben ide költöző amerikai nyugdíjas, akik a Boquete környéki lakóparkokban lelhetők fel. Érdekes módon a karibi oldalon alig lakik valaki, ami annak fényében érthető, hogy a partszakasz jó része nem érhető el közúton.

Almirante nem szép városAlmirante nem szép város

Almirante egy igazi koszfészek. Mindenki abból próbál megélni, hogy a gringókat átfuvarozza Bocas del Toróra, de szerencsére mostanra szervezett keretek között zajlik az egész, így nem szednek szét minket mindenféle csónakosok.

Fél órán át szeljük a habokat, mire feltűnik Bocas del Toro, Panama bulivárosa. Hála a határon való tökölésnek, délután 4 óra magasságában esünk be a szállásunkra, ami szerencsére távol esik Bocas irtó zajos központjától.

A Bocas melletti Isla Carenero szigete     A Bocas melletti Isla Carenero szigete

Az elmúlt napok utazásai és a bulijai lefárasztották a társaságot, ezért hiába töltjük az éjszakát Panama legturistásabb városában, a többség inkább az alvást választja.

Bocas önmagában nem nagy szám. Ami miatt külföldiek százezrei látogatnak el ide minden évben, azok a környező szigetek tengerpartjai. Ezek közül a leghíresebb a Bastimentos-sziget északi felén fekvő Red Frog Beach, ami egy apró, ciripelő hangot hallató vörös békáról kapta a nevét. A békák nem a strandon élnek, hanem a sziget erdeiben, de mivel azokon át vezet az út a sárga homokos partra, a név végülis találó.

Red Frog Beach

Red Frog Beach

Red Frog BeachRed Frog Beach

100 dollárért repíti át a csapatot a csónak úgy, hogy a kapitány meg is várja, amíg beleununk a strandolásba. Végülis nem rossz bér. Úgy keres 28 000 forintot naponta a fickó, hogy semmi más dolga nincsen, csak egész nap a strandon ülni. Merthogy a Red Frog Beachen tényleg csak ezt teheti az ember, hiszen egyetlen pici öblöt leszámítva nem lehet a tengerben úszni az erős áramlatok miatt. Szerencsénkre van egy bár a parton, ahol sikerül kiinnunk a sörkészletet, így gyorsan eltelik a nap.

Nekem kell a sör ahhoz, hogy túléljem a strandolástNekem kell a sör ahhoz, hogy túléljem a strandolást

Maga a város naplemente után kezd éledezni. A rákvörösre égett gringók ellepik az éttermeket, majd miután jól belaktak, mindenki beül a hangulatos bárok egyikébe egy sörre. A kaja ma már nem sokkal olcsóbb, mint Costa Ricában, pedig három éve Panama még az olcsó latin-amerikai országok közé tartozott. 3000 forint alatt már itt sincsen pizza, de a sör továbbra is csak fél dollár a boltban, ami nagy könnyebbség Costa Rica után.

Indulás Panamavárosba!Indulás Panamavárosba!

Bocasból Panamavárosba repülünk. A reptér alig öt percre van a szállónktól, így az éjszaka leple alatt kisétálunk a váróterembe. Hiába van reggel 7-re kiírva a gép, a ködös reggel miatt 11 előtt nem tudunk elindulni. Dél magasságában landolunk a kontinens legmodernebb, valamint a Föld leggyorsabban fejlődő városában, Panamavárosban...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Costa Rica az élővilágról szól. Ha az ember járt már Monteverdében és Tortugueróban, akkor nehezen hiszi el, hogy van náluk jobb hely az országban állatokat nézni. Pedig van. Egy apró karibi falu, Cahuita az.

Csónakkal érkeztünk, csónakkal is hagyjuk el Tortuguerót. Három órán át szeljük a habokat egy Karib-tengerrel párhuzamos csatornán Puerto Limón ipari kikötőjébe, Moínba. Hiába van tele a csónak turistákkal, a kapitány sehol nem hajlandó megállni, csak egy semmi közepén álló boltnál, ahol kismillióba kerül minden. Néhány madarat azért sikerül lencsevégre kapnunk, köztük gémeket, sirályokat és kormoránokat. 

Csónakkal utazunk MoínbaCsónakkal utazunk Moínba

A csatorna végén feltűnik egy hatalmas tanker, amibe éppen banánnal teli Chiquita konténereket pakolnak be. Costa Rica elmúlt 150 éve összefonódott a banánnal. 1871 -ben egy Henry Meiggs nevű amerikai üzletember azzal kereste meg a Costa Rica-i kormányt, hogy vasúti összeköttetést teremt San José és a Karib-tenger között unokaöccse, ifj. Cooper Keith vezetésével. 1884-ben, az építkezés végső stádiumában Keith kifogyott a pénzből, s mivel a Costa Rica-i kormánynak nem volt elegendő tőkéje a munkálatok befejezésére, ezért az amerikai üzletember bankoktól vett fel kölcsönt 1,2 millió font értékben.

Egy csodaszép kék gém Egy csodaszép kék gém

Costa Rica, hogy támogatásáról biztosítsa Keithet, 3200 km² földet, az ország területének 6 %-át adományozta az üzletembernek, amin 99 éven át adómentesen gazdálkodhatott. Mivel a banán ára a 19. század végén megugrott, Keith ültetvényeket hozott létre, a vasúton pedig ingyen szállította a gyümölcsöt Puerto Limónba. Az üzlet annyira felfutott, hogy pár éven belül Kolumbiában is terjeszkedni kezdett, majd 1899-ben egy rossz tőzsdei tranzakción bukott 1,5 millió dollárt. Nem tudta fizetni a hiteleket, ezért egyesült a Boston Fruit Company-vel, ami Jamaikában ültetvényezett. Így alakult meg a United Fruit Company, mely a következő 80 évben meghatározta egész Közép-Amerika gazdaságát. 

Ő itt valami kormoránféle     Ő itt valami kormoránféle

A cégből 1930-ra 215 millió dolláros megavállalat lett több százezer alkalmazottal, és olyan politikai befolyással, amivel vállalat a Földön sem előtte, sem utána soha nem rendelkezett. 1968-ban nevet változtattak United Brands Company-re, de az 1974-es hondurasi hurrikán csődközelbe juttatta a céget. Végül 1984-ben, a 99 éves adómentes földhasználat lejáratakor korrupciós ügyekbe keveredett a cégvezetés, és felfüggesztették a működésüket. Egy Carl Linder nevű milliomos üzletember kivásárolta a United Brands-et, és Chiquita néven folytatta az exportot egészen mostanáig, már adófizetés terhe mellett. 

Csónakunk eltörpül a hatalmas tanker mellett. A környék szörnyen ramaty, de szerencsére a kapitány szervezett nekünk egy kisbuszt Cahuitáig. Tíz dollárba kerül a fuvar fejenként, de inkább ez, minthogy helyi buszokra kelljen vadásznunk a kikötőben. 

Sirályok libasorbanSirályok libasorban

Puerto Limónon csak ketresztülautózunk, majd egy óra múlva befutunk Cahuitába. A karibi kisváros semmit nem változott az elmúlt években, azt leszámítva, hogy a főutcát sikerült leaszfaltozniuk. A falunak 30 éve még alig 200 lakója volt, a turizmus felfutásával azonban boldog-boldogtalan nyitott itt hotelt, éttermet vagy kocsmát.

A szállónk fehér tulaja ugyan tico, de ránézésre nem idevaló, Cahuitát ugyanis jellemzően feketék lakják. Ők azoknak a Jamaikáról áthurcolt, felszabadított rabszolgáknak a leszármazottai, akiket a vasút építése és a banánültetvények miatt telepített le itt a United Fruit Company a 20. század elején. Az 1980-as évekig kizárólag halászatból és a banánból tartották fenn magukat, ma azonban mindenki a turistákból próbál megélni. Nem, a feketék többsége nem étterem vagy szálloda tulajdonos, sokkal inkább díler. Este az utcán a legtöbb helyi fiatal füvet vagy kokót szív, valamint árul a temérdek gringónak.

Ezért a partért jön mindenkiEzért a partért jön mindenki

Ahogy egyébként Costa Ricában mindenhol, az árak itt is a csillagokban járnak. Az esti mulatságot így boltban vásárolt rummal indítjuk, majd bevetjük magunkat az éjszakába, ahol a turista tulajdonképpen két bár között választhat, a Coco's és a Riki Bar között. A két hely között semmi különbség nincs, még a teraszukról is ugyanúgy látni azt a lajhárt, ami minden éjjel pontban 11-kor végigmászik az utca felett átívelő elektromos vezetéken. Lajhárt eddig nem láttunk, így nagy az öröm, még ha nem is túl autentikus környezetben sikerül lencsevégre kapnunk.

Másnap kicsit megfáradva indulunk útnak. Cahuita ugyanis nem csak a buliról szól, hanem a mesés tengerpartról és az azt körülölelő nemzeti parkról is. Sokszor jártam már a parkban, de ennyi állatot, mint most, soha nem láttam.

Egy gyík az ösvény elején Egy gyík az ösvény elején

A Cahuita Nemzeti Parknak nagy előnye, hogy a többi ilyen "létesítménnyel" szemben ingyenes, illetve adomány alapon lehet belépni. Bedobunk a perselybe pár dollárt, majd nekiindulunk a parttal párhuzamosan futó ösvénynek. Az enyhe másnaposság ellenére korán indulunk, így elkerüljük a tömeget. A legtöbb turista túlárazott helyi guide-ot fogad, hogy láthasson állatokat, de jártam már itt annyiszor, hogy bízzak abban, magam is megpillantok egy kígyót vagy majmot.

Nem messze a bejárattól látunk pár bőgőmajmot és gyíkot, de utána jó húsz percen át kell menjünk, mire az egyik fán feltűnik egy lajhár. A hátát látjuk csupán, így továbbmegyünk, mígnem jó egy órás séta után megérkezünk a félsziget csücskéhez. Itt szoktak tanyázni a csuklyásmajmok, amik gyakran betámadják a turistákat, hogy a zsákjukból kilopjanak mindent, ami ehető. Ezúttal sehol egy példány, így kezdek aggódni. Lehet, rosszul tettem, hogy nem fogadtam fel egy helyi guide-ot?

Ráleltünk a csuklyásmajmokraRáleltünk a csuklyásmajmokra

Aztán újabb tíz perc séta után végre feltűnnek a jófejek. Pont ugyanúgy néznek ki, mint amiket Monteverdében láttunk, ezek azonban sokkal közvetlenebbek és agresszívebbek. Az egyik srácnál chipses zacskó van, amire úgy robbannak rá, mintha semmi más ennivaló nem lenne az erdőben. Negyed óra után egymásra ununk, úgyhogy továbbállunk. 

A félsziget túloldalán van a legelhagyatottabb, de egyben legszebb partszakasz, ahol strandolunk vagy másfél órát, majd visszaindulunk ugyanazon az ösvényen, amin jöttünk. 

Ki ne szeretne itt csobbanni egyet?    Ki ne szeretne itt csobbanni egyet?

Szembe hatalmas tömeg érkezik, többségük helyi vezetővel. Az egyik csajtól tudjuk meg, hogy kicsit odébb egy vipera heverészik az egyik ágon. Azonnal kiszúrjuk, hiszen pont az ösvény mellett piheg a kis mérges. Egy sárga lándzsakígyó az, ami tele van, mint a duda, mozdulni sem bír. A sárga lándzsakígyók visszahúzódó, rejtőzködő fajták, az, hogy egyik példányuk egy zsúfolt nemzeti parkban pont az ösvény mellett vadásszon le egy pockot, szinte lehetetlen. Sanszos, hogy a helyi vezetők pakolták őt ide reggel, hogy mutogathassák a turistáknak. 

A sárga lándzsakígyókat valószínűleg a helyi vezetők rakják ki     A sárga lándzsakígyókat valószínűleg a helyi vezetők rakják ki

Visszafelé ismét belefutunk a lajhárba, ezúttal már szemből is megmutatja magát. A lajhárok kétfélék lehetnek, két- és háromujjúak. A háromujjúnak, amit itt is látunk, mosolygós az arca és csíkos a háta, míg a kétujjúnak turcsi orra és malacképe van. Remélem, Panamában látunk majd belőle is egyet.

Közel a kijárathoz látunk egy újabb kígyót (nyilván a lustább turisták miatt rakták ide) és pár bőgőmajmot, no meg kismillió amerikai turistát.  

Ő itt a háromujjú lajhár (fotó: Michailovits Lehel)     Ő itt a háromujjú lajhár (fotó: Michailovits Lehel)

Cahuita a kedvenc helyem Costa Ricában. A városka sokkal kellemesebb, mint a szomszédos Puerto Viejo, a park pedig az egyik legjobb "szafari" Közép-Amerikában. Már most bánom, hogy holnap továbbállunk innen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A 2009-es Rio San Juanon tett utazásunk óta több alkalommal is visszatértünk a folyóra, mert azt a természeti csodát, amit ez a vidék tartogat, minden velünk utazónak meg kell mutassuk. Így volt ez idén is, s ráadásul olyan dolgot láttunk, amit korábban csak dokumentumfilmeken. Tortuguero pedig hozta a kötelezőt, a temérdek élőlényt. Fantasztikus háron nap van mögöttünk.

Señor Pollo, korábbi csónakosunk vállalkozása egész szépen felfutott az elmúlt időszakban. Ez az első év, hogy nem kell Puerto Viejo de Sarapiqui utcáin kóvályognom ahhoz, hogy ráleljek kedvenc csónakosomra, ugyanis az öccsével a kikötőben létrehozott egy apró túraszervező irodát. Még a csapat érkezése előtt kialkudtam a 650 dolláros, kb. 180 000 forintos menetdíjat az öt órás útért (hahó, ez Costa Rica!), így a csónak már bőven készen áll az útra, mikor megérkezünk a kikötőbe.

Hogy ne éhesen vágjunk neki az útnak, az egyik étteremben magunkba tolunk egy aránylag megfizethető árú rákos spagettit, majd elfoglaljuk az előre letisztított műanyag székeket. Pollónak újabban annyira jól megy a turisták furikázása, hogy már nem ő, hanem egy felbérelt csónakos tart velünk Tortugueróba.

Beszállás a csónakbaBeszállás a csónakba

Az első negyed órában a Sarapiquí-folyón csorgunk lefelé, közben a partmenti fákon bőgőmajmokat fotózunk. Nem tudom miként csinálják, hogy minden fán lóg egy majom, mikor Puerto Viejo környékén egy talpalatnyi erdő sem maradt.

Bőgőmajmokat fotóztunk menet közbenBőgőmajmokat fotóztunk menet közben

A Sarapiquí-folyó pár kilométerrel lejjebb beleömlik a Rio Sucióba, vagyis a Piszkos-folyóba. A név nagyon találó, ugyanis amíg a Sarapiquí kristálytiszta, addig a Sucio szürke és mocskos. A kosz persze csak hordalék, főként uszadékfa, ami remek rejtekhely a kajmánoknak. Több hatalmas példányt is sikerül lencsevégre kapnunk, de alig egy óra csónakázás után olyanra leszünk figyelmesek, amire korábban még egyikünk sem. Egy szarvas vágódik a vízbe, hogy átússzon a folyón, de pont mielőtt partot érne, egy jó öt méteres példány lecsap rá. 

Rasnya egy példányRasnya egy példány

Csónakosunk üldözőbe veszi a kajmánt, de az folyton alábukik a tetemmel. Fél órán át kergetjük, hátha sikerül jobb képet készítenünk a ragadozóról prédával a szájában, de végül feladjuk; nem csak a szarvast, minket is legyőzött a kroki.

Szarvaspöri volt ebédreSzarvaspöri volt ebédre

A Rio San Juanhoz érve megváltozik a táj. Amíg a Costa Rica-i oldalon ranch ért ranchet, Nicaraguában végtelen esőerdő teríti be a tájat. Kikötünk a Sarapiqui katonai bázison, ahol leellenőrzik az útleveleinket, majd egy kedves ismerős, William lép a fedélzetre. Azt kéri, vigyük el a Deltába, oda, ahol 2009-ben Erivel másfél napon át csöveztünk, tapírt ettünk és illegális határátlépőkké lettünk.

William nem ismer meg, de mikor szóba elegyedek vele és megmutatom neki a régi fotókat, derengeni kezd neki valami. Jót nevet azon, mikor elmesélem neki, hogy kis híján kitiltottak minket Costa Ricából a pecsétje miatt, majd legyint és annyit mond:

- A ticók hülyék!

A két oszág pont úgy van egymással, mint mi a románokkal: utálkozunk ugyan, de egymás nélkül nem megy. Deltánál kirakjuk Williamet, mi pedig kikötünk Flaquita házánál. Semmi nem változott a ranchen, csak annyi, hogy a bolt végleg bezárt, mert az öreglány hónapok óta gyengélkedik.

A tigrismadár állítólag nem csak csíkjai, de hangja miatt is kapta a nevét     A tigrismadár állítólag nem csak csíkjai, de hangja miatt is kapta a nevét

Elered az eső, így visszaülünk a csónakba és folytatjuk utunkat Tortuguero felé. Először a Rio Coloradón haladunk, majd beevickélünk egy keskeny csatornába, ami a Rio San Juant hivatott összekötni Tortugueróval. Valamikor az 1950-es években vájták ki az átjárót, aminek környezetét szerencsére sikerült megőrizni eredeti valójában. Gémek, kócsagok, jégmadarak és ki tudja még hány fajta halászmadarat látunk a mocsári pálmák között röpködve.

Aztán egyszercsak feltűnik a Cerro Tortuguero, egy alig 100 méter magas domb, ami a turistaközpont egyik jelképe. Emlékszem, Erivel 2009-ben álltunk a csúcsán, aztán a helyiek hagyták annyira begazosodni az ösvényt, hogy egy évre rá már nem lehetett felmászni rá. 

A csónak közvetlenül a szállásunkon rak ki, mivel a vendégháznak, ahol sikerült szobát foglalnom, saját mólója van. A szobák meseszépek, a kilátás a teraszról pedig tökéletes. Fárasztó és látványos nap volt a mai, így néhány sör kíséretében semmi mást nem csinálunk, csak bámuljuk az őserdő mögött alábukó napot.

Ez a kép egy sör mellett?   Ez a kép egy sör mellett?

Másnap reggel felkeresem régi cimborámat, Bonnie-t, aki kenukat és kajakokat ad bérbe. Minden alkalommal, mikor csónaktúrára viszek egy csapatot, elviszem Bonnie-t is magammal, mivel hihetetlenül jó szeme van az állatokhoz. Most sincs ez másképp, így reggeli után kajakokba pattanunk és irány a mocsár.

Kajaktúrán a Mirador csapatKajaktúrán a Mirador csapat

Bőgőmajmokat, kajmánokat, baziliszkuszokat, gémeket, jégmadarakat és kolibriket kapunk lencsevégre, íme néhány fotó róluk:

Iguána

Baziliszkusz

KajmánIguána, baziliszkusz és egy kajmán is lencsevégre került

Majd négy órán át lapátolunk a lagúnákban, de dél magasságában egyszerűen elmenekülünk a Nap elől. Eszünk egy ráklevest az egyik helyi kifőzdében, majd egy páran lekocogunk a tengerhez, és elindulunk a part menti erdőkbe kígyókat nézni. Tortuguerónál a tenger nem kimondottan szép, strandolásra szinte teljesen alkalmatlan. Az uszadékfákat nem szedik össze, ugyanis azok menedéket biztosítanak a tengeri teknősöknek, amik itt költenek juniús és szeptember között.

Másfél órán át barangolunk az erdőben, de kígyót egyet sem látunk, viszont furcsa rovarokat és gyíkokat sikerül fényképeznünk.

Ormányos bogár

Valamilyen gyíkKígyó helyett ormányos bogár és egy újabb gyík

Tortugueróban - azon túl, hogy mindenfelé állatot látni - az a jó, hogy nincsenek autók. Mivel nem vezet közút a faluba, ezért a helyiek biciklivel és robogóval szaladgálnak, bár a többség inkább gyalogol. Nagy távok nincsenek, hiszen a településen 1000-en sem laknak. Az őslakosok feketék, akik a turizmus felfutása előtt halászatból tartották fenn magukat. Őseik rabszolgaként érkeztek a Costa Rica-i banánültetvényekre, aztán a 19. században szabadságjogokat kaptak, szétszóródtak a partvidéken. Bár spanyolul beszélnek, a viselkedésük pont ugyanolyan, mint a Karib-szigeteki feketéké. Mindenki laza, itt érződik igazán a Costa Rica-i Pura Vida! életérzés, ami annyit tesz: tiszta élet.

Este beülünk egy helyi késdobálóba, ahol rajtunk kívül egy 30 fős amerikai lánycsapat italozik. A helyi srácok azonnal rájuk repülnek, a lányok pedig szívesen veszik az udvarlást. Ahogy az európai férfiak Thaiföldre járnak csajozni, úgy az amerikai lányok a karib térségbe pasizni.

Tortuguero meseszerű hely, ahol nagyon kellemes eltölteni pár napot. Sokszor fogok én még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Milyen az, amikor Te vagy az illegális bevándorló? Costa Rica és Nicaragua határán éltük át, mekkora szenvedés az, mikor engedély nélkül akarsz átkelni egyik országból a másikba, ahogy teszik ma százezrével a szírek. Minket is segítettek, akik csak tudtak, de nem vágnánk bele újra, még ha az élmény - így utólag - megfizethetetlen is.

A Nicaragua és Costa Rica határán tekergő Rio San Juan egy furcsa nemzetközi egyezménynek köszönhetően 100 %-ban Nicaraguához tartozik, így azon túl, hogy számtalan konfliktus színtere, a ticók számára tiltott terület. Ez alól egyetlen ember a kivétel, Señor Pollo, vagyis Csirke Úr, akivel egy furcsa véletlen során találkoztunk. 

2009-ben a nicaraguai San Juan del Nortéból próbáltunk hajóval a Costa Rica-i Tortugueróba jutni, de a karibi kisvárosban azt a választ kaptuk Williamtől, az őszülő halántékú határőrtől, hogy térjünk vissza a Deltába (az a hely, ahol a folyó több mellékágra szakad) és próbálkozzunk ott. William előre belenyomta a pecsétet az útlevelünkbe, majd értesítette a Deltában állomásozó katonákat, hogy érkezik két gringó, akiknek segíteni kéne csónakot fogni Costa Rica irányába.

Megkaptuk a kilépő pecsétetMegkaptuk a kilépő pecsétet

A katonai bázis alig egy órányira feküdt San Juan del Nortétól, így már reggel 7-kor kiszálltunk a menetrend szerint hajnalban induló csónakból. A katonák felkészütek a fogadásunkra, már ami a militáris oldalát illeti a dolognak. Mindenki talpig felfegyverkezve, terepszínű ruhában pózolt a stégnél, de az egész csak addig tartott, amíg a csónak el nem távolodott a partoktól. Amint a ladik a látóhatáron kívülre esett, a srácok azonnal ledobták a textilt, és rohantak lehűteni magukat a folyóban.

Hajnal a Rio San JuanonHajnal a Rio San Juanon

A bázis parancsnoka halál jófej volt, bár azt nem értette, mit keresünk ott.

- Innen nem lehet Costa Ricába áthajózni, mert ez nem hivatalos határátkelő - okoskodott.
- De hát William adott nekünk kilépő pecsétet - bizonygattuk az ellenkezőjét.
- Van egy ember, úgy hívják, Pollo. Ő olykor-olykor szállít turistákat Puerto Viejo de Sarapiquíből Tortugueróba, csak nem tudunk vele kapcsolatba lépni, mert tönkrement a generátorunk. De ha jön is, akkor sem tudtok belépni Costa Ricába, mert Tortugueróban nincs határőrség.
- Saját felelősségünkre sem?
- Kilépő pecsétetek van, így tőlünk oda mentek, ahová akartok, de nem fognak nektek örülni odaát.
- Nincs senkinek a környéken rádiója vagy benzinje, hogy tudjunk beszélni ezzel a Pollóval?
- Flaquita, a túlparton. Neki van rádiója. 

Hiába vitt át két kiskatona minket a Delta túloldalán álló ranchez, Flaquita nem volt otthon. Egy levelet hagyott hátra, amelyen az állt, hogy majd késő délután jön vissza a földekről, addig a ranch és a hozzá tartozó bolt zárva tart.

William nem említette, hogy az átjutás Costa Ricába ennyire bonyolult lesz, ráadásul illegális határátlépők leszünk, így kezdtünk eltanácstalanodni. Mivel kaját sem hoztunk magunkkal San Juan del Nortéból, a kora délutáni órákban erősen korogni kezdett a gyomrunk. Nem szóltunk senkinek, inkább csak kikötöttük a függőágyainkat a pálmák közé és vártuk, hogy elteljen a nap. Vizünk sem volt, így jobb híján kókusztejet ittunk. Azt a Számkivetett című film óta mindenki tudja, hogy a kókuszból nem jó sokat fogyasztani, mert meghajtja az embert, s ez a mi esetünkben sem volt másképp. Végül feltűnt a katonáknak, hogy szenvedünk az éhségtől és a szomjúságtól, így ketten odaléptek hozzánk és beinvitáltak a barakkba, hogy együnk velük valamit.

Eri várja, hogy múljon az idő   Eri várja, hogy múljon az idő

- Kaptunk tapírt az egyik ranchről. Kértek? - tette fel a parancsnok a hihetetlennek tűnő kérdést.

Tapírt soha előtte nem ettünk (és azóta sem), így természetesen igent mondtunk. A tapír húsának elég erős szaga van, ráadásul nagyon rágós is, így igazi küzdelem az elfogyasztása. Eri nem is nagyon bírt az elé tolt darabbal, így a parancsnok felszólította két katonáját, hogy menjenek le a partra és fogjanak rákot a hölgynek. Úgy is tettek, így Eri végül kókusztejben főzött rákot falatozott, amíg én és a parancsnok marcangoltuk a gumihúsú tapírt.

Közben a parancsonk elmesélte, hogy a táborban mindenki 6 hónapos szolgálatát tölti, addig nem hagyhatják el a körzetüket. Minimális ellátást kapnak, a legnagyobb gond az élelemmel van, mert az mindig kevés. A másik probléma a nők hiánya. Eri meg is jegyezte, hogy a kiskatonák olykor túlzottan is kedvesek vele, de a parancsnok garantálta, hogy nem esik bántódása.

Tapír volt ebédreTapír volt ebédre

Naplementekor újra átevickéltünk a ranchre, ahová eddigre megérkezett Flaquita. Az 50 év körüli nő nevét testalkatáról kapta; vasággyal együtt nem lehetett több 40 kilónál. A boltot is kinyitotta, de vizet nem árult, így kénytelenek voltunk kólát venni, valamint hozzájutottunk egy halkonzervhez. Nem maradtunk sem szomjan, sem éhen.

Flaquitánál tényleg volt rádió, de nem kellett felhívnia Pollót, mert tudta, hogy holnap délben jön majd.

- Két ausztrált visz Tortugueróba, de hogy ők engedik-e, hogy beszálljatok, azt nem tudom - törölte le a mosolyt a szánkról Flaquita.

Az éjszakát nem tölthettük a függágyainkban, mert a parancsnok azt mondta, esténként gyakran lejönnek a jaguárok inni a partra. Egy kamrát félig kiüríttetett nekünk, amiben állt egy szakadt emeletes ágy. Nem sokat aludtunk, mert a lyuk másik végében összehordott holmik között egész éjjel tarantulák és egerek vadásztak egymásra.

Flaquita ranchén fotóztuk ezt az arátFlaquita ranchén fotóztuk ezt az arát

Pollo, ahogy Flaquita ígérte, másnap délben érkezett. Szerencsére az ausztrál párnak sem derogált minket elfuvarozni egész Tortugueróig, ahol végül három napot töltöttünk el. Belépő pecsétet csak négy nap elteltével, Puerto Limónban kaptunk, de csak irtózatos üvöltések és börtönnel való fenyegetések során.

Puerto Limón egy egészen szörnyű hely, olyan, mint a kolumbiai Barranquilla, csak kicsiben. Az éjszakát egy szakadt bordélyban töltöttük, mert nem volt pénzünk jobbra. Ekkor tudatosult bennünk először, hogy Costa Rica hihetetlenül drága.

A rendőrségről a tengerészeti hivatalba küldtek minket, lévén, aki Puerto Limónban akar belépő pecsétet szerezni, az hajóval kellett érkezzen. Mi nem így érkeztünk, így a még tőlem is egy fejjel kisebb hivatalnok tanácstalanul állt előttünk:

- Nem értem! Ha nem hajóval érkeztek, akkor hogyan?
- Csónakkal Tortugueróba.
- De hát Tortuguerónak nincs is kikötője.
- Nincsen. De minket Nicaraguából a folyón keresztül hoztak át.
- És hol lépték át a határt?
- A Deltában.
- Ott nincs határátkelő.
- Azt mi is tudjuk, mégis itt vagyunk - zavartuk teljesen össze a fickót.

Átnézte az útlevelünket, majd szépen lassan leesett neki, hogy tulajdonképpen a zöldhatáron keltünk át. Gyűlölet kezdett lobogni a szemében, de elsősorban nem miattunk, hanem nicaraguai "kollégái" miatt.

Katonai bázis a DeltábanKatonai bázis a Deltában

- Ez teljességgel törvénytelen. Mit képzelnek ezek a mocsok nicaraguaiak? Azt hiszik, hogy nekik mindent szabad?! Milyen pecsét az, hogy San Juan del Norte? Ott sincsen határátkelő. Ti meg! Mit képzeltek magatokról? Honnan valók is vagytok? Magyarország? Hol a tökömben van az az ország? Afrikában? 
- Európában.
- És akkor mi van? A gringók azt hiszik, nekik mindent szabad?! Menjetek vissza azon az úton, amin jöttetek! Ne húzzátok az időmet! Nem kaptok semmilyen pecsétet.
- Tudjuk, hogy hibáztunk, uram! De nem akartunk visszahajózni a San Juanon. Mezei turisták vagyunk. Kérem, nyomja be a pecsétet az útlevelünkbe!
- Csak úgy? Azt hiszitek, lehet ilyet? Először is, illegális határátlépésért elzárás és 600 dollár büntetés jár, fejenként. Jó két hónapos papírmunka, amíg a sitten ücsörögtök. Jó eséllyel egy életre kitiltanak titeket Costa Ricából. Tényleg kell a pecsét?
- Nem fognak sehol sem átengedni minket - kezdtünk parázni.
- Az már a ti bajotok.
- Figyeljen! Nincs 1200 dollárunk. Nem lehetne ezt megbeszélni valahogy? Adunk valamit, csak hadd kapjuk meg a pecsétet! - rimánkodtunk.
- Meg akartok vesztegetni? Szarházi gringók! Örüljetek, hogy nem hívom ki rátok a rendőröket - eközben felemelte a pecsételőjét, és belenyomott két pacnit az útlevelünkbe - Egy hetetek van elhagyni az országot, egy perccel sem több. Takarodjatok a szemem elől! 

Úgy menekültünk ki a hivatalból, mintha kutyákat engedtek volna ránk. Az sem érdekelt minket, hogy Puerto Limón leggázabb nyomortelepén át szaladtunk vissza a szállásunkra. Így léptünk hát be először Costa Ricába, és utólag nagyon hálásak vagyunk mind a nicaraguai, mind a Costa Rica-i hatóságoknak, hogy nem lesitteltek, hanem segítették az utunkat. Egy biztos: ilyet nem csinálunk többé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Puerto Viejo de Sarapiqui alig másfél óra kocsikázásra van La Fortunától, de ezen a szakaszon is van mit nézni. A jobb kéz felől feltűnő Poás- és Barva-vulkán látványa is megér egy misét, de az igazi meglepetést a nicaraguai határ felé eső alföld rejti. A Lagarto Lodge-on jártunk, ahol elámultunk a rengeteg madártól, majd csalódtunk egyet a La Selva Biológiai Állomásban.

2010-ben Bakos Gábor fotós barátommal jártuk körbe a vidéket. Sok turistának nem jutna eszébe Boca Tapada felé fordulni, mivel arrafelé nincsen semmi, csak ananászültetvények, mi mégis rákanyarodtunk az oda vezető útra. Jó okkal tettük, hiszen az ültetvényeken túl, közel a nicaraguai határhoz áll a Lagarto Lodge, ami közismerten a madárfotósok paradicsoma.

Magamtól soha nem jöttem volna ide, de Gábor ragaszkodott a helyhez, mivel a világhíres, millió díjjal megkínált Máté Bence itt lőtte azokat a fotókat, amikkel kivívta a szakma tiszteletét.

Boca Tapada tényleg nem szól másról, csak az ananászról. Bármerre fordítja az ember a fejét, szürke bokrokat lát valamint ültetvényekről kikanyarodó traktorokat. Mondanom sem kell, ez az út sem volt leaszfaltozva, de ehhez Costa Ricában már hozzászoktunk.

Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Boca Tapadától úgy tíz kilométerre volt maga a lodge, ami elsőre nem tűnt hívogatónak. A tulaj egy félig tico, félig német fickó, aki szüleitől örökölte meg a birtokot. Nem akart sem ananászt termeszteni, sem marhákat tartani, így néhány évtizede kitalálta, hogy megkíméli azt a falatnyi erdőt, ami még megmaradt, és turistáknak fogja mutogatni.

Az 1980-as években ez még nem volt nagy buli, de mostanra a lodge szépen kinőtte magát és tényleg nevet szerzett magának a fotósok körében. A szállás az árához képest nem volt nagy szám, de mi nem is a luxus miatt kanyarodtunk erre, hanem azért, hogy lencsevégre kapjunk néhány tukánt és oropendolát

Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Nem maradtunk kapás nélkül. Két napot töltöttünk a lodge-on, ami alatt Gábor barátom egészen hihetetlen képeket készített. Tudni kell, hogy a szálló személyzete minden reggel kikötött egy fürt banánt az egyik közeli fára, amire az állatok berepültek. Ez jó volt a fotósoknak, jó volt a szállónak és jó volt a mezőgazdászoknak is, hiszen így nem az ő terméseiket dézsmálták le a madarak. Egészen elképesztő volt az, mikor a tukánok berepültek a teraszra és azt figyelték a kerítésen ülve, ahogy babráltuk a fényképezőket.

Boca Tapadától nem messze található az a Puerto Viejo de Sarapiqui, amit minden túra alkalmával útba ejtünk, mivel innen szoktunk lecsónakázni a Karib-tenger partján fekvő Tortugueróba. Így történt ez 2010-ben is. 

A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)     A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Puerto Viejo unalmas kisváros, ahol azon túl, hogy néha megjelenik pár turistákat szálító busz, nem történik semmi. Tőle pár kilométerre azonban van egy park, ami miatt mégis érdemes ide ellátogatni. A La Selva Biológiai Állomás Costa Rica első kutatóbázisa, ami mai napig évi több száz önkéntest és egyetemi hallgatót foglalkoztat. Hogy miért? Azért, mert a mindössze 1500 hektár nagyságú őserdei parkban 467 fajta madár és mintegy 300 000(!) rovar figyelhető meg, nem beszélve az emlősökről, köztük a nem ritkán feltűnő jaguárról is. Ilyen fajsűrűséggel a Földön csak a panamai Canában lehet találkozni, máshol nem.

Mivel nem akartuk a klasszikus turisták útját járni, ezért úgy döntöttünk, bent alszunk a parkban, már csak azért is, mert ebben az esetben elengedik a 32 dolláros, kb. 9000 forintos belépőt. Ennek megfelelően a szállás sem volt olcsó. Egy bungalóban szállásoltak el minket, amiben volt vagy 10 ágy, egyenként 65 dollárért. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki a házikóban, így tulajdonképpen nem jártunk rosszul, bár ha a bungaló nem a parkon belül lett volna, egy lyukas garast nem adtunk volna érte.

Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt persze csak a számla kiegyenlítése után árulták el, hogy hiába alszunk bent a parkban, magunktól nem kolbászolhatunk csak úgy. Vezetőt kellett magunk mellé kérni, és csak meghatározott órákban léphettünk az ösvényre, akkor, mikor a turistacsoportok ellepték a parkot.

Bíztunk a szerencsénkben, de szemben a Lagarto Lodge-dzsal, itt elkerült minket. Egyrészt két napon át esett az eső, másrészt a több száz amerikai nyugdíjasnak hála egyszer sem volt esélyünk állatot fotózni. Néhány agutin, egy pekarin és két curassow-n kívül semmit nem láttunk. Itt hagytunk egy valag pénzt a semmiért. Beigazolódott az örök érvényű utazó törvény: ha élvezni akarod a természetet, olyan helyre menj, ami nincsen benne az útikönyvekben.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Arenál-vulkán 2010-ig Costa Rica egyik highlightja volt, aztán a kürtő egyszercsak eltömődött, és a több éven át tartó lávafolyásnak vége lett. Ma már a turisták nem az Arenál miatt jönnek La Fortunába, hanem a ráépült szolgáltatások miatt. Rengeteg a spa, a termálfürdő, a latin viszonylatban jónak mondható étterem és a fiatal gringókat megcélző bár. Minket inkább a La Fortuna-vízesés és a Cerro Chato érdekelt.

Reggel nyolckor érkezik értünk egy busz, amivel az Arenál-tó partjára tartunk. Az utat itt sem sikerült az államnak megcsinálnia, így a 40 kilométert közel két óra alatt tudjuk le.

A táj egyébként szép, bár erdőknek errefelé nyoma sincsen. A testes marhák által belakott legelőkön szélkerekeket pillantunk meg. Costa Rica 2014 végétől kizárólag megújuló erőforrásokból termeli meg a szükséges áramot, ezzel az első ország a Földön, ami elhagyta a fosszilis energiahordozókat. A környezetvédelem jó dolog, de azért a szélkerekek rendesen elrondítják a tájat.

Costa Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használCosta Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használ

A tópartra valamivel 10 után érkezünk meg. Rengeteg turista toporog egy helyben, senki nem tudja, mire várunk. Jobban mondva, de. Csónakokra, amik ki tudja, miért, de nem állnak a helyükön. Jó fél órán át ácsorgunk, mire befutnak a ladikok, amikbe kissé fejetlenül szállítják be a külföldieket. 

Nehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljonNehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljon

Az út kellemes, de extrának egyáltalán nem mondanám. Sajnos az Arenál csúcsát felhők borítják, így igazán jó képeket nem sikerül lőnünk. Mint minden turistajárathoz, ehhez is tartozik egy guide, aki mesél a víztározó történetéről és arról, hogy amerikaiak ezrei vásárolták fel a környező rancheket, hogy azokban lodzsokat alakítsanak ki. Nem tudom miért, de olyan, mintha egy osztrák tavacskán csónakáznék, azt leszámítva, hogy itt a part nincsen kiépítve.

Ilyen ranchek sorakoznak a part menténIlyen ranchek sorakoznak a part mentén

La Fortunába kisbusszal visznek be minket. A főtértől két sarokra szállunk meg egy kellemes hotelben, amit egy testvérpár üzemeltet, ketten együtt biztosan nyomnak vagy 300 kilót. Hihetetlen jófejek, de megmozdulni soha egyiküket sem látjuk, csak ücsörögnek a recepción a székükben, mint két don. A személyzet nicaraguai, mint majdnem mindenhol Costa Ricában. Mivel az északi szomszédnál magas a munkanélküliség és a bér is töredéke az itteninek, ezért az elmúlt években mintegy 200 000 nicaraguai költözött a határ ezen oldalára. Többségük a turizmusban helyezkedett el.

La Fortuna pont ugyanolyan turista falu, mint volt Santa Elena. Hoteleken, éttermeken és bárokon kívül nincs itt semmi, a főtéren álló templom is pont olyan, mintha ideiglenesen tervezték volna oda, aztán valamiért a helyén maradt. 

Templom La Fortuna főterénTemplom La Fortuna főterén

Délután a szállónk buszával megyünk fel a La Fortuna-vízeséshez. A Cerro Chato oldalában alázúduló vízeséshez egy meredek lépcső vezet le, amit éppen ideje volt megcsinálniuk a jó ticóknak, mivel korábban a turisták estek-keltek a csúszós ösvényen. Csapatunk fiatal, így nekünk tulajdonképpen mindegy, de Costa Ricába többnyire nyugdíjas amerikaiak járnak, akiknek kínszenvedés volt a kirándulás a völgy aljáig.

Bár a Wikipedia azt írja, a vízesés 70 méter magas, szerintem ha 30 van, sokat mondok. Néhányan próbálnak fürdőzni a patakban, de a víz olyan hideg, hogy én a bakancsomat sem vagyok érte hajlandó levenni. Csapatunk lustábbik fele busszal tér vissza La Fortunába, ketten azonban vállalják, hogy legyalogolnak velem a hegyről. Megéri a másfél órás séta, mert így érti meg az ember, miért is olyan remek ország Costa Rica.

A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres     A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres

Bármerre tekintünk, madarak százai tűnnek fel a szemünk előtt. Tukánok, papagájok, oropendolák, motmotok, csirögék és oriolok tucatjait látjuk, nem győzzük kapkodni a fényképezőnket.

Oropendola

Oropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárbólOropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárból

Féltávnál megállunk egy helyi család portája előtt, ahol elszürcsölünk egy kókuszdiót, majd a lemenő Nap fényében fotózzuk az Arenál-vulkánt és a Cerro Chatót. Amint az ember 10 méterrel eltávolodik a turistahordáktól, Costa Rica egy hihetetlenül nyugodt és varázslatos hellyé válik, ahol minden annyira, de annyira egyszerű. Itt és most eldöntjük, hogy este kihagyjuk a bulit, inkább felkelünk hajnali 5-kor és megmásszuk a Cerro Chatót, csak hogy mégegyszer átérezzük ennek a környéknek a romantikáját.

Ezért a látványért érdemes reggel visszatérniEzért a látványért érdemes reggel visszatérni

Este azért elfogyasztjuk a megérdemelt vacsoránkat. Én mindig abba a főtéren álló evőbe szoktam menni, ahol bár nem főznek túl jól, de legalább az adagok méretesek. Jellemzően egész Latin-Amerikában gyenge a főzőtudomány, de ha valahol tényleg ócska a konyha, az Costa Rica. Ha nem lenne itt az a pár millió amerikai, akik miatt a ticók kénytelenek a steaket tisztességesen elkészíteni, mindenki gallo pintót zabálna. Nincs baj a babos rizzsel, ha helyén tudnák kezelni a Costa Rica-i konyha remekét, csakhogy a ticók úgy gonolják, hogy az annyira jó, hogy simán el lehet érte kérni 7 dollárt. Persze a csóringer hátizsákos kifizeti, mert ahol egy spagetti 4000 forintba kerül, ott a 2000 forintos gallo pinto valóban olcsónak számít. Levest eszem, abban legalább nincs hiba, de két és fél év távlatából egyre inkább hiányzik édesanyám főztje.

Ritkán mutatja meg magát a vulkán csúcsaRitkán mutatja meg magát a vulkán csúcsa

Hajnali 5-kor még teljesen kihalt a város. A főtéren ilyenkor jelennek meg az első taxik, mi is egy ilyennel megyünk a Cerro Chato csúcsára vezető ösvényhez, ami egyébként nem messze található a La Fortuna-vízeséstől. 

A Cerro Chato "szoknyája" magántulajdonban van. Az ösvényt egy hotel gondozza, így legombolnak rólunk 10-10 dollárt belépő gyanánt, majd a szálló kertjén keresztül nekiidulunk a hegynek. A napfelkelte az erdő határán ér minket, de az első napsugarak gyorsan bebújnak a hegy fölé tornyosuló esőfelhők mögé. Rákapcsolunk, de nem ússzuk meg a trópusi esőt. 

Napfelkelte a Cerro Chatoról nézveNapfelkelte a Cerro Chatoról nézve

2009-ben, mikor először másztam a Cerro Chatót, sikerült bőrig áznom, ez most sincsen másképp. A csúcs előtt pár méterrel leszakad az ég, így hiába érünk fel a kilátóhoz, a lagúnából nem látunk semmit. Ismerem eső idején a vulkánt, ezért futásra szólítom fel a csapatot. Az ösvényt sikerült egy meredélyben kialakítani,ezért ha esik, minden víz itt csurog le. Mire pont bokáig érne a víz a mederben, visszaérünk a hotel parkjához. Én még ilyen sebesen soha nem rohantam le egy vulkánról.

Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt

Ilyen korai órán taxit fogni nem lehet a hegyen, de mázlink van. Egy kisbusz forgolódik a parkolóban, s mivel szakad az eső, kinyitja nekünk az ajtót. Turistákért megy le a városba, de egy kis borravalóért cserébe kitesz minket a főtéren.

2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával

Az Arenál-vulkán környéke kellemes hely, de igazán varázslatos akkor lenne, ha a tűzhányó lávát ontana magából. De nem ont. 2010-ben eltömődött a kürtő, azóta csak unalmasan pöfékel. Ismét láttunk sok szép állatot, amiért egyértelműen megérte a kiruccanás, de az igazi szabadtéri állatkert még csak most következik...  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Közép-Amerika Svájca. Így szokták emlegetni Costa Ricát, de azért azt senki ne gondolja, hogy a Panama és Nicaragua közé szorult ország valóban olyan, mint Svájc. Hiába a jólét, a milliónyi turista és a brutális árak, Costa Rica máig őrzi latinos mivoltját. Monteverdében jártunk, ott, ahová az amerikaiak már nem turistáskodni, hanem lakni járnak.

Costa Ricába évente 2,4 millió turista látogat el, többségük tiszteletét teszi Monteverdében. Ennek ellenére San Joséból mindössze két busz indul egy nap egy olyan úton, amit 20 éve nem sikerül leaszfaltozni. Már kora reggel beszereztem a jegyeket a délutáni járatra, így nyugalomban várjuk a szállónk előtt az oda rendelt taxikat.

A három kocsiból kettő meg is érkezik, az utolsó azonban csak nem akar befutni. Amíg a Mirador csapat nagyobbik része gond nélkül kiér a terminálra, addig én és másik két ember fel-alá rohangászunk, hogy taxira leljünk. Végül egy elég rossz arcú fickó áll meg mellettünk. Jobb híján beülünk mellé.

- A terminálra? De hát tüntetés van a belvárosban - világosít fel minket.
- A többi taxis nem ezt mondta - okoskodom.
- Elviszlek titeket, ne aggódj! Kerülünk a piac felé.

Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot   Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot

Úgy is tesz. Nem tudom, hogy mi van a belvárosban, de a piacnál rosszabb nem lehet. Öt perc van a busz indulásáig, mi pedig mangóárusok és más piaci kofák között araszolunk.

- Ha lekésnénk a buszt, elviszlek titeket Alajueláig. Ott majd befogjuk őket - bíztat minket a rossz arcú.

Kezd az az érzésem lenni, hogy a fickó szimplán át akar verni minket. Costa Ricában taxizni pont olyan jutányos, mint Magyarországon, így tudtára adom, hogyha lekéssük a buszt, biztos, hogy nem megyünk vele Alajueláig, de még ezt a fuvart sem fogom kifizetni. Érzi, hogy rossz lóra tett, így hirtelen vesz egy éles jobbost és visszatér a belvárosba, ahol csodák csodájára nincs semmiféle tüntetés. A csapat többi tagja szerencsére feltartotta a buszt, így nem kell azon töprengjünk, hogyan jutunk Monteverdébe.

A busz csurig van turistákkal, Costa Rica-i nincs is az utasok között; amerikai tizenévesek, német huszonévesek és lengyel ötvenesek zsúfolódnak rajta. Costa Rica néhány éve profilt váltott. Nem akar több hátizsákost, inkább a tehetősebb turisták felé nyitna, ezért nem fejleszti a tömegközlekedést, nem sűrűsíti a járatokat a turista desztinációk irányába. Aki lemarad a buszról, az fogjon taxit vagy fizessen egy méregdrága shuttle-t.

Tiszta időben így néz ki a tájTiszta időben ilyen a táj

Mellettem egy amerikai srác ül. Elmondása szerint 2009-ben költöztek Monteverdébe, s bár az Egyesült Államokban dolgozik, a szünidejét mindig itt tölti a szüleinél. Elmeséli, hogy a városukból nem ők voltak az egyetlenek, akik itt kezdtek új életet, sőt. Állítólag az elmúlt öt évben 2,5 millió amerikai állampolgár költözött Costa Ricába, és másik 1 millió Panamába. A 2008-ban kezdődő gazdasági világválság nyertesei ezek az emberek, hiszen többségük az USA-ban jelzáloghitelt vett fel a házra, majd az ingatlant hátrahagyva és a pénzt felmarkolva Közép-Amerika felé vették az irányt. Az Egyesült Államokban hét évvel ezelőtt több millió lakáshitel omlott be, ami bankcsődökhöz, később pedig gazdasági válsághoz vezetett. Costa Ricában ebből csak annyit lehetett érezni, hogy egyik hónapról a másikra megugrottak az ingatlanárak. Aki tehette, eladta a házát, így ma Monteverde és környéke tulajdonképpen amerikai tulajdonban van.

Hiába azonban az országba érkező külföldi tőke és az évi 5 %-os gazdasági növekedés, arra nem futja a kormánynak, hogy az utat leaszfaltozza Coyolar és Monteverde között. Az egész táv San Josétól nincs 150 km, mégis 5 órán át tart az utazás. 

A szállónk nagyon rendben van     A szállónk nagyon rendben van

Mikor lekászálódunk a buszról, megcsap minket a zord monteverdei időjárás. Fúj a szél és szitál az eső, mint mindig errefelé. 1400 méter magasan, a köderdők szintjén vagyunk, ami még nem indokolná a rossz időt, de a völgynek saját mikroklímája van. A hegyek mögött húzódik az Arenál-tó, ami egy szélcsatornában fekszik, de a hegyek errefelé terelik a felhőket. A csapadék magasabban hull, de szél olyan erős, hogy befújja az esőt Santa Elenába.

Merthogy Monteverde igazából egy tájegység, a települést, ahová minden gringó befut, Santa Elenának hívják. A szállónk szerencsére nincs messze a termináltól, így csak egy kicsit ázunk el. A bungalók, amiket a Mirador csapatnak foglaltam, egészen mesések. Fából épültek, a teraszokon függőszékek himbálódznak, a házakat pedig sűrű köderdő veszi körbe. Tényleg paradicsomi a hely, csak ne lenne ilyen csúnya, nyálkás az idő. 

Rendesen megéheztünk az úton, így felbaktatunk a városka központjába és beülünk egy étterembe. Pizza 6000 forint, spagetti 4000, a húsokról pedig ne is beszéljünk, mert nem tudok annyi nullát leütni a gépen. Monteverde még Costa Rica-i viszonylatban is drága helynek számít, éppen ezért nem értem, hogy miért kell az embert ilyen árak mellett átverni. A szomszédos alja kocsmában, ahová rajtunk kívül csak az itt ragadt helyiek járnak, a 700 forintos sört a harmadik kör után 1000-ért, az ötödik kör után 1200 forintért mérik. Mikor szóvá tesszük a nyilvánvaló bunkóságot, nekik áll feljebb. Hiába az itt élő több millió amerikai, a helyiek még mindig azt gondolják, hogyha fehér vagy, akkor neked Costa Rica olcsó. Istenem! De jó is lenne 200 forintért legurítani egy jó Kőbányait!

0,33-as sör 1200 forintba kerül0,33-as sör 1200 forintba kerül (fotó: Kovács Zoli)

Monteverdében, aki tud, a turizmusba fektet be. Több tucat kalandpark és botanikus kert nyílt az elmúlt 20 évben, és akkor még nem beszéltünk a béka-, kígyó- és pillangóházakról, amik tulajdonképpen minden sarkon felbukkannak. Az összes létesítmény közül a leghíresebb a Selvatura, ahol egyszerre mindent megkap a látogató, már ha nem sajnál kifizetni egy fél napos programért több mint 100 dollártSzerencsére a programok szétszedhetők, így a csapattal a függőhidakra, a kolibriparkra és a kígyóházra esik a választásunk.

Amint rálépünk az ösvényre, szakadni kezd az eső. Ettől függetlenül tisztességgel végigjárjuk az amúgy profi módon kialakított függőhídrendszert, bár az utolsó állomásig egy-két bromélián és sárgarigón túl nem sok mindent látunk. Aztán az egyik faágon feltűnik az az állat, amire minden Costa Ricába vágyó turista vágyik: a quetzal. Lefotóznom nem sikerül, mert mostanra a fényképezőm rendesen bepárásodott, így jobb híján csak bámulom a kontinens legfenségesebb madarát

Quetzal helyett csapatkép a SelvaturábanQuetzal helyett csapatkép a Selvaturában

2010-ben jártam utoljára a parkban, akkor fedeztem fel, hogy a Selvatura legizgalmasabb része a kolibrikert. Tíz évvel ezelőtt, mikor egy kis guatemalai faluban éltem, az öreg Candelario mesélte el nekem, hogy az ősei miért tisztelték annyira ezt az apró madarat.

"A kolibri szó az aztékok nyelvén azt jelentette, hogy a Háború Istene. A kolibrik területvédők, folyamatosan csatároznak egymással. Úgy óvják a saját virágaikat, mintha az életük múlna rajta, de mindezt úgy teszik, hogy soha nem érnek egymáshoz. Mi maják is anno vívtunk olyan szakrális háborúkat, amik vérontás nélkül zajlottak le. Focimeccseken dőlt el egy-egy város bukása vagy felemelkedése. A kolibriktől tanultuk." - emlékszem vissza az öreg Cande szavaira minden alkalommal, mikor kolibrit látok. 

A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz     A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt mindenki tudja, hogy a kolibri percenként 3000-et csap a szárnyával, ami rengeteg energiát emészt fel. Éppen ezért, ha teheti, megpihen. A Selvaturában annyira megszokták a madarak az ember jelenlétét, hogy akár az ember ujjára is rászállnak, csak hogy fújjanak egyet. A műanyag itatók körül állítólag 22 fajta kolibri figyelhető meg, de nekem csak 16-ot sikerül összeszámolnom. Az is igaz, hogy nem időzünk túl sokáig a kertben, mert az eső egyre csak erősödik.

Percenként 3000-et csapnak a szárnyukkalPercenként 3000-et csapnak a szárnyukkal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

A kígyóház szerencsére fedett, így több időnk van megfigyelni az állatokat. Látunk pitonokat és viperákat, de sajnos az összeset egy szűk kalitkában tartják, így elég siralmas képet mutat a létesítmény. Ráférne a kócerájra egy alapos átépítés, az állatokra pedig a vérfrisstés, mert elég rossz bőrben vannak. 

Egyike a Monteverdében élő mérges kígyóknakEgyike a Monteverdében élő mérges kígyóknak

Monteverde a canopy hazája, de ezúttal kihagyjuk a drótkötélen való csúszkálást, mert durván szakadni kezd az eső. Az alig pár kilométerrel odébb található Santa Elenában olykor előbukkan a Nap, az eső pedig szitálássá csendesül. A jobb idő hatására a szállónkon megjelenik egy halom csuklyás majom. Ágról ágra ugrálnak, távolról szemlélnek minket. A szálló recepciósa megjelenik egy tál dinnyével, mire a jófejek megrohamozzák a teraszt.

- Ha jó az idő, bejönnek a városba. Ilyenkor adok nekik gyümölcsöt - magyarázza a csaj.

Hála Istennek! Így legalább sikerül néhány remek fotót lőnünk a majomcsaládról. 

Csuklyás majmok lepték el a szállónkatCsuklyás majmok lepték el a szállónkat

A délután csendes esővel telik el, így előkerül csapatunk legújabb barátja, egy 7 éves Centenario. Jobb így, mint egy helyi kocsmában azon vitatkozni a pultossal, hogy miért kerül kétszer annyiba ugyanaz a sör, amit alig tíz perce fele annyiért adott.

Monteverde egy ökológiai csoda, csak nagy mázli kell ahhoz, hogy az ember tényleg élvezni tudja. Két feltételnek kell teljesülnie: a ritkán előforduló jó időnek és a rengeteg pénznek. Kimulattuk magunkat, jöhet az Arenál-vulkán!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Három éve nem jártam Costa Ricában. Korábban nagyon vegyesek voltak az érzéseim az országgal kapcsolatban, mert bár sok szépséget láttam itt, minden iszonyatosan drága volt. A helyzet nem sokat változott azóta, Costa Rica nem vált a hátizsákosok paradicsomává.

Isla San Andrés-ról Panamaváros érintésével érkezem meg San Joséba, Costa Rica fővárosába. Dühömben, hogy a Copa Airlines lerántott 1000 dollárral, végigvedelem a másfél órás utat, így sikerül oldott állapotban megérkeznem az előre foglalt szállásomra.

A hostel, ahol korábban mindig megszálltam, bezárt, a többi hátizsákos helyből pedig amerikai tinikre szakosodott parti hostel lett, így egy kellemes guesthouse-ra esik a választásom. Megtehetem, mert holnapután Mirador csapat érkezik, akikkel amúgy is kellemesebb ilyen helyen éjszakázni, semmint hálóteremben összezárva egy tucat örjöngő fiatallal.

Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!

Costa Rica már régóta nem a hátizsákos utazók fellegvára, amit árainak köszönhet. Csak azért kapok 50 dollár alatt szobát, mert csoportot hozok a szállóra, amúgy 65 dollárt kéne fizessek egyetlen éjszakáért. Az ország már öt éve is döbbenet drága volt, mostanra azonban már a pofátlanság határát súrolják az árak. Hogy mást ne mondjak, egy fél literes kóla boltban vásárolva 500 forint, egy három decis ócska sör pedig 650 magyar pénz. Ugyanennyibe kerül egy literes ásványvíz is, egy minősíthetetlen gallo pintóért (rizses bab) pedig nem átalkodnak 2000 forintot elkérni még a legaljasabb kifőzdében sem.

San José nem szép, de legalább drága város San José nem szép, de legalább drága város

San José az elmúlt években semmit nem változott, ugyanolyan szedett-vetett közép-amerikai nagyváros maradt, mint Tegucigalpa vagy Guatemala. A belváros aránylag biztonságos, de pár utcával odébb már igazi dzsindzsa várja az utazót, a reptérre vezető út egyik hídja pedig továbbra is életveszélyes, mivel folyamatosan távolodik el a sziklafaltól valamint az aszfalt válik el az úttesttől. Az egyetlen szembetűnő változás az, hogy mostanra minden sarkon nyílt egy McDonald's vagy Burger King.

Egyike az értékelhető épületeknekEgyike az értékelhető épületeknek

A csapat érkezése előtti napot azzal töltöm, hogy leszervezek minden transzportot és szállást a következő két hétre, így a pályaudvarok, bankok és a vendégház között ingázva sikerül alaposan bejárnom a várost. Szerencsére nem felejtem a szobámban a fényképezőt, így tudok pár értékelhető fotót lőni az amúgy borongós városról.

Mivel a csapat tagjai különböző időpontokban érkeznek, a szálláson várom őket. Ilyenkor, ahogy lenni szokott, veszek pár üveg rumot, ezzel feloldva a jetlag okozta fáradtságot vagy éppen álmatlanságot. Olyan ritkán van, hogy már az első napon bulira vágyik a csapat, de a 7 éves Centenario megteszi a hatását. Így esünk be a San José-i éjszakába.

Biztos jó lehetBiztos jó lehet

A szállásunktól pár sarokra van egy utca, ahol egyetemi klubok sokasága sorjázik. Korábban ezek a mulatók hétköznap zárva tartottak, de itt is változnak a szokások, így hiába van csütörtök este, helyi fiatalok százai hömbölögnek az utcákon, bárról bárra vándorolva.

Amíg Magyarországon az egyetemistákra szakosodott kocsmák olcsók és aljasak, addig San Joséban drágák és trendiek. Latin-Amerikában főiskolásnak lenni kiváltság, többnyire jómódú családok csemetéi tanulnak tovább, így semmi meglepetés nincs abban, hogy egy kis üveges Imperial sör 2000 colónba, kb. 1100 forintba kerül. Csórónak érezzük magunkat.

Irány a Poás-vulkán!Irány a Poás-vulkán!

Megfáradva vágunk neki túránk első állomásának, a Poás-vulkánnak. Tegnap intéztem két furgont a csapatnak, szerencsére időben jönnek értünk a szállóra. Amíg tegnap ragyogó napsütés volt, addig mára lóg az eső lába, de hiába burkolódzik ködbe a vulkán teteje, egész a 2700 méteres csúcsig megyünk. A belépőt 10 dollárról 15 dollárra emelték, és annak ellenére nem adnak semmilyen kedvezményt, hogy szakad az eső és rajtunk kívül egyetlen turista sincs a hegyen.

Poás-vulkán

Amilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkántAmilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkánt

A Poás-vulkán kráteréhez aszfaltút vezet. 2009-ben jártam itt először, akkor megmutatta magát a gejzír, azóta azonban nem láttam az örökös köd és eső miatt. Most sincs ez másképp. Lövünk egy gyors csapatképet a tejfölben, majd elindulunk a Botos-lagúna irányába.

Izgalmas növények nőnek az erdőbenIzgalmas növények nőnek az erdőben

A Poás-nak három krátere van. A képekről mindenki által jól ismert, de az örökös köd miatt csak kevesek által látott gejzír, egy évezredek óta inaktív, erdővel benőtt beszakadás és a Botos-lagúna, amit szegény ember esernyőjeként gúnyolt óriás rebarbarák ölelnek körül.

Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt   Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt

A lagúnához szépen kialakított ösvény vezet, de az egyre erősödő eső miatt nehéz élvezni a kirándulást, pedig tiszta időben sok szép trópusi madarat lehet itt látni. Az időjárás és a tegnap elfogyasztott rum hatására a csapat szó szerint visszamenekül a furgonokhoz. 

A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára     A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára

Az első napok felejtősre sikeredtek, de biztos vagyok benne, hogy látunk még ebben az országban sok-sok csodát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!   

0 Komment

A kolumbiai konyha

Amíg nem jártam Kolumbiában, nem jutott eszembe, hogy főzzek egy jó cazuelát vagy ajiacót, sőt mi több, még csak nem is hallottam ezekről az ételekről. Nem csoda, hiszen Kolumbia nem tartozik a gasztronómia dobogósai közé. Az ország jó részén nem esznek mást, csak rizses csirkét, de elvétve bele lehet botlani néhány jellegzetes, afrikai, amerikai, francia és spanyol ízekkel operáló ételbe. 

Nagy az átfedés a venezuelai konyhával, de a tipikus ételeket az etnikai csoportok és a kulturális hagyományok  változatosabbá tették. Az elmúlt két és fél év alatt négy alkalommal jártunk Kolumbiában, ez alatt közel minden tipikusnak mondott ételt sikerült megkóstolnunk.

Azok kedvéért, akik gasztronómiai blogunkkal most találkoznak először, tisztázzuk a jól bevált pontozást:

1: bűnrossz, ehetetlen 
2: elfogadható, ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

REGGELI VAGY ELŐÉTEL

Azt már a venezuelai konyháról szóló bejegyzésünkben részletesen kifejtettük, hogy a kukoricalisztből készült hússal, zöldséggel vagy sajttal töltött arepa és a kenyértésztából gyúrt, félhold alakú empanada Kolumbia nemzeti eledeleként is ismert. Nincs ez másképp azzal a dedito, azaz 'ujjacska' nevű sajttal töltött tekercsszerű rudacskával sem, amit itt tequeñonak neveznek.

1) Tequeño

3 csészényi liszthez adnak egy tojást, egy csészényi tejet, egy kis étolajat, ízlés szerint cukrot és sót, élesztőt, és az egészet massza állagúra gyúrják, majd körülbelül 40 percig letakarva egy nagy tálban kelni hagyják. Ezután hosszúkás szalagformákat nyújtanak belőle sodrófával, majd gondosan beletekernek egy szelet sajtot. Az így keletkezett tekercsszerű rudacska két végét lezárják, forró olajba dobják. A venezuelai változatában a tejet gyakran vajjal és meleg vízzel helyettesítik, de nekem a kolumbiai változat jobban bejön. Mivel már nagyon untuk az empanadát és az arépát, a tequeñoból gyorsan nagy kedvenc lett, bár a tésztája sokkal olajosabb és nehezebb a hazai sós péksüteményeknél. 

Pontszám: 4/5

A tequeño pont olyan, mint Venezuelában a dedito     A tequeño pont olyan, mint Venezuelában a dedito

2) Buñuelo

Nincs olyan kolumbiai település, ahol valamelyik utcában ne sütögetnék az arany színű, körülbelül 5 cm átmérőjű golyócskákat. Az egész művelet úgy kezdődik, hogy 1 kg reszelt sajthoz ugyanennyi búzalisztet, 2 teáskanál cukrot, 2 teásknál yukkaport és fél teáskanál sütőport kevernek majd a tésztát jól összekeverik. Egy kis só mehet bele, majd 2 tojás és a legvégén a víz. A tésztából kis labdákat gyúrnak és forró olajba dobálják őket. Akkor vannak készen, ha nem csak úsznak az olaj tetején, de a külsejük szép aranybarnára is pirult. Ha a tequeño bejött, akkor ezt is szeretni fogod.

Pontszám: 4/5

3) Carimañola

Ez egy henger alakú yukkakifli megtöltve tetszés szerint fűszeres darált hússal, zöldségekkel, esetleg sajttal. Az alapját természetesen nem az általunk jól ismert szobanövényből nyerik, hanem a maniókából, amit a dél-amerikai országokban étkezési céllal termesztenek. Mivel ez Magyarországon nagyon nehezen beszerezhető, nem hinném, hogy bárki kipróbálja. Ha mégis kedved szottyan hozzá, forró vízben főzd puhára a yukkadarabokat, majd turmixold le massza állagúra és töltsd meg olajon finoman megpirított hússal és a szezonnak megfelelő zöldségekkel. Az így keletkezett kis töltött kifliket süsd ki napraforgóolajban. Ötletelennek nem nevezném, de azért nem egy ízorgia. Viszont laktató. 

Pontszám: 3/5

4) Ceviche

Elsősorban nem Kolumbia, hanem Peru konyhájának híres darabja a citromlébe áztatott nyers hal. A kolumbiai csak abban különbözik a peruitól, hogy ők az egészbe belenyomnak egy fél tubus ketchupot. Mivel ki nem állhatom a paradicsomszószt, a nyers haltól pedig egyenesen feláll a szőr a hátamon, ne várd, hogy szuperlatívuszokban beszéljek róla, de be kell vallani, hogy a parányi rákokból készült változatával Santa Marta tengerpartján sikerült békét kötnöm. Endre viszont minden formában imádja. 

Pontszám: 2/5

5) Hormiga culona, a pörkölt hangyapopsi

Nem ismeretlen, hogy egyes indián kultúrákban, ahol bonyolult és kockázatos volt a húshoz való hozzájutás, az ízeltlábúakat használták fehérjeforrásként. Ebből Kolumbiában annyi maradt meg, hogy San Gil környékén pörkölt óriáshangyákat árulnak a kisboltokban, mint nálunk a tökmagot, vagy a szotyit. Ezek a körülbelül három centis jószágok szárnyukat és fejüket vesztve kerülnek a sós forróvizes fazékba, majd utána a forró serpenyőbe pirulni. Az ízük hasonlít a pirított magokhoz és az eredmény messze nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik. Persze csak akkor, ha jól viseled, hogy időnként a kis ízelt lábak a torkodon akadnak. 

Pontszám: 3/5

LEVESEK

1) Sancocho

Krumplis húsleves, amit gyakran friss hagymás-paradicsomos, citrommal és jalapeñoval fűszerezett salátával tálalnak. Marha vagy disznúhúsból készül, amit leveskockával, chilivel és apróra vágott yukkával, krumplival együtt főznek meg, majd végül korianderrel füszereznek. 

Pontszám: 2/5 (mert szörnyen utálom a koriandert)

2) Changua

Ennek a sós tejlevesnek már az elkészítése is annyira gusztustalan, hogy úgysem lesz kedved megkóstolni. De ha nagyon bevállalós és kíváncsi természetű vagy, akkor azért elárulom, hogy olajon pirított egész fokhagymára és vöröshagymára kell vagy három liter tejet önteni (egy liter víz és só kíséretében), majd jó sok koriandert keverni bele (én a szagától is rosszul vagyok), végül ráütni három-négy tojást. Kb. akkor van készen, mikor a tojás "kimenekül" a fehér kotyvalék tetejére. Akiknek még nem elég exrtém a sós, tojásos tejleves, azok tálaláskor úsztathatnak a leves tetején egy pirítóst és egy kis sajtot is. Állítólag az ételt az indiánok találták ki, bár megtarthatták volna maguknak.

Pontszám: 1/5

3) Ichituyca'ava

Az arhuaco indiánok tradicionális feketebablevese, amit Nabusimake környékén volt szerencsénk megkóstolni. Sajnos a receptjét nem sikerült megszereznünk, de nem lehet nagyon bonyolult, mert a kész étel úgy néz ki, mint egy nagyon híg babfőzelék a rántás előtt. Én inkább a jókai bablevesre szavazok.

Pontszám: 2/5

Ichituyca'ava, az arhuaco bablevesIchituyca'ava, az arhuaco bableves

4) Amun

Az ugyancsak arhuaco étel egy speciális tökleves. Érdekessége, hogy édes, mivel tejjel és rengeteg cukorral készítik. A pontos elkészítési módot itt sem árulták el nekünk, bár annyira nem bánom, mert biztosan nem fogom otthon elkészíteni. Nekem túl vad volt az íze.

Pontszám: 2/5

5) Cazuela de mariscos

A levesek királya, amiben megáll a kanál. Polipból, kagylóból, rákból és friss halból készült zseniális étel. Az elkészítése egy kicsit időigényes, de az íze minden fáradtságot megér, persze csak akkor, ha szereted a tengeri herkentyűket. Első lépésként olívaolajon meg kell pirítani 1 csészényi apróra vágott metélőhagymát és ugyanennyi felszecskázott vöröshagymát. Amikor megpirult mehet bele 1 kg előre megfőzött polip, negyed kg fésűkagyló, fél kg tintahal, esetleg negyed kg garnélarák. Sóval és borssal igény szerint füszerezzük, majd beleszórjuk a keskeny csíkokra vágott paprikát, ami paprikaporral is helyettesíthető, kiegészíthető. Beleöntünk 2 csésze paradicsomszószt és az egészet fedő alatt kb. 15 percig főzzük. Közben megkeverjük, beleteszünk 1 kanálnyi fokhagymapürét, majd a kockára vágott és már előzőleg megfőzött halat. 10-15 perc múlva ellenőrizzük, hogy a tengeri herkenytűk megfőttek-e. A cazuela de mariscos nem kimondottan kolumbiai étel, de itt ettük belőle a legjobbat.

Pontszám: 5/5

Kolumbia legfinomabb kajája, a cazuela de mariscosKolumbia legfinomabb kajája, a cazuela de mariscos

6) Ajiaco Bogotano

Avokádóval és rizzsel tálalt csirkehúsleves, zöldséggel. Nagyon tartalmas, de nem sorolnám a kedvenceim közé. Megfőzik a kicsire vágott csirkemellet és eközben a levébe kukoricát, felszecskázott koriandert, húsleveskockát, picire vágott póréhagymát, ízlés szerint sót, borsot, fokhagymát és krumplit tesznek, majd kiveszik a csirkét, és a zöldségeket a hús levében főni hagyják. A végén a csirkehúst még kisebbre vágják és visszateszik a lébe egy kis tejszínnel együtt. 

Pontszám: 4/5

Kolumbia klasszikus étele az ajiacoKolumbia klasszikus étele az ajiaco

FŐÉTELEK

1) Friché

A Guajira-félszigeten mindenhol árulják a frissen sült, natúr kecskehúst. Erős túlzás egytálételnek nevezni, de az éhség gyors elűzésére és fehérjepótlásnak elmegy. A hátránya, hogy iszonyú erős kecskeszaga van akkor is, ha már megsült és fogyasztásra kész. A szegény emberek fantáziátlan eledele, szerintem egy igazi rémálom.

Pontszám: 1/5

2) Bandeja paisa

Kolumbia talán legismertebb étele, a mindenhol rendelhető sült hús (olykor kolbász vagy hurka) fehér rizzsel, babpürével, tükörtojással, avokádóval és arépával tálalva. Ennél ezerszer jobb kajákat lehet kóstolni, mégis mindenhol ezt erőltetik.  

Pontszám: 2/5

Kolumbia büszkesége a szörnyen unalmas bandeja paisaKolumbia büszkesége a szörnyen unalmas bandeja paisa

3) Fritanga vagy picada

Az egyik legfantáziátlanabb étel, amivel valaha találkoztam. Nem más, mint sóval, borssal és fokhagymával fűszerezett, olajon megsütött vegyes hústál (kolbász, hurka és oldalas), amit rendszerint sült banánkarikákkal tálalnak. Venezuelától Argentínáig bárhol fellelhető, Kolumbiában sem csinálják jobban, mint bárhol máshol.

Pontszám: 3/5

4) Lechona colombiana

Vélhetően az egyik legbonyolultabb és legidőigényesebb kolumbiai étel, amire külön 'lechonázó' helyeket hoztak létre. Malacbőrben sült disznó- és marhahús rizzsel, amiből fogyasztásra a töltelék kerül a tányérra. A húst nyersen vöröshagymából, fokhagymából, metélőhagymából, borsból és piros paprikából (vagy valami piros színt adó füszernövényből) alló szószban áztatják, és zárható neylonban egy napig a hűtőben hagyják pácolódni. Másnap a malacbőrt kibélelt tepsibe terítik, belső felét megkenik narancslével és rétegesen belepakolják az előzőleg megfőzött rizst és a szószban pácolt húst, majd az egészet pár órán át sütik. Jobban hangzik, mint amilyen, a végeredmény így is csak hús rizzsel, amihez ráadásul nem esznek salátát, így iszonyúan száraz.

Pontszám: 3/5

5) Sült marhanyelv maracujás szószban

A marhanyelvet olajon megsütik. A friss maracujából cukorral vagy mézzel, csipet sóval, borssal, citrom vagy narancslével 15-20 perces főzés során szószt készítenek, amivel jól nyakon öntik a húst. A szósznak markáns, savanykás íze van, a nyelv pedig kifejezetten omlós, ha átsül, így sokkal jobb, mint bármely más marhahús, amit Kolumbiában nagyon rágósan készítenek.

Pontszám: 4/5 

A marhanyelv yukkával meglepően jó     A marhanyelv yukkával meglepően jó

6) Mazorcada

Többféleképpen is lehet készíteni, de nagyon egyszerű és kolumbiai viszonylatban remek gyorsétel. Négy adag elkészítéséhez 400 g kockákra vágott disznócsülökre van szükség, amit serpenyőben növényi olajon megpirítunk és kakukkfűvel, sóval, borssal fűszerezzük. Adunk hozzá egy-egy apróra vágott paradicsomot, hagymát, fokhagymát. Miután a hús megsült, a zöldségek megpirultak, keverünk hozzá főtt szemezett kukoricát és majonézt, majd sajtot olvasztunk a tetejére. Tökéletes buli kaja. 

Pontszám: 4/5 

Remek gyorskaja a mazorcadaRemek gyorskaja a mazorcada

ITALOK

1) Gyümölcslevek

Ha valamit ki kéne emeljek, amit igazán imádok, azok a kolumbiai turmixok lennének. Sok helyen lehet gyümölcsleveket inni, de olyanokat, mint Kolumbiában, sehol. Ráadásul nem drágák, egy dollárért adnak belőle fél litert, és olyan gyümölcsökből készítik őket, amiket máshol nem is ismernek. Aki járt már Kolumbiában, az tudja, hogy a lulónál zseniálisabb ital nincs a Földön.  

Pontszám: 5/5

2) Sörök

Dél-Amerikában egyetlen országban lehet jó sört inni és az Kolumbia. A Club Colombia nem olcsó sör, cserébe azonban nagyon markáns, édeskés íze van. A Poker egy fokkal gyengébb, de még abszolút iható, az Aguila azonban pont olyan, mint bármelyik latin light sör.

Pontszám: 4/5

A Karib-tenger partján mindenki Aguilát iszik     A Karib-tenger partján mindenki Aguilát iszik

3) Rumok

A fiatalok az Aguardiente nevű szörnyűségre esküsznek, ami olyan, mint egy rossz ouzo. Nem értem, hogy tudják ezt a szörnyű ánizsos ócska rumot vedelni, amikor olyan csodái vannak Kolumbiának, mint a Caldas vagy a Medellín. Ráadásul ez utóbbi elindult a premium rumok útján, és nagyon jó irányba halad. Kolumbiában jó rumozni!

Pontszám: 4/5


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Kolumbiát vetjük össze Magyarországgal. Azt a Kolumbiát, ami 20 évvel ezelőtt még a Föld legveszélyesebb országai közt szerepelt, ami máig a Föld második legnagyobb drogtermelője, és ami mai napig csak akkor kerül be a híradásokba, ha a FARC robbantásokat hajt végre az országban.

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Kolumbiában jobb-e lenni kolumbiainak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-es adatok szerint Kolumbia GDP/fő mutatója 8076 US$ volt, ami jócskán kevesebb a magyarnál (13 480 US$). Fontos azonban megjegyezni, hogy amíg Magyarországon az elmúlt 15 évben csak 2,8-szorosára nőtt a nemzeti össztermék (133 milliárd dollár), addig Kolumbiában 3,8-szorosára (378 milliárd dollár). Az éves gazdasági növekedés az elmúlt évtizedben Kolumbiában 5%-os volt, ami latin-amerikai léptékkel is kiugrónak számít. Ennél jobbat csak Argentína tudott a kontinensen, de ők 2002-ben lenullázták magukat. 

Mindez persze nem sokat jelent, hiszen mezei polgárként az számít, mennyit ér az ember keresete egy hónapban. A kolumbiai minimálbér 644 350 peso, ami mostani árfolyamon számolva 207 US$-nak felel meg, szemben a magyar minimálbérrel, ami 68 775 Ft, kb. 250 US$. Az elmúlt egy évben mindkét pénz sokat vesztett az értékéből. Tavaly augusztusban 1 dollárért 230 forintot és 1900 pesót adtak, ma ezzel szemben 280 forintot és 3100 pesót. A magyar pénz egy év alatt 20%-ot, a kolumbiai pedig 60%-ot romlott a dollárral szemben, így elmondható, hogy az elmúlt egy évtized sikerországának számító Kolumbia monetáris válságban van.

A kolumbiai gazdagok faluja: Villa de Leyva     A kolumbiai gazdagok faluja: Villa de Leyva

Gazdasági szakemberek szerint a peso romlása az ecuadori olajtermeléssel hozható összefüggésbe. 2014-ben jelentette be Rafael Correa (Ecuador elnöke), hogy Amazónia alól megkezdik az olaj kitermelését. A megnövekedett kínálat lenyomta az árakat, ami a kolumbiai pénz romlásához vezetett (hasonló problémával küzd Peru is). A szakemberek szerint ez a folyamat szelídülni fog és a peso vissza fog állni legalább az ez év eleji szintre. 

Ahogy a legtöbb latin-amerikai országban, úgy Kolumbiában sem számolnak átlagbért. Nehéz is lenne, mert Amazóniában és a gerillák által uralt vidékeken a kormány sem tudja pontosan, mi történik. Nincs más, mint az állásajánlatok között körbenézni, hogy az ember el tudja helyezni az országot a bértérképen. Ez alapján egy kolumbiai nagyvárosban élő

- diplomás ápoló nettó 180 000
- sürgősségi orvos nettó 320 000
- egy titkárnő nettó 72 000
- egy kezdő ügyvéd nettó 90 000
- általános iskolai tanár nettó 110 000
- építészmérnök nettó 270 000

forintot keres egy hónapban. Nagy különbség tehát nincs a magyar és a kolumbiai  keresetekben, bár ha mindezt az egy évvel ezelőtti dollár árfolyamon számoljuk (ami jó eséllyel év végére visszaáll), akkor a kolumbiai béreket magasabbnak tekinthetjük. 

Kolumbiában az elmúlt 15 évben folyamatosan csökkent a munkanélküliek száma. Amíg 2000-ben a munkanélküliségi ráta 20 % volt, addig 2015 elején már csak 9,9 %. Magyarországon ez az érték 7,3 %, de ugye tudjuk, hogy a jónak mondható ráta a közmunkának és a kivándorlásnak tudható csak be. 

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Nem meglepetés, hogy Kolumbiában is kevesebb az adó, így könnyebb vállalkozni, mint Magyarországon. 

Az ÁFA mértéke 16 %, de azt kizárólag késztermékekre kell megfizetni. Ez alapján egy hentes húsáruján nincsen ÁFA, de az étterem ételein van. Ugyanez a helyzet állítólag az önmagában fel nem használható alkatrészekkel is. Tehát egy csavar nem ÁFA köteles, de a mosógép már igen. 

Ún. fogyasztási adót fizettetnek minden egyes mobilhívás (4 %), vendéglátás (8 %) és autóeladás (16 %) után, az ÁFA kiegészítőjeként.  

Kolumbiában létezik SZJA (25 %), de azt havi bruttó 3 740 000 pesóig (kb. 340 000 Ft) nem kell fizetni. Van egy társadalom biztosításnak nevezhető CREE (9 %), ezt kizárólag a szellemi munkát végzőktől szedik be.

Bogotá a gazdaság motorjaBogotá a gazdaság motorja

Van egészségügyi hozzájárulás (8,5 % a munkáltató + 4 % a munkavállaló részéről) és nyugdíjjárulék (12 % a munkáltató + 4 % a munkavállaló részéről), de ezek kijátszhatók, mivel aki megbízási szerződéssel (max. 3 hónap) van állásban, nem kötelezhető annak megfizetésére.

Az iparűzési adó 0,4 és 1,2 % között mozog, attól függően, hogy milyen szektorban működik a vállalkozás. 

A bankadó 0,4 % minden egyes tranzakcióra, az ingatlan adó pedig 0,3-3,3 %, de ezt kizárólag Bogotában vetik ki.

Létezik ún. alkalmi bevétel adó, amit olyan hirtelen nyereség (pl. lakás eladás) után szednek be, ami meghaladja a 29 256 690 pesót (kb. 2 650 000 Ft). A különbözet után 10 % adót kell fizetni.

Vegyünk egy példát! Hentes vagy és csak nyers húst árulsz, készterméket nem, így ÁFÁ-t és fogyasztási adót nem kell fizetned. A hónap végén 500 000 forint marad a kasszában. Az SZJA-d a 160 000 Ft 25 %-a, tehát 40 000 Ft. Mivel nem luxusterméket állítasz elő, ezért az iparűzési adód csak 0,4 %, tehát 2000 forint. A nettód így 458 000 forint, és ha három havonta megbízási szerződést kötsz magaddal, mint alkalmazottal, akkor nem kell befizesd se a TB-t, se az egészségügyi hozzájárulást. Ha ezt mégis megtennéd, akkor 28,5 %, vagyis 142 500 forint lenne az elvonás. A hónap végére 315 500 forintod maradna, és így biztosítva vagy.

Alkalmazottként még jobb a helyzet. Tételezzük fel, hogy a munkáltatód 300 000 Ft bruttó fizetésért alkalmaz téged, így nem kell fizess SZJA-t. Mivel a munkáltatód köteles fizetni a járulékokat (20,5 %), a bruttód teljes elvonása csak 8 %, jelen esetben 24 000 forint. 300 000 bruttó nettója Kolumbiában 276 000 Ft.

Magyarországon még a minimálbért is megadóztatják, a munkavállaló, ha jól tudom 44,5 %-ot kell befizessen, a munkaadó pedig majdnem ugyanennyit.

3) ÁRAK

A pénz hirtelen romlását a piac nem nagyon reagálta le, az árak csak kis mértékben emelkedtek. Ez alapján a következő árakkal lehet számolni Kolumbiában: 

1 l tej: 220 Ft
1 kg kenyér: 360 Ft
1 kg rizs: 240 Ft
1 kg csirkemell: 900 Ft
1 kg krumpli: 180 Ft
1,5 l ásványvíz: 240 Ft
1 kg paradicsom: 190 Ft
1 db tojás: 27 Ft
menü egy kifőzdében: 800 Ft
1 üveg sör: 180 Ft

Piacon kell vásárolni, ott minden olcsóbbPiacon kell vásárolni, ott minden olcsóbb

Amint a példa mutatja, jelen pillanatban Kolumbia egy árnyalattal olcsóbb Magyarországnál. Azt is tegyük hozzá, hogy ez most, a peso gyengülése miatt van így, alig fél éve még jó 30 %-kal magasabbak voltak az országban az árak.

Elektronikai cikkekben és ruházatban nincsen nagy különbség, bár most az is olcsóbb lett valamivel. Ami jellemzően drága Kolumbiában, az az új autó, köszönhetően a 16 %-os fogyasztási adónak.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Magyarországon az elmúlt egy évben nagyon megugrott az ingatlanok bérleti díja, bár az európai átlagtól még így is fényévekre vagyunk. Kolumbia sem maradt ki a szórásból, az Airbnb ott is fénykorát éli, ami az egekbe emelte a bérleti díjakat. 

Bogotá biztonságos kerületeiben (pl. Chapinero), egy 50-60 négyzetméteres ingatlan bérleti díja havi 150-200 000 forint. A budapesti belvárossal közel egyenértékű Zona Rosában azonban már havi 300 000 forinttól kezdődnek a bérleti díjak, amik valamivel magasabbak, mint Budapesten. Olcsóbban csak a belvárostól messzebb lehet albérletet találni. A pályaudvar környéke aránylag biztonságosnak mondható, és ott akár 80 000 forintért is talál már lakást az ember.

Vidéken nem ennyire rossz a helyzet. Bár Medellínben is megugrottak az árak, Barranquillában, Bucaramangában vagy Calíban még magyar vidéki árakkal lehet számolni.

Lakást, házat vásárolni sem olcsóbb Kolumbiában. A fővárosban egy 50-60 négyzetméteres újépítésű lakás ára biztonságos környéken 25-35 millió forintba kerül. Ehhez jellemzően jár őrzött parkoló és portaszolgálat. Vidéki nagyvárosokban (Medellínt és Cartagenát leszámítva) az árak kb. 20 %-kal alacsonyabbak. 

Cartagena központjában a legdrágábbak az ingatlanokCartagena központjában a legdrágábbak az ingatlanok

Ami megéri, az a házépítés. Hasonlóan a többi dél-amerikai országhoz nem foglalkoznak a szigeteléssel és a fűtéssel, még Bogotában sem, ahol azért lenne rá igény. Az építés szabályai is lazábbak, annak ellenére, hogy Kolumbiát gyakran sújtják erős földrengések. Más téma a telekár, ami a nagyvárosok környékén és a Karib-tenger partján igen drága tud lenni.

Összefoglalva: lakást vagy házat bérelni Kolumbiában drágább, venni kb. magyar árakon lehet, építkezni azonban a magasabb telekárak ellenére is olcsóbb. A rezsi Kolumbiában picit alacsonyabb, mint Magyarországon, de komoly különbség nincs az árakban.

5) KÖZLEKEDÉS

Kolumbiában olcsóbb a benzin, mint Magyarországon. 1 gallon ára 7800 peso, ami azt jelenti, hogy litere 186 forint, tehát kb. fele a magyarnak.

Ez a hihetetlen különbség nem mutatkozik meg a közlekedés áraiban, bár az is valamivel olcsóbb, mint odahaza. Bogotából Villavicencióba a buszjegy ára 20 000 peso, vagyis kb. 1800 forint, ami egy 115 kilométeres útért nem olyan rossz ár. Jellemzően azokba az irányokba, ahová sokan közlekednek, olcsóbbak a buszjegyek, viszont ritkábban járt útvonalakon akár a duplájába is kerülhet egy kilométer utazás.

A városi közlekedés már követi a benzin árát. Bogotában egy jegy a Transmilenióra (állami zártpályás buszhálózat) 1800 pesóba, kb. 160 forintba kerül, tehát fele a budapestinek. A kis utcákban és külső kerületekben magán busztársaságok futtatják a lepukkant buszaikat, amik ennél is olcsóbban, 1200-1500 pesóért vállalják a fuvarozást. 

A távolsági buszok, mivel magán tulajdonban vannak, sokkal jobb minőségűek, mint a magyar Volán, és a járatsűrűséggel sincsen gond. Bár vasút nincsen Kolumbiában (leszámítva egy-két turista járatot), a buszközlekedés jobb és olcsóbb a magyarnál.

Az úthálózat évről évre jobb, de autópálya nem igazán van, csak a nagyvárosok 50-100 kilométeres körzetében. Mivel az áruszállítás a vasút hiánya miatt kizárólag közúton történik, ezért a haladás nagyon lassú, állandóak a dugók. 

Mindent összevetve Kolumbiában olcsóbb a közlekedés, de lassabb is. Döntse el mindenki maga, hogy mi a fontosabb.  

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Azt tudtad, hogy Kolumbiában a legmagasabb a Földön az ünnepnapok száma? A 18 ünnepnap mellett minden kolumbiai 15 nap szabadságot vehet ki, ezzel Ausztria és Málta mögött a Föld harmadik legkevesebbet dolgozó nemzete. 

Ilyen tengerpartokon tölthetik el az évi 33 szabadnapjukat a kolumbiaiakIlyen tengerpartokon tölthetik el az évi 33 szabadnapjukat a kolumbiaiak

A kolumbiaiak hatalmas partiarcok, bárhol és bármikor képesek fiesztázni. Volt olyan, hogy órákon át ácsorogtunk a Bogotába vezető főúton, csak mert azt egy falu lakói kibérelték néhány óra erejéig, hogy az aszfalton táncolhassanak. Bogotá, Medellín, Calí vagy Cartagena állandó pörgésben van, mindig találni valahol egy diszkót vagy bárt.

Újabban egyre népszerűbbek a fesztiválok, és Bogotában sűrűn futhatsz bele rockkoncertekbe is. A színházi élet valamivel gyengébb, mint Magyarországon, viszont a kolumbiai filmipar a mexikói mellett Latin-Amerika legjobbja. 

Operába nem Kolumbiába járnék, de a mindennapi programok és a rengeteg szabadnap miatt ezt a kategóriát mindenképp Kolumbiának ítélném oda.  

7) KÖZBIZTONSÁG

Kolumbia a 20. század végéig a Föld egyik legveszélyesebb országa volt. Bár azóta a bűnözést jelentősen sikerült visszaszorítani, valamint a gerillaszervezeteket gyengíteni, azért a közbiztonság még nem emelhető európai szintre. Annyit mostanra elértek, hogy sereghajtókból az élmezőnybe kerültek a kontinensen, csak Argentínát éreztük eddig biztonságosabbnak Kolumbiánál.

Az elmaradott térségekben máig szörnyű a közbiztonság   Az elmaradott térségekben máig szörnyű a közbiztonság

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Kolumbiában bár vannak állami kórházak, az elmondások szerint elég gyenge színvonalúak. A privát kórházak viszont jók és nem drágábbak, mint Magyarországon. 

A kolumbiai egyetemek nem világszínvonalúak, de a topuniversities.com szerint a bogotái Los Andes Egyetem a Föld 262. legjobb felsőoktatási intézménye. További két kolumbiai egyetem fér be az első 500-ba, míg magyarból sajnos egy sem. 

Kolumbia az elmúlt pár évben hatalmas pénzeket fordított a startup cégek támogatására. Ma Medellín a kaliforniai Szilícium-völggyel verseng a menőbb fejlesztő cégekért, adókedvezményekkel és tervezhető jövővel kampányolva. A mérnöki és számítástechnikai képzés Kolumbiában egyre jobb, bár tény, aki bekerül, sokat fog fizetni érte.

Mindemellett Kolumbia máig küzd a vidék felzárkóztatásával. Amazóniában és a gerillák által uralt vidékeken nem a drága egyetemek jelentik a legfőbb problémát, hanem az oktatás teljes hiánya és az analfabétizmus.

Egészségügyben a két ország kb. ugyanúgy áll, az oktatás azonban már megosztó. Az alapképzés gyengébb, de a felsőoktatás annak ellenére magasabb színvonalon áll, hogy az egyetemek mindegyike fizetős. 

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Kolumbiában van nyugdíj, de a járulékok megfizetése könnyen megkerülhető. A 2-es pontban már felvázoltuk, hogy az össz nyugdíjjárulék 16 %, de ha három havonta megbízási szerződést kötsz a munkáltatóddal, akkor nem kötelező ezt befizetni. A nyugdíjkorhatár amúgy nőknél 60 év, férfiaknál pedig 65 év, viszont a nyugdíjazáshoz mindössze 25 év munkaviszonyra van szükség. 

A nyugdíjat úgy állapítják meg, hogy a mindenkori bejelentett béredet átlagolják, majd 25 év munkaviszony után annak 60-65 %-át utalják ki, attól függően, hogy mekkora lett az átlagod. Ha tovább maradsz állásban, évente 1,5 %-ot növekszik a nyugdíjalapod, de nem lehet több, mint 80 %. Ha tehát átlagosan 300 000 forintot kerestél, akkor 25 év munkaviszony után 180 000 Ft nyugdíjat kapsz kézhez, de ha 40 évet dolgozol le, akkor 240 000 Ft-os nyugdíjjal számolhatsz. A minimum nyugdíj Kolumbiában nem lehet alacsonyabb a minimálbérnél, tehát 58 400 Ft-nál. A rokkantsági nyugdíj sem lehet alacsonyabb a minimálbérnél, értéke pedig a bejelentett bérek átlagának 45-54 %-a.

Kolumbiában nem rossz nyugdíjasnak lenniKolumbiában nem rossz nyugdíjasnak lenni

A gond az, hogy a legtöbb munkáltató megbízási szerződéssel alkalmazza a munkavállalót, így nem fizet utána járulékokat, vagy pedig áthárítja annak fizetését az alkalmazottra, így sokan spórolás címén nem tagjai a nyugdíjrendszernek.

Kolumbiában létezik munkanélküli segély, de az nem túl sok, és nem az állam, hanem a korábbi munkáltatód fizeti. A képlet egyszerű. Ha négy év munkaviszony után felmondanak neked, akkor négy éven át évente egyszer megkapod az utolsó havi béredet addig, ameddig nem találsz új munkahelyet.

Kolumbiában komoly hagyománya van a családok megsegítésének. Gyermekek után ugyan nem jár GYES, de a hátrányos helyzetben lévő embereket a kolumbiai állam sokban támogatja. Ilyen például a gyermekeit egyedül nevelő anya vagy a kiskorút nevelő 60 évnél idősebb szülők megsegítése. A rendszer hihetetlenül szerteágazó és szociálisan érzékeny, de pénzbeli juttatás szemszögéből nehezen értelmezhető, ahogyan az is, ki jogosult a segélyre.   

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni. Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, Bogotában vagy Budapesten?

Kolumbiai minimálbér (2 fő): 116 400 Ft

- átlagos bogotái lakás bérleti díja külvárosban: 80 000 Ft
- rezsi: 20 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 40 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 12 800 Ft
MARAD: -36 400 Ft

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 70 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -21 450 Ft

A példából látszik, hogy minimálbérből sem Bogotában, sem Budapesten nem lehet kijönni a hónap végére, főleg a magas bérleti díjak miatt. Minimum 160 000 forintot kéne keresni ahhoz, hogy egy pár a külvárosban lakva ki tudjon jönni a pénzéből, de ebben az esetben egy fillér megtakarítása sincsen, nem ruházkodott, nem volt nyaralni.

Az életszínvonal ma Magyarországon és Kolumbiában nagyon hasonló, a bérekben és az árakban sincs nagy eltérés.  

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Kolumbia és miben Magyarország.

- Amiben Kolumbia nyert: adózás és vállalkozás, árak, építkezés, szórakozás és szabadidő, nyugdíj és szociális háló. 
- Amiben Magyarország nyert: lakhatás, kultúra, közbiztonság.  
- Döntetlen: keresetek, közlekedés, egészségügy és oktatás.

Kolumbiában ezerszer jobb az adózás (többek között 340 000 forintig nincs SZJA) és vállalkozói környezet. Az árak most alacsonyabbak a magyarnál, de ez csak átmeneti állapot; amint emelkedni fog az olaj ára és egyenesbe jön a peso, az árak is visszaállnak a normális kerékvágásba. Ezzel párhuzamosan a keresetek is változni fognak (fél éve a minimálbér még 280 dollárt, ma csak 207 dollárt ér), bár a bérek még így sem alacsonyabbak a magyarnál

A lakásbérlés picit drágább, az építkezés azonban olcsóbb, mint hazánkban, s bár a közbiztonság nem túl fényes, a kolumbiai az egyik legszabadabb nemzet (évi 33 szabadnappal nem nehéz).

Meglepő módon a szociális háló és nyugdíjrendszer jobb Kolumbiában, mint nálunk, viszont könnyű megkerülni. Nem sok az elvonás, de a minimálbérből élők nehezen tudják kigazdálkodni a járulékokat, és sok munkáltató ezt kihasználja.

A közlekedés olcsóbb, de lassabb, mint Magyarországon, az egészségügy pedig pont ugyanolyan béna. Az oktatás az alap- és középiskola szintjén gyengébb, a felsőoktatás szintjén azonban erősebb a magyarnál, még ha fizetős is.  

Bár Kolumbia monetáris válságban van az olaj alacsonyan tartott ára miatt, amint ez változik és visszaáll a rend, Kolumbia újra Magyarország előtt fog járni, ahogy tette azt akár tavaly ilyenkor. Bár az életszínvonal jelenleg hasonló a magyarhoz, Kolumbia a kontinens leggyorsabban fejlődő országa, ezért pár éven belül jó eséllyel elviharzik mellettünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A Kolumbiához tartozó San Andrés szigetéről nekem Costa Ricába, Erinek pedig Panamába kell repülnie, hogy szervezni tudjuk a holnapután induló Mirador csapat túráját. Hónapokkal ezelőtt megvettük az egyirányú jegyünket a két említett országba nem kevesebb, mint 1040 dollárért, ami elég sok pénz egy röpke egy órás útért. A Copa Airlines azonban úgy véli, ez kevés. Ők 2000 dollárt, vagyis kb. 560 000 forintot tartanak korrektnek ezért a szolgáltatásért. Soha többé nem repülünk velük! 

Másfél órával a gép indulása előtt érünk ki a San Andrés-i repülőtérre. A check-in pultnál egy karibi szépség kezébe nyomom a kinyomtatott jegyemet és útlevelemet, aki bütyköl pár percet a számítógépen, majd egy kérdést intéz felém.

- Elnézést, uram! Van kilépő jegye Costa Ricából?
- Nincsen. Mexikóból fogok hazarepülni, ahogy a párom is - adom az egyenes választ.
- Az a probléma, hogyha nincs kilépő jegyük, akkor nem szállhatnak fel a panamai gépre.

Korábban már repültem Kolumbiából Costa Ricába, akkor ezzel nem volt gond, de a lány elmondása szerint 2014-től új bevándorlási szabályok vannak érvényben mind Panamában, mind Costa Ricában.

- Mi a teendő?
- Venniük kell egy jegyet, ami igazolja, hogy három hónapon belül elhagyják Costa Ricát és Panamát.
- Buszjegy is jó lehet?
- Akár az is.

Szép sziget San Andrés, csak egy kicsit drága mulatságSzép sziget San Andrés, csak egy kicsit drága mulatság

Bekísérnek minket egy hátsó irodába, ahol bekapcsolnak nekünk egy ezer éves számítógépet. Nagyon lassan haladunk, már csak egy óra van a felszállásig. A Tica Bus az egyetlen olyan Costa Rica-i busztársaság, ami értékesít nemzetközi jegyet neten keresztül, azonban a reptéri rendszer nem engedélyezi a vásárlást.

- Elfelejtettem! - kap fejéhez a csaj - Buszjegyet nem lehet vásárolni a reptéren.
- Van még ötven percünk. Visszasétálunk a városba, elmegyünk egy netkávézóba és megvesszük ott.
- Ott sem fog működni. A légitársaság üzemelteti az egész sziget nethálózatát és tiltja az ilyen oldalakon történő vásárlást.
- Akkor hogy legyen?
- Mindenképp új repjegyet kell venniük.

Itt egy pillanatra kikelek magamból. Nem kevesebb, mint 480 dollárt fizettünk Eri repjegyéért Panamába és 560 dollárt az enyémért Costa Ricába. Mikor a jegyeket vettük, semmi olyan üzenetet nem kaptunk a légitársaságtól, hogy kötelező lenne kilépő jeggyel rendelkeznünk, most pedig azt követelik tőlünk, hogy vegyünk két új repjegyet.

San Andrés a kolumbiai elit nyaralóhelye, nem a hátizsákosoké San Andrés a kolumbiai elit nyaralóhelye, nem a hátizsákosoké

- Sajnos nem mi vagyunk a bevándorlási hivatal - nyugtatgat a csaj - Ha nem akarja lekésni a repülőjét, muszáj másik jegyet vennie.

Leülünk és kutakodni kezdünk. Két héttel későbbre találnak nekem egy jegyet San Joséból Panamavárosba 480 dollárért. Öröm az ürömben, hogy a jegy visszaváltható, így belemegyek a vásárlásba. A kártyámon összesen 500 dollár maradt, amennyiért Erinek Panamavárosból a következő három hónapra semmilyen irányba nincsen jegy. Végén a csaj vesz neki is egy San José-Panamaváros jegyet 480 dollárért. Értitek, ugye?! Van egy San Andrés-Panamaváros jegyed, de a bevándorlási törvények miatt csak akkor ülhetsz fel a gépre, ha veszel mellé mégegy San José-Panamaváros berepülő jegyet.

Nincs időm elküldeni az egész bagázst az anyjába, tudomásul veszem, hogy 560 000 forintért repülünk Kolumbiából Panamába és Costa Ricába. Így mulatnak a magyar hátizsákosok! Copa Airlines-szal pedig vigyázzatok nagyon! Mocsok egy társaság!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

San Andrés szigetére azért jutottunk el, mert csak rajta keresztül tudtunk Kolumbiából Panamába repülni. Egyáltalán nem bántuk meg a kalandot, annak ellenére sem, hogy három nap alatt egy kisebb fajta vagyont hagytunk ott. Többek között itt pillantottuk meg az elmúlt két év legszebb tengerpartját és olcsón jutottunk új fényképezőhöz is...

Kolumbiából Panamába az átjutás nem egyszerű. Mivel a két ország között nem épült meg a Pánamerikai autóút, ezért az ember vagy repül, vagy hajózik, vagy gyalogol. Ez utóbbi a kontinens egyik legkockázatosabb vállalkozása: a Darién Gapen az elmúlt 50 évben kevesebben jutottak át élve, mint ahányan egy nap megmásszák a Mount Everestet. 

A legtöbb turista az öt napos vitorlázást választja, de ennyi időnk sajnos nincsen, mivel Endrének négy nap múlva indul egy túrája Costa Ricában. Nem marad más, mint a repülés, azonban ez sem kis kihívás. Cartagenából nincs közvetlen járat az alig 40 percre fekvő Panamavárosba, így vagy visszatérünk Bogotába, vagy felrepülünk a Nicaragua partjainál található San Andrés-szigetre és onnan panamavárosi átszállással San Joséba. 

Karibi ház és hulladék rákKaribi ház és hulladék rák

Latin-Amerikában fapados légitársaság nem lévén, a legolcsóbb jegy Cartagenából Panamába Bogotá érintésével 450 dollár, vagyis 125 000 forint, egy irányba. Picivel többért San Andrésnak is repülhetünk, így bár nem volt tervben Kolumbia luxusszigete, bevállaljuk a plusz 30 dollárt, és eltöltünk ott három napot.

San Andrés Kolumbia partjaitól északnyugatra található a Karib-tengeren, a geológusok szerint egy régi vulkánkitörés hozta létre. A szigetet 1527-től jelölik a térképek, bár állítólag Kolumbusz a negyedik expedíciója alkalmával járt itt korábban. A zsebkendőnyi sziget Nicaragua partjaihoz van közel, ami a két ország között mindig is diplomáciai vihart kavart. Nicaragua 1980-ban állt elő azzal a mai napig vita tárgyát képező követelésével, hogy a politikailag Kolumbiához tartozó sziget földrajzilag őt illeti. 2012-ben Nicaragua nagy bánatára a Nemzetközi Bíróság meghagyta Kolumbia fennhatóságát San Andres és Providencia felett, azt azonban elérte, hogy a 82. szélességi foktól nyugatra eső tengeri területek felett felügyeleti jogot kapott.  

San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás

A szigetet 2000-ben az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította Providenciával közösen, bár az igazat megvallva San Andrés-en szinte semmi nem maradt az eredeti növényzetből és állatvilágból. A turizmus fejlődésével rohamosan nőni kezdett a lakosság, ma mintegy 75 ezer ember él a szigeten. Ennyi embert kizárólag az idegenforgalom képtelen eltartani, ezért néhány éve bevezették, hogy mindenkinek, aki a szigetre akar repülni, fizetnie kell 21,5 dollár belépési díjat. Mi erről csak a reptéren értesülünk, ami Endrénél rendesen kivágja a biztosítékot. 

Rengetegszer repültem már, de nemigen volt még olyan szép látványban részem, mint ezen az úton; a mélykék tengerben olykor világító foltként tűnnek fel a korallzátonyok, amik egyszer zöldre, máskor sárgára színezik a vizet. Másfél órás repülés után landolunk a levegőből túlnépesedettnek tűnő szigeten. 

Mókásan hangzik, de a repülőtérről gyalog indulunk be a városba, mivel a központ alig 15 perc sétára van a kifutópályától, így itt ez a bevett szokás. Bő fél óra alatt érünk a gyümölcsárusoktól, fürdőruhás csajoktól, kókuszdiót szürcsölgető gyerekektől hemzsegő strandra. Abban a reményben, hogy találunk valami olcsó szállást, a karibi stílusú, szedett-vedett belső utcák felé vesszük az irányt. Csalódnunk kell; 100 dollár alatt két főre csak a legócskább bordélyházak kínálnak fekhelyet. A sziget egyetlen hostelében is 120 dollár egy két ágyas szoba és 40 dollár egy ágy dormitorióban. Már öreg este van, amikor távol a nyüzsgő parttól az egyik eldugott utcában sikerül megegyeznünk egy kis panziót üzemeltető fickóval: 40 dollárért egy hiányosan felszerelt, de tiszta szobát kapunk.

Mirador túrák egész sora után kissé kimerültek vagyunk, így az első napot láblógatással töltjük. Nem ébredünk korán, a reggelit és az ebédet költséghatékonyan összekötjük, majd körbejárjuk a sziget fővárosának minden utcáját, hátha sikerül lecserélnünk a fényképezőgépünket, ami mostanra végleg felmondta a szolgálatot. Sajnos szieszta idején érkezünk, és ez San Andrés szigetén komoly dolognak tűnik, mert minden üzlet ajtaján a cerrado felirat fityeg. Dolgunk végezetlenül lekocogunk a strandra. A látvány meseszép, az időjárás azonban megtréfál bennünket. Másodpercek alatt olyan vihar kerekedik, hogy bőrig ázunk, mielőtt a part menti épületek valamelyikének terasza alá húzódhatnánk.

Az első fénykép az új géppel   Az első fénykép az új géppel

Délután négy után kinyitnak a boltok, így ismét nyakunkba vesszük a várost, hogy fényképezőt vehessünk. Jogos a kérdés, hogy miért itt és nem a szárazföldön veszünk kamerát, de San Andrés szigete vámmentes, így jóval olcsóbb minden, mint Cartagenában vagy Bogotában. További pozitívuma a városnak, hogy a nagy túlkínálat miatt minden üzletben lehet alkudni. Az azért kicsit vad, hogy egy hivatalos Sony boltban 100 dollárt engednek az árból alig pár perc üzletelés után. 

Baptista templom a Cerro LománBaptista templom a Cerro Lomán

Másnap kibérlünk két iszonyatosan szakadt kerékpárt. A sziget pici, egy negyven kilométer hosszú út fut rajta körbe a part mentén, ami biciklire pattanva egy nap alatt kényelmesen teljesíthető. A KRESZ szabályait teljes egészében mellőző városi közlekedéstől már az első kilométer után égnek áll a hajam; minden kereszteződésben frászt kapok az elém kihajtó kocsiktól. Szerencsére a város kicsi, így gyorsan kiérünk, és rögtön le is térünk a főútról. A sziget legmagasabb pontjára, a 85 méteres Cerro La Lomára épített baptista templom felé kanyarodunk. Jó meredek kaptató vezet fel, eltart fél óráig mire a tűző napon felküzdjük magunkat a templom bejáratához. Egy nagyon laza, meghatározhatatlan korú, sötét bőrű nő szedi a belépőt, ami fejenként 5000 peso. Endre felmászik a toronyba és lő néhány képet, majd tovább indulunk a sziget tavához, a Lago Grandéhoz.

Dél felé haladva vadabbá válik a táj  Dél felé haladva vadabbá válik a táj

Épp hogy legurulunk a dombról a völgybe, máris egy jegyszedő állja az utunkat közölve, hogy a lagúna megtekintése újabb két és fél dollár. Nem jelentős összeg, de ha minden utca végén ki kell egy ilyet fizetnünk, akkor gyorsan elfogy mind a pesónk, mind pedig a türelmünk. Távolról rápillantunk a max horgásztó nagyságú pocsolyára, és megyünk tovább. 

Endrét bántja a tengeri gejzírEndrét bántja a tengeri gejzír

Keresztültekerünk San Francisco faluján. Az egyik comedorban bedobunk egy frissen sült halat ebédre, majd újra nyeregbe pattanunk és röpke fél óra alatt egy egészen varázslatos helyre jutunk. A partot mindenütt óriási mészkősziklák borítják, amikbe itt-ott alagutat fúrt a tenger sós vize. A nagyobb hullámok alámossák a part menti köveket, és félelmetes zaj kíséretében törnek a felszínre alig fél méter átmérőjű lyukakon keresztül. Itt is odalép hozzánk egy magát jegyszedőnek nevező alak, de mostanra rájöttünk, hogy a sziget minden lakója azzá válik, ha külföldit lát.

A nyugati partvidék sokkal vadabb     A nyugati partvidék sokkal vadabb

A sziget déli csücskén áttekerve a vadabb, nyugati parton folytatjuk utunkatBámulatosan szép öblök mentén haladunk, jobbra pálmaültetvények, zöld legelők, 10-15 méter magas ősöreg fák szegélyezik utunkat, olykor pedig kis falvak uszadékfából összetákolt, düledező viskói tűnnek fel. Úgy belefeledkezünk a világoskék vizű öblök és élénkzöld korallzátonyok látványába, hogy majdnem elhajtunk a Morgan's Cave feliratú Kalózmúzeum mellett.

Henry Morgan barlangjában pózolokHenry Morgan barlangjában pózolok

A múzeum nem nagy durranás, viszont drága; 15 000 peso fejenként a beugró. A helyiek nagyon büszkék arra a tényre, hogy a sziget egykor Henry Morgan búvóhelye voltÉpített hajóroncsokban és pinceszerű helyiségekben elhelyezett viaszbábuk között kalóznak öltözött, nagyon lelkes fiatalok kísérgetik a látogatókat, és mesélik el a walesi kalóz történetét. Időnként a teljes sötétben nekivágják a kardjukat egy hordónak vagy egy kincses ládának, hogy az óriási robajjal a szívbajt hozzák a nagyérdeműre. Aztán a végén színes szoknyába bújt lányok tartanak táncbemutatót a rozsdás vasmacskák és rumos hordók között. Endrét is magukkal rángatják, igen nagy örömére. Nem szeretjük ezt a fajta turistabutítást. 

Endre pörgeti a fekete csajokatEndre pörgeti a fekete csajokat

Naplementére érkezünk vissza San Andrés városába. A nyereg úgy feltöri a hátsómat, hogy közlöm Endrével, holnap egy métert nem vagyok hajlandó tekerni. Nem is kell, inkább hajóval indulunk útnak a környező lakatlan szigetekre. Nem túl jó előjel, hogy a motorcsónakok olyan sűrűséggel közlekednek, mint Budapesten a 6-os villamos. 

Aquario szigete körül kicsit sok a turistaAquario szigete körül kicsit sok a turista

Röpke 20 perc alatt érkezünk az Aquario névre hallgató szigetre. Az alig pár négyzetméternyi fehér homokdűnén több mint száz turista zsúfolódik össze, akik fel-alá szaladgálnak hol a derékig érő vízben, hol pedig a szárazföldön méregdrágán buvárszemüveget és gumicipőt osztogató túravezetők között. A szigeten egyetlen fa sincs, csupán két fából épített bár azoknak, akik megunták már a snorkelt és ahelyett, hogy tovább aszalódnának a napon, elkortyolgatnak egy méregdrága sört. 

Nem sok helyen ilyen tiszta a tengerNem sok helyen ilyen tiszta a tenger

Aquarióban az a jó, hogy a halványkék víz annyira kristálytiszta, hogy igazából semmi szükség búvárszemüvegre, a vízben sétálva és úszva is több méteres mélységig láthatod az összes varázslatosan színes halacskát és tengeri herkentyűt. Endrével egyetértünk abban, hogy ennyire gyönyörű színű tengert még soha életünkben nem láttunk, pedig jártunk már néhány egzotikus tengerparton. 

Régen készült ugrálós fotóRégen készült ugrálós fotó

A vezetőnk, aki 11 órára rendelt minket a csónakhoz, hogy az egész csapat továbbinduljon az Aquariónál jóval nagyobb Johnny Cayre, eltűnt. Felismerünk egy amerikai párt, akikkel egy hajóval érkeztünk és hozzájuk szegődünk. A New York-i Adam és Jessica azonban viccesen szintén csak minket jegyzett meg a tömegből, így négyesben tanácstalankodunk tovább a sziget mellett ringatózó motorcsónakok között, majd ezt megunva bepattanunk egy idegen vezető ladikjába, ami szerencsénkre ugyanúgy a Johnny Cayre tart. 

Johnny CayJohnny Cay

Az Aquario nagy testvére már sokkal hangulatosabb. A helyiek jó néhány kellemes bárt építettek a kókuszpálmaligetben, ahol a sörön túl már koktélokat is árusítanak. Nem profi mixerek kutyulják az italokat, egyszerűen kiteszik az alaplét a pultra egy kókuszdióban, a vevő pedig annyi rumot tölt bele, amennyit csak akar. A piña coladán túl frissen sült halakat és tengeri herkentyűket is be lehet kebelezni, de az árlapra tekintve nem élünk a lehetőséggel.

Iguána

Iguánák és kék gyíkok lakják a szigetetIguánák és kék gyíkok lakják a szigetet

Amíg az asztaloknál ücsörgünk, helyi vezetőink ellátnak minket néhány, szerintük nélkülözhetetlen információval, többek között azzal, hogy hol a strand. Nem mintha ezt egy ekkora szigeten olyan nehéz volna kitalálni, lévén Johnny Cay semmivel nem nagyobb egy focipályánál. A sziget 15 perc alatt körbejárható, aminek egyik felében óriási iguánák egész csoportja pózol a turisták fényképezőgépeinekBár Endre nem egy strandkakas, biztosan meg tudnám győzni, hogy töltsünk egy kicsit több időt ebben az idilli környzetben, de délután 5-kor indul a gépe San Andrésról Costa Ricába.

Én Johnny Cayen   Én Johnny Cayen

Endre összerámolja a holmiját a szálláson, majd kisétálunk a reptérre. Ő San Joséba repül, én pedig másnap Panamavárosba. Két év után elhagyjuk Dél-Amerikát.

San Andrés szigete pont olyan, mint Tobago volt, de annál jóval drágább és turistásabb. Három napot töltöttünk a kolumbiai álomszigeten, ennél sokkal többet szerintünk nem is nagyon lehet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Az elmúlt pár évben többször jártunk a Tayrona Nemzeti Parkban, 2013-ban írtunk is róla itt a blogban. Most azért ragadunk újra klaviatúrát, mert a park az utolsó, 2014-es látogatásunk óta nagyon megváltozott. Több lett a turista, mint elfogyasztott rum egy Mirador túrán, ami nem akármilyen teljesítmény, s ami miatt kénytelenek vagyunk alternatív útvonalakon túrázni. Tayrona ma már nem hátiszákos központ, sokkal inkább amerikai pénzes fiatalok kalandparkja. Egy igazi gringolandia!

Már a bejáratnál meglepődünk. Hiába érkezünk korán, kígyózó sor tekereg az újonnan felállított jegyszedő kabinnál. Beállok a sorba, míg a csapat egy hűs ivóban lulót szürcsöl. Tíz perc is eltelik, mire feltűnik, hogy az előttem állók egy papírfecnit szorongatnak a kezükben. Felvilágosítanak, hogy enélkül a cetli nélkül valószínűleg nem vehetek jegyet. Hátrafelé mutogatnak, ahol egy fiatal kolumbiai srác egy térkép előtt spanyolul magyaráz valamit a 99%-ban amerikai közönségnek.

Ide vágyunk, de nehéz a bejutás  Ide vágyunk, de nehéz a bejutás

Miután befejezte a bemutatót, megkérdem tőle, mi ez az egész, de ő csak annyit mond, hogy üljek le és hallgassam végig, amit magyaráz. 

- A sorban állva már végighallgattam. Ráadásul tizedszer vagyok a parkban, mindent tudok - magyarázom azt remélvén, hogy nem kell kiállnom a sorból csak azért, hogy végignézzem, ahogy leolvassa a térképről az öbölneveket.
- Ha nem hallgatja végig, akkor nem adhatok igazolást Önnek és a csapatának, és nem vehetnek belépőt a parkba - okít ki a srác.
- Rendben! Hívom a csapatomat. Szerezzen addig legyen szíves egy magyar tolmácsot, lévén a csapatom nem beszél spanyolul - kötözködöm.
- Az előadás spanyolul van - válaszol.
- Nézzen körbe, ember! Önön kívül itt mindenki külföldi, senki nem beszél spanyolul.
- A szabály az szabály. Ha nem akarja végighallgatni, csak tessék, de ebben az esetben nem adok igazolást Önnek.

Végigülöm. Meghallgatom, ahogy végigmondja az öbölneveket, közben azon mosolygok, hogy körülöttem senki nem ért egy szót se, mert mindenki vagy amerikai, vagy európai.

Megkapom a régen várt cetlit, majd beállok újra a sor végére. Másfél órán át sínylődök a Napon, mire sorra kerülök. Útlevelek, karszalagok, két tonna papír, no és egy valag pénz cserél gazdát, mire végre bebocsátást nyerünk a Tayronába. Te jó ég! Tavaly az egész procedúra 3 percet vett igénybe.

Ezen a partszakaszon nem lehet fürdeni, nincs is itt egy lélek seEzen a partszakaszon nem lehet fürdeni, nincs is itt egy lélek se

A tömegre nem csak a jegyszedők nincsenek felkészülve, de a buszosok sem. Hiába tízszereződött meg a forgalom egyetlen év alatt, ugyanazzal a 4-5 szakadt kisbusszal furikázzák be az embereket a parkba, mint korábban. Zsúfolódunk, s mivel klíma az nincs, egymás izzadtságában tocsogunk az öt kilométeres út alatt.

A parti ösvénynél libasorban haladunk, aztán az első dombnál végre kicsit szétszéled a tömeg. Állatot egyet sem látunk, pedig ha belegondolok, hogy tavaly itt titimajmokat, kajmánokat és baziliszkuszokat fotóztunk, megfájdul a szívem. Mi lett veled, Tayrona?

Arrecifes után egy belső ösvényen túrázunk a Cabo San Juanhoz. Jól tesszük, mert itt legalább nem jön szembe minden másodpercben egy turista. Végre látunk egy madarat is: egy meseszép jacamar ücsörög az egyik ágon arra várva, hogy lencsevégre kapjuk.

Jacamarból van elég a parkbanJacamarból van elég a parkban

Cabo San Juanhoz érve ismét jön a döbbenet; a bejáratnál is nagyobb sor kacskaringózik az öbölben felvert sátrakért és felkötött függőágyakért. Újabb másfél órán át toporgok ezred magammal, mire sorra kerülök. Semmi másra nem tudok gondolni, csak egy üveg sörre. Jóska a csapatból - kiolvasván a gondolataimat - megjelenik egy doboz Aguilával - az Úr foglalja imába a nevét!

Mázlink van, pont van még négy szabad sátor. A mögöttem ácsorgó osztrák család már lemarad, szegények sétálhatnak vissza Arrecifesbe, hátha ott még maradt hely. Az egész hercehurca iszonyú primitív módon van levezényelve, itt és most döntöm el, hogy én következő alkalommal csapatot bent nem altatok a Tayronában.

Miénk lett az utolsó négy sátorMiénk lett az utolsó négy sátor

Alig marad időnk strandolni, a Nap már haloványan pislákol a horizonton. A vízben legalább kétszáz ember lubickol, a parton egy gombostűt nem lehetne leejteni. Olyan az egész, mint mikor nyár közepén ellepik az olasz és spanyol partokat a last minute nyaralók. Innánk valamit, de azt nem lehet. A kajálda és bár 2-től 6-ig zárva tart; addig dögölj szomjan!

Rengetegen vannak a partonRengetegen vannak a parton

Este jön az újabb tortúra: ételhez kell jutni. Ugyanaz a kígyózó sor alakul ki, mint a bejáratnál és a sátorfoglalásnál, csak itt mindenki sokkal feszültebb az éhségtől. A kaja, mint mindig, most is iszonyatosan drága, de eddigre már teljesen mindegy, tőlünk akár Michelin-áron is mérhetnék a rizst, akkor is megvennénk. Teljes a fejetlenség, mindenki össze-vissza rendel, az a pár pincér, aki a közel ezer fős vendégsereget próbálja kiszolgálni, nem kicsit frusztrált.

Irány Pueblito!Irány Pueblito!

Alighogy letesszük a villát, már néznek is ki minket a helyünkről, mert mondanom sem kell, asztalból és székből sincs elég. Jobbnak látjuk lemenni a partra. Amíg a csapattal bámuljuk a felkelő Holdat, egy srác rohan vissza a kajáldához segítségért kiáltva. Cimboráját megmarta egy kígyó. Hirtelen felbojdul a tábor, mindenki a szerencsétlen amerikait nézi, aki öntudatlanul remeg a földön, miközben bokája az ötszörösére dagad. Pár parkőr próbál segíteni rajta, másfél óra küszködés után sikerül annyi életet lehelni a hosszú időn át ájultan fekvő srácba, hogy áttegyék egy függőágyba, s abban néhány markos legény átszállítsa Arrecifesbe, ahol állítólag van ellenszer.

Meredek ösvény vezet fel PueblitóbaMeredek ösvény vezet fel Pueblitóba

Tayrona híres a kígyókról, az útikönyvek is mind megjegyzik, hogy éjszaka ne mászkálj mezítláb az erdőben, de mindig akad egy-két barom, aki Indiana Jones-nak képzeli magát. Az persze megint a fejetlenség csúcsa, hogy egy ekkora táborhoz nem tartozik orvos, és ellenméreg csak egy óra gyaloglásra lelhető fel. 

Az első teraszPueblito első terasza

Másnap a csapat egyik felével az erdő felé indulunk. A cél Pueblito, egy tayrona romváros. Ciudad Perdida után tudjuk, hogy nem lesz eget rengető élmény, de a strandon fetrengésnél még mindig jobb program.

Húsz perces séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin liánok segítségével kelünk át. Innentől hosszú, jó egy órás kaptató következik fel a romokig. Iszonyú meleg van, de ahogy mászunk fölfelé, úgy lesz egyre árnyékosabb az ösvény. Végre nincsen tömeg, csak néhány kósza túrázó barangol errefelé. 

Teljesen rekonstruálták PueblitótTeljesen rekonstruálták Pueblitót

Pueblito ugyanabban a korszakban futott fel, mint Teyuna, de annál azért sokkal kisebb volt. Jóval Ciudad Perdida előtt fedezték fel, de csak az utóbbi néhány évben tárták fel teljesen. Ugyanolyan kör alakú teraszokat képeztek, mint a fővárosban, a régészek itt is felépítettek pár klasszikus indián kunyhót rájuk. Ami pozitívuma a helynek, hogy tényleg kevés a turista, és hogy a partvidékhez képest kellemes a klímája

A vadabb partokon alig vannak turistákVadabb partokon alig vannak turisták

Egy másik ösvényen ereszkedünk vissza a partra. Állatokat itt sem látunk, leszámítva azt a milliárdnyi csatornabogár-szerű férget, amik úgy nyílnak szét a bakancsunkat megpillantva, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Negyven perc hegyről lekocogás után érkezünk meg ismét a Karib-tengerhez, egy elhagyatott, vadabb partszakaszhoz. Bár a Cabo San Juan innen alig fél óra séta, még sincs itt egy lélek sem. Úszni nagyon nem lehet, mert erősek az áramlatok, így a pancsolást későbbre hagyjuk.

Klasszikus kép Cabo San JuanrólKlasszikus kép Cabo San Juanról

Végül az állatok sem maradnak el. Sikerül a nagy tömeg előtt kiindulnunk a parkból, így látunk néhány iguánát, titimajmot és mókust. A kijáratnál ugyanaz a szervezetlenség fogad minket, mint befelé jövet. Amíg tavaly a buszban üldögélve kellett arra várnunk, hogy beessen még pár turista, hogy indulhassunk, addigra most vagy egy órát kell arra várjunk, hogy felférjünk az egyik helyi járatra.

Iguána

A végén az élővilág is megmutatta magátMegmutatta magát a végén az élővilág is

Tayrona egy év alatt egy kellemes őserdei parkból tömegnyomorrá vált. A szervezők képtelenek kezelni a helyzetet, a szabályozással pedig csak lassítják a bejutást és a sátorhelyek kiadását. Jövőre jövünk újra, addigra talán kitalálják majd a megoldást.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

2009-ben jártam először Kolumbiában, akkor döntöttem el, hogy egyszer eljutok Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. 2015-ben végre valóra vált az álmom, öt napos túra keretében megpillanthattam a tayronák egykor szent városát. 

Bucaramangából 10 órás buszúttal érkezünk meg a Karib-tenger partján álló Santa Martába. Mivel csapattal vagyunk, így Taganga hippifalujában szállásoljuk el magunkat. A mediterrán hangulatú öbölben kicsit elszálltak az árak; 60 dollárért tudjuk kivenni ugyanazokat a szobákat, amiket három éve még 30-ért dobtak utánunk. Maga a falu semmit nem változott tavalyhoz képest, kivéve, hogy még több lett a turista és még drágábbak lettek az éttermek.

TagangaTaganga

A délutánt egy közeli öbölben, Bahía Conchán töltjük el. A part szép, de olyan erős a szél, hogy a homokszemcsék pillanatok alatt beterítenek mindent. Pár órás akupunktúrás kezelés után kibaktatunk a parkolóba, ahová 5 óra magasságában kéne érkeznie az iderendelt kisbusznak, de nem jön. Szerencsénkre befut egy szakadt dzsip, aminek sofőrje aránylag olcsón visszavisz minket Santa Martába, így még naplemente előtt megérkezünk Tagangába. A kisbusz sofőrjét telefonon érjük el. Valami olyasmit hebeg, hogy egy amerikai csapatot kellett Palominóba vinnie, így késve indult vissza, nézzük el neki. Szerencsére szállásadónk érti a turizmust; azonnal kifizeti nekünk a kisbusz árát, amit majd - elmondása szerint - kiver a sofőrből.

Bahía Concha kellemes strandBahía Concha kellemes strand

Tagangában tényleg tudják, mitől döglik a légy. Annak ellenére érkezik ide napi több száz turista, hogy a strand nem kimondottan szép, az utcák porosak és a szállások drágák. Nem kell más, csak néhány lampionos kocsma, pár aránylag olcsó koktélbár és olyan éttermek, amikben ugyan európai árakon, de mást is lehet enni, mint a rizses csirke. 

Naplemente TagangábanNaplemente Tagangában

No, de mi nem a gasztronómia miatt jöttünk Tagangába, hanem azért, hogy elkalauzoljunk egy Mirador csapatot Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. Én sem jártam még itt, így izgatottan várom a következő öt napot. Tulajdonképpen Patagónia óta nem voltunk kitéve sorozatterhelésnek, de Endre megnyugtat, hogy simán bírni fogom, mert bár lesznek szintek, kis távokat fogunk sétálni. 

Helyi vezető nélkül nem lehet Ciudad Perdidába eljutni, így már hetekkel korábban leszerveztük a túrát, nehogy valami hibádzon. Szemben a tegnapi kisbuszos sztorival, most minden stimmel. A kora reggeli órákban érkezik egy dzsip tagangai szállásunkra Pedróval, aki a következő öt napban vállalja a velünk együtt tíz fős, nagyon lelkes Mirador csapat vezetését a tayrona indiánok letűnt romvárosához.

Dzsippel érkezünk El MameybeDzsippel érkezünk El Mameybe

dzsippel délelőtt 11 előtt nem sokkal érkezünk meg El Mamey jelentéktelen falujába, ahol hátrahagyjuk a kocsit és végre bevetjük magunkat az esőerdő sűrűjébe. 

Az első, Loma Solterónak nevezett pihenőhelyig néhány, száraz lábbal könnyedén keresztezhető patakon kell átkeljünk, majd egy meredek kaptató következik. Az erdőt ezen a részen eléggé leirtották, így mire felérünk, mindenkinek vörösen izzik a feje. Odafenn egy helyi család friss, mézédes görögdinnyét osztogat a turistáknak.

Indul a menet!Indul a menet!

Rövid pihenő után újra a nyakunkba kapjuk a zsákokat és 630 méteres magasságba kapaszkodunk fel a következő megállóhelyig, ahol a környező völgyek lélegzetelállító látványa csoportképért kiált. Innen jó két órás ereszkedés következik a következő hegy oldalába, ahol egy folyó kacskaringózva szalad lefelé a burjánzóan zöld növények között. 

Mesés a táj Ciudad Perdida feléMesés a táj Ciudad Perdida felé

A völgy alján elszórtan néhány ház áll, amiket egy parányi függőhíd köt össze a patakká szelídülő folyó fölött. Az egyik házon La Casa de Adán felirat áll; ez az első, szállásra alkalmas táborhely. Naplementéig még van ugyan másfél óránk, de a csapat túlságosan kimerült ahhoz, hogy legyen esélyünk sötétedés előtt elérni az innen pár kilométerre álló Alfredo táborhelyet. Úgy döntünk, hogy jöjjön a jól megérdemelt vacsora és pihenés, töltsük az éjszakát itt, még akkor is, ha ez a következő napot nehezebbé teszi. 

Ó úgy élvezem én a strandot!     Ó úgy élvezem én a strandot!

Az Ádán háza táborhely több mint kellemes. A házaktól pár percnyi sétára a folyó vize természetes medencéket alakított ki, amik a sziklákról aláhulló parányi vízesésekkel valóságos élményfürdőként szolgálnak. Bár a víz hőmérséklete langyosnak egyáltalán nem nevezhető, a hat órás gyaloglás után így is jó érzés megmártózni benne és lemosni magunkról az út porát. 

Az itt élő népes család ma már csak a turizmusból él. Teraszukon vagy 25, szúnyoghálóval ellátott, összetákolt emeletes ágyat helyeztek szorosan egymás mellé és biztos, ami biztos a körülöttük lévő tartógerendákra néhány függőágyat is kikötöttek. Ma este teltház van, mert nem sokkal utánunk beesik egy amerikai turistacsapat is.

Tömegszállás az Ádán házbanTömegszállás az Ádán házban

Az erdőben általában korán nyugovóra szoktunk térni, itt azonban sokáig fészkelődünk az emeletes ágyak vacak és orrfacsaróan büdös matracán. A családnak már van generátora, így az álmatlan órákban a patak csobogása helyett telenovellák gondosan megszerkesztett dialógjait vagyunk kénytelenek hallgatni.

Napkelte előtt kissé gyűrödten kászálódódunk ki az ágyból, miközben Pedro és fia már a konyhában serénykedik, hogy a nyílt tűzön elkészítse a reggelinket. Elered az eső, de szerencsére mire megpirkad, alábbhagy és a fák között felszálló párában útnak indulhatunk.

Kogi öszvérhátonKogi öszvérháton

Az első két és fél órában egy erősen emelkedő, csúszós ösvényen kapaszkodunk fel, majd meredek lejtő vezet a Mutanzhi nevű kogi indiánfaluig

A pici völgyben fekete hajú, népviseletes gyerekek játszadoznak, az ösvényen magányos lovas kerül el bennünket, aki éppúgy földig érő fehér lepelt visel, mint délebbre élő arhuaco szomszédai. Elszórtan néhány tradícionális házikó áll, amiket ugyanúgy tapasztott sárból építettek és pálmalevél tetővel láttak el, mint Nabusimake házait, de szemben az arhuacókkal a kogik a köralapú épületeket szeretik.

Muthanzi falujaMuthanzi faluja

A házak között kokabokrok sorakoznak. A Sierra Nevada de Sanata Marta területén csak az indiánoknak engedélyezte a hatóság a koka termesztését, az okokat majd este tudjuk meg Pedrótól, no de erről később. 

Kokacserjék MuthanzibanKokacserjék Muthanziban

Bár az ösvény a falu mellett vezet, a kis indiántelepülésre tilos a belépés. Egyes házakat drótkerítéssel zártak el a külvilágtól, Pedro elmondása szerint azért, mert sok turista nem képes felfogni, hogy a kogik nem akarnak érintkezni az idegenekkel, és engedély nélkül bementek a házaikba.  

Dél magasságában pihenőt rendel el a csapat a Tezumake táborban. Pedro mindenkinek ebédet oszt, majd a folyóban hűsölve vészeljük át a legnagyobb hőséget. Erőt kell merítenünk a romváros előtti utolsó nagy kaptató leküzdéséhez. Mostanra szerencsére mindenki belejött a túrázásba, így az öt órára tervezett szakaszt alig négy óra alatt tudjuk le. 

Kogi kislányKogi kislány

A koraesti órákban érjük el a Rio Buritaca partját. A bővizű folyó sodrása elég erős ahhoz, hogy ne a köveken szökdécselve kíséreljük meg az átkelést, hanem szandálban a vizen keresztül, botokkal egyensúlyozva az ár ellenében. Innen már csak néhány szikla állja az utunkat, de amint leküzdjük őket, befutunk az El Paraíso táborhelyre

Az utolsó szakaszon mindenki belejött   Az utolsó szakaszon mindenki belejött

Pedro és fia fáradhatatlannak tűnik. Amíg a csapat többi tagja pancsol a táborhely melletti kis vízesésekben, ők zsenális vacsorát készítenek. A szabadtéri étkező egyik hosszú asztalánál, gyertyafénynél összegyűlik a csapat a vacsorához, Pedro pedig mesélni kezd.

A '70-es években, miközben egy helyi család a Buritaca folyónak ezen a szakaszán csónakázott, sziklákból épített lépcsősorra lett figyelmes a gazzal benőtt hegyoldalban. Követni kezdték az egymásra helyezett köveket és bő egy óra alatt megérkeztek a ma Elveszett Városként ismert, akkor még feltáratlan romokhoz. Rábukkantak a tayrona indiánok aranyszobraira és ékszereire, amiket elkezdtek a piacon értékesíteni. A kincsrablásból származó vagyon azonban nézeteltéréshez vezetett, végül irigységből a családtagok legyilkolták egymást. A vérengzés okán a romokról az állam gyorsan tudomást szerzett. A feltárások megkezdődtek ugyan, de ekkor még a gerilláktól hemzsegő Sierra Nevadában turizmusra senki nem mert gondolni

Az El Paraíso táborhely   Az El Paraíso táborhely

A gringók 2002 körül indultak meg a Machu Picchunál is nagyobb területű ősi város felfedezésére, de ez a túra ekkor még korántsem volt veszélytelen. 2003-ban például nyolc turistát raboltak el váltságdíj fejében. 

Pedro családja két generáció óta lakja a Sierra Nevada de Santa Marta domboldalait. A '60-as években a család a FARC árnyékában fakitermelésből tartotta fenn magát, hasonlóan sok más rancheróhoz. A gerillaszervezetek jó árat ajánlottak azoknak, akik fakitermelés és hagyományos gazdálkodás helyett marihuánát kezdtek termeszteni. Ez persze a kolumbiai kormánynak szemet szúrt, így rövidesen lepermetezték az ültetvényeket. 

Igen ám, de a permet nem csak a marihuánát pusztította el, hanem minden egyebet is, így sok családot nyomorba döntött. A gerillaszervezetek újra megjelentek a rancheróknál. Sokukat sikerült meggyőzni arról, hogy a kokacserje nem csak szívós, a méreg nyomán is újraéledő növény, hanem jobban is fizet a piacon a kitermelt fánál. 

Kosztol a csapatKosztol a csapat

Maga a kokalevél egy gyógynövény, aminek rengeteg pozitív élettani hatása van, a baj csak az volt, hogy a gerillák nem gyógyteát akartak főzni belőle. A rancherók két csoportra oszlottak. Egyikük a gerilákkal tartott, mások Hernán Giraldo vezetésével - ellenezve a FARC-kal való együttműködést - visszatértek a hagyományos földműveléshez és állattartáshoz. A kokatermesztők egyre nagyobb területeket hódítottak el a farmerektől, ami fegyveres összetűzésekhez vezetett. Pár évig lőtték egymást, majd újabb állami repülők érkeztek. Baklövés volt, az állam maga alatt vágta a fát. Az amúgy is szegény parasztoknak mindene odalett, a kokacserje azonban megmaradt, így a más gazdáktól kokát vásároló és kokaint termelő gerillák jó fegyvereket tudtak vásárolni, amivel a rancherók már nem tudták felvenni a versenyt. Hernán Giraldo párbeszédet kezdeményezett, aminek az lett a vége, hogy a FARC a gazdag nagybirtokost a térség gerillavezérévé tette. A vérengzés véget ért ugyan, de ezzel a lépéssel az utolsó paraszt is drogtermelővé vált.

Virágzott a kokaintermelés mindaddig, amíg 2002-ben az akkori elnök, Álvaro Uribe be nem állt Bush mögé a terrorellenes háborúba. Az Egyesült Államok felfegyverezte a kolumbiai állami hadsereget és megindult a háború. Mivel a FARC a Szovjetunió felbomlása után gyengülni kezdett, Hernán vállalta, hogy az állam oldalára állva lefegyverzi a gerillákat, de csak abban az esetben, ha nem adják ki őt az USA-nak. Uribe belement az alkuba, de a háború végeztével, 2008-ban mégis kiadta Hernán Giraldót az USA-nak, aki azóta is börtönben ül. Hogy jogosan-e vagy méltatlanul, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre az Elveszett Város környékén lassan tíz éve szent a béke. Olyannyira, hogy 2014-ben már több mint 20 000 turista érkezet a romokhoz.  

Átvergődöm a folyónÁtvergődöm a folyón

Végre elérkezik a nagy nap, elérjük Teyunát, a tayrona indiánok egykori kereskedelmi és politikai központját. A táborhelytől már csak egy kilométer a romváros, ez az egy kilométer azonban nem akármilyen megpróbáltatásokat rejt.

Pirkadatkor indulunk útnak. Az ösvény kezdetben egy folyó partján visz, a medret szegélyező nagy, gömbölyű sziklákon kell keresztülmásznunk, amit fél óra után egy a folyót keresztező keskeny ösvény vált fel. Az átkelés után a hegy oldalában felfelé ívelő, mohával borított titokzatos lépcsősorhoz érkezünk, ami 1000 méterre emelkedve közvetlenül az Elveszett Várohoz vezet. Az 1200 lépcsőfokon bő fél óra alatt sikerül felküzdenünk magunkat a köderdők szintjére. Elsőként érkezünk, a többi csapat még nem indult útnak. 

1200 lépcsőfok a célig1200 lépcsőfok a célig

A kora reggeli órákban sejtelmes köd borul a fák között megbúvó, misztikus hangulatú teraszokra. Ez volt az egykori városnak az a része, ahová a kereskedők érkeztek, és ahol alávetették őket annak a tisztító szertartásnak, ami nélkül a városba senki nem tehette be a lábát. 

Az egykori házak alapzatát képező kör alakú teraszok egy méterrel emelkednek a föld szintje fölé, felszínűket élénkzöld fű borítja. A belső területükre lépni szigorúan tilos, lévén a tayronák a halottaikat a házaikban helyezték örök nyugalomra, így ezek egyben sírhelyek is.

Ez itt állítólag egy térkép   Ez itt állítólag egy térkép

Az egyik terasz oldalában érdekes követ pillantunk meg. Rengeteg véset látszik rajta, amik Pedro szerint a tayronák ösvényeit és a folyókat jelölik. Nem tűnik térképnek, de elfogadjuk, amit mond.

Teyunát egykoron 8000 tayrona lakta. A várost vélhetően Kr.u. 800 körül alapították és a spanyol hódítások idején hagyták el. Virágzásának idején jóval nagyobb volt, mint a Machu Picchu.  

Endre örül magának Ciudad PerdidábanEndre örül magának Ciudad Perdidában

Feljebb merészkedünk a domboldalon elterülő romok között és néhány órára átadjuk magunkat a hangulatnak. Szerencsénk van, a következő csapat csak jóval utánunk ér fel, akkor, amikor mi már a hegyoldalon lefelé vesszük az irányt. 

Klasszikus kép a romokrólKlasszikus kép a romokról

A romok több pontján katonák legeltetik a szemüket a turistalányokon. Bár a környéken tíz éve béke van, a hadsereget az állam máig nem vonta ki teljesen. 

A lépcső lefelé sokkal több koncentrációt igényel, lassan haladunk a mohás, csúszós köveken. Az egyik terasznál a régészek felépítettek egy klasszikus tayrona házat, ami kiköpött mása a kogik bungallóinak.

Mirador csapat a Ciudad PerdidánálMirador csapat a Ciudad Perdidánál

Élményektől megittasodva vágunk neki a visszafelé vezető ösvénynek. Hosszú lesz az út, de ismervén a járást, tudjuk mire számítsunk. Jó volt itt lenni és látni Nabusimake után, honnan is jöttek a Sierra Nevada de Santa Marta indiánjai. Még két nap gyaloglás és ismét megérkezünk a Karib-tenger partjára.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Rio, Buenos Aires, Panamaváros, Cartagena... néhány azok közül a dél-amerikai városok közül, amik miatt érdemes átrepülni az óceánt. Villa de Leyváért vagy Baricharáért már nem sokan taxiznak ki Ferihegyre, bár ezek után a képek után talán változik majd a helyzet...

Mivel az észak-kolumbiai koloniális falvakról már írtunk korábban, most csak képeket mutatunk róluk. Szépek a Káli-medence települései, de azért sokkal inkább Barichara, mint Köveskál!

Villa de Leyva   Az 1572-ben alapított Villa de Leyva 2150 méter magasan fekszik egy aránylag száraz andoki völgy közepén. A bogotái és tunjai gazdagok kedvelt kirándulóhelye, éppen ezért az árak sem gyengék.

Villa de Leyva  Aki számít, annak van háza Villa de Leyvában. Ingatlanhoz jutni nagyon nehéz, nem elsősorban az ára miatt, hanem azért, mert a házát itt senki nem akarja eladni.

Villa de LeyvaHétköznap este Villa de Leyva csendes, de hétvégente megélénkül a falu. Ilyenkor gazdag családok gyermekei lepik el a főtér körüli bárokat és mulatókat.

Villa de Leyva    Mi hétköznap voltunk a faluban, így nyugodtan szürcsölhettük a Marqués Pince remekeit. Bár a kolumbiai borok nem túl híresek, a Villa de Leyva határában álló borászat egészen iható lőréket állít elő.

Villa de LeyvaVilla de Leyvában egyetlen dolog tud zavaró lenni, az a bármelyik pillanatban eleredő eső. Persze ebben is van valami jó. Ilyenkor egészen jó képeket lehet lőni a kiürült főtérről.

Barichara   Eri és a Mirador csapat baktat végig Barichara egyik meredek utcáján. A falut a latin sorozatok tették ismerté a nagyvilág számára, lévén vagy egy tucat novellát forgattak itt.

Barichara     A háttérben látható templom helyén 1702-ben megjelent Szűz Mária egy helyi pásztornak, így a spanyolok azonnal falut alapítottak a tiszteletére. Jól tették, mert Barichara tényleg csodaszép falu.

BaricharaHihetetlen, hogy a Baricharához hasonló településeken nem csak az ott élők, de a papok és apácák is fehérek.

BaricharaBarichara kevésbé elit, mint Villa de Leyva, de házhoz jutni itt is képtelenség. Egy 300 éves, átlagos méretű ház ára a 100 millió forintot is elérheti.

BaricharaBaricharában számtalan hotel működik, de 100 dollár alatt egyikben sem lehet megaludni. Ha a telenovellák sztárjaira akarsz hasonlítani, azért bizony csúnyán pengetni kell.

Guane     A Baricharától 8 kilométerre fekvő Guanéban mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy egy román Arót látunk majd a főterén.

Girón     A Bucaramanga mellett található Girónban minden hétvége buli. Ilyenkor emberek ezrei lepik el a tereket, és késő estig majális van. Igen, minden hétvégén!

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Kolumbiában az a jó, hogy minden sarkon van egy koloniális falu, amiért megéri leszállni a buszról. Playa de Belén is egy ilyen falu. Mellette Los Estoraques pedig pont olyan, mint Kappadókia. Miért nem járnk ide turisták?!

Valledupar nincs rajta a gringó ösvényen, pedig egészen pofás kis város. Persze nem egy Cartagena vagy Villa de Leyva, de egy napot Nabusimake után pont el lehet itt tölteni levezetés képpen. 

Valledupart 1560-ban alapították a spanyolok, de érdekes módon nevét nem az aktuális spanyol királytól vagy valamilyen szenttől örökölte, hanem egy chimilia törzsfőnökről, Eupariról. Bár a konkvisztádorok erőltették a Santos Reyes nevet, az itt élők Valle de Euparinak hívták a várost, ami az évszázadok során Valleduparrá lett.

Valledupar főtereValledupar főtere

A főtér, amit egy neves kolumbiai politikusról, Alfonso López Pumarejóról neveztek el, nagyon szépen meg van csinálva. A templom pofás, a teret körbevevő koloniális házikók nem kevésbé, csak a függetlenségi háború emlékére emelt szobor zavar be egy kicsit a látképbe.

Nekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbeNekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbe

A városka legjobb étterme a főtértől egy sarokra áll, ahol olyan csodákat lehet enni, mint a maracuyalében főzött marhanyelv. A kaja Kolumbiában kifejezetten drága és rossz tud lenni, de ebben az étteremben amellett, hogy jól főznek, az árakkal sem szálltak el nagyon. Az öt dolláros menübe még egy tamarindolé is befigyel, amit Közép-Amerika óta nem ittam.

Mivel pár nap múlva Mirador csapat érkezik Bogotába, ideje elindulnunk délnek. Nincs kedvünk 20 órát buszon ülni, ezért úgy döntünk, Ocañánál megszakítjuk az utunkat, már csak azért is, mert a várostól nem messze van egy La Playa de Belén névre keresztelt koloniális falu, amiről meseszép képeket láttunk az interneten. Hogy miként jutunk oda Ocañából, azt még nem tudjuk, mert a képeken kívül túl sok infót nem találtunk róla.

Ocañába az út elméletben hat órás, a valóságban azonban más a helyzet. Másfél óra sem telik el, mikor hatalmas kocsisor alakul ki a puszta közepén. Először valamilyen tüntetésről magyaráz a sofőr, majd tíz perc ácsorgás után a homlokához csap:

- Dehogy tüntetés! Ma van a becerrili fesztivál - fordul a kisbuszban ücsörgő kb. tíz utashoz - Sokáig fogunk itt ücsörögni.

És tényleg. Három órán át lépésben haladunk, tisztes távolból követve a felvonulókat, akik Casacara faluból Becerrilbe cipelnek át egy Mária-szobrot. Azt mondjuk nem értem, hogyha ez a fesztivál minden évben ezen a napon van, akkor a busztársaságok miért nem terveznek vele és mennek kerülőúton? Merthogy mehetnének, van olyan. Mondjuk az sem világos, hogy a rendőrség miként engedélyezhet egy olyan felvonulást, ami órákra lezárja a Valleduparból Bogotába vezető főutat?

Ebben a pusztában ácsorgunk három órán átEbben a pusztában ácsorgunk három órán át

Két órányi éhezés és szomjazás után azért a türelem kezd elfogyni. Az sem derít minket jobb kedvre, hogy a hülye jelmezekbe öltözött embersereglet szappanos vízzel locsol minket. Az út mentén végig kerítés van, így nincs hova menekülni, rommá áztatnak nem csak minket, a hátizsákjainkat is. Vannak bulik, amiket nem szeretek, és a becerrili felvonulás ilyen.

Három óra ácsorgás után végre megnyílik az út, és megindulhatunk Ocaña felé. Délután 4 órakor sikerül először ételhez és italhoz jutnunk, nemsokra rá befutunk Aguachicába. Szerencsére nem kell sokat az átszállással tökölnünk, azonnal indul egy kisbusz Ocañába. Az út egészen mesés, Bolívia óta nem láttunk ilyen szakadékokat. Annyi a különbség, hogy itt jó az út, bár a szembejövő kamionok itt sem kevésbé félelmetesek.

A busz Ocaña főterén rak le minket. A 200 ezres város így a koraesti órákban egészen zseniális; a templom gyönyörűen ki van világítva, milliónyi ember korzózik a koloniális utcákon. Néhány sarokra a központtól áll a San Francisco templom, ami ma múzeumként funkcionál. 1828-ban itt írták alá azt a dokumentumot, amiben felfrissítették az 1821-es, Cúcutában elfogadott függetlenségi egyezményt. 

A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül     A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül

Hihetetlen, hogy bár Ocaña az ország egyik legfontosabb történelmi helyszíne, egyetlen útikönyv sem említi a nevét. Így vakon keresünk szállást, de nem tart sokáig, hogy 40 000 pesóért találjunk szobát. A recepciós lány tök aranyos, mindenben segít. Elmondása szerint a városukba szinte soha nem érkezik turista, pedig 30 kilométerre ide La Playa de Belén nagyon szép falu. Azt is megemlíti, hogy akkor sem fogunk csalódni, ha beugrunk Aspasicába.

La Playa de Belén látképe a Kálváriáról   La Playa de Belén látképe a Kálváriáról

Másnap kora reggel kibaktatunk a piacra, ahonnan 9 személyes kisbuszok indulnak La Playa de Belén irányába. A falu 1500 méter magasan fekszik, hasonlóan SalentóhozBaricharához és a legtöbb koloniális faluhoz Kolumbiában. A három párhuzamos utcára felfűzött település tényleg egy ékszerdoboz, nem véletlenül választották meg 1995-ben Észak-Santander megye legszebb falujának.

Klasszikus utcakép La Playa de BelénbenKlasszikus utcakép La Playa de Belénben

A legjobb képeket a falu fölé magasodó kálváriáról lehet készíteni, ahonnan azonban nem csak a házakra, de az innen nem messze fekvő, Los Estoraques névre keresztelt badlandig is ellátni.

Eri háttérben a Los Estorques badlanddel   Eri háttérben a Los Estorques badlanddel

A La Playa de Beléntől alig negyed órányi sétára álló Los Estoraques pont ugyanúgy alakult ki, mint a törökországi Kappadókia. Némelyik kárpiramis a száz méteres magasságot is eléri, a tornyok gyakran olyan sűrűn állnak, hogy ember át nem fér közöttük. Jó egy órán át mászkálunk a túlvilági homokkővidéken, majd egy gyors, ebédre elfogyasztott leves után elkapunk egy buszt, ami Aspasica irányába tart. 

Los Estoraques

Los Estoraques kárpiramisai Los Estoraques kárpiramisai

Az út innentől nincs leaszfaltozva, az alig 20 kilométeres utat több mint egy óra alatt tudjuk le. A táj, mondanom sem kell, mesés. Mindenhol gazdag birtokok sorakoznak, a földeken káposztát, paradicsomot és chilit termesztenek

Aspasica La Playa de Beléntől is sokkal kisebb, tulajdonképpen egy tér és más semmi. A helyiek ujjal mutogatnak ránk, nem szokványos látvány Kolumbia ezen részén a külföldi. Lövünk pár képet, ücsörgünk egy sort a templommal szemben, majd leintünk egy 40 éves teherautót, ami Ocaña felé tart. 

Aspasica főtereAspasica főtere

A platón egy észak-santanderi parasztcsalád ücsörög, velük próbálunk kommunikálni, nem sok sikerrel. Nem azért, mert nem beszélnek spanyolul, hanem mert annyira egyszerűek, hogy nincs miről velük társalogni. Csak az elágazásig visznek, mert a főúton nem lehet idegeneket engedély nélkül szálítani, így végül busszal érünk vissza Ocañába.

Ilyen teherautóval utaztunk mi isIlyen teherautóval utaztunk mi is

Azért imádjuk annyira Kolumbiát, mert bárhol megáll az ember, talál valami látnivalót. Vagy egy szép vízesést, vagy egy gyönyörű völgyet, vagy egy koloniális falut. Egy percig nem lehet itt unatkozni, s még csak most jön a Mirador csapat!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

2 Komment

Meghalt egy mamó

Minden utazásnak vannak olyan állomásai, amik megváltoztatják egy kicsit az embert. Ilyen volt nekünk korábban a Qoyllur Rit'i Fesztivál Peruban vagy a találkozás a shuarokkal Ecuadorban, s ilyen lett Nabusimake, az arhuacók szent faluja is. Ha az édenkert a Földön van, akkor jó hírünk van: megtaláltuk azt. Egy olyan közöséget ismertünk meg az elmúlt néhány napban, akikről a tudomány máig nem tud szinte semmit, pedig lassan 400 éve vagyunk velük kapcsolatban. Bár az arhuacók hihetetlenül zárkózottak, mi mégis bejutottunk egy mamó temetésére, ahol új értelmet nyert számunkra a halál utáni élet megítélése.

A Sierra Nevada de Santa Martát egykoron négy népcsoport lakta: kankuamák, kogik, sánhák és arhuacók. A kankuamák és a sánhák az elmúlt évszázadokban nem tudták megőrizni kultúrájukat, kogikkal és meszticekkel keveredtek és asszimilálódtak. A kogi indiánok némiképp homogénnek tekinthetők, ők a Sierra Nevada északi oldalát elfoglaló erdőkben, valamint a Tucurinca- és a Guatapurí-folyó termékeny völgyeiben élnek. Az arhuacók a hegyvidék déli lejtőin szigorúan zárt társadalmi struktúrát hoztak létre, ami az antropológusok számára is rejtély.

Amióta Palomino tengerpartján megpillantottunk egy népviseletes kogi családotsemmi másra nem tudunk gondolni, minthogy ellátogassunk egy a Sierra Nevada de Santa Marta mélyén megbúvó indián faluba. Valledupar városában a szállásadónktól hallunk egy érdekes nevet: Nabusimake. A hegyvidék napfényes déli lejtőjén, 2000 méter tengerszint feletti magasságban húzódó falu neve az indiánok nyelvén annyit tesz: a hely, ahol a Nap született. Az arhuacók szent faluja egy bizonyos Puerto Belloból közelíthető meg, ami mindössze 50 kilométerre található Valledupartól. 

Másnap hajnalban indulunk útnak, ekkor még mit sem sejtve abból, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb kalandja veszi kezdetétA legédesebb álmából felkeltett recepciósnak halvány fogalma sincsen, hogy honnan indulnak a buszok Pueblo Bellóba, csak annyit mond, a legokosabb, ha a piac felé vesszük az irányt. Az utcák néptelenek, a város még mély álmát alussza. Végül a piac mögött bukkanunk egy beállóra, ahol piros kisbuszok sorakoznak Pueblo Bello felirattal a szélvédőn. Nagy meglepetésünkre az egyik már majdnem teli, épp csak két utasra vár, így azonnal indulunk.

Reggel 8 előtt érkezünk meg a jellegtelen hegyvidéki faluba, Pueblo Bellóba. A néhány utcás kereskedelmi csomópont vélhetően azért jött létre, hogy a hegyekből érkező indiánok eladhassák terményeiket és beszerezhessék azokat a dolgokat, amiket odafenn a hegyekben nem tudnak maguknak megtermelni vagy előállítani.

Ilyen 4x4-es dzsippel lehet Nabusimakéba jutniIlyen 4x4-es dzsippel lehet Nabusimakéba jutni

Egy óra múlva érkezik egy négy kerék meghajtású dzsip, ami állítólag minden nap egyszer megteszi az utat a 30 kilométerre található Nabusimakéba, összesen 3 óra alatt. Hogy a menetidő ezen a 30 kilométeren miért vesz igénybe egy fél napot? Világossá válik nem sokkal azután, hogy elhagyjuk Pueblo Bellót. 

Az erodálódott homokkőbe vájt úton mindenütt több méter mély, hosszanti irányban húzódó beomlások, valamint az út közepén emelkedő jókora sziklák jelentenek kihívást a sofőröknek. Európában az ilyenfajta úton max extrém terepversenyeket rendeznének, nem utasokat szállítanának, de hát ez Kolumbia. Bár az anyósülésen ülök, így is kis híján kijön a reggeli fánkom.

Tényleg pocsék az útTényleg pocsék az út

- Ugyan ki jön majd a segítségünkre, ha fenékkel végleg benne maradunk egy jó méteres kátyúban? - tör ki belőlem az aggodalom, mivel a dzsip függőleges irányban többet mozog, mint vízszintesen.
- Ne aggódjon, hölgyem! 20 éve minden nap megteszem ezt az utat és eddig csak egyszer ragadtam benne - szólal meg Eduardo nevű sofőrünk, aki egyébként tényleg zseniálisan kormányozza a járművet egyik mélyedésből a másikba.
- Hogyhogy 20 éve? Azóta nem újította senki fel ezt az utat?
- Felújítani?! - nevet - Az arhuacók elvannak a maguk világában, nem érdekli őket az út. Az állam minden évben felajánlja nekik, hogy leaszfaltozza az utat, de ők nem akarnak gépeket látni a hegyekben. Egyszer majd végleg járhatatlanná válik, akkor talán meggondolják magukat.

Eduardo vicces figura és úgy tűnik, szereti a kihívásokat. A sofőrködésnél csak a nősülés megy neki jobban, mert eddig összesen kilencszer házasodott, és pont ugyanennyiszer vált is el. Most épp nőtlen. Endrét arról győzködi, hogy hozzon neki egy gringát a következő alkalommal, ha erre jár. 

Folyókon is átkelünkFolyókon is átkelünk

Rajtunk kívül még két utas van a kocsiban. Rafael egy köpcös kereskedő, aki azt mondja, az arhuacók földje kiváló a kávétermesztésre, de hiába fizet nekik kétszer annyit, mint egy átlag gazdának, az indiánok nem akarnak senkivel sem együttműködni. Ez alól csak az a néhány család a kivétel, akik felismervén, hogy a 21. században nem éri meg bezárkózni, gyerekeiket a városokba küldik továbbtanulni.

Egy 18 év körüli, hosszú, fekete hajú, jóképű srác, Alexandro ül mellette, arhuaco népvisleletben. Fehér, lepedőszerű ruhát visel, fején merev, szintén fehér színű fejfedőt hord, oldalán egy mintás, horgolt tarisznya van, amiből kokalevél szag árad. Egyik kezében egy maroknyi méretű tököt tart, a másikban egy parányi botot, amit időnként beletuszkol a tök belsejébe, majd gondosan lenyalogatja azt, máskor meg szabálytalan formákat, vagy köröket rajzol vele a levegőben. Keveset beszél, de azért a három órás zötykölődés alatt ő is szóra bírható. Azt mondja, hogy programozónak tanul az egyetemen, de most hétvége van, így hazamegy meglátogatni a családját. Hét közben erre nincs esélye, mivel a majd öt órás utazás után még vagy két órás gyaloglás vár rá. 

Bőven dél van, amikor egy gyönyörű völgyben megpillantjuk a másfél méter magas, tömör sziklafallal körülvett indiánfalut. Eduardo a tisztás túlsó végében áll meg, és egy ranch kapujánál tesz ki bennünket. A kerítésen belül egy jókora barna kutya heverészik. 

Elsőre ennyit látunk a falubólElsőre ennyit látunk a faluból

- Ebben a házban lakik Lorena, aki ad ki bungallókat a bonachiknak.
- Bonachiknak? - nézünk rá bután.
- Az ő nyelvükön a bonachi idegent, külföldit jelent. 
- És a kutya? - nyilal át az agyamon a thaiföldi kutyaharapás lidérces emléke. 
- Brunslinak hívják. Menjetek be nyugodtan, nem bánt! - bíztat, majd visszaül a kocsiba és megkerülve a tisztást eltűnik az erdőben a fák közötti földúton.

A zárt kaputól a ház vagy 20 méterre van. Csengő sehol, így kezünkbe vesszük az irányítást és átmászunk rajta be az udvarra. Egy jó házőrző már régen lerángatta volna rólunk a gatyát, de Brunsli szerencsére nem veszi zokon a területsértést. háznál egy fiatal lány nyit ajtót, európai viseletben.

- Lorenát keressük.
- Én vagyok. Miben segíthetek?
- Turisták vagyunk, Eduardo tanácsára jöttünk ide. Szállást keresünk éjszakára.

Lorena beenged minket a házikó mögötti udvarba, ahol csodás veteményeket látunk. Guayaba illat lengi be a yukka-, a bab-, a tök- és kávéföldeket, míg a kert végében egy kristálytiszta patak csörgedezik, aminek a partján három pálmatetős vályogház áll, döngölt padlóval, apró ablakokkal. Belül nagy a sötétség, az ajtón beáradó kis fénynél három ágy körvonalai vehetők ki.

Itt kaptunk szállást Lorenától     Itt kaptunk szállást Lorenától

 - Itt megalhatnak. A bungaló 60 000 pesoba kerül fejenként, napi háromszori étkezéssel. Hamarosan elkészül az ebéd. Addig is a legjobb, ha átmennek a faluba és kérik a sámánok engedélyét az itt tartózkodásra!

Lorena elég szűkszavú, de egyenes lány, így szedjük a sátorfánkat és átkutyagolunk a tisztás túlsó oldalára, ahol lovak, birkák és malacok legelésznek. Jó 20 perc múlva érünk a körülfalazott szent falu bejáratához. A kapu gondosan be van lakatolva, pár percig tanácstalanul álldogálunk előtte. Eközben megjelenik egy asszony. A kocsiban megismert sráchoz hasonlóan fehér lepelt visel, ami a derekán egy madzaggal van átkötve, nyakán apró gyöngyökből fűzött láncok lógnak. Messziről jöhet, mert fáradtnak tűnik.

Ebben a völgyben fekszik NabusimakeEbben a völgyben fekszik Nabusimake

Fedetlen fejéről kissé ápolatlan, koromfekete haja egészen a háta közepéig lóg félig takarva a zsákforma táskáját, amit a homlokán megtámasztva cipel a hátán és amiből egy egy év körüli kölyök kamillázik kifelé. Az asszony egy pillanatra sem néz ránk, üdvözlésünkre egy halk 'dusano'-val válaszol. A kapu mellett az egyik falrészhez támasztott létrához ballag, átmászik rajta és eltűnik a rejtélyes fal túloldalán. Összeszedjük a bátorságunkat és követjük, elvégre valahogy be kell jutnunk a sámánokhoz

A fal másik oldalán egy egészen más világ tárul elénk. Kör alapú, tapasztott sárból épült, pálmatetős fehér házak sorakoznak, amik között gömbölyű kövekkel kirakott szűk, árnyékos sikátorok futnak. Egy-két asszony tűnik fel fehér lepelben, de alighogy megpillanatanak minket, azonnal a házaikba menekülnekBeparancsolják a gyerekeket is és becsukják az ajtót. Egy férfi megáll mellettünk, barátságtalanul biccent a fejével, hogy kövessük és az egyik parányi, dohos szagú házikóba vezet minket. Annyira nagy a sötétség odabenn, hogy kezd rám törni a félelem, amikor egy férfi hangját hallom meg, aki indiánnyelven motyog valamit, majd megszólal spanyolul.

Arhuaco kislányArhuaco kislány

- Dusano bonachik! Mi dolguk erre? - üdvözöl minket az arhuaco indián.
- Turisták vagyunk - adja Endre a lényegretörő választ - szeretnénk pár napot eltölteni a faluban és készítenénk néhány fotót. Ehhez kérnénk a sámánok engedélyét. 

Lassan hozzászokik a szemünk a sötéthez. Egy rozoga asztal körvonalazódik ki, előtte két népviseletbe öltözött, hosszú hajú indián férfi áll, mögöttük a ház félhomályában két másik fekete szempár figyel némán és szigorúan. Magunkra erőltetünk egy kis mosolyt, de a jég csak nem akar megtörni.

- Írják föl a nevüket erre a papírra - vet elénk az egyik férfi egy egérrágta füzetet - és fizessenek fejenként 20 000 peso regisztrációs díjat! - adja ki az ukázt - A faluban nem maradhatnak, csak a kerítésen kívül. Fotózni tilos! Most távozzanak, nem érünk rá!

A sámánok szava komoly dolog, eszünk ágában sincs vitázni, bár azt nem értjük, ha a faluban úgysem maradhatunk, akkor miért kell kifizetni a fejenként 10 dollárt? Tudomásul vesszük a lehúzást, majd visszabattyogunk a szállásunkra, ahol Lorena egy-egy tál ichituyca'ava nevű feketebablevessel vár minket.

Egyszerűen csak ichituyca'avának hívják az arhuacók a bablevestEgyszerűen csak ichituyca'avának hívják az arhuacók a bablevest

- Te nem vagy arhuaco, ugye Lorena?
- Az apám az volt, de anyám bogotái. Én öt éve költöztem vissza a városból a hegyekbe azután, hogy férjhez mentem egy arhuacóhoz. De nekünk már nem lehetnek mamók a gyerekeink.
- Mamók?
- Az arhuacók így nevezik a sámánjaikat.

Lorena körül két pici gyerek sertepertél, majd megjelenik népviseletben a nagymama. Mesélni kezdenek nekünk. 

Az arhuaco indiánok nagyon zárkózottak, máig őrzik hagyományaikat. A természeti képződményeknek szent, emberfeletti erőt tulajdonítanak. A Nap a vallásukban az apa szerepét tölti be, csakúgy mint a havas hegycsúcsok, a Föld és a Hold pedig az anya. A nők a faluban szülnek, nem kórházban, és minden gyermek születésénél jelen kell legyen egy mamó, aki a születés pillanatában a kezébe veszi a gyermeket, és a szellemek segítségével eldönti, hogyha kisfiú, akkor azért érkezett-e a földre, hogy ő is sámán legyen vagy azért, hogy ételt termesszen a népének. 

Talán belőle is mamó leszTalán belőle is mamó lesz

Mamónak lenni nagy megtiszteltetés, de óriási felelősséggel és számos kötelességgel járó feladat. A sámánjegyeket viselő kisfiút 8 éves kor körül egy barlangba kísérik és ott magára hagyják. A következő 8-10 évben ez lesz az ifjú mamó új otthona és amíg felnő, az öreg sámánok naponta oktatják, miként kell gyógyítani és a szellemek tanácsait megfogadni. Azután, ha felnőtt, visszatér a faluba és ugyanúgy dolgozik, mint a többi arhuaco, de mamóként haláláig az lesz a feladata, hogy fordítson az emberek és szellemek között

A mamók a kapocs a földi lét és a szellemvilág között     A mamók a kapocs a földi lét és a szellemvilág között

A mamóknak rendszerint két feleségük van. Az első egy korban hozzájuk illő, a második egy fiatalabb nő, akit akkor választanak, ha a feleségük terméketlenné válik. A házasságkötési szándék minden arhuaco indián számára egy mamó felkeresésével kezdődik, aki látomásai alapján eldönti, hogy a két fiatal egybekelhet-e. A ceremóniát egy hónapos megtisztulási szertartás előz meg, ami alatt a jegyesek nem találkozhatnak, és be kell tartsák a mamó által előírt dolgokat. Akad, aki napokig nem fürödhet, nem ehet vagy nem aludhat, azért, hogy ne kerüljön kapcsolatba negatív energiákkal, amik fertőznék a lelkét, illetve akadályoznák a tisztító szertartás sikerét. A férfiaknak és a nőknek külön temploma van, amit curvának neveznek.

Szent fa NabusimakébanSzent fa Nabusimakéban

Az arhuacók életében fontos szerepet tölt be a völgy több pontján feltűnő szent fa. A közép- és dél-amerikai ősi kultúrákban az életfának mindig kiemelt szerep jutott, de a shuarokon kívül eddig nem találkoztunk olyan közösséggel, akik a jelenkorban is mágikus erővel ruháznák fel a fákat. Mostanáig.

Bár a szent faluba egyelőre nem áll szándékunkban újra belépni, a délutáni órákban nekivágunk, hogy fölfedezzük a környéket. A völgy egy igazi édenkert.tisztást minden oldalról erdő veszi körül, amiben kristálytiszta, hűvös vízű patakok csörgedeznek. Az ösvényen sétálva egy különös alakba botlunk. A 40 év körüli emberről, akit Cocopilnak hívnak, lerí mesztic mivolta, mégis arhuaco ruhát visel. Azt mondja, épp egy halott sámánt készül meglátogatni

Mesés völgyben fekszik NabusimakeMesés völgyben fekszik Nabusimake

- Tegnap éjjel meghalt a falu bölcse, hozzá megyek látogatóba. Ha van kedvetek, tartsatok velem!

Lehet erre nemet mondani? Cocopil, ha szeretné se tudna minket magáról levakarni. A 96 évesen elhunyt öreg sámán háza a völgy másik végében található, szerencsére a szent falun kívül, így mi sem vagyunk kitiltva a területről. A másfél órás séta különös beszélgetéssel telik. Kiderül, hogy a srác egy bogotái természetgyógyász, aki mélyen tiszteli az arhuacókat, akiknek sámánjai titokzatos tudás birtokában állnak.

Tíz éve tanulja tőlük a gyógynövényekkel való gyógyítást, és a tegnap meghalt sámánra már-már úgy tekint, akár a nagypapájára. Az élet az arhuacók szerint a halállal nem ér véget, csak éppen a lélek új útra térését jelenti. De mielőtt ez megtörténne a halált követő két napig a halott a saját házában marad abban a helyzetben, ahogy a halál érte, és várja, hogy minden élő, aki búcsút akar venni tőle, személyesen meglátogassa és vigyen neki valami ajándékot. Út közben felbukkan néhány arhuaco a házhoz vezető ösvényen, akikkel Cocopil kokalevelet cserél a vállán lógó tarisznyájából. Érdekes, az arhuacók pont úgy üdvözlik egymást, mint a taquileiek a Titicaca-tavon

Fiatal mamók egy csokorbanFiatal mamók egy csokorban

A háznál óriási a tömeg. Kicsik, nagyok, közepesek, férfiak és nők sorakoznak a bejáratnál. Akik már tiszteletüket tették a megboldogult öregnél, azok a szomszédos házak előtt összetákolt padokon ücsörögnek. Nem sokat törődnek velünk, pedig vélhetően ritkán látnak szőke bonachit. Mindenki végzi a dolgát. Sok asszony kezében orsó van - ők usának nevezik -, amire hihetetlen gyorsasággal tudnak gyapjút feltekerni. A fiatalabbak láncot fűznek, egyesek - köztük sok 15 év körüli lányka - előrehúzzák az egyébként hátukon fityegő zsákjukat és szoptatják a csemetéjüket. 

A férfiak első pillantásra lepedőszerű ruhájukkal és hosszú fekete hajukkal nagyon hasonlítanak a nőkre, de aztán sikerül felfedeznem a népviseletben rejlő, nemhez kapcsolódó különbségeket. Azontúl, hogy a férfiakon kemény fejfedő van, a térdig érő lepel alatt rövidnadrág szerű szőttes anyagot viselnek, oldalukon pedig kis kokalevél tartó tarisznya fityeg. Szemben a kecsuákkal és az aymarákkal, az arhuacóknál a nők nem fogyaszthatnak kokalevelet

Poporó, az arhuacók misztikus eszközePoporó, az arhuacók misztikus eszköze

Sok férfi kezében van egy tök és egy pálca. Időnként megnyalják a pálcát és rajzolgatnak vele a tök körül, mint Alexandro tette azt a kocsiban idefelé. Cocopil nem sokkal később elárulja nekünk, hogy a tök neve poporó, a pálcát pedig soknának hívják, de a hozzá kapcsolódó ceremóniát máig homály fedi. Senki nem tudja, hogy a pálcával miért rajzolnak "rúnákat" a poporó körül, és hogy a rajzoknak van-e valami értelme. Az antropológusok máig nem fedeztek fel benne rendszert, s mivel az arhuacók számára a poporóról tabu beszélni, nem tudjuk pontosan mi célt szolgál az egész.

Egy biztos, a sárga színű tökben kagylóból nyert meszet tartanak. Állítólag azért kell, hogy felerősítse a kokalevél hatását, ami segítséget nyújt ahhoz, hogy a mamók meghallják a szellemek szavát. Merthogy a poporót állítólag csak mamók használhatják. Ezek szerint Alexandro is egy arhuaco sámán? Hétköznap a városban ül a számítógép előtt és programoz, majd eljön a péntek, amikor európai ruháját népviseletre cseréli, rágja a kokalevelet, nyalja a soknát és egyszeriben indián mamóvá alakul át. Cocopil azt mondja, a kagylópor a kokalevéllel nagyon durva, úgy mar, mintha chilivel tömné ki a száját az ember

Arhuaco asszonyArhuaco asszony

Nem akarunk tolakodóak lenni, így nem megyünk be a halotthoz, egy közeli padon várjuk meg, amíg Cocopil visszatér. Azt mondja, hogy a temetés holnap a délelőtti órákban várható, de a helyszín még bizonytalan, mert azt az éjszaka folyamán a mamók fogják megálmodni. A szellemek utasítása alapján lehet akár a falu közelében vagy odafenn a havasokban is. Búcsút veszünk új barátunktól és visszatérünk a völgy túloldalára. Megtisztálkodunk a patak vizében és lelkesen belapátoljuk Lorena vacsorára szánt amun nevű édeskés töklevesét egy kis kecskesajttal.

Rémült tekintetRémült tekintet

Másnap reggeli után szállásadó családunk népviseletbe öltözik, és várják, hogy kiderüljön, hol lesz a temetés. Az egyik szomszéd érkezik a hírrel, miszerint mamók jóslata alapján az öreget a házától nem messze eső domboldalban helyezik örök nyugalomra. Délelőtt fél 10-kor, nem sokkal a család távozása után mi is a halottas házhoz indulunk. Nem tudjuk, hogy mehetünk-e, de tegnap is megtűrtek minket az egyik padon ücsörögve, tán most sem zavarja majd őket, hogy ott téblábolunk.

Arhuaco kislány portréjaArhuaco kislány portréja

Elhaladunk a sírhelynek kijelölt domboldal mellett is, ahol a kopár földben négy fiatal férfi ás egy jókora gödröt. A háznál nagy a tömeg, sokan még most is a bejárat előtt sorakozva bebocsátásra várnak, hogy búcsút vehessenek a mamó lelkétől. Nem merünk fotókat készíteni, csak figyelünk és várunk.

A tömegben kevés a bonachi. Van egy pár fős fehér csoport, akikkel sikerül még a temetés előtt szóba elegyedni; az állam küldte őket, hogy a falu lakóit regisztrálják és személyi igazolványt készítsenek nekik. Egyikük büszkén mutatja a halott mamóról készített fényképet a mobilján.

A halott mamó (Fotó: Alexander Moreno)     A halott mamó (Fotó: Alexander Moreno)

Feltűnik egy fiatalabb srác is, akiről később tudjuk meg, hogy antropológus és második éve él az arhuacók között. Neki sem sikerült még megfejtenie a poporó célját, de azt mondja, jó úton halad. Az egyik fa alatt néhány mesztic beszélget, szívesen váltanak velünk pár szót. Földművesek, családjukkal 20-30 éve érkeztek a környékre, és a most elhunyt mamó segítette őket földhöz. Egyikük azt állítja, apa-fiú viszonyt ápolt az öreg sámánnal, ezért ha szeretnénk, megadja nekünk az engedélyt a fényképezésre. Körbenézünk, s azt látjuk, a környéken ácsorgó arhuacók mind biccentenek a fejükkel, hogy fotózhatunk. Egy dolgot szigorúan tilos: fiatal, termékeny nőt fotózni! Az arhuacók hite szerint ugyanis, ha fénykép vagy rajz készül egy nőről, az meddőséget okoz. 

A tömeg csendes készülődését három idős nő siratóéneke töri meg, akik egyszer csak egymást karöltve, apró tánclépésekkel kisétálnak a ház ajtaján és a sírhely felé indulnak. Mögöttük arhuaco férfiak kisebb csapata lépdel egy fára kötött függőágyat cipelve, amiben az időközben zöld növényekbe bugyolált holttest ül.

A sirató asszonyok kilépnek a házból     A sirató asszonyok kilépnek a házból

tömeg a domb derekáig követi őket. Itt a férfiak a mamót a gödörbe csúsztatják, vizet, élelmet és kokalevelet helyeznek mellé. Lorena később elárulja nekünk, hogy mindez azért történik, mivel a mamó lelke előtt most igen hosszú út áll, szüksége van némi útravalóra. Ezután elégetnek néhány növényt és páran arhuaco nyelven beszédet intéznek az elhunythoz. Ebből ugyan egy szót sem értünk, de a hangulat olyan vidám, hogy ha nem tudnám, hogy temetésen vagyunk, az időnként felnevető tömegről könnyen azt hihetném, hogy vicceket hallgat.

A holttestet behelyezik a sírba     A holttestet behelyezik a sírba

A beszédek után a sírhely fölé egy nagy, kövekből álló tornyot építenek. Olyan, mint egy chullpa, ami megint csak a Titicaca-tó körül volt jellegzetes temetkezési forma. Ez úgy történik, hogy mindenki visz egy követ a sírhelyhez, amit a torony oldalára és tetejére a tapasztott sárba helyez.

Köveket cipelnek a temetkezési toronyhozKöveket cipelnek a temetkezési toronyhoz

A sírt végül egy férfi - az utolsó pillanatban kimászva a holttest mellől - egy 4-5 méter hosszú farúddal zárja le, ami az ég felé mutat. Egy kötelet csavarnak rá, aminek a végét a halotthoz kötik. Állítólag a lélek ezen keresztül tud majd "kimászni" a sírból, hogy megkezdhesse hosszú útját következő élete felé. 

A kötél azért kell, hogy a lélek el tudja hagyni a testet     A kötél azért kell, hogy a lélek el tudja hagyni a testet

A temetési ceremónia után az egész falu a hegy oldalában marad és kellemes hangulatú beszélgetéssel, közös italozással múlatja az időt. Minket egy dolog zavar csupán: az irdatlanul erős nap, aminek hála másfél óra alatt minden naptej ellenére paprikavörösre sülünk.

Mindenki a temetést figyeliMindenki a temetést figyeli

Az antropológus srác (aki már kétszer járt amúgy Budapesten és a kedvenc városának tartja) azt mondja, ilyenkor már nem történik semmi, lassan mindenki visszatér a házához. Rövid trécselés után mi is visszamenekülünk a szállásunkra, és a délután további részét patakban hűssöléssel és peto (az arhuacók édes tejbekukoricája) majszolással töltjük abban reménykedve, hogy másnap végre megkapjuk a sámánok engedélyét a szent faluba való belépésre és fotózásra. Lorena nem fűz hozzá nagy reményt, azt mondja, eddig csak néhány TV-stábnak és újságírónak engedték a filmezést és fényképezést odabenn.

Fiatal arhuaco a hegyoldalbanFiatal arhuaco a hegyoldalban

Másnap reggeli után útnak indulunk Nabusimakéba. Már rutinosak vagyunk, rögtön a létra felé vesszük az irányt és hipp-hopp a falakon belül találjuk magunkat. A falu épp olyan rideg, mint amilyen első alkalommal volt: az asszonyok és a gyerekek igyekeznek másodpercek töredéke alatt eltűnni a szemünk elől

Egyenesen ahhoz a házhoz megyünk, ahol két napja a mamók csapata fogadott bennünket. A házban ugyanazok a figurák ülnek az asztal körül a nagy sötétségben és semmivel nem tűnnek barátságosabbnak, mint ezelőtt két nappal. Húzzák a szájukat, végül kinyögik, hogy újabb 20 000 peso ellenében két fotót engedélyeznek, no és azt, hogy egészen addig a faluban maradhatunk, amíg elsétálunk a kijáratig. Nyugtázva, hogy ismét két lábon járó bankjegynek néznek, letesszük az újabb 20 000 pesót az asztalra, majd kijövünk a házból. Mondanom sem kell, hogy "véletlenül többször eltévedünk", mielőtt megtalálnánk a kijáratot, fényképező pedig kettőnél kicsit többször exponál

Nabusimake

Nabusimake

NabusimakeNabusimake, az arhuacók szent faluja

Ahogy hátranézünk, látjuk a sámánok elégedett arcát, mi pedig szintén elégedetten átmászunk azon a bizonyos létrán, ami mögött megtaláltuk a rejtélyes, szent falut. Visszatérünk a szállásra, hogy búcsút vegyünk Lorena családjától és a földi paradicsomtól. Nem sokkal dél után befut a tisztásra Eduardo, hogy küzdelmes útját vissza Pueblo Bellóba a mi társaságunkban tegye meg... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Kolumbia az elmúlt száz évben néhány focistán és Pablo Escobaron túl két nagy hírességet adott a világnak: Shakirát, az énekesnőt, valamint Gabriel García Márquezt, a Száz év magány Nobel-díjas íróját. Shakira Barranquilla szülöttje, Gabo - ahogy a helyiek hívják - pedig Aracataca falujában nevelkedett. Mindketten magukkal vittek egy életérzést, amit csak az érthet meg, aki már járt Barranquillában és Aracatacában.

Felbuzdulva a Santa Marta-i szervizes srác javaslatán, másnap kirobogunk a terminálra és felülünk egy Barranquillába tartó autóbuszra. Közel két óra alatt érkezünk meg Atlántico megye ipari és kulturális központjába, az ország negyedik legnagyobb városába. Azt, hogy nekünk, mint turistáknak a kamerajavításon kívül nincs itt a világon semmi keresnivalónk, nyugtázzuk az első másfél óra után, ami alatt a város szedett-vedett utcáit rójuk, hogy szállást találjunk. Látjuk például a katedrálist, aminél rondábbal még nem nagyon sikerült találkoznunk utunk során.

Színháznak néz ki Barranquilla katedrálisaSzínháznak néz ki Barranquilla katedrálisa

Végül egy egészen újnak ható panzió elfogadható minőségű szobájában kötünk ki, ahol gyanúsan sok a nagy méretű tükör. Bordélyház vagy sem, ez van 25 dollárért, a városnak ezen a viszonylag biztonságosnak tartott részén egyszerűen nincs olcsóbb opció.

Mire lepakoljuk a csomagokat 5 óra is elmúlik, így a Sony szervíz felkutatása másnapra marad. Helyette a szállóval szomszédos park felé vesszük az irányt. Amíg a szülők a padokon ücsörögnek, addig a gyerekek valami új őrületnek hódolnak: kerekekkel felszerelt, mókás nyugágyakban kergetik egymást a járdán. Hamarosan sötétedik, így a mai napba már csak egy jó sült hal, egy zseniális maracuyás szószban forgatott marhanyelv és egy frissen facsart luló fér.

Másnap reggel nagy lelkesen összecsomagoljuk a meghibásodott fotómasina minden papírját és útnak indulunk. Csak a kapuban tör ránk a felismerés: vasárnap van. A Sony szervíz? Naná, hogy zárva. Hurrá! Nyertünk egy hangulatos vasárnapot a világ egyik legrondább metropoliszában. 

A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű     A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű

Barranquilla a legveszélyesebb városok listáján mindössze az ötvenedik, így nem sokat teketóriázva vágunk neki a város másik végében található San Nicolas térnek. Az elhagyatott utcákon a vasárnap délutáni hőségben könnyen lehet, hogy csak mi ketten kóválygunk. Ez azért nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul a térhez közeledve megváltozik minden, és a csendes utcákat egyszeriben rossz arcú tolvajoktól és nincstelenektől hemzsegő, rothadt szagú piac váltja fel, ahol bokáig gázolunk a bűzös szemétben, miközben igyekszünk nem tudomást venni a hozzánk intézett keresetlen szavakról. Minden percben az az érzésünk, hogy a kameránkért vagy a zsákunkért simán kést mártanának belénk. Gyorsan lövünk pár fotót a San Nicolas térről, majd eltiplizünk a környékről.

Barranquilla valódi arcaBarranquilla valódi arca

Másnap végre hétfő, irány a Sony. Már reggel 9-kor 36 fok van, így nem mondom, hogy jól esik a másfél órás kutyagolás a szervízig, ami juszt se ott van, ahol a térkép mutatja, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek egy Sony szervízt európai fejjel gondolnánk. Mondjuk úgy, hogy kívülről nézve semmiben sem különbözik azoktól a nevenincs fényképezőjavító műhelyektől, amik egy-egy piszkos és parányi garázsféleségben üzemelnek. Az aggodalmunk csak akkor kezd a tetőfokára hágni, amikor a szervizes srác fél órás javítás után a fejét csóválva megjelenik a gépünkből kiszerelt képstabilizátorral, és közli velünk, hogy ilyen alkatrész sajnos nincs nekik

Piaci hangulat BarranquillábanPiaci hangulat Barranquillában

- Ezt csak Japánból lehet beszerezni, így egészen biztos, hogy nem tudunk segíteni. Talán próbálkozzanak Bogotában - adja a tanácsot.
- Képstabilizátor nélkül működik?
- Igen, megy, de nem fog sokáig tartani. Mindenképp vigyék el Bogotába!

Barranquilla veszélyes és ronda, a gépet nem javítják meg, el innen! Délután kettőkor már a terminálon vadászunk az Aracatacába induló buszra. Mázlink van, épp 10 perc múlva indul. Két órás zötykölődés vár ránk kietlen vidéken keresztül, mire berobogunk a Barranquilla után nagyon kedvesnek és hangulatosnak mondható kis faluba, ami Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye nyomán Macondo néven lett ismert. Az író itt töltötte élete első 9 évét a jómódú nagyszülők parasztházában, amiben jelenleg a róla elnevezett múzeum működik, és mint olyan, hétfőn zárva tart. Másnap reggel viszont irány a nagyszülői ház.

A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt     A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt

Márquez 1928-ban született, és mivel a nagyszülei ellenezték a szülők házasságát, a kisfiú nevelését kivették az anya kezéből és magukra vállalták. Ez több szempontból is érdekes. Egyrészt az elsöprő sikerű regényben is találunk példát hasonló sorsú gyerekre, aki ráadásul épp úgy a nagynénjével együtt nevelkedett, mint az író, másrészt ez az időszak a nagypapa meséivel annyira meghatározó volt az életében, hogy ő maga azt vallotta, 9 éves kora után nem is történt az életében semmi említésre méltó, ami mókásan hangzik annak tudatában, hogy külföldi tudósítóként dolgozott Rómában, Párizsban, Barcelonában, majd élt Caracasban és New Yorkban is.

A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát     A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát

Azt mondják, a Száz év magány önéletrajzi ihletésű. És valóban, a parasztház egyes udvarra nyíló helyiségeiben a regény történetei olyan mértékben elevenednek meg az előtt, aki ide belép, mintha maga a könyv válna valósággá. Az az érzésem, hogy a konyhában bármikor ott teremhet Ursula vagy Amaranta, a műhelyben az asztal mellett pedig úgy sorakoznak az aranyhalacskák, mintha Aureliano épp csak az imént tette volna le a szerszámokat, amivel készítette őket. A kertben a vén fánál szinte már keresem a megtébolyult, öreg José Arcadio Buendiát.

Aureliano asztala és az aranyhalakAureliano asztala és az aranyhalak

Hogy maga a falu milyen? Pont olyan, mint bármelyik falu Észak-Kolumbiában. A főutca mentén mindenki árul valamit, a csacsis szekerek és az őket kerülgető tuktukok gázolnak a szemétben. Aracataca pont olyan szedett-vetett, mint amilyennek Macondót gondolja az ember a könyv alapján. A legtöbb házról lerí az igénytelenség, senkit nem érdekel a kosz. Van néhány család, akik próbálnak kitörni ebből a latin valóságból, de Aracataca messze van attól, hogy olyan legyen, mint Barichara vagy Salento.

Életkép MacondóbólÉletkép Macondóból

A múzeum megtekintése után leintünk egy minibuszt, ami Rio Bello felé tart. Ott átszállunk és másfél óra múltán megérkezünk Valleduparba. Azért kerültük meg a Sierra Nevada de Santa Martát, hogy találkozzunk a hegyekben élő arhuaco indiánokkal, bár azt továbbra sem tudjuk, hogy kontaktálunk velük.

Még több fotóért és sztoriért látgass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunkAhogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el PalominótDivathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyénPapucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio PalominónCsorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányrólTitokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterénGyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Rodadero

Brutális tömeg RodaderónBrutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa MartaRomkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Guajira-félszigeten élő wayúukról sok izgalmas dolgot lehet olvasni az interneten, de a valóság egy kicsit más, mint amire az ember azok alapján számít. Ekkora koszt még sehol nem láttunk, és az indiánoktól sem azt kaptuk, amit vártunk. Cabo de la Velában elég nagyot csalódtunk.

Maicaóból a Karib-tenger partján fekvő vidám és hangulatos városkába, a Száz év magány című regényben is gyakran emlegetett Riohachába utazunk. Hatalmas a kontraszt Venezuelához képest, például nyugodt szívvel léphetünk ki az utcára anélkül, hogy attól kellene tartanunk, valaki pisztolyt tart a fejünkhöz.

Jó másfél órán át bolyongunk a városban, hogy megfizethető szállásra bukkanjunk. Feladjuk, kénytelenek vagyunk elfogadni azt a Venezuela után kissé sokkoló tényt, hogy Riohachában nem lehet 25 dollár alatt megaludni. Miután lepakolunk a parányi, egyszerű szobában, lesétálunk a partra és az egyik étteremben elmajszolunk egy tál rákos rizst, amit egy rég áhított, mennyei lulólével öblítünk le. Nem fér a fejembe, hogy ebből a zseniális gyümölcsből miért csak Kolumbiában készítenek italt?

Riohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednekRiohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednek

A késő délutáni órákban az óriási pálmákkal szegélyezett partmenti sétányon latin párok andalognak, a homokos strandon kisgyerekes családok gyűjtögetik a kagylót, és mindenki tetőtől talpig ragad az utcai árusoktól vett görögdinnyétől és sült kukoricától. A járdán gyönyörű, színes, horgolt táskákat kerülgetünk, amiket megtermett, sötét bőrű, vászonlepelben járó indián asszonyok árulnak. A város főtere rendezett és tiszta, már-már azt is mondhatnám, hogy szép. Egy szó, mint száz, Riohacha kellemes hely.

Wayúu táskák színesítik a parti sétánytWayúu táskák színesítik a parti sétányt

Mi mégsem a városka miatt utaztunk idáig, hanem azért, hogy ellátogassunk a Guajira-félszigetre, és hogy találkozzunk a wayúukkal, akik azokat a színes táskákat készítik, amiket nem csak itt, hanem Kolumbia szerte mindenhol próbálnak rátukmálni a turistákra.

A wayúukat a homok, a szél és a Nap népének tartják, talán épp azért, mert ezenkívül más nem is nagyon akad a Guajira-félszigeten. Békés, de elég öntudatos törzs, még a spanyolok sem tudták őket távozásra bírni a sivatagból. A 20. század második felében aztán minden megváltoztott. A gerillák és a hadsereg egymás ellen vívott háborúja kiterjedt a félszigetre, menekülésre kényszerítve a wayúukat. Többségük Venezuelában kötött ki, és csak az utóbbi két évtizedben kezdtek el visszaszivárogni.

Wayúu asszony a Guajira-félszigetenWayúu asszony a Guajira-félszigeten

A wayúuk számára érdekes módon nem a férfi, hanem a termékenységgel és az élet adásának képességével megáldott nő a nagyobb érték. Tradícionálisan közülük kerültek ki a sámánok és a közösség vezetői is, bár a nőuralomnak ellentmond az a tény, hogy a számos afrikai törzsnél gyakorolt infibulációt - azaz a női nemiszerv rituális megcsonkítását - állítólag ők is alkalmazták a kislányoknál. Márpedig kétlem, hogy a személyiségi jogokat nem tisztelő, sok gyerek életét követelő veszélyes és rendkívül fájdalmas hagyománynak bármely közösségben nők volnának a támogatói.

A wayúukra jellemző a poligámia, de - ismét aláásva a nők felsőbbrendűségének képzetét - a kiváltság csak a férfiakat illeti meg. A házasság feltétele a lány családjával kötött gazdasági szerződés. A házasságkötés előtt a férfinek el kell látogatnia a lányos családhoz és tisztáznia kell, mennyi kecskét tud hozzátenni a családi vagyonhoz. Tiszta Afrika, nem igaz?

Ezen információk birtokában másnap reggel izgatottan pattanunk be az iránytaxiba, amivel egy unalmas pusztaságon át Uribia poros falujáig utazunk. Az úttal párhuzamosan vonatsín fut, amin Kolumbia legnagyobb szénbányájából, Cerrejónból szállítják a szenet a félsziget északnyugati csücskében fekvő Puerto Bolívárba, majd onnan hajókkal az Egyesült Államokba. 

Unalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la VelábaUnalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la Velába

Uribia az a hely, ahol véget ér az aszfaltút, s ahonnan kezdődik a sivatag. Innen egy teherautó platóján meglehetősen drágán, fejenként 15 000 pesóért utazunk Cabo de la Veláig. Csak néhány élettelen, szürke fatörzs töri meg a kietlen táj egyhangú látványát, no meg az a szembejövő teherautó, ami úgy felveri a port, hogy utána percekig nem találom a tőlem fél méterre ácsorgó Endrét.

Amúgy nem vagyunk egyedül a platón. Két német nővel, egy perui sráccal és bolgár barátnőjével, valamint négy argentin csajjal együtt utazunk a tengerpartig. Elég sokan vagyunk tehát, sofőrünk azonban úgy vélekedik, hogy van még kihasználatlan kapacitás hátul. Egyszercsak megáll egy háznál, és a lelkes turistacsapat kellős közepére egy mázsás olajoshordót és egy ember magasságú hűtőt biggyeszt. Legalább van mire leülnünk.

Az első wayúu ház   Az első wayúu ház

Cabo de la Velához közeledve megjelenik néhány bokor, amik színes köntösbe vannak öltöztetve. Nem kell népművészeti alkotásra gondolni, a szél díszítette fel nylonzacskókkal a kiszáradt növényzetet. Megjelenik az első wayúu farm néhány szegényes vályogviskóval, amik között tető magasságig emelkedik a szemétkupac. Semmi kétségem nincs afelől, hogy Nyugat-Szaharában járunk.

Tiszta udvar, rendes házTiszta udvar, rendes ház

A wayúuk sosem építettek városokat, legfeljebb 8-10 kunyhóból álló tanyákat. A házaikat (amiket miichinek neveznek) jellemzően uszadékfákból, fűből és gallyakból tákolták össze, csak a spanyolok megjelenése után kezdtek vályogot vetni. 

Klasszikus wayúu tanyaKlasszikus wayúu tanya

Mivel a wayúu legendák szerint Cabo de la Vela öble a halott lelkek hazája, sokáig még tanyát sem mertek itt létrehozni. Aztán jött a turizmus, és a környékről hirtelen mindenki ideköltözött. Cabo de la Vela ma már a legnagyobb wayúu település, egy új birtok ára közel annyiba kerül, mint Riohachában egy lakás. Az, hogy ez a rongyos halászfalu hogyan vált ilyen turistássá, egyelőre nem fér a fejembe, de az biztos, hogy az igénytelen épületek többsége egy hostelt vagy egy éttermet rejt.

Furgonunk megáll az egyik előtt, ahol rögtön el is foglaljuk aznapi szállásunkat. Nagy túlzás volna szobának neveznünk azt az omladozó vályoghelyiséget, ahová betuszkolnak minket, de legalább nem kell érte sokat fizetni. Megkockáztatom, hogy az ágyunkon több a homok, mint a tengerparton, de ez szállásadóinkat egyáltalán nem érdekli, mivel ők hagyományosan függőágyban alszanak.

Eddig nem nyerte el a tetszésünket a vidék, de talán majd a tengerpart. A szállónktól alig 30 méterre húzódó, több kilométer hosszú homokos föveny pont ugyanolyan piszkos, mint a falu. Mindenhol zacskókat fúj a szél, folyton arra kell figyelnünk, hogy ne gyalogoljunk bele egy kupac kecskebogyóba. A strandon alig pár ember lófrál, többnyire hozzánk hasonló hátizsákosok, akiknek ugyanúgy tanácstalanság rí le az arcáról. Ez lenne a Kolumbia szerte mindenhol hirdetett mesés Cabo de la Vela? Hiszen itt nincs semmi, csak néhány szakadt ház, pár unott demóindián és ipari mennyiségű kecskeürülék.

Halász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerpartonHalász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerparton

Felerősödik a szél, aminek hála megjelenik néhány kiteszörfös; legalább van mit néznünk a naplementében. Megkordul a gyomrunk, így beülünk az egyik comedorba, ahol 20 percbe telik előkeríteni egy pincérfélét. Végül jól sül el a dolog, Cabo del la Vela ugyanis vélhetően az egyetlen hely Kolumbiában, ahol 8 dollárért lehet enni egy finoman elkészített langusztát. Legalább az este jól kezdődik.

Nyolc dollárért megéri langusztát enniNyolc dollárért megéri langusztát enni

Visszafelé sétálva összefutunk a perui-bolgár párossal, akik nehezen álcázzák csalódottságukat.

- Holnap megyünk innen - kezdi a srác- Nincs miért itt maradni.
- Merre mentek? Punta Gallinasba?
- Dehogyis! Most beszéltünk egy sofőrrel, 180 000 pesót kér az útért.
- Az nem olyan drága, ha össze tudjuk dobni páran - okoskodom.
- 180 000 pesó fejenként, és minimum tíz emberrel indul neki - savaz le minket a perui.

Sok helyen olvastuk a neten, hogy a Guajira-félsziget legizgalmasabb partszakasza az ide kb. 100 kilométerre fekvő Punta Gallinas. 180 000 peso az 80 dollár fejenként, ennyit egészen biztosan nem fizetünk egy kirándulásért. Később több kocsi is megáll mellettünk, hogy holnap nagyon szívesen elvisznek minket a félsziget északi csücskében fekvő faluba. Olyan is akad, aki felajánlja, csak minket kettőnket akciósan, 1,5 millió pesóért elvisz és még vissza is hoz. Ennyi pénzből egy hétig elvagyunk luxuskörülmények között Isla San Andrésen, úgyhogy követjük mi is a perui-bolgár párost: holnap elhagyjuk ezt a koszfészket.  

Kiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la VelaKiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la Vela

Este enyhül a hőség, a helyiek is kimerészkednek házaikból, de mivel nincs áram, a generátor működtetése pedig drága, nem sokáig viháncolnak az utcákon. A közösségi fürdőben persze nincs víz, csak vödörből lehet merni, azt is csínyján, mert nincs belőle sok. 

Szállásunkon azt mondják, hogy a furgonok reggel 4 és 9 között indulnak vissza Uribiába. Az, hogy ennek a kijelentésnek csak az első fele igaz, akkor derül ki, amikor reggel 6-kor a szállás előtt ácsorogva felvilágosít minket egy csapat táskát horgoló öreglány:

- Minden kocsi elment 4-kor. Majd holnap lesz újra fuvar. 

Mielőtt nyugtáznánk, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen ragadtunk, érkezik egy kocsi egy bogotái párral a platóján, és felvesz minket. Rendbontóan nem a "kitaposott" földúton megyünk keresztül, hanem a sivatag kaktuszosában törünk utat magunknak. Reggel 9-kor farkaséhesen és a szomjúságtól majd elpusztulva érünk Uribiába, ahol azonban a sarki boltban nincsen ásványvíz, sem üdítő. Van viszont sör, így hát azt reggelizünk, amitől gyorsan rendben lesz nem csak az emésztésünk, de a közérzetünk is.

Wayúu kislány Cabo de la VelábanWayúu kislány Cabo de la Velában

A bogotái párral együtt fogunk iránytaxit Riohacha felé. Az egyik kereszteződésben az út szélén frichét, azaz sült kecskehúst árulnak arépával, amivel sikerül felitatnunk a még fel nem szívódott folyékony kenyeret. Egyáltalán nem jó, de hát az elmúlt másfél napban semmi sem volt igazán jó, leszámítva a langusztát.

Cabo de la Vela hatalmas csalódás volt. Elhiszem, hogy azokat a turistákat, akik még életükben nem láttak népviseletbe bújt indiánokat, megbabonázza a hely, de azt nem nagyon értem, hogy nem veszik észre, hogy ez az egész egy nagy színház. Utoljára az Úszó-szigeteken éreztem hasonlót; ott is csak addig kedvesek az emberrel, amíg az hajlandó költeni. Lehet, hogy Punta Gallinas és környéke más, de el kell telnie egy kis időnek, hogy újra a Guajira-félszigetre vágyjak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.

A venezuelai helyzetet gyönyörűen ábrázolja, hogy évről évre egyre nehezebb az utazás. Az embereknek nem futja jegyre, ezért sok helyen megszűnt a buszközlekedés. Maradnak a jóval drágább por puestók, a 6-7 ember szállítására alkalmas, 40 éves Dodge-ok. Carorából sincs busz Maracaibóba, így kénytelenek vagyunk ismét egy ilyennel utazni. Ciudad Ojedáig két óra az út, onnan Maracaibo újabb 40 perc. A délutáni órákban futunk be Venezuela második legnagyobb városába, ahol utoljára 2013 végén jártunk.

Ugyanahhoz a szállóhoz igyekszünk, ahol korábban is megszálltunk. A Golden Monkey Suite egy három csillagosnak mondott üzleti hotel, ami pont ugyanúgy le van robbanva, mint minden Venezuelában. Bár van medence, víz nincs benne, a fürdőszobánkban a tükör össze van törve, de kicserélni nem tudják, mert a városban nem lehet tükröt kapni. Hét dollárt fizetünk a szobáért, fele annyit, mint 2013-banA szálló éttermében próbálunk vacsorázni, de csirke kivételével nincsen semmi. Azt mondják, hónapok óta nincs se marha-, se disznóhús a piacokon. A csirke sem csirke, hanem valószínűleg kutya. Illetve ilyen szép nagy és vörös húsú csirkecombot utoljára tíz éve ettem Belize-ben, és az kutya volt.

Templom Moján főterénTemplom Moján főterén

Maracaibót korábban már körbejártuk, a környéke azonban akkor kimaradt. Pedig a Maracaibo-öblöt (ami egyébként tó) és a Karib-tengert összekötő szoros Venezuela egyik legfontosabb történelmi emlékét, a San Carlos-erődöt rejti. Ahhoz, hogy megpillantsuk a Kalózok című kalandfilmből elhíresült erődöt, Mojánig kell utaznunk. Ez sem megy könnyen. A pályaudvaron kígyózó sor várakozik a buszra, ami nem akar jönni. Mi is beállunk az ácsorgók közé, de az első busz csak másfél óra múltán jelenik meg. Ebben a pillanatban a sor feloszlik és mindenki rohan, hogy felférjen. Indiában érezzük magunkat, ahol minden esetben verekedned kell a helyért. Ezúttal nem vesszük fel a kesztyűt, inkább beszélünk egy sarki por puestóssal, nem csinálna-e egy fuvart Mojánba. Szerencsére van rajtunk kívül még pár ember, aki hasonlóképp gondolkodik, így végül a busz előtt érkezünk meg a kisvárosba.

Innen egy naponta négy alkalommal közlekedő, ezer éves hajóval jutunk el az erődhöz. A helyiek nagyon néznek minket, a fiatalok többsége még soha nem látott turistát. Titokban fotóznak minket a csak venezuelaiaknak gyártott, kínai okos telefonjukkal, és egy pillanatra nem veszik le rólunk a szemüket.

Ilyen hajók vánszorgonak a szorosbanIlyen hajók vánszorgonak a szorosban

Az út szép, az erőd lábánál fekvő falu már kevésbé. Pedig minden adott hozzá, hogy turistaközpont váljék belőle, mert az épületek többsége koloniális, a tengerpart pedig fehér homokkal borított. A falu kikötőjénél mindenki kiszáll a hajóból, csak mi nem, mert a kapitány azt mondja, elvisz minket egész az erődig. Így legalább látjuk a víz felől is az épületet, ami sokkal kisebb, mint korábban gondoltam. Klasszikus, csillag formája van, de a várfal nem lehet magasabb öt méternél. Természetesen felújítás miatt zárva tart, bár munkásokat sehol nem látunk. Néhány kupac lefóliázott téglát találunk ugyan, de azok úgy néznek ki, mint amikhez egy évtizede nem nyúlt senki.

Hajó ácsorog a San Carlos-erőd előttHajó ácsorog a San Carlos-erőd előtt

Visszasétálunk a faluba, ami igazi ékszerdoboz lehetne, ha a kolumbiai határ túloldalán találtatna. De nem ott találtatik, hanem itt, így nem több egy elhanyagolt porfészeknél, ahol máig mindenki szamárháton közlekedik. Van egy hangulata, de attól még roppant szegény az egész.

Szamár vontatta kocsi a helyi buszSzamár vontatta kocsi a helyi busz

Mojánba behajózván feltűnik a partvidéken néhány palafitos. Ezekről a cölöpökre épült házakról nevezte el Américo Vespucci az országot Kis-Velencének, azaz Venezuelának. A tradicionális kunyhókat a modernizáció jegyében a Chávez-kormány modern viskókra cserélte, lenullázva ezzel a cölöpfalvak romantikáját. Nem érezzük azt, hogy érdemes lenne őket körbecsónakázni, így visszasietünk a városka termináljára, ahol a maracaibóihoz hasonló sor fogad minket. Mikor beesik az első busz, a sáskák ismét ellepik azt. Másik két járattal is így járunk, így végül ismét ki kell béreljünk egy por puestót, hogy visszataláljunk Maracaibóba.

San Carlos faluja többre érdemes San Carlos faluja többre érdemes

Elkerülvén a kutyahúst, vacsorára egy közeli pizzériában kötünk ki. A pizzát sütő srác mondja, hogy először fizessük ki a pultnál a kívánt pizzát, hozzuk vissza neki a blokkot és ő már készíti is. Gond egy száll se, másfél dollárt hagyunk ott egy szalámis, olivabogyós pizzáért, de mikor a srác kezébe odanyomjuk a blokkot, csak annyit mond, hogy kukoricán és hagymán kívül nincsen semmije. Persze, hogy nincsen, hiszen ez Venezuela.

Indul a busz MaracaibóbaIndul a busz Maracaibóba

Elég volt ebből az országból. Hiába kerül minden fillérekbe, nem bírjuk az állandó sorban állást és azt, hogy mindenből hiány van. Már korán reggel kint vagyunk a pályaudvaron, de eszünkbe sincs buszra várni, azonnal a por puestók felé vesszük az irányt. A másfél órányira álló Maicaóba 1000 bolívár, vagyis 7 dollár a menetdíj. Ennyiből kétszer oda-vissza megjárnánk Caracast, de Chanchito, azaz Malacka névre hallgató kövér sofőrünk elmagyarázza, miért ennyi az annyi.

- Látjátok, milyen szép új szélvédőm van? - mutat Chanchito a tényleg karcmentes üvegre.
- Igen.
- Na, ezt tegnap csináltattam. Azért kellett új, mert három napja elfelejtettem védelmi pénzt fizetni Guarerónál, és a régit kilőtték.
- Védelmi pénzt?
- Guarero és a határ között 2000 bolívárt kell fizetni, ha nem akarod, hogy szétlőjék a kocsidat, plusz a maicaói terminálon is pengetni kell.  

Kifizetjük a kért összeget, majd bevágódunk a hátsó ülésre és irány a határ! El innen, minél gyorsabban!

Por puestók Maracaibo terminálján  Por puestók Maracaibo terminálján

Guarerónál olyan, mintha háborús övezetbe érkeztünk volna. Minden ház romos, a szemetet fújja a szél, nincstelen alakok lődörögnek az út szélén. Mintha a Mad Maxba csöppentünk volna bele? Feltűnik szemben egy motor, mire Chanchito félreáll. Ketten ülnek a gépen, jól láthatóan fegyver van náluk. Valamit mutogatnak, majd eltűnnek. Várunk.

- Vissza fognak jönni. Senki ne szóljon semmit, mindjárt megyünk tovább - adja ki az utasítást Chanchito.

Könyörgöm! Az elmúlt két évben a katonák többször megloptak minket Venezuelában, majd pont a banditák fognak futni hagyni minket?

- Nem lesz semmi gond! - nyugtatgat minket Malacka - Naponta háromszor fordulok meg, minden alkalommal kapnak 2000 bolívárt. És nem én vagyok az egyetlen, vagyunk vagy húszan, akik ezen az útvonalon járunk.

A határra ilyen Dodge-ok mennek     A határra ilyen Dodge-ok mennek

Eközben előttünk ugyanúgy leáll egy másik por puesto és várakozik. Megjelennek ismét a motorosok, de nem foglalkoznak az utasokkal, csak kiveszik a pénzt Chanchito kezéből, majd mutatják, hogy kövessük őket.

- Ha megy előttünk egy motor, akkor a többi bandita már tudja, hogy fizettünk és nem nyitnak ránk tüzet - magyarázza sofőrünk.

Egy kilométerre a határtól a motor eltűnik és befutunk egy katonai ellenőrzőpontra.

- Adjon mindenki 50 bolívárt - szól hátra Chanchito - Nyerünk vele vagy fél órát.

Mindenki bedobja a kért pénzt, amit barátunk átnyújt a katonáknak.

- Ahelyett, hogy a banditákkal foglalkoznának - dünnyögöm a bajszom alatt.
- Összedolgoznak velük. Szerintem a banditák is tejelnek a katonáknak, cserébe nincs lövöldözés. Csak akkor, ha elfelejtesz védelmi pénzt fizetni, mint én pár napja - vigyorodik el Malacka.

A határon könnyedén kelünk át. Maicao nagyon ronda város, de így is felüdülés Venezuela után. Elbúcsúzunk kövér sofőrünktől és felülünk az első, Riohachába tartó buszra. Mostantól legyen béke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A venezuelai bor

Gondosan tervezett állami mezőgazdaság nincs valamirevaló borászat nélkül - ezt tudják Venezuelában is. Bár a klíma teljességgel alkalmatlan a szőlőtermesztésre, az állam mégis erőlteti a Pomar Borászat létezését. Hogy milyen a carorai bor? Fogalmunk nincs, mivel a borászat pont olyan, mint az ország vezetése: eszetlen. Ki tud meginni egyszerre 25 liter bort?

Barquisimetóból egy szakadt, 50 éves por puestóval utazunk Carorába. A Lonely Planet azt írja erről a szakaszról, hogy gyönyörű, én azonban kétlem, hogy a szerző ezen sorok papírra vetése közben nem állt drogok hatása alatt. A Barquisimeto-Carora szakasz kiégett pusztaságaival minden, csak nem szép.

Az apró carorai terminálról taxival megyünk a belvárosba. Nem szórakozunk, a könyv által ajánlott legdrágább hotel felé vesszük az irányt. Igen, a legdrágább felé, mert a mostani feketepiaci dollárárfolyamnak hála egy-két dollár pluszért mindenhol a legjobb helyeken aludhatunk. Most is meseszép szobát sikerül kivennünk, légkondival, meleg vizes zuhannyal és wifivel, ráadásul a szálló alatt egy egészen zseniális pizzéria működik. Azon túl, hogy a 12 szeletes családi pizza másfél dollárba kerül, még finom is.

Carorát a 16. század közepén alapították a spanyolok, hirtelen felindulásból kétszer. Mivel az első telepet a környéken élő indiánok lerombolták, a másodikat kicsit odébb, a mostani város helyén hozták létre. Ezúttal a spanyolok mészárolták le az indiánokat, így Carora maradhatott.

Carorát kétszer alapították megCarorát kétszer alapították meg

Kezdetben húsmarhákat tartottak a környéken, majd a 19. századtól jött a kaucsukláz. Mikor az lecsengett, ismét a marháké lett a főszerep. Az 1990-es évektől szőlőtermesztéssel kezdtek kísérletezgetni, majd Chávez hatalomra kerülésével megindult a tömeges bortermelés. Az persze senkit nem érdekelt, hogy Venezuela klímája alkalmatlan a minőségi borkészítéshez, egy volt a fontos, hogy a népnek saját lőréje legyen.

A hasonló éghajlattal bíró Kolumbiában már volt szerencsénk bort kóstolni, s bár az felejthető volt, azért adunk egy esélyt a venezuelai bornak. A hotel recepciósa szívesen felhívja nekünk a pincét, ahol azt mondják, délben várnak minket nagy szeretettel. Taxival megyünk a város határán álldogáló Pomar Borászathoz, ami egy hatalmas hodály. A bejáratnál nem értik mit akarunk, de öt perc beszélgetés után végül felhívják az illetékest.

Kellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzáKellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzá

- Nem érünk rá sajnos, jöjjenek vissza délután 2 után - mondja egy kellemes női hang a telefonban.

Pompás! Nincs kedvünk a külvárosban időzni, így visszataxizunk a központba, majd ebéd után ismét a borászathoz igyekszünk. A recepciósok most is ugyanolyan értetlenül néznek ránk, mint két órával ezelőtt. Végül meggyőzzük őket, hogy engedjenek be, de Erire mutogatnak, hogy ő nem jöhet, mert rövid gatyában van.

Mi van??? Miért nem lehet egy borászatba bemenni rövid gatyában? És ha még ilyen hülye szabály van is, miért nem mondták két órával ezelőtt, hogyha jövünk vissza, öltözzünk át? Ja, tudom a választ: ez Venezuela.

Eri végül kint marad, én pedig besétálok a tartályok mentén a központi épületbe, ami már egészen borászat hangulatú. A csaj a pultnál iszonyatosan zavarban van, nem igazán érti, mit keresek itt. Elmagyarázom neki, hogy délelőtt velem beszélt telefonon, délben pedig azt kérte, hogy jöjjünk vissza délután, úgyhogy most itt vagyunk.

Carorai utcaképCarorai utcakép

- Értem. De mit szeretne pontosan? - teszi fel a meglepő kérdést.
- Bort szeretnék kóstolni, ha lehet. Magyarországról vagyok, ahogy a barátnőm is, aki kint ácsorog a borászat előtt, mert nem engedték be. Egy blogot vezetünk Dél-Amerikáról, gyakran írunk a kontinens ételeiről és borairól, szeretnénk a Pomar Borászat remekeiről is írni.
- A barátnőjét miért nem engedték be?
- Mert rövid nadrág van rajta, és a kollégái elfelejtettek szólni két órával ezelőtt, hogy ide nem lehet, csak hosszú nadrágban bejönni.
- Igen, ez a szabály nálunk - magyarázkodik a csaj.
- De miért?
- Nem tudom. Ez a szabály, be kell tartani. Visszatérve a borokhoz. Lehet kóstolni, de a minimum vásárlási tétel 5 liter.

Mármint hogy 5 liter bort kell megkóstoljak. Ezek nincsenek eszüknél. Ki a fene iszik meg kóstolás céljából 5 liter bort? 

- Én úgy gondoltam, hogy végigkóstolnám egy-egy pohárral az összes borukat, ha lehetne - okoskodom.
- Ha felbontunk egy üveget, azt el is kell vigye magával - kapom a választ.

Érződik, hogy ez a kóstoló egy kicsit más lesz, mint egy otthoni borászatnál, de a tarijai pincészet után, ahol tíz embernek ugyanabból a pohárból kellett a bort kóstolnia, gondoltam, már semmin nem lepődöm meg. Aztán mégis.

- Mennyibe kerül egy üveg bor? - kérdezem.
- 400 bolívárba.

Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk  Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk

Az Venezuelában jó sok pénz, de nekem csak két és fél dollár, így belemegyek az alkuba.

- Legyen! Akkor szeretnék öt palackkal öt különböző évjáratú vörösborból - adom le a rendelést.
- Sajnálom uram, de különböző évjáratú borokat nem rendelhet, az 5 palack bornak ugyanolyannak kell lennie.
- Jól értem? Ha szeretnék öt külön évjáratú bort megkóstolni, meg kell vegyek 25 palack bort? - próbálom értelmezni a csaj szavait.
- Pontosan, uram.
- Már ne haragudjon, hölgyem, de ki az ördög vesz meg 25 liter bort egy kóstolóra?
- Általában állami cégektől jönnek csoportosan. Ők szokták megvenni. Az igazat megvallva, még soha senki nem jött szólóban, hogy végigkóstolná a választékot.

Carora főtereCarora főtere

Nyilván nem fogok megvenni 25 palackot csak azért, hogy belenyaljak egy nevenincs pincészet néhány borába. A csaj azt ajánlja, hogy menjek végig Carora piaboltjain, hátha ott tudok venni pár palackot. A negyedik bolt után feladom, főként azután, mikor az egyik bolttulajdonos felvilágosít a venezuelai borkultúráról:

- Mikor a borászat elkészül az újborral, mindenki azt vedeli. Két hét alatt megisznak mindent. Fél éve nem láttam egy palack bort sehol Carorában. Ne is keresse, uram! Talán Caracas elit boltjaiban fellelhető pár palack az idei évjáratból, de ott sem biztos.

Hát ennyi. Nem iszom Pomart. Kénytelen vagyok maradni a sörnek nehezen nevezhető Polarnál. Mivel ma már nincsen busz Maracaibóba, lófrálunk Erivel a városban. Carora meglepően szép kisváros, régi, koloniális házakkal, ódon templomokkal és persze kihalt utcákkal. Az egyik sarkon befordulva látjuk, hogy miért nincs senki a főtéren és környékén: mindenki egy bevásárlóközpont előtt sorakozik, pici babákkal a kezükben. 

- Pelenkáért állnak sorban - okít ki minket egy étterme előtt ácsorgó arab fickó.
- Mióta?
- Reggel 8 óta.
- Dehát délután 3 is elmúlt.
- Mit számít az? Ez Venezuela.

Pelenkaosztás CarorábanPelenkaosztás Carorában

Eszünk egy jó kebabot a szírnél, aki felvilágosít minket a damaszkuszi helyzetről is:

- Tegnap jöttem haza Szíriából. Minden évben megyek párszor. Ne higgyetek a TV-nek! Vannak ugyan gondok, de messze nem olyan súlyos a helyzet, mint amit nyomnak a hírekben. Szíria ma is pont ugyanolyan, mint volt tíz éve. És nem hazudok, keresztény vagyok.

Azt tudom, hogy Venezueláról Chávez idejében rengeteg hazugság jelent meg az európai sajtóban, ami ha nem is közvetlenül, de részben azért hozzájárult ahhoz, hogy most félezer asszony és gyermek ökölharcot vív néhány darab pelenkáért a carorai bolt előtt. De hogy Szíriával kapcsolatban is át lennénk verve, az elég félelmetesen hangzik.

- Ez a gáz, barátom, nem az Iszlám Állam - zárja rövidre a kebabos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy éve nem jártunk Venezuelában. Akkor úgy búcsúztunk az országtól, hogy az az összeomlás szélén volt. Nekünk minden fillérekbe került, a helyieknek azonban iszonyatosan drága volt minden, Caracasban és a nagyobb városokban diáktüntetések voltak, nem kevés áldozattal. Hogy egy év alatt mi változott? A tüntetők hazamentek, a pénz továbbromlott, a boltok előtt a sorok állandósultak. Szerencsére nem maradunk sokáig.

Már a reptéren érződik, hogy a helyzet semmit nem javult tavaly óta, sőt. A rendőrök mellett szólítanak le minket a pénzváltók, hogy 150 bolívart adnak egy dollárért. Tavaly ilyenkor még 45-ért váltottunk, egy év alatt több mint 200%-ot inflálódott a venezuelai pénz. Egy étterem asztalánál ejtjük meg a váltást, összesen 50 dollárt váltunk be, ami 75 darab 100-as bankó. Hihetetlen, hogy mostanra a legnagyobb értékű venezuelai bankjegy mindössze 180 forintot ér.

A reptér előtt ácsorognak azok a buszok, amik mennek Caracas belvárosába. 60 bolívárba, vagyis 40 centbe kerül a jegy, ami pont fele annyi, mint tavaly ilyenkor. A metrójegy ára sem változott, 4 bolívárba, vagyis 7 forintba kerül a menetdíj. Altamirába, Caracas elit negyedébe tartunk, oda, ahol tavaly kis híján fejbelőtt egy katona, mikor kiléptem a szálló ajtaján. Mivel mostanra vége a tüntetéseknek, nem félünk újra itt megszállni, már csak azért sem, mert a tavalyi események ellenére még mindig ez Caracas legbiztonságosabb része. A három csillagos szobáért 800 bolívart, picit több mint 5 dollárt fizetünk. A recepciós ugyanaz a fickó, mint tavaly volt. Szegény ördögnek a szállítmányozó cégét az állam annektálta, vitték mindenét, fizetni pedig értéktelen bolívárban fizettek neki a kamionokért és telephelyekért. Azóta havi 40 dollárt keres recepciósként.

Altamira Caracas legbiztonságosabb városrészeAltamira Caracas legbiztonságosabb városrésze

Eri először jár Caracasban, így szívesen jön ki velem este az utcára, hogy harapnivaló után nézzünk. A Plaza Francián az éttermek ugyan nyitva tartanak, de az áraikat a fekete piaci váltáshoz igazították, így nem ül bennük senki. Volt itt korábban egy kedvenc pizzériám, de az mostanra sajnos bezárt, ezért visszafordulunk és a Caracas Palace luxusszállodával szemben álló pékséghez igyekszünk. 

Az egyik pillanatban azt látom, hogy előttünk két méterrel egy fekete srác előhúz a kabátja alól egy pisztolyt és egy, a motorjára éppen felszállni készülő fickó homlokához nyomja azt. Erit azonnal betessékelem a sarki boltba. Nálunk van a nemsokára érkező Kolumbia csapat pénze, nem akarunk megint úgy járni, mint két éve Peruban, amikor 6000 dollártól szabadítottak meg minket. Szerencsére a rabló nem szúr ki minket, pedig alig egy másodperce karnyújtásnyira voltunk tőle. A motoros átnyújtja a kulcsokat a fegyveresnek, aki a zacskókat lesöpri az ülésről, nyeregbe pattan és elhúz a helyszínről. Szegény srác csak áll döbbenten, miközben többen segítenek neki összeszedni a szétszórt szatyrokat.

A Hotel Intercontinentallal szemben rabolták el a motort     A Caracas Palace-szel szemben rabolták el a motort

Mára ennyi elég is volt. Gyorsan veszünk kenyeret és vizet a boltban, majd visszasietünk a szállónkra, mielőtt valakinek szemet szúrunk. Tavaly úgy búcsúztam Venezuelától, hogy majdnem fejbelőttek, most pedig ezzel a rablással indítunk. Van itt baj bőven.

Eri egy percet nem akar tovább maradni Caracasban, de én ragaszkodom az egyetemi központ meglátogatásához, ami 2000 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. Argentínában két világörökséget annak ára miatt már kihagytunk, ezt nem fogjuk holmi fegyveres rablók miatt. 

Eri az egyetemi park bejáratánál   Eri az egyetemi park bejáratánál

A metró az egyetem bejáratánál tesz le minket. Vasárnap van, így rajtunk kívül csak egy-két ember lézeng a campus területén, ami pont úgy néz ki, mint egy összeomlás szélén álló ország egyeteme: siralmasan. A parkban nő a gaz, az épületek omladoznak, minden a végtelenségig elhanyagolt. Emlékszem, mikor 2013-ban Trujillóban összefutottunk egy másod éves angol szakos hallgatóval, aki bemutatkozni nem tudott angolul. Akkor ezen meglepődtünk, de most, hogy itt állunk az ország állítólag legjobb egyeteme előtt, minden világossá válik. Egy olyan épületbe, ami úgy néz ki, mint a 20 éve zárva tartó almásfüzitői timföldgyár, nem szívesen járnak sem a diákok, sem az oktatók. Minőségi képzés Venezuelában 15 éve nincsen, mivel az összes neves professzor elhagyta az országot. Semmire nincsen pénz, az UNESCO által kapott összeget minden bizonnyal csak papíron költik az egyetemi városra, a valóságban az egész egy romhalmaz. Azt amúgy nem értem, hogy egy ilyen ízléstelen betonváros hogy lehet egyáltalán a Világörökség része? Az rendben van, hogy az 1960-as években elkészült egyetem az egyetlen 20. században felhúzott campus, s mint olyan, mérnöki bravúr, de mostanra szörnyen ciki az egész.

Ez itt kérem a Világörökség része   Ez itt kérem a Világörökség része

Az egyetemtől gyalogosan jutunk el a Sabana Grande városrészbe, amiről minden internetes portál azt írja, hogy messziről el kell kerülni, mert rengeteg a zsebes és a fegyveres. Kellemesen csalódunk. Sabana Grande központjában egy több kilométer hosszú sétálóutcát alakítottak ki, s bár a butikok többsége zárva tart, egyáltalán nem gáz rajta végigsétálni. Még egy fagyit is sikerül vennünk, így végül Eri sem távozik olyan rossz szájízzel a venezuelai fővárosból.

A Sabana Grande egyáltalán nem tűnik veszélyesnek     A Sabana Grande egyáltalán nem tűnik veszélyesnek

Másnap abba a Barquisimetóba utazunk, ami - ha hinni lehet a statisztikáknak - a Föld 21. legveszélyesebb városa. Az út, amin az elmúlt pár évben már többször végigbuszoztunk, semmit nem változott. A Valenciát Caracas-szal összekötő vasút máig nem készült el, rozsdás vaskoszorúként kíséri az egyre rosszabb állapotban lévő autópályát, ami az ország egyetlen gyorsforgalmi útja. Barquisimetóba a késő délutáni órákban futunk be, s mivel a pályaudvar környéke igazolja az előkelő 21. helyet, taxival megyünk be a belvárosba.

Egy üzleti hotelben találunk szállást, 8 dollárért. Az utcák délután 6 után kihalnak, mint mindenhol Venezuelában. Mi sem szívesen mozdulunk ki a szobából, de muszáj ennünk valamit. Néhény sarokkal odébb felfedezünk egy kínai éttermet, ahol fejenként 70 centet fizetünk a kajáért. Már a tavalyi két dolláros árak is a vicc kategóriába tartoztak, de ami most van, az egyszerűen felfoghatatlan.

Barquisimetónak van egy egész pofás óvárosi részeBarquisimetónak van egy egészen pofás óvárosi része

Másnap délelőtt körbejárjuk a várost, ami bár nem szép, de a központjában van néhány koloniális hangulatú utca. Az argentin városok egyhangúsága után még Barquisimeto is élmény, bár egy délelőttnél többet ez se nagyon tud. Kitaxizunk a pályaudvarra, majd bepattanunk egy por puestóba és irány Carora, a venezuelai bor hazája. Igen, venezuelai bor. Ilyen is van. Hogy milyen? Az majd a következő bejegyzésből derül ki.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

1 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Argentínát hasonlítjuk össze Magyarországgal. Argentína 2002-ben túlélt egy összeomlást, amiből hipersebességgel épült újjá, de most ismét gondok vannak. A feketepiaci váltás hatására az elmúlt egy évben a peso értéke 30 %-ot esett, de az argentinokat ez nem nagyon zavarja. Azt mondják, megszokták az államcsődöt, ha jön, hát jön, korábban is túlélték. Vajon az összeomlás szélére sodródott Argentínában még így is magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon?

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Argentínában jobb-e lenni argentinnek vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-es adatok szerint Argentína GDP/fő mutatója 14 715 US$ volt, ami nem sokkal több a magyarnál (13 480 US$). Fontos azonban megjegyezni, hogy a 2002-es gazdasági összeomlás hatására az argentin GDP 70 %-ot zuhant, s a korábbi szintre csak 6 év múlva, 2008-ban sikerült visszakapaszkodnia. Azóta egy rövidebb megtorpanást leszámítva a gazdaság évi kb. 6 százalékot bővül, szemben a magyar 2,5 százalékos növekedéssel.

Mindez persze nem sokat jelent a hétköznapi életben, mert hiába pozitívak a számok, egyik ország lakói sem érzik úgy, hogy jó irányba mennének a dolgok. Ennek oka az alacsony keresetekhez köthető. A magyar minimálbér ma mindössze 250 US$, az argentin ennek több mint duplája, 524 US$ (4716 peso), de az országban uralkodó gazdasági válság hatására kialakult kettős váltás (dólar blue) eredményeként a valós piaci értéke csak kb. 393 US$. 

Argentína azon kevés dél-amerikai országok közé tartozik, ahol a gazdasági kutatók számolnak havi átlagbért, ami a magas, majd 30%-ot kitevő fekete gazdaság miatt mindössze 6464 peso (540 US$, hivatalosan 720 US$). Magyarországon ugyanez a mutató a gyenge forint ellenére is egy picit magasabb, kb. 560 US$.

Ebből az következne, hogy Argentínában kicsik a jövedelemkülönbségek, de ez nem így van. A legtöbbet kereső 10 % tizenhétszer keres többet, mint a legkevesebbet kereső egytized (Magyarországon ez az arány csak tízszeres). 

A minimálbér és az átlagbér közötti kicsi különbségből arra lehet következtetni, hogy a középosztály Argentínában igen gyenge lábakon áll. Pedig Argentínában egyes szakmákkal igen jól lehet keresni. Mezei háziorvosként például havi 25-30 000 peso (580-690 000 Ft) az átlagbér, mérnökként pedig a kezdő fizetés nettó 12-15 000 peso (275-345 000 Ft), ráadásul ez utóbbi erősen hiányszakma az országban.

Tanárnak és ápolónak lenni Argentínában ugyanúgy nem kifizetődő, mint Magyarországon. Középiskolás tanárként a havi átlagkereset 6500-7000 peso (150-160 000 Ft), ápolóként pedig 5000 pesónál (115 000 Ft) többet nehéz keresni.  

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Az eddig elemzett országokban az adók nem sok vizet zavartak. A legtöbb dél-amerikai országban minimálisak az elvonások, sok helyen az alkalmazottak bérét semmilyen adó nem terheli. Argentína más világ. A lakosság 95 %-a fizet adót, ami európai szemmel nézve is figyelemre méltó teljesítmény. Valószínűleg azért tudják mindezt megtenni, mert a teljes elvonás nem sok.

Ahol minden eldől: a KapitóliumAhol minden eldől: a Kapitólium

Van nyugdíjjárulék (11 %), egészségügyi hozzájárulás (3 %) és társadalom biztosítás (3 %) is. Venezuela után  Argentínában is van jövedelemadó, de amíg Maduro országában nem kerül behajtásra, Argentínában igen. Bruttó 15 000 pesóig (345 000 Ft) nem vonják az SZJA-t, csak a fentebb vázolt 17 %-ot. 15 000 és 25 000 peso között a jövedelemadó 20 %-os, de rengeteg kedvezmény kapható, attól függően, hogy van-e házastársad, vannak-e gyermekeid, stb. Ha tehát ma valakinek Argentínában egyedülállóként havi bruttó 20 000 peso a keresete, akkor a nettója 15 600 peso. 25 000 peso (575 000 Ft) felett az SZJA nem sávos, hanem a teljes összeg ötöde, így aki ma 30 000 peso bruttó bérrel rendelkezik, az 37 % adót kénytelen befizetni.

A vállalkozások adóterhei alacsonyak. Minden cégnek kötelező helyi adót fizetnie az önkormányzatnak, de ezek az illetékek általában nem függnek a bevételtől. ÁFA Argentinában is van, ráadásul a kontinens többi országához képest igen magas, 21 %-os. Nincs azonban profit- és osztalékadó, van azonban bruttó bevételadó, ami 1,5%-a a teljes forgalomnak.

Mindent összevetve, Argentínában alacsonyabbak a terhek, mint Magyarországon.

3) ÁRAK

Argentínában, mint már korábban írtuk, kettős váltás van. Senki nem számol a hivatalos árfolyammal (1 dollár = 9 peso), így mi sem fogunk. Maradjunk a dólar blue-nál, vagyis a fekete piaci árfolyamnál (1 dollár = 12 peso). Ez alapján:

1 l tej: 250 Ft
1 kg kenyér: 300 Ft
1 kg rizs: 390 Ft
1 kg csirkemell: 1600 Ft
1 kg krumpli: 280 Ft
1,5 l ásványvíz: 280 Ft
1 kg paradicsom: 460 Ft
1 db tojás: 38 Ft
menü egy kifőzdében: 1400 Ft

Argentína csak egy árnyalattal drágább MagyarországnálArgentína csak egy árnyalattal drágább Magyarországnál

Az ételek árában nincsen nagy különbség, csak egy árnyalatnyival éreztük drágábbnak az argentin árakat a magyarnál. Nem úgy a ruhák esetében. Amíg 2007-ben akár Európából megérte átrepülni Buenos Airesbe az olcsó és minőségi cuccokért, addig most ez inkább fordítva lenne igaz. Argentínát ellepte a rengeteg gagyi, a minőségi ruha pedig pofátlanul drága lett. Kivétel ezalól Tűzföld, ami adómentes övezet, bár Ushuaiában többnyire csak túraruházat kapható.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Lakást bérelni Buenos Airesben nem olcsó mulatság. Ha az ember végigböngészi az erre szakosodott oldalakat, egészen elképesztő árakkal találkozhat. Az elit negyednek tartott Palermóban 12 000 peso (kb. 275 000 Ft) alatt nincs lakás, de az amúgy átlagosnak mondható San Telmóban is 8000 pesónál (kb. 185 000 Ft) kezdődnek a bérleti díjak. A külvárosokban, mint Quilmes, Banfield vagy San Isidro, már lehet találni 3000 peso (kb. 70 000 Ft) környékén lakásokat, de a város méretei miatt ezek már nehezen jönnek számításba, ha az embernek a belvárosban van a munkahelye.

A helyzet a vidéki nagyvárosokban egy fokkal jobb. Bár Córdoba, Mendoza vagy Salta központjában a bérleti díjak még mindig nagyon magasak, a külvárosokban azért egész olcsón lehet albérlethez jutni, s ezeken a helyeken a bejutás sem olyan bonyolult, mint a fővárosban. Mindent összevetve a bérleti díjak Argentínában még így is jóval magasabbak, mint Magyarországon.

Lakást bérelni jó környéken egy vagyonLakást bérelni jó környéken egy vagyon

Nem úgy a rezsi, ami tulajdonképpen ingyen van. Amíg Magyarországon egy köbméter gáz 130-150 Ft-ba és egy kilowatt áram ÁFÁ-val 58 Ft-ba kerül, addig Argentínában a gáz 55 Ft-ba és az áram 19 Ft-ba, tehát a rezsi közel harmada a magyarnak. Érdekes módon a rezsiköltségeket Argentínában is államilag szabályozva tartják alacsonyan.

Házat vagy lakást venni megint csak nem olcsó mulatság a dél-amerikai országban. Buenos Airesben egy átlagosnak mondható városrészben (pl. Belgrano, Saavedra) egy 40 négyzetméteres lakás ára 1 millió pesonál (kb. 23 millió Ft) kezdődik, a belvárosban a határ a csillagos ég. A rosszabb nevű külső kerületekben vagy akár Bocában vannak lakások 500 000 peso (11,5 millió Ft) környékén, de ezekbe ép eszű ember nem szívesen költözik.

Jellemzően a vidéki nagyvárosokban kerülnek annyiba a lakások és házak, mint a magyar fővárosban, ezért ingatlanhoz jutni Argentínában általánosságban sokkal többe kerül. Építkezni azonban olcsóbb. Az ország északi részében (és így a fővárosban is) nem kell foglalkozni a szigeteléssel, ami jelentősen csökkenti a költségeket, de mivel az alapanyagok is olcsóbbak, mint odahaza, Patagóniában sem vész a házépítés. Mivel az ország jó része ritkán lakott, sok helyen hihetetlenül olcsón lehet földhöz jutni. Vannak olyanok, akik fél magyarországnyi földterületet birtokolnak.

5) KÖZLEKEDÉS

A benzin Argentínában olcsó. Egy liter ára 12-12,5 peso (275-285 Ft), vagyis jó 100 Ft-tal kevesebb, mint odahaza. Ennek megfelelően a közlekedés is kedvezményesebb. Egy menetjegy ára a nagyvárosokban 3-4 peso (70-90 Ft), ami negyede a magyarnak. Bérlet nincsen, de ilyen árak mellett nem is nagyon van rá szükség.

A távolsági buszközlekedés közel van a kiválóhoz, az egyetlen gond a hatalmas távokkal van. Nem ritkák az 1500-2000 kilométeres utazások, amik igénybe veszik a buszokat, így előre kalkulálni kell a technikai problémákból adódó késésekkel. Egy 1600 kilométeres Buenos Aires-Bariloche buszjegy 880 pesóba, kb. 20 000 Ft-ba kerül, ami nem rossz ár a megtett távolsághoz mérten.

Érthető módon sokan inkább repülnek országon belül, ami azonban költséges. Az Aerolineas Argentinas nem kíméli a pénztárcát, s mivel nincs fapados vetélytársa, egy ideig nem várható változás.     

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Buenos Aires Dél-Amerika kulturális életének a központja. Van minden: színházak, operák, koncerttermek, stb. Semmivel nem rosszabb a helyzet Córdobában vagy Rosarióban sem, így minőségi szórakozásban az argentinok nem szenvednek hiányt. A városi kávézók és sörözők is mindig tele vannak, és Argentína nagyobb városait a nemzetközi előadók is gyakran útba ejtik. És akkor még nem beszéltünk a minőségi fociról, ami külön világ Argentínában.

A legnagyobb gond a hétvégékkel van. Az ország lakosságának 40 %-a a fővárosban és annak vonzáskörzetében él, ahol nincs mit csinálni a szabadidővel. 1000 kilométeres távolságon belül nincsenek kiránduló helyek, a tengerpart nem túl látványos errefelé, a téli időszakban pedig kellemetlen az időjárás. Aki szeretne hosszú hétvégére elvonulni a természetbe, annak muszáj repülőre ülnie, ami egyáltalán nem olcsó mulatság. Más a helyzet az Andokban; Salta vagy Mendoza környékén rengeteg lehetőség adódik a kikapcsolódásra.

Messzire kell utazni, ha az ember kirándulni szeretneMesszire kell utazni, ha az ember kirándulni szeretne

A kettős váltás eredményeképp az országban nehéz dollárhoz jutni, így a külföldi utazás is nehézkes. Egy évben egyszer igényelhető utazási támogatás 2000 dollárig, amit hivatalos árfolyamon vált az állam, azonban nem készpénzben fizetik ki, hanem banki utalással. A feketepiaci váltáson való nyerészkedést elkerülendő a pénzkivételt 30%-os extra adóval sújtják Argentínában. 

Úgy gondolom, hogy kultúrában Argentína egy lépéssel Magyarország előtt jár, szórakozásban nincsenek nagy különbségek, a szabadidő eltöltésében azonban Európa bármely országa beelőzi őket. 

7) KÖZBIZTONSÁG

Argentína biztonságos ország. Vidéken teljes a nyugalom, a nagyobb városokban sem történik semmi extra. Vannak Buenos Aires-nek városrészei, mint pl. Avellaneda vagy Fuerte Apache, ahol vannak gondok, de ha az ember ezeket a negyedeket elkerüli, pont ugyanakkora biztonságban fogja magát érezni, mintha Európában lenne. A turistát a helyiek szeretik ijesztegetni, hogy egyes városokban rossz a közbiztonság, de mi annyi út szélén nyitva hagyott autót még sehol nem láttunk, mint itt. Szumma-szummárum, a helyzet nem rosszabb, mint nálunk.

Avellaneda azon városrészek egyike, ahol nem jó a közbiztonságAvellaneda azon városrészek egyike, ahol nem jó a közbiztonság

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Argentínában az állami egészségügy jól működik. A kórházak modernek, a sürgősségi ellátás nem csak adófizetőknek, de külföldieknek is ingyenes. Az orvosi bérek európai színvonalúak, de az ápolók keresete nem túl magas (bár így is több, mint Magyarországon). Az egyetlen gondot a vidék jelenti. Bár rendelő és sürgősségi ellátás a legkisebb városokban is van, a komolyabb felszereléssel bíró kórházak között hatalmasak a távolságok. Patagónia és a pampák apróbb településein ne érjen senkit gutaütés, mert jó eséllyel nem éli túl a kórházba szállítást!

A World Talent Ranking listája alapján Argentína az 55. helyen áll, Magyarország mögött négy hellyel. A PISA-felméréseken elért eredmények terén mindkét ország elmarad az OECD-országok átlagától, így elmondható, hogy az oktatás színvonala egyik országban sem túl magas. Amíg Magyarországon a GDP 1,3 %-a fordítódik az oktatásra, addig Argentínában annak fele, 0,65 %. 

Az egyetemi oktatás Argentínában ingyenes. Valószínűleg ennek tudható be az, hogy az ország világelső az egyetemet elkezdők, de be nem fejezők arányában. A felsőoktatásban résztvevők 73 %-ának nem sikerül diplomát szereznie, de Magyarország sem büszkélkedhet a maga 45 %-ával, bár ennek jó része a nyelvvizsga hiányához köthető.

Mindent összevetve, egészségügyben jobbak az argentinok, oktatásban, ha csak egy hajszálnyival is, de mi, magyarok nyerünk.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Argentínában hihetetlenül erős a szociális háló, ami miatt sokan támadják a most regnáló elnökasszonyt, Cristina Kirchnert. A 41,5 milliós ország 19 millió aktív állampolgára 7,6 millió nyugdíjast tart el. Ezzel szemben Magyarországon 4,2 millió aktív 2,9 millió nyugdíjast. Ez azt jelenti, hogy amíg odahaza másfél keresőre jut egy nyugdíjas, addig Argentínában 2,5-re. Így nem nehéz kifizetni az államnak a 88 000 forintos minimumnyugdíjat, amihez képest a magyar 28 500 forint egy vicc.

A másik sokak által kifogásolt tétel a munkanélküli segély, ami az utolsó hat havi bér átlagának az 50 %-a, 8-12 hónapon keresztül. Bár Magyarországon az utolsó négy havi bér átlagának 60 %-át adják az embernek, azt csak 3 hónapig teszik. Argentínában ma sokan élnek ezzel a kiskapuval, főként elmaradott térségekben, mint az Entre Rios és Chaco. Ez utóbbi környékén rengetegen panaszkodtak nekünk a munkakerülő indiánokra.

Sok nyugdíjas költözik a Hét-tó vidékére Sok nyugdíjas költözik a Hét-tó vidékére

Ezek után nem meglepő, hogy Argentínában létezik családi pótlék. Az adózási részben már leírtuk, hogy a gyerekek után csökken az SZJA, továbbá minden gyerek után az állam 644 pesót (14 800 Ft) utal havonta a családnak, ha annak bevétele nem éri el az 5800 pesót (133 000 Ft). Fogyatékos gyermek esetén ez az összeg 2100 peso, vagyis 48 000 Ft. Ezek az alapösszegek, szegényebb régiókban a támogatás ennek akár a duplája is lehet. Magyarországon a gyerekek után 12 200-16 000 Ft jár, fogyatékos gyermek után azonban csak 23 300 Ft.

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni. Ahogy mindenki Argentínában, úgy mi is a dólar blue, vagyis a feketepiaci árfolyamot vesszük alapul (1 U$ = 12 peso). Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, Buenos Aires-ben vagy Budapesten?

Argentin minimálbér (2 fő): 217 000 Ft

- átlagos Buenos Aires-i lakás bérleti díja Saavedrában: 120 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 65 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 17 000 Ft (a két fizetés 8 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

Hiába duplája Buenos Airesben egy lakás bérleti díja, a rezsin és a közlekedésen spórol annyit az ember, hogyha nem is nagy lábon, de meg tud élni a minimálbérből. Ugyanez Budapestről már nem mondható el, ahol a rezsicsökkentés után is szinte lehetetlen nullára kijönni a hónap végén. A megmaradó 17 000 forintból az argentin fővárosban sem jut sokáig az ember, de vidéki városokban, ahol olcsóbb a bérlés, már egész szépen el lehet navigálni. 

Mivel Argentínában számolnak átlagbért, így érdekességből ezt is érdemes összehasonlítani. Az előző számítás nyomán egy közepes jövedelemmel (Argentínában 540 US$, Magyarországon 560 US$) bíró pár a hónap végére 95 000 Ft-ot tud megspórolni, míg Magyarországon 159 000 Ft-ot. Mivel a szabadidő és szolgáltatások ára Argentínában magasabb, ezért odahaza jobbak a kilátások az átlagjövedelemmel bírók körében. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Argentína és miben Magyarország.

- Amiben Argentína nyert: adózás és vállalkozás, építkezés, közlekedés, egészségügy, nyugdíj és szociális háló. 
- Amiben Magyarország nyert: árak, lakhatás és szabadidő.  
- Döntetlen: keresetek, közbiztonság, szórakozás és oktatás.

Argentínában bizonyos területeken jól lehet keresni, a minimálbérből pedig túl lehet élni. Magyarországra ez nem mondható el, de az átlagjövedelem, ha nem is sokkal, de több.

Az adók Argentínában alacsonyabbak, vállalkozni is könnyebb, viszont az árak magasabbak. Házat építeni Argentínában, lakást bérelni Magyarországon olcsóbb. A közlekedés töredéke az otthoninak, de amiben igazán lekörözi Magyarországot Argentína, azok a nyugdíjak, az egészségügy és a szociális háló.

Mindent összevetve, a gazdasági válság és a kettős váltás ellenére is ma magasabb az életszínvonal Argentínában, mint Magyarországon. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Az argentin konyha

Elérkeztünk újabb gasztronómiai témájú írásunkhoz, az argentin konyhához. Tekintve, hogy Argentína lakossága a világ legkülönbözőbb pontjairól származik, konyhája területenként más és más. Az első és legfontosabb, hogy az argentinok szeretnek enni.

Hosszú évek után Argentína az első hely, ahol azt érezzük, hogy a hétköznapi ételeknek is van íze, és nem csak a só, hanem egyéb fűszerek is kényeztetik az ízlelőbimbóinkat. Az asado, a parilla, a desszertekhez vagy a reggelihez használt dulce de leche, és a nap bármely szakában forrón szürcsölt maté az ország minden területén megtalálható, ezeken túl személyes élményeink többnyire a fővárosban és az ország déli régióiban kóstolt ételekhez kötődnek. 

Pontozásunk:
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia 

ELŐÉTELEK

1) Empanada

Minden dél-amerikai országban előfordul, így már számtalanszor találkoztunk vele és írtunk is róla. A különbség most csak annyi a többi országhoz képest, hogy Argentínában snacknek számít a főételek előtt és a főétkezések között, de önálló ételként ritkán fogyasztják. Hála Istennek, mert őszintén szólva már nagyon unjuk. 

Pontszám: 3/5

2) Pan al ajo

Nagy örömünkre az argentinok tudnak kenyeret sütni, szemben a kontinensen bármely más országával, akik cukros, száraz vacakot árulnak kenyér gyanánt. A pan al ajo, azaz foghagymakrémes kenyér közkedvelt vendégmarasztaló az éttermekben. A pincér már akkor kihozza a ropogós, langyos bagettkarikákat és a finoman füszerezett, gyakran répakrémmel kevert fokhagymakrémet tartalmazó tégelyt, amikor még nem is rendeltél semmit, épp csak leültél egy asztalhoz és elkérted az étlapot. Finom, otthon is jól ismert íz, az argentin éttermekben elutasítani udvariatlanság. Ebből kifolyólag Argentína egy üzleti vagy egy randis vacsorára nem a legideálisabb hely, de annál inkább az egy farkaséhes turista számára. 

Pontszám: 4/5

3) Chipa

A vajból, tojásból, tejből és yukkalisztből készült sós, fehér, nagyon lágy pogácsa nem Argentína, hanem Paraguay nemzeti kenyere, de a szomszédok is előszeretettel fogyasztják és egy kis kreativitással meg is bolondítják. A pogácsagolyók közé ugyanis sajtot szórnak, és úgy tördelik szét sütés után. Ez már majdnem a sajtospogi latin változata, bár azt nem értem, hogy a sajtreszelék miért a chipák közé és nem a tetejükre kerül.

Pontszám: 3/5

LEVESEK

1) Locro 

Andoki mivoltához képest meglehetősen bonyolult étel, aminek a főzési ideje a sokféle hús miatt akár két, két és fél óra is lehet. A készítéséhez babot és fehérkukoricát is használnak, amiket leszemezve egy éjszakán át vízben áztatnak. A sűrű leves készítéséhez szalonnát, kolbászt, disznóhúst aprítanak fel, amit lassú tűzön, pici olajon pirítanak meg. Érdekessége, hogy először a húsokat pirítják és csak azután adják hozzá az apróra szecskázott vöröshagymát, a kockára vágott sütőtök egyik felét és a többi zöldséget, köztük a beáztatott, szemezett kukoricát, s közben folyamatosan keverik, hogy nehogy az alja leégjen. Fedő alatt egy órán át főni hagyják, majd hozzáadják a sütőtök ledarált felét és egy csésze sűrű paradicsomlét. További kb. 40 perc főzést igényel attól függően, hogy a disznóhús mikorra puhul meg. Közben őrölt borssal, oregánóval, piros paprikával, meg nyilván sóval fűszerezhető. Az eredmény olyasmi, mint egy nagyon sűrű bableves kukoricával és sütőtökkel, amiben megáll a kanál. Felkarikázott poréhagymával a tetején tálalják, gyakran egy pici tál piros paprikával, ún. quiquirimichitallal együtt. Az év bármely szakában előfordul, de mivel nemzeti étel, május 25-én, az első Nemzeti Kormány évfordulóján tradícionálisan ezt fogyasztják. Azontúl, hogy finom, óriási kalóriabomba. 

Pontszám: 5/5

A locro nagy kedvencem lett     A locro nagy kedvencem lett

2) Guiso de lentejas

A Locróhoz nagyon hasonló módon készül, csak hiányzik belőle a bab, de helyette van benne lencse, csöves kukorica, krumpli és morrón. A kis olajon üvegesre pirított vöröshagymához szalonnát, disznóhúst, marhahúst és kolbászt kell adni, majd argentin paprikát, ami épp olyan, mint nálunk a kaliforniai, csak itt morrónnak hívják. Az egészet bőséges paradicsomszózsban főzik meg, kevés vízzel. Miközben fő, úgy néz ki, mint egy jó gulyás, de a színét nem a paprika, hanem a paradicsomszósz adja. A végén belekerül a nagy karikákra vágott csöves kukorica, egy nagy adag lencse - ezért hívják "lencsepörköltnek" -, majd az argentin konyhában elmaradhatatlan kedvenc, a reszelt sütőtök. A kész étel ízre nem hasonlít egyetlen magyar ételhez sem, olyan, mint egy édeskés, tökös lencseleves. 

Pontszám: 4/5

Majdnem olyan, mint egy lencsefőzelékMajdnem olyan, mint egy lencsefőzelék

FŐÉTELEK

1) Asado vagy Parillada

Mindenki tudja, hogy Argentína a steak hazája. Mindkettő kifejezés grillezett sült húst jelent, de a különbség a latinok között is vita tárgya. Egyesek szerint az asado csak a nyers húsból készült barbecue, a parillada pedig tartalmaz kolbászt, belsőségeket, hurkaféléket és disznósajtot is, mások viszont az egyes régiók eltérő szóhasználatával magyarázzák a két kifejezést. Annyi bizonyos, hogy az asado kifejezés nem csak az ételre, hanem magára az eseményre is utal, hiszen azt családi vagy baráti összejöveteleken illik csinálni. Olyannyira a kultúra része, hogy a kempingekben a sátorhelyhez külön parillázó hely jár. Az argentinok annyira élvezik, hogy nyáron két sütés között ki sem hűl a hamu a rács alatt. Hogy miként készül a tökéletes steak, azt nem tudom, hiszen a legmenőbb szakácsok között is folyamatos a vita, hogy mennyi ideig kell sütni és szabad-e közben a húst mozgatni. Az azonban biztos, hogy életemben először Argentínában kóstoltam meg a legkevésbé átsült változatot, és egyáltalán nem bántam meg.

Pontszám: 5/5

Sült vesék az asztalon Sült vesék az asztalon

2) Szarvashússal töltött sorrentino és egyéb olasz örökségek

Argentínában sokan olasz bevándorlók leszármazottai, így az étlapokról nem hiányozhatnak a tésztafélék. Félreértések elkerülése végett ezt a korong alakúra töltött tésztareceptet nem készen hozták az olaszok a Nápoly közeli kikötővárosból, hanem Buenos Airesben találták ki a Corrientes 668. szám alatti Sorrento étteremben. A fonott szélű tésztalabda csak a formájában különbözik a tortellinitől, és ugyanúgy bármilyen fajta hússal és zöldséggel megtölthető. A Junín de los Andesről szóló bejegyzésünkben már esett szó arról, hogy a Hét-tó vidékén kezelhetetlen mértékben elszaporodtak a szarvasok, így mi sem kézenfekvőbb számukra, mint szarvaspástétomot használni töltelékként, noha a sorrentino marhával töltve sem kevésbé isteni. Villa Angosturában éjjel-nappal ezt ettük és mindketten arra jutottunk, hogy kár, hogy az olaszok nem lepték el a többi latin-amerikai országot is. 

Bár én latin-amerikai utazásaim előtt jó ideig Olaszországban éltem, így volt időm ráunni a tésztafélékre, Dél-Argetínában mégsem okozott csalódást egyetlen alkalommal sem a sajttal töltött Calzone, a lasagna, a ravioli vagy a sajtos gnocchi. Ez utóbbi különösen akkor nem, ha az argentinok jól bevált asadója kísérte. 

Pontszám: 5/5

Sorrentino szarvaspástétommal és marhahússalSorrentino szarvaspástétommal és marhahússal

3) Királyrák

Az argentinok előszeretettel fogyasztják a tengeri herkentyűket. Ushuaiában lépten-nyomon olyan éttermek sorakoznak, ahol egy óriási akváriumból rémisztően nagy tengeri pókok bámulnak vissza rád a kirakatból. Ha hajlandó vagy hóhért játszani, te magad választhatod ki, melyikük kerüljön puhára főzve a tányérodra. 

A királyrák elkészítése valószinűleg nem igényel nagyobb szakértelmet, mint bármelyik más ráké, az elfogyasztása viszont már annál inkább. Nem elég, hogy hatalmas, az egész testét borító páncél csupa tüske, így ha hozzá akarsz jutni a fehér húshoz, szó szerint vért kell izzadj. A húsának az íze leginkább a poshadt tengervízhez hasonlítható. Fogyasztása inkább exkluzív élményt, mintsem ízorgiát jelent.

Pontszám: 3/5 

DESSZERTEK

1) Budin

A szintén gasztronómai "bevándorló" szoros rokonságban áll az angol és az amerikai puddinggal, Észak-Amerikától Dél-Amerikáig mindenütt megtalálható, de Argentínában különösen sokszor futottunk vele össze. Az elkészítése nem túl izgalmas. Öt tojást felversz, majd a habot összekevered egy kis sürített, cukrozott tejjel, végül öntesz hozzá fél liter sima tejet, és ízlés szerint kenyérdarabkákat áztatsz bele. Ezután kerülhet bele valami aroma, például vanília. Végül az egész masszát beletöltöd egy karamellával kikent kuglófsütőbe és kocsonyásra sütöd. Tejes, kocsonya állagú édességet kapsz. Endre a falra mászik tőle, én viszont az ő adagját is meg tudom enni. 

Pontszám: 4/5

A budin nagyon népszerű Argentínában     A budin nagyon népszerű Argentínában

2) Patagóniai és tűzföldi házi csokoládé

A tűzföldi Tolhuin  mélyen alvó, apró falujában nincs az ég világon semmi sem. Az egyetlen dolog, amiért nem bántuk meg, hogy leszálltunk a buszról, az a falu közepén található pékség, ahol házi csokoládét lehet vásárolni. A pult mögött több méter hosszan sorakoznak a különféle gyümölcsökkel ízesített bonbonok, amiket súlyra árulnak, tűzföldi díszdobozokba csomagolnak. Házi csokoládé és bolt Patagónia városaiban is sok helyen van, San Martín de los Andesben, Barilochéban és El Calafatéban is láttunk. Az argentinok az egyetlenek Dél-Amerikában, akik tudják, hogy mit kell csinálni a kakaóból.

Pontszám: 5/5

3) Cachafaz

A c-t k-nak, a ch-t cs-nek, a z-t pedig sz-nek kell ejteni. A mókás név nem áll semmilyen kapcsolatban a hím kacsák nemiszervével, hanem egy bizonyos márkájú linzer neve, ami az ország minden területén kapható. Két karika alakú kekszet jelent, amit dulce de lechevel, azaz karamellakrémmel ragasztanak össze és az egészet csokoládéval öntik le. Édesszájú vagyok, de ez még nekem is túl tömény.

Pontszám: 3/5

A cachafaz olyan, mint a puszedli     A cachafaz olyan, mint a puszedli

ITALOK

1) Mate

Nincs az az argentin, aki ne forróvizes termosszal a hóna alatt és bombillával (speciális szívószállal) ellátott pohárkával a kezében indulna útnak, akárhová is megy. A pohárban a maté megszárított levelei vannak, amit percenként egy-két korty forróvízzel öntenek nyakon.

A maté elkészítését a guaraní indiánoktól tanulták a gyarmatosítók. A guaraník pedig -  ahogy az lenni szokott - az istenektől kapták azt. Történt egyszer ugyanis, hogy a Hold és a felhők istenei lejöttek a földre látogatóba, és egy jaguárral találkoztak, aki meg akarta támadni őket. Egy öreg indián azonban időben észrevette a veszélyt és megmentette őket. Cserébe az Istenek nekiajándékozták a matéfát és elmondták neki, hogy a leveleiből italt kell készíteni, ami a barátság nedűje. 

Egyébként maga a matéivászat ceremóniája nem csak a nemzeti identitás egyfajta megnyilvánulása, hanem a társadalmi élet része, amihez külön etikett kapcsolódik. Minden társaságban egy ember felelős a minőségi maté készítéséért, ami nem lehet sem túl erős, sem pedig túl gyenge, csakúgy, ahogy ő ellenőrzi a víz hőmérsékletét is, ezért nem udvariatlanság, hogy ő iszik elsőként, majd újratöltve továbbadja a poharát, ami szépen körbemegy a társaság minden tagján. Megköszönni nem szabad, csak akkor, ha már nem akarsz többet inni, mert a köszönet azt jelenti, hogy elég volt. 

Ha a kávét szereted, akkor a matét sem fogod megvetni. Ennek is keserű íze van, ezért gyakran mézzel édesítik. Azontúl, hogy élénkít, nagyon sok pozitív élttani hatása van. Serkenti a központi idegrendszer működését, javítja a szellemi teljesítő képességet, fokozza a szívműködést, segít a zsírok lebontásában, immunerősítő, tisztító hatású az antioxidánsoknak köszönhetően és magas a C-vitamin tartalma is. Ha engem kérdeztek, nem az íze miatt, de egyszerűen zseniális bármikor, bárhol. Endre viszont utálja. Mondjuk mit várunk egy olyan valakitől, aki rosszul van a kávé szagától?

Pontszám: 5/5

2) Quilmes

Az egyetlen és mindenki által imádott argentin sör. Fájdalom, de a Quilmes egyáltalán nem nevezhető minőségi sörnek, bár egy árnyalattal jobb, mint a perui vagy bolíviai szörnyűségek. Előnye, hogy van literes kiszerelésben és nem olyan drága, mint a környező országok sörei. Ínyencek tartózkodjanak tőle!

Pontszám: 3/5

3) Bor

Minden ilyennemű italtól gyomorfájásom támad, ezért ebben a kérdésben kénytelen vagyok Endre véleményére hagyatkozni. Ő pedig azt mondja nekem, hogy az argentin bort nem kell bemutatni, így nem is fogjuk. Vegyen mindenki egy üveg Luigi Boscát, és élvezze!

Pontszám: 5/5  


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Buenos Aires

Öt nap egy 13 milliós metropolisz megismerésére vajmi kevés, így nem állítom, hogy mindent láttunk, ahogy azt sem, hogy mindent tudunk róla. De ha valamit, akkor a város hangulatát sikerült átérezni, ami éppen annyira nem latin, mint amennyire nem európai. Az Avenida Florida sétálóutcáján bócorogva könnyen a Váci utcában érezheti magát az ember, Recoleta majdnem Párizs, a Costanera üvegpalotáival és piszkosul drága bevásárlóközpontjaival akár Miamiban is lehetne. Kedvencünké La Boca vált a színes, vidám, ugyanakkor nyomorúságos kikötőjével, ahol rongyos utcagyerekek rúgják a bőrt a színpompás El Caminito mögötti laminaházak között.

14 órás késéssel, csütörtök este helyett péntek délelőtt 10:30-kor szállunk le a fővárosi pályaudvaron, Retiróban. Olyan kimerültek vagyunk, hogy előzetes tervünkkel ellentétben nem vacakolunk új szállás keresésével, hanem korábbi hostelünk, a San Telmo-i Hostal International pici, tetőtéri szobájában kötünk ki. A hostel meleg külföldiek közkedvelt szálláshelye, a tetőtéri szoba a nyár beáltával pedig szaunaként üzemel, így kimondhatjuk: forrónak ígérkezik Buenos Aires. Igazából egyik sem zavar, olyan fáradtak vagyunk, hogy azonnal ledobjuk magunkat az ágyra és alszunk másnap reggelig.

Buenos Airest eredetileg pont itt, San Telmo városrészben alapították meg. A kikötésre alkalmas partvidék felfedezése a spanyol Juan Díaz de Solís nevéhez fűződik, aki 1516-ban lépett a mai főváros földjére. Sokáig nem tartott az expedíciója, mert a La Plata torkolatvidékénél élő indiánok azelőtt megölték, hogy várost alapíthatott volna. Így kötik ma Buenos Aires létrejöttét a spanyol aranyvadász, Pedro de Mendoza nevéhez, aki 1536-ban letette a város alapkövét, és a helyet Santa María del Buen Ayréra keresztelte

Cabildo, a koloniális időszak utolsó emlékeCabildo, a koloniális időszak utolsó emléke

A kikötő kezdetben szimpla megálló volt az Asunciónból érkező hajóknak, de a szárazföldi közlekedés, főként a vasút fejlesztése nyomán szerepe felértékelődött. A 19. század végére Buenos Aires lett a legfontosabb tengeri kikötő az Atlanti-óceán partján, aminek hála a város igazi metropolisszá vált. 

Főként spanyol és olasz bevándorlók lepték el a várost, de nagy számban érkeztek Közép- és Kelet-Európából is emigránsok. Buenos Aires ekkor nyerte el mai formáját klasszikus és eklektikus épületeivel. A 20. század elején jött a recesszió, ami kb. minden tizedik évben csőddel fenyegette nem csak a várost, az egész országot. A hullámvasútról Buenos Aires és Argentína azóta sem szállt le, most is súlyos gazdasági krízis uralkodik az országban.  

A Palacio de Aguas Corrientes az argentin eklektika legszebb példája     A Palacio de Aguas Corrientes az argentin eklektika legszebb példája

A válság legszembetűnőbb jele az Avenida Floridán fogad minket. Buenos Aires Váci utcájában méterenként állítanak meg minket illegális váltók, akik 13 pesót adnak egy dollárért (a hivatalos árfolyam 8,65). Két hónappal ezelőtt, mikor utoljára itt jártunk, még 15 peso felett volt a dollár, mostanra úgy néz ki, kicsit konszolidálódott a helyzet.

hírekben folyamatosan az megy, hogy a cuevákat, vagyis barlangokat (ahol a valutakereskedés folyik) felszámolja a rendőrség, de a járőrök nemhogy nem csinálnak semmit, tulajdonképpen ők irányítanak a váltókhoz, ha megkérdezed tőlük, hol vehetnél pesót. Persze nem nagyon kell szóba elegyedni a szervekkel, mivel a váltók emberei simán kurjongatnak az utcán, hogy dollárt vesznek.  

Buenos Airest Dél-Amerika Párizsának is nevezik, nem csak a városkép miatt, de azért is, mert a francia fővároshoz hasonlóan Buenos Aires is egy kontinens divatközpontja. Megszámlálhatatlan sok butik szegélyezi a belváros utcáit, de úgy tűnik, a válság ide is betokozódott. Amíg korábban minőségi holmikat lehetett kapni a boltokban, addig most minden kirakatból a kínai gagyi köszön visszaPatagónia teljesen leette a ruháinkat, ezért jó lenne beszerezni ezt-azt, de az egészen félelmetes, hogy Buenos Airesben még farmert sem lehet vásárolni. Ami megfizethető, olyan silány minőségű, hogy az ember nem szívesen húzza magára. Végül feladjuk abbéli szándékunkat, hogy Dél-Amerika divatfővárosában cseréljük le a ruhatárunkat. Nézzük meg inkább a várost!

A kapitólium     A kapitólium

Recoleta Buenos Aires egyik legelegánsabb negyede szép családi kúriákkal, drága luxuszállódákkal, pompás színházakkal és a nagykövetségek mutatós épületeivel. Számos olyan utcára bukkanunk, ami akár Budapesten is lehetne. A városrész a 18. században itt élt szerzetesközösségről kapta a nevét, ami 1716-ban kolostort, 1732-ben pedig barokk stílusú templomot hozott létre. Amikor a mintegy 14 000 emberéletet követelő 1871-es sárgalázjárvány kitört Buenos Airesben, a módosabb családok ide menekültek, ugyanis ez a város legmagasabb pontja, s mint ilyet, a vérszívók elkerülték. Ettől kezdve Recoleta lett az elit otthona. A negyedet azonban mégsem a pompa és a bőség tette híressé, hanem egy temető, ahol Argentína elnökei, híres költői, színészei nyugszanak a 4700 pazar eleganciával megépített kripta valamelyikében.

Alighogy belépünk a temető dór oszlopokkal diszített kapuján, az az érzésünk támad, mintha egy túlvilági városban járnánk. A szoborkerttel körülvett sírhelyekből olykor rémesen megtépázott, társaik által félholtra vert kandúrok ugrálnak ki, frászt hozva az elmerengve bámészkodó turisták hadára. 

A sátán macskái ijesztegetik a turistákat     A sátán macskái ijesztegetik a turistákat

Jó másfél órát bolyongunk a fehér márványból faragott, tornyos mauzóleumok, gondosan megmunkált szobrok és a cirádás emléktáblákkal ellátott családi kripták alkotta útvesztőkben. Olykor félig nyitott vagy üvegajtós kriptákra bukkanunk, ahol jól látható, hogy a koporsót nem földelték el. Itt nyugszik Napóleon egyik unokája és a 33 évesen elhunyt Evita, Juan Domingo Perón második felesége is. Kétségkívül az ő sírja a legnépszerűbb a temető látogatóinak körében. 

Sok kriptában halomban áll a koporsó Sok kriptában halomban áll a koporsó

Ahogy minden sírkertet, úgy a Recoletát is számos legenda lengi körül. Az egyik legmegrázóbb Rufina Cambaceres története, akit 19. születésnapján ért a halál. Nagy szülinapi ünnepségre készültek, este a család a Teatro Colónban akarta befejezni a napot. A lány legjobb barátnője indulás előtt hirtelen azzal állt elő, hogy Rufina udvarlója a lány anyjával folytat viszonyt. Rufina kiborult, összeesett és eszméletét vesztette. Több orvos is megvizsgálta, úgy vélték, hogy megállt a szíve. A család nem akart botrányt, ezért nagyon gyorsan koporsóba tették és a családi kriptába örök nyugalomra helyezték. A rémálom azonban még csak ekkor kezdődött szegény Rufina számára. A templom őre az éjszaka folyamán a Cambaceres család kriptájából zajt hallott, amit reggel jelentett is az illetékeseknek. Felnyitották a koporsót, amiben a lány teste össze volt zúzva és szét volt karmolva. Élve temethették el, s mikor magához tért az ájulásból, nem tudott menekülni, egyszerűen megfulladt.

A Recoleta temetőt legendák lengik be     A Recoleta temetőt legendák lengik be

Másnap a délutánt az argentin főváros egyik legrégebbi kerületére, La Bocára szánjuk. A városrész lakói 1880 és 1930 között érkezett genovai bevándorlók voltak, akik többsége a kikötőben talált munkát. A terület mocsaras volt, ezért az első házakat cölöpökre építették, főként fémlemezekből. A bevándorló segédmunkások nyomornegyedében nem volt pénz a laminaházak szépítésére, viszont a kikötő raktáraiban volt rengeteg megmaradt festék, amit hazavittek és felhasználtak. Azonban minden alkalommal csak egy kevéshez jutottak hozzá, ami az egész házra nem volt elegendő, így lett minden egyes fal, ablak, ajtó más és más színű. 

Quinquela Martín, helyi művész 1950-ben visszahozta a múltat. A sínek mentén húzódó macskaköves El Caminito házainak lefestésével igyekezett megidézni az egykori hangulatot. Az ötlet annyira bejött, hogy azóta sereglenek a turisták, a kreatív helyiek pedig úgy tűnik, minden hulladékot felhasználnak a negyed vonzóbbá tételére.

Ahogy minden turista, úgy mi is szívesen fotózkodunk La BocábanAhogy minden turista, úgy mi is szívesen fotózkodunk La Bocában

Az egyik erkélyről Maradona és Evita szemétből épített hatalmas szobra integet, az út széli fák törzseit pedig színes fonálból horgolt háló borítja. El Caminito La Boca leglátványosabb része, ahol a külföldi turisták nem csak a cifra házakkal fotózkodnak, hanem bámulják a profi táncosok tangóbemutatóit a kávézók teraszán, és elköltik a maradék pesojukat drága kézműves termékekre az utcai árusoknál. 

Errefelé minden a fociról szólErrefelé minden a fociról szól

Ha Boca szegénynegyedében jöttél a világra, akkor az egyetlen esélyed, hogy onnan kikerülj, a futball. La Boca adott is néhány nagy tehetséget ennek a sportágnak, a Boca Juniors pedig világhíres klub. Endre nagy fociőrült, így nem meglepő módon az El Caminito után a legtöbb időt a La Bombonera névre hallgató focistadionnál töltjük. Sajnos épp nincs meccs, de így is jól szórakozunk, mert a stadion melletti járdán minden egyes helyi focihíresség lábnyomát szó szerint kőbe vésték, mi pedig egyesével mértetet veszünk róluk.

Maradonát máig szentként tisztelik La BocábanMaradonát máig szentként tisztelik La Bocában

Mire körbejárjuk a stadiont, látjuk, hogy egy teherautó tolat ki a pályáról, csurig rakva gyeptéglákkal. Most cserélik le a régi füvet, néhány rajongó pedig azonnal megrohamozza a járgányt és leszed róla pár téglát, hogy magával vigye emlékbe. Bár a farmernek fenntartott hely megmaradt a zsákban, Endrének szerencsére nem jut eszébe ilyesmi.  

Endre a Boca Juniors stadionjának bejáratánálEndre a Boca Juniors stadionjának bejáratánál

Töviről hegyire bejárjuk a negyedet, ami nem nagy kihívás, mivel elég pici. A folyóparti sétányon kezd megváltozni a kép. Elfogynak a turisták, folyamatosan az az érzésünk, hogy rajtunk a helyi tolvajok szeme, és egyre többször kapunk önkéntelenül a táskánkhoz. A folyó a választóvonal, a Nicolas Avellaneda-hídon átkelve az argentin főváros egyik legveszélyesebb része húzódik. Lövünk pár képet a hídról és nem kockáztatunk, visszafordulunk.

Buenos Aires legveszélyesebb része a Nicolas Avellaneda-híd túloldalán vanBuenos Aires legveszélyesebb része a Nicolas Avellaneda-híd túloldalán van

A következő napot Buenos Aires legújabb, egyben legmodernebb városrészében töltjük. A Casa Rosada mögött húzódó Costanerát egy rég nem használt kikötő helyén alakították ki. A régi dokkokból elegáns éttermek lettek, a darukat szépen lefestették, a gettósodott kikötőt pedig átadták a a befektetőknek, akik felhőkarcoló-negyedet álmodtak a helyére. Hogy jól sikerült-e? Igen. A sok üvegpalota és újépítésű lakópark igazi ellenpólust jelent az idősödő Recoletának és Palermónak, biztos vagyok benne, hogy néhány éven belül megtalálja magának az üzleti világ. 

A Costanera lakóparkjai elegánsak és trendik     A Costanera lakóparkjai elegánsak és trendik

Buenos Aires modern városrésze még csak épül, de már most látszik, hogy jó döntés volt idetenni. Jó példa lehetne Budapestnek, hiszen ott van a Hajógyári- és a Csepel-sziget jó része, amivel nem tudnak az önkormányzatok mit kezdeni, pedig kéne. Ha engem kérdeztek, kifejezetten utálom, mikor egy klasszikus városrészt megbontanak valamilyen modern épülettel, viszont az üvegpaloták, ha együtt vannak, igenis tudnak jól kinézni.

Felhőkarcolók sorakoznak a modern városrészbenFelhőkarcolók sorakoznak a modern városrészben

Sokan mondják, hogy Buenos Aires hasonlít a magyar fővárosra, de szerintem ez nem igaz. Inkább olyan, mintha Párizst mixelték volna össze Madriddal, és felturbózták volna egy kis olasz aromával. Buenos Aires szép és élhető város, az egyetlen gond az elhelyezkedésével van. Minden itt élő arra panaszkodik, hogy hétvégente nincs mit csinálnia. A legközelebbi kirándulóhely a nem olcsó Uruguay, de ha valaki természetre vágyik, akkor kénytelen repülőre ülni, mert 1000 kilométeres körben nincs se erdő, se hegy. Annak ellenére, hogy ezidáig ebben a dél-amerikai fővárosban éreztem magamat a legjobban, nem tudnék itt élni. Ez az öt nap most pont elég volt belőle, de lehet, egyszerűen csak hiányzik már a latin ritmus. Itt az ideje, hogy visszatérjünk Venezuelába...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Viedmától nem messze rábukkanunk a Föld legnagyobb papagájkolóniájára, majd lerobbanunk a buszunkkal a puszta közepén. 10 órán át javítjuk, de végül megérkezünk Buenos Airesbe. Itt volt az ideje!  

Las Grutastól mindössze 15 kilométerre fekszik San Antonio Oeste, egy régi halászfalu, ahová mindenképp el kell menjünk, hogy tudjuk folytatni utunkat tovább Viedmába. Hogy biztosra menjünk, már hajnalok hajnalán útra kelünk, de hiába minden, San Antonióból az egyetlen busz este fél 8-kor megy a Rio Negro tartomány határán fekvő nagyvárosba. 

A Las Grutas-i busz nem tudjuk miért, de a vasútállomáson tesz ki minket. Patagóniában évtizedek óta nem közlekedik vonat, így tanácstalanul toporgunk a kihalt pályaudvar előtt: mit keresünk mi itt? A bakterházban szerencsére laknak, így megtudjuk, hogy a busz a város másik végéből indul. Átsétálunk a kihalt kisvároson, de a buszterminálra csak nem sikerül rátalálnunk. Egy fickótól megtudjuk, hogy San Antoniónak nincsen pályaudvara, az a napi néhány busz, ami errefelé közlekedik, egy étterem előtt szedi fel az utasokat.

Mit keresünk mi itt?   Mit keresünk mi itt?

Végül nagy nehezen rábukkanunk a helyre, ami tényleg nem több egy parkolónál. A busz csak este fél 8-kor indul, így van egy teljes napunk San Antonióra. Hogy mit lehet csinálni az egykori halászfaluban? Semmit. Kétszer körbejárjuk a főteret, majd leülünk sörözni a tengerpartra, ahol nyolc órában bámuljuk az árapályt.

Mivel San Antonio és Viedma között 200 kilométeren át nincsen kanyar, buszunk másfél óra alatt abszolválja a távot. A terminál nagyon messze van a központtól, így taxival vitetjük be magunkat. Viedma nem turistás város, ezért újra nagyon nehezen találunk szállást.

Viedmát és a Rio Negro túl partján fekvő Carmen de Patagones-t nem walesiek, hanem egy spanyol felfedező, Francisco de Viedma y Narváez alapította 1779-ben. A két városrészt pont úgy választja el a Rio Negro egymástól, mint a Duna Budát és Pestet; Viedma a sík, Carmen de Patagones a dombos oldalon fekszik. 1827-ben itt győzték le az argentin seregek a brazil erőket, fontos történelmi szerepet adományozva ezzel a városnak (valószínűleg ennek tudható be, hogy 1987-ben Raúl Alfonsín elnök Buenos Aires helyett Viedmának szerette volna adni a fővárosi címet). 1899-ben egy árvíz teljesen elmosta Viedmát, koloniális hangulatát az újjáépítés után elvesztette. Azóta Rio Negro tartomány fővárosa.

Carmen de Patagones, ahogy Viedmából látszikCarmen de Patagones, ahogy Viedmából látszik

Viedmában a parti sétányon túl szinte semmi látnivaló nincsen, s az igazat megvallva, Carmen de Patagones se nyeri el túlzottan a tetszésünket. Egy koloniális várost az ember úgy képzel el, mint amilyen Cartagena, Cuzco vagy a guatemalai Antigua, de ez a város sokkal inkább hajaz egy magyar kisvárosra

Egyáltalán nincs koloniális hangulataEgyáltalán nincs koloniális hangulata

Amiben még inkább különbözik az igazi, koloniális városoktól Viedma és Carmen de Patagones, az a hangulat. Mindkét város pont olyan unalmas, mint eddig az összes település Patagóniában. Alig néhány lélek lődörög az utcákon, húsz perc alatt pont elunod még az életedet is. Lehet, hogy csak az elmúlt évek latin pörgése miatt, de Dél-Argentína városaiban azt érezzük, hogy senki nem boldog, utálja, hogy itt lakik.

Carmen de Patagones katedrálisaCarmen de Patagones katedrálisa

Viedmától 30 kilométerre található a Balneario El Cóndor névvel illetett tengerparti üdülőfalu. Las Grutas után pont nem vágyunk újabb strandolós napokra, de a városi tourinformnál azt mondják, mindenképp látogassunk el a településre, mert a határában található a Föld legnagyobb papagájkolóniája. Ez így már érdekes!

Másnap korán reggel már a buszon ülünk, alig 40 perc múlva pedig befutunk a faluba. Szemben Las Grutas-szal El Cóndor egy szinte teljesen lakatlan üdülőtelep, ahol annyira erős szél fúj a tenger felől, hogy a partmenti homokot ráhordja a házakra. 

Betemeti a homok a kihalt várostBetemeti a homok a kihalt várost

A papagájkolónia a városka nyugati végében, egy hatalmas sziklafalba fészkelte be magát. Innen kapták a nevüket is, a köznyelv üregi papagájnak nevezi őket. Érdekes, hogy amíg Chilében ez a faj védettnek számít, addig Argentínában irtják őket, mert vetés idején kikotorják a magvakat a földből. A Viedmában kezünkbe nyomott prospektusból megtudjuk, hogy több mint egy millió papagáj él ezen a helyen, bár szerintem ennél többen vannak. Vagy két kilométert sétálunk a szikla mentén, de ameddig a szem ellát, mindenhol csak papagáj és papagáj. Nem szeretik, hogy itt vagyunk, olyan hangosan rikácsolnak, hogy kénytelenek vagyunk visszafordulni.

Ebben a sziklafalban laknak az üregi papagájokEbben a sziklafalban laknak az üregi papagájok

Érdekes volt egyben ennyi színes madarat látni, de itt az ideje, hogy megérkezzünk Buenos Airesbe. Visszatérünk Viedmába, s kisétálunk a pályaudvarra, hogy egy esti busszal a 950 kilométerre fekvő fővárosba utazzunk. Kiérvén megtudjuk, hogy indul egy busz reggel 7-kor, ami este 9-re ér Buenos Airesbe, így úgy döntünk, maradunk még egy éjszakát, s csak holnap utazunk.

Másnap reggel, ha nem is 7-kor, de 8:30-kor befut a busz. Rio Gallegosból jön, 1700 kilométer van a háta mögött. A szagról, ami a buszban uralkodik, inkább nem írnék, maradjunk annyiban, hogy hiába a leglustább szervünk az orrunk, még egy óra múltán is vélek felfedezni illatfoszlányokat. A szagnál csak egy rosszabb van, és az a busz állapota. Bahía Blancáig nincs nagy gond, de száz kilométerrel odébb a buszunk zihálni kezd. Kétszer lefulladunk, a harmadik megálló után azonban a motor végleg feladja. A puszta közepén állunk, másfél órányira a várostól. Térerő szerencsére van, így sikerül értesíteni a szervízt, de a segítség csak négy(!!!) óra múlva érkezik. A mienkhez hasonló buszt küldenek, de nem ám azért, hogy arra átültessék az utasokat, hanem azért, hogy annak az alkatrészeiből működőképessé tegyék a mi lestrapált járgányunkat. 

Több mint egymillió üregi papagáj él El Cóndor környékénTöbb mint egymillió üregi papagáj él El Cóndor környékén

Két óra múlva, már bőven naplemente után, az emberek hőzöngeni kezdenek, hogy éhesek és szomjasak. Sofőrjeinknek sikerül meggyőzni a szerelőt, hogy a pótbusszal elvisznek minket az innen 20 kilométerre álló benzinkúthoz. Mostanra a két megfáradt sofőr egész jóba lett az utasokkal, még az a fickó is jókat röhög velük, aki éppen most kési le a repülőjét Miamiba (az más kérdés, hogy miért utazik valaki 2650 kilométert busszal azért, hogy elérjen egy gépet?).

Másfél óra kávézás után csörög a telefon, hogy kész a busz, így a két sofőr és néhány utas (köztük én is), visszatérünk a helyszínre, de ott kiderül, mégsem működik a járgány. Újbb másfél óra várakozás következik, közben a benzinkútnál ragadt utasok (köztük Eri) semmit nem tudnak rólunk. Végül valamivel éjfél után tudunk elindulni egy olyan busszal, aminek a váltója folyton kiugrik a sebességből.

Mostanra olyan szinten összehaverkodott mindenki mindenkivel, mintha legalábbis két hetes buszos körutazáson vettünk volna részt. Mi sem szemlélteti jobban a szituációt, mint az a jelenet, mikor az éppen pihenő sofőr odafordulva az utasokhoz a következő mondatot ejti el:

- Az én gyönyörűséges kollégám, Jorge, pár perce összetörte a termoszomat. Elfolyt minden matém. Ha lenne oly kedves valaki, és adna egyet kölcsönbe. Ha nem, megfojtom Jorgét.

Végre ismét Argentínában vagyunk! Patagóniában inkább teáznak az emberek, de egy igazi argentin bizony matét iszik, s ha az elfogy, hisztissé válik. Tudja ezt mindenki a buszon, így azonnal akad pár darab termosz, amit bedobnak a közösbe. Mindenki megnyugszik, éppen aktív sofőrünk, Jorge is életben marad.

Sikerül aludnunk pár órát. La Plata határában ébredünk meg, arra, hogy rángat a busz. Egyesben araszolunk be a terminálra, ahol sofőrjeink próbálnak új kocsit intézni, hogy azzal mehessünk a fővárosba. Nem sikerül nekik, mert a társaság buszait kibérelte a La Plata-i focicsapat, így hát az utolsó 60 kilométert lépésben tesszük meg. Tegnap reggel 8:30-kor indultunk Viedmából és most másnap délelőtt 10:30 van. 26 órán át ültünk a buszon, de mi legalább nem késtük le a repülőnket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Úgy néz ki, az argentin világörökségekkel nincs szerencsénk. A Cueva de las Manos után a Valdés-félszigetet is kihagyjuk, mert megfizethetetlenül drága. Cserébe azonban eltöltünk három remek napot egy olyan üdülővárosban, amit még a térképeken sem jelölnek.

Puerto Madrynba érkezvén végre az az érzésünk támad, hogy elhagytuk Patagóniát. Az igazat megvallva, már vártuk ezt a pillanatot, mert mióta eljöttünk Tűzföldről, nem láttunk mást, csak a kietlen pampát. Másfél hét alatt több mint 2000 kilométert utaztunk, de a Pingvin-sziget kivételével nem sok élményben volt részünk. 

Mikor leszállunk a buszról a Puerto Madryn-i pályaudvaron, langyos szellő fújdogál. Mindenki rövidujjú pólóban, a Napnak pedig van ereje. Több mint két hónap után végre megszabadulhatunk a pulóverünktől, ami pont akkora élmény, mint odahaza az első tavaszi nap a hosszú tél után. Nem tökölünk sokat a szálláskereséssel, a terminállal szemben álló hostelben veszünk ki egy szobát.

A majd százezer lakosú Puerto Madrynt ugyanúgy walesiek alapították, mint Caleta Oliviát, Comodorót vagy Trelewt. Bár az öblöt, aminek a partján a város fekszik, már a 18. században felfedezték spanyol hajósok, az első telepet csak közel száz évvel később, 1865-ben hozták létre. Húsz évvel később a vasút befutott az akkor még alig száz lelket számláló Puerto Madrynba, ami után gyorsan növekedésnek indult. Kezdetben a többi partvidéki városhoz hasonlóan gyapjúkikötőként funkcionált, de az 1970-es évektől egy új gazdasági szegmens, a turizmus vette át a vezető pozíciót. Ennek oka az innen 100 kilométerre fekvő Valdés-félsziget, ami 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezi.

Puerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turistákPuerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turisták

Adunk magunknak egy nap pihenőt az amúgy nem túl izgalmas Puerto Madrynban, majd nekivágunk a félszigetnek. Egy órás buszozás után megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol legombolnak rólunk fejenként 180 pesót, majd folytatjuk utunkat az enyhén sivatagos félszigeten Puerto Pirámides falujáig.

Szemben Puerto Madrynnal, Puerto Pirámides nem olcsó. 35 dollár alatt sehol nincsen szoba, így végül kikötünk egy hostelben, ahol kiveszünk két ágyat egy dormitorióban. A recepciós srác megnyugtat minket, hogy nem rak be mellénk senkit, mivel a következő napokra nincs semmilyen foglalása, hátizsákosok pedig ebben az időszakban nem szoktak érkezni. Örülünk, mert hogy őszinték legyünk, a közösségi szobákból elegünk van. Életünk során annyiszor aludtunk már dormitóriókban, hogy megcsömörlöttünk. Alapból kerüljük a találkozást a hátizsákosokkal, mert unjuk a "ki merre járt, mit látott, merre megy tovább?" kezdetű beszélgetéseket és azt, hogy beszámoljunk mindenkinek arról, miből telik nekünk arra, hogy lassan egy évtizede utazgatunk Latin-Amerikában.

Mint mindenki, úgy mi is azért jöttünk a Valdés-félszigetre, hogy bejárjuk a nemzeti parkot. Ezt leszervezni nem nehéz, mert Puerto Madrynhoz hasonlóan Puerto Pirámides is tele van túraszervező irodákkal. A gond nem az infrastruktúrával van, hanem az árakkal. Mivel gyalogosan vagy biciklivel bejárni a nemzeti parkot nem lehet a hatalmas távolságok és a szél miatt, az egyetlen járható út a befizetett túra, amit 80-120 dollár között hirdetnek fejenként. Hiába járunk végig több irodát, mindenhol ugyanezekkel az árakkal üldöznek el minket.

Puerto Pirámides környékén sivatagos a tájPuerto Pirámides környékén sivatagos a táj

A Valdés-félsziget különböző öbleiben pingvineket, kormoránokat és fókákat lehet látni, február és április között megjelennek az orkák, szeptemberben és októberben pedig a bálnák. Ez utóbbi kettőért befizetnénk a túrára, de mivel szezonon kívül vagyunk, esélyünk nincs megpillantani a vágyott állatokat. Pingvint és fókát már láttunk rahedlit, a Pingvin-sziget után úgyse lenne nagy élmény, ezért úgy döntünk, nem tapsolunk el egy nap alatt 200 dollárt.

Ennyi fókát láttunk összesenEnnyi fókát láttunk összesen

Hogy ne távozzunk a félszigetről csak úgy, délután eltúrázunk a Loberiának nevezett öbölhöz, ahol állítólag szép, nagy fókakolónia éldegél. Ahogy közeledünk a kiszögelléshez, úgy lesz erősebb a szél, a végére a szánk teli van homokkal. Ennyit én még néhány állatért nem szenvedtem, de legalább megérte volna a homoknyelés?! A tőlünk jó kétszáz méterre elterülő sziklán mindössze egy tucat tengeri farkas fetreng, olyan távolságban, hogy fotót készíteni róluk szinte képtelenség. Amíg érezzük a szánkban a por ízét, elindulunk visszafelé. Szerencsénkre féltávnál felvesz minket egy kocsi, így jó eséllyel megúszunk egy kiadós szilikózist.

Jófej úszik a tengerbenJófej úszik a tengerben

Biztos vagyok benne, hogy annak, aki még életében nem látott fókát, pingvint vagy bálnát, megéri és nagy élmény a túra a Valdes-félszigeten, de mi egy cseppet sem bánjuk, hogy megyünk innen.

Másnap korán visszatérünk Puerto Madrynba, ahonnan folytatjuk tovább utunkat északnak. A cél egy Las Grutas nevű település, amit kb. semmilyen térkép nem jelöl, a nálunk lévő LP is csak annyit ír róla, hogy Argentína legdélebbi tengerparti nyaralóhelye

Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye

Délután 4 óra magasságában futunk be egy világvége kinézetű kisvárosba, aminek terminálján néhány nőszemély ücsörög. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, hogy mi az ördögöt keresünk itt. Las Grutasban összesen két hónap a főszezon, január és február, és az nagyon nem most van. Végül az egyikük felajánlja, hogy elvisz minket a kocsiján egy hostelhez, ami talán nyitva tart. A fuvarért egy fillért nem kér el, ráadásul felhívja nekünk a tulajt a saját telefonján, mivel a hostel zárva van. Ismét egy rendes argentin! Úgy húsz perc várakozás után megérkezik a tulaj, s ha nem is Hilton-szerű szobát kapunk, de a célnak megfelel.

Főszezonon kívül ennyien vannak a strandonFőszezonon kívül ennyien vannak a strandon

A szállónktól a part jó tíz percnyi sétára van. Nem várunk tőle sokat, de mikor leérünk, meglepődünk. A strand vagy 300 méter széles és tele van emberrel. A parti sétány mentén végig bárok és éttermek sorakoznak, olyan az egésznek a hangulata, mintha valamelyik andalúz resortfaluban lennénk. Külföldi egy szál sincs a parton, csak argentin családok gyerekekkel, nyugdíjasok, és bulizó fiatalok. Honnan van itt ennyi ember? Kocsit alig láttunk az egész városban, itt meg százával sütkéreznek a népek a parton. A választ végül a szállásadónktól kapjuk meg:

- Las Grutas alig tíz éve egy csendes kisfalu volt. Aztán valami miatt megjelentek a gazdag városi emberek, és felvásárolták a telkeket. Mindenki épített magának egy villát a parton, és a nyarat itt töltik. A külföldiek még nem nagyon ismerik a várost, de a főszezonban azért olykor-olykor befut pár.

Annyira megtetszik nekünk a városka, hogy végül három napot itt töltünk. A második napon felfedezzük, hogy mikor apály van, a tenger hátrahagy a parton egy medencét, csurig vízzel. Évtizedekkel ezelőtt a helyiek faragták bele a kőbe a több méter mély gödröt, hogy alacsony vízállás esetén se maradjanak fürdés nélkül az argentinok.

Úszómedence a tengerpartonÚszómedence a tengerparton

Szemben a Valdés-félszigettel Las Grutas elnyerte a tetszésünket. Már csak 1100 kilométer és megérkezünk Buenos Airesbe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Észak-Patagónia partvidéke a múlt század elejéig szinte teljesen lakatlan volt, aztán egy szép napon megjelentek a walesiek és minden megváltozott. Argentína ezen része olyannyira nem argentin, hogy errefelé az emberek nem matét isznak, hanem teáznak, egyesek pedig óangolul beszélnek.

Szerencsére elég korán visszaérünk a Pingvin-szigetről, így sikerül elkapnunk az utolsó, Comodoro Rivadaviába tartó buszt. Kanyar nem lévén Fitz Royig 150-nel megyünk, így Caleta Oliviába kevesebb mint két óra alatt érkezünk meg.

Caleta Oliviát 1901-ben alapították, rádióközpontként. Buenos Aires és a chilei határvidék között kellett kapcsolatot létesítenie, de 20 évvel később már minden az olajról szólt. 1907-ben ugyanis Comodoro Rivadavia környékén hatalmas kőolajmezőt fedeztek fel, aminek köszönhetően a szomszédos nagyváros hirtelen növekedésnek indult. A migráció azonban lassú volt, ezért néhány tartályt és finomítót Caleta Oliviába telepítettek, hogy az ott élő alig száz embert is bevonják a termelésbe. Caleta gyorsan városisasodott, s bár nem érte utol Comodorót, így is Santa Cruz legfejlettebb városa vált belőle.

Olajtározók Comodoro RivadaviábanOlajtározók Comodoro Rivadaviában

Ahogy jó eséllyel egy argentin nem szállna le a buszról Ózdon, úgy mi sem tesszük ezt Caletánál. Egy óra múlva, valamivel naplemente után futunk be Comodoro Rivadaviába, Patagónia legnagyobb városába. Comodorót hasonlóan Calétához, 1901-ben alapították, azonban nem rádióközpontként, hanem kikötőként. Az innen 150 kilométerre nyugatra fekvő Sarmiento környékén ekkor jelentek meg az első telepesek, s mivel elnyerte a tetszésüket a hely, várták az utánpótlást. A főként walesi származású bevándorlók mini-expedíciókat indítottak a partvidékre, hogy olyan öblöt találjanak, ahol fogadni tudják a Nagy-Britanniából és Dél-Afrikából érkező hajókat. Választásuk végül arra a partszakaszra esett, ahol ma a város áll. Nevét egy nagy tiszteletben álló tengerész, Comodoro Martín Rivadavia után kapta.

Az igazság az, hogy Comodoróban pont annyi értelme van leszállni a buszról, mint Caletában lett volna, de mivel ma már nem megy semmi északnak, muszáj vagyunk megszakítani az utunkat. Az útikönyvek szerint Comodoro Ushuaia után Argentína második legdrágább városa, és sajnos nem tévednek. Másfél órát bolyongunk, mire 400 pesóért, kb. 30 dollárért találunk egy szobát egy munkásszállón.

Tipikus utcakép Comodoro RivadaviábanTipikus utcakép Comodoro Rivadaviában

Másnap reggel megpróbáljuk megnézni a város nevezetességeit, de nem jutunk sokáig, mivel nincs neki egy se. Értem én, hogy az olajban rengeteg pénz van, de én akkor is képtelen lennék egy ilyen városban élni. Mindenhol betonból felhúzott, igénytelen lakó- és irodaházak sorakoznak, így negyed óra után elunjuk a dolgot. Szerencsére nem kell sokat várnunk arra a buszra, ami északnak tart, így öt órás, pampákat keresztülszelő utazás végén befutunk Trelew-ba

2000 kilométeren át semmit nem változott a táj2000 kilométeren át semmit nem változott a táj

Trelew neve nem hangzik túl spanyolosan, mert nem is argentin város. A 19. század végén ez a vidék teljesen lakatlan volt, az első telepesek - Sarmientóhoz hasonlóan - itt is walesiek voltak. Pár év alatt négy nagybirtok jött létre, melyek helyén az 1890-es években végül települések alakultak ki. Rawson, Dolovan és Trelew mind walesi nevet kapott (Trelew welshül azt jelenti, hogy Lewis faluja), az egyedüli kisváros, amit tehuelchéül neveztek el, Gaimán.

Mivel Trelew egy csúnya iparváros (az argentin gyapjú 90%-a innen származik), gyorsan továbbállunk. Átszállunk egy helyi járatra, amivel fél óra alatt abba a Gaimánba utazunk, amiről az útikönyvek csak annyit írnak: a tea hazája. Eri imádja a teát, így nagyon várja már a találkozást a kisvárossal, de elsőre bizony csalódik; Gaimán még a dél-patagóniai városkáknál is álmosabb. Minden zárva van, szállást is nehezen találunk, de legalább két hónap után először 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála

Gaimán katolikus templomaGaimán katolikus temploma

Lepakolunk a szállón, majd harapnivaló után nézünk, de egy lepuszult pizzériánál többet nem találunk. Odabenn két idős úr falatozik, akik mikor meglátnak minket, régies angol akcentussal köszönnek ránk. Nem gondoltam volna, hogy több mint 100 év távlatából még vannak olyanok, akik a vidéken tartják a nyelvüket, bár az is igaz, hogy egymás közt már nem welshül, hanem angolul társalognak. Ja, a pizza természetesen ehetetlen, de ehhez már hozzászoktunk Argentínában.

Szállásadó nénink ajánlására másnap kitaxizunk a falu határában álló paleontológiai parkba, amit Bryn Gwynnek, vagyis Fehér Dombnak neveznek. Rajtunk kívül nincs senki, csak egy unott parkőr, aki miután beszedte a sarcot, visszavonul a szobájába TV-t nézni.

Szép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai ParkbanSzép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai Parkban

A park nem kicsi. Jó sokat kell kutyagolni felfelé, mire rátalálunk az első őstörténei emlékre, egy 40 millió éves darázsfészekre, ami néhány gumó a falon, semmi több. Nem igazán tudjuk hova tenni ezt a hihetetlen, eocén kori leletet, így továbbmászunk a domb oldalában. 

Negyven millió éves darázsfészekNegyven millió éves darázsfészek

Fél óra után egy platóra érkezünk, ahol néhány vitrin alatt csontokat látunk. Az egyik állítólag őspingviné, a másik egy ősfókáé, a harmadik pedig egy őstatué. Többségüket felismerni sem lehet, mert a csontjaikat csak úgy bedobálták az üveggúla alá. Feljebb a dombtetőn még van egy bálnacsontváz, de ennyi pont elég volt az őstörténeti utazásból; néhány csigolyáért nem fogunk újabb fél órán át menetelni a tűző napon. Elég lesz szétégni, amíg visszasétálunk a faluba, bár szerencsénkre egy kocsi féltávnál felvesz minket.

Állítólag ez egy őstatú maradványaÁllítólag ez egy őstatú maradványa

Mielőtt továbbutaznánk Puerto Madrynba, még marad időnk - Eri igen nagy örömére - beülni az egyik teázóba. Se innunk, se ennünk nem sikerül elsőre, mert a pincérek ragaszkodnak hozzá, hogy fizessünk be egy hét sütis kombóra, de se időnk, se kedvünk, se pénzünk nincsen végigenni az étlapot. Öt perc győzködés után, hogy mi csak egy teát innánk és egy pitét ennénk, végül felállunk, de ekkor kilép az ajtón a tulajdonos, aki leteremti az alkalmazottakat, majd pár perc múlva megjelenik kezében a vágyott sütivel és teával. Egyik sem hagy bennünk mély nyomokat, nem úgy a számla, ami majd 200 pesóról, kb. 15 dollárról szól. Szó szerint rossz szájízzel távozunk Gaimánból. Jó lenne már Buenos Airesben lenni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy sziget az argentin partoktól pár kilométerre, amitől még Charles Darwin is hátast dobott. Nem tudtuk kihagyni, még úgy sem, hogy rendesen megkérték az árát. Cserébe megvan patagóniai utazásunk legnagyobb élménye, a Pingvin-sziget.

Puerto San Julián után a következő falu 260 kilométerre északra található. Fitz Roy igazából nem is falu, sokkal inkább egy tanyabokor, ami egy benzinkút körül alakult ki. Bár minden útikönyv és internetes oldal óva int attól, hogy itt leszálljunk a buszról, mi mégis így cselekszünk, mert feltett szándékunk, hogy eljussunk az óceán partján fekvő Puerto Deseadóba

Öt óra magasságában intünk búcsút a busznak, majd beülünk a benzinkút mögött álló kávézóba, és várunk. Olyan az egész, mint egy amerikai filmben, amit a messzi vadnyugaton forgattak. A pultos lány azt mondja, este 10 óra magasságában szokott erre egy busz jönni, bár van, hogy kimarad. Ezúttal szerencsére nem így történik. Ha nem is 10-kor, de fél 12-kor végül befut a járat, amin rajtunk kívül összesen öt ember foglal helyet. Nem úgy tűnik, hogy Puerto Deseado egy turistaközpont.

Naplemente Fitz RoynálNaplemente Fitz Roynál

Valamivel hajnali 1 óra után érkezünk meg a kisvárosba, ahol fogvacogtató hideg és persze szél fogad minket. Fogalmunk nincs merre induljunk, így megkérdezünk két sarkon ácsorgó rendőrt, hol találunk szállodát. Nemigen vannak képben, végül a központ felé irányítanak minket.

Helybőség okán Patagóniában hatalmas telkeken építkeznek, amitől minden település, s így Deseado kiterjedése is nagy. 40 percig tart, amíg a terminálról a központba érünk. Két hotelt nyitva találunk ugyan, de 40 dollárnál alább nem hajlandók menni az árral, így hát elindulunk visszafelé, hátha a pályaudvartól kijjebb lesz valami. Újabb 40 perc séta után, mindössze egy sarokra onnan, ahol a rendőröket megkérdeztük, rátalálunk egy munkásszállóra, ahol hajnali 3 körül végül sikerül kivennünk egy szobát 20 dollárért.

Mivel a tegnapi nap elég hosszúra nyúlt, így mára pihenést rendelünk el magunknak. A városkát azért körbejárjuk, bár túl sok látnivalóval nem rendelkezik. A tengerparttól nem messze áll az egykori vasútállomás, ami ma múzeumként működik. Zárva találjuk, pedig a Puerto Deseado-i vasút története igen érdekes. 

Puerto Deseado egykor pályaudvaraPuerto Deseado egykori pályaudvara

A 20. század elején kezdték építeni, hogy Belső-Patagóniából a kikötőbe gyapjút tudjanak szállítani. 1912-re megérkezett ugyan a vonal Las Herasba, csakhogy addigra a telepesek migrációja lelassult. Ezzel párhuzamosan az innen északra fekvő Caleta Olivia és Comodoro Rivadavia között kőolajat találtak, így az állam e két kikötő fejlesztésére fordította a pénzt, semmint felfuttatta volna Puerto Deseadót. A következő évtizedekben több alkalommal belekezdtek a vasút felfuttatásába, de végül 1978-ban bezárták a hányattatott sorsú vonalat. 

Puerto Deseadóból sem lett az, aminek száz éve tervezték, pedig védett kikötőjét az összes hajós kedvelte. Magellántól kezdve Cavendishen át egészen Fitz Royig mindenki tartott itt megállót, ez utóbbi kapitánnyal együtt még Charles Darwin is tiszteletét tette az öbölben. A híres természettudósnak köszönhetjük például azt, hogy a közeli Pingvin-sziget felkerült a térképekre, és nem lett az orvvadászok martaléka. Ma a Pingvin-sziget Puerto Deseado legnagyobb büszkesége, bár nem sok turista látogatja. 

Deseado kikötőjePuerto Deseado kikötője

Pedig van mit nézni rajta, illetve ezt állítja a faluban mindenki. Annyira agitálnak minket, hogy menjünk el a szigetre, hogy végül lesétálunk a kikötőbe, ahol a kirándulást szervezik annak a néhány elvetemültnek, aki idetévedt. Nem olcsó mulatságról van szó, fejenként 900 pesóba, majdnem 70 dollárba kerül a kaland. Láttunk mi már elég pingvint az elmúlt pár hétben, ezért hezitálunk, megéri-e kidobni ennyi pénzt egy kirándulásért, de végül rádumálnak minket.

Másnap reggel 8-kor indulunk tized magunkkal egy csónakkal a partoktól kb. 20 kilométerre fekvő szigethez. Az út alatt folyamatosan azért imádkozunk, hogy érje meg a kaland, mert ha újra csak néhány Magellán-pingvint látunk, biz' Isten belefojtom a csónakost a tengerbe.

Összesen két Commerson-delfint láttunkÖsszesen két Commerson-delfint láttunk

Szerencsére jól kezdődik a kirándulás, mert alighogy elhagyjuk a kikötőt, pingvinrajok dugják ki a fejüket a tengerből. Picit odébb Commerson-delfinek tűnnek fel, amikről azt kell tudni, hogy szemben a mindenki által ismert delfin fajtákkal fekete-fehér foltosak.

A partvidék mentén haladunk, aminek szikláin sarki csérek sorakoznak. Mind széllel szemben állnak, azért, hogy a huzat azonnal a nyílt víz felé sodorja őket, ha halászni támadna kedvük.

Sarki csérek a szélcsatornábanSarki csérek a szélcsatornában

Egy óra múltán megérkezünk a Pingvin-sziget mellett álló sziklaszirthez, amin százával fetrengenek a fókák. Most van az ellési időszak, bár egészen kicsiket még nem látunk. Körbehajózzuk a sziklát, majd tíz perc múlva kikötünk a főszigeten.

Tengeri farkasok

Most van az ellési időszak a tengeri farkasoknálMost van az ellési időszak a tengeri farkasoknál

Az első pár lépés után azonnal egy kisebb Magellán-pingvin kolóniába botlunk. Mikor másfél hete az Isla Magdalenán voltunk Chilében, még csak költöttek a jófejek, mostanra azonban már páran kibújtak a tojásból. A szülők nem engednek közel a kicsikhez, de így van ez jól. 

Magellán-pingvinek fogadnak minket a partonMagellán-pingvinek fogadnak minket a parton

Mindenesetre nem tétlenkedünk, fotózunk és filmezünk, bár a delfineket leszámítva eddig semmi olyat nem láttunk, amit máshol nem. Felbaktatunk a sziget közepén álló világítótoronyhoz, aminek belsejében ugyancsak pingvinek fészkelnek.

Költési időszak van a pingvineknélKöltési időszak van a pingvineknél

Éppen kezdenék hőzöngeni, hogy 140 dollárért egy kicsit többet vártam egy halom Magellán-pingvinnél, mikor a sziget túloldalán feltűnik egy csoport aranytollú pingvin. Arról híresek, hogy a szemöldökük szőke, és olyan dús, mint amilyen szegény megboldogult Körmendi Jánosnak volt. Vörös szemüknek hála igen mókás az arcberendezésük, a filmkészítőket is megihlették. A 2007-es Surf's Up című rajzfilmnek aranytollú pingvinek a főhősei. 

Tesznek rá, hogy köztük bóklászunkTesznek rá, hogy köztük bóklászunk

Hihetetlen módon tűrik, hogy közöttük kolbászoljunk. Simán pózolnak a kamerának, még selfie-t is lehet velük készíteni. Nehezen mozognak, tele vannak, mint a duda, öklendeznek a sok haltól. Ahogy kitátják a csőrüket, észrevesszük, hogy tulajdonképpen van foguk. Az alsó és a felső szájpadlásukon a bőr úgy módosult, mintha apró cápafogakat növesztettek volna. Szörnyű látvány.

Addig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüketAddig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüket

Nem úgy az a jelenet, mikor egy Magellán-pingvin véletlenül bekeveredik közéjük. Olyan hisztit csapnak miatta, mint amilyet az arabok csapnának Rijádban, ha egy rabbi végigslisszolna az utcán. Üldözőbe veszik az idegent és uszonyukkal addig csapkodják, míg az végül a tengerben köt ki.

Igazi kommandósokIgazi kommandósok

Az aranytollúak között olykor feltűnik néhány vörös csőrű csigaforgató, akik a pingvinekhez hasonlóan most költenek. Ők nehezebben tűrik a jelenlétünket, amint közel kerülünk a fészkükhöz, eszeveszett csipogásba kezdenek. 

Hisztisek a csigaforgatókHisztisek a csigaforgatók

Nem zargatjuk tovább sem őket, sem a szörfösöket, ehelyett átmászunk a sziget északi végébe, ahol egy több ezer tagot számláló fóka kolónia él. Bár ezek az állatok akár 600 kilósak is lehetnek, mégis annyira félnek az embertől, hogyha megérzik a szagát, máris menekülőre fogják. Próbálunk a közelükbe férkőzni, de egy szikla megálljt parancsol, mivel ha azt megkerülnénk, egészen biztos észrevennének minket. Így is max. 10 méterre lehetünk ezektől a remek állatoktól, ami hatalmas élmény. Végül valaki tesz egy szélesebb mozdulatot, amitől az állatok idegesek lesznek és megindulnak a víz felé. 

Ilyen közel mentünk a tengeri farkasokhozIlyen közel mentünk a tengeri farkasokhoz

Visszaindulunk a csónakhoz, de menet közben majdnem rálépünk egy szkuafiókára. A szkuák - amiknek a magyar neve megmagyarázhatatlan módon halfarkas(???) - eléggé pofátlan madarak. Mindig ott ólálkodnak a fészkek körül, s ha annak gazdái egy pillanatra nem figyelnek, már viszik is a tojásokat. A nagy tolvajlásnak azonban gyakran megisszák a levét, mert a szkuák saját fajtársaik fészkét is lerabolják, így a költési időszak végére sokszor maradnak utód nélkül. Mivel ezek a madarak nem csak rablók, de agresszívek is (állítólag az embernek is nekimennek), nem időzünk sokat a fészek körül.

Szkuafióka a fűbenSzkuafióka a fűben

140 dollárt fizettünk ezért a kalandért, de azt hiszem, megérte. Amíg Isla Magdalénán a pingvineken túl csak sirályokat láttunk, addig itt tényleg betekintést nyerhettünk Patagónia élővilágába. Ahhoz, hogy ez a sziget így megmaradt, valószínűleg az is kellett, hogy Puerto Deseadóról az elmúlt évtizedekben megfeledkeztek. A helyiek talán nincsenek így vele, de én azt mondom, hála Istennek, hogy a vasút tönkrement, és nem épült nagyobb kikötő a városban. Remélhetőleg még sokan láthatják azt, amit egykor Darwin, és most mi is láttunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

0 Komment

Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegos-ban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására: a cseresznyére.

Ushuaiából két módon lehet Buenos Airesbe utazni: egy könnyed négy órás repülőúttal vagy egy röpke, három napig tartó buszozással. Naná, hogy a buszt választjuk, de első körben csak a másfél órányira fekvő Tolhuínig jutunk. 

Az 1973-ban alapított településről mindent elmond, hogy az egyetlen nevezetessége a buszmegálló túloldalán álló pékség. Hogy mi a fenéért szálltunk itt le a buszról? Gondoltuk, inkább töltjük itt az éjszakát, mint a híresen szeles Rio Grandéban. A gond csak az, hogy főszezonon kívül egyetlen szálló sem tart nyitva, így jobb híján visszabattyogunk a buszmegállóba, és várunk valamit, ami Tűzföld fővárosába repít minket. 

Alig két óra múlva már Rio Grandéban nézünk szállás után, ami nem megy könnyen. Mivel errefelé nincsenek turisták, kizárólag üzleti hotelekbe vagy lepukkant munkásszállókba botlunk. Nem állítom, hogy az elmúlt években nem volt rosszabb szobánk a mostaninál, de ha tényszerű akarok lenni, akkor azt kell mondjam, az argentin nívót ezúttal nem sikerül hoznunk. Öröm az ürömben, hogy a szálló recepciósa egy hihetetlenül jópofa srác, aki megvesz a tudattól, hogy két külföldi az ő panziójában tölti az éjszakát. Meglepő módon - az amúgy kicsit sérült gyerek - egész jól beszél angolul, s hogy meg legyen az öröme, szívesen diskurálunk vele külföldiül.

Rio Grande főtere ilyen szép  Rio Grande főtere ilyen szép

Miután lecuccolunk a nem kicsit retkes szobánkban, nyakunkba vesszük a várost. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Olyan hiper erejű szél tombol odakinn, hogy a nylonzacskóktól kezdve a faleveleken át a műanyag flakonokig minden a nyakunkban köt ki. 90-100 kilométer/órás szelet tippelek, de lehet, némelyik lökés a 120-at is eléri. A bolttulajdonosok igen nagy örömére több ízben sikerül felkenődünk a kirakatok ablakára, ízlésesen hátrahagyván tenyerünk lenyomatát. 

Negyed óra kúszás-mászás után befutunk a főtérre, ahol néhány ñire fa árnyékában végre sikerül kinyitni a szemünket. Hogy mit látunk? Semmit. Rio Grande olyan érdektelen hely, hogy még a főtéren sincs semmi látnivaló. Nem értem, hogy miként képes majd 70 000 ember egy ilyen világvége helyen élni? A legmegdöbbentőbb, hogy Rio Grande Argentína állítólag legdinamikusabban fejlődő városa. Az van ugyanis, hogy Tűzföld vámmentes övezet, ezért az elektronikai cikkek ára itt a legolcsóbb az országban. Ettől persze nem kéne, hogy évente 3000 fővel növekedjen a város lakossága, de 2010-ben néhány befektető laptop összeszerelő üzemet hozott létre, amit követtek a fényképezők, a TV-k és a kamerák. Rio Grandéból egy mini Tokió lett, az egyetlen gond vele csak az, hogy szép módszeresen lebontja a szél.

Másnap, amilyen gyorsan csak lehet, kikocogunk a terminálra és hátunk mögött hagyjuk Tűzföld legszörnyűbb települését. A munkásszállónk recepciósa volt annyira jófej, hogy kitelefonált a pályaudvarra, hogy a két turistának tegyenek félre két jegyet, így semmi más dolgunk nincs, csak letenni a hátsónkat az előre lefoglalt ülésekre. (A srác nevét elfelejtettük megkérdezni, de ha van az olvasók között olyan, aki  valamilyen érthetetlen okból kifolyólag jár egyszer ezen az elátkozott helyen, keresse már fel a Hotel Rawsont, és hívja meg egy sörre a srácot a nevünkben.)

A chilei határon megint megy a tökölés. Minden csomagot átvilágítanak, kutyákkal szagoltatnak körbe, az emberekkel papírokat töltetnek ki. Mindezt azért a röpke öt óráért, amit a Rio Gallegos-i határig elérvén az országukban töltünk.

Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat

Három óra földúton zötykölődés után megérkezünk a Magellán-szoroshoz, majd annak túlodalán a Pali Aike Nemzeti Park érintésével újabb egy órát buszozunk az argentin határra. A Pali Aike Patagónia egyik legritkábban látogatott nemzeti parkja, annak ellenére, hogy minden busz keresztülrobog rajta. Az indok egyszerű: a környék egyáltalán nem látványos. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes, hiszen a Pali Aike a Föld azon kevés helyeinek egyike, aminek létezésére a tudomány nem igazán tud magyarázatot

Patagónia egy jellemzően óidei, üledékes kőzetekből álló táblás vidék, ezért senki nem érti, hogy alakult ki alig 250 000 éve a déli végében vulkáni tevékenység. Közel, s távol nincs egy törésvonal, vulkáni vonulat, lemezhatár, a természet mégis létrehozott egy lávamezőt. A tanácstalanság egész odáig vezetett, hogy néhány évvel ezelőtt az argentin állam felterjesztette a Pali Aikét az UNESCO Világörökség listájára, de végül a nemzeti park nem kapta meg a címet. 

Nincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó útonNincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó úton

A látvány tényleg nem egy nagy durranás, bőven megelégszünk azzal a pár fotóval, amit a busz ablakából és a határon készítünk róla. Sajnos van rá időnk, mert a chileiek itt sem spórolnak az idővel. Az előző határátkelőnél annyival rosszabb a helyzet, hogy a pecsételő szalon túl pici a tömeg befogadására, így kénytelenek vagyunk fél órán át a hideg szélben ácsorogni.

Rio Gallegos nincs egy órányira a határtól. A külvárosban kiábrándító kép fogad minket: a közeli szeméttelepről tonna szám hordja vissza a szél a szemetet a házak kertjébe, ahonnan képtelenség azt kitakarítani, így a házak falát nylonzacskók és kartonpapírok borítják. Ennyire koszos és rendezetlen városrészt utoljára Indiában láttam. 

A belvárosban sem jobb a helyzet. Hiába tiszták az argentinok, a folyamatosan tomboló szél kirántja a kukákból a zacskókat és üvegeket, majd szétteríti az utcákon. Az egykori elnök, a 2010-ben elhunyt Néstor Kirchner regnálása idején a város rengeteg pénzt kapott a helyzet javítására, de a problémát megoldaniuk nem sikerült. Annyit azért elért az önkormányzat, hogy a Rio Gallegos-i bevásárlóközpontokban nem lehet nylonzacskót kapni.

Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor  Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor

A város amúgy pont ugyanolyan szép, mint volt Rio Grande, bár itt egy fokkal melegebb van. Nem kell szaharai forróságra gondolni, de az esti sétához legalább már nem kell magunkra húzni az összes ruhánkat.

Rio Gallegos sem az a hely, ahol az ember szívesen időzik, így hát következő nap ismét buszra szállunk, és a 360 kilométernyire északra fekvő Puerto San Julianba utazunk. A 4 órás út során mindössze két települést, az alig párszáz fős Piedrabuenát és a hasonló méretekkel bíró Puerto Santa Cruzt érintjük. Az egész úton nincs egy kanyar, olyan szinten unalmas a vidék, hogy az már fájdalmas. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor guanacókat látunk átszaladni a busz előtt. Néhányan fennakadnak a minimális élővilágot rendesen tizedelő szögesdrót kerítésen.

Guanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukatGuanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukat

Puerto San Juliánba délután két óra magasságában futunk be, pont akkor, amikor minden bezár. Bár Patagóniában teljesen értelmetlen sziesztázni, az északi városokhoz hasonlóan itt is minden zárva tart egészen este 8-ig. Szállást könnyen találunk, ráadásul olcsón, így ha enni nem is sikerül, legalább van hol lepakolnunk.

Puerto San Julian valójában egy egyutcás faluPuerto San Julian valójában egy egyutcás falu

A városkának mindössze egyetlen látványossága van, Magellán egykori hajójának a másolata. Azért került ide, mert a portugál hajós 1520. március 31-én kikötött az öbölben, hogy tartson egy hosszabb pihenőt. Feltett célja volt, hogy körbehajózza a Földet, a szelek azonban nem kedveztek neki, így elnyúlt a megálló. A legénység ételadagját a felére csökkentette, hogy nagyratörő vágyát teljesíteni tudja. Ez lázadshoz vezetett, de Magellán minimális vérengzéssel leverte azt. San Julian öblét augusztus végén hagyták el, hogy október és november között, alig egy hónap alatt átkelljenek a hajósról elnevezett szoroson.

Magellán hajójának a másolataMagellán hajójának a másolata

Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a hajó élethű mása-e az eredetinek, de ha igen, minden tiszteletem a legénységé. El nem tudom képzelni, hogy ilyen pici bárkával hogy lehetett megkerülni a Földet?!

Magellán volt az első, aki körbehajózta a FöldetMagellán volt az első, aki körbehajózta a Földet

Odabenn fából faragott szobrok fogadnak minket, a kapitány szobájában magával, Magellánnal. Fotózunk párat, majd berobgunk az első boltba, ami megelőzvén a többieket, már 6-kor kinyit. És mit látunk? Egy láda cseresznyét. Három éve nem ettünk ilyet, így az árát nem kérdezvén berámolunk egy kilót a zacskóba. Öt dollárba kerül, de teszünk rá. Hát ezért kellett három napon át a buszon ülnünk, hogy ilyet ehessünk. Kezd visszatérni az életkedvem...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

3 Komment

Tűzföldet egykoron öt indiántörzs lakta. Mára mindössze egyetlen yamana asszony maradt, hála a fehérek által behurcolt betegségeknek és egy román fejvadásznak, aki egymaga kiirtott egy egész népcsoportot. Alig 40 év alatt sikerült a fehér embernek mindenkit elpusztítania a szigeten, mindezt azért, hogy birkát tarthasson. Hogy melyik évszázadról beszélünk? A huszadikról...

A Tűzföld Nemzeti Parkot 1960-ban azzal a szándékkal alapították meg, hogy megóvják a sziget törékeny ökoszisztémáját. Ekkor még nem gondolták úgy az argentin hatóságok, hogy a parkból a 21. századra turistaparadicsom válik, pedig ahogy körbenézünk, bizony az lett belőle. Ennek megfelelően az árak is igen borsosak. A 140 pesós belépő még megemészthető, de a 380 pesós erdei kisvasút ára már korántsem filléres tétel.

A tűzföldi kisvasút több mint 20 dollárba kerülKisvasút, ami több mint 20 dollárba kerül

Ettől függetlenül Endre és a Mirador csapat benevez a kirándulásra, én azonban megspórolva több mint 20 dollárt, busszal megyek a kisvasút végállomására. Toporgok vagy 40 percet a nyirkos hűvösben, mire a vonat befut. A többiek azt mondják, hogy felejthető kaland volt, így nem bánom meg a döntésemet. Jöhet végre a lényeg: túra az El fin del Mundóra, vagyis a Világ végére! 

Mesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partjánMesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partján

Útunk első állomása az Ensenada-öböl partján található postahivatal, ami arról nevezetes, hogy ennél délebbről a Földön nem lehet levelet feladni. Néhányan azonnal postáznak is maguknak egy képeslapot, bár kötve hiszem, hogy meg fog érkezni. 

Az Ensenada-öböltől a Világ vége alig több mint 10 kilométer, de mivel menet közben számtalan szép lagúnába és tengeröbölbe botlunk, lassan haladunk. Rengeteget fotózunk, kagylókat gyűjtünk, nem tudunk betelni a természet csodáival.

Kagylók a Beagle-csatorna partjánKagylók a Beagle-csatorna partján

Két óra gyaloglás után feltűnik a zöldeskék színű Laguna Roca, aminek a túlpartján a chilei Cerro Condor égbe nyúló, havas csúcsa magasodik. A két ország közti választóvonal nagyjából a hóhatárnak felel meg, így magával a csúccsal már az Argentínával meglehetősen viharos viszonyt ápoló nyugati szomszéd büszkélkedhet. Nem vitás, hogy a Cerro Condor is megérne egy pár napos gyalogtúrát, de erre most nincs idő. Különben is, a Torres del Paine után egy ideig nem kívánkozom chilei hegyek közé.

A háttérben látható Cerro Condor már Chiléhez tartozikKözeledünk a világ végéhez

A havasok alatt elterülő hideg vízű lagúnákat többnyire lengákból és ñirékből álló erdő veszi körül. Döbbenet, hogy ezek a fák mennyire jól tudnak alkmalmazkodni a mostoha időjárási körülményekhez. A lombkoronájuk egyik fele szánalmasan megtépázott, jelezvén, hogy a szél egész évben viharos erővel tombol és száguld végig ezen a vidéken. Törzsükön úgy telepedtek meg a gombák, mint a szemölcsök az ember bőrén. 

Ronda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréketRonda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréket

Helyenként nagy kiterjedésű, pitypanggal vegyülő füves puszták váltják fel a fásszárú növényeket a patagóniai ludak és a görbe csőrű íbiszek igen nagy örömére.

Íbiszek mindenholÍbiszek mindenhol

Úgy két óra múlva érkezünk meg a Laguna Negra partjára, aminek kávéfekete a vize a felszíne alatt felgyülemlő tundranövényzettől. Dél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található, bár azok sem túl nagy kiterjedésűek, mivel most sem vagyunk lejjebb, mint az 55. szélességi fok. 

A déli félteke tundráinak 99%-a Tűzföldön találhatóDél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található

Egy kis hidegvizes láblógatás után indulunk tovább. Egy órás kényelmes séta után érkezünk meg a sárga sziklákkal szegélyezett Lapataia-öböl északi szegletébe, ahol a kontinens déli csücskébe vezető út hivatalosan véget ér. Ezen a vidéken - beleértve a szoros túloldalán sorakozó fagyos, chilei szigetvilágot - éltek egykoron a yamanák, Tűzföld talán leghányatottabb sorsú indiánjai.

Megérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhezMegérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhez

Ferdinánd Magellán 1520-ban fedezte fel a kontinens legdélebbi csücskét. Hajója fedélzetéről jól látszódtak a partvidéken élő indiánok tábortüzei, ezért a szárazföldet Tűzföldnek nevezte el. A területet ekkor öt indián törzs lakta. A legdélebbi részen a yamanák (más néven yaghanok), tőlük keletre, Tűzföld csücskében a haushok, északra a selknamok (más néven onák), északnyugatra a kaweskarok, nyugatra pedig a tehuelchék éltek. 

A legnehezebb életük vélhetően a Magellán-szorostól délre húzódó, zsebkendőnyi méretű szigetekre visszaszorított, vadászó-gyűjtögető yamanáknak volt. A kopár és fagyos szigeteken nem élt meg a guanaco, így nem voltak szőrméik. A tudósok a mai napig nem értik, hogy a mínusz 20 fokos hidegben és a süvítő fagyos szélben hogyan tudtak anyaszült meztelenül életben maradni. Állítólag testüket fókazsírral kenték be, így legalább a víz lepergett róla, melegük azonban valószinűleg ettől nem volt. 

Yamanák egy 20. század elején készült fényképenYamanák egy 20. század elején készült fényképen

A tüzet sosem oltották el, még a csónakokba is magukkal cipelték, hogy köréje kuporodjanak halászat közben. Nagyjából egész életükben guggoltak - csökkentve ezzel a testfelületen keresztül távozó hőt -, így csupa ránc volt a térdükön a bőr, valamint a lábfejük is nagyra nőtt (a Patagónia név is innen származik, megközelítőleg annyit jelent: a nagy lábúak földje). A leszármazottaikon végzett későbbi orvosi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a yamanák egészséges testhőmérséklete nem 36,5, hanem 38 fok volt, mert a magasabb hőmérséklet késleltette a szervezet kihűlését, és ezzel növelte az életbenmaradási esélyeiket.  

A tengerparton talált kagylókkal, valamint fóka- és bálnahússal táplálkoztak. A férfiak feladata volt a vadászat, a nőké pedig a halászat, és úszni is csak ők tudtak. A csónakokat nem a parton kötötték ki, hanem a tengeren hagyták, hogy a rátelepedő algák megvédjék az alját a sérülésektől. Fából, gallyakból és falevelekből építkeztek, s mivel az éghajlat tökéletesen alkalmatlan volt a földművelésre, nomád életmódot folytattak.

Ehhez hasonló viskókban éltek a yamanákEhhez hasonló viskókban éltek a yamanák

Bár Magellánnak volt tudomása a Tűzföldön és Dél-Patagóniában élő indiánokról, a 19. századig az európaiak nem szenteltek nagy figyelmet az őslakóknak. Aztán az 1830-as években, mikor Robert Fitzroy expedíciót vezetett Tűzföldre, valamelyik törzs tagjai ellopták egy csónakját. Büntetésből elfogatott négy indiánt, akiket Angliába vitetett  tanulmányozás céljából. Az utat csak hárman élték túl, ők később legalább visszatérhettek szülőföldjükre. 

Patagóniai indiánok nem ekkor jártak utoljára Európában. 1881-ben európai antropológusok elrángattak magukkal 11 kawéskart, hogy a párizsi és a berlini állatkertben mutogassák őket. A viszontagságokkal teli utat csak négyen élték túl, a halottak testét tanulmányozás céljából a zürichi egyetemre szállították. A túlélők néhány évvel később elhagyhatták az állatkertet és visszatérhettek Chilébe, de valószínűleg egy életre megtanulták, milyen kultúrlény is a fehér ember.

19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról  19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról

Az első birkatartó telepesek az 1880-as évek második felében érkeztek Tűzföldre. Szinte azonnal konfliktus alakult ki köztük és az őslakosok között, mivel azok nemes egyszerűséggel levadászták a jószágaikat. A bevándorlók nem tudtak szót érteni az indiánokkal, így megbízták a román-zsidó származású Julius Poppert - aki ekkortájt aranybányák felkutatása céljából a környéken tartózkodott -, hogy ijesszen rájuk. 

Julius Popper nem volt egyszerű ember. Patagóniában magánhadsereget toborzott, és arra készült, hogy kikiáltja saját országát a pampákon, így a felkérés pont kapóra jött. Hogy jövőbeni országát biztonságban tudja, egytől egyig lemészárolta a selknamokat.

Julius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végénJulius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végén

A többi tűzföldi indiánt - ahogy az lenni szokott - megtizedelték az európaiak által behurcolt betegségek. A folyamat nem tartott sokáig; 40 év alatt tulajdonképpen az összes törzs kihalt vagy asszimilálódott. Az utolsó yamana az az 1928-as születésű Cristina Calderón, aki állítólag máig él a chilei Puerto Williamsben. Rajta kívül nem maradtak sem kawéskarok, sem selknamok, sem haushok, sem tehuelchék. Cristina Calderónnak köszönhetően a yamanák nyelve fent maradt az utókornak, két évtizeddel ezelőtt szótárt készített ősei nyelvéből.

Mára a tűzföldi indiánok kultúrájáról csak néhány írásos emlék maradt fenn. Az egyik legizgalmasabb hagyományuk a haín volt, egy beavatási szertartás, amin fiatal fiúknak kellett átesniük. A férfiak egy sötét házba zárták a felnőtt kor határán lévő fiatalt, hogy az találkozzon a szellemekkel. A szellemek maguk a férfiak voltak, álarcban. Ha a fiú elég bátor volt ahhoz, hogy lerántsa a maszkot a szellemekről, egyrészt férfivá lett, másrészt azonnal rájött, hogy azok saját családtagjai, barátai. 

A ceremónia egy régi legendára vezethető vissza, amiben egy selknam asszony szellemnek öltözve meg akarta regulázni az urát. A férfi nem ijedt meg tőle és lekapta a maszkot a feleségéről, bosszúból pedig a későbbiekben ő rémiszgette a nőt. A nő persze félt a szellemtől, nem sejtette, hogy viszontugratják, ráadásul a férfi, hogy még hihetőbb legyen a történet, barátait is beöltöztette szellemnek. A végén persze minden kiderült, de a móka megragadt az indiánok hagyományaiban. Az utolsó haín szertartást a 20. század elején tartották.

Készülődnek a haínra az egyik közösség tagjaiKészülődnek a haínra az egyik közösség tagjai

Az esti órákban érünk vissza Ushuaiába, és mivel ez a tűzföldi túránk utolsó napja, úgy illik, hogy búcsúvacsora is legyen. A város majd mindegyik éttermében lehet királyrákot enni, ráadásul úgy, hogy a vacsorát magának a vendégnek kell kiválasztania egy akváriumból. Én erre alkalmatlan vagyok, de szerencsére a csapatban vannak férfiak, akik hajlandóak hóhért játszani. 

A főtt herkentyű elfogyasztása némi szakértelmet kíván. Először is hatalmas, akkora mint egy tengeri pók (ami egyébként ugyanúgy rák), ezért a lábait fel kell darabolni. Ezt szerencsére megteszik nekünk az étteremben, de az így is termetes lábakat össze kell törni. A baj azonban az, hogy a királyrák páncélja csupa tüske, így mindenkinek véresre böki a tenyerét. A rák bosszúja. És ha búcsúvacsi, akkor búcsúbuli. Na meg rum, amiből egy ilyen fárasztó és hideg nap után nem kell sok ahhoz, hogy kellőképpen feldobja az estét...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Két és fél évvel ezelőtt úgy indultunk útnak Trinidad és Tobagóról, hogy 2013 végére szeretnénk megérkezni Tűzföldre. Több mint egy évet késve, de végre befutottunk Ushuaiába, oda, ahol véget ér a Pánamerikai autóút.

Több busztársaság is indít Punta Arenas-ból járatot Tűzföldre, természetesen mindegyiket turisták töltik meg. Nem sokkal azután, hogy elhagyjuk a várost, ismét a végtelen és szeles pampán találjuk magunkat. Jó két óra elteltével érkezünk meg a Magellán-szoroshoz, ahol egy nagy komp biztosítja a Tűzföldre való átjutást. Az utasokat kiszállítják a buszokból és pici, ablakokkal ellátott kabinokba terelik, majd a buszok sorban felkaptatnak a komp középső, teherszállító részére. A hajó elindul, mindenki az ablakra tapad, bár a nagy szürkeségen kívül nem látni az ég világon semmit. 

Tűzföldre ez a komp visz átTűzföldre ez a komp visz át

Úgy fél óra múlva kötünk ki. A szoros túloldalán sincsen lakott település, csak a nagy és végtelen puszta, ami nem csak az argentin határig, de még azon túl is makacsul tartja magát. A végtelen, szublimált nagy semmit egy nem túl jó minőségű földút szeli át, így beletelik néhány órába, amíg ezen keresztültötymörögve az argentin határra érkezünk.

A kellemesen langyos buszban el-elnyom az álom. A szürke kábulatból csak az a mogorva, szigorú arcú határőr zökkent ki, aki minden utast leparancsol az autóbuszról csomagokkal és útlevéllel a kézben. A kilépő pecsét beszerzése viszonylag könnyű feladat, nem úgy a belépés, azaz visszalépés Argentínába. A macerás határátkelési procedúráról Endre már mesélt, ez alkalkalommal sem történik semmi zökkenőmentesen. A hátizsákokat sorban kinyitják, az elfeledett élelmiszereket elkobozzák (Chiléből Argentínába nem lehet ételt bevinni), majd visszavezénylik a társaságot a  járművekbe. Ezután a csomagtartóba pórázon tartott kutyákat terelnek be, akik fegyelmezetten végigszaglásszák az összes csomagot, majd dolguk végeztével egy méterszer méteres ketrecben landolnak, ami nálam totál kiveri a biztosítékot. 

A határ túloldalán a látvány semmit sem változik, de Argentínában legalább már van aszfaltút. Rio Grande terminálján megállunk, sofőrünk pedig levezényel mindenkit a fedélzetről, majd angolosan távozik. Mindenki értetlenül néz körbe, hiszen még messze vagyunk Ushuaiától. Végül sikerül kiderítenünk, hogy fél óra múlva jön értünk egy busz, azzal kell továbbutaznunk. Nem hazudnak. Fél óra múltán tényleg befut egy busz, de az jóval kisebb, mint az előző volt. A sofőrök ugyan megpróbálják felgyömöszölni a tanácstalanul toporgó és fagyoskodó utasokat, de végül rájönnek, hogy nem fog mindenki felférni. A végeredmény az, hogy a Mirador csapatot - pár másik turistával egyetemben - egész egyszerűen a pályaudvaron hagyjákA hideg miatt kezd paprikás lenni a hangulat, de megnyugtat minket a busztársaság egyik alkalmazottja, hogy nemsokára küldenek egy kisbuszt értünk. Újabb egy óra várakozás után végre sikerül buszra szállnunk, s végül nem járunk rosszul. A sofőr érzékeli, hogy vaj van a társaság füle mögött, ezért meglepően előzékeny velünk. Mikor Tolhuín faluja után megérkezünk a havas csúcsok árnyékába, kiengesztelésül megáll a Lago Escondido feletti kilátónál egy-két fotó erejéig. 

Meseszép a Lago EscondidoMeseszép a Lago Escondido

Az esti órákban futunk be Ushuaiába, amit hivatalosan a föld legdélibb településeként tartanak számon, de ha igazságosak akarunk lenni a chieiekkel, akkor el kell ismerjük, hogy a Beagle-csatorna túloldalán fekvő Puerto Williams 2000 fős faluja még délebbre helyezkedik el. 

A busz a város központjától pár sarokra szabadul meg az elcsigázott és hidegtől vacogó csapattól. A csatorna partján gigantikus óceánjárok várnak arra, hogy utasaikkal az Anktartisz felé vegyék az irányt. Máris megvan a következő álmom, de mivel egy ilyen túra ára alsó szinten 5000 dollár, most a csapattal együtt megelégszünk a Tűzföld Nemzeti Park adta lehetőségekkel. 

Ushuaia mindentől nagyon messze vanUshuaia mindentől nagyon messze van

Lepakolunk a szálláson, majd valami ehető után nézünk. Chile után ugyan olcsó Tűzföld, de a kontinenshez képest drága. Nem baj, csak túléljük valahogy a következő napokat. 

Másnap reggel hajóra szállunk. A két szintes turistajárat többségében amerikai, kanadai és német nyugdíjasokkal a fedélzetén indul útnak a Beagle-csatornán. Kihajózva Ushuaia kikötőjéből feltűnnek a várost északról körülölelő  Martial-hegység havas hegyvonulatai. 

Ushuaia háttérben a Martial-hegységgelUshuaia háttérben a Martial-hegységgel

Első állomásunk az Isla de los Lobos, vagyis a Farkasok szigete (az argentinok a fókákat tengeri farkasoknak nevezik, innen a név). Nem szállunk partra, mert a zsebkendőnyi szárazföldön annyi állat él, hogy maguk is csak úgy férnek el rajta, ha olykor belökik a vízbe az éppen alkalmatlan helyen terpeszkedő, tohonya társaikat. Odakinn egyébként a csontig hatoló hideg viharos erejű széllel párosul, így tíz perc fotózás után fájdalmasra fagy mindkét kezem.

Tengeri farkasok

Tengeri farkasok

Tengeri farkasRengeteg tengeri farkas

Továbbhajózva a Bridges-szigetek madarainál időzünk egy kicsit. Az egyiken kormoránok ücsörögnek, a másikon pingvinek totyognak, vélhetően utálják egymást, mert együtt sosem lehet őket látni. A sziklákon még feltűnik pár cauquen, szirti lúd és a Föld legtöbbet vándorló madara, a sarki csér is.

Cauquen, azaz patagóniai lúdCauquen, azaz patagóniai lúd

Szirti lúd totyog a sarki csérek előttSzirti lúd totyog a sarki csérek előtt

Visszafelé megállunk a Les Eclaireurs névre hallgató világítótoronynál, ami 1920 óta egy parányi szigeten álldogál. Épp olyan, mint bármelyik másik világítótorony a világon, csak egyetlen dolog teszi különlegessé: hivatalosan ugyanis ez a világ végének a világítótornya

Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya

Visszaérkezvén Ushuaiába megebédelünk, majd miután egy kis meleget magunkba szívtunk a hotelszobánkban, nekivágunk a havas hegyeknek. A város határáig taxival jutunk el, innen gyalog indulunk neki a Martial-hegység havas csúcsainak. 

Vége van a Martial-gleccsernekVége van a Martial-gleccsernek

A két hegy között húzódó ösvény egykor a környék legnagyobb gleccseréhez vezetett, a jégmezőnek azonban a globális felmelegedésnek köszönhetően híre-hamva sincsen. Nem baj, a táj így is gyönyörű. Az egykor volt gleccserig először sziklás, majd havas terepen át vezet az ösvény. 

Közel a csúcs!Közel a csúcs!

Sok időt nem tudunk a hegyen tölteni, mert hófelhők törnek be északról. Hiába vesszük sietősre, a havas esőtől rommá ázunk. Szerencsére a szállásunkon, ha valamivel, akkor a fűtéssel nincsen gond, olyannyira, hogy a szobában csak nyitott ablaknál lehet megmaradni. Legalább megszáradnak a ruháink a holnapi túrára, amikoris a Tűzföld Nemzet Parkot vesszük célba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Punta Arenas környéke már sokkal kevésbé turistás, mint volt a Torres del Paine. Pedig van itt mit nézni! Két nap leforgása alatt megismerkedtünk 100 000 pingvinnel, kis híján a tengerbe vesztünk a Magellán-szorosban, megtudtuk, miért menekült el mindenki a Bulnes-erődből, és hogy 90 éve kupleráj üzemelt a Lord Lonsdale hajóroncson.

Puerto Natales és Punta Arenas között igen unalmas, de legalább hosszú buszutat vagyunk kénytelenek végigülni. Háróm óra zötykölődés után a pampát legelők váltják, amiken milliónyi birka kóborol. Punta Arenas, ahol a következő néhány napot szeretnénk eltölteni, ezeknek a birkáknak (illetve őseiknek) köszönheti a felemelkedését.

A 19. század közepén a várost azzal a céllal alapították a Magellán-szoros partján, hogy vámot szedjenek a kontinens keleti és nyugati partvidéke felől érkező hajóktól. Mindez a Panama-csatorna megnyitásáig jó buli volt, de a közép-amerikai földhíd átvágása után Punta Arenas magára maradt. Mint derült égből a villámcsapás, hirtelen aranyat találtak a környező folyókban, így számtalan bevándorló, többnyire németek és horvátok érkeztek a városba. Az ám, de ahogy Alaszkában, úgy itt is idejekorán kimerültek a bányák, így az a pár ezer ember, aki szerencsét próbálni jött e messzi földre, kénytelen volt a mezőgazdaság felé fordulni. Csakhogy a Brunswick-félszigeten nem terem meg semmi. Még a legmelegebb hónapokban is ritkán megy 20 fok fölé a hőmérséklet, a konstans 60-70 kilométeres szél pedig semmilyen növényt nem kímél.

Sara Braun egykori kastélyaSara Braun egykori kastélya

Az 1880-as években egy lett zsidó családból származó fiatal hölgy, bizonyos Sara Braun érkezett a térségbe, aki a családi tőkét birkatenyésztésbe fektette. Néhány év alatt annyira felfutott a bolt, hogy végül saját hajózási társaságot nyitottak portugál származású férjével a gyapjú exportálására. A 20. század elejére Punta Arenas-ból a Föld egyik legnagyobb gyapjú exportőre lett, de a gazdasági világválság hatására 1930-ra minden összeomlott. Sara Braun elhagyta Punta Arenas-t és Buenos Aires-be költözött, palotáját pedig az államra hagyományozta. A birkákat a helyi lakosok gondozták tovább, de a város megállt a fejlődésben. A nihil egész az 1980-as évekig tartott, ekkor azonban a nagyhatalmak tekintetüket az Antarktisz felé fordították, és kiindulási bázisuknak Punta Arenas-t tették meg. Bár a legdélebbi kontinens kincseinek kiaknázása még várat magára, a város már készen áll arra, hogy ő legyen a láncszem a világ és a jégmezők között.

19. század végi épület a főtéren  19. század végi épület a főtéren

Mindez már a külvároson látszik. Hajóvállalatok lerakatai, logisztikai bázisok és halfeldolgozó üzemek sorakoznak egymás után, bár többségük - látszólag -  demóverzióban működik. Szerencsére a busz a központtól nem messze tesz le minket, így nem kell sokat kutyagolnunk a szállásunkhoz.

A város  turista szemmel kifejezetten nem szép. Sara Braun egykori kastélyán túl egyetlen épület kelti fel a kíváncsiságunkat, a főtértől egy sarokra álló Hrvatski Dom, ami a chilei horvát kisebbség kulturális központja. Hihetetlen, hogy 14 000 kilométerre Közép-Európától a horvát címer tűnik fel egy homlokzaton.

Horvát címer egy chilei épületenHorvát címer egy chilei épületen

Punta Arenas sokkal kevésbé turistás, mint volt Puerto Natales, az árakban ez mégsem látszik. Az itteni éttermekben sincs semmi 15 dollár alatt, tudomásul kell vegyük, hogy a magas árak nem a turisták lehúzása miatt van, hanem Dél-Chilében tényleg ennyire drága az élet.

A félsziget túloldalán, a várostól 50 kilométerre található a Seno Otway névre keresztelt pingvin kolónia, ahová fél napos kirándulásra viszik azokat a turistákat, akiknek az Isla Magdalena túlságosan drága. Olcsó húsnak híg a leve, szokták mondani, ami teljes mértékben igaz a Seno Otwayra. Egy kezemen meg tudom számolni, hány pingvint sikerül megpillantanunk az alatt a két óra alatt, amit a partszakaszon töltünk, így túl sok élménnyel nem gazdagodunk. 

Nincs pingvin, csak pampaNincs pingvin, csak pampa

Ha tehát az ember pingvint szeretne látni a Magellán-szoros környékén, akkor bizony ki kell pengetnie a 100 dollárt a Magdaléna-szigetért. Mi is így teszünk a csapattal, így másnap már korán reggel egy csónakban találjuk magunkat. Az idő továbbra is szeles, így nem nagy bizodalommal vágunk neki az útnak a kis lélekvesztővel. Szerencsére senki nem lesz rosszul a hullámoktól, így bő egy óra elteltével kisimult ráncokkal tudunk partot érni.

Világítótorony és egy halom pingvinVilágítótorony és egy halom pingvin

A sziget közepén egy világítótorony magasodik, de nem lakik benne senki. Nem úgy körülötte, ahol állítólag százezernél is több Magellán pingvin fészkel az év ezen szakaszában. Kijelölt ösvény mentén kell haladnunk, de a totyogó madaraknak mindig elsőbbséget kell adnunk. Nem tudom, hogy minden pingvin annyira barátságos-e, mint ez a százezer, de simán közel tudunk hozzájuk menni, még rosszul sikerült szelfit is tudunk velük készíteni. Kifejezetten tetszik a hangjuk, olyan, mintha egy szamár kivágná a magas C-t. 

Egész közel engednek magukhoz a pingvinekEgész közel engednek magukhoz a pingvinek

Bár a világítótoronyig alig 500 métert kell sétáljunk, az erős szél nagyon elcsigáz minket. A kezdeti örömködést vacogás és menekülési kényszer váltja, csónakosunk is siettet minket:

- Egyre erősebb a szél, muszáj indulnunk - adja ki az ukászt a csapatnak.

Olyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnakOlyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnak

Állítólag, ha a Magellán-szoros felett a szélerősség egy bizonyos szint fölé emelkedik, képtelenség rajta a navigáció. Negyed óra elteltével a hideg ellenére gyönyözni kezd a kapitány homloka, kétségbeesve keresi a kiutat a több méter magas hullámok közül. Egy órán át forgolódik a sziget körül, de nem nagyon talál megoldást. Mikor egy pillanatra leállítja a motort, mindenkin úrrá lesz a félelem. Szerencsére csak arról van szó, hogy segédjével a benzint csekkolják, mivel a terv az, hogy engedvén a szélnek és az áramlatoknak, ellentétes irányba haladva, kerülőúton közelítjük meg a partokat.

Búcsú portréBúcsú portré

Végül majd két és fél órás ringatózás után kötünk ki, teljesen átázva és átfagyva. Nem kell semmi több, csak egy meleg zuhany Punta Arenas-ban, s délután friss erővel vághatunk neki a környék utolsó látnivalójának, a Fuerte Bulnes-nek.

Az erőd, ami Chilében az út végét jelenti, kb. 60 kilométerre délre található Punta Arenas-tól. Ezen a vidéken csak néhány halász él, ezért tömegközlekedés nincsen; kénytelenek vagyunk kisbuszt bérelni. Egyáltalán nincs forgalom az úton, így a távot alig fél óra alatt abszolváljuk. A bejáratnál kifizetjük a 22 dolláros(!!!) belépőt, majd gyalogosan járjuk körbe a 19. században emelt faerődöt.

A Bulnes-erőd bejárataBulnes erőd bejárata

1843-ban, az akkori chilei elnök, Manuel Bulnes nyomására épült meg az erőd azért, hogy a Magellán-szoros biztonságát felügyelje. Bulnest nem érdekelte, hogy a Magellán-szoros déli kijárójánál minden korábbi városalapítási terv megbukott (a spanyolok már 1584-ben települést akartak létrehozni innen két kilométerre, de a kegyetlen körülmények miatt pár éven belül elhagyták a helyet), így alig pár hét leforgása alatt felépíttette az erődöt. Ahogy anno Puerto del Hambrét, vagyis az Éhség kikötőjét a spanyolok, úgy 1848-ban a Bulnes erődöt a chileiek hagyták el. Az ok azonnal nyilvánvalóvá válik, amint kiszállunk a kisbuszból. Olyan erős és csípős szél fúj a szoros felől, hogy a lábunkról majd ledönt minket.

Minden épület, a templom is fából készültMinden épület, a templom is fából készült

Az erődöt 1943-ban újították fel, azóta emlékmű. Minden épület, a templom, a laktanya, a konyha és a fegyverraktár is fából készült, az egésznek vadregényes hangulata van. Mintha egy western film forgatási helyszínén járnánk, csak hiányzik a stáb és Clint Eastwood. 

Az ágyú ma már csak díszletDekoráció az ágyú, nem több

A erőd mögött egy ösvény tekereg le a partra, ahol ha lehet, még nagyobb a cidri. Tényleg egészen élhetetlen ez a partszakasz, teljesen jogos, hogy mindenki Punta Arenas-ba költözött innen. Ez azért persze nem teljesen van így, ugyanis Puerto del Hambréban máig lakik néhány halászcsalád. Punta Arenas felé utazva beugrunk szétnézni, de csak romos bárkákat és  kóbor kutyákat találunk a világnak ezen nem kicsit elzárt vidékén. Lövünk néhány fotót, majd visszaszállunk a kisbuszba, és irány a civilizáció.

Bárkák Puerto del HambrébanBárkák Puerto del Hambréban

Punta Arenas határában egy hajóroncsra leszünk figyelmesek. A Lord Lonsdale névre keresztelt hajó állítólag 1909-ben kiégett a falkland-szigeteki Stanley-ben, de hogy pontosan hogy és mikor került Punta Arenas kikötőjébe, azt senki nem tudja. Az biztos, hogy a hajó az 1920-as években már itt horgonyzott, mert Rockwell Kent 1924-ben publikált Délre a Magellán-szorostól című könyvében arról ír, hogy egy ízben négy napot a fedélzeten kellett töltenie, amíg a saját hajóját javítgatta. Ekkortájt nény ember élt a hajón, akik tulajdonképpen kuplerájt üzemeltettek a roncson. Leírása szerint vad orgiák színhelye volt a bárka, az ott töltött négy napban nem volt egy tiszta pillanata.

A Lord Lonsdale kuplerájként működött, ma szimpla roncsEgykoron kuplerájként működött a Lord Lonsdale, ma szimpla roncs

Körbefotózzuk a roncsot, majd visszatérünk Punta Arenas-ba. Holnap új vizekre evezünk, irány Tűzföld!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A Torres del Painéről a leghíresebb képeket helikopterről készítik. Soha nem álmodtam arról, hogy egyszer felrepülök az Andok leghíresebb csúcsai fölé, de egyik barátomnak hála erre most sor került. Hatalmas élmény volt, ennyi szép, havas csúcsot nem láttam még sehol. 

Az időjárással hihetetlen szerencsénk volt, egyetlen felhő nem volt az égen, s mivel széllökések sem voltak, nagyon könnyű volt fényképezni. Mondjuk 2000 mter magasan a -10 fokban a kezem majdnem lefagyott, de megérte. A 40 perces repülés során mintegy kétszáz képet készítettem, személyes kedvenceim a Grey-gleccser felett készültek. Íme néhány exkluzív fotó a Torres del Paine kevésbé ismert szegleteiből:

Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt

A Lago Dickson a park kevésbé ismert szegletében fekszikLago Dickson: a park kevésbé ismert szeglete

Elnyeli a jég a Nunatak-szigetetElnyeli a jég a Nunatak-szigetet

Ezeken a jégmezőkön még nem járt emberEzeken a jégmezőkön még nem járt ember

A Nap első sugarai megcsillannak a Cordillera Paine Grande csúcsainMegcsillannak a Nap első sugarai a Cordillera Paine Grande csúcsain

Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine

Lassan mindent beterít a napfényLassan mindent beterít a napfény

A tornyok, amiket mindenki ismerHíres kép: Torres del Paine

Nincs ennél szebb látványNincs ennél szebb látvány

Végül annyira megtetszett a hegyek közti repkedés, hogy - kiváltva a hosszú és poros buszutat - a délutáni órákban helikopterrel tértünk vissza Puerto Natalesbe. Ez az út sem volt kevésbé csúnya, íme néhány fotó a Torres del Painén túlról:

Gleccservizet szállít a Rio PaineGleccservizet szállít a Rio Paine

A Lago del ToroLago del Toro

Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet

A Milodón-barlangban 1895-ben egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak1895-ben a Milodón-barlangban egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak

Még a tavakat is lekerítik PatagóniábanMég a tavakat is lekerítik Patagóniában

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs élő ember, aki ne ismerné fotókról Patagónia legszebb hegységét, a Torres del Painét. Dél-Chile egyik legeldugottabb szegletében található a vonulat, ami mostanra sokkal inkább a gazdag turisták kiváltsága lett, semmint a túrázóké. Hogy miért? Hát az ára miatt. Ha sok pénzt akarsz elkölteni, felejtsd el Párizst és Tokiót! Irány a Torres del Paine!

Mielőtt az ember a Torres del Painéhoz készül, jobb, ha informálódik kicsit. Nem elég csak a fotókat nézegetni, keményen tervezni kell. Nem csak a pénzzel, azzal is, hogy chileiekkel kell alkudozni, aminél keményebb meló Dél-Amerikában nem nagyon van. Félreértés ne essék, a hegyvidék meseszép, de az árak és a helyiek hozzáállása miatt egy rémálom az egész. Szolgáljon tanulságként mindenkinek, aki úgy gondolja, belevág a "nagy" kalandba.

Ezekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ottEzekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ott

A belépő árát lenyeli az ember (32 dollárt fizettünk már kevésbé híres látnivalóért is), de ami a nemzeti parkon belüli szállásárakat illeti, az egészen elképesztő. Évek óta nem néztem rá a Fantastico Sur honlapjára (kizárólag rajtuk keresztül lehet szállást foglalni a menedékházakba és kempingekbe), így a szemem elkerekedett, mikor úgy két hónapja ismét felkerestem az oldalukat. Emeletes ágy közösségi szobában 78 dollár, azaz 21 000 forint. Sátorhely kempingben fejenként(!!!) 14 dollár, vagyis 3800 forint. 7600 forintért verhetsz fel egy kétszemélyes sátrat, de ha nincs, bérelhetsz egyet újabb 27 dollárért, vagyis 7300 forintért.

Az ember azt remélné, hogy ezért az árért kap is valamit, de nem. A foglalási oldal nem működik, így kénytelenek vagyunk személyesen kontaktálni a céggel. Ja, azt nem lehet! E-mailre nem válaszolnak, telefont nem veszik fel, mikor Puerto Natalesbe érkezünk, akkor az iroda meg persze zárva tart. Beadjuk a derekunkat, és megkeresünk néhány utazási irodát, hátha tudnak nekünk és a csapatnak szállást foglalni.

A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul     A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul

- Képtelenség! - kapjuk a választ mindenkitől - A Fantastico Surral nem lehet kapcsolatot teremteni. Ha nem reagálnak az e-mailetekre, akkor felejtsétek el, hogy sikerül szállást intéznetek odabenn.

Remek! Ezek szerint hiába 21 000 forint egy emeletes ágy, lefoglalni nem lehet. Öt nappal az érkezésünk előtt végül a menedékháztól nem messze álló Hotel Las Torresben foglalunk szobát. Egy négy ágyas szoba egy éjszakára 518 US$, vagyis 140 000 forint. Mi van?! Nincs mit tenni, Mirador csapat nem maradhat szállás nélkül a Torres del Painéban, így kifizetjük a képtelen összeget. 

Legelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine közöttLegelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine között

Végül három nappal az érkezésünk előtt a Fantastico Surnak sikerül válaszolnia. Azt írják, hogy természetesen vannak szabad ágyaik és szívesen állnak rendelkezésünkre. Két hónapon keresztül nem álltak, de most már igen. Írok vissza nekik egy Puta madre! kezdetű levelet, valószínűleg jól aláásva ezzel egy gyümölcsöző munkakapcsolatot. Még el sem indultunk a Torres del Painéhoz, máris okádnom kell tőle.

Ezen élmények birtokában nem éppen a legjobb hangulatban vágunk neki a Torres del Painénak. Reggel szállásadónk kivisz minket a pályaudvarra, ahol hihetetlen tömeg verődik össze. Tíz percenként indulnak a buszok a nemzeti park irányába, s mindegyik busz tömve van emberrel. A főszezon még legalább egy hónap, el nem tudom képzelni, akkor hogy néz ki a terminál.

Egy óra buszozás után, Cerro Castillónál kötelezően előírt szünetetet tartunkLehet pisilni és inni egy kólát 1000 forintért. A pontosan a határon fekvő Cerro Castillo semmi másról nem szól, mint az ide reggelente befutó turistabuszok fogadásáról és a turisták megkopasztásáról. Velünk nem járnak jól.

Cerro CastilloCerro Castillo

Az út a falu után egészen drámai. Feltűnik előttünk a Torres del Painét Argentínától elválasztó hegyvidék, ami már önmagában megérne egy 4-5 napos trekkinget. Miután a buszunk vesz egy éles bal kanyart és kelet felé megpillantjuk a Torres del Paine sziluettjét, azonnal bánni kezdjük, hogy nem jöttünk ide legalább két hétre.

Ahogy közeledünk a nemzeti park bejáratához, úgy sűrűsödik a guanacók száma. Mindenki ugrál jobbra-balra a buszon, de szerintem értelmes képet nem sikerül lőnie senkinek. Ennek legfőbb oka az, hogy a buszok hatalmas port kavarnak, mert hát ugye arra nincs pénz, hogy Chile leglátogatottabb és legdrágább nemzeti parkjához aszfaltozott út vezessen.

Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról

A bejáratnál iszonyatos káosz fogadja a turistát. Több száz ember áll sorban azért, hogy kitöltsön egy akármilyen papírt, amivel megveheti a belépőt, végül pedig megnézzen egy tíz perces filmet a természetvédelemről. Az egész full zavar, senki nem tudja, merre menjen, csak lökdösődnek az emberek. Nagy nehezen, jó egy óra bénázás után sikerül a dolgok végére érnünk. A buszosok kidobják a csomagjainkat az út szélére, ahol meg kell várjuk azt a buszt, ami a Hotel Las Torreshez visz minket. Hiába 518 dollár egy négy ágyas szoba az európai léptékkel mérve max. három csillagos szállodában, a recepción senkinek nincs fogalma semmiről. Egy órán át tart a becsekkolás, ami nem kicsit dühítő annak fényében, hogy milyen pofátlan árakkal dolgoznak.

A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka     A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka

A csapat azon felével, akik vállalták a kempinget, felverjük a sátrat a 7600 forint napi díjjal bíró 2x2 méteres placcon, majd nekiindulunk a hegyeknek, hogy bemelegítsünk a holnapi túráraA Los Cuerros menedékház felé vesszük az irányt, mely ösvény a kezdetekben nem túl élvezetes, de amint felbukkan az egyik domb mögött a kimondhatatlan nevű Nordenskjöld-tó, mindenkinek eláll a lélegzete. A tó vize olyan színben pompázik, amihez foghatót még sehol nem láttam, pedig voltam már egy-két tó partján.

Mirador csapat a Nordenskjöld-tó partjánMirador csapat a Nordenskjöld-tó partján

Mivel a hegyek fölött esőfelhők gyülekeznek, nem megyünk tovább, hanem visszafordulunk. Nem akarunk szétázni a holnapi menet előtt.

Gyülekeznek a hófelhők a hegyek fölöttGyülekeznek a hófelhők a hegyek fölött

Bár van kajánk, egy tál leves jól esne, mielőtt nekiállunk főzöcskézni. Betérünk a menedékházba (ahol végül nem sikerült megaludnunk), s kettőnkre kirendelünk egy 24 dolláros, vagyis 6500 forintos(!!!) menüt. Ezért az árért még New Yorkban is osztrigát kap az ember, de a Torres del Painénál nem. A leves még ehető, de a főételnek minősülő kotyvalékot még a rossz hírű magyar iskolai menzákon is jelentenék. Slussz poén, hogy mikor kérünk egy pohár vizet az ételhez, a felszolgáló csaj csak annyit vet oda, hogy ott a bár, lehet sört és kólát venni. Valóban lehet, 2000 forintért. Letuszkoljuk valahogy a tápot, majd visszabattyogunk a sátrunkhoz és készítünk valami ehetőt. 

A sátorban nem túl kellemes az idő, mivel nagyon erős, hideg szél tombol egész éjszaka, de túléjük valahogyan. Nem mondom, hogy reggel kipihent vagyok, de ez most egyáltalán nem számít, fel kell jussunk a szarvakhoz. Szerencsére csodaszép időnk van, így mindenki nagy kedvvel vág neki az amúgy egész jól kitáblázott ösvénynek.

Egy ilyen sátorban 15 400 forintért lehet megaludni két főnekEzekben a sátrakban 15 400 forintért lehet megaludni két főnek

Elsőként felkapaszkodunk egy hágóba, ahonnan feltűnik a Chileno menedékház. Alig másfél óra alatt érjük el a hoteltől, ami egészen remek idő, főleg annak fényében, hogy ez alatt mintegy 400 méter szintet és vagy 4 kilométert küzdöttünk le.

Ilyen szép idő is tud ám lenni a Torres del PainénálIlyen szép idő is tud ám lenni a Torres del Painénál

Nem sokat pihenünk a hűs lengaerdő mélyén megbúvó menedékháznál, főként azért nem, mert be akarjuk előzni a nagy tömeget. Az ösvény innen nyugodtan kanyarog végig egy pataknak a partján, s mivel követi annak az esését, nem igazán vesszük észre, hogy emelkedünk újabb 150 métert.

A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak     A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak

Az utolsó szakasz fel a kilátóhoz eléggé macerás. Egyrészt sikerül belefutnunk egy jó 30 fős olasz csoportba, akiket nehezen kerülgetünk a mostanra emberszélességűre zsugorodott ösvényen, másrészt egy nem oly régi hegyomlás következtében a kilátó közelében kőről kőre kell ugráljunk. Végül jó három és fél órás erőltetett menet után végre megpillantjuk a hőn áhított szarvakat.

Turista karaván a hegyomlás menténTurista karaván a hegyomlás mentén

Nem először vagyok itt, a látvány mégis letaglóz. A három torony szinte teljesen kibukik a felhőkből, csak a csúcsuk vége burkolódzik ködbe, az előttük elterülő tavon szépen tükröződnek. Keresünk egy turistamentes zugot, és az igen erős szél ellenére vagy fél órán át úgy fotózkodunk, mint japán turisták a Halászbástyánál. A végére még az idő is teljesen kitisztul.

Én a tornyok előtt   Én a tornyok előtt

Aztán győz a hideg, így elindulunk lefelé. Alig két és fél óra alatt érünk vissza a hotelhez, valamivel 4 óra előtt. A buszunk csak este 8-kor indul a nemzeti park bejáratától, ezért a csapat úgy dönt, kisétál odáig. Nem döntünk rosszul. Hiába van már közel 20 kilométer és 1700 méter szint a lábunkban, ez a kirándulás is megér minden szenvedést. Guanacót sajnos egyet sem látunk, cserébe azonban megcsodálhatjuk, ahogy a Nap lebukik a Torres del Paine mögött.

Eri búcsúzik a Torres del Painétól   Eri búcsúzik a Torres del Painétól

Végül a buszunk csak fél 9 tájékán fut be, így sikerül kellőképp átfagynunk. A buszon végigzongorázom magamban ismét ezt az egész Torres del Paine sztorit. Végül arra jutok, hogy bár a hegyek szépek, ilyen áron azért keserédes az élmény. Ha belegondolok, hogy a Fitz Royt ennek tizedéből sikerült megnéznünk, akkor azt kell mondjam, sokkal inkább az, mint ez. A W-túra még várat magára, de lehet, megvárom vele, hogy a chilei gazdaság kicsit meginogjon, és csökkentsenek az árakon. Mondjuk úgy tizedére a mostaninak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Átlépünk Chilébe. A Torres del Paine felé tartunk, de előtte még benevezünk egy nem túl olcsó hajós kirándulásra a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban. Nem csak a kirándulás drága, minden. A chilei Patagónia más világ, az emberek is furcsák.

El nem tudom képzelni, mit csinál az egyszeri hátizsákos a főszezonban, mert mi még bőven nem vagyunk benne, mégis szinte képtelenek vagyunk buszjegyhez jutni Puerto Natalesbe. A szállásunkon azt mondják, hogy legalább két héttel az indulás előtt szerezzük be a jegyeket, mert a helyi túraszervezők előre felvásárolják azokat, és aki lemarad, az heteket ülhet El Calafatében arra várva, hogy az egyik napra talál magának valamit. A Mirador csapatnak úgy sikerül három héttel az indulás előtt jegyet szereznünk, hogy mi visszük el az utolsó helyeket. 

350 kilométer. Ennyit buszozunk az unalmasabbnál is unalmasabb dél-patagóniai pampán, mire megérkezünk a chilei határra. Bár a Torres del Paine mindössze 60 kilométerre fekszik El Calafatétól, út hiányában évente több tízezer turista kerüli meg fél Argentínát, hogy lássa az Andok valószínűleg legismertebb hegyeit. 

A buszunk csurig van, így jó két órát vesz igénybe, mire mindenkinek belepecsételnek az útlevelébe a határon. Az argentinok nem sokat pepecselnek velünk, de a chileiek akkora bürokraták, hogy azért is visszadobják a - ma már rajtuk kívül csak a venezuelaiak által erőltetett - bevándorlási papírokat, ha csúnyán kerekíted rajta a betűket. Mi szerencsére nem hibázunk, de van pár amerikai, aki nyelv hiányában összekeveri a mezőket, így kezdődhet előről a barkóba. Azt persze nem értjük, hogy egy olyan határon, ahol az átkelők 90 %-a külföldi, miért nincs valaki, aki beszél angolul, de hát ilyen apróságokon nem akadunk fenn.

A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok     A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok

A határ túloldalán megváltozik a táj. Az unalmas és szürke pampát erdőkkel borított hegyvidék váltja fel. Mintha Perito Moreno anno úgy húzta volna meg a határt, hogy minden, ami rideg és barátságtalan Argentínához, és minden ami szép és élettel teli, Chiléhez tartozzék.

Végül a késő délutáni órákban, jó nyolc órás utazás után sikerül megérkeznünk Puerto Natales-be. A városka pont olyan, mint volt El Calafate; minden második épület panzió vagy étterem. Amiben más Chile Argentínához képest, azok az árak. A legolcsóbb lebujban is 20 dollár egy ágy, ha az ember picit normálisabb szobára vágyik, azonnal 70-80 dollárt fizet. Az étlapokon a legolcsóbb fogás a 14 dolláros hal, egy tál spagetti már 18 dollárba kerül. A marhahúsokat és a tengeri herkentyűket meg sem merjük nézni, mert 30 dollárnál kezdődnek. A boltban sem jobb a helyzet, minden háromszor annyiba kerül, mint a szomszédban, Magyarországhoz pedig nem is hasonlítanám. Ez van, tudtuk, hogy Dél-Chile drága lesz. Különben is, a Torres del Painéhoz képest Puerto Natales filléres tétel, de erről majd később.

Puerto Natales egy később készített légi felvételenPuerto Natales egy később készített légi felvételen

Mielőtt azonban beülnénk egy evőbe, pénzt kell váltsunk. Az árak láttán nem kis összeget tolok a nőszemély elé, aki gond nélkül nyújt át egy meglett pénzköteget chilei pesóban. Megköszönvén együttműködését visszasétálunk az étterembe, ahol kirendeljük a 14 dolláros halat, majd a biztonság kedvéért átszámolom a pénzt. A luvnya simán átvert, az ötvenezres címleteket kicserélte ötezresekre. Remek! A 14 dolláros halam azonnal 140 dollárba kerülne, de megelőzvén az éttermi hisztit, visszakutyagolok a pénzváltóhoz és azonnal üvölteni kezdek. A nő kihívja a férjét, aki látja, hogy tajtékzom a dühtől. Nyugalomra int és magyarázkodni kezd, hogy az egyik kollégájuk véthetett hibát, hogy a néhány ötvenezres bankó alá véletlenül ötezreseket tett. Persze, véletlenül. Szúrós szemmel nézek, mire kicserélik a bankókat, én pedig aljas bosszútól vezérelve belemarkolok a cukorkás köcsögbe és megköszönvén segítségüket, távozom.

Puerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltókPuerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltók

Nem jó szájízzel telik az első nap Chilében. Nem értem miért kell trükközni egy olyan városban, ahol ránézésre mindenki jól él. Puerto Natales hiába van elzárva Chile többi részétől, a gazdagság kézzel fogható. A házak jól néznek ki, ócska kocsit alig lát az ember az utcákon.

Hófelhők gyülekeznek a havasok felettHófelhők gyülekeznek a havasok felett

Másnap kora reggel egész napos kirándulásra indulunk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkba. A több mint 35 000 km² nagyságú park - ami az ország egyik nagy szabdságharcosáról kapta a nevét - Chile legnagyobb természetvédelmi területe, s mivel milliónyi apró fjord tagolja, kizárólag hajóval járható be. A hajóút ára nem olcsó, 135 dollárba kerül, ezért nagy várakozásokkal nézünk elébe.

Hajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti ParkbanHajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban

A bárka majdnem tele, a tenger durván hullámzik. A távolban csúnya hófelhők gyülekeznek, a szél is felerősödik, de azért mi kint állunk a hajó orrában. Az sem zavar minket, hogy a vízpermet olykor teljesen beteríti a társaságot, csak fotózzuk a havas csúcsokat. Egy órányi hajókázás után vízesések tűnnek fel az északi szirteken, többségük száz méter magasból szakad bele a tengerbe. Az egyik sziklán fókák sütkéreznek, bár nem tudom mit élveznek annyira, mivel napfénynek nyoma sincsen. Sajnos a hullámverés miatt nem tudunk elég közel menni hozzájuk, hogy értékelhető fotókat készítsünk róluk.

Vízesések szakadnak a tengerbeVízesések szakadnak a tengerbe

Ilyen közel mentünk a vízesésekhezIlyen közel mentünk a vízesésekhez

Jó két és fél órás utazás után tűnik fel a hófelhőkből kirajzolódó Balmaceda-gleccser. Egykoron ez volt a környék legnagyobb jégmezője, de a globális felmelegedésnek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a felére zsugorodott. Ma már nem éri el a tenger szintjét, jó száz méterrel feljebb ér véget a gleccser.

A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott     A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott

Lövünk náhány fotót, majd egy még szűkebb fjordra kanyarodunk rá. Nem sokkal később - pont mikor a havaseső esni kezd - kikötünk. A majd száz turista libasorban indul neki a Serrano-gleccser által táplált tó körüli ösvényen, hogy karnyújtásnyira megközelítse a jégfolyamot. Senki nem rohan, mindneki fotóz, így nem zavar, hogy lépésben haladunk. A látvány tényleg mesés, bár a Perito Moreno-gleccsert nem tudja űberelni a Serrano.

Én a Serrano-gleccser előtt   Én a Serrano-gleccser előtt

Dél is elmúlik, mire ismét a hajón találjuk magunkat. Iszonyú éhes vagyok, ezért rendesen fejbevág az a pohár viszki, amit kissé teátrális módon a Serrano-gleccserből kivájt jéggel szolgálnak fel. Szerencsére féltávnál megállunk a környék egyetlen lakott épületénél, a Perales farmon, ahol jó fajta birkahúst szolgálnak fel, vörös borral. Annyira eltöm mindenkit, hogy az út utolsó egy órájában a népek kókadtan ücsörögnek a helyükön, az sem érdekli őket, hogy menet közben kisüt a Nap.

Kellemes kirándulás volt a gleccserekhez, de holnap végre tényleg megnézzük magunknak a Torres del Painét.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Perito Moreno-gleccser az Iguazú-vízesés után Argentína második számú látványossága. Mint ilyentől, félni szoktunk, de ezúttal nem csalódunk. A gleccser zseniális, az idő szép, a táj felejthetetlen. Kell ennél több?

Elhagyjuk El Chaltént. A napi egyetlen busz délután 5 körül indul, ráadásul 20 dollárba kerül fejenként, úgyhogy hallgatván Izire és Eloi-ra, mi is kibaktatunk a falu határát jelképező hídhoz, majd hüvelykujjunkat az égnek felfelé tartván várjuk a csodát

Hogy ne legyen torlódás, a holland párost egy órával magunk elé engedjük. Mikor odaérünk a hídhoz, látjuk, hogy ők már pakolnak is be egy kocsiba. Nekik szerencséjük volt, most mi jövünk.

Esni kezd az eső, ráadásul öt foknál biztosan nincs melegebb, így gyorsan kihűlünk. Két órán át didergünk az út szélén, mikor végre jön egy kocsi. Már távolról látjuk, hogy az az amerikai páros az, akikkel tegnap a Fitz Royról lefelé jövet találkoztunk. Elsőre nem ismernek meg, de mikor leesik nekik a tantusz, azonnal nyomnak egy satuféket és visszatolatnak értünk. Meg vagyunk mentve!

El Calafate körül ismét vannak legelők    El Calafate körül ismét vannak legelők

A táj El Calafate irányába iszonyatosan unalmas, ugyanaz a kietlen pusztaság, mint Esqueltől volt idáig. A 220 kilométeres út felénél van egy ház, ahol mindenki megáll egy pillanatra. Kávét és üdítőt lehet kapni nyugat-európai árszínvonalon, mi jobb híján egy hátrahagyott kocsitengelyt fotózunk, amire a ranch lakói kitűztek egy argentin zászlót.

Az amerikaiak csak a reptérig mennek, mert gépük van Buenos Airesbe. Sajnos nem rakatjuk ki magunkat a lehajtónál, így fizethetünk fejenként 100 pesót a buszért, ami El Calafatéba viszi az embereket.

El Calafate El Chalténhez képest igazi nagyváros. Nincs száz éve, hogy megalapították, létezésének oka nem más, mint az innen 80 kilométerre fekvő Perito Moreno-gleccser. Az 1990-es évekig a városkának alig 500 lakója volt, aztán jött a nagy turista bumm, és a jobb élet reményében boldog-boldogtalan ideköltözött.

A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették     A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették

Mivel nincs foglalásunk sehol, ezért a város központjában rakatjuk ki magunkat. Véletlenszerűen a Lago Argentino irányába indulunk el, s jól tesszük, mert az olcsóbb vendégházak itt találhatók. Néhány megtekintése után egy idős asszony panziójában kötünk ki, ahol bár papírvastagságúak a falak, a 15 dolláros szobaár maradásra bír minket.

El Calafate mögött magasodik a Cerro Frías. Remek kirándulás lenne fel a csúcsra, ha az elmúlt pár évben ne szögesdrótozták volna ezt is körbe. Egy órán át nyeljük a port a hegy oldalában vezető úton, hogy ráleljünk egy nyílásra a kerítésen, de semmi. Hermetikusan elzárták a hegyet. Szerencsére nem azért jöttünk ide, hogy felmásszunk egy csúcsra, hanem azért, hogy lássuk a Perito Moreno-gleccsert. 

Útban a Perito Moreno-gleccserhezÚtban a Perito Moreno-gleccserhez

Ha az embernek nincs saját kocsija, akkor két módon juthat el a gleccserhez. Vagy a tömegnyomort jelentő túlárazott turista busszal, vagy taxival. Hihetetlen, de három főre a taxi már olcsóbb, mint a busz, így - egyik menet közben hozzánk csatlakozó magyar cimboránkkal - kisétálunk a remis-állomásra (Argentínában a taxit remis-nek hívják). 800 pesót, mindössze 53 dollárt fizetünk a 160 kilométeres útért, ami kevésnek tűnik, de azt tudni kell, hogy Dél-Patagóniában a benzin filléres tétel. Alig két évtizede hatalmas gáz- és kőolajmezőkre bukkantak Comodoro Rivadavia környékén, aminek hála a gázolaj ára errefelé alig 70 cent (északon egy dollár), a gázfűtés pedig tulajdonképpen ingyenes.

Az út a gleccserhez egészen mesés. A távolban feltűnnek a nagyon bénán hangzó Gleccserek Nemzeti Park havas csúcsai, de az igazi látványt a Lago Argentino nyújtja világoskék vizével, előtte sárga homokpaddal és zöld pampanövényzettel.

Lago ArgentinoLago Argentino

- Látjátok azokat a csúcsokat ott a távolban? - mutat balra sofőrünk - Az ott a Torres del Paine.
- Alig 50 kilométerre van - okoskodok.
- Nincs az 50. Most tervezik, hogy utat építenek a völgyön keresztül arrafelé, mert most meg kell kerülni fél Patagóniát.

Ez így van. El Calafatéból a többség a chilei Torres del Paine felé utazik tovább, de út hiányában egy 400 kilométeres kerülővel kell azt megtegye, amivel tulajdonképpen mindenki veszít egy teljes napot.

Eközben megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol kipengetjük a fejenként 190 pesós belépőt, majd irány a gleccser. Az út továbbra is gyönyörű, bár a gleccser felett csúnya hófelhők kezdenek gyülekezni. Fél óra autókázás után megérkezünk a kikötőhöz, ahonnan komppal viszik az embereket be a gleccser lábához. Iszonyú a tömeg, elképzelni nem tudom, mi lehet itt a főszezonban. 

A gleccser a hajóról fotózva     A gleccser a hajóról fotózva

Szerencsére sofőrünk már induláskor ideszólt telefonon, így félretették nekünk a jegyeket. Remek, nem maradunk le a hajóról. A csónakázás alig 40 percig tart, de azt kell mondjam, megéri. Azon túl, hogy remek kilátásban van részünk, megtudjuk, hogy a glecser helyenként 40 méter magas, közben több mint egy kilométer széles, és hogy Patagónia azon vidékéről ered, ami mai napig felfedezetlen az emberiség számára. Az van ugyanis, hogy a jégtakaró olyan vastag a magasabban fekvő részeken, hogy a hegycsúcsok egyszerűen eltűnnek alatta.

A jéghegy csúcsa     A jéghegy csúcsa

Perito Moreno (akiről elnevezték a gleccsert) sem tudta kijelölni a Chile és Argentína közötti határt ezen a részen, ami a későbbiekben folyamatos surlódáshoz vezetett. A repülőgép felfedezésével sem kerültek közelebb a megoldáshoz, csak igazolni tudták az argentin felfedezőt, miszerint az Andok vízválasztó vonala kijelölhetetlen ezen a vidéken. Gyalogosan megközelíteni a gleccserek origóját nem lehet, helikopter képtelen a barázdás felszínen leszállni, így egyelőre várat magára a pontos határnak a kijelölése, fenntartva a feszült viszonyt a két ország között. Arra se nagyon lehet várni, hogy a gleccser majd leolvad, mert a Perito Moreno azon kevés jégmezők egyike, aminek mérete nem csökken, hanem nő.

Leszakad egy jéghegy a gleccserrőlLeszakad egy jéghegy a gleccserről

A hajón ücsörögve hatalmas mázlink van. Elkapjuk a pillanatot, amint egy hatalmas jéghegy leszakad a gleccserről, kisebb fajta cunamit előidézve. A hajónk kellemesen ringatózik a szökőáron, majd miután kihuny a hullám, visszafordul a kikötőbe.

Senki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határSenki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határ

A kikötőben visszaszállunk a taxinkba, ahonnan a kilátóponthoz igyekszünk. Nem egy toronyra kell gondolni, hanem egy több kilométer hosszú hídrendszerre, amin végigsétálva több oldalról lehet megfotózni a gleccsert. Közben a hófelhők szertefoszalanak, kisüt a nap, mi pedig élvezzük a lélegzetelállító látványt. Leírni úgysem lehet, úgyhogy itt vannak a képek:

Perito Moreno-gleccser

Perito Moreno-gleccserPerito Moreno-gleccser

El Calafate felé taxisunk felmutat egy sziklára, amin kondorok ücsörögnek, de olyan távol, hogy sajnos nem tudunk róluk normális képet lőni. Nem úgy az Elefánt-sziklákról, amiknél jobbat faragni sem lehetett volna.

Ráadásként az Elefánt-sziklákRáadásként az Elefánt-sziklák

Megnéztük a Perito Moreno-gleccsert és nem csalódtunk. Szemben az Iguazú-vízeséssel, ami nem tett ránk mély benyomást, Argentína második legismertebb nevezetessége örökre bevéste magát az emlékezetünkbe. A Fitz Royhoz és a Cerro Torréhoz hasonlóan ezt is látni kellett. Eddig Patagónia beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de még csak most jön a legjava; irány a Torres del Paine!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

El Chaltén körül a Fitz Royon és a Cerro Torrén kívül is van élet. Sem a Viedma-gleccsernél, sem a Desierto-tónál nem sikerült jó időt kifognunk, de mindegyik kirándulás megérte valamiért. Két Mirador csapattal is sikerült bebarangolnunk a vidéket, a képek magukért beszélnek.

Az első Mirador csapattal sikerül elég korán befutni ahhoz El Chalténba, hogy pont be tudjunk nevezni egy hajós kirándulásra a Viedma-gleccserhez. Az idő elég zord, de a Viedma-tó fölött süt a Nap, így jó ötletnek tűnik befizetni a 40 dolláros kiruccanásra.

El Chaltén körül van mit nézni    El Chaltén körül van mit nézni

- Sajnos a buszaink már elindultak a tóhoz, így ha szeretnék elérni a kompot, gyorsan fogjanak egy taxit - kapjuk az intelmet a túraszervező csajtól.

Szerencsére nem nehéz kocsit szerezni El Chalténban. Minden hotelnek van kontaktja, így végül a buszok előtt érkezünk meg a falutól úgy 15 kilométerre lévő kikötőhöz. A hajóra felszállni még nem lehet, fedett helyiség pedig nincs a tóparton, így nem vagyunk túl boldogok, mikor elered az eső. Végül nem kell sokat áznunk, mert amint befutnak a turistabuszok, azonnal kinyitják a kiránduló hajó ajtajait.

A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere     A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere

Sajnos az eső végigkísér minket, így a Viedma-gleccsert csak az utolsó percekben sikerül megpillantanunk. Kimerésszkedünk ugyan a fedélzetre, de a hideg szél és a szakadó eső gyorsan visszazavar minket. Kénytelenek vagyunk ablakon keresztül bámulni Patagónia állítólag második legnagyobb gleccserét és a róla leszakadó jégtömböket.

Jéghegy a Lago ViedmánJéghegy a Lago Viedmán

A gleccser szélénél megállunk, hogy felszedjünk egy halom turistát, akik hágóvassal próbáltak mászkálni a jég hátán. Sűrű anyázások közepette özönlenek be a hajóba, üvöltöznek a szervezőkkel, hogy ilyen időben miért szerveznek túrát a gleccserre. Kis híján lincselésbe torkolik a vita, végül a szervező csaj ígéretet tesz arra, hogy visszafizetik a kirándulás árát a "károsultaknak". Erre fel a sok éhenkórász amerikai, akik csak nézelődni jöttek, azonnal óbégatni kezdenek, hogy akkor ők is kérik vissza a pénzt, mert alig láttak valamit a gleccserből. Mi csak ülünk és nem értjük, hogy lehetnek ennyire pofátlanok a turisták.

Ronda az idő, de a jéghegyek szépekRonda az idő, de a jéghegyek szépek

Sok jó képpel nem távozunk a helyszínről, de ezt is láttuk, s nem lettünk tőle kevesebbek.

Az idő sajnos másnapra sem javul. Ki kell hagyjuk a Fitz Roy túrát, mert a hegyek között hóvihar tombol, de hogy ne teljen el feleslegesen a nap, a szálló tulajával lebeszéljük, hogy vigyen el minket a Lago del Desiertóhoz, vagyis a Sivatag-tóhoz. Hogy a folyton csapadékos Patagóniában miért hívnak egy tavat Sivatagnak, az ördög tudja. A mai napon sem szolgál rá a nevére, mivel a Fitz Roy felől betörő felhőből félútnál elkezd szakadni a hó. Mire a tóhoz érünk, már majd 10 centiméter vastag fehér lepel borítja a tájat, így sem a tóból, sem a környező vízesésekből nem látunk sokat. Ismét lövünk pár értékelhetetlen fotót, és elraktározzuk magunkban, hogy hiába közeledik a főszezon, az időjárást ez egyáltalán nem érdekli.

Igazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónálIgazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónál

A második csapattal sincs szerencsénk El Chaltén környékén. Bár érkezésünkkor még szép az idő, már a Desierto-tó felé közeledvén látjuk, hogy a következő napok ismét esősek lesznek. 

Távolról látszik, hogy jön a viharTávolról látszik, hogy jön a vihar

Ezúttal megússzuk a havat, így sikerül tennünk egy rövid, három órás kirándulást a tó körül, de mikor visszatekintünk az egyik kilátópontból a Huemul-gleccser hegyeire, látjuk, hogy jobb, ha sietősre fogjuk. Lövünk néhány képet, majd megállunk a Chorrillo-vízesésnél, ahová még pont az eső előtt sikerül befutnunk.

Chorrillo-vízesésChorrillo-vízesés

Hogy a következő két nap minként telik? A Laguna de Torréhoz még csak-csak megérkezünk, de olyan orkán erejű szél tombol a partján, hogy többeknek, köztük nekem is sikerül seggre ülnöm a széllökésektől. Az esőt sikerül megúsznunk, de másnap a Fitz Roynál nagyon nincs szerencsénk. A szél mellett szakad az eső, a terep nem könnyű. A csapat kettészakad. Egyik része a két órás fagyoskodás után velem együtt visszatér a faluba, anélkül, hogy a hegy közelébe férkőzne. Eri két elszánt utassal délutánra feljut az utolsó kilátópontig, de csak bőrig ázniuk és szétfagyniuk sikerül.

Hegyek a Lago del Desierto túloldalánHegyek a Lago del Desierto túloldalán

Patagónia nem mindig kegyes az emberhez. Talán majd a Perito Moreno-gleccsernél nagyobb szerencsénk lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A Fitz Roy kétségkívül az Andok legismertebb hegycsúcsa. Egy kicsit félek tőle, mert a legnépszerűbb természeti csodáknál általában csalódni szoktam, de ezúttal nem így van. A Fitz Roy tényleg mesés, olyan szeglete a Földnek, amit egyszer mindenkinek látnia kéne.

Normális esetben egy ilyen hideg hajnalon nem akaródzik kimászni a  testmeleg hálózsák fogságából, de a mai nap egészen más. Tegnap a Cerro Torrénál mindketten egyetértettünk abban, hogy patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. Nem várunk azonban kevesebbet a vidék leghíresebb csúcsától, a Fitz Roytól sem.

Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa  Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa

A Cerro Fitz Roy egy különleges alakú, nagyon nehezen mászható, 3375 méter magas hegycsúcs. A vad Patagónia merészen égbetörő, szürke sziklái az év nagy részében csak ritkán tűnnek elő a felhők alkotta misztikus félhomályból, ezért a csúcsot a korábban itt élő indiánok - a később létrejött faluval megegyezően - Chalténnek, azaz Füstölgő hegynek nevezték el. A mai nevét Francisco Moreno adta Robert Fitzroy iránti tisztelete jeléül, aki a Charles Darwin nyomán elhíresült Beagle nevű brit felfedezőhajó kapitánya volt, és az 1830-as években vezetett expedíciót Patagónia és Tűzföld felfedezésére. 

Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra   Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra

Magát a csúcsot eddig kevesen hódították meg, hiszen a mostoha időjárás és a meredek sziklafal a 8000-es tapasztalattal rendelkező hegymászókat is elbizonytalanítja. Elsőként Lionel Terray és Guido Magnone francia alpinisták jutottak fel a csúcsra 1952-ben, majd az 1960-as évek végétől a 2000-es évek elejéig alig néhány mászó kísérletezett vele. Az utóbbi tíz évben azonban egyre több és több mászó veselkedik neki a közel függőleges sziklafalnak, bár többségük nem jár sikerrel. Mi nem vagyunk hegymászók, sziklamászók még annyira sem, így maradunk a túrázásnál. Ha az időjárás ma is olyan kegyes lesz hozzánk, mint az elmúlt napokban volt, akkor a hegy lábánál fekvő Laguna de los Tres és Laguna Sucia mögött mi is megpillanthatjuk a Fitz Royt.

Endre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megyEndre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megy

Izgatottan és nagyon lelkesen kezdünk neki az El Chaltén határában húzódó első kaptatónak. Az ösvényen több száz turista halad felfelé, libasorban. Szerencsére többször megállnak fotózni, ami jó alibi egy kis szusszanásra. Már majdnem a domb tetején járunk, amikor találkozunk egy budapesti lánnyal, aki egy csapat indiai férfi gyűrűjében halad. Váltunk néhány szót, majd mivel azt mondja, hogy nem áll szándékukban egészen a Fitz Royig túrázni, csak kirándulnak egy jót, búcsút veszünk tőlük.

Közeledünk a hegycsúcshozKözeledünk a hegycsúcshoz

A gondososan kiépített ösvény következő szakasza lenga bükkösön át vezet. A Poincenot névre hallgató táborhelyig nem sokat változik a táj, de errefelé jóval több a szürke és vörös sziklák közt futó patak és bozótos borította széles völgy, mint a Cerro Torre felé volt. A völgyben olyan erős szél tombol, hogy többször hanyat vágódok a lökésektől. Már kezdem feladni a küzdelmet, mire végre befutunk a Poincenot táborba, amit egy magas fákból álló, a szél elől védelmet nyújtó erdőben alakítottak ki. A turisták erre a szakaszra elfogynak, alig egy-két ember halad előttünk vagy mögöttünk.

Endre és a hegyEndre és a hegy

A táborhelytől következik a legnehezebb emelkedő a Fitz Roy előtt húzódó hegy tetejéig. Csúszós és omladozó sziklatörmeléken kell felkaptatnunk, ami átlagos tempóval durván egy óra alatt teljesíthető. Azt hiszem, ez életem egyik leghosszabb egy órája annak ellenére, hogy az elmúlt években sokkal komolyabb fizikai megpróbáltatásokon estem már keresztül (mint például a venezuelai Roraima vagy a perui Qoyllur Rit'i volt). Talán az alváshiány, vagy a nem megfelelő táplálkozás teszi, de ma nem vagyok formában. 

Régen szenvedtem ennyireRégen szenvedtem ennyire

Endre már rég odafenn fotózik valahol, míg én csak levegő után kapkodok és lassan bukdácsolva haladok felfelé, vért izzadva. A szikla második harmadánál potyogó könnyek között pillantom meg, ahogy egy 75 év körüli néni, ráncos kezeivel két túrabotjára támaszkodva halad lefelé és biztatóan rám mosolyog. Atyaég! Megcsinálta. Őt bámulom elképedve, miközben összeszedem minden erőm és keresztülmászok az utolsó, már térdig érő, hóval borított szakaszon. Megérkeztem. Előttem a világ egyik legtöbbet fotózott, döbbenetesen szép sziklája. A Fitz Roy lábánál fekvő Laguna de los Tres-t még jég és vastag hó borítja, a tőle balra és kicsit lejjebb fekvő Laguna Suciát pedig töredezett jégtáblák. Itt még bizony tél van.

Endre régóta vár rám odafennEndre régóta vár rám odafenn

 Délután fél 5 magasságában indulunk vissza. Nem kicsit parázok, hogy a terep miatt nem sikerül a távolságot sötétedés előtt abszolválnom, de végül minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi több, visszafelé bevállaljuk az ösvény eddig számunkra ismeretlen szakaszát a Capri-lagúnával. A lagúna gyönyörű környékét erdők borítják, de az ösvény itt is könnyen és gyorsan járható. Olyannyira könnyen, hogy nem csak turisták, hanem lámák is járnak rajta; úgy négy kilométerrel El Chaltén előtt futunk bele egy csordáját terelgető pásztorba. A láma errefelé nem őshonos, fogalmam nincs, mit keresnek itt ezek a szegény párák.

A Laguna Suciáról már leolvadt a jég     A Laguna Suciáról már leolvadt a jég

Kicsit odébb belefutunk egy idősödő amerikai párosba. Nagyon el vannak készülve az erejükkel, de annyit sikerül megtudnunk tőlük, hogy holnap bérelt kocsijukkal El Calafatéba mennek. Endre - miután elhagyjuk őket - viccesen megjegyzi, hogy holnapra meg van a fuvarunk. Legyen úgy! A buszjegy El Calafatéig majdnem 20 dollár fejenként, úgyhogy tényleg jól jönne egy kocsi.

A Laguna de los Tres-t még jég borítja     A Laguna de los Tres-t még jég borítja

Izivel és Eloijal ez az utolsó közös esténk. A párolt zöldségből álló búcsúvacsorát borozós terefere követi, ami nem nyúlik sokáig, mivel mindannyian holtfáradtak vagyunk. Sok ezer kilométer van mögöttünk, de azt kell mondjam, megérte a rengeteg utazás. A Cerro Torre és a Fitz Roy látványa igazán fenséges. Aki teheti, az mindenképp látogasson el ide, mert ilyen szép havas csúcsokat nem sok helyen lehet látni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Cerro Torre formája miatt az egyik legnehezebben mászható szikla a Földön. Eddig kevesebb, mint száz ember állt a csúcsán, mi meg sem próbáltuk megmászni. Megelégetdünk a látvánnyal. Patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. 

Borús reggelre ébredünk, de a felhők nincsenek olyan sűrűn, hogy ne induljunk neki a hegyeknek. Mára a Cerro Torrét terveztük be, ami a kicsit furcsán hangzó Gleccserek Nemzeti Parkban található, közvetlenül a Fitz Roy háta mögött. A terv kivitelezése nem egyszerű. El Chaltén annyira kihalt (Endre már említette az előző bejegyzésben, hogy hivatalosan csak ketten lakják a falut), hogy az év nagy részében, vásárló híján, a boltok zárva tartanak. Aki van akkora vagány, hogy a téli időszakot is itt tölti, az jó előre feltankolja az éléskamráját, így a boltosoknak csak nyáron kell kinyitniuk.

El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van    El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van

De mi van a hátizsákosokkal, akik a költséghatékonyságot figyelembevéve ilyenkor vágnak neki Patagóniának? Na, ők vagy csalódottan jó nagyra nyitják a tárcájukat, és beülnek valamelyik hotel méregdrága éttermébe, vagy fogyókúráznak. Reggel 8 óta járjuk a falu közértjeit, mindhiába. Amelyik nyitva van, abban sem lehet semmit kapni, de végül rálelünk egy kis pékségre, ahol legalább találunk túlélésre és töménytelen cukorbeviltelre kiválóan alkalmas kókuszos sütit. Bevágunk egy zacskónyit belőle a túrazsákba, majd jó két órás késéssel végre irány az ösvény. 

Én az ösvény bejáratánál   Én az ösvény bejáratánál

Az időjárás ma kiváltképp kegyes hozzánk. Nem havazik, sőt, olykor még a nap is előbukkan a fehér bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Az ösvény jól követhető és könnyen járható, az elágazásoknál az argentinok szépen kitáblázták a helyes irányt. Az első egy órás szakasz kopasz, dimbes-dombos vidéken visz keresztül, majd szürke sziklák között kanyarog meredek kaptatókon - inkább fel, mint le -, így a hidegről tökéletesen megfeledkezünk. A táj még kopár, téli álmát alussza eltekintve pár vörös virágba borult bokortól. Út közben meg-megállunk, átszellemülve bámuljuk a nemzeti park fotókról már jól ismert havas csúcsait. A Cerro Torre 3128 méter magas, merészen égbe törő tűhegye már abból a kilátóból is lélegzetelállítóan szép, ahová indulástól számítva két óra múltán érkezünk. 

Az első kilátópontnál   Az első kilátópontnál

Innen vár még ránk egy leereszkedés a csúcs előtt elterülő völgybe, ahol valótlanul misztikus táj fogad minket. Szürke, kiszáradt, élettelen fatörzsek ezrei sorakoznak egymás mellett, mint egy leégett erdő utolsó maradványai. Patagónia ezen vidékén állandóan erős szél fúj, ezért ha az erdő egyszer lángra kap, a tűz megállíthatatlanul perzsel fel mindent maga mögött. 

Misztikus, túlvilági tájMisztikus, túlvilági táj

Bő fél óra múlva érkezünk a kékeszzöld színben játszó Torre-lagúnához, ami az azonos nevű hegycsúcs lába előtt terül el. A Cerro Torre szürke, óriási sziklája elsőre szűrt fényben mutatja meg magát nekünk. Körös-körül a hegyeket mindenütt hó borítja, a Cerro Torre tó felőli oldalán gleccser tekereg egészen a lagúna partjáig. Döbbenetes, ember nagyságú, hegyes jégtornyok alkotják, amik időnként életre kelnek, és hátborzongató morajlás kíséretében, hatalmas reccsenéssel szakadnak bele a tóba, ahogy megolvasztja őket az első tavaszi napsugár. 

A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni     A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni

Letelepszem a lagúna partján és előszedem a kókuszos sütit. Azonnal akad rá komoly érdeklődő egy sasmadár személyében. Nem gondolom, hogy új barátunk édesszájú fajta, de ez a példány olyan kíváncsi, hogy nem tudom megállni, hogy ne kínáljam meg. Miután lelkesen összeszedte a földre hullott morzsákat, majdnem lenyúlja a zsákomat is; még az sem tartja vissza, hogy ehhez gyakorlaitlag fél méterre kell megközelítenie minket.

Ilyen közel jött hozzánkIlyen közel jött hozzánk

A Cerro Torre látványa annyira lenyűgöz minket, hogy tökéletesen megfeledkezünk az idő múlásáról. A sziklák között átmászunk a szomszédos hegy hótól mentes, kőtörmelékes nyergébe, így egészen közel kerülünk a gleccserhez. Minden tökéletes és gyönyörű. 

A tériszony el van felejtve     A tériszony el van felejtve

Endre produkálja magát a Cerro Torre előttEndre produkálja magát a Cerro Torre előtt

Izi és Eloi már réges-rég visszaindultak El Chalténba, de mi Endrével sikeresen ott felejtjük magunkat a lagúna partján pár órára. Mivel nincs elemlámpánk, okosabb ha iparkodunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a falut. A tervet nagy rohanás árán sikerül abszolválni, végül este 8 után nem sokkal futunk be a fő utcára farkaséhesen és iszonyú fáradtan. Úgy érezzük, hogy megérdemlünk a hosszú nap után valami finomat, ezért beülünk az egyik étterembe enni egy jó locrót, ami olyan, mint a bableves, csak csicseriborsóból. 

Ezért a látványért nagyon megérteEzért a látványért nagyon megérte

Az élménytől és az egész napos gyaloglástól kimerülten térünk vissza a szállóra, ahol Izi és Eloi az aznapi "védőitallal" már vár ránk. Az esti eszmecsere során megint gyorsan repülnek az órák, így azon kapjuk magunkat, hogy máris éjfél. Ideje ágyba kerülni, másnap ugyanis irány Patagónia jelképe, a Fitz Roy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Esquel és El Chaltén között elterülő pampán mindig hideg szél fúj, ami élhetetlenné teszi Patagónia ezen vidékét. Megállunk két napra a semmi közepén fekvő Perito Morenóban, hogy lássuk a Világörökség részét képező Kezek barlangját, de elérhetetlensége miatt le kell mondanunk róla. Nem baj, annál több energiánk marad a Fitz Royra.  

Esquel nem csak világvégi városnak tűnik, az is. Innen délnek csak két naponta van busz, szerencsénkre azonban ma délután 5-kor pont indul egy. Az egész napot lődörgéssel töltjük, nehezen múlik az idő. Szerencsénkre a terminálra pontosan fut be a busz, így bevethetjük magunkat végre az igazi Patagóniába.

Klasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno közöttKlasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno között

Minden útikönyv azt írja, hogy Esquel után nem csak a táj és az időjárás változik meg, hanem az árak is. Ebben sajnos igazat kell adjunk az útikönyveknek, mivel a hét órás utazásért Perito Morenóba nem átalkodnak fejenként több mint 500 pesót, azaz 33 US$ lehúzni rólunk. A válasz a miértre azonnal érkezik, amint felszállunk a buszra. Rajtunk kívül alig egy tucat ember, többnyire turisták foglalnak helyet rajta, a kétszintes busz maradék 50 ülése teljesen üres. Esquelből El Calafatéba csak október és május között közlekedik bármi is, így örüljünk annak, hogy bár drágán, de legalább megy valami.

A látvány nem túl izgalmas, nagyon hasonlít az Esquel utáni vidék az Altiplanóra. Néhány patak árterén még vannak zöldellő legelők és rajta marhacsordák, de ahogy megyünk délnek, úgy tűnnek el az állatok. Illetve nem eltűnnek, csak átalakulnak. A marhákat guanacók, a gémeket nanduk, strucc méretű futómadarak váltják, a legelőket pedig sivár, szürke pampa. Ami feltűnő, hogy bár több száz kilométeren belül sehol egy ház, mégis az egész vidék körbe van kerítve. A teljesen értelmetlennek tűnő szögesdrótokon mindenhol fennakadt és elhullott guanacókat látunk.

Esquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnekEsquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnek

Este fél 9 magasságában esik le a Nap a horizont mögött, először narancssárgára, majd vérvörösre festve az ég alját. A buszon lassan mindenki bedobja a szunyát, mi pedig vadul pislogunk az éjszakába, nehogy elfelejtsünk leszállni Perito Moreno falujánál. Valamivel fél egy után futunk be a hideg és szeles településre. 

Mesés naplementénk voltMesés naplementénk volt

Rajtunk kívül egy másik pár is itt gondolta megszakítani az utazását. Izi és Eloi hollandok, bár a srác anyja révén katalán, amire nagyon büszke. Izi 22 éves és balett táncos, Eloi pedig 24 és fizioterapeuta. A busz elmegy, mi pedig forgolódunk, hogy miként is tovább?! Nem kell sokáig töprengenünk, mert a terminálon ácsorog egy fickó, aki a falu kempingje felé irányít minket.

Keresztülbattyogunk az alig két utcás falun. Hihetetlen, de 300 pesóért, valamivel kevesebb mint 20 dollárért tudunk kivenni egy öt fős bungalót négyen, amit ráadásul úgy befűtöttek, hogy a meleget még az 50 kilométeres, jeges szél sem képes kisöpörni. 

Perito Moreno arról a fickóról kapta a nevét, akit az argentin állam az ország függetlenedése okán Patagóniába küldött, hogy jelölje ki az Andok vízválasztó vonalát, egyben az Argentínát Chilétől elválasztó határt. Ténykedése tiszteletéül Patagónia legszebb gleccsere mellett ezt a falvat is róla nevezték el. Hogy pontosan mi célja volt ezen település megalapításának, nem tudom, mert a környéken sem bánya, sem legelő nincsen, csak állandó por és szél. Mégis kb. 500-an élnek itt, a téli hónapokban a világtól teljesen elzártan, mivel akkortájt megközelíthetetlen a falu.

Másnap reggel szörnyen hideg időre ébredünk. Szitál az eső és tombol a szél, de hogy ne teljen unalmasan a nap, kikocogunk Iziékkel a pályaudvarra, ahonnan 10 óra után indul egy busz a chilei határon fekvő Los Antiguosba. A változatosság kedvéért itt is van egy szép tó, bár a faluból nem könnyű megközelíteni, mert mint minden Patagóniában, ez is le van kerítve. Többször mászunk át szögesdrótokon, mire sikerül megérkeznünk a partra, ahonnan átlátni a már Chiléhez tartozó havasokhoz. 

Azok a havasok már Chilében vannakAzok a havasok már Chilében vannak

A Buenos Aires-tó partján     A Buenos Aires-tó partján

A Los Antiguos mögötti platóról (amiből állítólag Argentína legújabb nemzeti parkja lesz rövid időn belül) csúnya viharfelhők kúsznak a falu felé, ezért rövidre nyúlik a tónál tett látogatásunk. Visszaspurizunk a faluba, ahonnan csak délután 5 után indul vissza busz Perito Morenóba, így beülünk pizzázni egy chilei árakkal operáló étterembe, majd konstatálva, hogy itt is voltunk, visszautazunk a falunkba. 

Állítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park leszÁllítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park lesz

A hideg ellen védekezve Perito Morenóban veszünk egy üveg rumot és pár üveg olcsó, argentin bort, amit a lányok hallgatólagos beleegyezése mellett lenyelünk Eloi-jal, közben pedig eltervezzük, hogyan tovább. Holnap csak késő este megy busz dél felé, ugyanaz a járat, amivel mi is érkeztünk. Ott van az egész holnapi nap, ami alatt elmehetnénk a Cueva de las Manoshoz, vagyis a Kezek barlangjához.

Perito Morenótól úgy 120 kilométerre fekszik a Világörökség részét képező, több száz kezet ábrázoló barlangrajz, ami állítólag 9300 éves, ezzel a kontinens legősibb kulturális emléke. Nagyon szeretnénk látni, de főszezonon kívül szinte lehetetlen odajutni. Van ugyan egy kis túraszervező iroda a faluban, de ott reggel azt mondják, ha csak négyen vagyunk, akkor fejenként több mint 100 dollárt kéne fizetnünk, s ha nem akarunk ennyit, jöjjünk vissza januárban, amikor 30-40 fős csoportokat indítanak a barlangokhoz. Próbálunk kocsit bérelni, de nem sikerül, mert a faluban ezzel nem foglalkozik senki, stoppolni pedig eszünkbe se jut, mivel egész nap egyetlen falun áthaladó autót sem láttunk. Három órás próbálkozás után végül feladjuk és tudomásul vesszük, hogy a Világörökség ezen tagját nem most fogjuk megnézni.  

Kissé csalódottan ugyan, de kisétálunk a pályaudvarra, ahol megvesszük a jegyeket El Chalténba. A patagón árak tegnapelőtt óta továbbemelkedtek, az újabb 500 kilométeres szakaszért már 810 pesót, mintegy 55 dollárt kérnek el tőlünk. Ez már jó európai ár.

Buszablakból fotózott, még élő guanacoBuszablakból fotózott, még élő guanaco

A busz hajnali egykor fut be Perito Morenóba. El Chalténba az út majdnem tíz óra, mivel a Ruta Nacional 40 elnevezésű főút egyik szakasza máig nem került leaszfaltozásra. A rázós szakaszon pont éjnek évadján kelünk át, így egy hunyást nem sikerül aludnunk.

Gaucho a Viedma-tónálGaucho a Viedma-tónál

Reggel a táj továbbra is változatlan. Kopár dombok, szögesdróton fennakadt guanacók, fiókáikat terelgető nanduk. 10 óra magasságában megérkezünk a Viedma-tóhoz. ahol a buszunk vesz egy éles jobb kanyart. Alig pár perc múlva feltűnik a távolban a Fitz Roy lélegzetelállító csúcsa. Minden turista rohan előre, hogy fotózzon, mi sem maradunk ki az őrületből. 

Ezért érdemes volt tíz órát a buszon ülniEzért érdemes volt tíz órát a buszon ülni

Az argentin Patagónia jelképeként szolgáló Fitz Roy az a hegy, amiért megérte ennyit sínylődni a buszon. Láttam már szép csúcsokat életemben, de ehhez foghatót még nem, így izgatottan szállunk le El Chalténban. Az apró településnek állítólag csak két állandó lakója van, mindenki más csak időszakosan, a turizmus miatt tartózkodik a faluban. Tulajdonképpen az összes épület étterem vagy szálloda, így főleg most, szezonon kívül, kedvünkre válogathatunk.

Reméljük, holnap is szép időnk leszReméljük, holnap is szép időnk lesz

Megnézünk egy-két panziót, de egyiket sem találjuk megfizethetőnek. Látván toporgásunkat megáll mellettünk egy kocsi. Nem szoktunk csak úgy beszállni bárki mellé, de ezúttal kivételt teszünk. A fickó elvisz a falu végében álló hostelébe, ahol 70 pesóért, kevesebb mint 5 dollárért kapunk ágyat egy négy ágyas szobában. Hihetetlen! Itt vagyunk Patagónia közepén, és fillérekért tudunk megaludni. Ráadásul jár a szobához fűtés, van közösségi konyha, s még a wi-fi is működik úgy ahogy. Annyira megörülünk az olcsóságnak, hogy Eloi-jal ismét berúházunk pár üveg olcsó, argentin borra, italozás közben pedig azért fohászkodunk, hogy a következő napokban legyen szép, tiszta idő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Ahogy átlépjük Patagónia határát, a táj és az időjárás azonnal megváltozik. Ismét látunk pár csodás tavat, majd a Los Alerces Nemzeti Parkban megtudjuk, miért vadásszák errefelé a marhákat, s hogy az argentin elnökasszony Patagónia kiárusításával próbálja megfékezni a gazdasági válságot. Hong Kongban pedig nem dolgoznánk... 

Bariloche és Bolsón között ugyanolyan mesés a táj, mint volt ezidáig. Bár már fulladásig vagyunk a szép tavakkal és havas hegycsúcsokkal, azon kapom magamat, hogy röpke két óra alatt újabb ötven fotót sikerült lőnöm a busz ablakából. 

Este 9 óra után futunk be Bolsónba, ahol nem megy könnyen a szálláskeresés. Csepereg az eső és hideg van, így mire találunk egy megfizethető szobát, mindenünk tele van mindennel. A szállónk rém egyszerű, a konyha, amit használhatnánk, a főszezon óta nem volt kitakarítva.

Bariloche és Bolsón között továbbra is szép a tájBariloche és Bolsón között továbbra is szép a táj

A kései érkezésnek egyetlen előnye azért még is csak akad: nem kell megvárnunk a szieszta végét, hogy kinyissanak az éttermek. Ismét hús-tészta kombót választunk az étlapról, amiből kezd lassan elegünk lenni, de hát szegény ember vízzel főz.

Az étterem falán mindenhol festett tányérok sorakoznak, a szemünk megakad egy Budapestet ábrázoló darabon.

- Egy kedves magyar barátunk hozta Budapestről néhány éve. Korábban sokat járt ide, de egy ideje már nem láttuk - magyarázza a pincér, aki egyben szakács is.

Dög fáradtan, de legalább jóllakottan térünk nyugovóra, hogy másnap szakadó esőre ébredjünk. Egész nap csak esik és esik, nem tudunk kimozdulni a szállásról, ahol ráadásul nincs fűtés. A hideget legyőzendő a szálló egyetlen macskájával játszunk, akit a youtube megérdemelt hőse után Boiler Gyulának nevezünk el. A kandúr, amint magára hagyjuk öt percre, azonnal feltelepszik a boiler tetejére és várja, hogy jöjjön a nyár.

Ő itt Gyula!Ő itt Gyula!

Elunjuk a játékot Gyulával, ráadásul meg is éhezünk, így eső ide, eső oda, nyakunkba vesszük a várost. Ebédre betérünk egy jobb panzió étkezdéjébe, ahol a legzseniálisabb argentin kajára, a guiso de lentejasra bukkanunk. Látszik az argentinokon az európai vér, tudják, hogy kell a lencsét elkészíteni. Nem mondom, hogy a guiso van olyan, mint édesanyám lencsefőzeléke, de két év után enni valami ahhoz hasonlót igazán felemelő érzés.

Argentin lencsefőzelékArgentin lencsefőzelék

Délután kitisztul kicsit az idő, így megpillantjuk a Bolsónt körülölelő hegyeket. Konstatáljuk, hogy ismét csodaszép helyen vagyunk, még ha maga a város nem is túl látványos. 

Másnap végre ragyogó napsütésre ébredünk, így felkapjuk a kis zsákokat és irány Epuyén. A Bolsóntól úgy 30 kilométerre fekvő Epuyén pont akkora, hogy ne vegyük észre, mikor átsuhanunk rajta. Szerencsére a busz a falutól pár kilométerre fekvő tónál megáll, így nem maradunk le semmiről. 

Bolsón felett a hegyekBolsón felett a hegyek

A tó ugyanolyan, mint az eddig látott tavak mindegyike volt, azonban a teljes szélcsendben ennek tükörsima a felszíne. Csak bámulunk és bámulunk, gyönyörködésünket csak megkorduló gyomrunk zavarja meg. Visszasétálunk Epuyén falujába, ahol néhány hétvégi házon és egy kicsi kórházon kívül nincsen semmi. Szerencsére a falu egyetlen boltjában lehet kenyeret kapni, így nem kell sokáig szenvednünk az éhségtől.

Nyugodt az Epuyén-tó vizeNyugodt az Epuyén-tó vize

Kora délután érünk vissza Bolsónba. Kihasználva a szép időt egy újabb tavat, a Lago Puelót vesszük célba. A busz alig húsz perc alatt levisz minket a külön nemzeti parkként funkcionáló tóhoz, aminek keleti partvidékét körbe lehet járni, persze csak a főszezonban, mert ilyenkor, tavasz derekán az ösvény és az annak végén álló menedékház le van zárva. Nem marad más, mint bámészkodni a parton. Dél felől szürke felhők kezdenek gyülekezni, így nem kockáztatván egy rommá ázást, felülünk a következő buszra és visszatérünk bolsóni szállásunkra. Boiler Gyula továbbra is ott tesped a vízmelegítő tetején, várja, hogy jöjjön a nyár.

A Lago Puelóval nincs szerencsénkA Lago Puelóval nincs szerencsénk

A következő állomásunk Esquel. A két város között igazi, patagón táj fogad; végtelen füves sztyeppe, ameddig a szem ellát. Valahol féltávnál átlépünk Chubut megyébe, ami már hivatalosan is Patagónia. Annyira egyhangú a látvány, hogy óhatatlanul felelevenedik bennünk az Altiplano kietlen vidéke.

Esquel is teljesen más, mint az eddigi települések voltak. Színes, kopár hegyek között fekszik, létezésének oka már nem a turizmus, hanem a bányászat. Nincsenek panziók és hostelek, csak minőségi szállodák és munkásszállók. Hosszú keresgélés után mi is egy ilyenben kötünk ki. Rajtunk kívül a dormitorióban csak kereskedők és bányászok alszanak, de más megfizethető helyet sajnos nem találunk. A recepciós lány nagyon rendes, ellát minket kismillió infóval. Mar del Platából származik, s mikor ide jött dolgozni, azt hitte, hogy hátizsákos hostelben kap munkát, de mint mondja, turistát csak akkor lát, ha felutazik Bolsónba. Pedig Esquel környékén van egy nemzeti park, ami éppen idevonzhatna egy kupac külföldit, de mégsem.

Kezdődik Patagónia!Kezdődik Patagónia!

Tegnap, a Puelo-tónál látott déli esőfelhők vélhetően innen származtak, mert a kora esti órákban ismét locsogni kezd az eső. Hideg van, de a legrosszabb nem az eső és a hőmérséklet, hanem a messze földön híres patagón szél. Néha bizony meg kell kapaszkodjunk a villanyoszlopokban, hogy talpon maradjunk. 

Sem Esquel, sem a szállásunk nem marasztal minket, így hiába borongós a reggel, felülünk a Los Alerces Nemzeti Parkba tartó buszra. Negyven percnyire a várostól egy szörnyű baleset nyomaira leszünk figyelmesek. Egy kocsi a felismerhetetlenségig összezúzva fekszik az árok mélyén, belőle egy ránézésre halott fickó lóg ki. A mentők már itt vannak, így nem állunk meg.

Mire a park főhadiszállására érünk, már szakad az eső, de ettől függetlenül a belépők megvétele után visszaszállunk a buszra, és egész a Laguna Verdéig utazunk. Mikor megérkezünk, a buszsofőr figyelmeztet minket, hogy nehogy lekéssük az este 8-kor visszainduló buszt, mert az az egyetlen járat így szezonon kívül, amivel visszajuthatunk Esquelbe. A hátsó sorokból előrejön egy kínai srác is, hogy ő is a Laguna Verdéhez tart, így végül édes hármasban kezdhetünk szétázni az erdő mélyén.

Los Alerces Nemzeti ParkLos Alerces Nemzeti Park

Teke egy 48 éves Hong Kong-i fickó, aki hozzánk hasonlóan második éve van úton, bár jóval nagyobb léptekkel halad, mivel ez idő alatt bejárta már Európát és Ausztráliát is. Miközben baktatunk fel a Laguna Verde fölé emelkedő kilátóba, azt is megtudjuk tőle, hogy 46 évesen nyugdíjaztatta magát, mert 25 év szabadság nélküli meló után kezdett az egészsége leromlani.

- 25 év szabadság nélkül? - értetlenkedünk.
- Igen. Hong Kong ilyen. Ha szeretnél valamit elérni az életben, akkor nem lehet lazítani. Ha szabadságra akarsz menni, akkor rossz szemmel néznek rád és elkönyvelnek munkakerülőnek.
- Mi történt két éve?
- Besokaltam. Azon kaptam magam, hogy évek óta nincs kapcsolatom senkivel, csak a munkámmal. A gyerekeim az anyjukkal Bangkokba költöztek, azt sem tudom, mi van velük. Nem állnak szóba velem. Depressziós lettem, az orvos azt mondta, ha nem lazítok, elpatkolok. Így hát felmondtam, de rendesek voltak a cégnél, és nyugdíjaztak. Annyi pénzt kapok havonta, amiből életem végéig oda utazok, ahová csak akarok. Most az Antarktisz a cél. Budapest amúgy nagyon tetszett, kétszer is voltam az elmúlt két évben. A legjobb város egész Európában.

Közben felérünk a kilátóba, ahol mondanom sem kell, esik. Egy tisztább pillanatban sikerül lőnünk egy fotót, majd leereszkedünk a tó partjára, ahol ott állnak azok a kiránduló hajók, amik főszezonban elviszik a turistákat a legöregebb alerce fához. Merthogy a nemzeti park azokról a fákról kapta a nevét, amik a chilei határvidéken lengedeznek évszázadok óta.

Egyre erősebben esik az eső, így bemenekülünk egy használaton kívüli erdészház teraszára. Iszonyatosan fázunk, így - mikor kicsit alábbhagy az eső - továbbindulunk. Egy óra baktatás után egy újabb erdészházhoz érünk, aminek tornácán egy kutya ücsörög. A ház lakott, de zárva van. Már egy lépést nem vagyunk képesek ebben az időben megtenni, így megvárjuk, hogy a ház lakója visszaérjen. Szerencsére nem kell sokat a tornácon ücsörögnünk. 

Hajók munka nélkülHajók munka nélkül

Juan, a nemzeti park alkalmazottja egy Daciára hajazó, 40 éves Renault-val érkezik. Amint meglát minket, betessékel a házba és forró teával kínál. Nem mondom, hogy nem esik jól kibújni a vizes bakancsból és teát szürcsölni a kandallónál.

- Hárman lakunk itt erdészek - kezdi a mesét Juan.
- Nem unalmas?
- Nem. Én szeretek itt élni. A főszezonban rengeteg a munka, mert az argentinok nem tudják, miként kell viselkedni az erdőben. Elindulnak mindenféle felszerelés nélkül, mi meg kereshetjük őket - nevet.

Egyszercsak megcsörren a telefonja, majd közli, hogy mennie kell, mert meghalt az egyik kollégája.

- Csak nem a reggeli balesetben?
- De igen. Nem tudom mi történhetett, de nem élte túl. Kivigyelek titeket a park bejáratához?
- Megköszönnénk.

Bekucorgunk a szakadt Renault-ba és folytatjuk a beszélgetést.

- Közeli ismerősöd volt a srác?
- Nem igazán. A park hátsó részében élt, ő üzemeltette a menedékházat.
- Az ilyenkor zárva tart, nem?
- De igen. Egyedül élt ott, ha jól tudom. Azt mondták a többiek, hogy újabban keményen ivott, talán a magány miatt. Most meg lett az eredménye.

Egyszercsak félrekapja Juan a kormányt, mert tehenek lépnek ki az útra.

A patagón íbiszből rengeteg van a parkbanA patagón íbiszből rengeteg van a parkban

- Ezek mit keresnek itt az erdőben?
- A hideg elől menekülnek ide a pampáról. Megszokják az erdőt és itt maradnak. Iszonyú károkat okoznak, lelegelnek mindent. Újabban ugyanúgy lövik őket, mint a szarvasokat. 
- Vadásszák a marhákat?
- Ezek már vadmarhák. Több tízezren élnek a park területén, vannak olyanok, amelyek már vadon nevelkednek. A legtöbb gondot azonban nem ők okozzák, hanem a patkányok. Láttátok a házak körül a paravánokat?
- Igen. Az a patkányok ellen vannak? Azt hittem, a vadak ellen.
- A patkányok ellen. Tavaly virágzott a colihue. Ötven évente csak egyszer virágzik és hoz termést, amit imádnak a patkányok. Akkora lett a túlszaporulat, hogy még most, egy év után is irtjuk őket. Ezidáig több mint egy millió példányt öltünk le. Volt olyan erdészház, amit pár nap alatt szinte felfaltak.
- De honnan jönnek a patkányok?
- Onnan, ahonnan a marhák. A környező birtokokról. Azt tudtátok, hogy a szomszéd hegy a North Face tuladonosáé? Állítólag több mint 100 000 négyzetkilométer birtoka van csak neki. A parktól jobbra pedig a Benetton tulajdonol több ezer négyzetkilométert.
- Hogy juthatnak ekkora földbirtokhoz?
- Tudom én? Kérdezd Kirchnert. Állítólag Patagónia felét eladta izraeli befektetőknek. Ezzel próbálja megakadályozni, hogy a peso továbbromoljon.  

Közben megérkezünk a nemzeti park főhadiszállására, ahol elbúcsúzunk Juantól. Délután 5 óra van, még vagy három óra a buszig. Egy kis bolt ugyan nyitva tart, de nem lehet benne semmit kapni. Nincs hová bújnunk a hideg elől, így jobb híján összeborulunk Tekével a buszmegállóban. Egyszer csak befut két biciklis. Egy ausztrál pár, nem kevésbé fáznak mint mi. 

Teke és én a Laguna VerdénélTeke és én a Laguna Verdénél

- Mennyi még ide Esquel? - kérdezősködnek.
- Úgy 30 kilométer lehet.
- Remek! Szétfagyunk - mondják, majd leülnek mellénk egy rövid időre - Tűzföldig akarunk lejutni, de nem tudom hogyan kivitelezhető? - panaszkodik a srác.
- Hát, a java még hátra van - nyugtatjuk meg őket.

Az eső közben eláll, így nyeregbe pattannak és tekernek tovább. A busz végül fél 9 magasságában fut be. Hosszú nap volt. Nem sok mindent láttunk, de legalább megtudtunk ezt-azt a parkról és a vidékről. Még egy éjszaka a bányászok és kereskedők között, aztán irány a messzi dél, az igazi Patagónia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Villa La Angosturába két dolog miatt jönnek az emberek. Az egyik, hogy túrázzanak egyet az Argentína szerte híres Los Arrayanes Nemzeti Parkban, a másik pedig, hogy egyenek egy jót valamelyik helyi étteremben. Mi is követtük a klasszikus példát, de arra nem számítottunk, hogy magyar pörkölttel fogjuk tömni magunkat. 

Egy teljes napon át a szobában ücsörgünk, mert hol az eső, hol a hó esik. Csak egyetlen órára függeszti fel magát a csapadék, ekkor kimerészkedünk ebédelni. Egy jópofa fickó faluvégi kajáldájában kötünk ki, ahol nyolc dollárért két személyes, szarvaspástétommal töltött sorrentino tálat eszünk. Visszagondolok a Peruban eltöltött hónapokra, ahol nyolc dollárért max egy tál spagettit toltak elém, itt pedig ugyanezért az összegért szarvast töltük magunkba, ketten.

Eri és a két személyes szarvas tál   Eri és a két személyes szarvas tál

Másnap gyönyörű reggelre ébredünk. Szikrázik a Nap, így gyorsan húzzuk a bakancsot és kicsattogunk a pályaudvarra. Mivel nincs szezon, a buszok a Nahuel Huapi-tó partjára csak három óránként közlekednek, így nem marad más hátra, mint végiggyalogolni az úton. Másfél óra múlva érkezünk meg a kikötőbe, ahol pont indulásra kész a napi egyetlen hajó, ami az Arrayanes-félsziget déli csücskébe szállítja azt a maroknyi turistát (többnyire córdobai és Buenos Aires-i diákokat), akik a nemzeti parkot szeretnék felkeresni.

A jegyszedő lány közli, hogy a jegy ára fejenként 180 peso, azaz 12 dollár. Nem igazán hátizsákos ár, így megpróbálunk alkudni:

- Nincs valami kedvezmény hátizsákosoknak? - kezdem a flörtöt a roppant dekoratív hölggyel.
- Nincs. De adok feláras, nyugdíjas jegyet, oké? - néz rám mosolyogva.

Hajókázás a Nahuel HuapinHajókázás a Nahuel Huapin

Engem - így 33 évesen - mélységesen felháborít, ha egy négy éves gyerek a liftben lecsókolomoz, most meg legszebb mosolyomat elővéve egy 20 éves lány nyugdíjas jeggyel kínál. Ez van! Ami elmúlt, az elmúlt. Hiúságomon győzedelmeskedik a hátizsákos vér, így megköszönöm a lehetőséget, és örülök, mint majom a farkának, hogy fél áron szállhatunk fel a hajóra (köztünk legyen mondva, szerintem meglátta Erit a hátam mögött, azért akart nyugdíjas jegyet adni).

A komp félig üres, a másik fél mi vagyunk és két iskolás csoport, akik folyamatosan a fényképezőnk előtt toporognak, így nyögvenyelősen sikerül fotókat lőnünk az amúgy mesés tájról.

Kicsit beállított távolba nézős természetfotóKicsit beállított távolba nézős természetfotó

Egy órás ringatózás után érkezünk meg az Arrayanes-félsziget déli csücskébe. Szerencsére a gyerekeket a tanárok nehezen szedik össze, így sikerül előttük az ösvényre tévednünk. Az út első negyed órájában a nemzeti park névadó fájának ligeteiben bóklászunk. Az arrayanes (vagy magyarul chilei mirtusz) egy igen lassú növésű örökzöld, aminek legöregebb, 600 éves példányai itt, valamint a pár száz kilométerrel délebbre fekvő Los Alerces Nemzeti Parkban lelhetők fel.

Enyém a tó!Enyém a tó!

Amint elhagyjuk az arrayanes erdőket, az ösvény klasszikus, alpesi tájra téved. Hosszan, jó három órán át baktatunk a nem túl izgalmas erdőségben, majd a csapás felkapaszkodik egy kiszögellésre. Ha másért nem, hát ezért a látványért mindenképp megérte: a lábunk alatt a Nahuel Huapi-tó a zöld és a kék minden színében pompázik.

Bócorgás a chilei mirtuszok közöttBócorgás a chilei mirtuszok között

Órák múltával arra leszünk figyelmesek, hogy az idő messzi távolba rohant, így kénytelenek vagyunk szedelődzködni és - busz ismételt hiányában - visszasétálni a faluba. Este ismét szarvast vacsorázunk, igazolva ezzel a Junín de los Andes-i Hernandez állítását, hogy Argentína ezen részén szarvashús annyiba kerül, mint a marha.

Ezer színben pompázó Nahuel HuapiEzer színben pompázó Nahuel Huapi

Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben    Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben

Másnap, bár kicsit borongós és szeles az idő, nekivágunk a Villa La Angostura fölé magasodó hegyeknek. Tesszük ezt azért, mert állítólag van a hegyekben egy szép vízesés, amit Inacayalnak neveznek a helyiek. Nehezen találunk rá a faluból kivezető ösvényre, de másfél óra bócorgás után csak rálelünk a helyes útra. Az ösvény egy erdők mélyén megbúvó mapuche falun, bizonyos Paycil-Anxeawon át vezet. Alig pár ember tartozkódik a településen, s mindenki azonnal mutogat, hogy eszünkbe ne jusson felemelni a fényképezőt. Mintha érdekelne minket az a pár romos viskó, amit felhúztak a bozót közepén?! Hát persze, hogy érdekel, de tiszteletben tartjuk kérésüket, így nem lövünk fotókat, csak nagy titokban.

Sasmadár a faágonSasmadár a faágon

A faluból az ösvény meredeken kaptat fel a hegy oldalában. Több mint egy órán át mászunk fölfelé, mire meghalljuk a zuhatag hangját. Kilátó nem nagyon van, így jó fotót az amúgy magas vízesésről nem sikerül lőnünk. Visszafelé fel akarunk mászni a Belvedere-csúcsra, de az sajnos le van zárva. Háromszor ugyan átküzdjük magunkat a szögesdrótokon, de a negyedik kerítés után úgy döntünk, ennyit nem ér az egész.

Az Inacayal-vízesés   Az Inacayal-vízesés

Kissé csalódottan ereszkedünk vissza a faluba, ahová betoppanván azonnal megváltozik a hangulatunk. Az egyik étterem előtt azt látjuk kiírva, hogy goulash. Ez az első alkalom Dél-Amerikában, hogy magyar kaját látunk egy étterem étlapján, így gondolkodás nélkül betérünk. Egy tál 150 peso, így Erivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kóstolás címén csak egy adagot rendelünk ki. 

Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt   Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt

Jól tesszük, mert csalódunk, bár nem tudom pontosan mire számítottunk? Az argentin gulyás ugyanis egy olyan pörkölt, amit a szakácsnő a német felmenőitől tanult, de amíg ők valószínűleg tejfölözték azt, ő nyakon önti tejkrémmel. Nem baj! Tíz dollárért a tudat, hogy két év után pörköltet ettünk, már megérte.

Mivel a Belvedere-csúcsra nem sikerült felmásznunk, így elég korainak érezzük ahhoz az időt, hogy búcsút intve az elmúlt időszak legjobb szállásának meginduljunk Bariloche érintésével délnek, El Bolsón felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Hét-tó vidékén végigutazni olyan, mint Olaszországban kocsikázni a Garda- vagy a Comói-tó partján: meseszép, de főszezonon kívül hátizsákosként komoly kihívás. Tíz fokban platón vergődni nem annyira nagy élmény, de egy izraeli pár megment minket, így csodás utazásban lesz részünk...

Nem vagyok egy konyhatündér, de kihasználva azt a ritka alkalmat, hogy a Tromén Hostelben a konyhát is használhatjuk, már hajnalban a tűzhelynél serénykedem. Az eredmény egy kiadós reggeli Endre örömére, majd a főzőcskézéssel eltékozolt idő következtében egy nagy rohanás a buszterminálra - az én nem annyira nagy örömömre.   

A Junínból San Martín de los Andesbe közlekedő buszokat csak chipkártya segítségével lehet igénybe venni. Hanyagolandó a papírfecni formátumú jegyeket ez kétségkívül környezetkímélő megoldás és praktikus is az itt lakók számára, viszont egy kis macera a magunkfajta turistáknak, merthogy a menetdíjon felül még kifizethetjük a kártya árát is, amit jó esetben soha többé nem használunk.

San Martín de los Andes - ahová szűk fél óra alatt érkezünk - a Hét-tó vidékének legkevésbé festői környezetben épült, ennek ellenére leggazdagabb, legelitebb és legszebb települése fából készült, nagy luxusvillákkal, virágillatú, élénkzöld kertekkel, teniszpályákkal és rendezett parkokkal, amikben olyan vén fenyők nyúlnak az égig, hogy a törzsüket négy ember sem érné körbe. Hiába a csípős szél, a langyos napsugár és a barátságos hangulat ahogy a város más lakóit, úgy minket is az utcára csalogat azután, hogy a Hostel Secuoya nevű szállásunkon elfoglaljuk 24 dolláros parányi, de tiszta szobánkat. 

San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban

A város főtere közelében rábukkanunk egy turinform irodára, ahol készséggel felvilágosítanak a közeli Chachín-vízesés létezéséről, továbbá arról, hogy főszezonon kívül a vízesés csak borsos árú, privát taxival látogatható. Láttunk már néhány zuhatagot az elmúlt két évben, ezért spórolási szándékkal lemondunk róla. Marad a város körüli gyalogos bócorgás. 

Szürkületkor fagyos szél támad, így visszatérünk a szállásra. A hostelben ismét van konyha, így ma is előrukkolhatok nem létező főzőtudományommal, amiből egyéb nyersanyagok hiányában egy túrós-tejfölös tésztának álcázott ricottás-joghurtos gnocchira futja. A konyha a hostelben megszálló hátizsákosok közkedvelt találkozóhelye, ahol rendszerint egyidőben többféle nyelven folyik a társalgás. Mindenre számítok, de a legkevésbé arra, hogy valaki a következő percben tökéletes magyarsággal szólít meg és mutatkozik be arra hivatkozva, hogy a recepción a regisztrációs könyvben látta a nevemet.

A 234-es út a Hét-tó vidékén     A 234-es út a Hét-tó vidékén

 A srác román fotós és magas szinten beszél még vagy 8 idegen nyelvet. Endrével gyorsan egymásra találnak, alig egy óra leforgása alatt eltűntetnek két üveg vörösbort. Nem egy visszahúzódó típus, a második üveg után kiváltképp megered a nyelve.

- Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
- A '90-es években egy ideig Magyarországon dolgoztam, egész pontosan Budapesten.
- Mit?
- Drogdílerkedtem. Abban az időben nálatok mindent lehetett - röhög.

Kicsit nehezemre esik leplezni a meglepettséget, de mégiscsak jól sikerülhet, mert a srác rezzenéstelen arccal folytatja:

- Aztán jobbnak láttam kereket oldani. A legtöbb barátom meghalt kábítószertúladagolásban még mielőtt elérte volna a harmincat, vagy lesittelték, és azóta is rács mögött ül. Európában nincsen senkim. Sőt, tulajdonképpen máshol sincs. Hol itt élek, hol ott, de amúgy erre a célra az egyik kedvencem Mexikó. Ötvenegy országban fordultam meg eddig.

A srácok lassan elég magas véralkoholszintet ütnek meg ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen, kilencedik nyelven folytassák a társalgást, ráadásul a konyhában is fagypontra hűl a hőmérséklet a dohányzók által folyton kitárt ajtón beáramló 120 km/órás szél hatására, így a szobába húzodom vissza, ahol gyorsan elandalít a langyosság és a süvítő szél hangja. 

San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak

Másnap Endrén nem mutatkoznak a tegnap elfogyasztott jó fajta argentin borok utóhatásai, így a hideg reggel ismét korán, a buszterminálon talál bennünket. A cél Villa La Angostura, de a terv az, hogy csak a nagy zsákokat vitetjük el egészen a városig, mi lepattanunk pár kilométerrel arrébb a Laguna Hermosánál, és majd az esti órákban eredünk a nagy csomagok nyomába. Az ötlet sajnos már a San Martín-i buszterminálon kudarcot vall, ugyanis a sofőrök - amúgy érthető módon - nem vállalják nélkülünk a nagy csomagok Angosturába szállítását. 

Így történik meg, hogy 20 kilós zsákokkal a hátunkon vagyunk kénytelenek letudni azt a 6 km-es sétát a földúton, ami a 234-es számú autóúttól a mókás nevű Pudu Pudu-tó érintésével a Laguna Hermosához vezet. Hogy méltatlanul miért ez az egy tó kapta a Gyönyörű nevet a vidéken az az argentinok titka marad, mert a Hét-tó vidékének minden egyes állóvize álomszép, hihetetlenül kék és olyan kristálytiszta, hogy ha akarom, a több méter mély szakaszokon is meg tudom számolni az összes kavicsot az alján. 

Endre a Laguna HermosánálEndre a Laguna Hermosánál

Lago MachonicoLago Machonico

Visszakutyagolunk a bekötőút végéhez, ahol felvesz bennünket egy platós autó. Platón utazni alapvetően nagyon jó dolog, de gyorsan kiderül, hogy 12 fok alatti hőmérséklet és 50 km/órás, jéghideg szél esetén mellőzendő utazási forma. Bő tíz perc alatt érkezünk meg a Machonico-tóhoz, ami épp ellenkező irányban van, mint amerre igyekszünk, de megér egy fotót, úgyhogy leolvasztjuk platóhoz fagyott végtagjainkat, majd lemászunk a kocsiról. Új barátaink nem Villa La Angostura felé igyekeznek, úgyhogy búcsút veszünk tőlük és annak tudatában, hogy a következő, menetrend szerinti buszjárat öt úra múlva várható, stoppolni kezdünk

Fuvarra várva a 234-es út szélénFuvarra várva a 234-es út szélén

Az út szélén álló kilátóról a völgyben elterülő tavak látványa lélegzetelállító, így minden autós megáll bámészkodni, de felvenni sokáig senki nem akar minket. Vagy teli vannak, vagy nem sikerül empátiát ébresztenünk bennük, pedig elég látványosan vacogunk az aszfaltcsíkon. Felmálházzuk a hátunkra a csomagokat és szélvédettebb helyet keresünk, de sokat ez sem javít a helyzeten.

Lago Espejo ChicoLago Espejo Chico

A fagyhaláltól végül egy fiatal, izraeli pár ment meg minket, akik pár hetes vakációjukat töltik a Hét-tó vidékén. Az egész délutánt együtt töltjük, mert nekik bérelt kocsijuk van, nekünk pedig térképünk és több órát kitöltő programunk, amibe végül belefér egy cauquén les az Espejo, azaz Tükör névre hallgató tó partján. A cauquén egy úszóhártyás lábú, karcsú, lúdszerű szürke madár, ami kedveli Argentína déli csücskének hűvös és szeles éghajlatát. Endre következetesen csak kamu kémnek hívja.

Ő itt kérem egy kamu kém     Ő itt kérem egy kamu kém

A Hét-tó vidékén nem csak a tavak szépek, hanem a vízesések is. Megállunk fotózni a Rio Filucóba 20 méter magasról aláhulló Vullignanco-zuhatagnál, így kompenzálva a San Martín környékén elmaradt vízesésélményt.

A Vullignanco-vízesés     A Vullignanco-vízesés

Kezd lemenni a Nap, mire befutunk Villa La Angosturába. Megköszönjük az izraelieknek a fuvart, majd kipattanunk a még nyitva lévő turinform iroda ajtaja előtt. Az iroda dolgozói tüneményesek, és tanácsukra villámgyorsan rábukkanunk a mindössze 20 dolláros, gyönyörű szobákat kínáló Hotel Rio Bonitóra, ami ár-érték arányban egyértelműen az elmúlt két év csúcsa. Minden tiszta és új, a radiátorok ontják magukból a meleget, Magyarországon egy ilyen szobáért 20 000 forintot is elkérnének. Most már csak a gyomrunk korgásán kellene enyhíteni, ami megint komoly kihívás, mivel 9 előtt semmi nem nyit ki, és ami ki is nyit, iszonyatosan drága. 

Naplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öbleNaplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öble

Villa La Angostura iránt táplált szerelmem első pillanata, amikor felfedezem az utcán sorakozó, szebbnél szebb díszcsomagolású csokoládékat kínáló boltokat. Tiszta Svájc! Bár vacsora gyanánt kapható volnék minden ravaszságra, ezekbe a boltokba sem sikerül bejutnunk. Végül az első, sziesztát megszakító bárban kötünk ki, ahol kénytelenek vagyunk a tárcánk mélyére nyúlni. Durván 15 dollárért szalonnába tekert sült virslit kapunk, chucrutnak nevezett savanyított káposztával és egy kis sült krumplival.

Nem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz kiNem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz ki

Teletömött pocakkal, 30 fokosra felfűtött szobában nincs gond az alvással. Még jó, hogy Argentína ezen részén ingyen van a gáz!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Lanín-vulkán

A Barilochétól északra fekvő Lanín-vulkánhoz utaztunk, ahol mesés táj fogadott minket. Hó, papagájok, csodás kilátás a Tromén-lagúnára és egy jópofa ravaszdi - ennyi történt pár óra leforgása alatt.

A barilochei utolsó reggel nagyon álmosan indul. Mindkettőnknek az a határozott meggyőződése, hogy mire kiérünk a terminálra, a Junín de los Andesbe induló busznak bottal üthetjük a nyomát. Tévedünk. A busz járó motorral ugyan, de még a parkolóban áll, amikor megérkezünk. Felpattanunk rá és a következő három órában tökéletesen belefeledkezünk a havas hegycsúcsok, örökzöld erdők, lankás dombok, kristálytiszta tavak és csörgedező hegyi patakok fantasztikus látványába. Nem sokkal azután, hogy átszeljük a Collon Cura-folyót és elhaladunk egy festői szépségű víztározó mellett, begurulunk Junín de Los Andes pici falujába

Elhagyjuk BarilochétElhagyjuk Barilochét

Junín de los Andesben nincsen semmi érdekes, ennek ellenére a falu főszezon idején rengeteg látogatót vonz a varázslatos táj és a környező nemzeti parkok miatt, így szinte minden helyi a turizmusból tartja fenn magát. Decembertől februárig az apró település vélhetően pezseg az élettől, most viszont hideg és szeles, téli álmát alussza. Minden házban van egy kiadó szoba vagy lakrész, ami üresen áll.

A Hostel Troménben kötünk ki, ahol meglepő módon mindössze 16 dollárért kapunk egy egészen kényelmes szobát, igaz az óránként kikapcsoló fűtés és a folyamatosan terjengő gázszag hagy némi kívánnivalót maga után. Az egész épületben rajtunk kívül csak két Buenos Airesből érkezett vándorárus száll meg, akik kínai portékát szállítanak a fővárosból a kontinens déli csücskében lakó honfitársaik számára. 

Lélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határábanLélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határában

Délután verőfényes napsütésben van részünk, ezt kihasználva körbejárjuk a kissé kihalt települést. Így ismerkedünk meg Hernandezzel, aki ahogy meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon lelkesen mesélni kezd azokról a nagytestű szarvasokról, amik azóta élnek a Hét-tó vidékének erdőiben, mióta egy múlt századbeli angol kalandornak vadászni támadt kedve, és az akkori Magyarországról ideköltöztetett néhány szarvaspárt.

- Mivel korábban kiirtották a pumákat, természetes ellenfél nélkül úgy elszaporodtak a szarvasok, hogy a populáció mára több milliósra hízott. Nem tudnak velük mit kezdeni. Vadászszezon idején a szarvashús ára egyenlő a marháéval - okoskodik Hernandez.   

A fickó jól ismeri a környéket, így azt is tőle sikerül megtudnunk, hogy a másnapra tervezett Lanín Nemzeti Parkot a chilei határra tartó buszokkal lehetséges megközelíteni.

Átkelés a Rio Collon CuránÁtkelés a Rio Collon Curán

Másnap már hajnalban a buszterminálon ácsorgunk. A jegyárus kialvatlan fejjel, kissé flegmán világosít fel, hogy a nemzeti parkhoz szezonon kívül nincsen közlekedés. Megemlítjük neki, hogy úgy tudjuk, a fél órán belül érkező chilei busz érinti a park bejáratát, de a nő tovább akadékoskodik, miszerint amennyiben oda szeretnénk utazni, egészen a Chile közepén fekvő Villarricáig kell megvennünk a jegyeket. Szerencsére a sofőrök kicsit rugalmasabban kezelik a kérdést, így fejenként alig több, mint 3 dollárból ússzuk meg az amúgy csak 40 perces fuvart. 

Vékony, tavaszi dzsekiben pattanunk le a buszról a határ előtt valamivel, ahol óriási meglepetés fogad minket. Amíg a faluban nyoma sem volt csapadéknak, addig a vulkán lábánál mindent 8-10 centis friss, vakítóan fehér hó borít. Szerencsére akad a táskámban sál, sapka, kesztyű, de így is fürgén kell szedjük a lábainkat a ropogós hóval takart erdei ösvényen, hogy ne vacogjunk a hidegtől. 

Tavaszi hó borítja a tájatTavaszi hó borítja a tájat

A zuzmarás erdő látványa lenyűgöző. Az élményt tetőzi, amikor egy kövérke, szürke nyúllal sikerül összetalálkoznunk az egyik kopasz bokor alatt. Nem egy modell alkat, azonnal rémülten menekülni kezd, ahogy meglát minket. A nyomába eredünk, és bár gyorsan eltűnik a szemünk elől, helyette temérdek madarat sikerül lencsevégre kapni a fehér, téli erdő sűrűjében. A legtöbb fa törzsén magellán harkály néven ismert tűzpiros fejű, fekete testű madarak kopácsolnak olyan elmélyülten, hogy sokszor az sem tűnik fel nekik, hogy alig három méterről fotózzuk őket. Van közöttük teljesen fekete, vélhetően ő a tojó, mert olykor kacérkodva kergeti el a közelébe férkőző vörös fejűeket. 

Magellán harkályMagellán harkály

Egy másik fán egy egészen nagy csapat papagáj ücsörög. Papagájt eddig csak trópusi környezeteben láttunk, így alig akarunk hinni a szemünknek. A cachaña loro egy különleges, hűvöskedvelő fajta, így megél még innen jóval délebbre, a  Falkland-szigeteken is. 

A cachaña loro bírja a hideget     A cachaña loro bírja a hideget

Bő egy órán át követjük az ösvényt az erdőn keresztül, amikor elfogynak körülöttünk a fák és egy lávával borított platón találjuk magunkat. A vulkán csúcsából sajnos nem sok látszik, az egészet sötét hófelhők borítják, amik ráadásul vészesen közelednek felénk. Kikapni egy jókora hóvihart egy vulkán oldalában nem annyira mókás dolog, ezért menekülőre fogjuk, vissza az erdő felé. A felhők elakadnak mögöttünk egy völgyben, így megússzuk egy kis szitáló havasesővel. 

A Lanín-vulkán előtti lávamező     A Lanín-vulkán előtti lávamezőn sétálok

Az út túloldalán a nemzeti park faháza álldogál, egy fiatal csaj a parkőr. Hasznos információkkal szolgál, miszerint az ösvény túloldalán, a háztól mintegy 6 km-re található a Tromén-lagúna. Bár a hó elállt, azért nagyon hideg szél fúj, de tudom, hogy hiábavaló kísérlet volna Endrét visszatartani az újabb, két és fél órás sétától. A lagúna gyönyörű, de nem állítom, hogy az elmúlt pár napban nem láttunk már hozzá foghatót. Lassan kezdem megszokni, hogy Argentínának ezen a vidékén minden utca végén van egy kristálytiszta, mélykék tó egy havas hegycsúccsal a háttérben

Endre a Tromén-lagúna partjánEndre a Tromén-lagúna partján

Amiért mégis megérte a séta, azok az araucariák. Nagyon tetszetős örökzöldek, amiknek az ágait körkörösen elhelyezkedő, tüskeszerű levelek borítják. Első rénézésre olyanok, akár egy nagyon szigorúan fegyelmezett fenyő, amiknek az ágai tökéletes mértani pontossággal illeszkednek egymáshoz. Annyira kedvelik Dél-Amerika ezen csücskének hűvös éghajlatát, hogy képesek 30 méternél is magasabbra megnőni

A másik érdekes dolog a colihue névre keresztelt, tövisben végződő, igen erős nád, amivel az őslakosok gyakorlatilag tökéletes, 6 méter hosszú dárdákat kaptak készen a természettől. A mapuche indiánok ma is előszeretettel használják, de már nem fegyverként, hanem hangszerként, amit trutrucának hívnak.

Colihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánálColihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánál

Nem sokkal dél után érkezünk vissza a nemzeti park bejáratához, ahol szeretnénk leinteni egy Junín de los Andesbe közlekedő autóbuszt. Állítólag egy óra magasságában jön majd valami, addig pedig reménykedünk, hogy amíg itt vagyunk, a Lanín-vulkán is elődugja az orrát a felhők gyűrűjéből, ezért kitartóan rakosgatjuk a kamerát jobbra-balra a legjobb beállítást keresve. 

A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül     A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül

Ahogy a beállítással szenvedünk, valami nagyon meglepő dolog történik. Az erdőből egyszerűen csak kisétál Vuk, és egyenesen felénk tart, mintha nem volna jobb dolga a vulkán előtti pózolásnál. Azonnal előszedem az elemózsiás csomagot és kenyérrel kínálom, amit ő - szerencsére - jó néven vesz. Ebben a pillanatban kitisztul az ég. A vulkán hóval borított csúcsa előtti kis ravasszal elkészül a Mirador vélhetően legjobb természetfotója. Rázendítünk a "fürge róka lábak"-ra, majd ahogy az illik, megérkezik a busz és visszaszállít minket Junín de los Andesbe.

Ilyen képet nem sűrűn lövünkIlyen képet nem sűrűn lövünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy csepp Tirol

Bariloche egy csepp Tirol Dél-Amerikában. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Svájcba csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin nemtörődömséget a német precizitás váltotta fel. Kivéve persze a buszközlekedést...

Buenos Airesben hideg van, az ég is borús. Visszajövünk majd nyáron, amikor sokkal kellemesebb a klíma, különben is a Patagónia túra előkészítése okán sietős a dolgunk. Hiába ültünk végig már több mint 1000 kilométert Argentína területén, ismét kénytelenek vagyunk bevállalni egy nagyon hosszú buszutat

A délután 3-kor induló, Barilochéba tartó éjszakai járatra vásárolunk két jegyet. A jegyárus csaj azt mondja, ha készpénzzel fizetünk, elenged 30 %-ot az árból. Kevesebb mint 900 pesót, kb. 55 dollárt hagyunk ott egy jegyért. 

Ki nem állhatom az éjszakai buszokat, de van, hogy egyszerűen nincsen jobb megoldás. Argentína a világ nyolcadik legnagyobb országa, európai szemmel elképzelhetetlenek a távolságok. Vannak olyan, Patagóniába tartó buszok, amik napokig egyfolytában úton vannak, mégsem lépik át az ország határát. Mi csak Barilochéba igyekszünk, ami még messze nem Patagónia, de így is 1600 kilométer utazás vár ránk

Soha nem akar véget érniSoha nem akar véget érni

Nagyon lassan hagyjuk el a fővárost, már sötétedik, mire feltűnik az országút. Hosszú az éjszaka, mintha sosem akarna véget érni. Zökkenőmentesen hasítunk délnyugatnak a nyílegyenes, tökéletes minőségű aszfalton, ami mentén több száz kilométeren át alig akad lakott település. Egyszer, valamikor hajnali 2 tájékán megállunk. Santa Rosa az, jó 600 kilométerre Buenos Airestől.

Lassan pirkad. Ahogy a koratavaszi reggelen a felhők által szűrt nap gyenge fényénél körülnézek, máris feltűnik, hogy mennyire megváltozott a táj. A zöld mezőket kopár sziklák váltották fel, amiket sztyeppenövényzet borít, olykor pedig fákkal tűzdelt bozótos töri meg a monoton tájat. 

Közeledik BarilocheKözeledik Bariloche

Neuquén után feltűnnek a horizonton a hegyek. Derekukat fenyőerdő, tetejüket pedig vakítóan fehér hósipka borítja. A fák között akadnak lombhullatók is, de azok többsége még épp csak fehér vagy rózsaszínű virágait kezdi bontogatni, jelezve, hogy amíg Argentína északi részén tombol a nyár, addig a kontinens déli csücskében épp csak pedzegeti érkezését a tavasz. Odakinn nincs több 6 foknál, s mivel a busz első ülései mentén a fűtés nem szuperál, nyári meleghez szokott testem azok után is rémesen vacog, hogy már minden létező göncömet magamra húztam. Fáradtságtól elcsigázva pislogok ki a fejemből. Nem leplezem örömöm, amikor az indulástól számított 25. óra elteltével az egyik sofőr elkurjantja magát: Bariloche!

Lecihelődünk. Bár a buszterminál a külvárosi részben található, ezúttal nem érezzük magunkat veszélyben. Ami itt fogad bennünket, az cseppet sem hasonlít egyetlen latin országban megszokott külvárosi képre sem. Már maga a terminál épülete olyan, akár egy alpesi fogadó, jól tervezett, szépen kivitelezett, igényes épület, ahol enni lehetne a padlóról. 

Gyalog kelünk útnak a Nahuel Huapi névre hallgató, hihetetlneül sötétkék tó partján. Háttérben az Andok havas csúcsaival olyan látványt nyújt, amihez foghatót az elmúlt két évben még nem láttunk. Úgy 40 perc kutyagolás után érkezünk a parányi belváros egyik terére, ahol a csomagokkal letelepszem egy padra, amíg Endre megkísérli a lehetetlent: megfizethető szállást találni. A park hemzseg a tavasz első langyos napsugaraiban sütkérző vidám fiataloktól és családoktól. Két padot nagy tappancsú, gyönyörű bernáthegyi kutyacsalád foglal el. Gyorsan rájövök, hogy nem a napi sétát tudják le, hanem igazából modellkednek. Egy tüneményes bernáthegyi kutyakölyök háttérben a Nahuel Huapival és a havas hegyekkel kétségkívül pompás fotótéma, és sok turistának megér néhány dollárt. 

Bariloche főtere

Bariloche főtere éjszakai fénybenBariloche főtere nappal és éjjel

Másfél óra múlva, amikor már épp kezd rám sötétedni, Endre visszatér. A Hostel Patanukban kötünk ki, ami a tó és a 237-es számú főút közötti keskeny, de sűrűn beépített partszakaszon található. A társalgó közvetlenül a tóra és a szemközti havas hegyekre néz. A puritán, de tiszta szoba 350 pesóba, durván 23 dollárba kerül. A magas árért cserébe konstans 42 fok van a kizárólag maximum hőfokon üzemelő radiátoroknak köszönhetően. Az éjszakát kitárt ablakoknál töltjük, de így is majdnem megkukulunk a hőségtől, és komoly aggodalmaink támadnak, hogy reggelre a szobaablakunkon kiáramló hőtől leolvadnak a Andok hósipkái.

Ilyen kilátás fogad minket a hostel ablakábólIlyen kilátás fogad minket a hostel ablakából

Másnap reggel ismét buszra pattanunk, amivel szűk fél óra alatt Pañuelóba érkezünk. Pañuelo egy kikötő, ahonnan az Arrayanes Nemzeti Parkba és Chilébe indulnak hajók. Nem, mi ezúttal nem szállunk hajóra, a kikötő csupán kiindulópontja a mai gyalogtúránknak. A büfében elmajszoljuk a világ legdrágább szendvicsét, majd útnak indulunk. 

Kilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóraKilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóra

A Laguna Escondida és a Lago Perito Moreno mélykék, fantasztikusan szép tavát érintve haladunk hegyi ösvények mentén egész Villa Taculig, majd hol az erdőben, hol a hegyekben tekergőző aszfaltúton át jutunk el este 6-ra a Colonia Suiza névre keresztelt parányi faluba, ahonnan nem visz tovább út. 

Én a Laguna Escondida partjánÉn a Laguna Escondida partján

A faluban ma kézművesvásárt tartottak, de már majdnem mindenki összepakolt és hazament. Sajnos épp zárórára toppanunk be farkaséhségtől szenvedve, de még időben ahhoz, hogy megvásároljuk egy bajor srác utolsó adag német kolbászát savanyúkáposztával és egy szeletet a legfinomabb feketeerdő tortából, amit életemben ettem. Leküldünk rá egy korsó házi sört a piaccal szemközti vendéglőben, miközben egy gigantikus kandalló tüzénél van szerencsénk kiolvasztani a hidegtől elgémberedett végtagjainkat. Szent habakukk! Hol vagyunk? Tirolban vagy Argentínában? 

Ez most Tirol?Ez most Tirol?

Az utolsó előtti busznak az online menetrend szerint 20:10-kor kellene indulnia Barilochéba, az utolsónak pedig 22 órakor, és erről a helyiek sem vélekednek másként. Jól ismerjük a latin mentalitást (értsd: a busz akkor jön, amikor a sofőr úgy gondolja), ezért biztos, ami biztos már 19:40-kor ott toporgunk a buszmegállóban... tizedmagunkkal. Ezen döntésünket gyorsan megbánjuk, mert naplemente után a hőmérséklet villámgyorsan zuhanva eléri a zérót. 20:10-kor sajnos nem jön semmi - hiába azért az argentinok is dél-amerikaiak -, a helyzet este 10-ig változatlan. Azon a tíz itt ragadt emberen kívül, akik most velünk együtt kezdenek hozzáfagyni a kézművespiac bejárati kapujához (beleértve egy nyolc hónapos bébit és két 7-8 éves gyereket), sehol egy teremtett lélek. A hideg már-már csontig hatol, a hó is csak azért nem esik, mert túl hideg van hozzá. Éhesek és szomjasak vagyunk, fázunk.

A piac területén áll néhány üres hordó. Egyet kigurítunk a buszmegállóba, száraz fát pakolunk bele és tüzet gyújtunk, majd olyan közel bújunk hozzá, hogy néhány perc alatt kis híján mindenki odakozmál. Várunk, várunk és várunk. A tűz közben leég, fakészletünk kimerül. Nem merek belegondolni, hogy a reggel még milyen nagyon, de nagyon messze van. 

Próbálunk túlélniPróbálunk túlélni

Fernando - az egyik itt ragadt fickó - egész este hívogatja a busztársaságot, de nem meglepő módon nem érkezik válasz egészen 11-ig. Ekkor egy nő felveszi és közli vele, hogy az utolsó busz épp az imént ért be a terminálra és végzett a mai műszakkal. A buszsofőr úgy gondolta, hogy ma anélkül tér vissza Barilochéba, hogy öszeszedné a Colona Suiza-i utasokat. Fernando sűrű anyázások közepette leteszi a telefont, és közli velünk azt a nem túl megnyugtató tényt, miszerint a következő járat reggel 8 körül lesz várható. A slamasztikából végül egy barilochei fickó húz ki nem sokkal éjfél után, aki furgonjával épp arra jár és vállalja, hogy a teljesen elcsüggedt csapatot leolvasztja a kerítés oldaláról, aztán mint az összafagyott mirelitcsirkéket betuszkolja a kocsi hátuljába, és elfuvarozza a városba. Hajnali kettőkor kerülünk ágyba. 

Colonia Suizában rajtunk kívül csak a madár jártColonia Suizában rajtunk kívül csak a madár járt

A másnap délelőtt láblógatással telik, élvezzük a szobánkban továbbra is tomboló hőséget, hiszen a radiátorokat nem sietnek megjavítani. A kora délutáni órákban a Barilochétól 18 km-re lévő Cerro Campanario lábához buszozunk, ami vélhetően a vidék legszebb kilátója. A csúcsra ösvény és kétpados felvonó egyaránt vezet. A felvonó ára kissé borsos, ezért a 40 perces, de ingyenes kaptatót választjuk. A látvány szavakba nem önthető. Beszéljenek helyettem a képek!

Kilátás a Cerro Campanarióról

Kilátás a Cerro CampanariórólKilátás a Cerro Campanarióról

A kora esti órákban érünk vissza Barilochéba, ahol a hideg ellenére ellátogatunk Argentína állítólag legjobb fagyizójába, de a jeges lötty, amit fagylalt gyanánt a tölcsérbe gyömöszölnek, nem okoz maradandó élményt. Legalább drága. 

Ezzel szemben az El Fondo del Tio névre hallgató vendéglő málnakelyhe zseniális. Az elmúlt két hazai nyarat Dél-Amerikában töltöttük mindig valahol Venezuela és Bolívia között, ahol nem él meg a málna, pedig annyira szeretem, hogy könnyedén bele tudnék fulladni. A könnyem majd kicsordul, mikor elém tolják a kelyhet.

Két év után málnát eszemKét év után málnát eszem

Bariloche és környéke megvolt. Meseszép vidék, amihez foghatót még nem láttunk Dél-Amerikában. Holnap irány Junín de los Andes és a működő Lanín vulkán, ami reményeink szerint nem lesz kevésbé emlékezetes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hosszú, 1000 kilométeres utazás vár ránk Buenos Airesig, s bár előre tudjuk, hogy sok látnivalóval nem fog kecsegtetni a következő pár nap, ahol tudunk, szétnézünk kicsit. Yapeyú kegyhelye után megtudjuk, mi ihlette a Kis herceg szerzőjét a történet megírására, majd Colón üdülővárosában konstatáljuk, hogy Argentínában a főszezonon kívül nagyon unalmas utazni.

Elhagyjuk Posadast és elindulunk délnek. Első megállónkat 300 kilométer és négy óra elteltével tartjuk, Yapeyú falujánál. A település arról nevezetes, hogy itt született az argentin nemzeti hős, José de San Martín. Ettől még nem kéne, hogy érdekes legyen a turisták számára, de a hős szülőházának, valamint édesanyja és édesapja hamvainak egy furcsa emlékművet emeltek, ami már ok a megállásra.

A falu apró pályaudvarától alig tíz perc sétára található a kegyhely. Hétvége lévén a település teljesen kihalt, csak egy csapat kóborkutya kísér minket a mauzóleumig, ami szerencsére nyitva van. Odabent kinyalt katonalegények állnak őrt San Martín szüleinek urnája és az egykori ház maradványai előtt. Nem bírjuk az ilyesmit, így lövünk pár fotót, majd hátrahagyjuk az emlékhelyet.

Katona őrzi San Martín szülőházának maradványaitKatona őrzi San Martín szülőházának maradványait

A mauzóleum mögül kilátás nyílik a Rio Uruguayra, melynek túlpartján már Brazília terül el. Mindegy merre nézünk, csak végtelen síkságot látunk. A kegyhelynél megtudjuk egy helyi asszonyságtól, hogy ma már nincs busz dél felé, így jobb híján kiállunk stoppolni a falu határát képező kapuhoz. Esni kezd az eső, de mire úgy igazán rázendítene, érkezik egy busz. Posadas felé tartanak, de a főútig szívesen kivisznek minket, ráadásul teljesen ingyen. Ingyen! Egy busz...

Yapeyú főtere tetszetős ugyan, de teljesen kihaltYapeyú főtere tetszetős ugyan, de teljesen kihalt

Negyed óra múlva már a Ruta 14-en ácsorgunk, várjuk, hogy valaki megálljon. Két órán át nem történik semmi, így visszasétálok pár száz métert egy útszéli motelig, hogy megtudakoljam, mennyi egy szoba. Mikor épp kezet ráznánk a szálló tulajával az üzletre, látom, hogy Eri veszettül integet nekem. Csak egyedül kellett hagyni az út szélén, máris sikerült fuvart szereznie.

Ignacio Paso de los Libresbe tart. Azon túl, hogy talpig úriember (ergó nem hajt el azonnal, mikor megtudja, hogy nem csak Erit kéne elvigye), azt kell róla tudni, hogy a TV-nek dolgozik és odáig van az elnökasszonyért, Kirchnernéért. Jó fajta politikai vitával telik az utunk, ami egyébként szörnyen unalmas lenne, ha csak nézni kéne kifelé az ablakon. 

Sült vese és kolbász - felüdülés a sok csirke és rizs után Sült vese és kolbász - felüdülés a sok csirke és rizs után

Paso de los Libresbe este 9 óra magasságában futunk be, Ignacio egész a belvárosig visz minket. Nem könnyen találunk szállást, mert Paso de los Libres kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. Végül 23 dollárért sikerül szobát találnunk, majd jön a következő feladat, kaját kéne vadásszunk. Ez sem megy könnyen. Ami olcsó, az mind zárva van, így a végén kénytelenek vagyunk beülni egy elit étterembe. Sorrentinót (nagyra nőtt tortellini) és sült vesét vacsorázunk a gazdaságosság jegyében. Így sem alacsony a végösszeg, de legalább tényleg ehetőt sikerült magunkba töltenünk.

Paso de los Libresben nem sok látnivaló van. A főtéren Joaquín Maquariaga tábornok lovasszobra látható, de nem klasszikus pózban. A szerencsétlen katonaember húzza maga után a lovat egy emelkedőn, amit nem igazán tudok hova tenni, mivel Argentína ezen részén egyáltalán nincs semmilyen emelkedő.

Joaquín Maquariaga lovasszobraJoaquín Maquariaga lovasszobra

A főtérről lesétálunk a Rio Uruguay partjára, ahonnan átlátni a még mindig Brazíliához tartozó Uruguaianába. Egy fokkal nagyobb és modernebb városnak tűnik Paso de los Libresnél, de nem fecséreljük a drága időnket arra, hogy átkeljünk megnézni. Ehelyett felszállunk egy városi buszra, amire a jegy átszámolva nincs 100 Ft, és kikecmergünk a pályaudvarra.

Uruguaiana már Brazíliában vanUruguaiana már Brazíliában van

Concordia a következő állomásunk, ami újabb 250 kilométeres utazás. Bolíviában ekkora távokat leutazni egy nap alatt lehetetlen lett volna, ítt pedig röpke 3 óra alatt megérkezik az ember, ráadásul harmad annyiból. 5 dollárt fizetünk fejenként, ami majd ötöde a magyar útiköltségeknek. Entre Ríos útjai szögegyenesek, ráadásul nagyon jó minőségűek, a forgalom pedig minimális, ezért lehet haladni.

Concordia termináljáról besétálunk a főtérre abban a reményben, hogy menet közben rábukkanunk egy megfizethető szállásra. Hát nem. Concordia Paso de los Libreshez hasonlóan kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. A Lonely Planet által ajánlott olcsóbb vendégháznál senki nem nyit ajtót, így kezdünk kétségbe esni. Éppen azon törjük a fejünket, hogy visszabaktatunk a pályaudvarra, amikor szembejön egy hostel felirat. A hely sokkal inkább motel, mint hostel, de legalább megússzuk - hosszú alkudozás után - 22 dollárból az éjszakát.

Ez már a Római part?   Ez már a Római part?

Naplementére ismét lebaktatunk a Rio Uruguay partjára, ahol mindenki kocog vagy a kutyáját futtatja. Egészen Római part hangulata van a helynek. Nincs már az a nagy meleg sem, mint volt innen északabbra, ránk telepszik egy kellemes, késő tavaszi hangulat. Már sötétben érkezünk vissza a főtérre, ami egész szépen ki van világítva. Az Arruabarrena palota épületét akár az Andrássy útról is teleportálhatták volna, annyira 19. század végi a fizimiskája.

Az Arruabarrena palota éjszakai kivilágításban   Az Arruabarrena palota éjszakai kivilágításban

Másnap délelőtt Concordia északi végébe buszozunk fel, ugyanis itt áll az a kastélyrom, amiben egykoron Antoine de Saint-Exupéry is eltöltött pár napot. Igen, az az Exupéry, aki a Kis herceget írta. A park, aminek a végében áll a múzeumként funkcionáló rom, egészen elhanyagolt. Az igazat megvallva nem érzem magunkat biztonságban, így felüdülés megpillantani a kastélyt.

A San Carlos kastélyt 1888-ban egy francia úr, bizonyos Conde Eduardo De Machy építtette, majd három év múlva magára hagyta. A környéken garázdálkodó bandák teljesen kirabolták az épületet, amit 1921-ben végül egy másik francia férfi, Fuchs Valon, valamint családja lakott be újra. 

Eri a San Carlos kastély lépcsőjén   Eri a San Carlos kastély lépcsőjén

1929-ben Exupéry azzal a céllal érkezett Argentínába, hogy segítsen az ország első légi postájának megalapításában. Egyik repülőútja során gépe meghibásodott és a Rio Uruguay partján, a kastélyhoz igen közel kényszerleszállást kellett végrehajtson. Landolás közben az egyik kereke kitört, így kénytelen volt napokat eltölteni a San Carlos kastélyban. Állítólag ez a néhány, világtól elzárt nap ihlette arra Exupéryt, hogy megírja a Kis herceget

A kastély 1938-ban leégett, végképp átadva magát a múltnak. Csak az 1990-es évek végén láttak neki a renoválásnak, de Concordia önkormányzata végül úgy döntött, hogy meghagyják a kastélyt romnak. Exupéryre megemlékezvén a kastély kertjének a végében egy szobrot emeltek a Kis hercegnek.

A Kis herceg kitekint szülőházára     A Kis herceg kitekint szülőházára

Fotózás után visszabuszozunk a szállónkra, majd kisétálunk a pályaudvarra és folytatjuk utunkat délnek. Újabb 100 kilométert teszünk meg a végtelen nagy pusztaságban, mire befutunk Colón városkájába. A Lonely Planet azt írja róla, hogy Colón az Entre Ríos legszebb települése, a fővárosiak és a környéken élők közkedvelt üdülővárosa.

Először is, ilyenkor tavasz derekán Colónban még hideg van. Másodszor, mivel nincs szezon, minden zárva tart. Két órán át kullogunk fel és alá, hogy szállást találjunk, de sehol semmi. Nem ilyennek képzel az ember egy üdülővárost. Végül visszatérünk a pályaudvarra, aminek oldalában van egy apró hospedaje. Túlélni és spórolni jó lesz. Ételhez sem könnyű hozzájutni, ismét kezdődik a már napok óta tartó kajavadászat. Végül muszájak vagyunk beülni egy jobb evőbe, ahol megint a tészta-sült hús kombó a megoldás. A tésztával önmagában nem laknánk jól, a húshoz pedig nem jár soha semmilyen köret, így a kettőt szoktuk vegyíteni.

Colón egy elit üdülőváros mesés villákkalColón egy elit üdülőváros mesés villákkal

Másnap délelőtt, röpke két óra alatt körbefutjuk a várost. A főutca és a Rio Uruguay partja egészen hangulatos még így, szezonon kívül is. Némelyik épület a Rózsadombot idézi fel bennem; lesüt Colónról a jólét. 11 óra magasságában pattanunk buszra, amivel a közeli Concepciónba utazunk. Egy újabb nagyváros, ahol állítólag nincsen semmi. Beleuntunk a kevés látnivalóba, így nem áldozunk újabb egy napot arra, hogy megnézzünk egy teljesen érdektelen, modern várost, így hát felülünk egy Buenos Airesbe tartó buszra. A Nap épp lebukik a horizont alatt, mire befutunk a hűvös és borongós fővárosba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk eddigi részeiből az már kiderült, hogy Perut, Bolíviát és Venezuelát Magyarország még lenyomja, de Ecuadorral szemben már hátrányban van. Következő áldozatunk az a Paraguay, aminek földrajzi pozíciója a leginkább hasonlít hazánkéra, mivel az ország jó része mezőgazdaságra teljesen alkalmas síkvidék, tengeri kikötője pedig nincsen. Lássuk, hol tart most Paraguay, és jobb-e ott az élet, mint Magyarországon?

A Gallup 2014-es felmérése szerint Paraguay a Föld legboldogabb országa. Nem gazdasági mutatók alapján született meg a végeredmény, hanem olyan triviális kérdésekre adott válaszok alapján, mint hogy milyen gyakran nevet a megkérdezett személy, mennyire érzi, hogy környezete megbecsüli, mennyire kipihent, illetve hogy mennyire élvezi az életet. Paraguay Panamát ás Guatemalát megelőzve az első helyre került, mi pedig fejünkbe vettük, hogy három hét paraguayi kalandozás után gazdasági igazolást keresünk a végeredményre. Íme:

1) KERESETEK

Paraguay GDP/fő mutatója 2013-ban 4264 dollár volt, harmad annyi, mint Magyarországé. Ezzel a hivatalos statisztikát nézve Paraguay - Bolíviával karöltve - Dél-Amerika legszegényebb országa, nekünk azonban ez egyáltalán nem jött át. Bolívia és Paraguay között legalább akkora a különbség, mint Moldova és Norvégia között, ezért a világgazdasági mutatókat itt le is zárnánk.

Ma Paraguayban a minimálbér 1 millió 824 ezer guaraní, ami mostani árfolyamon számolva 377 US$-nak felel meg. Az országban járva-kelve az emberek ennél jóval magasabb kereseteket mondtak nekünk, az interneten kutakodva a 2013-as statisztikák alapján az átlag fizetések 4 millió guaraní, vagyis 830 dollár körül alakultak. Összehasonlítva a 2015-ös magyar adatokkal, a minimálbér nálunk (68 775 forint) 250 dollár, az átlagjövedelem (154 500 Ft) 562 dollár. Az adatokból kitűnik, hogy ma egy paraguayi havonta kb. 50 %-kal több pénzt visz haza, mint egy magyar. 

Ezek az adatok azonban könnyen megtévesztik az embert, mert Paraguayban - hasonlóan sok más dél-amerikai országhoz - a minimál- és átlagbéreket az adózott jövedelmekből vezetik le. Ez az ország aktív lakosságának csak 42 %-át teszi ki, a maradék 58 % nem adózott jövedelemből szerzi be a mindennapi betevőjét, ami a legmagasabb egész Latin-Amerikában.

Havi 38 dollárból próbálnak megélniHavi 38 dollárból próbálnak megélni

Ránézésre a falusi lét Paraguayban nem jelent gondot, mélyszegénységgel csak Asunciónban és Ciudad del Estében találkoztunk. A főváros még hagyján, de a brazil határon fekvő Ciudad del Este elég borzalmas hely, ahol állítólag a havi, be nem jelentett munka utáni minimálbér 2013-ban 183 000 guaraní, azaz 38 dollár(!!!) volt.  

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Paraguay nagy meglepetés volt Bolívia után, mivel mindenhol kaptunk blokkot, ami adófizetést feltételez. Az ÁFA 10 %, de alkoholra és elektronikai cikkekre Ciudad del Estében például nincs forgalmi adó.

Az ÁFÁ-n kívül egyetlen adóteher van, az IPS (Instituto de Previsión Social), ami a magyar társadalombiztosítással hozható párhuzamba. Ez a bruttó fizetés 9 %-a, de a munkáltatónak további 16,5 % adót kell befizetnie a munkavállaló után. A legnagyobb problémát Paraguayban pont ennek a munkáltatói adónak az elmaradása jelenti, mivel kevesebb büntetést jelent az adó elhagyása, mint maga az elvonás, ezért a munkáltatók 58 %-a nem fizet IPS-t az alkalmazottak után. Az elvonás tehát nem magas, aki vállalkozni akar, könnyen és költséghatékonyan teheti, bár a piac elég kicsi.

3) ÁRAK

Hiába a keresetek, ha abból nem sok mindent lehet venni. A hivatalos statisztikák szerint Paraguayban az éves infláció 4 % körüli, mi ennél sokkal komolyabb áremeléseket tapasztaltunk 2010-hez képest. Íme egy árlista a boltokban fellelhető árakról:

1 liter tej: 180 Ft
1,5 liter víz: 180 Ft
1 kg csirkemell: 850 Ft
1 kg darált marhahús: 1700 Ft
1 kg kenyér: 180 Ft
1 kg rizs: 180 Ft
1 kg paradicsom: 350 Ft
1 db tojás: 25 Ft

A listából kitűnik, hogy az élelmiszerárak Paraguayban úgy 30%-kal alacsonyabbak a magyarnál. Az elektornikai cikkek is olcsóbbak, hála Ciudad del Estének, ahol minden adómentesen kapható.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Magyarországon a legnagyobb gondot a lakhatás megfizetése okozza. A lakásbérlés és a rezsi sokak fizetésének több mint felét elviszi, ami nem teszi egyszerűvé a mindennapokat. A nemzetközi piacon a budapesti lakbérek mégis röhejesen olcsók, azonban nem sokkal kerülnek kevesebbe, mint Asunciónban. Egy átlagos, 80-100 négyzetméteres lakás havi bérleti díja Asunción biztonságos környékén 1,5-2 millió guaraní körül alakul, ami 85-115 000 forintnak felel meg. A bérleti díjak jellemzően nem tartalmazzák a rezsit, azonban az áram és a víz - hála az Itaipú erőműnek - közel ingyen van.

Toronyházak épülnek Asunción szerteToronyházak épülnek Asunción szerte

Lakást venni nem olcsóbb Asunciónban, sőt! Az árak legalább 40-50 %-kal magasabbak a budapestieknél, s mivel a bérlés megfizethető, a többség nem rendelkezik saját ingatlannal.

Az építkezés ezzel szemben olcsó. A telekárak is alacsonyak, mivel hely az van bőven, lakosból van kevés. A leghidegebb hónapokban sincs 20 foknál hidegebb, ezért nem kell a hőszigeteléssel, fűtésrendszerekkel szenvedni. Paraguayban kb. harmadannyiból építesz fel egy házat, mint Magyarországon, kész házat, lakást azonban drágábban fogsz venni.   

5) KÖZLEKEDÉS

Asunciónban és Ciudad del Estében, Paraguay két nagyvárosában 30-40 éves buszok közlekednek. Számuk ugyan van, de a pontos útvonalat kibogarászni sehol nem volt könnyű. Ezzel szemben legalább olcsó a városi tömegközlekedés, egy buszjegy ára átszámolva 135 forint.

A helyközi járatok sem drágák, de csak nagy távolságra. Egy Asunción-Ciudad del Este buszjegy ára 3500 Ft, ami 325 kilométerre nem rossz ár. Ha azonban bárhol megszakítod az utazásodat menet közben, nem sok kedvezményt kapsz. Volt, hogy alig 50 kilométerért lehúztak rólunk 25 000 guaranít, vagyis majd 1500 forintot.

A benzin literének ára Paraguayban 4600 guaraní, vagyis kb. 260 forint, szemben az otthoni 360 forinttal. Útdíj Paraguayban nincsen, illetve mi nem találkoztunk vele, tehát az autós közlekedés jóval olcsóbb, mint Magyarországon. Igaz, autópálya nem nagyon van, bár nincs is rá szükség, mert az alacsony népsűrűség miatt gyér a forgalom.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Paraguay nagyon ritkán lakott ország, két nagyobb várossal. Színházat csak Asunciónban láttunk, ez persze nem zárja ki, hogy Ciudad del Estében ne lenne. A tény attól még tény marad, a kultúra nem túl erős Paraguayban. Könyvtárat, könyvesboltot se nagyon láttunk, viszont Asunción volt az első város utazásunk során, ahol szembejött velünk egy LEGO bolt. A gyerekek szórakozása tehát már megvan, a felnőtteké azonban kimerül a kocsmázásban és az utcai piálásban.

Asunciónnak bulinegyede sincsen, el nem tudjuk képzelni, hogy a helyi fiatalok mivel múlatják az idejüket. Illetve igen. A többség hétvégente keres egy folyó- vagy tópartot és parillázik. A hússütögetés össznépi időtöltés, olyan helyeken is csinálják, ahol mi magyarok biztosan nem csinálnánk: gyártelepeken vagy épp az utca közepén.

Jobb híján marad a piálásJobb híján marad a piálás

Paraguay lakói a legboldogabbak a Földön, amihez úgy gondolnánk, hogy hozzátartozik a minőségi szórakozás. Pedig nem. Ők pont attól érzik magukat boldognak, hogy a szabadidő eltöltésében nincsenek társadalmi elvárások. Süss húst, rúgj be és légy boldog!

Mindemellett a paraguayiakat nem dolgoztatják halálra. Az első 5 év kemény, hiszen addig mindössze 12 szabadnapot engedélyez a munkáltató, de a 6. évtől mindenkit 30 nap vakáció illet meg évente.  

7) KÖZBIZTONSÁG

Leszámítva Asunciónt és Ciudad del Estét egy pillanatig nem éreztük magunkat veszélyben. A vidék annyira nyugodt, amennyire csak lehet, nem hiszem, hogy bármitől is tartania kéne az ott lakóknak. Asunción sem volt vészes, annak ellenére nem, hogy Erit fényes nappal próbálta kirabolni egy suhanc. Egyedül a belváros tűnt lepukkantnak, a külvárosok meglepő módon modernnek és biztonságosnak hatottak.

Ciudad del Este veszélyes városCiudad del Este veszélyes város

Ciudad del Este más világ. Mivel errefelé mindenki a kereskedelemből próbál megélni, boldog-boldogtalant bevonz a pénz szaga. Napközben sem érzed magad feltétlen biztonságban, folyamatosan a zsákod után kapsz, hát még este. 

Annak ellenére, hogy Paraguay egyetlen települést sem ad a legveszélyesebb városok listájához, úgy gondolom, hogy Magyarország egy fokkal biztonságosabb nála. 

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Az egészségügy évek óta választási téma Paraguayban. Fernando Lugo, korábbi elnök zászlajára tűzte az egészségügy megreformálását, ami több-kevesebb sikerrel, de megvalósult. 2010-től minimális ellátást a fizetésképtelen, szegény réteg is kaphat, azonban az állami kórházak színvonala gyenge. Mára ezek a kórházak szinte kizárólag a szegényeket látják el, aki egy picit is a minimálbér felett keres, az a magánklinikákat preferálja. 

A következő elnök feladata lesz az egészségügy és oktatás rendbetétele     A következő elnök feladata lesz az egészségügy és az oktatás rendbetétele

Az oktatás színvonala eléggé elmaradott Paraguayban. Mindössze 2010-től kötelező a középiskola, s csak ettől az évtől államilag támogatott. Mindennek ellentmond a munkatörvénykönyv, ami lehetővé teszi a 12 évesek foglalkoztatását. 

Az egyetemi képzés fizetős és kimondottan drága. Csupán négy állami egyetem van az országban, a többi kétszáz magánkézben lévő főiskola. Az oktatás színvonaláról mindent elmond, hogy a legjobb ötven latin-amerikai egyetem között nincs paraguayi, valamint hogy az analfabétizmus itt az egyik legmagasabb a kontinensen, több mint 5 %. 

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Paraguayban létező fogalom a nyugdíj. A korhatár 60 év (vagy ledolgozott 29 év), mely után a mindenkori átlagfizetésedet utalják ki a halálodig évi 13 alkalommal. Nem rossz, igaz? Ha tehát a 29 ledolgozott év alatt megkerested az országos átlagot, akkor a nyugdíjad 4 millió guaraní, kb. 830 dollár lesz. Ilyen rendszerről Magyarországon csak álmodni lehet, de azért nézzünk a dolgok mélyére. 

Ott van az az 58 százaléknyi aktív foglalkoztatott, akinek hivatalosan nincsen adózott jövedelme. Ők nem jogosultak a nyugdíjra, ahogy más szociális juttatásra sem, így a magyar rendszer - bár haldoklik - jobb bőrben van. 

Van családi pótlék - 5200 forint gyerekenként Van családi pótlék - 5200 forint gyerekenként

Munkanélküli segély nincs. Ha lenne, akkor Ciudad del Estében valószínűleg nem dolgoznának havi 38 dollárért.

Van azonban családi pótlék, ami gyerekenként a fizetés 5%-a. Ez azt jelenti, hogy minimálbér után a munkáltatónak 19 dollárt, vagyis kb. 5200 forintot kell fizetnie az alkalmazottnak. Nem túl magas összeg.  

10) PÉLDA

Ahogy eddig mindig, most is a minimálbérrel fogunk számolni, két fő részére, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Íme!

Paraguayi minimálbér (2 fő): 207 350 Ft

- átlagos 80 nm-es lakás bérleti díja biztonságos környéken: 85 000 Ft
- rezsi: 10 000 Ft (internettel)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 35 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: kb. 12 000 Ft
MARAD: 65 350 Ft (a két fizetés 31,5 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft 
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft 
- havi bérlet 2 fő részére: 7 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató) 
MARAD: -4 450 Ft

Ahogy azt a fenti példa mutatja, Paraguayban két minimálbért kereső ember könnyedén megél Asunciónban, míg Budapesten 0-ra se nagyon tud kijönni, nemhogy ruházkodjon, szórakozzon. Mivel Paraguaynál megközelítőleg tudjuk, hogy mennyi a havi átlag fizetés, ezért azt is összehasonlítjuk Magyarországgal. 

Paraguayi átlagbér (2 fő): 456 500 Ft

- átlagos 80 nm-es lakás bérleti díja biztonságos környéken: 85 000 Ft
- rezsi: 10 000 Ft (internettel)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 35 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: kb. 12 000 Ft
MARAD: 314 500 Ft (a két fizetés 69 %-a)

Magyar átlagbér (2 fő): 309 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft 
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft 
- havi bérlet 2 fő részére: 7 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató) 
MARAD: 167 000 Ft (a két fizetés 54 %-a)

Nincs meglepetés. A paraguayiak a havi átlagkeresetből majd kétszer annyit tudnak félretenni, mint a magyarok. Ha tehát egy paraguayinak sikerül bejelentett munkára szert tennie, akkor gondja nem nagyon van, sőt! Többet tesz félre, mint amennyi a magyar átlagbér.

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Paraguay és miben Magyarország.

- Amiben Paraguay nyert: keresetek, adózás és vállalkozás, árak, építkezés, közlekedés, szabadidő.
- Amiben Magyarország nyert: kultúra és szórakozás, közbiztonság, egészégügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: lakhatás.

Nem sokkal, de a mérleg nyelve Dél-Amerika papíron egyik legszegényebb országa, Paraguay felé billen. 

Egyre kevesebben élnek ígyEgyre kevesebben élnek így

Az évi folyamatos 4-5 %-os gazdasági növekedésnek hála ma Paraguayban létbiztonság van. Akár minimálbérből is könnyen el lehet navigálni, adózni alig kell, az ország pedig olcsóbb, mint Magyarország. Ráadásul, ha már lehúztál öt évet a munkahelyeden, 30 nap fizetett szabadság üti a markodat, amiről egy magyar alkalmazott csak álmodhat.

Magyarországon ezzel szemben jobb a szociális háló és a közbiztonság, az oktatás és az egészségügy színvonala magasabb, ráadásul "kvázi" ingyenes. 

Ha Paraguayban sikerülne elérni, hogy a munkáltatók befizessék a 16,5 %-os IPS-t (ami töredéke a magyar elvonásoknak), akkor ez az ország nemcsak a Föld legboldogabb országa lenne, hanem igazi kánaán is egyben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

10 Komment

A paraguayi konyha

Valahányszor elhagyunk egy dél-amerikai országot, szentelünk egy bejegyzést a gasztronómiának, pontosabban a helyi konyhaművészet azon remekeinek, amiket ott tartózkodásunk alatt sikerült megkóstolnunk. Paraguayjal sem szeretnénk kivételt tenni, annak ellenére, hogy kevés tipikus étellel rendelkezik. A gasztronómia szerelmesei kénytelenek lesznek beérni ezzel a szösszenettel. 

Pontozásunk a korábbihoz híven:
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

1) Sopa paraguaya, vagyis paraguayi leves

A listát mindig a levesekkel szoktuk kezdeni, ennek viszont a nevén kívül az ég világon semmi köze nincs a levesekhez, merthogy egy sós kukoricamassza, vajjal, hagymával, reszelt sajttal és tejjel, valamint tojással összekeverve. Tulajdonképpen nem több egy bonyolultabb puliszkánál. 

Joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy ha egyszer nem folyékony, akkor miért hívják levesnek? Paraguay eredeti lakosai a guaraník voltak, akik már a spanyolok érkezése előtt is készítettek és fogyasztottak kukoricamasszát, amit chipa guazúnak hívtak. Állítólag, amikor a spanyolok megérkeztek és látták, hogy valami fő a tűzön az indián családnál, megkérdezték, hogy mi van a vajlingban, de mivel nem értették a guaraníul érkező választ, elnevezték a löttyöt paraguayi levesnek. Aztán rájöttek, hogy a lötty finom. A sajt, a tojás és a tej hozzáadása már a spanyolok leleményességének a műve. 

Mások szerint az étel Carlos Antonio López, volt paraguayi elnök türelmetlenségének következtében jött létre az 1800-as évek közepén. Történt ugyanis egyszer, hogy az elnök úr nagyon megéhezett és ráparancsolt a szakácsára, hogy gyorsan főzzön neki egy kukoricalevest, mire az a nagy kapkodásban elrontotta az arányokat, mindent beleborított a fazékba és leves helyett masszát készített.

A sopa paraguaya minden, csak nem leves

A sopa paraguaya minden, csak nem leves

A ma ismert sopa paraguaya készítéséhez a vöröshagymát felszecskázzák, megsózzák és sok vajon megpárolják. Amikor üvegesre sült és bőségesen beszívta a vajat, leveszik a tűzről és egy nagy tálban hozzáadják a tojássárgáját, a tejet, a sajtot, a kukoricadarát  (amitől masszaszerű lesz az állaga) és egy kis sütőport, végül a tojásfehérjét kemény hab formájában. A hozzávalókat jól eldolgozzák, majd 180 fokon 30-40 percig sütik, amíg tökéletesen átsül a belseje is. Fogyasztása levesek vagy sült hús, kolbász mellé ajánlott, de a paraguayiak annyira odáig vannak érte, hogy üresen is majszolgatják, bulit pedig egészen biztosan nem rendeznek a mama sopa paraguayája nélkül.

Én nagyon szerettem, mert kellemes, sós, hagymás az íze, pillanatok alatt elmulasztja az éhséget. Egy igazi kalóriabomba, ráadásul nincsen benne cukor. 

Pontszám: 4/5 

2) Chipa

Tulajdonképpen Paraguay nemzeti kenyere és legtipikusabb reggelije. Másrészt fogyasztják bárhol, bármivel, bármikor. Vajból, tojásból, tejből és yukkalisztből készült sós, fehér, nagyon lágy pogácsa, ami frissen sülve zseniális, különösen, ha egy kis sajttal is megbolondítják. Nem egyszer sikerült hasfájásig ennem magam belőle. Kihűlve azonban szörnyen kemény és olyan száraz, hogy víz nélkül képtelenség letuszkolni. Pompás nassolnivaló, de ha ezzel akarod fedezni a napi energiaszükségletedet, akkor nagy bajban vagy. Egyébként Bogado falu a hazája, ahol lépten-nyomon mindenki chipát árul.

Pontszám: 3/5

3) Rántott pacal

Bár nem feltétlenül a paraguayi gasztronómia része, de eddigi utazásaink során csak Asunciónban sikerült találkoznunk vele. Nagyjából ugyanúgy készül, mint a rántott karaj, csak épp a pacalt forgatják be a lisztbe, a tojásba, majd a zsemlemorzsába. Ízre kísértetiesen hasonlít a rántott gombára, csak egy kicsit könnyebben emészthető. 

Pontszám: 3/5

Ez nem rántott hús, hanem pacal

Ez nem rántott hús, hanem pacal

4) Parilla

Valószínűleg argentin hatás, hogy hétvégente az emberek összegyűlnek, és felraknak a szénre egy két kilós húst, hadd süljön. Az ilyesmi jópofa dolog, de konyhaművészetnek nehezen nevezhető. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nap közben elfogyasztott sört valamivel szét kell csapatni, s mivel a marha errefelé olcsó, a célnak pont megfelel. A parilla sokkal inkább sörkorcsolya, mint étel, de felkívánkozik a listára, mert aki Paraguayban utazik, úgyis bele fog botlani.

Pontszám: 2/5

A tűzre rakott hús nem étel

Kolbász és hús a szénen - ez a parilla

5) Hagymás puma

Ne nevezzük tradicionális ételnek, de a Gran Chaco népei mindent megesznek, amit találnak. Endre 2010-ben kóstolta a pumát, amin a hozzáadott két kiló hagyma sem segített. Elmondása szerint élete egyik legrosszabb gasztronómiai élménye volt, a hús elfogyasztása után szülési fájdalmai voltak. Soha ne egyetek ragadozót!

Pontszám: 1/5

Pumát soha, de soha ne egyetek!

Pumát soha, de soha ne egyetek!

6) Italok

Paraguayban is a rumok a nyerők, de a Papagayú és a Fortín is több, mint felejthetők. Sörök közül a Pilsen és az Ouro Fino paraguayi, de sok helyen tűnik fel az argentin import Schneider is. Pont ugyanolyan mindhárom, hozza a jó Kőbányai minőséget. Ahogy enni, úgy inni sem Paraguayban fogod a legjobbakat. Van azonban egy sajátos italuk, a terere, ami pont ugyanabból a fűkeverékből készül, mint az argentin maté, de ezt nem forró, hanem hideg vízzel locsolják nyakon. Finom? Nem az, de legalább hűsít.

Pontszám: 2/5
 

Paraguayban jót enni hátizsákosként semmivel nem egyszerűbb, mint Peruban vagy Bolíviában volt. És ez nem csak annak köszönhető, hogy az ország kifejezetten drága, hanem annak a fantáziátlanságnak is betudható, ami általánosan jellemzi a latin konyhákat. Nekem mindenesetre a chipa és a sopa paraguaya is kellemes emlék marad, bár mindekettőből ki lehetne hozni egy kis fűszerrel azt a bizonyos maximumot, ami után Endre is megnyalná mind a tíz ujját.  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Folytattuk utunkat a jezsuita missziók mentén, közben rátaláltunk néhány szigetre a Rio Paraná közepén, amik bár nincsenek 20 évesek, máris halálra vannak ítélve. A paraguayiak amúgy a legjobb fejek egész Dél-Amerikában.

Az elmúlt két napban már megnéztünk három jezsuita romot, de szerencsére a határ túloldalán, Paraguayban is megbújik még pár. Tudom, hogy nem lesznek unalmasak, mert 2010-ben kettőt már láttam belőlük, s szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, amikor egymagam barangoltam be Dél-Paraguay ezen vidékét.

Nem messze a szállásunktól fogunk egy városi buszt, ami a paraguayi határra tart. A pecsételés gördülékenyen megy, így alig 45 perc alatt megérkezünk Encarnación termináljára. Szinte tíz percet sem kell várnunk a buszra, ami Trinidad romjainak a bejáratához visz.

Trinidad templommaradványaTrinidad templommaradványa

A romok alig pár percnyi sétára vannak a főúttól, így valamivel 10 óra előtt már kezünkben van a belépő, amivel Jesús és San Cosmé y Damián romjai is megtekinthetők. Az argentin jezsuita romok kicsik és szörnyen unalmasak voltak, nem úgy Trinidad, ami megelevenedik az ember előtt, mikor az épületek között tekereg.

Eri a romtemplom belsejébenEri a romtemplom belsejében

A jezsuita misszionáriusok spanyol felkérésre érkeztek Dél-Amerikába azzal az ürüggyel, hogy segítsenek megtéríteni az agresszív nomád és félnomád népcsoportokat, támogatva ezzel a spanyol korona terjeszkedését. A jezsuiták feladata többek között a guaraník urbanizálása volt, amivel párhuzamosan meg kellett őket tanítani a spanyol nyelvre. A guaraník azonban nem voltak okos emberek, a spanyolt nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudták elsajátítani, így végül a misszionáriusoknak kellett megtanulni az indiánok nyelvét, hogy kommunikálni tudjanak velük. Ez olyan jól sikerült, hogy mikor a 19. században kikiáltották Paraguay függetlenségét, hivatalos nyelvnek nem a spanyolt, hanem a guaranít jelölték meg. Hiába lakják 98%-ban spanyol felmenőkkel bíró fehérek és meszticek Paraguayt, az anyanyelv a guaraní maradt, így bár Paraguay Uruguay mellett a "legeurópaibb" ország, a spanyolt csak második nyelvként használják.

Jófejek figyelnek minketJófejek figyelnek minket

Trinidad volt az összes misszió közül a legnagyobb, így legalább két órán át barangolunk az épületek között. A templomot San Ignacio Miníhez hasonlóan itt is felgyújtották a guaraník, így a tetőszerkezet a múlté. A szobrok azonban a helyükön maradtak, bár fejük az nincsen, mert azokat állítólag magukkal vitték az indiánok, emlékeztetve a spanyolokat korábbi kegyetlenkedéseikre.

Lefejezett szobrok mindenfeléLefejezett szobrok mindenfelé

A látképet egy torony bitorolja, amibe 2010-ben még fel lehetett menni, mostanra azonban lezárták, így "légi felvételeket" nem sikerül lőnünk. 

Trinidad legismertebb épületeTrinidad legismertebb épülete

Délben hagyjuk el Trinidadot, elég későn ahhoz, hogy lekéssük a Jesús de Tavarangüébe tartó buszt. Stoppolunk és persze szerencsénk van. Egy diplomata rendszámú kocsi áll meg mellettünk, amiből meglepő módon angolul szólnak ki. Ashley az amerikai nagykövetségen dolgozik, időskorú édesapjával éppen szünidejét tölti Dél-Paraguayban. Velük járjuk körbe Jesús romjait, ami jóval kisebb Trinidadnál, egy érdekesség azonban így is fűződik a nevéhez: a 70 méter hosszú és 24 méter széles templomrom az olaszországi Loyola város templomának pontos mása.

Jesús temploma a loyolai templom másolataJesús temploma a loyolai templom másolata

Ellentétben Trinidaddal, itt még nincs megtiltva, hogy felmásszunk a templom tetejére, így egész jó fotókat sikerül lőnünk a templom belső teréről is.

Kép a tetőrőlKép a tetőről

Ashleyék egész Encarnaciónig visznek minket, ahol búcsút intünk nekik, mivel ők mennek vissza Asunciónba. Mi besétálunk a határváros központjába, majd onnan le a Rio Paraná partjára, amit az elmúlt öt évben egész szépen kipofoztak. Széles sétányt építettek a vízparton, ahol kocogók és biciklisek váltják egymást. Egész a határt jelentő hídig sétálunk, ami legalább másfél órás kutyagolást jelent, de egyáltalán nem bánjuk, mert így pont naplementére érkezünk meg Posadasba. Amíg az argentin nagyváros központja meglehetősen jellegtelen és csúnya, addig a korzó élettel teli és nagyonis szerethető. Fiatalok zenélnek a padokon ülve, szerelmes párok andalognak kézen fogva, bámulva a lemenő Nap által vörösre festett ég alját.

Posadas látképe EncarnaciónbólPosadas látképe Encarnaciónból

Posadas a lemenő Nap fényébenPosadas a lemenő Nap fényében

A parti sétány végében egy hatalmas alumínium szobor éktelenkedik. Nem tudom, hogy egy halászt, egy indián harcost vagy egy konkvisztádort személyesít-e meg, de mérete ellenére nem tűnik tájidegennek.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomHogy ő kicsoda, azt nem tudom

Másnap ismét átkelünk a határon, hogy az utolsó, eddig még nem érintett jezsuita missziót, San Cosmé y Damián romtemplomát is útba ejtsük. Csak 11 órakor indul busz a városka felé, így már előre látjuk, hogy ki fogunk futni az időből. Ettől függetlenül felszállunk a buszra, de az meglepetésünkre nem megy San Cosmé y Damiánba, csak a bekötőútig, ahonnan még legalább 30 kilométer a település. Egy fickó ácsorog az útszélén, tőle tudjuk meg, hogy a következő busz csak délután 2-kor érkezik, ráadásul 4-kor már megy is vissza, így jobb híján ismét stoppolunk. Tíz perc múlva egy teherautó áll meg mellettünk, de ő csak fél útig megy. Felszállunk rá, majd a puszta közepén kirak minket, ő pedig rákanyarodik egy földútra, ami vélhetően távoli legelőkre tart.

Negyed óra ácsorgás után egy furgon áll meg mellettünk. Sofőrje egy 60 év körüli nyugdíjazott rendőr. San Cosmé y Damiánig arról mesél, hogy az elmúlt években mekkora változáson esett át Paraguay, és hogy mennyire boldog, hogy ebben az országban lakik:

- Minden nagyon drága lett, de szerencsére a fizetések is követik az áremelkedéseket - magyarázza, mikor odavetjük neki, hogy Paraguay ma sokkal drágább, mint Argentína vagy Bolívia - Én tíz éve alig 200 dollár nyugdíjat kaptam, ma 1400-at utalnak át havonta. Annyiból azért itt vidéken nagyon könnyedén megél az ember.

1400 dollár az majdnem 400 000 Ft. Kíváncsi vagyok, hogy egy-két csókoson kívül odahaza van-e olyan nyugalmazott rendőr, aki ekkora nyugdíjjal büszkélkedhet.

Eközben beérünk a településre, mely nevét egy görög ikerpárról, Cosméról és Damiánról kapta. Mindketten orvosok voltak, s a legenda szerint soha egyetlen fillért nem fogadtak el a gyógyításért. Azt nem tudom, hogy az itteni misszió mennyire szolgált rá a San Cosmé y Damián névre, de az biztos, hogy ez legalább megmaradt az utókornak. A misszió máig működik, iskola van benne berendezve, így csak egyik szárnyába tudunk betérni.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomSan Cosmé y Damián missziója máig működik

Amiért igazából idejöttünk, az nem a misszió, hanem egy sziget, ami a Rio Paraná kellős közepén emelkedett ki, alig pár évre rá, hogy létrehozták a Yacyretá-víztározót. A dűnét elérni nem könnyű, mivel nincs közel a partokhoz, de hétvége lévén mázlink van. Egy asuncióni baráti társaság épp a szigetre tart, ráadásul a csónakos egyikük unokatestvére, így jutányosan elvisznek minket magukkal. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomIrány a sziget!

Indulás előtt megkínálnak minket egy kis parillával (sült hús) és sopa paraguayával, az egyetlen hagyományos paraguayi étellel, ami leginkább a puliszkára hasonlít. Belénk töltenek egy raklapnyi sört, így jó hangulatban telik a csónakút. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomVízben is jól megvan a pampabíbic

A szigetek (vagy inkább homokdűnék) kisebbek, mint egy focipálya, így tíz perc alatt sikerül őket meghódítanunk. A Rio Paraná kristálytiszta és meleg, de mivel a fürdőruhánkat sikerült Posadasban hagynunk, csak a partról nézzük, ahogy paraguayi barátaink pancsolnak a vízben. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomEri a homokban

Csónakosunk elmondja, hogy a szigetek pár hónappal azután születtek, hogy az 1990-es évek közepén a Rio Paraná vízéből feltöltötték a Yacyretá-víztározót. A tervezők nem számoltak vele, hogy a tó életre kel és saját áramlásai lesznek. Hogy a homok pontosan honnan érkezett, nem tudják, de a 2000-es évek elejére több hektáros dűnék születtek. Az utóbbi években azonban pusztulni kezdtek, állítólag öt éven belül ismét elnyeli őket a víz.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomMiért nem hoztunk fürdőruhát?

Naplementére érünk vissza San Cosmé y Damiánba. Az utolsó busz délután 4-kor elhagyta a falut, így ismét kénytelenek vagyunk stoppolni. Másfél órán át nem történik semmi. Épp feladni készülünk az út szélén ácsorgást, mikor egy kisbusz áll meg mellettünk. Az encarnacióni focicsapat az néhány feleséggel kiegészülve. Győztek San Cosmé y Damián ellen, így nem szomjasak. Őrült hangulatban hagyjuk el a falut, Eri igen nagy örömére. Gondolhatjátok, mit vált ki húsz megittasodott paraguayi focistából egy szőke, göndör csaj látványa.

Fél óra múlva muszáj megállnunk egy kocsmánál, hogy hidratálni tudjanak további sörökkel. Lévén kifogytunk a guaraníból, meghívnak minket néhány rundra, majd Bogado falujánál kapunk tőlük egy csomag chipát (yukkából készült pogácsa) is. Az egész utat végigökörködjük, Erin gyakran élcelik a nyelvüket, de ő tartja magát.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomBuli van a buszban

Este 10 óra magasságában futunk be Encarnaciónba. Az utolsó utáni busszal sikerül átkelnünk a határon, éjfél is elmúlik, mire ágyba kerülünk. Csodás két napunk volt Paraguayban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

2 Komment

Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. században elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.

Kora reggel indul a buszunk Posadas irányába. 105 pesót, kevesebb mint 8 dollárt fizetünk a 250 kilométeres útért, amit röpke öt óra alatt teszünk meg egy olyan luxusbusszal, amilyen Európában nem is létezik. Egyre szimpatikusabb ez az Argentína.

Az út nem túl izgalmas, pont ugyanolyan, mint Paraguayban volt; füves puszta, ameddig a szem ellát. San Ignaciónál szállunk le a buszról, ahol elkap minket egy fickó. Egy hostelt ajánl a figyelmünkbe innen negyed óra sétára. Nincs ötletünk, így megfogadva tanácsát a Jesuita Hostelben kötünk ki, egy öreg házban, amit megörökölt egy argentin srác, s most cimborájával hátizsákos szállót üzemeltet benne. Szoba privát fürdővel 18 dollárért nem rossz. Rajtunk kívül van egy német és egy argentin páros, ezzel megtöltve az összes szobát.

San Ignacio Miní templomának maradványaiSan Ignacio Miní templomának maradványai

San Ignacio egy roppant unalmas kisváros. A széles utcákat kertes házak szegélyezik, egyetlen élelmiszer boltja és pár kifőzdéje van, amik persze zárva tartanak. Nem várost nézni jöttünk ide, hanem hogy megvizsgáljuk magunknak San Ignacio Minít, a legszebb argentin jezsuita misszió maradványait.

A templom mögött  A templom mögött

A szállótól mindössze három sarokra álló romokhoz egy szép, koloniális kastélyon át vezet az út. Egy lélek nincs rajtunk kívül a Világörökség részét képező romok között, így kedvünkre fotózhatunk, fetrenghetünk a fűben.

San Ignaciót 1610-ben alapították a jezsuiták, de nem itt, hanem innen 150 kilométerre, Brazíliában. Portugál banditák többször megtámadták a missziót, így 1632-ben költözni kényszerültek. Így került San Ignacio a mostani helyére, a Rio Paraná partjára. A Miní nevet azért biggyesztették mögé, hogy az utókor tudja, egykoron létezett egy nagyobb San Ignacio is.

Homokkő oszlopokHomokkő oszlopok

A 18. század elején San Ignaciót több mint 3000 guaraní lakta, majd 1767-ben európai nyomásra a jezsuitáknak el kellett hagyniuk a missziókat. Az indiánok pártfogó nélkül maradtak, végül 1817-ben felgyújtották és végleg magára hagyták a várost. A romokat benőtte az erdő, amit csak 80 évvel később, 1897-ben tártak fel újra. 

San Ignacióból a restaurálások ellenére nem sok maradt. Néhány oszlopon még feltűnnek a vörös homokkő faragványok, de az egykori templom főbejáratán túl nem rejt sok izgalmat. Alig egy óra alatt körbesétáljuk a helyszínt, majd az egyik kifőzdében eszünk egy szelet marhát salátával. Argentínában a húsokhoz ritkán jár köret, csak úgy önmagában eszik a marhát, ami eléggé szokatlan a sok rizses csirke után.

Gyíkokat legalább látunk a parkbanGyíkokat legalább látunk a parkban

A szállónkon megtudjuk, hogy a várostól nem messze található a Teyu Cuaré Park. Ódákat zengenek róla a hostel tulajdonosai, így másnap nekiindulunk a 8 kilométerre fekvő parknak. Az éjszaka esett, így a földút csúszós, sáros. Tíz perc dagonya után érkezik a segítség; egy szerelő autó járja a vidéket, hogy az éjszakai viharkárokat felmérje. Bár a park nem esik nekik útba, egész a bejáratig visznek minket. Egy fillért nem fogadnak el a fuvarért, ami egészen hihetetlen Bolívia után, ahol még akkor is lehúznak pénzzel a sofőrök, ha Te segítesz nekik kitolni a kocsit a sárból.

Lehet, hogy a Teyu Cuaré egy átlag argentinnak érdekes, de nekünk nem sikerül tőle hátast dobnunk. Néhány lepkén és gyíkon kívül semmi egyebet nem látunk, bár a kilátás a Rio Paranára azért bevésődik az agyunkba

Kilátás a Rio ParanáraKilátás a Rio Paranára

Visszafelé már nincs olyan szerencsénk, egész San Ignacióig kell sétáljunk. Közben érintünk néhány guaraní házat, amikről lerí a szegénység. Ugyanolyan érzésünk van, mint volt a Gran Chacón bő három hete. Az őslakosok a városon kívülre szorultak, nincstelenek és igénytelenek. Argentína ezen részén az indiánkérdés ugyanolyan problémás, mint Magyarországon a cigányok helyzete. Az igazat megvallva, nem érzem magunkat biztonságban, de szerencsére semmi nem történik.

Loreto nincs jó állapotbanLoreto nincs jó állapotban

Nincs miért továbbmaradnunk San Ignacióban, így másnap folytatjuk utunkat Posadas felé, de közben még érintjük Loreto és Santa Ana jezsuita romjait is. Nyolc kilométerre San Ignaciótól, egy bekötőútnál rak ki minket a busz, ahonnan négy kilométert kéne besétáljunk. Iszonyú a hőség, így jobbnak látjuk stoppolni. Két perc múlva már egy furgon platóján ücsörgünk. A fickó csak féltávig menne, de eldob minket a romok bejáratához. Hihetetlen jó fejek ezek az argentinok!

Néhány kő és más semmiNéhány kő és más semmi

Loreto tized annyira sem érdekes, mint volt San Ignacio Miní. Az erdő mélyén ugyan feltűnik néhány oszlop és kő, de a nagy dzsindzsa miatt nehéz fotózni őket. Fél óra barangolás után ráununk a dologra, így a bejáratnál felülünk egy buszra, ami Santa Ana irányába tart. 

Az alig öt kilométerre fekvő Santa Ana egy fokkal érdekesebb Loretónál, bár itt sem látunk semmi olyat, amit eddig még sehol. 2010-ben már jártam a paraguayi jezsuita romoknál, és azt kell mondjam, akár Trinidad, akár Jesús kaliberekkel érdekesebb és látványosabb az argentin romoknál.

Santa Ana templommaradványaSanta Ana templommaradványa

Kisétálunk a főútra, majd leintünk egy buszt, ami Posadasba tart. Egy óra múlva futunk be Észak-Argentína legnagyobb városába. A terminálról városi busszal jutunk be a központba, ahol meglepően drágák a szállások. Egy dohos koszfészekben vagyunk kénytelenek megszállni, de nem panaszkodunk. A mostani szállónkat leszámítva eddig tényleg nagyon jó szállókon aludtunk nagyon kevés pénzért. Úgy érzem, élvezni fogjuk Argentínát...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Iguazú-vízesés olyan Dél-Amerikában, mint az Eiffel-torony Európában: egyszer az életben kötelező. Nekünk most megvolt. Hála a fényképezőnknek négy napot kellett várnunk arra, hogy lássuk a Világörökség részét képező természeti csodát, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. Nem az Iguazú lesz a kedvenc vízesésünk.

Ciudad del Estével szemben, a Rio Paraguay túlpartján már egy brazil város, Foz do Iguaçu fekszik. Ha valaki az Iguazú-vízeséshez igyekszik, vagy itt, vagy az argentin oldalon, Puerto Iguazúban tölti az éjszakát. Mivel Argentína most nem csak Brazíliánál, de Paraguaynál is olcsóbb, úgy döntöttünk, az esti órákban átrohanunk a hármas határon és Puerto Iguazúban keresünk szállást.

Átrohanni csak úgy nem lehet. Hatalmas a forgalom a paraguayi-brazil határon, akkora a káosz, hogy senki nem tud semmit. A határátkeléssel nincs gond, de hogy melyik busz hova megy és honnan indul, az rejtély. Fél óra után derül ki, hogy ahol eddig várakoztunk az argentin határhoz közlekedő buszra, nem is buszmegálló. Végül sikerül megfognunk egy brazil buszt, ami Foz do Iguaçu termináljára tart. Azonnal kiderül, hogy brazil busszal nem kifizetődő utazni, mert dupla annyiba kerül a jegy, mint az amúgy nem olcsó paraguayi buszra.

A terminálon aztán sikerül rátalálnunk az argentin társaság járatára, ami meg fele annyiért csinálja az utat, mint a paraguayiak. Végül késő este, 9 óra magasságában esünk be Puerto Iguazúba, három különböző pénzzel a zsebünkben. A buszon egy lengyel párral futunk össze, akik nagyon ajánlgatják azt a szállót, ahol ők töltik az éjszakát. Mivel nincs sok ötletünk, megnézzük a hostelüket, és nem csalódunk. 180 pesóért, kevesebb mint 14 dollárért nagyon szép privát szobát kapunk. Ennyiért Paraguayban bordélyházban sem tudtunk volna kivenni egy szobát két órára.

Ciudad del Este így néz ki belülrőlCiudad del Este így néz ki belülről

Reggelre rossz hír fogad: a fényképezőnk felmondta a szolgálatot. Kiment a képstabilizátor, amitől minden kép homályos. Az amúgy kellemes hangulatú Puerto Iguazúban nincs szerviz, mindenki azt ajánlja, hogy vigyük vissza a masinát Paraguayba, ott biztosan meg tudják javítani. Remek! Öröm az ürömben, hogy ezúttal könnyedén rátalálunk a paraguayi határra közlekedő argentin járatra, így legalább nem kerül egy vagyonba az átkelés. A határon átívelő híd közepén elkap minket az eső, így csuromvizesen toppanunk be egy olyan plázába, ahol minden bolt szerviz.

100 dollárt gombolnak le rólunk a javításért, de az elsőre nem sikerül. Barátunk a képstabilizátort ugyan megjavítja, de cserébe összekeni valamivel a lencsét, így ott hagyjuk neki a gépet egész délutánra.

- 4-re gyertek vissza érte, addigra kész lesz - adja a tippet.

Egész délután járjuk a Ciudad del Este-i bevásárlóközpontokat, majd fél nény körül visszamegyünk a szervizplázába, de megdöbbenésünkre zárva találjuk. Egy rakodómunkás közli, hogy a pláza 3-kor bezárt, majd reggel 8-kor nyit.

Azzal a tudattal baktatunk vissza Argentínába, hogy lehet, benyúlták a fényképezőnket. Másnap 8-kor már a pláza bejáratánál vagyunk. Szerencsére nem kelt lába a gépnek, a szerelő srác nagy bocsánatkérések közepette átnyújtja az ismét jól működő fényképezőt. Ma már nem lenne értelme elmenni az Iguazú-vízeséshez, így megnézzük magunknak Foz do Iguaçut. Pont olyan, amilyennek egy nagyobbacska brazil várost elképzel magának az ember; a belváros rendezett és tiszta, néhány sarokkal odébb azonban retek van és zűrös alakokkal van tele az utca. Szemben az argentin Puerto Iguazúval Foz nem nyeri el a tetszésünket.

Átkelünk a paraguayi-btazil határon Átkelünk a paraguayi-brazil határon 

Az egyetlen dolog, amiért érdemes a városban eltölteni egy röpke órát, az a pályaudvar mögötti mini állatkert, ahol egész normális körülmények között tartott trópusi madarakat és kis emlősöket látni.

A fényképezőnek hála sikerült 20 pecsétet begyűjtenünk, félig betelítve az útlevelünket. Az ilyen nagyobb bosszúság, mint a 100 dolláros szerelési költség, mert ha betelik az útlevél, lehet hazarepülni újat csináltatni.

Így néz ki egy magára valamit is adó vízesés   Így néz ki egy magára valamit is adó vízesés

Negyedik napon végre sikerül eljutnunk az Iguazú-vízeséshez. Helyi járat visz minket az argentin oldalra, ahol megvesszük a 240 pesós belépőt, ami feljogosít minket arra, hogy beállhassunk a kilométer hosszan kígyózó sorba, hogy a kilátópontokhoz jussunk. A jegyhez járó térképen vagy öt különböző ösvényt jelölnek, de bármelyikre is szeretnénk belépni, iszonyú tömeg fogad. Nincs mit tenni, tülekedve kell kiélveznünk a Föld egyik legszebb vízesését.

Az Iguazú-vízesés, ahogy mindenki ismeri   Az Iguazú-vízesés, ahogy mindenki ismeri

Az igazat megvallva igazán jó képet szinte sehol nem sikerül lőnünk. Az összes ösvény a vízesések tetjén kanyarog, csak a piros színnel jelölt nyújt valamivel szebb látványt a többinél. Mivel két napja nagyobb esők voltak a vidéken, a víz eléggé sárga, így egy kicsit csalódás az argentin oldal, bár a vízesés nagysága azért lenyűgöző.

Talán a legjobb fotó, amit az argentin oldalról lőni lehetTalán a legjobb fotó, amit az argentin oldalról lőni lehet

Megunva a tömeget, leszaladunk a park legtávolabbi túraútvonalához, ami az Arrechea-vízeséshez vezet. Több mint egy órán át baktatunk egy sáros ösvényen az erdő mélyén, de itt legalább nem kell kerülgetni a kismillió turistát. Látunk tukánt, ormányos medvéket és agutikat. Az apró Arrechea-vízesésben nincs semmi extra, de az élővilág miatt egyértelműen megérte az oda-vissza majd három órás kirándulás.

Egyike a legjobb vízeséseknekEgyike a kisebb vízeséseknek

Másnap irány a brazil oldal. Újabb pecsételés, majd buszozás a park másik bejáratához. A belépő nem meglepő módon majdnem duplája az argentinnak, ráadásul nem engednek csak úgy belépni bármelyik ösvényre. A park mélyén tekergőző csapásokra egyenként külön belépőt szednek 50-100 real (20-40 US$) fejében. A bejárattól nagy turistabuszokkal viszik a tömegeket az első kilátóhoz. Innen végre sikerül normális képeket lőnünk, mert bár az Iguazú-vízesés földrajzilag Argentínához tartozik, az igazi kilátás a brazil oldalon fogadja az embert.

Az Iguazú-vízesés tényleg szép   Az Iguazú-vízesés tényleg szép

Szerencsére itt kevesebben vannak, mint tegnap voltak az argentin oldalon, így olykor pár percre sikerül teljes magányunkban kutyagolni két kilátópont között. Az Ördöd-torkánál a jó brazilok egy hidat építettek a vízesések lábához, ahol közelről megtapasztaljuk az Iguazú erejét. A trópusi zápornak is beillő vízpermet egy dolog, de a vízesés által keltett szél majd felborít minket. Sikerül rommá áznunk, a fényképező is kap rendesen, de szerencsére nem mondja fel a szolgálatot.

Az Ördög-torkában ez a kilátás fogad minket   Az Ördög-torkában ez a kilátás fogadott minket

Kifelé belebotlunk egy újabb csorda ormányos medvébe. A trópusok egyik legkedvesebb állata Mexikótól Argentínáig megtalálható, s bár vad, egész jól elvan az ember közelében. Tulajdonképpen kézből veszik el a kekszet, így könnyen lövünk róluk képeket.

Eri az ormányos medvékkel

Eri az ormányos medvékkel   Az ormányos medvék nagyon jó fejek

Jellemzően nem szeretem a nagy látványosságokat, mert drágák és tömve vannak turistával. Az Iguazúval is úgy vagyok, mint a Machu Picchuval: egyszer megérte, de nem hiszem, hogy vissza fogok vágyni. Persze munkahelyi kötelesség miatt biztosan látjuk még egymást, de ha lehetne választanom, akkor százszor inkább a Salto Monday...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ciudad del Estébe az emberek vásárolni járnak. Mi nem ezért jöttünk ide, hanem a Föld második legnagyobb vízerőműve, az Itaipú, valamint a senki által nem ismert Salto Monday miatt. Két gigantikus élménnyel gazdagodtunk, most már mehetünk Argentínába.

A latin országokban a buszterminálok közelében épített hotelek általában nagyon csúnyák és veszélyesek. Ez alól kivételt képez Curuguaty, ahol példásan tiszta és elegáns szobában pihenhetjük ki az éjszakai buszos árokba csúszás okozta stresszt. Nem élvezhetjük sokáig a kényelmes szobát, mert alighogy felkel a nap, újra a terminálon találjuk magunkat.

A busz egy Cruce Carolina Andrea névre keresztelt elágazásnál tesz le. Paraguayban annyi a tűegyenes útszakasz, hogy ha véletlenül akad egy kanyar, akkor azt a paraguayiak azonnal elnevezik.

Ciudad del Este a távolbólCiudad del Este a távolból

Stoppolunk. Egy paraguayi fickó áll meg, de csak Nueva Esperanzáig szállít minket. Innen már iránytaxik indulnak a rém ronda kereskedelmi központba, Ciudad del Estébe, Paraguay, Argentína és Brazília hármas határára. A város úgy néz ki, mint egy gigantikus, igénytelenül felépített ázsiai bevásárlóközpont. Az utcákat körülölelő négy-öt emeletes épületek zsúfolt és többnyire parányi üzletei ömlesztve kínálják a rossz minőségű kínai ruhák tömkellegét és a hasznavehetetlen - de nyilván nagyon praktikus - műanyag ketyeréket.

Ciudad del Este nem szép város

Ciudad del Este nem szép város

Ahogy tüzetesebben szemügyre vessszük a boltokat, feltűnik, hogy a szedett-vedett limlom között azért jó minőségű, márkás termékek is akadnak, durván 20%-kal olcsóbban, mint bárhol Paraguayban. Itt mindenki eladni vagy venni akar valamit. Mi nem azért jöttünk ide, hogy vásároljunk, eladni meg végképp nem szeretnénk semmit sem, sokkal inkább azért, hogy megnézzük a város határában alászakadó Salto Mondayt.

Másnap reggel felpattanunk egy helyi járatra, amivel röpke 10 perc alatt megérkezünk a déli városrészben található parkhoz. Az elmúlt két évben kismillió vízesést láttunk már, így egyikünk sem lelkesedik túlzottan, de ahogy messziről meghalljuk a vízesés lármásan morajló hangját, máris nyilvánvalóvá válik, hogy a Salto Mondaytól mást kapunk, mint amit előzőleg vártunk. A bejáratnál nincs egyetlen turista sem, csak egy jegyszedő csaj és pár unalmában őt szórkoztató parkőr. Izgatottan kifizetjük a 3 dolláros belépőt, bár a srácok annyira meglepődnek a külföldi arcokon, hogy majdnem elfelejtik elkérni a jegy árát. Nem meglepő módon a regisztrációs könyvben külföldi neveket egyáltalán nem találunk.

A park bejáratánálA park bejáratánál

A bejárattól igényesen kiépített ösvény vezet a burjánzóan zöld növényzet között a hegy oldalában húzódó, szédítő szakadékhoz, és a félig kész, de azért már használható kilátóhoz. A szomszédos hegyről az 50 méter magas 120 méter széles víztömeg dübörögve hull a mélybe. Ahogy megpillantjuk, visszahőkölünk a meglepetéstől. Az időjárással és az időzítéssel megint mázlink van, a hatalmas vízesés fölött percekig egy nagy szivárvány látható. Az egész parkban csak mi ketten vagyunk, egy óra is kevés, hogy beteljünk a mesés látvánnyal. Egészen törpének érezzük magunkat a döbbenetes erejű víztömeg mellett állva. Ha a Salto Monday Európában volna, egészen biztos, hogy a kontinens highlightjai között tartanák számon, de alig negyven kilométerre nagytestvérétől, az Iguazútól, szegényke méltatlanul feledésbe merült.

Salto Monday Salto Monday 

A látványtól megittasodva, elégedetten utazunk vissza a városba. Délután Paraguay egyetlen jól ismert turisztikai látványossága, az Itaipú vízerőmű felé vesszük az irányt. Ciudad del Estéből közvetlen buszjáratok indulnak az évek óta turisták által ingyenesen látogatható erőmű parkjába, ahol egy dokumentumfilm megtekintését követően buszok szállítanak el minket az erőmű különböző részeihez.

Az Itaipú vízerőmű légi felvételeLégi felvétel az Itaipú vízerőműről

Hogy lesz egy vízerőmű turisztikai látnivaló? A bemutatott film sok mindenre választ ad, de beszéljenek helyettem a számok. Az Itaipú évente körülbelül 100 terrawatt energiát termel (összehasonlításképpen Magyarország éves villamosenergia fogyasztása nem haladja meg a 40 terrawattot), a gát közel 8 kilométer hosszú és 200 méter magas. Az itt termelt áram Brazília áramszükségletének 17%-át fedezi, Paraguayénak pedig 75%át. A vízerőműből annak ellenére Paraguay profitálja a legtöbbet, hogy az építkezést nem a természeti kincsekben szegény, parányi Paraguay finanszírozta, hanem Brazília.

A gát 8 kilométer hosszú és 200 méter magasA gát 8 kilométer hosszú és 200 méter magas

A '60-as években a népességnövekedésnek köszönhetően Brazíliában komoly áramellátási gondok adódtak. Ekkor született meg az Itaipú vízerőmű ötlete a Paraná-folyón, de ehhez Paraguay beleegyezése kellett. Azon túl, hogy a két ország ekkortájt nem ápolt felhőtlen viszonyt, az erőmű építése természetvédelmi kérdéseket is felvetett. Végül győzött a profit iránti vágy, így Paraguay belement az építkezésbe, átadva a múltnak a mesés Guaira-vízesést. Az állítólag Iguazúnál is szebb zuhatagot Paraguay csak úgy volt hajlandó beáldozni, ha az áramexportból származó bevételek teljes egészét bezsebelheti. Brazília belement az egyezségbe, így lehet az, hogy bár az erőmű jó részt brazil pénzből épült, profitálni csak Paraguay profitál belőle.

A már nem létező Guaira-vízesésA már nem létező Guaira- vagy más néven Sete Quedas-vízesés (forrás: financiarul.ro)

Első lépésként el kellett terelni a Paranát. A 80 méter mély, 2 kilométer hosszú elterelő csatornát három évig ásta több tízezer munkás, ezalatt durván 70 millió köbméter földet és sziklát mozgattak meg. 1978-ban, egy szép októberi napon, lezárták a folyó természetes útját, és az elképesztő erejű víz fülsüketítő zaj kíséretében behömpölygött a mesterségesen kialakított új mederbe.

Az első akadály elhárítása után megkezdődött az Itaipú gátak megépítése. A munkaerőhiány pótlására rengeteg munkást szállítottak a térségbe külön lakónegyedeket létrehozva, gyakorlatilag benépesítve Foz do Iguaçu határvárosát. Negyvenezer ember dolgozott óriási tempóban, amikor kiderült, hogy nagy baj van. A gátak építésére alkalmasnak titulált kőzet egy rétege ugyanis morzsalékos lett, kizárt volt, hogy elbírja a rá nehezedő nyomást. Végül az üregeket betontömbökkel töltötték ki, amihez több ezer kilométerről szállították a cementet, és több mint 50 ezer háztartási hűtőgépnek megfelelő hűtőberendezést alkalmaztak, hogy a száradás során keletkező repedések létrejöttét megakadályozzák.

Az Itaipú brutális méretűAz Itaipú brutális méretű

Hét évvel az első munkálatok megkezdése után eljött a próba napja. Egy olyan próbáé, ami ha kudarcot vall, akkor a Paraná-völgyön óriási sebességgel végigömlő víztömeg mindent elpusztít. Az elterelő csatorna zsilipkapujait megnyitották, a víz bedübörgött a tározóba. A vízszint emelkedni kezdett, majdnem két hét alatt érte el a maximális 100 métert. Ezalatt a gátak állták a sarat és a széles Paraná-völgy a Guaira-vízeséssel szép lassan eltűnt a föld színéről.

Akik korábban itt laktak, azokat evakuálták. Bár a próba ideje alatt senki nem tartózkodhatott a területen, így is voltak, akik a közelben maradva, sírva nézték végig, ahogy a házuk víz alá kerül.

Női szemmel a villamosenergia-fejlesztő és -átalakító berendezések látványa nem különsebben izgalmas, sokkal inkább a zsilipeké és a gát peremén épített túlfolyóé. Hatalmas építmény, soha nem láttam még ekkora monstrumot.

Miután körbebuszoztuk a vízerőművet, visszatérünk Ciudad del Estébe. Mivel a szállónk eléggé vacak, ráadásul drága is, így összepakolunk és irány a határ. Persze az átkelés Argentínába nem megy könnyen, de erről majd később...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Mbaracayú Nemzeti Parkban megetettük magunkat a szúnyogokkal, majd beborultunk az árokba egy busszal. Négyszer egymás után. Sok látnivaló nincs Paraguayban, de kalandból azért nincs hiány.

Korán indulunk vissza az elágazáshoz, hogy ne a legnagyobb melegben kelljen cipekednünk. Az egy órás izzasztó menet után szinte azonnal sikerül leintenünk egy teherautót, ami Santa Rosa felé tart. Bútorokat szállít, így nem utazunk túl kényelmesen, viszont legalább megspórolunk vagy tíz dollárt.

A terminálon bedobunk egy fél grillcsirkét, majd felkéredzkedünk az első délre tartó buszra. Curuguatyba és onnan a Mbaracayú Nemzeti Parkba szeretnénk eljutni, ezért sofűrünk azt ajánlja, a 6000 névre keresztelt elágazásnál szálljunk le. Így is lesz. Hogy a hármas kereszteződés miért kapta a 6000 nevet, fogalmunk nincs. Egyáltalán miért kell egy kereszteződést elnevezni?

Paraguayi kislány portréjaParaguayi kislány portréja

Fél órán át ücsörgünk egy kis bolt előtt felállított padon, mire befut egy Curuguaty felé tartó busz. Nagy népszerűségnek örvendünk a két órás út alatt - errefelé nem járnak külföldiek. Mindenki azt meséli, hogy a nemzeti park meseszép, de hogy pontosan hogyan lehet oda eljutni, azt nem tudják.

- Curuguatyból van busz Villa Ygatimibe - kapjuk a tippet az egyik közelünkben ülő asszonytól - Onnan tudtok eljutni a nemzeti parkba.

Naplemente Curuguaty és Villa Ygatimi közöttNaplemente valahol Curuguaty és Villa Ygatimi között

Az ám! Csak hogy a busz Ygatimibe csak este 5-kor indul, így ülhetünk négy órát a terminálon. Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy az ilyen üres járatokban miért nem járjuk be az útba eső településeket? Bejárjuk. Csakhogy a vidéki Paraguay falvai olyan kicsik és érdektelenek, hogy nincs mit írni róluk. Curuguaty sem több néhány utcánál és családi háznál, az egyetlen említésre méltó esemény, hogy a terminállal szemben kigyullad egy autószerelő műhely. Fulldoklunk az égett gumiszagtól, de szerencsére rövid időn belül sikerül megfékezniük a tüzet (vagy csak simán leégett az egész tíz perc alatt).

Villa Ygatimi ugyan csak 50 kilométernyire van Curuguatytól, mégis vagy két órán át tart az út egy ütött-kopott dzsungelbusszal. A földút egészen rémes állapotban van, a portól az orrunkig sem látunk. Halál retkesen szállunk le a buszról, valamivel hét óra után. A buszsofőr a falu egyetlen szállója előtt tesz ki minket, ahol 80 000 guaraníért, kb. 18 dollárért találunk szobát. Ez az első alkalom Paraguayban, hogy kevesebbet fizetünk 20 dollárnál a szobáért. Bolíviához hasonlóan 2010-ben még Paraguay is olcsónak számított, mára bőven európai árak vannak mindenhol.

Villa Ygatimi temploma arról árulkodik, hogy a falu nem régi alapításúVilla Ygatimi temploma arról árulkodik, hogy a falu nem régi alapítású

A házi néni megosztja velünk, hogy szerinte csak privát járművel érhető el a Mbaracayú Nemzeti Park, de azért majd holnap reggel az egyik fia elkísér a park falusi irodájába, hátha ők okosabbak. Így is történik.

Az épületben csak egy őrrel találkozunk. Fogalma nincsen róla, hogyan lehet eljutni a parkba, de rátelefonál egy haverjára, akitől megtudjuk, hogy 10 óra magasságában megy egy dzsip fel az erdőbe.

11 óra felé már éppen feladni kezdjük a reményt, mikor megjelenik a szállónk előtt a dzsip. Teljesen ingyen visz fel minket a Mbaracayúba, közben egy-két aché indián falut érintünk.

- Teljesen civilizáltak. Most akarjuk rávenni őket, hogy nyissanak a turizmus felé, mert szegények, mint a templom egere - meséli a sofőrünk.

A Mbaracayú Nemzeti Parkban ilyen házakban lehet megaludniA Mbaracayú Nemzeti Parkban ilyen házakban lehet megaludni

Negyven perc elteltével befutunk a nemzeti parkba. Egy meseszép lodzs fogad minket, ahol meglepő módon már vártak ránk. Idetelefonáltak Ygatimiből, hogy érkezünk. Mikor közöljük, hogy nem tervezünk itt éjszakázni, kicsit elszontyolodnak, de azért körbevezetnek minket. Mit mondjak? Olyan bungalókat mutatnak nekünk, amilyenekben akár élni is tudnánk, nem csak megszállni egy éjszakára. Persze az ára elég borsos, majd 100 dollárba kerül egy nap a lodzson.

Megyek, megetetem magam a moszkítókkalMegyek, megetetem magam a moszkítókkal

Megtudjuk, hogy a park leglátványosabb része egy vízesés, az azonban vagy 50 kilométernyire van ide, s mivel az út rossz állapotban van, egy ideje nem látogatható. Nem marad más, minthogy végigjárjuk a lodzs környéki tanösvényeket. Látunk egy paujilt és néhány majmot, de a Mbaracayú tipikus állata minden kétséget kizáróan a szúnyog. Másfél óra leforgása alatt úgy megzabálnak minket, hogy kénytelenek vagyunk kirohanni az erdőből.

Egy gyíkfotóra futotta az erőnkbőlEgy gyíkfotóra futotta az erőnkből

A dzsip délután négy óra felé megy vissza a faluba, misére viszi a park területén működő lányiskola tanulóit. A lányoknak nagy esemény a mise, ez a hét egyetlen napja, mikor kimozdulhatnak az erdőből. 14-18 éves tinikről van szó. Gondolom, mennyire élvezik az itt tanulást.

Az iskolás lányok élvezik, ha fotózzák őketAz iskolás lányok élvezik, ha fotózzák őket

Este 7 után indul a buszunk vissza Curuguatyba. Ömleni kezd az eső, az út brutál csúszóssá válik. Egyik alkalommal a sofőr nem tudja megfogni a buszt és nekicsúszunk a támfalnak. Se előre, se hátra. Húsz perc múlva jön egy traktor és kihúz minket az árokból, de tíz perc múlva ismét beborulunk. Még vagy négyszer adjuk elő a produkciót, mire a traktoros úgy dönt, hogy inkább elhúz minket az aszfaltútig. Nem csak mi jártunk ilyen szerencsétlenül, folyamatosan árokba borult kocsikat kell kerülgessünk. Hajnali egyre esünk be Curuguatyba. Hat óra alatt sikerült megtennünk 50 kilométert.

Curuguaty terminálja mellett van egy hotel, ott veszünk ki egy szobát. Nem szoktam imádkozni lefekvés előtt, de most megteszem. Örülök, hogy nem esett bajunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Úgy vágtunk neki a Cerro Corá Nemzeti Parknak, hogy semmi infónk nem volt róla. Úgy jöttünk el onnan, hogy egy pillanatig nem lettünk okosabbak. Felejthető éjszaka után a Laguna Blancánál leltünk lelki békére. Kezdjük átvenni a vidéki Paraguay ritmusát.

A Cerro Cora Nemzeti Park mintegy öt és fél hektárnyi területével Paraguay Brazíliával határos részén terül el. A délelőtti órákban, kétnapi hidegélelemmel megrakodva robogunk ki az asuncióni terminálra, ahonnan 11 után nem sokkal indul egy busz a brazil határra, Pedro Juan Caballeróba. A terv az, hogy a Pedro Juan Caballerótól 45 km-re lévő park bejáratánál rakatjuk ki magunkat és a nemzeti park területén éjszakázunk. Asuncióntól mintegy félezer kilométert kell letudnunk, a busz ráadásul vagy két órán át tekereg a főváros utcáin, mire kiér az országútra, így előre elkönyveljük a kései érkezést.

Kiszáradt sárga mezők, pusztaságok mindenütt. Ritkán van részünk annyira unalmas utazásban, mint a mostani, Ruta 3-on való buszozás. San Estanislaótól kezdve 300 kilométeren át szinte vonalzóegyenes szakaszon utazunk, alig akad lakott település. Nagyon lassan telnek az órák. Yby Yaú tréfás nevű falujánál sötétedik ránk, így ezután már az útszéli, véget nem érő, szikkadt pusztaságokon sem legeltethetjük tovább a szemünket. Már épp azon vagyok, hogy unalmamban Endre szemöldökét cifra parkettafonásba rakom, mikor a sofőr végre hátrakiállt, hogy a két gringó megérkezett.

Egy szoborparkban aludtunkEgy szoborparkban aludtunk

Lelkesen pattanunk le a buszról, ami gyorsan továbbáll. Pár másodperc múlva eltűnik a fénye a messzeségben és olyan nagy sötét borul a tájra, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, mi több, halvány lila fogamunk sincs róla, hogy hol vagyunk és merre kellene továbbmenni. Közvilágítás nincs, lakott település se közel, se távol, sehol egy fényforrás. Egy mellettünk 180-nal elszáguldó autó lámpájánál sikerül kivennünk egy hármas kereszteződést tőlünk száz méterre egy Parque Nacional Cerro Corá feliratú táblával, ami mögött egy hepehupás földút kígyózik be az erdő mélyére.

Nem vagyok kifejezetten hanyag típus, de vannak bizonyos dolgok, amik minden igyekezetem ellenére konstans elkerülik a figyelmemet. Így van ez például a fejlámpám elemcseréjével, ami érdekes mód sohasem egy boltban jut az eszembe, hanem mindig egy erdőben az éjszaka kellős közepén. Pont mint most. Az enyém öt perc séta után totál lemerül, Endréé még pislákol valamicskét. Tapogatózva haladunk lépésről lépésre a titokzatos ösvényen, amiről halvány sejtelmünk sincs, hogy hová visz. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy ne térjünk le róla, nehogy a sötétben sikerüljön mérgeskígyóra lépni. Így megy ez már vagy negyven perce, amikor generátor zajára leszünk figyelmesek. Pár perc múlva egy hatalmas kerttel körülvett házat látunk a földút szélén, amiről még azt is készséggel elhinném, hogy a Vasorrú Bába lakik benne a Jancsi és Juliskából. Nagy kár, hogy nem mézeskalácsból van.

A Cerro Corá szirtjei messze vannak a hegytől, de legalább nincsenek legelőkA Cerro Corá szirtjei messze vannak a hegytől, de legalább nincsenek legelők

Odabenn égnek a lámpák. Éljen! Meg vagyunk mentve. Csengő nincs, kiáltásra semmi válasz nem érkezik. Endre bekopog. Egy csaj nyit ajtót egy parányi gyerekkel a kezében. Férje a parkőr pár napra a városba távozott. A nő azt mondja, hogy innen 200 méterre az erdőben van egy kemping, ott felverhetjük a sátrunkat éjszakára. Visszamálházzuk a hátunkra a 20 kilós zsákokat és továbballagunk 200 métert, majd 500-at, majd egy kilométert, meg még kettőt, de a kemping sehol, minden korom sötét. Nem tudom, hogy a helyi iskolákban hogyan tanítják a mértékegységeket, de hogy a paraguayi 200 méter több mint három kilométer, abban biztos vagyok. A fáradtságnak azon a szintjén vagyunk, hogy arról kezdünk tanakodni, miként verünk sátrat az erdő kellős közepén, amikor fény tűnik fel a távolból. Negyed óra múlva egy nagy, lámpákkal kivilágított tisztásra érkezünk, aminek közepén díszeleg egy több méter magas nonfiguratív emlékmű, alatta néhány paraguayi híresség fekete mellszobrával és egy hosszú emléktáblával. Nem fér hozzá kétség, hogy ez nem kemping, de egy métert nem vagyok hajlandó továbbcipelni a zsákomat. Szerencsére Endre is hajlik rá, hogy itt töltsük az éjszakát.

Imádok a szabadban éjszakázni és ez ma éjjel sem volna másképp, ha nem zavarná egy motoros fűrész hangja az idillt. Gyanítjuk, hogy illegális fakitermelés folyik az erdőben, ami ráadásul egészen hajnalig tart. Kicsit gyűrödten ébredünk, nem sokkal napkelte előtt. Most már tisztán kivehetők a mellszobrok, amik azt a húsz nemzeti hőst ábrázolják, akik az 1870-es Brazília ellen folytatott harcokban vérüket adták a hazáért.

A nemzeti hősök mellszobraiA nemzeti hősök mellszobrai

Sátrat bontunk, majd elindulunk vissza a parkőr házához, hogy a nagy zsákokat hátrahagyva bejárjuk a park nagy részét. A tegnapi háznál nincsen senki, de pár méterrel odébb rábukkanunk a parkőrség irodájára, amit tegnap a sötétben nem vettünk észre. Az épület nyitva, az iroda azonban üres, eltekintve néhány kitömött állattól. A csomagtól való megszabadulás kísérlete kudarcot vall, infót szerezni sem sikerül senkitől. A mai túrának valószínűleg lőttek, de mivel a köd amúgy sem akar felszállni, gyorsan túltesszük magunkat a csalódáson.

Visszakutyagolunk a Ruta 5 névre hallgató tűegyenes főútra, ahol minden autó 200 km per órával repeszt el mellettünk. Stoppolásra semmi esély, mert mire valaki ekkora sebességnél a volán mögött felfogja, hogy stopposokat látott, már rég a következő kilométerkőnél jár. Egy menetrend szerinti ócska buszt sikerül leintenünk, ami a brazil határról Yby Yaú parányi falujáig közlekedik.

Buszra várunk a nemzeti park bejáratánálBuszra várunk a nemzeti park bejáratánál

Yby Yaú egy igazi kis porfészek, nem egyéb néhány omladozó háznál. Egyetlen érdekessége, hogy az út úgy ötven kilométer után itt végre kanyarodik egyet. Átszállunk egy másik buszra, ami Santa Rosába megy. Nem olcsó. Azt már eddig is láttuk, hogy Paraguayban rövid távra pofátlan jegyárakat mondanak, de az alig másfél órás útért lehúzni a turistát húsz dollárra, igazán nem szép dolog.

Az éjszakát Santa Rosában töltjük. Az egyetlen dolog, amiről a falu híres lehetne, hogy ennek a terminálján készítik a világ legborzalmasabb empanadáját száraz és íztelen húsgalacsinokkal töltve. Legalább olcsó, így másnap reggelre is csomagolunk belőle, amikor a Laguna Blancához indulunk.

Már napfelkeltekor ott toporgunk Santa Rosa poros terminálján, nehogy lekéssük a napi egyetlen, reggel 7-kor Capitán Badóba tartó járatot. Szólunk a sofőrnek, hogy a park bejáratánál tegyen le. A srác szűk egy óra múlva egy végtelen pusztán átvezető, vörös porral borított földúton int, hogy le kell szállnunk, majd miután lecihelődünk, finoman gázt ad, és ahogy elhajt, tetőtől talpig beterít minket a vörös homokkal.

Irány a Laguna Blanca!Irány a Laguna Blanca!

A bejárattól jó két kilométeres ösvény vezet tovább egy szántóföldön keresztül, amit egy újabb két kilométeres erdősáv követ. Itt sincs egyetlen teremtett lélek sem rajtunk kívül, de annyiból jobb a helyzetünk a Cerro Corához képest, hogy legalább nem éjszaka kellős közepe van. Már épp kezdek bepöccenni azon, hogy megint órákig a nyakunkban egy 20 kilós zsákkal kell koslatni a negyven fokos hőségben, amikor megjelenik mögöttünk egy utánfutóval ellátott motor, amit egy európai csaj vezet.

Lucy egy 30 éves angol biológus. Négy éve érkezett, hogy megírja a doktori disszertációját, ami nem tartott volna ilyen sokáig, csakhogy közben annyira megtetszett neki ez a vidék, hogy itt ragadt. A platón egy kínai csajt szállít, aki pár hónapja a nemzeti park biológiai állomásán önkénteskedik. Elvisznek minket a kempingig, ami nagy segítség, mivel - utóbb kiderül - még félúton sem voltunk.

Privát ÉdenkertPrivát Édenkert

A kemping pár bungallóból áll, közvetlenül a Laguna Blanca partján. Néhány helyi férfi tisztogatja a parkot, egyikük azonnal odalép hozzánk, üdvözöl, majd megmutatja azt a helyet, ahol 60 000 guarani (kb. 3800 Ft) fejében sátrat verhetünk. Az étel és az ivóvíz problémás kicsit, mivel nem jeleztük előre a jöttünket, és a kemping közelében több tíz kilométeres körzetben nincsen hely, ahol élelmiszert lehetne beszerezni. Szerencsére ebédre és vacsorára még tudnak nekünk főzni valamit, de reggelink már nem lesz.

Endre madarakat hajt a dzsindzsábanEndre madarakat hajt a dzsindzsában

Sátorállítás után lemerészkedünk a partra, ahol az angol csaj maradásának oka világossá válik. Az erdő közepén megbúvó Laguna Blanca kristálytiszta fehér vize, a számtalan madár, a napfény, a csend, a nyugalom és az örök nyár nyilván hívogatóbb a szürke, csapadékos szigetországnál. Az egész olyan, mint egy földi Paradicsom. Teljesen ledöbbenek, mikor a kemping üzemeltetője wifi-kódot tartalmazó cetlit biggyeszt elém az asztalra. Ráadásul működik is a net.

A délután kellemes láblógatással és fotózással telik. Naplemente előtt két kajakot bérlünk és madárlesre indulunk. Akár krokodillal is találkozhatnánk, de mivel ma ülök életemben először kajakban, nem bánom, hogy csak barátságosabb állatokba botlunk.

Fütyülő gém hallal a karmaibanFütyülő gém hallal a karmaiban

Telihold van, ilyen hatalmasnak még életemben nem láttam. A fénye tökéletesen bevilágítja az egész partszakaszt, így fejlámpa nélkül is ügyesen kerülgetjük a homokból előbújó termetes orrszarvúbogár-gyerekeket. Korán nyugovóra térünk, mert holnap több kilométeres séta vár ránk vissza a kijáratig, ahonnan tovább akarunk utazni a Mbaracayú Nemzeti Parkba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Paraguayba az ember nem azért utazik, hogy világhíres épületeket vagy természeti szépségeket lásson. Leginkább azért nem, mert látványosságokkal az ország nem igazán rendlekezik. Persze, aki keres, az talál. Ráleltünk például egy nagyon szép bazilikára, s azt is megtudtuk, hogy Paraguay egyik legexkluzívabb kisvárosát sok magyar származású család lakja. Ja, a pacalt pedig ki lehet rántani.  

Szeretnénk bejárni Asunción környékét, erre a legjobb kiindulópont a fővárostól egy órányira fekvő Caacupe. Paraguaynak ezen a részén Magyarországhoz hasonló táj fogad: legelők és szántóföldek nyújtóznak a messzi távolba. Kókadtan pislogok kifelé az ablakon a negyven fokos hőségben, a végeláthatatlan mezőkről kitikkadt tehenek bámulnak bambán vissza rám. Nem túl izgalmas a látvány, aztán egyszer csak elérjük a várost szegélyező lankás, zöld dombokat.

A caacupei bazilika frontjaA caacupei bazilika frontja

A 16. század derekán egy keresztény hitre tért guaraní szobrász - bizonyos José - betért az erdőbe, hogy jó minőségű fát vigyen a tobati ferences misszió templomának díszítéséhez. Az erdőben mbayá vadászokba botlott. A mbayák agresszív népek voltak, nem kedvelték sem a spanyolokat, sem pedig azokat az őslakosokat, akik magukra vették a misszionáriusok keresztjét. José rettenetesen kétségbe esett, félt, hogyha észreveszik, hidegvérrel meggyilkolják, így imádkozni kezdett Szűz Máriához. Mária megjelent neki és guaraníul így szólt: Ka'aguý cupe-pe!, ami annyit tesz: Rejtőzz a mate fák közé! A guarani indián úgy is tett, így a mbayák nem vették észre; túlélte a kalandot.

Menekülésének örömére José hazavitt egy szép fatörzset, amiből hálája jeléül két Mária szobrot faragott. Az egyiket Tobati templomának adományozta, a másikat pedig - emlékként a túlélésére - megőrizte.

A bazilika oldalrólA bazilika oldalról

Néhány évvel később az Ypacaraí-tó vize megáradt, elöntötte a völgyet. Sokakat elvitt az ár, José faragott Mária-szobrát is magával ragadta. A helyiek úgy gondolták, hogy elérkezett a vég, így más remény nem lévén imádkoztak, ahogy a misszionáriusoktól tanulták. Luis de Bolaños atya megáldotta a vizet, mire az ár lassan elkezdett visszavonulni.

A víz tetején az emberek egy lebegő táskát pillantottak meg. Felnyitották, s benne a José által faragott szobrocskára bukkantak. Csodának tartották, hogy a szobor megmenekült, így - José vezetésével - kegyhelyet építettek neki. A csoda hallatára özönlöttek az emberek a kápolnához, amit Mária szavaira megemlékezvén Caacupéra kereszteltek. Sokan nem kizárólag zarándokként érkeztek, egyenesen a kápolna mellé költöztek. Így lett Caacupe Paraguay vallási központja, bár a bazilika csak a 20. század második felében készült el.

A bazilika hátulrólA bazilika hátulról

A caacupei Szent Szűz napja az ország legnagyobb fesztiválja. December 8-án több tízezer belföldi turista lepi el az utcákat, máskor viszont - mint például ma - a fehér bazilika meghitt magányában álldogál csaknem üresen, de annál büszkébben egy domb tetején.

A bájos városka központjában pattanunk le a buszról és áttörtetünk a giccses, kék ruhás Mária-szobrocskákat kínáló utcai árusok között. A bazilika belsejében egyetlen freskó sincsen, de hála a színes üvegablakoknak az elegáns, fehér falak mégsem tűnnek unalmasan egyhangúnak. Az ablakokon sejtelmesen átszűrődő napfény egy kis vidámságot kölcsönöz a bazilikának, mindenütt színes formákat rajzol a szemközti oldalra. Azt kell mondjam, hogy ez az egyik legszebb szentély, amit Dél-Amerikában láttam.

Én az Ypacaraí-tó partjánÉn az Ypacaraí-tó partján

Rövid séta után ismét buszra pattanunk, mert ha már erre járunk, az Ypacaraí-tavat is szeretnénk látni. Erre a legalkalmasabb célpontnak San Bernardino városkája tűnik, ami az ország elitjének és a fővárosi fiatalságnak a kedvelt nyaralóhelye. A buszunk egy hármas elágazáshoz szállít bennünket, ahol 10 percet várakozunk egy másik, már közvetlenül San Bernardinóba tartó járatra.

Minden oldalról pazar nyaralók, medencével ellátott, burjánzóan zöld kertek szegélyezik a tóhoz vezető, egyébként meglepően csendes főutcát. Jövőbeni Mirador túrák szervezése okán betérünk egy többszáz éves, antik épületből kialakított luxushotelbe, aminek teraszáról pillantjuk meg először az Ypacaraí-tavat.

A parton tett sétánk azt az érzést kelti bennünk, mintha Csopakon járnánk, csak az a különös, hogy a 30 fokos hőmérséklet ellenére a strand teljesen kihalt. A paraguayi időjárás szerint ez a hónap még télnek számít, tehát nincs főszezon. A vízen egy kis vitorlás ringatózik, rajta egy fickó tesz-vesz. Mikor megpillant minket, azonnal ránk akar sózni egy hajókirándulást. A borsos ára miatt ettől most eltekintünk, de azért váltunk a férfivel pár szót, már csak azért is, mert a ladikján feltűnik a magyar, a német és az osztrák lobogó.

Magyar zászló egy paraguayi hajónMagyar zászló egy paraguayi hajón

A fickó azt mondja, hogy San Bernardinót az 1800-as évek végén pár német család alapította, és az első telepesek európaiak, főként magyarok, németek és osztrákok voltak. Néhány évvel a megalapítása után a falu a szomszédos országok lakóinak körében is népszerűvé vált. Több tucat korabeli híres ember vett házat a tó partján, rendszeresen itt vakációzott például az egykori nicaraguai diktátor, Anastasio Somoza García, de szívesen nyaralt itt Marlene Dietrich, német színésznő és a Kis herceg írója, a Saint-Exupéry is.

Szépnek szép, de hol árulják itt a tejfölös lángost, meg a főtt kukoricát? Sehol. Kopog a szemünk az éhségtől. Nem akarjuk a napi budgetet elkölteni egy ebédre, ezért a part közelében lévő Burger Kingbe térünk be egy hamburgerre. Vélhetően ez a világ legdrágább gyorsétterme, mert egy Magyarországon 300 forintos szendvicset 800 forintos áron akarnak velünk megvetetni. Korgó gyomorral távozunk és utazunk tovább Loma Grandéig, majd onnan újra a fővárosba.

A rántott pacal jóA rántott pacal jó

Majd éhen halunk, mire végre találunk egy helyi kifőzdét, ahol rábeszél minket a pincér egy rántott pacalra. Otthon eszembe nem jutna kirántani a pacalt, de a paraguayiak ebben kreatívabbak nálam. Azt kell mondjam, hogy igazuk van; a pacal jó bepanírozva. Reméljük, azért nem üli majd meg a gyomrunkat. Már csak azért is, mert holnap hosszú út elébe nézünk; néhány napra felutazunk Paraguay északi szegletébe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Dél-Amerika legnehezebb stoppos útja Bolívia és Paraguay között vezet. Egy 450 kilométeres, nyílegyenes útról van szó, amin a világon nem megy semmi. Annak ellenére nem járnak rajta kocsik, hogy ez a két ország között az egyetlen út. Átjutottam rajta, amit egy puma raguval ünnepeltem meg. 

Repüljünk vissza időben és térben egy kicsit. Néhány nappal ezelőtt még a bolíviai Villamontesben voltunk, ahol döntenünk kellett, miként jutunk Asunciónba. Vagy végigsoppolunk a paraguayi Chacón, vagy lemegyünk Argentínába és a határ mentén utazva jutunk el a fővárosba. Ez utóbbi mellett döntöttünk, mert 2010-ben én már egyszer megcsináltam a stoppos verziót, s hát nem volt könnyű.

Bolívia és Paraguay nem szeretik egymást. Olyannyira kerülik egymás társaságát, hogy bár szomszédok, szinte semmilyen gazdasági kapcsolat nincs a két ország között. Buszok sem közlekednek, kivéve egyet, ami Santa Cruzból Asunciónba megy. Hajnali 2 órakor áll meg Villamontesben, ha van felszálló utas. 2010 júliusában lett volna egy, én. Persze csak akkor, ha a paraguayi Filadelfiáig (ami a táv mindössze harmada) ne akarták volna a teljes menetdíjat felszámolni. De felszámították. Nem voltam hajlandó (és nem is tudtam) 120 dollárt fizetni egy 450 kilométeres útért, így hát maradt a stoppolás, amiről a legtöbb stoppos oldal csak úgy nyilatkozik, hogy aki megcsinálja, az menő.

450 kilométer Filadelfia. Első körben a határra kellett volna eljutnom valahogy, de hogyan? A villamontesi szállómon nem tudtak segíteni, így fogtam magam, vettem két empanadát és egy fél literes kólát, majd kisétáltam a városka szélére, hátha történik valami.

Másfél óra ácsorgás után megállt egy rozoga kombi.

- Miénk az utolsó ranch Bolíviában. Odáig el tudunk vinni, de onnan még 40 kilométer a határ - ajánlotta fel az öt fickó a szolgáltatását.

Hely csak a csomagtartóban volt, de ott se sok, mivel az öt fivér egy több napos pecatúráról jött éppen, így a kocsi hátulja tömve volt hallal. Beültem a pikkelyes jó fejek közé, majd nekivágtunk a Gran Chacónak. Az út annyira poros volt, hogy gyakran én is csak tátogtam levegő után kapkodva, mint a halak.

Másfél óra múltán megérkeztünk egy Ibibobo nevű faluba, ahol mindenki piacolt. Az út szélén láttam buszokat, így hát gondolom, idáig el lehet jutni tömegközlekedve is. Újabb húsz perces kocsikázás után megérkeztünk a ranchez, aminek bekötőútjánál a srácok kiraktak. Adtak egy üveg vizet és jelezték, hogyha bármire szükségem van, innen egy kilométerre van a házuk. Megköszöntem a segítségüket, és lecuccoltam az egyik fa tövében.

Klasszikus kép a Gran ChacórólKlasszikus kép a Gran Chacóról

Egy órán át semmi nem érkezett. Délelőtt 11 órát mutatott az óra, mikor eldöntöttem, hogy nem ücsörgök tovább. A határ innen csak 40 kilométer, így ha kilépek, naplementére ott lehetek. A Nap erősen tűzött, így kitartásom idejekorán lanyhulni kezdett. Éppen kezdtem volna feladni, mikor autózajra lettem figyelmes. Visszanéztem és láttam, ahogy a horizonton egy dzsip felveri a port. Meg vagyok mentve! A kocsi elején két zászló, egy bolíviai és egy paraguayi lobogott. Lassítás nélkül húzott el mellettem.

Nem tudtam hova tenni a dolgot. Mi az, hogy csak így itt hagyott a semmi közepén? Még fel sem ocsúdtam a meglepetésből, mikor újabb kocsi zajára lettem figyelmes. Mégegy felzászlózott dzsip jött, de az sem állt meg miattam. Kezdtem nagyon felhúzni magamat, így a harmadik dzsip elé egyszerűen beálltam. Megállt.

- Az első kettő itt hagyott, ti ne tegyétek - kezdtem in medias res a beszélgetést.
- Hova mész?
- Filadelfiába.
- Ember! Az vagy 400 kilométer ide.
- Tudom, azért állítottalak meg titeket - mosolyodtam el.
- Nem tudunk elvinni. Tele a kocsi cuccal - ekkor benéztem a hátsó ülésre és láttam, hogy nem hazudnak - Az első két kocsi is pont ezért nem állt meg.
- Hány kocsi van? - érdeklődtem.
- Összesen 12. Egy expedícióról jövünk, most ért véget. Intsd le valamelyiket mögöttünk, talán szerencsével jársz.

Úgy jártam. Az ötödik dzsipben bár ugyanúgy nem volt hely, mint az első négyben, de a tetőcsomagtartójuk legalább nem volt tele. Felültettek a dzsip tetejére, menetiránynak háttal, hogy a lábamat rá tudjam tenni a hátsó ajtóra szerelt pótkerékre.

Üdvözlet 2010-bőlÜdvözlet 2010-ből

Egy óra tömény pornyelés után megérkeztünk a határra. A bolíviaiak nem sokat foglalkoztak velem, simán benyomták a pecsétet az útlevelembe. Nem úgy a paraguayiak. A határőr azonnal leparancsolt a tetőről és követelte, hogy mutassam be a vízumomat.

- Magyar állampolgár vagyok. Nem kell vízum Paraguayba - okoskodtam.
- Szerintem meg kell - jött a meglepő válasz.
- Ha nekem nem hisz, nézze meg a számítógépén.
- Itt nincs számítógép. Áramunk sincsen. Fogadja el, hogy magának kell vízum Paraguayba.
- Értem. És akkor most mi a teendő?

Na, ezzel feladtam a leckét. Ha nem enged át, akkor a nyakán maradok, mert innen se előre, se hátra. Odalépett néhány srác az expedíciós csapatból:

- Ne szívózz már, öreg! Csak egy ártalmatlan turista - álltak ki mellettem, körbe állva a határőrt.

A fickó látta, hogy nincs sok esélye, így visszaadta az útlevelemet azzal a feltétellel, hogy első utam Mariscalba vezessen és tudakoljam meg, kell-e nekem vízum. Éppen indultunk volna tovább, mikor a magánytól megtébolyult határőr ismét odaszólt:

Rövid hajjal a paraguayi határonRövid hajjal a paraguayi határon

- Ez így nem lesz jó. Paraguayban tilos a tetőn utazni, úgyhogy szálljon le szépen!

Köcsög! Miközben pakoltam le a zsákomat, a sofőr odalépett hozzám:

- Szard le ezt az elmebeteget! Egy kilométerre innen van egy kiálló. Ott bevárunk.

A konvoj elment, én pedig leültem a határőrség lépcsőjére, hogy ne legyen feltűnő a trükk.

- Ne itt ücsörögj! Ez hivatalos épület! - szemétkedett tovább a szerv.

Arrébb telepedtem. Kevés vizem maradt, de mikor kérni akartam, a köcsög simán kiröhögött:

- Mit gondolsz, gringó? Ez itt egy kocsma? Miért nem hoztál magaddal elég vizet?!

Higgadt maradtam. Két perc ücsörgés után felpattantam, zsákomat a hátamra kaptam és elindultam a megbeszélt helyre.

- Hova mész, te idióta? - szólt utánam a határőr.
- Filadelfiába - dobtam neki a választ úgy, hogy vissza se fordulam.
- Menj csak! Majd megdöglesz a szomjúságtól!

A konvoj nem hagyott magamra. Ott állt mind a 12 dzsip. Mikor megérkeztem, óriási üdvrivalgás fogadott.

- Gyere cimbora! Igyál velünk egy sört! - nyomtak a kezembe egy dobozos Huarit.

Hat órán át mentünk egy majdnem nyílegyenes úton Mariscalig. A paraguayi oldalon szerencsére aszfaltozott volt az út, így csak a menetszéllel és a napfénnyel kellett megküzdenem, a porral nem.

Bevárt az egész konvojBevárt az egész konvoj

Naplementére értünk be Mariscalba, az első paraguayi településre. A határőrök itt tökjó fejek voltak, simán megadták a belépő pecsétet. Mikor mondtam, hogy kollégájuk a tényleges határon mekkora paraszt volt, csak legyintettek:

- Az egy elmebeteg! Évek óta ott van, teljesen kifordult magából. Minden külföldivel köcsögösködik.

Mivel a konvoj nem akarta útba ejteni Filadelfiát, így egyesével elköszöntem tőlük, cserébe ők egy hangos 'Viva Hungría!' felkiáltással búcsúztattak. Kiültem az út szélére, hátha fogok egy kocsit, de este nyolc óra felé odalépett hozzám a határőr:

- Innen ilyenkor már nem indul semmi Filadelfiába. Holnap délután egykor az egyik ranchről megy egy gyümölcsszállító furgon, ő majd elvisz.
- Oké. És hol tudok itt megaludni? - kíváncsiskodtam.
- Hát, hotel az nincs, de nekünk van egy téli lakunk. Mikor esik az eső, ott rendezzük be az irodát. Ilyenkor nincs benne semmi, csak néhány pók és egy ágy. Azon elnyúlhatsz.

Nem hazudott a fickó. A bódé tele volt tarantulákkal, az ágy alatt pedig döglött egér figyelt. Nem számított. Átstoppoltam a Gran Chacón, ez a fontos.

Másnap reggel iszonyú gyomorkorgásra ébredtem. A tegnapi két empanadám már rég elfogyott, azóta mindössze egy sört ittam. Kikászálódtam a bódéból és átmentem az őrség nyári rezidenciájába. A két határőr rövid gatyában, pólóban és papucsban fogadott, semmi uniformis.

- Éhes vagy? - tették fel a már régen várt kérdést.
- Eléggé.
- Pumát eszel?
- Micsodát??? - esett le az állam a meglepődéstől.
- Az indiánok tegnap délután kilőttek egy pumát a falu határában. Itt ritkán eszünk húst, úgyhogy ha van valami, nem hagyjuk ki - magyarázta a pumafogyasztás okát az őr.

Ez egy darab pumahúsEz egy darab pumahús

Olyan éhes voltam, hogy rábólintottam. Persze a hús még nem volt elkészítve, így segítettem feldarabolni a pumát. Tüzet raktunk, majd megrilleztük szegényt.

- Gyakran esztek ilyesmit? - kíváncsiskodtam.
- Előfordul. De el ne áruld senkinek! Ez illegális. Bár itt semmi nem az.

Délben elkészült az ínyencfogás. Mit mondjak? Ennél rosszabbat még nem nagyon ettem, néhány falatnál több nem ment le a torkomon. Mintha egy sós szivacsot rágtam volna. Nem ragozván tovább, itt egy videó arról, miként is készül a puma ragu paraguayi módra:

Pontban egykor befutott a gyümölcsszállító. Teljesen ingyen fuvarozott el a 80 kilométerrel arrébb fekvő Filadelfiáig. A városka úgy nézett ki, mint egy 18. századi német település. Nem véletlen, hisz a Gran Chaco fővárosát német telepesek alapították. A legtöbb épület vörös téglából lett megépítve, fekete cseréptetővel. Ami szembetűnő volt, hogy egy lélek nem volt az utcákon. A porban ördögszekerek gurultak, a házak előtti cégéreket nyikorogva lengette a szél. Hova csöppentem? Egy western filmbe?

Jó húsz percen át bóklásztam, mire egy hotelre bukkantam. A recepción sem volt senki. Valami ronda vírus pusztítota ki az itt élőket? Nyomtam a csengőt mint a bolond, közben folyton hátrapillantottam, nincs-e mögöttem egy zombi. Furcsa érzés betoppanni egy kihalt városba. Épp kezdtem volna magamat összecsinálni az odaképzelt élőholtaktól, mikor megjelent egy srác. Vörös volt a feje, tajtékzott és üvölteni kezdett velem:

- Mi a k..va anyádat nyomod azt a csengőt?
- Szobát szeretnék kivenni - szontyolodtam el.
- Ilyenkor? Elment teljesen az eszed? Mindjárt kezdünk az olaszok ellen. Tedd le a cuccodat és gyere meccset nézni.

Teljesen kiment a fejemből, hogy ezen a napon játszik Paraguay az olaszokkal a vb-n (2010 nyarán történt mindez, ha eddig nem mondtam volna). Ledobtam a zsákomat és követtem a srácot. Egy TV-t ült körbe vagy száz falusi, mindegyik paraguayi mezbe öltözve. Ha jól emlékszem, 1:0-ra mentek az olaszok, mikor a TV egyszer csak bemondta az unalmast. Iszonyú pánik tört ki a nézők körében. Egy ideig ütötték-verték a készüléket, majd felkiáltottak, hogy irány a pláza, ott van kivetítő. Engem is beraktak egy kocsiba, és mentünk konvojban a bevásárlóközponthoz.

Odabenn vagy kétezer ember bámulta a meccset. Én ilyet még nem láttam. A két hónapos csecsemők fejét nemzeti színűre festették, de a 80 éves kukoricaárus néni is focimezben járt-kelt a tömegben. 1-1 lett a vége, amitől megőrült mindenki. Az utcákat ellepték az ünneplők, órákon át petárdáztak. Akkora volt az öröm, hogy a bankok még este hatkor sem nyitottak ki. Végül sikerült pénzt váltanom, így a szobát is ki tudtam fizetni.

Másnap reggel buszt fogtam Asunciónba. Megcsináltam a majdnem lehetetlent; átkeltem a Gran Chacón. Menő vagyok?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Asunciónban az elnöki palota egy favella kellős közepén áll. Az az elnöki palota, amit egy magyar építész tervezett 200 éve, s amiben első szabadon választott elnökként egy magyar ember székelt. Ha már ennyi magyar vonatkozása van Paraguay fővárosának, hogy lehet, hogy pont engem, egy magyar lányt akartak fényes nappal kirabolni az utcán? 

Ahogy a péntek délutáni csúcsforgalomban araszolgat befelé a buszunk a szedett-vedett épületekkel szegélyezett, szmogos főúton, az embernek ugyanaz a nyomasztó érzése támad, mint Peru vagy Bolívia bármelyik jellegtelen nagyvárosának lepukkant külkerületében. Röpke két óra alatt sikerül megérkeznünk a központba a 20 kilométerre fekvő Clorindából.

Megfizethető szállás keresésére tett első kísérletünk a Nuestra Señora de la Asunción névre hallgató főtér közelében csúfos kudarcot vall. Másfél órás próbálkozás után a Plaza Uruguay szomszédos utcájában kötünk ki, annak az idős hölgynek az ősrégi házában, aki több mint négy évvel ezelőttről név szerint emlékszik Endrére, az 'hungaróra'.

A Torre Icono Paraguay legmagasabb épületeA Torre Icono Paraguay legmagasabb épülete

A szoba nem szép, de legalább vannak benne antik bútorok, még ha azok ajtaját kinyitni nem is lehet. Bár a szálló nagyon messze van a luxustól, így is súrolja a napi költségvetés erre szánt összegének felső határát. Paraguay kétségkívül nem lesz olcsó mulatság, ez már most tisztán látszik.

Másnap Endrének dolga van, így a szálláson marad, amíg én elugrom a mosodába. Asunción  nem tartozik a legveszélyesebb latin nagyvárosok közé, így nyugodtan sétálok az utcán. Rablóra Dél-Amerikában legkevésbé a paraguayi főváros kellős közepén, egy derűs, napfényes, csendes szombat délután számítok. Igaz, az ebéd utáni szieszta itt is legalább olyan komoly dolog, mint a déli szomszédnál, így az utcákon ezidőtájt rajtam kívül legfeljebb csak néhány kóbór kutya csavarog. Mindkét kezemben egy-egy jókora csomag szennyes ruhával, hátamon pedig egy kis hátizsákkal épp a szállástól két utcányira lévő lavandería felé ballagok, amikor egy mezítlábas, elhanyagolt külsejű kölyök kerül elő valahonnét, és egy kést kotor elő a pólója alól.

Katona a parton sütkérezik, engem meg simán kirabolnak pár utcával odébb Katona a parton sütkérezik, engem meg simán kirabolnak pár utcával odébb 

- Tegyél le mindent, ami nálad van! - szól rám komoly arccal, miközben nyugtázom, hogy a srác nem lehet több 15 évesnél.

Elképzelem, ahogy kibontja a táskákat és megtalálja az értékes zsákmánynak vélt koszos alsógatyákat és büdös zoknikat. Röhögőgörcs kap el. Az a mellékes apróság, hogy a hátamon is van egy zsák benne "egy kevés" dollárral, egy bankkártyával és az útlevelemmel, már teljesen elkerüli a figyelmemet. Viselkedésemmel akár magamra is haragíthatnám a suhancot és akkor lehet, belemártaná a bicskát a hátamba, de nem így történik. Teljesen lefagy, először nem is tudja, mitévő legyen, majd zavartan elteszi a bicskát és csendesen eloldalog, mintha amúgy csak jó napot szeretett volna kívánni. Én meg örülök, mint majom a farkának, hogy egyetlen hajszálam sem görbült meg, és még az értékeimtől sem lettem megszabadítva. Azért megfogadom, hogy amíg Asunciónban vagyunk, többé egyedül nem teszem ki a lábam az utcára.

A másnap a városnézésé. A vasúti múzeumba véletlenül tévedünk be. Az egész olyan, akár egy rég elfeledett és magára hagyott vasútállomás, aminek egyik vágányán egy anno gőzzel hajtott, megrozsdásodott mozdony álldogál egy hozzáláncolt vasúti kocsival, amit szintén megevett már az idő vasfoga. Nagyon szeretem a régi vonatokat, de Bolíviában ennél sokkal régebbi darabokhoz is volt már szerencsénk Uyuní környékén. Mivel a bejáratnál nincsen senki és a vonat környékén sem látunk egy teremtett lelket sem, csak akkor esik le, hogy egy múzeumban járunk, mikor kifelé elkap egy egyenruhás őr és legombol rólunk egy jelképes összeget belépő gyanánt.

A Vasúti Múzeum épületeA Vasúti Múzeum épülete

Asunción Dél-Amerika egyik legrégebbi városa, amit Juan de Salazar és Gonzalo de Mendoza alapított 1537-ben. Rövidesen a spanyol gyarmati közigazgatás központjává vált. Innen indultak a későbbi expedíciók további területek és nemesfémek felkutatására, amik később más nagyvárosok megalapításához vezettek, ezért Asunciónt a Városok anyjának is nevezik. Ennek ellenére, aki azt várja tőle, hogy egy második Granada, az nagyot fog csalódni, mivel Paraguay fővárosa kifejezetten csúnya.

Délutáni sétánk a Rio Paraguay partján álló Palacio de los Lópezhez, vagyis a López Palotájához visz. Azon túlmenően, hogy a koloniális jegyeket is mutató neoklasszicista épület a paraguayi elnök és a mindenkori kormány hivatala, nekünk magyaroknak több szempontból is érdekes. Az egyik az, hogy a Budapesten született Wisner Ferenc tervezte az 1800-as években. Amire talán ennél is büszkébbek lehetünk, hogy miután 1993 májusában megrendezték az ország első demokratikus választását, a debreceni Vámosy József leszármazottja, bizonyos Juan Carlos Wasmosy foglalhatta el az elnöki széket, amiben egészen 1998. augusztus 15-ig ült. Az, hogy kormányzati működése mit hozott az ország életébe, máig vita tárgya, de tény, hogy vele lezárult a politikai anarchia, amit konstans nemzetközi konfliktushelyzetek és belső viszályok jellemeztek. Elnöksége alatt Paraguay csatlakozott a Mercosurhoz, vagyis a Mercado Común del Sur néven ismert nemzetközi kereskedelmi szervezethez.

Elnöki palota

Az elnöki palota most és négy évvel ezelőttAz elnöki palota most és négy évvel ezelőtt

Wasmosy soha nem feledkezett meg származásáról. Elnöksége második évében a magyar-paraguay-i kapcsolatok javítása címén Budapestre, illetve Debrecenbe látogatott, 1997-ben pedig Göncz Árpádot látta vendégül Paraguayban.

A Palacio de los Lópeztől egy köpésre van a Rio Paraguay. A parton végigfut a főváros vadonatúj sztrádája, ott, ahol négy éve még a nincstelenek bádogvárosa állt. A nyomortelep nem tűnt el, csak odébb költözött. Most a pár sarokkal odébb található Cabildo előtti parkot sajátították ki a szegények, akik néhány évvel ezelőtt az aktuális politikai hatalom intézkedései ellen tüntetve lakták be az elnöki palota környékét. Megfogadták, hogy addig nem tágítanak, amíg nem szereznek érvényt követeléseiknek. Ígéretüket megtartva, maradtak. Uszadékfából, farostlemezekből és laminából felépítették Asunción szégyenfoltját, favellává alakítva az elnöki palota környékét. Sok nyomortelepet láttam már utazásunk során, de ilyet még sehol.

A kép négy éve, az elnöki palota melletti parkból készültA kép Endre 2010-es paraguayi útja alatt készült, az elnöki palota melletti parkból

Nem tűnik veszélyesnek, így keresztülsétálunk rajta. Az asszonyok összegyűlnek egy-egy viskó sarkán trécselni, a férfiak ősrégi tévét szerelnek, esetleg kártyáznak, közben az utcakölykök között kinevelődik a jövő ígéretes futball nemzedéke. Lépten-nyomon odaszólnak, hogy készítsünk fotót róluk, vigyük hírét annak, hogy ők máig kitartanak. Nem tudom mennyien élhetnek így, de legalább háromszáz viskó áll a parkban és mind lakottnak tűnik.

Nyomortelep a város közepénNyomortelep a város közepén

Nem hagyjuk ki a Panteón Nacional de los Héroes, azaz a Hősök Nemzeti Panteonját sem, ami az argentin-brazil-uruguayi szövetség ellen a hazájukat halálukig védő paraguayiaknak állít emléket, katonák és civilek síremlékeivel. Bár az 1800 években kezdték építeni, a háborúk miatt csak 1936-ra készült el.

Paraguay nemzeti büszkesége, a PanteónParaguay nemzeti büszkesége, a Panteón

Délutánra a városi botanikus kertet tervezzük. A házinénink javaslatára felpattanunk egy zsúfolásig telt helyi járatra, de mivel az LP által említett isteni kertet senki sem ismeri, lövésünk sincsen, hol kellene leszállnunk. A központtól mintegy 40 saroknyira, a város legelitebb zónájában pattanunk le. A helyiek hol jobbra, hol balra küldözgetnek, de a park csak nem kerül elő. Növénykert helyett kénytelenek vagyunk beérni a kacsalábon forgó hatalmas villák burjánzó udvarainak kerítésen túli látványával, miközben pompásan feltunningolt mercédeszek szaladgálnak körülöttünk. Döbbenet, mekkora a különbség a paraguayi gazdag elit és azok között az ágrólszakadtak között, akik a parlament melletti bádogviskókban húzzák meg magukat.

A kóválygásban ránksötétedik, a botanikus kert így kimarad. Holnap irány a paraguayi vidék!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

34 órán át nem aludtunk, csak fogyasztottuk a kilométereket. Közben lerobbantunk, pályaudvaron éjszakáztunk, szenvedtünk. Két dologért azonban megérte az elmúlt két nap: megtudtuk, hogy az argentinok tesznek a gazdasági válságra, valamint hogy az argentinoknak is volt egy Robin Hoodjuk...

Las Lomitasból délután 5 órakor indul busz Formosába. A menetidő a hátralévő 400 kilométerre öt óra, így ha minden jól megy, egész emberi időben érkezünk meg a Chaco fővárosába. Persze nem megy jól.

Két óra utazás után egy Estanislao nevű falunál a busz motorja sípolni kezd. A sofőr egy rövid vizit után közli, hogy a járgány innen egy lépést nem megy tovább, meg kell várjuk az este 8-as buszt, ami 10 óra magasságában fog befutni. Jobb híján csak ücsörgünk és várunk.

Klasszikus kép a Gran ChacórólKlasszikus kép a Gran Chacóról

Estanislaóban nem lakhatnak többen ötszáznál, azok fele toba indián. Amíg Peruban és Bolíviában nem tűnik fel a különbség a fehér és a helyi lakosok között, addig Argentínában igen. A főként olasz és spanyol felmenőkkel rendelkező argentinok portái rendezettek és tiszták, a tobáké lepukkant és szemetes. Elsőre a magyar, faluvégi cigánytelepek jutnak eszembe róluk, de a helyiek elmondása szerint közösségi szinten nincs velük komoly gond; a Chaco falvakban nincs bűnözés. Egyszerűen csak igénytelenek. Szétdobálják a szemetet, a gyerekeket nem járatják iskolába és fejik az állam tőgyét. Ismerős sztori.

Valaimvel este 10 után befut végre a másik busz. Szerencsére van rajta húsz szabad hely, így senki nem marad le róla. Hajnali fél 3-kor érkezünk meg Formosába. Semmi értelme nincs szállás után nézni, így leülünk a terminálon és megvárjuk, hogy hajnali 5 óra legyen, ugyanis akkor indul az első busz Clorindába, a paraguayi határvárosba.

Eri Laguna Blanca főterénEri Laguna Blanca főterén

Fél 7-kor érkezünk, dög fáradtan. Mielőtt átlépnénk Paraguayba, még vár ránk a Rio Pilcomayo Nemzeti Park. A piacon találunk egy kocsit, ami Laguna Blanca felé tart. Sofőrünk egész út alatt az indiánokat és a kormányt szapulja.

- Egyik toba sem akar dolgozni. Inkább segélyért állnak sorba, minthogy munkát keresnének. Gyártják a gyerekeket és ülnek a kupleráj tetején. A béna állam meg mindent fizet. Hát persze, hogy nem fejlődik itt semmi.

Egyike a Chaco madarainakEgyike a Chaco madarainak

Aztán persze elmosolyodik, mert végülis a Chacón mindig jó az idő, a gazdasági válság pedig errefelé nem érezteti hatását.

- Államcsőd! - sóhajt fel - Itt tíz évente államcsőd van. Megszoktuk. Az igazat megvallva, mára ez senkit nem érdekel. Az biztos, hogy nem lesz lövöldözés sehol, mint 15 évvel ezelőtt. Az emberek tanultak az esetből. A legjobb, amit tehetünk, hogy leszarjuk.

Ennyi a nemzeti park bejárataEnnyi a nemzeti park bejárata

Eközben befutunk Laguna Blancába. Pont ugyanolyan falu, mint az eddigiek voltak; nincs semmi hangulata, de a házak legalább rendezettek. Ezúttal tényleg zseniális szállásra bukkanunk. Van konyhánk, étkezőnk és két hálószobánk, természetesen légkondival, összesen 15 dollárért. Peruban vagy Bolíviában egy ilyen apartmanért minimum 40 dollárt fizettünk volna, de a Chaco más világ.

30 órája vagyunk talpon, de a nap még nem ért véget. Ellátogatunk a nemzeti park főhadiszállására, ahol egy órán át magyarázzák, mit fogunk látni holnap a szavannán. Mikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, azonnal elénk tolnak egy könyvet, hogy írjunk bele valamilyen szépet, mert magyarokkal évek óta nem találkoztak errefelé. Megtesszük, aztán végre nyugovóra térünk.

A kardinálispintyA kardinálispinty

Másnap reggel taxival megyünk a Rio Pilcomayo Nemzeti Parkba, ahol állítólag aguara guazút, azaz sörényes farkast is lehet látni. 250 pesóért cserébe a taxis srác megvárja, amíg körbejárjuk az erdőt. Farkast nem látunk, csak néhány érdekes madarat, köztük fakopáncsokat és kardinálispintyeket.

A Rio Pilcomayo szavannája nagyon emlékeztet a hondurasi Moszkító-part pálmákkal borított mocsárvidékére, bár itt valamivel erdősebb az ártér. Pont annyival, hogy alig vesszük észre, mikor egy chachalaca, Dél-Amerika leghülyébb hangú madara szalad át előttünk.

A Rio Pilcomayo Nemzeti Park szavannájaA Rio Pilcomayo Nemzeti Park szavannája

Jó lenne napokat eltölteni ezen a vidéken, de még előttünk van egész Paraguay, így hát visszakocsikázunk Laguna Blancába, onnan pedig iránytaxival közvetlen a határra megyünk. Idefelé annyira fáradtak voltunk, hogy nem tűntek fel az út szélén néhány kilométerenként felállított piros kápolnák. Kérésünkre a sofőr megáll az egyiknél, majd elmeséli, miért van Argentína szerte mindenhol ilyen "létesítmény":

Gauchito Antonio Gil, az argentin Robin HoodGauchito Antonio Gil, az argentin Robin Hood

- A kápolnák Gauchito Antonio Gil, Formosa tartomány Robin Hoodjának emlékét őrzik. Ő is rabló volt, akár csak az eredeti Robin Hood, és ő is a gazdagoktól rabolt, hogy utána a szegényeknek adhassa. Később az autósok védőszentjükké választották, azóta lépten-nyomon ilyen kápolnákat építenek.

Megérkezünk a határra. Alig tíz perc alatt végeznek az útleveleinkkel, s máris egy új országban vagyunk. Buszra szállunk és irány a főváros, Asunción!

Megérkeztünk ParaguaybaMegérkeztünk Paraguayba

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Végre Argentínában vagyunk! Nem sokáig tervezünk itt lenni, mert a paraguayi főváros, Asunción a cél, de ehhez keresztül kell utazzunk a Gran Chacón. A Ruta 81-re esik a választásunk, mert erről a vidékről nem találunk semmilyen használható infót. Nem véletlen. A tanulság: soha ne utazz dömper billencsében, se bozóttörő traktoron, és legfőképp ne egyél krokodilt!

Tegnap este, mikor beestünk Embarcaciónba, megtudakoltuk, hogy kora hajnalban, hat órakor indul egy busz a Ruta 81 elnevezésű főúton Ingeniero Juárezbe. Argentína egy órával előrébb van Bolíviához képest, így ezen a korai órán még bőven korom sötét van.

A busz végül fél hét magasságában esik be a terminálra. Éppen pirkad, mikor kigurulunk a főútra, amin jó három órát buszozunk Juárezig. Legalább 38 fok van, mikor úgy 10 óra magasságában lekászálódunk a járműről a pici város apró pályaudvarán. Megtudjuk, hogy Las Lomitasba busz csak késő este indul, így nem marad más hátra, mint kiállni az út szélére és várni a csodát.

Kocsira várni egy olyan útszakaszon, ahol nem jár semmi, majdnem ostobaságKocsira várni egy olyan útszakaszon, ahol nem jár semmi, majdnem ostobaság

A Ruta 81-et 2008-ban adták át, egyike Argentína legújabb útjainak. Azért váratott magára eddig a Gran Chacót átszelő sztráda megépítése, mert az Ingeniero Juárez és a Formosa közötti 600 kilométeres szakaszon Las Lomitas és néhány indián falu kivételével nincs semmi. Éppen ezért autók se közlekednek rajta, így a reménytelennél is reménytelenebb próbálkozás a stoppolás.

A falu határában vagy fél órán át aszalódunk a napon, amitől annyira felforr az agyvizünk, hogy visszamenekülünk a település központját jelentő benzinkúthoz. Itt legalább áll egy nagy fa, aminek árnyékában meghúzhatjuk magunkat. Itt senyved Francisco is, egy sületlen argentin hippi, aki pont ellenkező irányba vár egy kocsit.

- Tegnap este óta vagyok itt. Semmi nem ment Jujuy irányába - önt belénk lelket.
- Formosa felé láttál valamit menni?
- Az igazat megvallva, nem. Egy busz ment éjjel, de nem úgy tűnt, mint ami meg akar állni.

Remek! Lehet mi is itt éjszakázunk a benzinkútnál? Csak nem! Délután egy óra magasságában begurul egy paraguayi rendszámmal ellátott kamion, de a sofőr és fia, mikor meglátják, hogy két nagy zsákkal vagyunk, jelzik, nem áll szándékukban elvinni minket.

Soha ne utazz dömperrel!Soha ne utazz dömperrel!

Újabb két óra telik el, mikor Francisco utánam rohan a boltba (épp vizet mentem venni a benzinkútra), hogy jött egy fehér dömper, ami Formosába megy és elvinne minket Las Lomitasig. Én hülye annyira megörülök a hírnek, hogy nem veszem meg a vizet, csak rohanok a kocsihoz. Kiderül, közben érkezett egy másik argentin srác is, aki ugyancsak Formosa felé utazna. A sofőr mondja, hogyha szeretnénk, felszállhatunk a billencsbe, de a fejünket egész út alatt tartsuk behúzva, nehogy a rendőr megbüntessen minket. Elbúcsúzunk Franciscótól és felpattanunk a vadiúj dömper hófehér billencsébe.

Két és fél órán át ücsörgünk a tűző napon egy olyan billencsben, ami nem csak összegyűjti a fényt, de olyan forrúságúra is hevíti a vasat, hogy mire megérkezünk Las Lomitasba, a fejünk és a tenyerünk rákvörösre ég. Mivel a vizet sikeresen a juárezi benzinkúton hagytam, úgy kiszáradunk, hogy alig bírunk leszállni a dömperről. Szegény srác, akivel idáig utaztunk, még vagy egy órán át kénytelen grilleződni a billencsben, mire megérkezik a falujába.

Las Lomitas csak egy árnyalattal nagyobb Ingeniero Juáreznél. A faluban nem lakhatnak többen kétezernél, ennek ellenére van egy egész pofás hotel egy sarokra a főtértől. Egyáltalán nem drága, 15 dollárt fizetünk a szobáért, ami kicsit dohos ugyan, de jobbat itt úgysem találunk.

Víz! Vízhez kell jutni! Nem úgy van ám! Argentínában komoly dolog a szieszta, ami jellemzően déli 12-től este 5-ig tart. A szállón sikerül kólához jutnunk, de vízhez nem. Majdnem naplementéig kell várnunk, mire hozzájutunk. Tényleg a végét jártuk.

A jégmadár tipikus madara a Bañado La EstrellánakA jégmadár tipikus madara a Bañado La Estrellának

A szállón fotókat látunk egy bizonyos Bañado La Estrelláról. Gémek, krokodilok, jabiruk és mindenféle egyéb állat mosolyog ránk a képekről, így hát rákérdezünk, mi is ez a csoda, no és legfőképp hol van.

- Innen 40 kilométerre van a paraguayi határ felé. Egy mocsárvidék, ahol milliónyi madár gyűlik össze ebben az időszakban - adja a választ a recepciós.

Pompás! Megvan a holnapi program! Azt is sikerül kiderítenünk, hogy reggel 7-kor indul egy busz Zalazarba, ami le tud minket tenni a mocsárnál.

Bañado La EstrellaBañado La Estrella

Éppen csak pirkad, mikor a szállónk elé befut egy kisbusz. Házhoz jön a tömegközlekedés. Elsőre remeknek tűnik, de mikor már másfél órája járjuk Las Lomitas poros utcáit, kezd egy kicsit elég lenni belőle. Miért kell egy kétezer lakosú faluban mindenkit a házánál felvenni, amikor öt perc sétával bármi elérhető? Épp ott tartunk, hogy leszállunk a buszról és elfelejtjük ezt az egészet, mikor végre kikanyarodunk a zalazari útra.

Ennyi madár márpediglen nem létezikEnnyi madár márpediglen nem létezik

Puszta, puszta és puszta. Egyetlen kanyar nincs az útban, csak megyünk bele a végtelenbe. Fél óra utazás után végre megérkezünk a bañadóhoz. Leszállunk és csak bámulunk. Életemben ennyi madarat nem láttam egy helyen, még a Los Llanoson sem. Annyira sok van belőlük, hogy egyszerűen képtelenség fotózni. Kormoránok, kanalas gémek, jabiruk, jégmadarak, keselyűk... a végtelenségig lehetne sorolni.

Ezek például nem tudjuk, micsodákEzek például nem tudjuk, micsodák

Száraz évszak lévén a mocsár a kiszáradás szélén van, ezért a halak pocsolyákba gyűlnek össze. Igazi svédasztal ez az időszak a több millió madárnak, nekünk pedig egy egészen elképesztő élmény. Az állatokat egyáltalán nem érdekli, hogy ott vagyunk, úgy bóklászunk köztük, mintha mi is lakmározni jöttünk volna. A döglött halaktól a bűz elég gyomorforgató, de a szaglásunkat most félretesszük.

Ő itt egy jabiru, no meg néhány keselyűŐ itt egy jabiru, no meg néhány keselyű

Vagy másfél órán át kóválygunk a mocsárban, mire besokallunk. Visszamászunk az útra és várunk. Ha a Ruta 81-en nem lehetett stoppolni, akkor itt sem lesz könnyebb, így hát elindulunk gyalog. Alig teszünk meg egy kilométert, mikor egy út közepén hagyott döglött krokodilra leszünk figyelmesek. A farka le van vágva, ott vérzett el az aszfaltcsík közepén szegény. Kicsit arrébb még egy, aztán még egy. Egy kilométeren vagy öt lemészárolt példányt látunk, az állagukat nézve nem ugyanakkor ölték le őket. Van olyan is, aminek a szája be van kötve, s olyan is, ami egész a part menti bózótig kínlódta el magát, persze farok nélkül. Felelevenedik bennem, hogy a bolíviai Trinidadban mi is megettük a krokodilt, s csak remélni tudom, hogy azok az állatok nem így végezték.

Az embernél nagyobb állat nincsenAz embernél nagyobb állat nincsen

Mikor épp mély depresszióba zuhannánk az emberi kegyetlenséget látva, a horizonton feltűnik egy kamion. Hiába stoppolunk, nem áll meg. Aztán jön még egy, de az sem lassít. Iszonyú melegünk van, szenvedünk, mint a kutya. Akármi jó lenne, csak vegyen fel valaki! Imánk meghallgattatik. Tíz perc múlva befut egy ötven éves bozóttörő. A traktor és a markoló zabigyerekére hajazó jármű olyan, mintha egyenesen a Mad Maxből gurult volna elő.

Fontos! Hogyha utazol, soha ne veszítsd el a humorérzékedet!Fontos! Soha ne veszítsd el a humorérzékedet, ha utazol!

A sofőr rendes, csinál helyet nekünk a kabinban, de ez sem kényelmesebb a tegnapi dömpernél. Pont a motor mögé tudunk beülni, ahonnan 60 fokos levegő áramlik a képünkbe. A rácsos padló tele van tüskés ágakkal, amiken nem olyan kényelmes ücsörögni. Két és fél óra alatt tesszük meg a 40 kilométeres távot, szenvedésünkért cserébe a sofőr meghív minket egy üdítőre Las Lomitasban. Hahó! Bolíviában egy ilyen menetért a legtöbb alkalommal 20 dollárt akartak rólunk lepengetni, itt pedig meghívnak egy kólára. Most már csak egy vágyunk van. Legyen busz délután Formosába!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Yungas-vidék Halál útja egy nagy kamu. Jó részét rég leaszfaltozták, ami megmaradt belőle, abból bicikliút lett. 2007 óta a Halál útja cím jogos tulajdonosa a Tarija-Villamontes szakasz, ami állítólag ugyanannyi halálos áldozatot követel egy év alatt, mint anno elhíresült Nagy Testvére. A mi utazásunk napja emelte az átlagot, legkevesebb öten haltak meg rajta. A szemünk láttára. Mi túléltük, de csak egy hajszálon múlott. Jó végre magunk mögött hagyni Bolíviát!

Ha valamikor lehet busz Villamontesbe, akkor az kora reggel van. Még napfelkelte előtt kisétálunk a pályaudvarra, de nincs szerencsénk; busz kizárólag este indul a hat órányira, nyugatra fekvő kisvárosba. Irány a trufiállomás! Egy fickó elkap minket, hogy már van két utasa, így velünk együtt tele a kocsi, máris indulunk a Gran Chacóra. Pompás! A két idegen egy német páros, akik Buenos Airesben tanulnak egy művészeti egyetemen, s csak két hétre ugrottak át Bolíviába egy kicsit kikapcsolódni. Hát most megkapják!

Pár kilométer után megszűnik az aszfalt, egy egészen szörnyű, egysávos makadámút veszi át a helyét. Felkapaszkodunk 2500 méterre, majd elindulunk lefelé egy közel 500 méteres szakadék szélén lavírozva. A német srác elől, mi Erivel és a német lánnyal hátul. Olykor feltűnik egy-egy kamion, ami kishíján letol minket a mélybe, de sofőrünk helyt áll.

Az egyik kanyarban megelőz minket egy másik trufi, ami már legalább húsz perce a seggünkben nyomult. Felveri a port, szinte semmit nem látunk. Előttünk halad vagy száz méterrel, mikor jön egy éles jobb kanyar, amiben eltűnik. Öt másodperc múlva mi is beérünk a beláthatatlan kanyarba, ahol még az eddiginél is nagyobb porfelhő fogad. Lassítunk és látjuk, hogy két szembejövő kocsi félreáll, kipattannak belőle az utasok és rohannak a szakadék felé. Az előttünk menő trufi egyszerűen belehajtott a kanyonba.

Ez a kép még a Yungason készült - na, ennél százszor rosszabb az út Villamontesbe

Ez a kép még a Yungason készült - na, ennél százszor rosszabb az út Villamontesbe

Nem állunk meg. Öt perc múlva, mikor szintben vagy 50 métert ereszkedtünk már, a szakadék falán feltűnik a kocsi. Fejjel lefelé fekszik egy szikla és az abból kinövő fa között. A kerekei még forognak, a teteje rommá ment. Egészen biztos, hogy senki nem élte túl a zuhanást.

Síri csendben vánszorgunk tovább Bolívia egyértelműen leggázabb útján. Egy óra elteltével befutunk egy Entre Rios nevű faluba, ahol tankolunk és veszünk kólát. Nincs kedvünk beszélgetni, mindenki azokra a szerencsétlenekre gondol ott fenn a hegyekben. Hiszen mi is ülhettünk volna abban a kocsiban! Ha tíz perccel később érünk ki a pályaudvarra, a két német mellé találtak volna más útitársakat, s akkor most mi feküdnénk ott a kanyon alján.

- Innentől milyen az út? - kérdezzük sofőrünket.
- Most jön a legrosszabb szakasz - mondja - Ha nincs sok kamion, akkor nem lesz gond.

Nem hazudik a srác. Az út Entre Rios és Palos Blancos között olyan, amilyet még életemben nem láttam. Nem sikerül lefotóznom, úgy remeg a kezem az egész utazás alatt. Nem vagyok egy félős gyerek, de ezen a szakaszon öregszem vagy tíz évet. Eri és a német lány bealszik mellettem, valószínűleg ők járnak jobban. Nem látják azt, mikor az egyik kanyarból kibukik egy böszme nagy kamion, ami saját magát mentve, ránk húzza a kormányt. A trufink két jobb oldali kereke az ezer méter mély szakadék fölé lóg, kis híján bebillenünk a mélybe. Sofőrünk az utolsó utáni pillanatban rántja vissza a volánt, így megússzuk ép bőrrel. Két másodperc múlva jön a következő dömper, ami mellé már nem merünk bemenni. Leállunk és várjuk, hogy ezúttal ő rakja ki az orrát a szakadék fölé. Probléma áthidalva, megúsztuk. Ez még vagy négyszer megismétlődik a következő fél órában, aztán végre feltűnik Palos Blancos faluja. Sofőrünk lehúzódik az út szélére, felsóhajt, majd elrendel egy húsz perces pisiszünetet.

- Évente 300-an halnak meg ezen a szakaszon. Utálok itt vezetni - fakad ki magából.

Mikor végre elmúlik a kézremegése, visszaülünk a kocsiba és irány Yacuiba. Délután 2 körül futunk be a határvárosba, ahol elbúcsúzunk a német párostól, mi pedig sofőrünkkel Villamontesbe, a bolíviai Gran Chaco fővárosába utazunk. Szegény fickó annyira elkészült az erejével, hogy minden második percben átmegy a szembejövő sávba. Ott tartok, hogy megkérem, tegyen ki minket az út szélén, mert nem szeretnénk a cél előtt elpusztulni, mikor végre feltűnik Villamontes.

Villamontes templomaVillamontes temploma

Kifizetjük a srácot, majd szállás után nézünk. Villamontes főtere az országúttól jó húsz perc sétára van, ami nem olyan könnyű nagy zsákokkal a 40 fok melegben. Igen, ez alatt a hat órás út alatt végre lejöttünk az Andokból, mostantól Dél-Amerika legnagyobb fás szavannáján, a Gran Chacón fogunk utazni.

Villamontesben nincs semmi. De tényleg semmi. A város annyira új, hogy a főtéren nem szökőkút és lovas szobor van, hanem egy modern installáció: egy kéz, ami ép vizet készül önteni egy pohár tererére. A terere a Gran Chaco matéja, ami annyiban különbözik az argentin gyógynövénykeveréktől, hogy nem forró, hanem hideg vízzel isszák. Nekem aztán mindegy, egyiket sem komázom.

Szobor Villamontes főterénSzobor Villamontes főterén

2010-ben egyszer már jártam itt. Azért jöttem erre, mert keresztül akartam stoppolni a paraguayi Gran Chacón. Erről is lesz majd szó, de nem most, egyelőre legyen annyi elég, hogy az este folyamán úgy döntünk Erivel, jobb a békesség alapon nem ismételjük meg a korábbi túrámat.

Reggel visszabuszozunk Yacuibába és irány Argenítna! Végre már! Majd három hónapot töltöttünk Bolíviában, épp itt lesz az ideje a váltásnak. Utolsó bolivianónkból veszünk egy előre csomagolt pattogatott kukoricát, ami persze romlott, így - mint mindig - a kukában végzi. Ujjongunk, mikor megkapjuk a kilépő pecsétet. Rohanunk át az argentin oldalra, ahol teljesen más emberek fogadnak. Mindenki mosolyog, kérdezősködik, egyszerűen jó fejek.

Végre valahára megérkezünk ArgentínábaVégre valahára megérkeztünk Argentínába

Átbattyogunk argentin földre, ahol szembetűnő a különbség. Nem olyan, mint Magyarországról átmenni Ausztriába, annál sokkal jobb. Még úgyis, hogy Pocitos egy igazi porfészek.

Pénzt váltunk. 13,3 pesót kapunk egy dollárért, ami majd 65%-kal több, mint a hivatalos árfolyam. Nem tudjuk, mire lesz elég. Argentínában durva infláció van, a peso pedig egyre értéktelenebb.

Kisétálunk a pályaudvarra, ahonnan végre indul busz. A második szembetűnő különbség Bolíviához képest, hogy itt megy busz napközben. 25 peso a jegy, tehát nincs két dollár Tartagalig. Egyelőre nem rossz. Pocitos határában le kell szálljunk a buszról, mert valami útlezárós tüntetést tartanak. Átsétálunk a demonstrálók között, majd feltessékelnek minket egy másik buszra, és már vágtázunk is át az argentin Chacón. Tartagalba délután kettő magasságában érkezünk. Négykor megy a következő járat Embarcaciónba. Jó lesz. Az út két és fél órás, 34 pesót fizetünk érte. De hisz ez olcsóbb Bolíviánál!

Naplemente a Gran Chaco felett

Naplemente a Gran Chaco felett

Már sötét van, mire beérünk az apró kisvárosba. Hihetetlenül tisztának tűnik az elmúlt hetek bolíviai települései után. Nem könnyen találunk szállót, mert Embarcación csak azért létezik, hogy az emberek átszálljanak egyik buszról a másikra, vagy hogy bedobjanak egy kávét. Végül jó egy órás mászkálás után egy idős boszorkány egyik enyhén lepra szobájában kötünk ki 200 pesóért, vagyis 15 dollárért. Rettegtünk Argentínától, hogy mennyire bírjuk majd pénzzel, de az első benyomások jók.

A boltban veszünk szalámit(!!!), a pékségben ehető(!!!) kenyeret, az italboltban grapefruit levet. Az sem érdekel, hogy a szállás hulladék. Jó Argentínában lenni!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő állomása következik: Magyarország vs. Bolívia. Arról a Bolíviáról lesz szó, ahol több mint 10 éve egy indián származású elnök, Evo Morales próbál szocializmust építeni egy olyan országban, ami tradicionálisan önellátó és önfenntartó. A mutatók az elnök mellett szólnak, így mára nem annyira egyértelmű, hogy Bolívia az elmaradott országok közé tartozik-e. 

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Bolíviában jobb-e lenni bolíviainak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK

2013-as statisztikák alapján Bolívia GDP/fő mutatója 2870 US$, ami alig több mint ötöde a magyar mutatónak. Ez persze nem azt jelenti, hogy Magyarországon ötször olyan jól élnek, mint Bolíviában, a különbség azonban szembetűnő.

Bolíviának korábban ennél is nagyobb lemaradása volt. A 2000-es évek elején a GDP alig haladta meg az 1000 US$-t, de röpke 15 év alatt 2,5-szeresére nőtt a nemzeti össztermék. Ez az évi majd 10%-os gazdasági nővekedésnek tudható be, ami 2004 óta jellemzi az országot. Magyarország a növekedést tekintve az EU első harmadába tartozik, azonban mutatóink így is messze elmaradnak a bolíviaitól. Nem kell félni! A következő 20 évben nem várható, hogy a GDP-t nézve Bolívia beelőz majd minket.

A GDP természetesen nem minden, sőt. Majdnem mindegy, hogy egy ország GDP/fő mutatója mennyi, hiszen a hétköznapi életben az számít igazán, hogy mennyi pénz kerül az ember tárcájába. E tekintetben Bolívia lemaradása már nem is olyan nagy. Átlagbérekről beszélni nehéz, mert rengetegen dolgoznak feketén, ami felett az állam szemet huny, ezért marad a minimálbér, mint minden korábbi bejegyzésünkben.

Ma már a bányászok sem keresnek vészesen rosszul BolíviábanMa már a bányászok sem keresnek vészesen rosszul Bolíviában

2014 óta Bolíviában a kötelező legalacsonyabb bér 1440 boliviano, ami 210 US$-nak felel meg. Magyarországon a minimálbér 68 775 Ft, ami dollárban kifejezve kb. 250 US$. Valószínűleg ez a különbség néhány éven belül megszűnik, mivel a tendencia az, hogy a bérek Bolíviában évente 15%-kal nőnek. 2006-ban a bolíviai minimálbér még 440 boliviano volt, ami 8 év alatt 3,2-szeres növekedést, az évi 9%-os inflációt is beleszámítva pedig 80%-os reálbér emelkedést jelent. Ezzel szemben Magyarországon a bérek a folyamatosan gyengülő forint miatt évről évre egyre kevesebbet érnek a nemzetközi piacon. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Evo Morales elnök néhány éve kötelezővé tette a 13. havi bért, egyes szektorokban pedig a 14. havit is, amit ha hozzáadunk a meglévő 210 US$-hoz, máris beértük a magyar minimálbért.

Tegyük hozzá azért azt is, hogy Bolíviában van egy legalább 20%-os réteg, akik a kimutatásokban nem szerepelnek, mert nem vesznek részt a gazdasági folyamatokban. Ők a hegyekben főként láma-, Amazóniában pedig marhatartásból tartják fenn magukat, pénzzel csak a hétvégi piacnapokon találkoznak. Ha ezzel a réteggel nem számolunk, akkor Bolíviában 7,5%-os a munkanélküliségi ráta, ami hasonló az erősen kozmetikázott magyar adatokhoz.

A GDP adatok miatt úgy gondoljuk, hogy Bolíviában sokkal többen dolgoznak minimálbérért, mint Magyarországon, ezért valószínűleg a havi átlagkereset sem duplája a legkisebb jövedelműek havi bevételének. Azzal is tisztában kell lenni, hogy Bolíviában igen kevesen rendelkeznek bejelentett munkahellyel, a többség feketén dolgozik és megél, ahogy tud.

Érdemes azonban végignyálazni a La Razón nevű bolíviai politikai portál 2013-as írását, ami bemutatja, hogy egy-egy szektorban milyen minimálbérekkel lehetett kalkulálni az adott évben. Egy óvónő például minimum havi 2131 bolivianót (kb. 310 US$), egy középiskolás tanár pedig legalább 3279 bolivianót (475 US$) vihetett haza, ami nagyon hasonló a magyar bérekhez. Az egészségügyben aztán jön a meglepetés, mert egy ápoló forintosítva minimum 160 000 Ft-ot, egy diplomás ápoló legalább 350 000 Ft-ot, egy orvos pedig legkevesebb havi 500 000 Ft-ot vághatott zsebre 2013-ban. Ha hozzáadjuk az évi 15%-os béremelést, akkor egy orvos 2015-ben már 660 000 Ft-ot keres, ami, ha nem is európai, de nagyon korrekt bér. Kérdem én, hol van ehhez a magyar egészségügyi dolgozók fizetése?

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

A magyar adórendszer átláthatatlan és lekövethetetlen - ezt mindenki tudja. De mi a helyzet Bolíviával? Evo Morales több mint tíz éve építi a szocializmust, aminek egyik nem kívánatos terméke az adó. Az első, ami minden országban bevezetésre kerül, az ÁFA. Bolíviában is van, 13%-os, bár hogy ezt pontosan ki fizeti, azt nem tudom, mert bármit is vásároltunk az elmúlt két és fél hónapban, szinte sehol nem kaptunk blokkot.

Mivel sokan dolgoznak külföldön (főként az Egyesült Allamokban és Spanyolországban), bevezetésre került egy ún. tranzakciós adó (3%), ami minden egyes utalásra, kifizetésre rákerül. Bolívia azon kevés dél-amerikai országok egyike, ahol létezik TB, ennek mértéke 17%, de mivel a többség feketén dolgozik, nagyon kevesen fizetik. Hiába ez a legmagasabb adókulcs az országban, az évi 50 milliárd boliviano (2 billió forint) adóbevételnek mindössze 19%-át teszi ki, szemben a 3%-os tranzakciós adóval, ami évi 30,5 milliárd bolivianót (61%) jelent az államháztartásnak. Ezen kívül van egy 25%-os profit adó, amit azonban csak nagyvállalatoknak kell fizetniük, mint az YPFB, az állami olajtársaság.

Szemben Ecuadorral vagy Peruval, Bolívia adózása bonyolult, de egy magyar adórendszerhez szokott embernek jóval könnyeb dolga lenne idekinn, mint odahaza. A bürokrácia malma - a helyiek elmondása szerint - itt is igen lassan őröl, ezért én biztos, hogy inkább Peruban vagy Ecuadorban vállalkoznék, sem mint itt.

3) ÁRAK

Sem a GDP, sem pedig a keresetek nem mondanak semmit, ha nem tudjuk, hogy az adott pénzből mennyi árut lehet a bevásárlókosárba pakolni. Bolíviában kevés szupermarket van, a többség a piacon vásárol, ahol nagyon változóak az árak. Íme egy lista arról, kb. mennyibe kerül az élelem Bolívia nagyvárosaiban, forintosítva (1 boliviano = 40 forint).

1 db zsemle: 8 Ft
1,5 liter palackos víz: 240-320 Ft
1 kg csirkehús: 800-900 Ft
1 kg marhahús: 1200 Ft
1 kg banán: 200 Ft
1 üveg 600 ml-es sör boltban/bárban vásárolva: 560/1000 Ft
1 üveg Kohlberg, vörös bor: 1000 Ft
1/4-ed csirke sült krumplival, gyorsétteremben: 720-960 Ft
1 db közepes pizza pizzériában: 2400-4000 Ft

Amint látszik, az alap élelmiszerek ára 20-30%-kal alacsonyabb, mint Magyarországon, de egy jobb étteremért és a mindennapi sörért bizony jóval többet kell fizetni.

A piac máig olcsóA piac máig olcsó

Bolíviában járva az ember olyan mobiltelefon és TV márkákkal találkozik, amilyenekkel talán még Kínában sem. Elektornikai és ruházati cikkekből jellemzően csak az Ázsiából származó termékek lelhetők fel, éppen ezért ezek olcsóbbak. Az európai és amerikai márkák, már ha sikerül beszerezni, ugyanolyan árban vannak, mint odahaza, kivétel az autókat. Máig nagy divatja van a használt japán autók importjának, ami alacsonyan tartja az új autók árát is. Mivel a legtöbb kocsi és elektornikai cucc öreg és elhasználódott, rengeteg a szervíz és házi barkácsüzem. Mindent megjavítanak, nem sok pénzért.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Sucrét leszámítva sem La Paz, sem Santa Cruz, sem a többi nagyváros nem néz ki túl fényesen, a lakás árak azonban egyáltalán nem alacsonyak. La Paz és Santa Cruz jobb kerületeiben a házak 50-150 millióba kerülnek, ez alatt nagyon nem talál az ember ingatlant. A lakás árak kerülettől és mérettől függően 5-15 millió forintba kerülnek, de senki ne várjon minőségi épületeket (nincs hőszigetelés, nincs fűtés).

A bérlés sem olcsó. Külvárosi részeken (pl. El Alto La Pazban) ugyan lehet 50 US$ körül kifogni lakást, de a belvárosban vagy a gazdagabb kerületekben 250 US$ alatt nincs semmi. A La Paz-i és Santa Cruz-i árak nagyon hasonlóak a budapesti árakhoz, a minőség azonban jóval alacsonyabb. La Pazban pl. éjszakánként sokszor fagy, az ablakok mégis egyrétegűek, a házak nincsenek leszigetelve, a fűtést pedig hírből sem ismerik.

La Pazban pont ugyanannyiért lehet lakást bérelni, mint BudapestenLa Pazban pont ugyanannyiért lehet lakást bérelni, mint Budapesten

Építkezni azonban könnyű és nem túl költséges, mivel nincsenek szabályok. Mindenki azt épít, amit akar. A tégla olcsó (sok vidéki él a nagyvárosok határában téglaégetésből) és a faanyag sem drága, bár ez utóbbinak az ára évről évre egyre magasabb, ahogy fogy a fa Amazóniában és a Yungason.

A rezsi egyáltalán nem vészes (max. 50 US$), a legtöbb esetben tartalmazza a bérleti díj. La Pazban, Sucréban és Cochabambában sokszor van vízkorlátozás, az energiaellátás is akadozik néha, ahogy az internetszolgáltatás is lassú és megbízhatatlan. Evo Morales egyik vezető programja a "Minden házba bolíviai gázt" elnevezésű projekt, ami egész szépen halad, bár a földrajzi akadályok miatt valószínűleg soha nem ér véget.

5) KÖZLEKEDÉS

Bolívia úthálózata egészen szörnyű. Kevés az aszfaltút, ami van, annak a minősége nagyon gyér. Mivel többynire hegyvidéki földutak vannak, ezért a távolsági buszok régiek és lestrapáltak. A buszjegy nem drága. A 7 órás és 400 kilométeres Potosí-Tupiza menetért 50 bolivianót, azaz 2000 Ft-ot fizettünk fejenként, de a majd 700 km-es La Paz-Uyuní luxusjárat 1. osztályú jegyéért is csak 190 bolivianót, vagyis 7600 Ft-ot. A gond az, hogy a buszok kizárólag éjszaka közlekednek, így ha valaki napközben kíván utazni, muszáj trufiba, más néven iránytaxiba ülnie, aminek árfekvése hasonló a magyar buszokéhoz és vonatokéhoz (1 km = 20 Ft).

A városi tömegközlekedés nem vészes. A település méretétől függően egy menetjegy 1,5-3 boliviano, vagyis 60-120 Ft, szemben a magyar nagyvárosok 250-350 Ft-os áraival.

A közlekedés és az utak minősége Bolíviában katasztrofálisA közlekedés és az utak minősége Bolíviában katasztrofális

A benzin olcsó. Egy liter üzemanyag átszámolva 140 Ft-ba kerül, ami az egyik legolcsóbb Dél-Amerikában. Bár az utak 95%-a földút, útdíjat minden rövid szakaszon szednek, általában települések határánál. Az összeg minden alkalommal 1-2 boliviano, ami nem vészes, de idegesítő, hogy vannak olyan útszakaszok, ahol 20 kilométerenként meg kell állni és készíteni kell az aprót. Mindezt minősíthetetlen földutakért. Akkor már inkább a magyar matricarendszer.

Bolíviában könnyen lehet stoppolni, de tudnod kell, hogy a fuvar minden esetben fizetős. Rengetegszer fizettünk annyit a stoppolásért, mintha iránytaxial mentünk volna, de az legalább jó benne, hogy biztosan nem ragadsz ott sehol.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

A bolíviai fiatalok kedvenc időtöltése a téren ücsörgés vagy az aljas kocsmákban való ivászat. A tehetősebb La Paz-iak Copacabanára járnak mulatni, hogy ismerkedni tudjanak a külföldi hátizsákosokkal, de ennyi és nem több. Az országban egyre több a pláza és a mozi, színház, opera vagy egyéb kulturális megmozdulás nem nagyon van. Zenei fesztiválok nincsenek, azonban van két nagy tradicionális buli, az orurói karnevál és a San Ignacio de Moxos-i kavalkád, amire minden bolíviainak illik egyszer elmenni. Külföldi utazásra nincs pénz, és a tudatlanság miatt igény se nagyon.

Zenei fesztivál nem sok van, indián kultúra azonban vanZenei fesztivál nem sok van, indián kultúra azonban van

Mindent összevetve, ha bolíviai vagy, akkor februárban irány Oruro, júliusban San Ignacio, a többi hétvégén pedig a kocsma!

7) KÖZBIZTONSÁG

Városokban az ötödik emeletig minden ablak és erkély be van rácsozva, ami árulkodik a közbiztonság állapotáról. Bár minket soha semmilyen attrocitás nem ért, a helyiek elmondása szerint Santa Cruz, Potosí és Sucre külső kerületei, valamint El Alto éjszaka nagyon veszélyes. Vidéken a bűnözés alig ismert, mivel nem nagyon van mit lopni egymástól. A drogkereskedelem évről évre nagyobb gondot jelent Bolíviában, ennek elsősorban az az oka, hogy a rendőrök és a katonák rosszul vannak fizetve, így könnyen korrumpálhatók. Egyértelmű, hogy a közbiztonság Magyarországon jobb.

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Bár Evo Morales önti a pénzt a szociális rendszerbe, az egészségügy és az oktatás színvonala igen lassan fejlődik. Hiába keresnek négyszer annyit az orvosok, mint Magyarországon, az állami kórházak állapota katasztrofális. Az épületek többsége lepukkant, kevés a gyógyszer, az orvoslás minősége pedig meglehetősen gyenge. Ennek oka valószínűleg a képzés hiányosságaiból ered.

Bolíviában máig gondot okoz az analfabétizmus, ami az ország lakosságának közel 10%-át érinti. A legnagyobb probléma azonban nem ezzel van, hanem azzal, hogy a tanköteles korú gyerekeknek csak mindössze 40%-a jár napi rendszerességgel iskolába. Az okokat az infrastruktúra hiányában kell keresni - nincs út és azon busz, amivel a diák bejárhatna.

Mivel az egyetemi képzés ingyenes az országban, ezért évről évre egyre több a hallgató. Latin-Amerika 100 legjobb felsőoktatási intézménye között nincsen bolíviai, ami azért elég sokat elárul a viszonyokról.

Bár Magyarországon sincs rendben az egészségügy és oktatás, úgy gondolom, Bolívia fényévekre van tőlünk. Nálunk azért a többség el tudja helyezni Bolíviát a térképen, ők Magyarországot azonban nem.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Szocializmus nincs nyugdíj és szociális háló nélkül, gondolhatnánk. Venezuela példáján már láthattuk, hogy ez nem feltétlen van így, s az igazat megvallva, Bolíviában sincsen minden rendben e téren.

Olyan, hogy munkanélküli segély, nem létezik, kizárólag a tanároknak. Ha az ember Bolíviában utazgat, egészen biztosan bele fog futni tanári tüntetésekbe. A szakszervezet jól működik, a tanári szakma az egyetlen, ami 2014 óta jogosult munkanélküli segélyre. Evo Morales megunva az állandó demonstrációkat, tavalytól kezdve évi 43 millió bolivianót (1,7 milliárd forint) különíttet el a költségvetésből erre a célra.

A propaganda meg van, a szociális háló hiányzik     A propaganda megvan, a szociális háló hiányzik

A fogyatékkal élők sem számíthatnak sok jóra. 2012-ben 80 kerekesszékes tekert 1600 kilométert, hogy tüntessen a megalázó, évi 1000 bolivianós (40 000 Ft) segély ellen. Év végén ezt az összeget Evo Morales megtriplázta, de lássuk be, a havi 10 000 Ft így sem túl sok.

Nyugdíj van. Természetesen csak azoknak, akik hivatalos munkahellyel rendelkeznek és fizetik a 17%-os TB-t. Nem sokan vannak, nekik azonban folyamatosan kedvezményeket tesz az állam. 2010-ben a Föld egyetlen országa Bolívia volt, ami nem megemelte a nyugdíjkorhatárt, hanem csökkentette azt. 65 évről a férfiaknak 58 évre, a nőknek 55 évre. Ezt könnyedén teszi meg az állam, amíg kevesen részesei a rendszernek, de ha az ország kb. 900 000 nyugdíjas korú állampolgára után kéne az utolsó fizetés 70%-át fizetni az erősen nyomott korhatártól, valószínűleg összeomlana az egész. Erre persze nincs sok esély, mert Bolívia lakossága tradicionálisan önellátó, ami nem feltétlen rossz.

10) PÉLDA

Mint mindig, most is a minimálbérrel számolunk, és feltételezzük, hogy ebből a pénzből a fővárosban kell megélni. Két főre számítjuk, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Lássuk!

Bolíviai minimálbér a 13. havi bérrel kiegészítve (2 fő): 124 800 Ft

- külvárosi, kevésbé lepukkant La Paz-i lakás bérleti díja: 30 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft (a víz és villany jellemzően benne van az árban, plusz internet)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 40 000 Ft (ivóvízzel)
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 39 800 Ft (a két fizetés 32 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

La Pazban vagy Santa Cruzban két minimálbérből egy pár könnyedén megél (szemben Budapesttel, ahol ez az összeg az életben maradáshoz is kevés), mivel az alap élelmiszerek olcsók, a rezsi alacsony és a munkába járás sem túl költséges. Olcsón lehet bérlakáshoz jutni, de az nem lesz biztonságos környéken, fűteni nem lehet majd, a csapvíz pedig nem lesz iható. Ezek persze az átlag bolíviait nem fogják zavarni, mert ebben nőtt fel, így azt kell mondjuk, Bolívia nagyvárosaiban könnyebb az élet annak, aki minimálbért keres. Orvosként pedig valószínűleg Te vagy a király!

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Bolívia és miben Magyarország.

- Amiben Bolívia nyert: árak, adózás és vállalkozás, építkezés.
- Amiben Magyarország nyert: közlekedés, kultúra, szórakozás és szabadidő, közbiztonság, egészségügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: keresetek, lakhatás.

Bolíviában az alap élelmiszer és a lakhatás olcsóbb, ezért az ember jobban kijön a pénzéből. Minimálbérből is meg lehet élni, szemben Magyarországgal, ahol nagyon meg kell húzni a nadrágszíjat, ha az ember nem akar éhen halni a hónap végén. Kevesebb az adó, ezért könnyebb vállalkozni, azonban nagyon oda kell figyelni, mibe vág bele az ember, mert a bolíviai társadalom eléggé elmaradott, nehezebben kaphatók az újításra. Építkezni a magyar árak töredékéért lehet, valószínűleg ez a legnagyobb vonzerő az országban.

Mivel az országban szörnyű az infrastruktúra, hiába olcsó a közlekedés, én inkább a MÁV-ot és a magyar utakat választanám. Egyértelműen több lehetőség nyílik odahaza a kultúrára és szórakozásra, a szabadidőt sokkal többféleképpen lehet eltölteni. A közbiztonság Bolívia nagyvárosaiban pocsék, az egészségügy, az oktatás és a szociális háló minősége a béka segge alatt van.

Keresetekben nincs nagy különbség. A minimálbér itt is, ott is közel ugyanannyi (bár Bolíviában abból meg is lehet élni), ha az ember az állásajánlatokat bújja, hasonló fizetéseket fog találni. Vannak olyan szakmák, amikért Magyarországon fizetnek többet (pl. szakmunka) és vannak, amikért Bolíviában (pl. egészségügy). Bár Bolívia nagyvárosaiban nagyon olcsón lehet bérleményhez jutni, egy európai minőségű lakás kicsit többe kerül, mint odahaza. Cserébe azonban nincs rezsi, vagy ha van, nem kell érte sokat fizetni.

Hogy hol jobb, Bolíviában vagy Magyarországon? Talán most még egy picivel jobb Magyarországon. De ha valakinek kizárólag a pénz számít, akkor irány Bolívia, mert nagy jövő van az országban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A bolíviai konyha

Szemben a perui konyhával, a bolíviairól senki nem hall. Pedig a pique macho, a lagarto vagy a chorillana mind olyan kaják, amiknek ott lenne a helye az étlapokon, akár Magyarországon is. Az egészben pedig az a legjobb, hogy még a magunkfajta hátizsákosoknak is megfizethetőek.

Évek óta utazunk, így azt megtanultam, hogy a dél-amerikai országok felmagasztalt konyhaművészete ritkán van köszönőviszonyban a hátizsákosok által preferált olcsó kifőzdék és utcai kajáldák konyharemekeivel, amik mellesleg a helyiek mindennapos eledelei is.

A Bolíviában töltött három hónap alatt sok eldugott helyen forultunk meg, ahol a hétköznapi empanadán (errefelé salteña) és az íztelen, minden fűszert mellőző főtt csirkés rizsen kívül nem nagyon volt más harapnivaló. Ha azonban belebotlottunk valami zsenialitásba, mint például a mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli, a saice vagy a pique macho, az mindig mély nyomot hagyott az emlékezetünkben és az ízlelőbimbóinkban.

Figylembevéve, hogy Bolívia egyszerre rendelkezik magashegyi, trópusi és sivatagi éghajlattal, nem meglepő, hogy a tipikus ételek régióról régióra változnak. Íme egy lista azokról a bolíviai ételekről, amiket sikerült megkóstolnunk és amiket a többi latin országban másképp vagy esetleg egyáltalán nem készítenek.

Az ételeket a következők szerint pontoztam: 
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia


ELŐÉTEL VAGY REGGELI

1) Salteña

Tulajdonképpen nem más, mint az összes dél-amerikai országban fellelhető empanada bolíviai változata. Néhány milliméter vékonyra nyújtott, félhold alakú omlós tészta, ami nagy örömömre - venezuelai és kolumbiai testvérével ellentétben - nem az olajban sütött lángostésztára hajaz, hanem valami sokkal szárazabb kenyérfélére. Rendszerint nem csak apróra vágott csirke- és marhahússal töltik meg, mint más országokban, hanem a szilárd tölteléken túl llajuával, azaz csípős paprikából, rocotóból és paradicsomból álló finoman pikáns szósszal is megbolondítják. Azon kevés tipikus ételek egyike, ami az egész ország területén megtalálható.

Első ízben a Saltából (innen a Salteña elnevezés) származó Juana Manuela Gorriti argentin írónő készítette, aki szüleivel együtt politikai menekültként Tarijában telepedett le. Kezdetben nagy szegénységben éltek, de Juana Manuela elkezdte készíteni az empanadáit, ezzel tulajdonképpen megmentve a családot az éhhaláltól. Mellesleg később hozzáment Manuel Isidoro Belzu elnökhöz. Méghogy a férfiak szívéhez  nem a gyomrukon át vezet az út!

Pontszám: 4/5

LEVESEK

1) Sopa de maní (mogyoróleves)

Ki gondolta volna, hogy egy marék darált földimogyoróból ilyen csodát lehet készíteni? Aparóra vágott, forró olajon pirított hagymához egy kis víz kíséretében feldarabolt zöldségeket, burgonyát, borsót és héjától megszabadított paradicsomot adnak, majd marha- vagy borjúhúst, végül az elmaradhatatlan mogyorót. Az ügyesebb és tehetősebb szakácsnők főztjéből persze a fűszerek - a kömény, az oregánó, a paprika és egy kis fokhagyma - sem hiányozhatnak. Az eredmény az amazóniai Bolíviában egy fehér lötty lett, amiből képesek lettünk volna akár több tányérral is bekanalazni, de sajnos már megtették előttünk mások, így nekünk csak egy kis kóstoló maradt.

Pontszám: 5/5

Egyik kedvenc levesem lett a sopa de maní

Egyik kedvenc levesem lett a sopa de maní

2) Calapurca vagy Kala purca

Quila Quilában, a jalq'a indiánok földjén sikerült belefutni az andoki pásztorok búzából vagy kukoricából főzött levesébe. Az egyetlen különlegessége abban rejlik, hogy forró kavicsokat dobálnak bele, s úgy forralják fel. Egyébként több változata létezik, amit mi ettünk az íztelen, kása állagú és ehetetlenül rossz volt.

Pontszám: 1/5

A calapurca ismételten bebizonyította nekünk, hogy az indiánok nem tudnak főzni

A calapurca ismételten bebizonyította nekünk, hogy az indiánok nem tudnak főzni

FŐÉTELEK

1) Mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli sült hússal

A mogyoróleveshez hasonló lében főzik meg a krumplit és azt tálalják köretként a szokásos csirke vagy marha mellé. Nálam is nagy sikere volt, de Endrénél még inkább, mivel ehhez az ételhez nem jár rizs, csak külön kérésre. Egyébként Oruróban találkoztunk vele, jelezve, hogy a földimogyoróban rejlő lehetőségeket már a hegyekben is kezdik kiaknázni.

Pontszám: 5/5

2) Chorrillana

Ami az asztalra kerül, az egy darab sült hús, olajon párolt paprikával, paradicsommal, hagymával és burgonyával. A lecsós szelet ízvilágával rokonítható. Egyesek tojást is ütnek rá, amitől egy kicsit kiadósabb lesz, bár jobb ízt nem kölcsönöz neki. Aki szereti a lecsót, annak nagyon kedves lehet, de mi nem tartozunk közéjük. Ettől függetlenül azt mondom, chorrillanára bukkanni a bolíviai kifőzdékben a sok rizsescsirke után nagy érték.

Pontszám: 3/5

Uyuníban ettük a legjobb chorillanát

Uyuníban ettük a legjobb chorillanát

3) Saice

El tudod képzelni a paprikás krumplit paprika nélkül? Első hallásra nekünk is úgy hangzott, mint a "Dallas Jockey nélkül", de aztán megkóstoltuk a saicét, amire Santa Cruz belvárosában bukkantunk rá első ízben. Az apróra szecskázott vagy ledarált marhahúst chichában főzik meg. Kevés burgonyát és zöld borsót tesznek hozzá. Ellenben tálalásnál sok rizs, tészta vagy főtt kukorica a köret hozzá, gyakran felaprózott lila hagymával kísérve. Jobb helyeken még főzéskor meghintik egy kis chilivel, borssal, köménnyel és oregánóval is. Az eredmény bolíviai viszonylatban lenyűgöző.

Pontszám: 4/5

A saice olyan, mint egy paprikás krumpli

A saice olyan, mint egy paprikás krumpli

4) Pique macho

A legkiadósabb és legfinomabb dolog, amit Bolíviában ehet az ember. Sörben főzött, szaftos marhahúst és kolbászt jelent főtt tojással megbolondítva, ecetes, hagymás szószban, kevés paprikával és paradicsommal. Rendszerint sült krumplival tálalják. Olyan, mint a perui lomo saltado, csak annál sokkal jobb. A kisebb porció, a pique nem csíp, a nagyobb adagot azonban jól megpaprikázzák, így igazi macsó az, aki egyedül megbírkózik vele. Annak ellenére, hogy nem vagyok a csípős ételek nagy kedvelője, a pique machót imádtam, még úgy is, hogy sokszor az út szélén árulták evőeszköz nélkül. Jó móka volt, mert kvázi úgy nézett ki, mintha pörköltet ettünk volna kézzel.

Pontszám: 5/5

A pique macho egyértelműen no. 1.

A pique macho egyértelműen no. 1. 

5) Majadito de pato

A San Ignació-i fesztiválon volt szerencsénk ilyet rendelni, merthogy más nem volt kapható a kifőzdékben. Egy nagy tál íztelen rizst kaptunk egy hüvelykujjnyi kacsacsonttal. Hús egy gramm sem. Később kiderült, valószínleg azért, mert a majadito de pato készítésekor a puhára főtt kacsahúst külön szedik a csontjától. Vélhetően mi kaptuk a kutyának szánt tányért.

Pontszám: 1/5

Hisz ez egy tál rizs néhány csonttal és majonézes tojással

Hisz ez egy tál rizs néhány csonttal és majonézes tojással

6) Pacunuto

Rém egyszerű étel, az éhség gyors csillapítására kiváló. Nevezhetnénk "bolíviai fast food"-nak is, de szemben a híres gyorskajákkal ez nem mirelit alapanyagokból készül. Grillen alaposan átsütött húsdarabkákról van szó, ami lehet belsőség - többnyire szív vagy máj - vagy szecskázott marha, esetleg csirkemell. Pálcára tűzdelik, mint a rablóhúst vagy a perui anticuchót. Többnyire az utcán árulják, héjában sült krumplival. Endre egyik kedvence, klasszikus magashegyi étel.

Pontszám: 4/5

Igazi utcakaja, de étteremben sem rossz

Igazi utcakaja, de étteremben sem rossz

7) Albondiga

Az andoki Bolívia tipikus étele. Darált húsból, tejben áztatott kenyérből, tojásból, hagymából készült, erősen füszerezett fokhagymás és borsos húsgombócka, amit Bolíviában paradicsomos szószos, enyhén csípős rizzsel tálalnak. Nekem egy kicsit túl fűszeres, de lehet csak a sok íztelen rizses csirke után kihívás az ízlelőbimbóknak.

Pontszám: 3/5

Ha nem lenne hozzá rizs, még jónak is mondanánk

Ha nem lenne hozzá rizs, még jónak is mondanánk

8) Lagarto

Egy alkalommal, mikor stoppolás után a minket szállító családtól megkérdeztem, hogy mivel foglalkoznak, a következő volt a válasz:

- Krokodilt tenyésztünk. 

Én sem kevésbé lepődtem meg, mint most te. Tény, hogy a krokodil Bolívia trópusi terültein igen elterjedt jószág. Elsősorban a farkáért tenyésztik az amazóniai farmokon épp úgy, akár a szarvasmarhát vagy a csirkét. A húsa igen sokat ér, de csak a farka ehető, ami lágy, omlós és fehér. Általában kókusztejben főzik meg. Aztán a többi már csak fantázia kérdése, jöhet hozzá az elmaradhatatlan csípős vagy a gyümölcsös, édes szósz, a fokhagyma és a sült banán. Kész a remekmű!

Pontszám: 5/5 
(Mondanám, hogy 6/5, de csak 5-ig pontozunk)

Dél-Amerika eddigi legjobb étele a lagarto voltDél-Amerika eddigi legjobb étele a lagarto volt

DESSZERTEK, ÉDESSÉGEK

Ilyesmit ritkán eszünk Dél-Ameikában, de olykor benne foglaltatik a napi menüben és kénytelenek vagyunk megküzdeni vele.

1) Mousse de limón

Tojással, citrommal és temérdek cukorral készült habszerű krém, néha ananásszal és kókuszreszelékkel a tetején. Kicsit émelyítő, Endre szerint ehetetlen, de én édességből ilyet nem ismerek.

Pontszám: 3/5

2) Sucrei csokoládé

Meglepő módon Sucre táján laknak olyanok, akik tudnak mit kezdeni a kakaóval. A főtér üzleteiben kapható bonbon nyugodtan versenybe szállhatna a legjobb svájci csokikkal. Sőt! A sucrei csokiba rengeteg egzotikus gyümölcsöt kevernek bele, így lehet mangós, ananászos és banános csokit is kóstolni. Az egyetlen hátránya, hogy nem csak ízben, árban is versenyképes a svájcival.

Pontszám: 5/5

Ananásszal töltött bonbon - a sucrei csokit importálni kéne Magyarországra

Ananásszal töltött bonbon - a sucrei csokit importálni kéne Magyarországra

3) Puffasztott quinoa

A quinoa az összes andoki országban megtalálható, de Bolívia az első, ahol puffasztott és gyümölcsökkel ízesített formájával találkoztunk. Nem csak zseniálisan finom, de egészséges nassolnivaló.

Pontszám: 5/5

ITALOK

1) Mocochinchi

A jó benne, hogy mindenhol kapható. A rossz benne, hogy mindenhol adják is a kajához. Ha bírod a felvizezett, fahéjas almakompót több napja visszamaradt levét, akkor a mocochinchit is szeretni fogod. Szerintünk perverzség.

Pontszám: 1/5

2) Kólák

Egészen hihetetlen, de Bolíviában legalább fél tucat kólamárka van a klasszikus Coca-Cola és Pepsi mellett. Vannak rosszak és kevésbé rosszak közöttük. A Coka Quina olyan, mint egy alkoholmentes, felszódázott jäger, a Pett és a Mendocina pedig olyan, mintha feloldottak volna bennük egy aszpirint. Egyedül a Free kóla jött be az összes közül, de ezen sem tudnánk élni. Ahogy a Coca-Colán és a Pepsin sem.  

Pontszám: 2/5

Ezért kár palackozóüzemet fenntartani

Ezért kár palackozóüzemet fenntartani

3) Sörök

Két nagy márka fut szerte Bolíviában, a Huari és a Paceña. Olyannyira ugyanolyan mindkettő, hogy még a címkéjükben sincs nagy eltérés. Ha engem kérdeztek, egyik sem üti meg a Kőbányai szintjét, ahogy a sucrei Sureña sem. A venezuelai söröknél csak egy árnyalattal jobbak, de a perui - amúgy gyér - színvonalat nem tudják hozni. Van azonban egy sör, ami mindent alulmúl: az El Inca névre hallgató barna sör. Életünk legpocsékabb sörélménye volt, mikor Sucréban belefutottunk.

Pontszám: 2/5

Ha ilyet látsz az étlapon, eszedbe ne jusson kikérni

Ha ilyet látsz az étlapon, eszedbe ne jusson kikérni

Bár a bolíviai szakácsművészetet sehol nem jegyzik, nekünk sokkal jobban ízlettek az itteni ételek, mint Peruban. Lehet egyszerűen csak azért, mert itt a jó kaja még megfizethető, szemben Peruval, ahol a tradicionális kajákért egy vagyont kell ott hagyni. Hátizsákosként Bolíviában az ember sokkal kevésbé éhezik...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A bolíviai bor

Tudtad, hogy a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bor bolíviai? El tudod róla képzelni, hogy még jó is? Mi el tudtuk, de csalódtunk. Cserébe azonban részt vehettünk életünk valószínűleg legamatőrebb borkóstolóján.

Bár Tarija 2014-ben fennállásának immáron 440. évfordulóját ünnepelte, sok építészeti emléke nincsen. A főtér egy-két épületétől eltekintve a város pont olyan, mint Bolívia összes nagyvárosa; a belső kerületek épületei egészen pofásak és rendezettek, a külső kerületeket azonban nagyon gyorsan el kell felejteni. Nem is azért jöttünk, hogy várost nézzünk, hanem azért, hogy megkóstoljuk a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bort, amit - talán indokolatlanul - szinte senki nem ismer Európában.

Az önkormányzat épülete egész pofásAz önkormányzat épülete egész pofás

Mielőtt azonban nekivágnánk a szőlészeteknek, egy picit körbejárjuk a várost és környékét. Mint már említettem, építészeti remekekből nem sok maradt, leszámítva talán a Casa Doradát, ami ugyan múzeumként működik, bejutnunk mégsem sikerül, mert folyton zárva találjuk.

Tarija legszebb épülete a Casa DoradaTarija legszebb épülete a Casa Dorada

Nem úgy a Paleontológiai Múzeumot, ahol ráadásul belépőt sem szednek. Sucre óta tudjuk, hogy Bolívia élen jár dinoszaurusz leletekben, így azon sem lepődünk meg, hogy ebben a múzeumban őslajhárok, őstatuk és ősfarkasok csontvázaival találkozunk.

Eri és az őslajhárEri és az őslajhár

A múlt állatai után irány az állatkert, hátha látunk valami érdekeset. A kőkemény 1 bolivianós belépő nem sok jóval kecsegtet, de ami bent fogad, az tényleg szívszorító. A park iszonyatosan lepukkant, az állatokat pedig alig pár négyzetméteres ketrecben tartják. A jaguárok és pumák fel-alá szaladgálnak egy akkora kalitkában, amiben én madárpókot se szívesen tartanék. Nagyon gyorsan lelépünk, s megfogadjuk, hogy állatkertbe soha többé nem tesszük be a lábunkat.

Ez a puma már megbarátkozott a gondolattal, hogy öt négyzetméteren éli le az életétEz a puma már megbarátkozott a gondolattal, hogy öt négyzetméteren éli le az életét

Bár Tarijától pár kilométerre vannak vízesések, azok ilyenkor - a száraz évszak közepén - csontra ki vannak száradva, így természeti szépségek helyett ellátogatunk a tíz kilométerre északra fekvő San Lorenzóba. A kisváros, ha nem is a legszebb koloniális település, amit életemben láttam, egy rövid sétát megér. Az ilyen helyeken a világon semmi nem történik, de pont ettől jó a hangulatuk. Csendes utcák, rendezett porták, a házak előtt öregecske népek ücsörögnek és bámulnak a távolba.

Utcakép San LorenzóbanUtcakép San Lorenzóban

Miután két nap alatt mindent láttunk, amit akartunk, beülünk egy trufiba, és irány a 2000 méter magasan fekvő Concepción. Sofőrünk a falu leghíresebb borászatáig, a Casa Viejáig visz. Az épület egy nagyon öreg vályogház, állítólag 1604 óta működik benne borászat. Odabenn nagyon ízlésesen lett minden kialakítva. A teraszon étterem működik, de enni nem itt fogunk, mert az étlapot elnézve nem a pénztárcánkhoz mérték az árakat. Várunk egy keveset az egyik asztalnál, mikor mellénk lép egy úr arról érdeklődvén, hogy bort jöttünk-e kóstolni. Bőszen bólogatunk, mire bekísér minket egy apró szobába, ahol rajtunk kívül vagy tízen toporognak.

- Mindjárt jön a kóstolóvezető - mondja, aztán magunkra hagy.

A Casa Vieja épülete több mint 400 évesA Casa Vieja épülete több mint 400 éves

Rajtunk kívül két kolumbiai, négy bolíviai és négy argentin van a helyiségben. Az utóbbiaknak Cafayatéban van szőlőjük, így izgatottan várják, hogy mi fog történni. Nyílik az ajtó és belép egy rózsaszín pólós, pocakos srác, akinek nem csak a haja van szőkére festve, de a körmei is pirosra. Mindenki arcán döbbenet. Nincs bajom a melegekkel, de borkóstolni jöttünk, nem transzvesztita showra.

A srác leemel az asztalról egy öt literes demizsont, majd egy retkes, három decis poharat csurig tölt vörösborral. Körbeadja a kimért lőrét, közben hadarni kezdi a borászat történetét. A négy argentin ugyanúgy el van képedve, mint mi, no de hát, ha Bolíviában ilyen a borkóstoló, akkor ilyen.

Egy 2013-as Tinto Asperót kóstolunk, amiről korábban nem hallottam, s remélem ezután sem fogok. Savanyú, mint a citrom, zavaros, mint a Velencei-tó. No de majd a következő kör. Blanco Aspero. Pont ugyanolyan, mint az előző, csak ez fehér. Ha lenne hova köpni, mint egy normális borászatnál, akkor ezt tuti kiraknám, jelen helyzetben azonban kénytelen vagyok lenyelni. Mondanom sem kell, a vörös- és a fehérbor között a poharat nem sikerült kiöblíteni, no de hát kicsire nem adunk.

A Concepciók környéki szőlők 2000 méter magasan teremnekA Concepción környéki szőlők 2000 méter magasan teremnek

Bár még el sem kezdődött a kóstoló, én már most a végét várom, de sajnos a meleg srác újra tölt. A következő préda a Dulce Uva, aminek enyhén muskotályos beütése van, de ennél több nem mondható el róla. A Rosado Semidulce Favorita fantázianévre hallgató rosé kétségkívül a legjobb eresztés, már ha valaki hajlandó elfogadni a tényt, hogy cukor hozzáadása nélkül is lehet édes rosét kotyvasztani. Nem mondom, hogy sorban állnék érte a boltban, de ezt legalább nem húznám le a WC-n az első korty után.

Jön a Moscatero, ami olyan, mint egy nagyon béna aszú. Hogy a srác fokozza a megdöbbenést, kilépőnek tölt egy Rosado névre hallgató vöröset. Ez is aszú jellegű, de annyira penetráns, hogy alig bírom lenyelni. Ezután jön a Singani, vagyis a szőlőpálinka, csakhogy szétcsapjuk valamivel az elmúlt hat és fél perc ízeit. Nem vicc! Pont ugyanannyi idő alatt kóstoltuk végig a borászat "kirakat borait", mint amennyi alatt elolvastad a róla szóló írást. Mindezt természetesen állva, ugyanabból a pohárból egymás után, egyszer nem kiöblítve azt.

Tedd díszcsomagolásba, biztos jobb lesz tőleTedd díszcsomagolásba, biztos jobb lesz tőle

A srác ezzel megköszöni a figyelmet, és ahogy jött, úgy megy is. A szobában döbbent csend támad, majd mindenki megvonja a vállát és megjegyzi:

- Legalább nem fizettünk érte.

Amilyen gyorsan csak lehet, elhúzunk a helyről. Kisétálunk a faluból, és irány a Bodega Concepción, hátha nagyobb szerencsével járunk. De nem. Magánál a borkereskedésnél csak nagy tételben lehet vásárolni, a pár száz méterrel lejjebb található borpincénél pedig nem találunk senkit. Dühünkbe bepattanunk egy trufiba és visszamegyünk Tarijába.

Bolívia az az ország, ahol amit el lehet rontani, azt el is rontják. Pedig a bolíviai borok nem rosszak. Én például kifejezetten szeretem a Kohlberget és a Campos de Solanát (amiket ugyancsak ezen a vidéken készítenek, bár kóstolót nem tartanak), annak ellenére, hogy az európai borokhoz nem sok közük van. Elég valószínűtlen, hogy odahaza bárki is hozzájut bármelyikből is egy palackhoz, így fogadjátok el nekem, hogy ez utóbbi két márka egész jó dolgokat produkál. Én magam nem vagyok egy sommelier, és kifejezetten idegesít, ha valaki a bor teltségéről, zamatosságáról, egyéb ízeiről magyaráz, mert egy bornak - szerény véleményem szerint - nem az a dolga, hogy eper, aszalt szilva vagy levendula aromája legyen, hanem hogy szőlő. Mivel hogy abból készül. Nos, a Kohlbergnek és a Campos de Solanának kizárólag szőlő íze van, amit egy hivatalos borász lehet, primitívnek tartana, de én szeretem. Az is igaz azonban, hogy magamat meghazudtolva sokkal inkább filozofálnék azon, hogy egy jó magyar rizlingnek miért van szeder vagy feketeribizli utóíze, semmint hogy mégegyszer a Casa Vieja borai közül bármelyiket is a számhoz emeljem.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Kamionnal utaztunk végig az Andokon, hogy többet fizessünk érte, mintha busszal jöttünk volna. Utána pedig találkoztunk az emberrel, aki létrehozta Kelet-Timort. Nem hiszed el? Mi sem.

Szállásadónk azt mondja, ha mindenképp stoppolva szeretnénk Tarijába jutni, akkor a déli utat válasszuk, mert az északi szörnyű állapotban van, azon esélytelen kocsit fognunk. Kisétálunk hát a tupizai terminálra és elvitetjük magunkat a déli elágazásig. Nem sokat ülünk buszon, harminc perc múlva megérkezünk a puszta kellős közepére. Egy földút indul keletnek - a buszsofőr azt mondja, itt várakozzunk, csak jön valami.

Azokon a hegyeken túl van TarijaAzokon a hegyeken túl van Tarija

Nem téved. Tíz percet sem ácsorgunk, mikor érkezik egy csőrös, böszme nagy, kamion. A sofőr kitárja az ajtót, s már hasítunk is a végtelenbe. Oké, nem gyorsan, úgy max. 15 km/órával. Nem is nagyon lehet gyorsabban menni, mert az egy sávos út ezer méter mély szakadékok peremén tekereg. Csak azért érzem magamat biztonságban, mert az úton mi vagyunk a legnagyobb jármű, igaz, az első másfél órában sok kocsival nem találkozunk, csak egy busszal, de az is vagy száz méterrel allattunk fetreng a kanyon alján, összezúzva és kiégve.

- Néhány éve már ott van - szól oda az amúgy meglehetősen mufurc kamionsofőr - Nem tudták felhozni a halottakat, ma is benne vannak a buszban.

A Tupiza és Tarija között vezető főútvonalA Tupiza és Tarija között vezető főútvonal

Kellemes. Iszonyú lassan haladunk, sehogy nem akar fogyni a távolság. Sofőrünk persze folyton azt mondogatja, hogy 4-5 órán belül megérkezünk, de tudjuk, hogy ez nem igaz. A nem túl közlékeny barátunkból azt azért ki tudjuk húzni, hogy 32 éves létére (kinéz a srác vagy 50-nek) a kamion az övé és havi fél milliót keres fuvarozással. Én ezeken az utakon ennek a duplájáért sem csinálnám.

Délután 1-kor befutunk egy pár házból álló faluba, Yuncharába. Mivel ezidáig nem szólt a sofőr, hogy pénzt kérne a fuvarért, így gondolunk egyet és meghívjuk ebédre. Köszönettel elfogadja, de mufurcságából egy pillanatra nem enged.

Ha nincs víz, nincs életHa nincs víz, nincs élet

Kaja után folytatjuk utunkat. Az út emelkedni kezd, ismét fent vagyunk 4000 méteren, majd leereszkedünk egy széles völgybe. Néhány lagúna tűnik fel a láthatáron, megérkeztünk a Sama Nemzeti Park területére.

- Ezek a tavak tele vannak pisztránggal - ejt el egy információfoszlányt sofőrünk, majd megyünk is tovább.

Egy újabb kiszáradt folyóEgy újabb kiszáradt folyó

A táj szép, bár nem túl izgalmas. Az egyetlen említésre méltó jelenség, hogy a tavakat elhagyva aszfaltút kezdődik. Mostantól már legalább 30-cal megyünk tovább, míg nem befutunk Iscayachiba. Innen újabb két óra múlva pedig megérkezünk egy száraz, majdnem félsivatagos medencébe, aminek déli végében ott figyel Tarija. A város határában sofőrünk szól, hogy megérkeztünk, ő idáig jött. Semmi gond. Megköszönjük a fuvart, de mikor szállunk lefelé, mufurc barátunk utánunk szól:

- Fizetni?
- Ja, igen! Persze! - tesszük az ártatlant, mint akik elfelejtették a piszkos anyagiakat, bár közben úgy vettem, hogy meghívtuk kajálni, és ezzel le van tudva az egész - Mennyi az annyi?
- 160 boliviano.

A Sama Nemzeti Park egyik lagúnájaA Sama Nemzeti Park egyik lagúnája valahol 3800 méter magasan

Neeee! Megint kezdődik ugyanaz a mese, mint már annyiszor korábban.

- A buszjegy fejenként 60, és még kajálni is meghívtunk - megy fel bennem a pumpa.
- 160 és kész. Ennyibe kerül a fuvar Tarijába - próbál határozott lenni.

Leteszek egy százast az ülsére és odavetem, hogy nincs nálunk több, elégedjen meg ennyivel, az ebédhez pedig utólag is jó étvágyat, majd becsapom az ajtót. Nem szól semmit, csak kivágja a villogót és már húz is el, persze be a város felé. Mondtam már, hogy rühellem ezt az országot?

Mintha megint a Siloli-sivatagban járnánk

Mintha megint a Siloli-sivatagban járnánk

Leintünk egy városi buszt, amivel a belvárosba megyünk. A Lonely Planetben felsorolt összes szálló vagy 30 dollárba kerül egy éjszakára, így véletlenszerűen betérünk egy residencialba, amolyan családias panzióba, ahová jellemzően néhány órára ugranak csak be a "vendégek". Sikerül 15 dollárért kivennünk egy szobát, ami egyáltalán nem szép, de legalább megfizethető.

Szomszédunk egy idős bolíviai, aki akcentus nélkül, amerikai angolul kezd velünk kommunikálni. Elmeséli, hogy olajmérnök, és jelenleg Ausztráliában él, de vagy 30 évet lehúzott az USA-ban is, most pedig családlátogatáson van.

- Én és három amerikai csináltuk meg Kelet-Timort - büszkélkedik el a 80 éves forma figura - A mi cégeinknek hála tört ki polgárháború a szigeten, velünk szerződött le az ország első kormánya.

Iscayachi az egyetlen kisváros Tupiza és Tarija közöttIscayachi az egyetlen kisváros Tupiza és Tarija között

Fél óra beszélgetés után pont úgy érzem magamat, mint mikor Pichariban egy félig spanyol, félig arab srác izraeli kémnek adta ki magát. Éppen igaz is lehet a sztori, de nehezen tudom elképzelni, hogy az az ember, akinek egy ország létrejöttét köszönhetjük, ma Tajira egyik lebujában kénytelen megszállni.

Nehezen, de sikerül leráznunk az ürgét, aztán amilyen gyorsan csak lehet, eltesszük magunkat másnapra, mert holnap kipihenten szeretnénk felfedezni a Föld legmagasabban fekvő szőlőjét, és megkóstolni az ott termelt bort...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tupizába azóta vágytam, mióta nyolc éve először Bolíviában jártam. Nem tudom miért vonzott annyira ez a városka, mert igazából nincs itt semmi, de végre beteljesült egy álom. Persze, aki keres, az talál. Az Inka-kanyon - azt hiszem - örök emlék marad, ahogy az is, hogy errefelé minden kaja ehetetlen és romlott.

A cél, hogy néhány napon belül végre átlépjük a határt és magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Pár évvel ezelőtt még imádtam ebben az országban utazni, mert az embereket jó fejnek találtam és minden hihetetlenül olcsó volt. Mostanra azonban alig várom, hogy elhúzzunk innen, mert Bolívia nagyon megváltozott. Az emberek lenézik a külföldieket, az árak pedig annak ellenére az egekbe szöktek, hogy a minőség semmit nem változott.

Tupizába utaznánk, de félünk tőle, hogy kénytelenek leszünk éjszakai buszra ülni. Mázlink van. A recepciós lány azt mondja, hogy reggel 8-kor van egy busz, ami délután 3-kor ér Tupizába. Reggel fél 8-kor már a terminálon bóklászunk, de a busznak még nyoma sincs. Gondolok egyet és kibattyogok a pályaudvar előtti árusokhoz, hátha találok valami ehetőt. Az egyik néni empanadát árul, veszek belőle vagy nyolcat. Az ám, de mikor Erivel beleharapunk, a fogaink majd kitörnek. Dühömben először földhöz vágom a kőszikla keménységű empanadákat, majd összeszedem az egészet és visszaviszem a néninek. Nem hajlandó visszaadni a pénzt, így fogom és bevágom a konyhájába a zacskót. Hőbörög, de faképnél hagyom.

Útban Tupiza felé ilyen táj fogadÚtban Tupiza felé ilyen táj fogad

Mikor visszaérek a pályaudvarra, látom, hogy a terminál egyetlen evője kinyitott. Veszek két szendvicset, de mivel a busz menet közben befut, már csak azon ülve kezdjük el majszolni mai második reggelinket. Az első harapásnál itt sem jutunk tovább, a fogunk ebbe is belesajdul. Elköltöttünk vagy 50 bolivianót, mégsem ettünk semmit. Egy mögöttünk ülő külföldi páros látván az elkeseredést az arcunkon, felénk nyújt egy doboz sütit.

- Ez sem jó, de legalább ehető - mondja a lány.

Olaszok, éppen nászúton vannak. A Galápagos-szigeteken kezdtek, eltöltöttek két hetet Peruban, most Bolíviában kalandoznak, de már nem sokáig, mert a lány teljesen ki van akadva.

- Ebben az országban minden úgy szar, ahogy van. Nem lehet semmit venni, mert mindennek lejárt a szavatossága. Ráadásul mindenki 4000 méter felett él. Mentünk volna inkább Amazóniába!

Tupiza főtere - ennyi és más semmiTupiza főtere - ennyi és más semmi

Megnyugtatjuk őket, hogy Amazónia sem sokkal jobb, és hogy mi is arra vágyunk, hogy két hónap után végre magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Addig azonban még vár ránk Tupiza és Tarija. Az út amúgy egészen jó állapotban van. Engem már az is meglep, hogy le van aszfaltozva, de ezt a szakaszt tényleg normálisan megcsinálták a bolíviaiak.

Féltávnál, egy Cotagaita nevű falunál ér minket az ebéd. Itt volt az ideje, bár a kaja, amit kapunk, közel ehetetlen. Pár falatnál többet ebből sem tudunk enni, így veszünk előre bezacskózott pufit. Mikor Eri kinyitja, undorító hányás szag árad ki a zacskóból. Az egészet vágjuk be az első kukába.

Kaktusz, kaktusz mindenholKaktusz, kaktusz mindenhol

Nem sokkal 3 után futunk be Tupizába. Az olaszoknak foglalásuk ugyan van, térképük azonban nincs, így segítünk nekik eligazodni az általunk sem ismert városban. Nem olyan nehéz, mert Tupiza kicsi, alig pár utcából áll. Mi végül a pályaudvartól másfél sarokra veszünk ki egy egész hangulatos szobát.

Tupizában nincs semmi látnivaló, a legtöbb turista csak azért áll itt meg, mert nincs más lehetősége megaludni Jujuy és Potosí között. A helyiek tanítani való módon hozzák ki a maximumot a helyből. Van vagy tíz hostel és vagy húsz pizzéria az alig 20 ezres városkában. Ilyenkor mindig eltöprengek azon, hogy vajon Salgótarján miért nem tud hátizsákos központ lenni?

Irány az Inka-kanyon

Irány az Inka-kanyon

Oké, legyünk őszinték, egy valami miatt azért mégis érdemes Tupizában eltölteni egy napot. A La Puerta del Diablo, vagyis az Ördög kapuja a várostól kb. tíz kilométerre fekszik, ott, ahol az Andok keleti vonulatai kiemelkednek a 2900 méter magasan húzódó sivatagból. Mivel a jelenség közel van Tupizához, úgy döntünk, maradunk.

Tupiza határában vörös sivatag nyújtózikTupiza határában vörös sivatag nyújtózik

Reggel kibotorkálunk a piacra, ahol összefutunk Albertóval és Alexandrával, azzal a spanyol-osztrák párossal, akikkel három héttel ezelőtt az egyik jezsuita missziónál találkoztunk. A három hét alatt voltak a Pantanalban, bejárták Paraguayt és Észak-Argentínát, most pedig Uyuníba igyekeznek. Soha nem értettem azokat, akik egy három hetes utazásból képesek másfelet kizárólag buszokon tölteni, bár tudom, nem mindenki olyna időmilliomos, mint mi vagyunk. Megmaradt vagy száz dollárnyi paraguayi guaraníjuk, amit átváltunk nekik bolivianóra, majd búcsút intünk egymásnak. A piacon veszünk disznósajtos szendvicset, de mint az elmúlt két napban minden, ez is a kukában végzi. A hús büdös, a kenyér pedig csont száraz. Veszünk egy zacskó chipát (yukkapogácsa), ami végre ehető, valamint két kókuszos csokit, de amint beleharapunk, adjuk is vissza: ennek is lejárt a szavatossága. Mikor jóllakunk a nagy semmivel, végre nekiindulunk a hegyeknek.

Eri rátalál az Inka-kanyonraEri rátalál az Inka-kanyonra

Elsőként egy régi strandhoz kell lesétáljunk az Argentína felé futó sínek mentén. A környék nem túl bizalomgerjesztő, így leintjük az első buszt, ami jön. A régi strandnak híre-hamva sincsen, így végül a végállomáson szállunk le. Egy öreg házaspár ül a sarkon, akik kérdésünkre, hogy merre tovább, egy, a hegyek felé tartó földútra mutogatnak. Elindulunk az úton, ami egy szeméttelepre vezet. Nem lesz ez így jó. Gondolunk egyet, letérünk az útról, és toronyiránt nekiindulunk a hegyeknek. Egy patakmeder keresztezi utunkat. A patak ugye mindig a hegyekből jön, így követjük a kiszáradt medret, ami vörös homokbuckákban végződik. Felmászunk az egyik tetejére és megpillantjuk a csodát. Egy mesés, vörös sivatagra látunk ki, ami mögött ott meredezik az Ördög kapuja - illetve csak gondoljuk, hogy a függőleges sziklaszirtekből képződött átjáró az.

Hegytűk és olaszokHegytűk és olaszok

Átsétálunk a kapun, aminek túloldalán kerék- és patanyomok tűnnek fel. Egészen biztos, hogy jó helyen járunk. A szállón kapott minimalista térkép szerint ez az Inka-kanyon, aminek a végében hegytűk láthatók. A táj egészen mesés, ha nem lenne itt-ott néhány kaktusz, a Marson képzelném magamat. Amint beljebb merészkedünk a kanyonba, emberi hangra leszünk figyelmesek. Az olasz pár és vezetőjük jönnek lóháton. Ujjonganak, mikor meglátnak, teljesen el vannak olvadva a kanyontól. Az igazat megvallva mi is. Gyönyörködünk a tájban egy órácskát, majd visszabaktatunk a sínekhez. Ezúttal sokkal könnyebben rátalálunk az útra, ami egy elhagyatott strand mellett fut ki a vasúthoz. Hát mégis csak létezik.

Mesés vidékMesés vidék

Azt kell mondjam, egész megtetszett ez a Tupiza, de azt is tudom, ha még egy napot maradnánk, biztosan ráunnánk a vörös hegyek látványára. Így hát kisétálunk a pályaudvarra, hátha megy valami busz Tarijába, de kiderül, hogy az összes járat este 8-kor indul és hajnali 3-kor érkezik. Nagyon nincs kedvünk az éjszaka közepén szállás után kajtatni egy vadidegen városban, így úgy döntünk, holnap reggel kiállunk az útra stoppolni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Azt mondják, Potosí bányáiból a spanyolok annyi ezüstöt vittek el a gyarmati időkben, amennyiből akár hidat is építhettek volna egész Európáig. A város fölé emelkedő Cerro Rico közel 250 éven át ontotta magából az ezüstöt, a Föld leggazdagabb városává téve ezzel Potosít. A bányák ma is működnek, s bár midenhol azt olvasni, hogy a körülmények embertelenek, mi mégis ellátogattunk a Cerro Rico gyomrába. 

Tíz évvel ezelőtt az összes TV-csatorna játszotta a The Devil's Miner című dokumentumfilmet, ami egy 14 éves bányászgyerek szemével mutatta be Potosí bányáit. A film lavinát indított el. Egyrészt turisták tízezrei indultak neki az ismeretlennek, hogy a saját szemükkel győzödjenek meg arról, milyen az, amikor a középkor megelevenedik, másrészt a bolíviai állam elkezdett odafigyelni a bányászokra, orvosi ellátást és jó fizetést biztosítva nekik.

Potosí 4100 méter magasan fekszikPotosí 4100 méter magasan fekszik

Potosít 1545-ben alapították a spanyolok, kifejezetten azzal a céllal, hogy a helyi indiánok rabszolgasorba állításával kinyerjék a város fölé emelkedő Cerro Rico ezüstjét. A nemesfém létezéséről egy lámapásztor mesélt a spanyoloknak, aki két évvel korábban elkóborolt jószágai után indult a hegyekbe. Rásötétedett, így tüzet rakott. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tűz körüli kövekből folyékony ezüst kezd csorogni. Titkát nem tudta sokáig megtartani, mivel az így szerzett kincsből vadul költekezni kezdett, ami szemet szúrt a spanyoloknak. Alig két évvel azután, hogy a lámapásztor rábukkant az ezüstre, a konkvisztádorok megnyitották az első bányát.

Cerro Rico, a Föld leggazdagabb hegyeCerro Rico, a Föld leggazdagabb hegye

A siker nem maradt el. 230 év alatt 45 ezer tonna ezüstöt bányásztak ki a korábban jó 200 méterrel magasabb Cerro Rico gyomrából, melynek legnagyobb hányada Spanyolországban kötött ki. Becslések szerint ez alatt az idő alatt több millió bányász vesztette az életét, akiket olykor embertelen körülmények között tartottak. A spanyol feljegyzésekből kiderül, hogy a rabszolgák napi 16-20 órán át voltak kénytelenek dolgozni, volt, hogy hónapokig nem hagyták el a tárnákat, enni pedig csak igen keveset kaptak.

Egyik a sok templom közülEgyik a sok templom közül

Amíg a helyiek és az Afrikából importált feketék nyomorogtak, a spanyol elit fényűző életet élt. Csodás koloniális épületeket húztak fel, az egyház pedig talán sehol nem alapított annyi kolostort, mint itt. Annak ellenére, hogy Potosí 4100 méter magasan, oxigénhiányos környezetben fekszik, a 17. századra 200 000 lakójával a kontinens legnagyobb városa lett.

Az 1800-as évek elején az ezüst fogyni kezdett, a spanyol korona pedig meggyengült. Bolívia kikiáltotta függetlenségét, Potosí pedig feledésbe merült. A bányák soha nem zártak be, mivel az ezüstöt felváltotta a korábban kevésbé értékes ón, ólom és cink. A 20. század végéig, a nagy turista bummig, Potosí Bolívia egyik legszegényebb városa volt, ahol az emberek napi egy dollárért voltak kénytelenek gürcölni. Ez a városképen is meglátszott. Az utcák koszosak voltak, az egykor fényűző paloták omladoztak, pont úgy nézett ki minden, mint amiről 200 éve megfeledkeztek. Aztán jött a többszörös díjnyertes dokumentumfilm és minden megváltozott.

HarangtoronyHarangtorony

Ma Potosí bolíviai viszonylatban újra ragyog. A főtér, a kolostorok, az egykori pénzverde mind megújult, a koszos bordélyházakból hátizsákos szállók lettek. Minden sarkon van egy étterem vagy egy kávézó, a hűvös klíma ellenére rengeteg fagyizó nyílt. Potosí egészen remek hely lenne, ha nem 4100 méteren alapították volna meg.

A jövőbeni Mirador túrák szervezése okán betérünk egy-két szállóra, az egyikben nem kis meglepetés ér minket. A recepciós lány, mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, felkiált:

- Linda!
- Hogy mi? - értetlenkedünk.
- Volt az a magyar sorozat, Linda. A karatés lány volt gyerekként a kedvencem.

Potosí este a legszebbPotosí este a legszebb

Kiderül, a csaj kubai, aki pont ugyanúgy került Bolíviába, mint La Paz-i sofőrünk, vagyis ápolóként. Az első adandó alkalommal lelépett a kórház kötelékéből és recepciósnak állt. Azt, hogy a Linda exportra is készült, őszintén szólva meglepett.

- Jobb itt, mint Kubában?
- Igen. A klímát nehéz volt megszokni, de most már szeretek itt élni.

Keresztül-kasul bejárjuk a belváros minden szegletét. A nap végére azon kapom magam, hogy legalább 500 fényképet készítettem, pedig városokról nem szoktam ennyi fotót lőni.

A Torre de la Compañía de Jesús templom éjszakai kivilágításbanA Torre de la Compañía de Jesús templom éjszakai kivilágításban

Az évi több tízezer turista jellemzően nem a város, hanem a bányák miatt érkezik Potosíba. A '90-es évek végétől szerveznek bányabejárást, ami az elmúlt 10 évben Bolívia egyik legnagyobb highlightja lett. Nem szeretünk túrára befizetni, de mivel nincs más módja, hogy megfigyeljük a bányászokat munka közben, alkalmazkodnunk kell az idegenforgalmi viszonyokhoz. Szerencsére nem kérnek sokat a fél napos programért, picit több mint 10 dollárt hagyunk a szállónk recepcióján fejenként.

Reggel 7-kor érkezik Maxim, aki korábban maga is bányászként dolgozott. Két csoportot alkot, mi a spanyolul beszélőkhöz csatlakozunk. Ócska és büdös overált, valamint gumicsizmát húznak ránk, fejünkre pedig lámpával ellátott bányászsisakot biggyesztenek. Ezután bepattanunk az egyik kisbuszba és irány a bányapiac, ahol kokalevelet, alkoholt és dinamitot veszünk ajándékként a bányászoknak.

Eri menetfelszerelésbenEri menetfelszerelésben

Eri az egyetlen lány a hat fős csoportunkban, mellettünk egy argentin, egy brazil és két francia srác van. Maxim azonnal betalálja, így a dinamitot az ő derekára köti, majd azzal viccelődik, hogy mostantól az élete nem az én, hanem az ő kezében van. Nem bírom a helyi vezetőket, s ez alól Maxim sem kivétel. Soha nem értettem, hogy miért kell túl közvetlennek és űber viccesnek lenni akkor, amikor tudom, hogy pár órán belül úgyis örökre búcsút intünk egymásnak. Szerencsére Eri veszi a lapot, hagyja, hogy a srác hadd élje ki vezetői kvalitásait.

Erire rágyújt a túravezetőnkErire rágyújt a túravezetőnk

Tíz perc múlva már a bánya egyik bejáratánál vagyunk. Mindenki felteszi a sisakot a fejére és bemászunk a tárnába. Az alagút szűk. Mi nem vagyunk magasak, de az argentin srác jó 190 centi, így ő rendesen anyázik minden egyes belógó sziklánál. Jártunk már korábban is bányákban, ez sem néz ki se jobban, se rosszabbul, hacsak nem annyiban, hogy néhol tényleg nagyon szűk a folyosó.

Az egyik oldaljáratnál megállunk. A sarokban egy Tio szobor ácsorog, aminél minden bányász, mielőtt a mélybe ereszkedik, tiszteletét teszi. Maxim előadja ugyanazt a sztorit, mint amit Oruróban is hallottunk már, vagyis hogy a Tio név a spanyol Dios, azaz Isten szóból ered, s azért került a bánya mélyére, mert a spanyolok nem engedték, hogy az indiánok odakint imádkozzanak hozzá. Az egyetlen furcsasága ennek a Tio szobornak, hogy extrém nagy péniszt faragtak rá, amit minden munkás alkohollal önt le. Miután mi is tökön öntjük a nálunk lévő 97%-os orvosi alkohollal Tiót (aztán persze mi is bedobunk belőle egy felest), Maxim elmondja, miért is ez a nagy farok imádat.

Maxim előadást tart Tio szobránálMaxim előadást tart Tio szobránál

- Anno a bányászok volt, hogy hónapokra a mélyben ragadtak, mert a spanyolok nem engedték őket a felszínre.

Azonnal mindenki arcán megjelenik egy kaján mosoly, de Maxim jelzi, rossz az, aki rosszra gondol.

- Sokan kidőltek a sorból, de aki túlélte, az igazi férfivá lett. Az óriás pénisz nem mást szimbolizál, mint hogy a potosi bányászok mind tökös gyerekek.

Maxim ezzel feladta a labdát, amit a csapat együtt csap le. Innentől kezdve kellemes, buzizós hangulatban zajlik a túra, de mint később megtudjuk, ez nem egyedülálló.

- Ne lepődjetek meg a bányászok nyers stílusán. Akinek tiszta a keze és nem sáros az overálja, azt simán lebuzizzák. A fiatalokat is folyamatosan heccelik, cserébe azonban nem sértődnek meg azon, ha ti is beszóltok durva dolgokat. Erikának szólok, hogy készüljön fel, mert párszor megkérik majd a kezét, de azt bányásztílusban teszik majd.

És valóban. Az első szembejövő csillénél Maximot azonnal lebuzizzák. Azt mondják, ő azért buzi, mert megfutamodott az embertpróbáló munka elől és inkább magunkfajta, csesznye ficsúrokat kalauzol.

- Mit szól a csajod, hogy ilyen langyos munkát végzel? Ja, várj! Egy ilyen buzinak nincs is csaja - verik hátba vezetőnket, majd tolják tovább a megpakolt csillét.

Jó negyven percen keresztül kúszunk-mászunk a járatokon, teljesen elvesztem a tájékozódó képességemet. Mikor Maximot megkérdezzük, honnan tudják a bányászok, hogy merre van az arra, felmutat a plafonra.

- Minden járatot a törésvonalakkal párhuzamosan alakítottak ki. Csak a plafonon futó csíkokat kell követni, s már kint is vagy.

Egy mély kürtőhöz érünk, amibe odafentről sziklákat dobálnak le. Maxim felkiállt, hogy fejezzék be a munkálatokat, mert itt vagyunk, de csak annyit ér el vele, hogy mostantól nem nagy sziklákat, hanem csak apró köveket hajigálnak lefelé. Könnyedén átkelünk a kürtőn, majd egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb lyukhoz érkezünk. A jó öt méter átmérőjű beszakadáson egy tíz centi széles palló vezet át. Itt a brazil gyerek begörcsöl, így Maxim visszakíséri őt a főcsapáshoz. Mikor visszaér, átkelünk a pallón, majd meredek, törmelékes lejtő következik fel a kőhajigálókhoz.

A két srác, akik néhány perce a nyakunkba öntöttek egy adag kavicsot, Flavio és Lorenzo. Flavio nem lehet több 15 évesnél, bár 18-nak mondja magát. Ezzel szemben Lorenzo kinéz vagy 40-nek, közben pedig csak 28 éves. Meleg van, hatalmas a por és a magas a páratartalom. Nem könnyű a légzés, de annyi oxigén csak van, hogy kifaggassuk a két bányászt.

- Lorenzo! Mióta dolgozol a bányában?
- 15 éves korom óta.
- Milyen a meló?
- Most már egész jó. Korábban nem fizettek meg minket, de most már könnyen eltartom a családomat.

Flavio szerintünk nincs 18 éves, mégis napi 8 órában a bányában vanFlavio szerintünk nincs 18 éves, mégis napi 8 órában a bányában van

Meglepődöm. Minden útikönyv és -blog azt írja, hogy nem elég, hogy a szegény potosi bányászok szörnyű körülmények közepette kénytelenek dolgozni, még éhbért sem kapnak cserébe.

- Mennyi az annyi? - kíváncsiskodunk.
- Egy kezdő bányász napi 150 bolivianót tesz zsebre. Flavio fiatalként például ennyit keres. Aki több mint egy évtizede itt melózik, az ennek akár a dupláját is zsebre vágja.

Számoljunk csak. Egy Lorenzo korú bányász napi 300 bolivianót, azaz 10 000 forintot is megkeres. Az bőven több, mint havi 200 000 Ft, ami Magyarországon sem rossz bér.

- Akkor semmi nem igaz abból, amit abban a dokumentumfilmben mondtak?
- De igen. A film előtt itt tényleg mindenki napi 10 bolivianót keresett, de azóta az állam átvette a bányákat, és mi bányászok szövetkezetekbe tömörültünk. Nincs senki, aki benyelné a profitot. Mindenki napi 8 órát dolgozik, s mindenki ugyanannyit kap kézhez.

Maxim belefolytja a szót Lorenzóba:

- A baj az, hogy Evo Morales orurói. Ott persze minden bányát modernizáltak, de Potosíba csak az ígéretek jutnak el, a pénz nem. Ma már nem élnek olyan rosszul a bányászok, de a körülmények továbbra is szörnyűek. Ha nem pusztulsz el bányaomlástól, vagy nem robbantod fel saját magad, 40 éves korodra akkor is véged van, mert vagy tüdőrákot kapsz vagy szilikózist.

Az igazat megvallva, nem érzem annyira gáznak a körülményeket, mint amilyennek vártam. Meleg van, pára és por, de ez majdnem mindegyik bánya velejárója. A perui Rinconadában például sokkal gázabbak a körülmények annak ellenére, hogy ott sok minden gépestíve van. Az igaz, hogy Potosíban máig mindenki csákánnyal és dinamittal dolgozik, de a dupláját is keresik a havi átlag fizetésnek.

Iszunk egy kilépőt az orvosi alkoholból Lorenzóval és Flavióval, majd visszaereszkedünk a főcsapásra. Ismét érkezik két srác csillével. Mikor Erit megpillantják, azonnal családi állapotáról kérdezik.

- Van fiúd?
- Itt van mögöttem - mutat hátra.
- De hisz ez egy buzi - bólint felém az egyik, én pedig egy határozott kézfeltétellel jelzem, hogy vettem az adást - Gyere hozzám! Van szép házam és sok ezüstöm. Veszek neked ékszereket - veti be a csáberejét a nyakig retkes srác, aki, ha Eri első randija sikeres, akár a fia is lehetne.

Csapatunk a csille körülCsapatunk a csille körül

Maxim ledumálja a két sráccal, hogy majd mi kitoljuk a csillét. Mindenki nekifeszül egyesével a több száz kilós járgánynak, aminek a kereke folyton leesik a sínről. Semmi gond, a srácok úgy rakják vissza a menetbe a megrakott csillét, mintha gumimatracot emelgetnének. Az udvarlás nem akar szűnni, így a csapat megszavazza, ha Eri már úgyis bányászfeleség lesz, hát dolgozzon meg érte. Végül az egy szem lány büszkén tolja ki a csillét a bányából, elnyerve a két srác minden tiszteletét. Mi meg öten srácok örülünk, hogy jól játszottuk a buzit.

Visszatérünk a szállásunkra, letusolunk, majd beülünk egy pizzára az egyik étterembe. Hogy jó-e? Dehogy az. Viszont legalább drága. Nekünk. Nem a potosí bányászoknak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy vonat, ami igazából busz. Azért jött a világra, hogy néhány pásztorcsaládnak megmaradjon a kapcsolata a külvilággal. Buscarrillal utaztunk Sucréból Potosíba.

Sucréból Potosíba kétféleképpen juthat el az ember. Vagy a megszokott módon felpattan egy buszra a terminálon, és három óra alatt felkanyarog a 4100 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő városba, vagy ha valami sokkal eredetibbre vágyik, kikocog a buscarril állomásra és felszáll egy busznak álcázott vonatszerű valamire. Mi az utóbbi mellett döntünk, így reggel hatkor taxival a Sucre külvárosában álló állomásra megyünk, ahol kisebb tömeg téblábol a héten csupán háromszor közlekedő buscarrilra várakozva.

Buscarril, a vonat, ami igazából buszFelszállás a buscarrilra, a vonatbuszra

Endre szalad a jegypénztárhoz, ami előtt kígyózik a sor. A fickó az ablaknál sajnálkozva közli vele, hogy a mai buscarillra sajnos az összes jegy elfogyott. Bolíviában vagyunk, tudjuk, hogy itt nincs olyan, hogy valami megtelt. Könyörgőre fogjuk és miután biztosítjuk róla a jegyárust, hogy nem vagyunk kifejezetten komformisták, ráadásul egy átlagos bolíviai utashoz képest meglehetősen kis helyet foglalunk, öt percen belül az utolsó - amúgy a kalauznak fenntartott - hely boldog tulajdonosai vagyunk. Ketten egy ülésre!

Irány a hegyvidék!

Irány a hegyvidék!

Szűk fél óra múlva egy vasúti kerekekkel ellátott busz, vagy busznak álcázott vonat döcög az épület mellé, amit úgy rohamoz meg a jobbára helyiekből álló tömeg, mint hangyák a földre hullt kenyérmorzsát. Nem kis kihívás feltuszkolni magunkat rá a 20 kilós zsákokkal.

Több mint két évtizede, hogy a bolíviai állam bezáratta a Sucre és Potosí közti vasútvonalat annak kihasználatlansága miatt, ezzel azonban néhány andoki települést elzárt a külvilágtól. A falusiak összefogtak, s egy kiszuperált Volkswagen buszra vonatkerekeket szereltek, majd pályára állították azt. Így született meg a buscarril, ami mai napig az egyetlen közlekedési eszköz a falvak és Sucre, valamint Potosí között.

Egy tanyabokor Sucre és Potosí között - miattuk létezik a buscarrilEgy tanyabokor Sucre és Potosí között - miattuk létezik a buscarril

A beazonosíthatatlan jármű a reumás éticsigát is zavarba ejtő sebességgel hagyja el Sucrét. A város határában az utat szegélyező óriáskaktuszokat kvázi egyesével veszem szemügyre megszámolva minden tüskéjüket, majd azokat a kutyákat figyelem hátborzongva, amik a guruló kerekek között csaholva próbálják elkergetni az ádáz ellenségnek vélt buscarrilt. Nagy szerencse, hogy a mókából nem lesz vérfürdő.

A hegyek között húzódó völgyekben tekeregve egyszer csak előbukkan az exelnök tekintélyes méretű, bámulatos kéglije. Aztán marad látnivalónak az unalmas, szublimált nagy semmi a 4000 méteres csúcsokkal, bár a legmeredekebb szakadékok szélén végigcammogó vasút azért okoz még pár izgalmas pillanatot.

Néhol lélegzetelállító a tájNéhol lélegzetelállító a táj

Egyetlen falunak mondható településen sem haladunk keresztül, leszámítva azokat a tanyaszerű, omladozó vályogházkat, amikből mindig előkerül egy-két, nagy csomagot cipelő, vonatra váró, ráncos arcú öreg néne. Egyre nő a tengerszint feletti magasság, és ezzel párhuzammosan a növényzet is egyre gyérebbé válik. Minden száraz és kopár.

Buszra várva

Buszra várva

Az egyik megállóban egy 60 éves asszony kerül mellém, akivel a sofőr melleti ülésen osztozunk. Lerí róla, hogy nem bolíviai.

- Honnan jött?
- Buenos Airesből.
- Mit csinál Bolíviában?
- Hátizsákolok.
- Komolyan? - erre a válaszra a legkevésbé sem számítottam egy korabeli asszonytól - Egyedül?
- Nem. Itt van velem Roberto, a fiam - mutat maga mögé, ahol az Endre melletti ülésen egy 30 év körüli, láthatóan szellemileg sérült srác dünnyög egykedvűen az ablakon kifelé bámulva.

Pisiszünet 3500 méterenPisiszünet 3500 méteren

Nehéz leplezni az újabb meglepetést az arcomon.

- Ő a negyedik gyerekem - folytatja a nő - Down-kóros. A többiek már kirepültek, a férjem lelépett. Roberto tavaly fejezte be a középiskolát, úgyhogy összecsomagoltunk és útnak indultunk Brazíliába, Peruba és Bolíviába.

A blog történetének legjobb képe ErirőlA blog történetének legjobb képe Eriről

Istenem, hány és hány emberrel találkoztam odahaza, akiket egészséges létükre kényelmetlen érzés fogott el, mikor csak meghalloták azt a szót, hogy Bolívia. Erre itt van ez az asszony, aki nyugdíjas létére 30 éves, sérült fiával nekivág Dél-Amerika legszegényebb országának.

- Roberto hogy viseli? - érdeklődöm.
- Jól. Megszokta a körülményeket és élvezi. Nem ez az első utunk. Pár éve Európát utaztuk be, Budapesten is jártunk.

Háttérben az ezüstöt rejtő hegyvidék - közeledünk PotosíhozHáttérben az ezüstöt rejtő hegyvidék - közeledünk Potosíhoz

A kellemes beszélgetésből bódult szédülés és hányinger zökkent ki. Újra 4000 méter fölé érkeztünk. Mivel bő másfél hónapja nem voltunk ilyen magasan, ismét rámtör a magashegyi betegség.

Délután 2 körül, hét óra utazás után döcögünk be a világ legmagasabban fekvő nagyvárosába, tesszük mindezt folyamatos dudaszó kíséretében. A külvárosban lépten-nyomon vagy bő szoknyás, megtermett asszonyságok vágnak át a síneken fél tucat gyerekkel a hónuk alatt, vagy pedig szürke ruhás munkásemberek közlekednek rajta, de nem keresztben, hanem hosszában. Csodálom a mozdonyvezető véget nem érő türelmét, aki csak azután sorolja fel Pachamama összes nemiszervét, mikor egy motoros hajt elénk. Kicsit oldalba lökjük, de nem folyik vér.

Potosíhoz közeledve emberi jelenlét nyomai mutatkoznakPotosíhoz közeledve emberi jelenlét nyomai mutatkoznak

Az állomáson aztán a hátunkra kapjuk a zsákokat és kaptatunk felfelé a főtérre igyekezve. Megkockáztatom, hogy Potosí Bolíviában az egyetlen olyan város, aminek a főterét nem a völgyben, hanem a hegy tetején építették fel, gondolván, ha lúd, legyen kövér. Lassan, levegő után kapkodva vonszolom magam végig a színes, koloniális épületek között húzódó macskaköves utcákon a szörnyen oxigénhiányos környezetben.

Minden hotel drága, így kénytelenek vagyunk egy igazi hátizsákos szállón kikötni. Rengeteg a külföldi, ezért inkább bezárkózunk a szobába - nem akarjuk elmesélni újra és újra, milyen évek óta úton lenni. Bedobok egy sorojchit és álomba merülök. Holnapra talán elmúlik a magashegyi betegség.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Frailes-hegység (Cordillera de los Frailes) a Keleti-Andok egyik leglátványosabb tagja. A milliónyi színben pompázó sziklák árnyékában élnek a jalq'ák, akik mára kevésbé őrzik hagyományaikat, mint egykoron, de ami maradt, az még mindig érdekes. Négy év alatt kétszer jártam ezen a vidéken, és egész biztos, hogy lesz harmadik alkalom is.

2010-ben nem volt sok időm arra, hogy utánanézzek, hova is készülök, ezért a Frailes-hegységben tett túrám rengeteg meglepetéssel szolgált. Elsőként azzal, hogy a kamion Potolóba nem a városból, hanem egy elágazástól indult, közel a reptérhez. Igen, kamion, mivel a jalq'a indiánok földjén annyira rossz az út, hogy mással nem lehet közlekedni.

Érkezés a Frailes-hegységhezÉrkezés a Frailes-hegységhez

Városi busszal utaztam ki a semmi közepére, ahol várakozott pár ember, de egyikük sem Potolo felé tartott. Fél óra ücsörgés után jelent meg egy szakadt teherautó, aminek platója tömve volt emberekkel. Néhány asszony népviseletben tündökölt fehér keménykalappal a fején, de a többiek pont úgy néztek ki, mint bármelyik bolíviai. Egy fickót leszámítva, aki nem a platón, hanem a kamion tetején ücsörgött, fényképezővel a kezében.

Negyed óra múlva a kamion megállt valamilyen útépítés miatt, így előrébb tudtam kúszni a sok ember között. Szóba elegyedtem a sráccal, akiről kiderült, hogy olasz fotós és témát keres a Frailes-hegység mélyén. Két percen belül kiderült, hogy ő sem tudja hová tartunk, csak annyi infója van, hogy Potolóban van szálló.

Jal'qa öregúr PotolóbanJalq'a öregúr Potolóban

Két óra alatt érkeztünk meg a 30 kilométerre fekvő faluba, ahol nem sok látnivaló fogadott; kopottas házak, poros utcák, kóborkutyák. A város egyetlen szállóján vettünk ki szobát, három dollárért, majd nekiindultunk a környéknek. Nem jutottunk sokáig, mert az egyik háznál két népviseletes öregemberre lettünk figyelmesek, amint épp öszvéreikkel tapostatták a learatott búzát. A háttérben egyikük felesége cirokseprűvel választotta el a magokat a szártól. Hirtelen kétszáz évet ugrottunk vissza az időben.

Jalq'a asszony Jalq'a asszony

Matteo (így hívják olasz fotós barátomat) azonnal közéjük vetette magát, de a nagy akarásnak nyögés lett a vége. A két öregúr és az öreglány ugyanis nem beszéltek spanyolul, fiuk pedig (aki állítólag igen) merev részegen ücsörgött a padon. Olykor a két öreg is kitántorgott a padhoz és húztak egyet a rumos üvegből, majd mentek vissza hajtani az öszvéreket.

Jalq'a portréJalq'a portré

A jalq'ák világ életükben mezőgazdaságból éltek. Mikor a spanyolok megjelentek ezen a vidéken, egyik pillanatról a másikra álltak át a quinoáról a búzára. Állítólag itt, a Frailes-hegység medencéiben terem az ország legjobb gabonája, a sucrei pékek mind innen szerzik be a lisztet.

Amiről még a jalq'ák híresek, az a szőttes. Bár ottlétünkkor a falusi szövőüzem zárva volt, végignézve a helyi asszonyságok és a férfiak ruháján, hihető, hogy remek kézművesek.

Mateo a vörös sivatagbanMatteo a vörös sivatagban

Egy dolgot sikerült tisztáznunk a spanyolul pár szót tudó, de amúgy hulla részeg fickóval, mégpedig azt, hogy másnap szeretnénk leereszkedni Maraguába. Nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy emlékezni fog szavainkra, de meglepetésünkre Emilio reggel 7-kor már ott toporgott a szállónk ajtajában.

A Frailes-hegység ezer színben pompázikA Frailes-hegység ezer színben pompázik

Potolo nem volt túl emlékezetes, de a Maraguába vezető út egyértelműen belopta magát a szívünkbe. A falu után vörös sivatagon kellett átkeljünk, majd leértünk egy völgybe, ahol temérdek hegyikristály feküdt a földön. Innen néhány ranch és Chullpa falu érintésével értünk el a kék sziklához, ami állítólag vulkáni működés emléke. Hogy ne szaporítsam a szót feleslegesen, íme egy videó arról, milyen túrázni a Frailes-hegység mélyén:

Azóta vágytam a jalq'ák földjére, hogy 2010-ben itt jártam. Szerettem volna eljutni abba a Quila Quilába, amire Matteo kulturált módon alkart lendített. Négy év múltán ismét itt vagyok Sucréban, s a terv megint az, hogy túrázunk egy jót a hegyek között.

A kamion Quila Quilába hajnali fél 6-kor indul. A Nap még messze a horizont alatt pislákol, mikor mi már egy külvárosi, szutykos utcában ácsorgunk kamionra várva. Pár perc múlva be is fut a transzport, de megdöbbenésünkre nem egy szakadt ócskavas jön értünk, hanem egy vadonatúj gépcsoda.

- Két hónapja szakadékba zuhant a régi teherautó, így újat kellett beszerezzünk - veti oda a sofőr, mikor megdöbbenésemnek hangot adok.
- Meghalt valaki?
- Három nő.

Eri a kamionplatónEri a kamionplatón

Gondolom, a Quila Quilába tartó út is pont olyan jó lesz, mint a Potolóba vezető, így rezzenéstelen arccal tuszkolom fel magamat a platóra. Nem számolom, de kb. 60-an lehetünk az "utastérben". Ezzel még nem lenne semmi gond, de hétfő reggel révén mindenki a piacról igyekszik hazafelé, így több száz kiló krumpli, bab és kukorica is velünk utazik.

A hegyek egészen mesések, de sokat nem tudunk belőlük élvezni. A két órás út alatt teljesen szétfagyunk, a lábunk pedig elgémberedik, mert vagy egy 50 kilós zsák vagy egy 100 kilós bolíviai asszonyság ülepe telepszik a lábfejünkre.

Fotó, ami a platóról készültFotó, ami a platóról készült

Quila Quilába 8 óra magasságában futunk be, ahol azonnal betalál minket Justina, a falu turisztikai referense. Felajánlja, hogy elkísér minket a Tela Phaqui hegy oldalában található piktogramokhoz, s mivel összesen 5 dollárt kér tőlünk, rábólintunk az idegenvezetésre.

Előtte azonban ehetnékünk támad, így az egyik boltnál érdeklődünk, van-e valamilyük kekszen és kólán kívül. Szerencsére van, így esszük meg életünk első, de jó eséllyel utolsó kala purcáját, ami egy búzából és/vagy kukoricából készült leves, amit úgy forralnak fel, hogy forró köveket dobálnak bele. A kövekkel együtt persze homok is kerül az amúgy is zavaros löttybe, így gyorsan belapátoljuk, majd próbálunk felejteni.

A finom kala purcaA finom kala purca

A piktogramok, melyeknek eredete és kora máig tisztázatlan, kb. fél órányi gyaloglásra vannak a falutól. Elhaladunk a templom mellett, amit állítólag még Sucre megalapítása előtt emeltek Quila Quila főterén.

Quila Quila temploma állítólag Sucre alapítása előtt épültQuila Quila temploma állítólag Sucre alapítása előtt épült

A számtalan kőkarc két-három nagy szikla aljába lett bevésve. Többnyire lámákat, emberi arcokat és nonfiguratív krikszkrakszokat látunk. Olyan érzésem támad, mint Toro Muertónál, Peruban, bár itt jóval kevesebb a firka. Lefotózunk minden figurát, majd visszatérünk a faluba. Elbúcsúzunk Justinától, majd nekivágunk a hegyeknek, hogy délutánra Maraguába érjünk.

Piktogramok

PiktogramokTela Phaqui piktogramjai

Miután elhagyjuk a falut, az út emelkedni kezd. 3200 méteren vagyunk, tűz a Nap, így rendesen szenvedünk. Egyszercsak apró vízesésekhez érünk. Betennénk alájuk a fejünket, de nincs lejárat a vízhez, így kóválygunk tovább. Jó három órája kutyagolunk folyamatosan felfelé, mire végre felérünk a Maragua-kráter peremére.

Ha az ember az égből néz alá a Frailes-hegységre, akkor ezen a ponton egy nagyon furcsa természeti jelenségre lesz figyelmes. A Maragua-kráter egy zárt szinklinális, melynek oldalát félköralakú kitüremkedések borítják. Olyan az egész, mintha egy meteor a becsapódás után megolvasztotta volna a kőzetet, majd azt felkente volna a szomszéd hegyre, mint valami csokikrémet a tortára. Meteornak soha, semmilyen nyomát nem találták, ezért a geológusok úgy gondolják, hogy a kráter csak egy felgyűrődés kibillenése, ami véletlenül tök szabályosra sikeredett. Mindenesetre ilyen felszíni formát még soha, sehol nem láttam.

Kilátás a völgyre nem messze Quila QuilátólKilátás a völgyre nem messze Quila Quilától

Maragua alig 30 percnyire van, mikor megjelenik egy visszafelé közlekedő busz. A sofőr azt mondja, hogy turistákat hozott Maraguába, akiket itt hagyott, s csak két nap múlva jön értük.

- Ez azt jelenti, hogy holnap nincs semmilyen busz vagy kamion? - kérdezzük.
- Azt. Ha Sucréba akartok menni, én elviszlek titeket. Más különben legalább két éjszakát Maraguában kell töltsetek.

Én már voltam négy éve Maraguában, Eri pedig azt mondja, látta azt, amiért jött, így visszatérünk a busszal Sucréba.

A szinklinális egyik félköralakú púpja, amit teraszosan művelnekA szinklinális egyik félköralakú púpja, amit teraszosan művelnek

A jalq'ák, ha mára nem is túl autentikusak, attól még gyönyörű helyen laknak. A vörös, a sárga és a szürke minden árnyalatában pompázó hegyek megbabonázzák az embert, visszatérésre szólítanak fel. Biztosan járunk mi még itt párszor életünk során, de hogy kala purcát többet nem eszünk, az biztos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)