A 2009-es Rio San Juanon tett utazásunk óta több alkalommal is visszatértünk a folyóra, mert azt a természeti csodát, amit ez a vidék tartogat, minden velünk utazónak meg kell mutassuk. Így volt ez idén is, s ráadásul olyan dolgot láttunk, amit korábban csak dokumentumfilmeken. Tortuguero pedig hozta a kötelezőt, a temérdek élőlényt. Fantasztikus háron nap van mögöttünk.

Señor Pollo, korábbi csónakosunk vállalkozása egész szépen felfutott az elmúlt időszakban. Ez az első év, hogy nem kell Puerto Viejo de Sarapiqui utcáin kóvályognom ahhoz, hogy ráleljek kedvenc csónakosomra, ugyanis az öccsével a kikötőben létrehozott egy apró túraszervező irodát. Még a csapat érkezése előtt kialkudtam a 650 dolláros, kb. 180 000 forintos menetdíjat az öt órás útért (hahó, ez Costa Rica!), így a csónak már bőven készen áll az útra, mikor megérkezünk a kikötőbe.

Hogy ne éhesen vágjunk neki az útnak, az egyik étteremben magunkba tolunk egy aránylag megfizethető árú rákos spagettit, majd elfoglaljuk az előre letisztított műanyag székeket. Pollónak újabban annyira jól megy a turisták furikázása, hogy már nem ő, hanem egy felbérelt csónakos tart velünk Tortugueróba.

Beszállás a csónakbaBeszállás a csónakba

Az első negyed órában a Sarapiquí-folyón csorgunk lefelé, közben a partmenti fákon bőgőmajmokat fotózunk. Nem tudom miként csinálják, hogy minden fán lóg egy majom, mikor Puerto Viejo környékén egy talpalatnyi erdő sem maradt.

Bőgőmajmokat fotóztunk menet közbenBőgőmajmokat fotóztunk menet közben

A Sarapiquí-folyó pár kilométerrel lejjebb beleömlik a Rio Sucióba, vagyis a Piszkos-folyóba. A név nagyon találó, ugyanis amíg a Sarapiquí kristálytiszta, addig a Sucio szürke és mocskos. A kosz persze csak hordalék, főként uszadékfa, ami remek rejtekhely a kajmánoknak. Több hatalmas példányt is sikerül lencsevégre kapnunk, de alig egy óra csónakázás után olyanra leszünk figyelmesek, amire korábban még egyikünk sem. Egy szarvas vágódik a vízbe, hogy átússzon a folyón, de pont mielőtt partot érne, egy jó öt méteres példány lecsap rá. 

Rasnya egy példányRasnya egy példány

Csónakosunk üldözőbe veszi a kajmánt, de az folyton alábukik a tetemmel. Fél órán át kergetjük, hátha sikerül jobb képet készítenünk a ragadozóról prédával a szájában, de végül feladjuk; nem csak a szarvast, minket is legyőzött a kroki.

Szarvaspöri volt ebédreSzarvaspöri volt ebédre

A Rio San Juanhoz érve megváltozik a táj. Amíg a Costa Rica-i oldalon ranch ért ranchet, Nicaraguában végtelen esőerdő teríti be a tájat. Kikötünk a Sarapiqui katonai bázison, ahol leellenőrzik az útleveleinket, majd egy kedves ismerős, William lép a fedélzetre. Azt kéri, vigyük el a Deltába, oda, ahol 2009-ben Erivel másfél napon át csöveztünk, tapírt ettünk és illegális határátlépőkké lettünk.

William nem ismer meg, de mikor szóba elegyedek vele és megmutatom neki a régi fotókat, derengeni kezd neki valami. Jót nevet azon, mikor elmesélem neki, hogy kis híján kitiltottak minket Costa Ricából a pecsétje miatt, majd legyint és annyit mond:

- A ticók hülyék!

A két oszág pont úgy van egymással, mint mi a románokkal: utálkozunk ugyan, de egymás nélkül nem megy. Deltánál kirakjuk Williamet, mi pedig kikötünk Flaquita házánál. Semmi nem változott a ranchen, csak annyi, hogy a bolt végleg bezárt, mert az öreglány hónapok óta gyengélkedik.

A tigrismadár állítólag nem csak csíkjai, de hangja miatt is kapta a nevét     A tigrismadár állítólag nem csak csíkjai, de hangja miatt is kapta a nevét

Elered az eső, így visszaülünk a csónakba és folytatjuk utunkat Tortuguero felé. Először a Rio Coloradón haladunk, majd beevickélünk egy keskeny csatornába, ami a Rio San Juant hivatott összekötni Tortugueróval. Valamikor az 1950-es években vájták ki az átjárót, aminek környezetét szerencsére sikerült megőrizni eredeti valójában. Gémek, kócsagok, jégmadarak és ki tudja még hány fajta halászmadarat látunk a mocsári pálmák között röpködve.

Aztán egyszercsak feltűnik a Cerro Tortuguero, egy alig 100 méter magas domb, ami a turistaközpont egyik jelképe. Emlékszem, Erivel 2009-ben álltunk a csúcsán, aztán a helyiek hagyták annyira begazosodni az ösvényt, hogy egy évre rá már nem lehetett felmászni rá. 

A csónak közvetlenül a szállásunkon rak ki, mivel a vendégháznak, ahol sikerült szobát foglalnom, saját mólója van. A szobák meseszépek, a kilátás a teraszról pedig tökéletes. Fárasztó és látványos nap volt a mai, így néhány sör kíséretében semmi mást nem csinálunk, csak bámuljuk az őserdő mögött alábukó napot.

Ez a kép egy sör mellett?   Ez a kép egy sör mellett?

Másnap reggel felkeresem régi cimborámat, Bonnie-t, aki kenukat és kajakokat ad bérbe. Minden alkalommal, mikor csónaktúrára viszek egy csapatot, elviszem Bonnie-t is magammal, mivel hihetetlenül jó szeme van az állatokhoz. Most sincs ez másképp, így reggeli után kajakokba pattanunk és irány a mocsár.

Kajaktúrán a Mirador csapatKajaktúrán a Mirador csapat

Bőgőmajmokat, kajmánokat, baziliszkuszokat, gémeket, jégmadarakat és kolibriket kapunk lencsevégre, íme néhány fotó róluk:

Iguána

Baziliszkusz

KajmánIguána, baziliszkusz és egy kajmán is lencsevégre került

Majd négy órán át lapátolunk a lagúnákban, de dél magasságában egyszerűen elmenekülünk a Nap elől. Eszünk egy ráklevest az egyik helyi kifőzdében, majd egy páran lekocogunk a tengerhez, és elindulunk a part menti erdőkbe kígyókat nézni. Tortuguerónál a tenger nem kimondottan szép, strandolásra szinte teljesen alkalmatlan. Az uszadékfákat nem szedik össze, ugyanis azok menedéket biztosítanak a tengeri teknősöknek, amik itt költenek juniús és szeptember között.

Másfél órán át barangolunk az erdőben, de kígyót egyet sem látunk, viszont furcsa rovarokat és gyíkokat sikerül fényképeznünk.

Ormányos bogár

Valamilyen gyíkKígyó helyett ormányos bogár és egy újabb gyík

Tortugueróban - azon túl, hogy mindenfelé állatot látni - az a jó, hogy nincsenek autók. Mivel nem vezet közút a faluba, ezért a helyiek biciklivel és robogóval szaladgálnak, bár a többség inkább gyalogol. Nagy távok nincsenek, hiszen a településen 1000-en sem laknak. Az őslakosok feketék, akik a turizmus felfutása előtt halászatból tartották fenn magukat. Őseik rabszolgaként érkeztek a Costa Rica-i banánültetvényekre, aztán a 19. században szabadságjogokat kaptak, szétszóródtak a partvidéken. Bár spanyolul beszélnek, a viselkedésük pont ugyanolyan, mint a Karib-szigeteki feketéké. Mindenki laza, itt érződik igazán a Costa Rica-i Pura Vida! életérzés, ami annyit tesz: tiszta élet.

Este beülünk egy helyi késdobálóba, ahol rajtunk kívül egy 30 fős amerikai lánycsapat italozik. A helyi srácok azonnal rájuk repülnek, a lányok pedig szívesen veszik az udvarlást. Ahogy az európai férfiak Thaiföldre járnak csajozni, úgy az amerikai lányok a karib térségbe pasizni.

Tortuguero meseszerű hely, ahol nagyon kellemes eltölteni pár napot. Sokszor fogok én még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Milyen az, amikor Te vagy az illegális bevándorló? Costa Rica és Nicaragua határán éltük át, mekkora szenvedés az, mikor engedély nélkül akarsz átkelni egyik országból a másikba, ahogy teszik ma százezrével a szírek. Minket is segítettek, akik csak tudtak, de nem vágnánk bele újra, még ha az élmény - így utólag - megfizethetetlen is.

A Nicaragua és Costa Rica határán tekergő Rio San Juan egy furcsa nemzetközi egyezménynek köszönhetően 100 %-ban Nicaraguához tartozik, így azon túl, hogy számtalan konfliktus színtere, a ticók számára tiltott terület. Ez alól egyetlen ember a kivétel, Señor Pollo, vagyis Csirke Úr, akivel egy furcsa véletlen során találkoztunk. 

2009-ben a nicaraguai San Juan del Nortéból próbáltunk hajóval a Costa Rica-i Tortugueróba jutni, de a karibi kisvárosban azt a választ kaptuk Williamtől, az őszülő halántékú határőrtől, hogy térjünk vissza a Deltába (az a hely, ahol a folyó több mellékágra szakad) és próbálkozzunk ott. William előre belenyomta a pecsétet az útlevelünkbe, majd értesítette a Deltában állomásozó katonákat, hogy érkezik két gringó, akiknek segíteni kéne csónakot fogni Costa Rica irányába.

Megkaptuk a kilépő pecsétetMegkaptuk a kilépő pecsétet

A katonai bázis alig egy órányira feküdt San Juan del Nortétól, így már reggel 7-kor kiszálltunk a menetrend szerint hajnalban induló csónakból. A katonák felkészütek a fogadásunkra, már ami a militáris oldalát illeti a dolognak. Mindenki talpig felfegyverkezve, terepszínű ruhában pózolt a stégnél, de az egész csak addig tartott, amíg a csónak el nem távolodott a partoktól. Amint a ladik a látóhatáron kívülre esett, a srácok azonnal ledobták a textilt, és rohantak lehűteni magukat a folyóban.

Hajnal a Rio San JuanonHajnal a Rio San Juanon

A bázis parancsnoka halál jófej volt, bár azt nem értette, mit keresünk ott.

- Innen nem lehet Costa Ricába áthajózni, mert ez nem hivatalos határátkelő - okoskodott.
- De hát William adott nekünk kilépő pecsétet - bizonygattuk az ellenkezőjét.
- Van egy ember, úgy hívják, Pollo. Ő olykor-olykor szállít turistákat Puerto Viejo de Sarapiquíből Tortugueróba, csak nem tudunk vele kapcsolatba lépni, mert tönkrement a generátorunk. De ha jön is, akkor sem tudtok belépni Costa Ricába, mert Tortugueróban nincs határőrség.
- Saját felelősségünkre sem?
- Kilépő pecsétetek van, így tőlünk oda mentek, ahová akartok, de nem fognak nektek örülni odaát.
- Nincs senkinek a környéken rádiója vagy benzinje, hogy tudjunk beszélni ezzel a Pollóval?
- Flaquita, a túlparton. Neki van rádiója. 

Hiába vitt át két kiskatona minket a Delta túloldalán álló ranchez, Flaquita nem volt otthon. Egy levelet hagyott hátra, amelyen az állt, hogy majd késő délután jön vissza a földekről, addig a ranch és a hozzá tartozó bolt zárva tart.

William nem említette, hogy az átjutás Costa Ricába ennyire bonyolult lesz, ráadásul illegális határátlépők leszünk, így kezdtünk eltanácstalanodni. Mivel kaját sem hoztunk magunkkal San Juan del Nortéból, a kora délutáni órákban erősen korogni kezdett a gyomrunk. Nem szóltunk senkinek, inkább csak kikötöttük a függőágyainkat a pálmák közé és vártuk, hogy elteljen a nap. Vizünk sem volt, így jobb híján kókusztejet ittunk. Azt a Számkivetett című film óta mindenki tudja, hogy a kókuszból nem jó sokat fogyasztani, mert meghajtja az embert, s ez a mi esetünkben sem volt másképp. Végül feltűnt a katonáknak, hogy szenvedünk az éhségtől és a szomjúságtól, így ketten odaléptek hozzánk és beinvitáltak a barakkba, hogy együnk velük valamit.

Eri várja, hogy múljon az idő   Eri várja, hogy múljon az idő

- Kaptunk tapírt az egyik ranchről. Kértek? - tette fel a parancsnok a hihetetlennek tűnő kérdést.

Tapírt soha előtte nem ettünk (és azóta sem), így természetesen igent mondtunk. A tapír húsának elég erős szaga van, ráadásul nagyon rágós is, így igazi küzdelem az elfogyasztása. Eri nem is nagyon bírt az elé tolt darabbal, így a parancsnok felszólította két katonáját, hogy menjenek le a partra és fogjanak rákot a hölgynek. Úgy is tettek, így Eri végül kókusztejben főzött rákot falatozott, amíg én és a parancsnok marcangoltuk a gumihúsú tapírt.

Közben a parancsonk elmesélte, hogy a táborban mindenki 6 hónapos szolgálatát tölti, addig nem hagyhatják el a körzetüket. Minimális ellátást kapnak, a legnagyobb gond az élelemmel van, mert az mindig kevés. A másik probléma a nők hiánya. Eri meg is jegyezte, hogy a kiskatonák olykor túlzottan is kedvesek vele, de a parancsnok garantálta, hogy nem esik bántódása.

Tapír volt ebédreTapír volt ebédre

Naplementekor újra átevickéltünk a ranchre, ahová eddigre megérkezett Flaquita. Az 50 év körüli nő nevét testalkatáról kapta; vasággyal együtt nem lehetett több 40 kilónál. A boltot is kinyitotta, de vizet nem árult, így kénytelenek voltunk kólát venni, valamint hozzájutottunk egy halkonzervhez. Nem maradtunk sem szomjan, sem éhen.

Flaquitánál tényleg volt rádió, de nem kellett felhívnia Pollót, mert tudta, hogy holnap délben jön majd.

- Két ausztrált visz Tortugueróba, de hogy ők engedik-e, hogy beszálljatok, azt nem tudom - törölte le a mosolyt a szánkról Flaquita.

Az éjszakát nem tölthettük a függágyainkban, mert a parancsnok azt mondta, esténként gyakran lejönnek a jaguárok inni a partra. Egy kamrát félig kiüríttetett nekünk, amiben állt egy szakadt emeletes ágy. Nem sokat aludtunk, mert a lyuk másik végében összehordott holmik között egész éjjel tarantulák és egerek vadásztak egymásra.

Flaquita ranchén fotóztuk ezt az arátFlaquita ranchén fotóztuk ezt az arát

Pollo, ahogy Flaquita ígérte, másnap délben érkezett. Szerencsére az ausztrál párnak sem derogált minket elfuvarozni egész Tortugueróig, ahol végül három napot töltöttünk el. Belépő pecsétet csak négy nap elteltével, Puerto Limónban kaptunk, de csak irtózatos üvöltések és börtönnel való fenyegetések során.

Puerto Limón egy egészen szörnyű hely, olyan, mint a kolumbiai Barranquilla, csak kicsiben. Az éjszakát egy szakadt bordélyban töltöttük, mert nem volt pénzünk jobbra. Ekkor tudatosult bennünk először, hogy Costa Rica hihetetlenül drága.

A rendőrségről a tengerészeti hivatalba küldtek minket, lévén, aki Puerto Limónban akar belépő pecsétet szerezni, az hajóval kellett érkezzen. Mi nem így érkeztünk, így a még tőlem is egy fejjel kisebb hivatalnok tanácstalanul állt előttünk:

- Nem értem! Ha nem hajóval érkeztek, akkor hogyan?
- Csónakkal Tortugueróba.
- De hát Tortuguerónak nincs is kikötője.
- Nincsen. De minket Nicaraguából a folyón keresztül hoztak át.
- És hol lépték át a határt?
- A Deltában.
- Ott nincs határátkelő.
- Azt mi is tudjuk, mégis itt vagyunk - zavartuk teljesen össze a fickót.

Átnézte az útlevelünket, majd szépen lassan leesett neki, hogy tulajdonképpen a zöldhatáron keltünk át. Gyűlölet kezdett lobogni a szemében, de elsősorban nem miattunk, hanem nicaraguai "kollégái" miatt.

Katonai bázis a DeltábanKatonai bázis a Deltában

- Ez teljességgel törvénytelen. Mit képzelnek ezek a mocsok nicaraguaiak? Azt hiszik, hogy nekik mindent szabad?! Milyen pecsét az, hogy San Juan del Norte? Ott sincsen határátkelő. Ti meg! Mit képzeltek magatokról? Honnan valók is vagytok? Magyarország? Hol a tökömben van az az ország? Afrikában? 
- Európában.
- És akkor mi van? A gringók azt hiszik, nekik mindent szabad?! Menjetek vissza azon az úton, amin jöttetek! Ne húzzátok az időmet! Nem kaptok semmilyen pecsétet.
- Tudjuk, hogy hibáztunk, uram! De nem akartunk visszahajózni a San Juanon. Mezei turisták vagyunk. Kérem, nyomja be a pecsétet az útlevelünkbe!
- Csak úgy? Azt hiszitek, lehet ilyet? Először is, illegális határátlépésért elzárás és 600 dollár büntetés jár, fejenként. Jó két hónapos papírmunka, amíg a sitten ücsörögtök. Jó eséllyel egy életre kitiltanak titeket Costa Ricából. Tényleg kell a pecsét?
- Nem fognak sehol sem átengedni minket - kezdtünk parázni.
- Az már a ti bajotok.
- Figyeljen! Nincs 1200 dollárunk. Nem lehetne ezt megbeszélni valahogy? Adunk valamit, csak hadd kapjuk meg a pecsétet! - rimánkodtunk.
- Meg akartok vesztegetni? Szarházi gringók! Örüljetek, hogy nem hívom ki rátok a rendőröket - eközben felemelte a pecsételőjét, és belenyomott két pacnit az útlevelünkbe - Egy hetetek van elhagyni az országot, egy perccel sem több. Takarodjatok a szemem elől! 

Úgy menekültünk ki a hivatalból, mintha kutyákat engedtek volna ránk. Az sem érdekelt minket, hogy Puerto Limón leggázabb nyomortelepén át szaladtunk vissza a szállásunkra. Így léptünk hát be először Costa Ricába, és utólag nagyon hálásak vagyunk mind a nicaraguai, mind a Costa Rica-i hatóságoknak, hogy nem lesitteltek, hanem segítették az utunkat. Egy biztos: ilyet nem csinálunk többé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Puerto Viejo de Sarapiqui alig másfél óra kocsikázásra van La Fortunától, de ezen a szakaszon is van mit nézni. A jobb kéz felől feltűnő Poás- és Barva-vulkán látványa is megér egy misét, de az igazi meglepetést a nicaraguai határ felé eső alföld rejti. A Lagarto Lodge-on jártunk, ahol elámultunk a rengeteg madártól, majd csalódtunk egyet a La Selva Biológiai Állomásban.

2010-ben Bakos Gábor fotós barátommal jártuk körbe a vidéket. Sok turistának nem jutna eszébe Boca Tapada felé fordulni, mivel arrafelé nincsen semmi, csak ananászültetvények, mi mégis rákanyarodtunk az oda vezető útra. Jó okkal tettük, hiszen az ültetvényeken túl, közel a nicaraguai határhoz áll a Lagarto Lodge, ami közismerten a madárfotósok paradicsoma.

Magamtól soha nem jöttem volna ide, de Gábor ragaszkodott a helyhez, mivel a világhíres, millió díjjal megkínált Máté Bence itt lőtte azokat a fotókat, amikkel kivívta a szakma tiszteletét.

Boca Tapada tényleg nem szól másról, csak az ananászról. Bármerre fordítja az ember a fejét, szürke bokrokat lát valamint ültetvényekről kikanyarodó traktorokat. Mondanom sem kell, ez az út sem volt leaszfaltozva, de ehhez Costa Ricában már hozzászoktunk.

Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Boca Tapadától úgy tíz kilométerre volt maga a lodge, ami elsőre nem tűnt hívogatónak. A tulaj egy félig tico, félig német fickó, aki szüleitől örökölte meg a birtokot. Nem akart sem ananászt termeszteni, sem marhákat tartani, így néhány évtizede kitalálta, hogy megkíméli azt a falatnyi erdőt, ami még megmaradt, és turistáknak fogja mutogatni.

Az 1980-as években ez még nem volt nagy buli, de mostanra a lodge szépen kinőtte magát és tényleg nevet szerzett magának a fotósok körében. A szállás az árához képest nem volt nagy szám, de mi nem is a luxus miatt kanyarodtunk erre, hanem azért, hogy lencsevégre kapjunk néhány tukánt és oropendolát

Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Nem maradtunk kapás nélkül. Két napot töltöttünk a lodge-on, ami alatt Gábor barátom egészen hihetetlen képeket készített. Tudni kell, hogy a szálló személyzete minden reggel kikötött egy fürt banánt az egyik közeli fára, amire az állatok berepültek. Ez jó volt a fotósoknak, jó volt a szállónak és jó volt a mezőgazdászoknak is, hiszen így nem az ő terméseiket dézsmálták le a madarak. Egészen elképesztő volt az, mikor a tukánok berepültek a teraszra és azt figyelték a kerítésen ülve, ahogy babráltuk a fényképezőket.

Boca Tapadától nem messze található az a Puerto Viejo de Sarapiqui, amit minden túra alkalmával útba ejtünk, mivel innen szoktunk lecsónakázni a Karib-tenger partján fekvő Tortugueróba. Így történt ez 2010-ben is. 

A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)     A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Puerto Viejo unalmas kisváros, ahol azon túl, hogy néha megjelenik pár turistákat szálító busz, nem történik semmi. Tőle pár kilométerre azonban van egy park, ami miatt mégis érdemes ide ellátogatni. A La Selva Biológiai Állomás Costa Rica első kutatóbázisa, ami mai napig évi több száz önkéntest és egyetemi hallgatót foglalkoztat. Hogy miért? Azért, mert a mindössze 1500 hektár nagyságú őserdei parkban 467 fajta madár és mintegy 300 000(!) rovar figyelhető meg, nem beszélve az emlősökről, köztük a nem ritkán feltűnő jaguárról is. Ilyen fajsűrűséggel a Földön csak a panamai Canában lehet találkozni, máshol nem.

Mivel nem akartuk a klasszikus turisták útját járni, ezért úgy döntöttünk, bent alszunk a parkban, már csak azért is, mert ebben az esetben elengedik a 32 dolláros, kb. 9000 forintos belépőt. Ennek megfelelően a szállás sem volt olcsó. Egy bungalóban szállásoltak el minket, amiben volt vagy 10 ágy, egyenként 65 dollárért. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki a házikóban, így tulajdonképpen nem jártunk rosszul, bár ha a bungaló nem a parkon belül lett volna, egy lyukas garast nem adtunk volna érte.

Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt persze csak a számla kiegyenlítése után árulták el, hogy hiába alszunk bent a parkban, magunktól nem kolbászolhatunk csak úgy. Vezetőt kellett magunk mellé kérni, és csak meghatározott órákban léphettünk az ösvényre, akkor, mikor a turistacsoportok ellepték a parkot.

Bíztunk a szerencsénkben, de szemben a Lagarto Lodge-dzsal, itt elkerült minket. Egyrészt két napon át esett az eső, másrészt a több száz amerikai nyugdíjasnak hála egyszer sem volt esélyünk állatot fotózni. Néhány agutin, egy pekarin és két curassow-n kívül semmit nem láttunk. Itt hagytunk egy valag pénzt a semmiért. Beigazolódott az örök érvényű utazó törvény: ha élvezni akarod a természetet, olyan helyre menj, ami nincsen benne az útikönyvekben.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Arenál-vulkán 2010-ig Costa Rica egyik highlightja volt, aztán a kürtő egyszercsak eltömődött, és a több éven át tartó lávafolyásnak vége lett. Ma már a turisták nem az Arenál miatt jönnek La Fortunába, hanem a ráépült szolgáltatások miatt. Rengeteg a spa, a termálfürdő, a latin viszonylatban jónak mondható étterem és a fiatal gringókat megcélző bár. Minket inkább a La Fortuna-vízesés és a Cerro Chato érdekelt.

Reggel nyolckor érkezik értünk egy busz, amivel az Arenál-tó partjára tartunk. Az utat itt sem sikerült az államnak megcsinálnia, így a 40 kilométert közel két óra alatt tudjuk le.

A táj egyébként szép, bár erdőknek errefelé nyoma sincsen. A testes marhák által belakott legelőkön szélkerekeket pillantunk meg. Costa Rica 2014 végétől kizárólag megújuló erőforrásokból termeli meg a szükséges áramot, ezzel az első ország a Földön, ami elhagyta a fosszilis energiahordozókat. A környezetvédelem jó dolog, de azért a szélkerekek rendesen elrondítják a tájat.

Costa Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használCosta Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használ

A tópartra valamivel 10 után érkezünk meg. Rengeteg turista toporog egy helyben, senki nem tudja, mire várunk. Jobban mondva, de. Csónakokra, amik ki tudja, miért, de nem állnak a helyükön. Jó fél órán át ácsorgunk, mire befutnak a ladikok, amikbe kissé fejetlenül szállítják be a külföldieket. 

Nehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljonNehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljon

Az út kellemes, de extrának egyáltalán nem mondanám. Sajnos az Arenál csúcsát felhők borítják, így igazán jó képeket nem sikerül lőnünk. Mint minden turistajárathoz, ehhez is tartozik egy guide, aki mesél a víztározó történetéről és arról, hogy amerikaiak ezrei vásárolták fel a környező rancheket, hogy azokban lodzsokat alakítsanak ki. Nem tudom miért, de olyan, mintha egy osztrák tavacskán csónakáznék, azt leszámítva, hogy itt a part nincsen kiépítve.

Ilyen ranchek sorakoznak a part menténIlyen ranchek sorakoznak a part mentén

La Fortunába kisbusszal visznek be minket. A főtértől két sarokra szállunk meg egy kellemes hotelben, amit egy testvérpár üzemeltet, ketten együtt biztosan nyomnak vagy 300 kilót. Hihetetlen jófejek, de megmozdulni soha egyiküket sem látjuk, csak ücsörögnek a recepción a székükben, mint két don. A személyzet nicaraguai, mint majdnem mindenhol Costa Ricában. Mivel az északi szomszédnál magas a munkanélküliség és a bér is töredéke az itteninek, ezért az elmúlt években mintegy 200 000 nicaraguai költözött a határ ezen oldalára. Többségük a turizmusban helyezkedett el.

La Fortuna pont ugyanolyan turista falu, mint volt Santa Elena. Hoteleken, éttermeken és bárokon kívül nincs itt semmi, a főtéren álló templom is pont olyan, mintha ideiglenesen tervezték volna oda, aztán valamiért a helyén maradt. 

Templom La Fortuna főterénTemplom La Fortuna főterén

Délután a szállónk buszával megyünk fel a La Fortuna-vízeséshez. A Cerro Chato oldalában alázúduló vízeséshez egy meredek lépcső vezet le, amit éppen ideje volt megcsinálniuk a jó ticóknak, mivel korábban a turisták estek-keltek a csúszós ösvényen. Csapatunk fiatal, így nekünk tulajdonképpen mindegy, de Costa Ricába többnyire nyugdíjas amerikaiak járnak, akiknek kínszenvedés volt a kirándulás a völgy aljáig.

Bár a Wikipedia azt írja, a vízesés 70 méter magas, szerintem ha 30 van, sokat mondok. Néhányan próbálnak fürdőzni a patakban, de a víz olyan hideg, hogy én a bakancsomat sem vagyok érte hajlandó levenni. Csapatunk lustábbik fele busszal tér vissza La Fortunába, ketten azonban vállalják, hogy legyalogolnak velem a hegyről. Megéri a másfél órás séta, mert így érti meg az ember, miért is olyan remek ország Costa Rica.

A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres     A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres

Bármerre tekintünk, madarak százai tűnnek fel a szemünk előtt. Tukánok, papagájok, oropendolák, motmotok, csirögék és oriolok tucatjait látjuk, nem győzzük kapkodni a fényképezőnket.

Oropendola

Oropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárbólOropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárból

Féltávnál megállunk egy helyi család portája előtt, ahol elszürcsölünk egy kókuszdiót, majd a lemenő Nap fényében fotózzuk az Arenál-vulkánt és a Cerro Chatót. Amint az ember 10 méterrel eltávolodik a turistahordáktól, Costa Rica egy hihetetlenül nyugodt és varázslatos hellyé válik, ahol minden annyira, de annyira egyszerű. Itt és most eldöntjük, hogy este kihagyjuk a bulit, inkább felkelünk hajnali 5-kor és megmásszuk a Cerro Chatót, csak hogy mégegyszer átérezzük ennek a környéknek a romantikáját.

Ezért a látványért érdemes reggel visszatérniEzért a látványért érdemes reggel visszatérni

Este azért elfogyasztjuk a megérdemelt vacsoránkat. Én mindig abba a főtéren álló evőbe szoktam menni, ahol bár nem főznek túl jól, de legalább az adagok méretesek. Jellemzően egész Latin-Amerikában gyenge a főzőtudomány, de ha valahol tényleg ócska a konyha, az Costa Rica. Ha nem lenne itt az a pár millió amerikai, akik miatt a ticók kénytelenek a steaket tisztességesen elkészíteni, mindenki gallo pintót zabálna. Nincs baj a babos rizzsel, ha helyén tudnák kezelni a Costa Rica-i konyha remekét, csakhogy a ticók úgy gonolják, hogy az annyira jó, hogy simán el lehet érte kérni 7 dollárt. Persze a csóringer hátizsákos kifizeti, mert ahol egy spagetti 4000 forintba kerül, ott a 2000 forintos gallo pinto valóban olcsónak számít. Levest eszem, abban legalább nincs hiba, de két és fél év távlatából egyre inkább hiányzik édesanyám főztje.

Ritkán mutatja meg magát a vulkán csúcsaRitkán mutatja meg magát a vulkán csúcsa

Hajnali 5-kor még teljesen kihalt a város. A főtéren ilyenkor jelennek meg az első taxik, mi is egy ilyennel megyünk a Cerro Chato csúcsára vezető ösvényhez, ami egyébként nem messze található a La Fortuna-vízeséstől. 

A Cerro Chato "szoknyája" magántulajdonban van. Az ösvényt egy hotel gondozza, így legombolnak rólunk 10-10 dollárt belépő gyanánt, majd a szálló kertjén keresztül nekiidulunk a hegynek. A napfelkelte az erdő határán ér minket, de az első napsugarak gyorsan bebújnak a hegy fölé tornyosuló esőfelhők mögé. Rákapcsolunk, de nem ússzuk meg a trópusi esőt. 

Napfelkelte a Cerro Chatoról nézveNapfelkelte a Cerro Chatoról nézve

2009-ben, mikor először másztam a Cerro Chatót, sikerült bőrig áznom, ez most sincsen másképp. A csúcs előtt pár méterrel leszakad az ég, így hiába érünk fel a kilátóhoz, a lagúnából nem látunk semmit. Ismerem eső idején a vulkánt, ezért futásra szólítom fel a csapatot. Az ösvényt sikerült egy meredélyben kialakítani,ezért ha esik, minden víz itt csurog le. Mire pont bokáig érne a víz a mederben, visszaérünk a hotel parkjához. Én még ilyen sebesen soha nem rohantam le egy vulkánról.

Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt

Ilyen korai órán taxit fogni nem lehet a hegyen, de mázlink van. Egy kisbusz forgolódik a parkolóban, s mivel szakad az eső, kinyitja nekünk az ajtót. Turistákért megy le a városba, de egy kis borravalóért cserébe kitesz minket a főtéren.

2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával

Az Arenál-vulkán környéke kellemes hely, de igazán varázslatos akkor lenne, ha a tűzhányó lávát ontana magából. De nem ont. 2010-ben eltömődött a kürtő, azóta csak unalmasan pöfékel. Ismét láttunk sok szép állatot, amiért egyértelműen megérte a kiruccanás, de az igazi szabadtéri állatkert még csak most következik...  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Közép-Amerika Svájca. Így szokták emlegetni Costa Ricát, de azért azt senki ne gondolja, hogy a Panama és Nicaragua közé szorult ország valóban olyan, mint Svájc. Hiába a jólét, a milliónyi turista és a brutális árak, Costa Rica máig őrzi latinos mivoltját. Monteverdében jártunk, ott, ahová az amerikaiak már nem turistáskodni, hanem lakni járnak.

Costa Ricába évente 2,4 millió turista látogat el, többségük tiszteletét teszi Monteverdében. Ennek ellenére San Joséból mindössze két busz indul egy nap egy olyan úton, amit 20 éve nem sikerül leaszfaltozni. Már kora reggel beszereztem a jegyeket a délutáni járatra, így nyugalomban várjuk a szállónk előtt az oda rendelt taxikat.

A három kocsiból kettő meg is érkezik, az utolsó azonban csak nem akar befutni. Amíg a Mirador csapat nagyobbik része gond nélkül kiér a terminálra, addig én és másik két ember fel-alá rohangászunk, hogy taxira leljünk. Végül egy elég rossz arcú fickó áll meg mellettünk. Jobb híján beülünk mellé.

- A terminálra? De hát tüntetés van a belvárosban - világosít fel minket.
- A többi taxis nem ezt mondta - okoskodom.
- Elviszlek titeket, ne aggódj! Kerülünk a piac felé.

Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot   Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot

Úgy is tesz. Nem tudom, hogy mi van a belvárosban, de a piacnál rosszabb nem lehet. Öt perc van a busz indulásáig, mi pedig mangóárusok és más piaci kofák között araszolunk.

- Ha lekésnénk a buszt, elviszlek titeket Alajueláig. Ott majd befogjuk őket - bíztat minket a rossz arcú.

Kezd az az érzésem lenni, hogy a fickó szimplán át akar verni minket. Costa Ricában taxizni pont olyan jutányos, mint Magyarországon, így tudtára adom, hogyha lekéssük a buszt, biztos, hogy nem megyünk vele Alajueláig, de még ezt a fuvart sem fogom kifizetni. Érzi, hogy rossz lóra tett, így hirtelen vesz egy éles jobbost és visszatér a belvárosba, ahol csodák csodájára nincs semmiféle tüntetés. A csapat többi tagja szerencsére feltartotta a buszt, így nem kell azon töprengjünk, hogyan jutunk Monteverdébe.

A busz csurig van turistákkal, Costa Rica-i nincs is az utasok között; amerikai tizenévesek, német huszonévesek és lengyel ötvenesek zsúfolódnak rajta. Costa Rica néhány éve profilt váltott. Nem akar több hátizsákost, inkább a tehetősebb turisták felé nyitna, ezért nem fejleszti a tömegközlekedést, nem sűrűsíti a járatokat a turista desztinációk irányába. Aki lemarad a buszról, az fogjon taxit vagy fizessen egy méregdrága shuttle-t.

Tiszta időben így néz ki a tájTiszta időben ilyen a táj

Mellettem egy amerikai srác ül. Elmondása szerint 2009-ben költöztek Monteverdébe, s bár az Egyesült Államokban dolgozik, a szünidejét mindig itt tölti a szüleinél. Elmeséli, hogy a városukból nem ők voltak az egyetlenek, akik itt kezdtek új életet, sőt. Állítólag az elmúlt öt évben 2,5 millió amerikai állampolgár költözött Costa Ricába, és másik 1 millió Panamába. A 2008-ban kezdődő gazdasági világválság nyertesei ezek az emberek, hiszen többségük az USA-ban jelzáloghitelt vett fel a házra, majd az ingatlant hátrahagyva és a pénzt felmarkolva Közép-Amerika felé vették az irányt. Az Egyesült Államokban hét évvel ezelőtt több millió lakáshitel omlott be, ami bankcsődökhöz, később pedig gazdasági válsághoz vezetett. Costa Ricában ebből csak annyit lehetett érezni, hogy egyik hónapról a másikra megugrottak az ingatlanárak. Aki tehette, eladta a házát, így ma Monteverde és környéke tulajdonképpen amerikai tulajdonban van.

Hiába azonban az országba érkező külföldi tőke és az évi 5 %-os gazdasági növekedés, arra nem futja a kormánynak, hogy az utat leaszfaltozza Coyolar és Monteverde között. Az egész táv San Josétól nincs 150 km, mégis 5 órán át tart az utazás. 

A szállónk nagyon rendben van     A szállónk nagyon rendben van

Mikor lekászálódunk a buszról, megcsap minket a zord monteverdei időjárás. Fúj a szél és szitál az eső, mint mindig errefelé. 1400 méter magasan, a köderdők szintjén vagyunk, ami még nem indokolná a rossz időt, de a völgynek saját mikroklímája van. A hegyek mögött húzódik az Arenál-tó, ami egy szélcsatornában fekszik, de a hegyek errefelé terelik a felhőket. A csapadék magasabban hull, de szél olyan erős, hogy befújja az esőt Santa Elenába.

Merthogy Monteverde igazából egy tájegység, a települést, ahová minden gringó befut, Santa Elenának hívják. A szállónk szerencsére nincs messze a termináltól, így csak egy kicsit ázunk el. A bungalók, amiket a Mirador csapatnak foglaltam, egészen mesések. Fából épültek, a teraszokon függőszékek himbálódznak, a házakat pedig sűrű köderdő veszi körbe. Tényleg paradicsomi a hely, csak ne lenne ilyen csúnya, nyálkás az idő. 

Rendesen megéheztünk az úton, így felbaktatunk a városka központjába és beülünk egy étterembe. Pizza 6000 forint, spagetti 4000, a húsokról pedig ne is beszéljünk, mert nem tudok annyi nullát leütni a gépen. Monteverde még Costa Rica-i viszonylatban is drága helynek számít, éppen ezért nem értem, hogy miért kell az embert ilyen árak mellett átverni. A szomszédos alja kocsmában, ahová rajtunk kívül csak az itt ragadt helyiek járnak, a 700 forintos sört a harmadik kör után 1000-ért, az ötödik kör után 1200 forintért mérik. Mikor szóvá tesszük a nyilvánvaló bunkóságot, nekik áll feljebb. Hiába az itt élő több millió amerikai, a helyiek még mindig azt gondolják, hogyha fehér vagy, akkor neked Costa Rica olcsó. Istenem! De jó is lenne 200 forintért legurítani egy jó Kőbányait!

0,33-as sör 1200 forintba kerül0,33-as sör 1200 forintba kerül (fotó: Kovács Zoli)

Monteverdében, aki tud, a turizmusba fektet be. Több tucat kalandpark és botanikus kert nyílt az elmúlt 20 évben, és akkor még nem beszéltünk a béka-, kígyó- és pillangóházakról, amik tulajdonképpen minden sarkon felbukkannak. Az összes létesítmény közül a leghíresebb a Selvatura, ahol egyszerre mindent megkap a látogató, már ha nem sajnál kifizetni egy fél napos programért több mint 100 dollártSzerencsére a programok szétszedhetők, így a csapattal a függőhidakra, a kolibriparkra és a kígyóházra esik a választásunk.

Amint rálépünk az ösvényre, szakadni kezd az eső. Ettől függetlenül tisztességgel végigjárjuk az amúgy profi módon kialakított függőhídrendszert, bár az utolsó állomásig egy-két bromélián és sárgarigón túl nem sok mindent látunk. Aztán az egyik faágon feltűnik az az állat, amire minden Costa Ricába vágyó turista vágyik: a quetzal. Lefotóznom nem sikerül, mert mostanra a fényképezőm rendesen bepárásodott, így jobb híján csak bámulom a kontinens legfenségesebb madarát

Quetzal helyett csapatkép a SelvaturábanQuetzal helyett csapatkép a Selvaturában

2010-ben jártam utoljára a parkban, akkor fedeztem fel, hogy a Selvatura legizgalmasabb része a kolibrikert. Tíz évvel ezelőtt, mikor egy kis guatemalai faluban éltem, az öreg Candelario mesélte el nekem, hogy az ősei miért tisztelték annyira ezt az apró madarat.

"A kolibri szó az aztékok nyelvén azt jelentette, hogy a Háború Istene. A kolibrik területvédők, folyamatosan csatároznak egymással. Úgy óvják a saját virágaikat, mintha az életük múlna rajta, de mindezt úgy teszik, hogy soha nem érnek egymáshoz. Mi maják is anno vívtunk olyan szakrális háborúkat, amik vérontás nélkül zajlottak le. Focimeccseken dőlt el egy-egy város bukása vagy felemelkedése. A kolibriktől tanultuk." - emlékszem vissza az öreg Cande szavaira minden alkalommal, mikor kolibrit látok. 

A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz     A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt mindenki tudja, hogy a kolibri percenként 3000-et csap a szárnyával, ami rengeteg energiát emészt fel. Éppen ezért, ha teheti, megpihen. A Selvaturában annyira megszokták a madarak az ember jelenlétét, hogy akár az ember ujjára is rászállnak, csak hogy fújjanak egyet. A műanyag itatók körül állítólag 22 fajta kolibri figyelhető meg, de nekem csak 16-ot sikerül összeszámolnom. Az is igaz, hogy nem időzünk túl sokáig a kertben, mert az eső egyre csak erősödik.

Percenként 3000-et csapnak a szárnyukkalPercenként 3000-et csapnak a szárnyukkal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

A kígyóház szerencsére fedett, így több időnk van megfigyelni az állatokat. Látunk pitonokat és viperákat, de sajnos az összeset egy szűk kalitkában tartják, így elég siralmas képet mutat a létesítmény. Ráférne a kócerájra egy alapos átépítés, az állatokra pedig a vérfrisstés, mert elég rossz bőrben vannak. 

Egyike a Monteverdében élő mérges kígyóknakEgyike a Monteverdében élő mérges kígyóknak

Monteverde a canopy hazája, de ezúttal kihagyjuk a drótkötélen való csúszkálást, mert durván szakadni kezd az eső. Az alig pár kilométerrel odébb található Santa Elenában olykor előbukkan a Nap, az eső pedig szitálássá csendesül. A jobb idő hatására a szállónkon megjelenik egy halom csuklyás majom. Ágról ágra ugrálnak, távolról szemlélnek minket. A szálló recepciósa megjelenik egy tál dinnyével, mire a jófejek megrohamozzák a teraszt.

- Ha jó az idő, bejönnek a városba. Ilyenkor adok nekik gyümölcsöt - magyarázza a csaj.

Hála Istennek! Így legalább sikerül néhány remek fotót lőnünk a majomcsaládról. 

Csuklyás majmok lepték el a szállónkatCsuklyás majmok lepték el a szállónkat

A délután csendes esővel telik el, így előkerül csapatunk legújabb barátja, egy 7 éves Centenario. Jobb így, mint egy helyi kocsmában azon vitatkozni a pultossal, hogy miért kerül kétszer annyiba ugyanaz a sör, amit alig tíz perce fele annyiért adott.

Monteverde egy ökológiai csoda, csak nagy mázli kell ahhoz, hogy az ember tényleg élvezni tudja. Két feltételnek kell teljesülnie: a ritkán előforduló jó időnek és a rengeteg pénznek. Kimulattuk magunkat, jöhet az Arenál-vulkán!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Három éve nem jártam Costa Ricában. Korábban nagyon vegyesek voltak az érzéseim az országgal kapcsolatban, mert bár sok szépséget láttam itt, minden iszonyatosan drága volt. A helyzet nem sokat változott azóta, Costa Rica nem vált a hátizsákosok paradicsomává.

Isla San Andrés-ról Panamaváros érintésével érkezem meg San Joséba, Costa Rica fővárosába. Dühömben, hogy a Copa Airlines lerántott 1000 dollárral, végigvedelem a másfél órás utat, így sikerül oldott állapotban megérkeznem az előre foglalt szállásomra.

A hostel, ahol korábban mindig megszálltam, bezárt, a többi hátizsákos helyből pedig amerikai tinikre szakosodott parti hostel lett, így egy kellemes guesthouse-ra esik a választásom. Megtehetem, mert holnapután Mirador csapat érkezik, akikkel amúgy is kellemesebb ilyen helyen éjszakázni, semmint hálóteremben összezárva egy tucat örjöngő fiatallal.

Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!

Costa Rica már régóta nem a hátizsákos utazók fellegvára, amit árainak köszönhet. Csak azért kapok 50 dollár alatt szobát, mert csoportot hozok a szállóra, amúgy 65 dollárt kéne fizessek egyetlen éjszakáért. Az ország már öt éve is döbbenet drága volt, mostanra azonban már a pofátlanság határát súrolják az árak. Hogy mást ne mondjak, egy fél literes kóla boltban vásárolva 500 forint, egy három decis ócska sör pedig 650 magyar pénz. Ugyanennyibe kerül egy literes ásványvíz is, egy minősíthetetlen gallo pintóért (rizses bab) pedig nem átalkodnak 2000 forintot elkérni még a legaljasabb kifőzdében sem.

San José nem szép, de legalább drága város San José nem szép, de legalább drága város

San José az elmúlt években semmit nem változott, ugyanolyan szedett-vetett közép-amerikai nagyváros maradt, mint Tegucigalpa vagy Guatemala. A belváros aránylag biztonságos, de pár utcával odébb már igazi dzsindzsa várja az utazót, a reptérre vezető út egyik hídja pedig továbbra is életveszélyes, mivel folyamatosan távolodik el a sziklafaltól valamint az aszfalt válik el az úttesttől. Az egyetlen szembetűnő változás az, hogy mostanra minden sarkon nyílt egy McDonald's vagy Burger King.

Egyike az értékelhető épületeknekEgyike az értékelhető épületeknek

A csapat érkezése előtti napot azzal töltöm, hogy leszervezek minden transzportot és szállást a következő két hétre, így a pályaudvarok, bankok és a vendégház között ingázva sikerül alaposan bejárnom a várost. Szerencsére nem felejtem a szobámban a fényképezőt, így tudok pár értékelhető fotót lőni az amúgy borongós városról.

Mivel a csapat tagjai különböző időpontokban érkeznek, a szálláson várom őket. Ilyenkor, ahogy lenni szokott, veszek pár üveg rumot, ezzel feloldva a jetlag okozta fáradtságot vagy éppen álmatlanságot. Olyan ritkán van, hogy már az első napon bulira vágyik a csapat, de a 7 éves Centenario megteszi a hatását. Így esünk be a San José-i éjszakába.

Biztos jó lehetBiztos jó lehet

A szállásunktól pár sarokra van egy utca, ahol egyetemi klubok sokasága sorjázik. Korábban ezek a mulatók hétköznap zárva tartottak, de itt is változnak a szokások, így hiába van csütörtök este, helyi fiatalok százai hömbölögnek az utcákon, bárról bárra vándorolva.

Amíg Magyarországon az egyetemistákra szakosodott kocsmák olcsók és aljasak, addig San Joséban drágák és trendiek. Latin-Amerikában főiskolásnak lenni kiváltság, többnyire jómódú családok csemetéi tanulnak tovább, így semmi meglepetés nincs abban, hogy egy kis üveges Imperial sör 2000 colónba, kb. 1100 forintba kerül. Csórónak érezzük magunkat.

Irány a Poás-vulkán!Irány a Poás-vulkán!

Megfáradva vágunk neki túránk első állomásának, a Poás-vulkánnak. Tegnap intéztem két furgont a csapatnak, szerencsére időben jönnek értünk a szállóra. Amíg tegnap ragyogó napsütés volt, addig mára lóg az eső lába, de hiába burkolódzik ködbe a vulkán teteje, egész a 2700 méteres csúcsig megyünk. A belépőt 10 dollárról 15 dollárra emelték, és annak ellenére nem adnak semmilyen kedvezményt, hogy szakad az eső és rajtunk kívül egyetlen turista sincs a hegyen.

Poás-vulkán

Amilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkántAmilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkánt

A Poás-vulkán kráteréhez aszfaltút vezet. 2009-ben jártam itt először, akkor megmutatta magát a gejzír, azóta azonban nem láttam az örökös köd és eső miatt. Most sincs ez másképp. Lövünk egy gyors csapatképet a tejfölben, majd elindulunk a Botos-lagúna irányába.

Izgalmas növények nőnek az erdőbenIzgalmas növények nőnek az erdőben

A Poás-nak három krátere van. A képekről mindenki által jól ismert, de az örökös köd miatt csak kevesek által látott gejzír, egy évezredek óta inaktív, erdővel benőtt beszakadás és a Botos-lagúna, amit szegény ember esernyőjeként gúnyolt óriás rebarbarák ölelnek körül.

Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt   Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt

A lagúnához szépen kialakított ösvény vezet, de az egyre erősödő eső miatt nehéz élvezni a kirándulást, pedig tiszta időben sok szép trópusi madarat lehet itt látni. Az időjárás és a tegnap elfogyasztott rum hatására a csapat szó szerint visszamenekül a furgonokhoz. 

A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára     A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára

Az első napok felejtősre sikeredtek, de biztos vagyok benne, hogy látunk még ebben az országban sok-sok csodát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!   

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)