San Andrés szigetére azért jutottunk el, mert csak rajta keresztül tudtunk Kolumbiából Panamába repülni. Egyáltalán nem bántuk meg a kalandot, annak ellenére sem, hogy három nap alatt egy kisebb fajta vagyont hagytunk ott. Többek között itt pillantottuk meg az elmúlt két év legszebb tengerpartját és olcsón jutottunk új fényképezőhöz is...
Kolumbiából Panamába az átjutás nem egyszerű. Mivel a két ország között nem épült meg a Pánamerikai autóút, ezért az ember vagy repül, vagy hajózik, vagy gyalogol. Ez utóbbi a kontinens egyik legkockázatosabb vállalkozása: a Darién Gapen az elmúlt 50 évben kevesebben jutottak át élve, mint ahányan egy nap megmásszák a Mount Everestet.
A legtöbb turista az öt napos vitorlázást választja, de ennyi időnk sajnos nincsen, mivel Endrének négy nap múlva indul egy túrája Costa Ricában. Nem marad más, mint a repülés, azonban ez sem kis kihívás. Cartagenából nincs közvetlen járat az alig 40 percre fekvő Panamavárosba, így vagy visszatérünk Bogotába, vagy felrepülünk a Nicaragua partjainál található San Andrés-szigetre és onnan panamavárosi átszállással San Joséba.
Karibi ház és hulladék rák
Latin-Amerikában fapados légitársaság nem lévén, a legolcsóbb jegy Cartagenából Panamába Bogotá érintésével 450 dollár, vagyis 125 000 forint, egy irányba. Picivel többért San Andrésnak is repülhetünk, így bár nem volt tervben Kolumbia luxusszigete, bevállaljuk a plusz 30 dollárt, és eltöltünk ott három napot.
San Andrés Kolumbia partjaitól északnyugatra található a Karib-tengeren, a geológusok szerint egy régi vulkánkitörés hozta létre. A szigetet 1527-től jelölik a térképek, bár állítólag Kolumbusz a negyedik expedíciója alkalmával járt itt korábban. A zsebkendőnyi sziget Nicaragua partjaihoz van közel, ami a két ország között mindig is diplomáciai vihart kavart. Nicaragua 1980-ban állt elő azzal a mai napig vita tárgyát képező követelésével, hogy a politikailag Kolumbiához tartozó sziget földrajzilag őt illeti. 2012-ben Nicaragua nagy bánatára a Nemzetközi Bíróság meghagyta Kolumbia fennhatóságát San Andres és Providencia felett, azt azonban elérte, hogy a 82. szélességi foktól nyugatra eső tengeri területek felett felügyeleti jogot kapott.
San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás
A szigetet 2000-ben az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította Providenciával közösen, bár az igazat megvallva San Andrés-en szinte semmi nem maradt az eredeti növényzetből és állatvilágból. A turizmus fejlődésével rohamosan nőni kezdett a lakosság, ma mintegy 75 ezer ember él a szigeten. Ennyi embert kizárólag az idegenforgalom képtelen eltartani, ezért néhány éve bevezették, hogy mindenkinek, aki a szigetre akar repülni, fizetnie kell 21,5 dollár belépési díjat. Mi erről csak a reptéren értesülünk, ami Endrénél rendesen kivágja a biztosítékot.
Rengetegszer repültem már, de nemigen volt még olyan szép látványban részem, mint ezen az úton; a mélykék tengerben olykor világító foltként tűnnek fel a korallzátonyok, amik egyszer zöldre, máskor sárgára színezik a vizet. Másfél órás repülés után landolunk a levegőből túlnépesedettnek tűnő szigeten.
Mókásan hangzik, de a repülőtérről gyalog indulunk be a városba, mivel a központ alig 15 perc sétára van a kifutópályától, így itt ez a bevett szokás. Bő fél óra alatt érünk a gyümölcsárusoktól, fürdőruhás csajoktól, kókuszdiót szürcsölgető gyerekektől hemzsegő strandra. Abban a reményben, hogy találunk valami olcsó szállást, a karibi stílusú, szedett-vedett belső utcák felé vesszük az irányt. Csalódnunk kell; 100 dollár alatt két főre csak a legócskább bordélyházak kínálnak fekhelyet. A sziget egyetlen hostelében is 120 dollár egy két ágyas szoba és 40 dollár egy ágy dormitorióban. Már öreg este van, amikor távol a nyüzsgő parttól az egyik eldugott utcában sikerül megegyeznünk egy kis panziót üzemeltető fickóval: 40 dollárért egy hiányosan felszerelt, de tiszta szobát kapunk.
Mirador túrák egész sora után kissé kimerültek vagyunk, így az első napot láblógatással töltjük. Nem ébredünk korán, a reggelit és az ebédet költséghatékonyan összekötjük, majd körbejárjuk a sziget fővárosának minden utcáját, hátha sikerül lecserélnünk a fényképezőgépünket, ami mostanra végleg felmondta a szolgálatot. Sajnos szieszta idején érkezünk, és ez San Andrés szigetén komoly dolognak tűnik, mert minden üzlet ajtaján a cerrado felirat fityeg. Dolgunk végezetlenül lekocogunk a strandra. A látvány meseszép, az időjárás azonban megtréfál bennünket. Másodpercek alatt olyan vihar kerekedik, hogy bőrig ázunk, mielőtt a part menti épületek valamelyikének terasza alá húzódhatnánk.
Az első fénykép az új géppel
Délután négy után kinyitnak a boltok, így ismét nyakunkba vesszük a várost, hogy fényképezőt vehessünk. Jogos a kérdés, hogy miért itt és nem a szárazföldön veszünk kamerát, de San Andrés szigete vámmentes, így jóval olcsóbb minden, mint Cartagenában vagy Bogotában. További pozitívuma a városnak, hogy a nagy túlkínálat miatt minden üzletben lehet alkudni. Az azért kicsit vad, hogy egy hivatalos Sony boltban 100 dollárt engednek az árból alig pár perc üzletelés után.
Baptista templom a Cerro Lomán
Másnap kibérlünk két iszonyatosan szakadt kerékpárt. A sziget pici, egy negyven kilométer hosszú út fut rajta körbe a part mentén, ami biciklire pattanva egy nap alatt kényelmesen teljesíthető. A KRESZ szabályait teljes egészében mellőző városi közlekedéstől már az első kilométer után égnek áll a hajam; minden kereszteződésben frászt kapok az elém kihajtó kocsiktól. Szerencsére a város kicsi, így gyorsan kiérünk, és rögtön le is térünk a főútról. A sziget legmagasabb pontjára, a 85 méteres Cerro La Lomára épített baptista templom felé kanyarodunk. Jó meredek kaptató vezet fel, eltart fél óráig mire a tűző napon felküzdjük magunkat a templom bejáratához. Egy nagyon laza, meghatározhatatlan korú, sötét bőrű nő szedi a belépőt, ami fejenként 5000 peso. Endre felmászik a toronyba és lő néhány képet, majd tovább indulunk a sziget tavához, a Lago Grandéhoz.
Dél felé haladva vadabbá válik a táj
Épp hogy legurulunk a dombról a völgybe, máris egy jegyszedő állja az utunkat közölve, hogy a lagúna megtekintése újabb két és fél dollár. Nem jelentős összeg, de ha minden utca végén ki kell egy ilyet fizetnünk, akkor gyorsan elfogy mind a pesónk, mind pedig a türelmünk. Távolról rápillantunk a max horgásztó nagyságú pocsolyára, és megyünk tovább.
Endrét bántja a tengeri gejzír
Keresztültekerünk San Francisco faluján. Az egyik comedorban bedobunk egy frissen sült halat ebédre, majd újra nyeregbe pattanunk és röpke fél óra alatt egy egészen varázslatos helyre jutunk. A partot mindenütt óriási mészkősziklák borítják, amikbe itt-ott alagutat fúrt a tenger sós vize. A nagyobb hullámok alámossák a part menti köveket, és félelmetes zaj kíséretében törnek a felszínre alig fél méter átmérőjű lyukakon keresztül. Itt is odalép hozzánk egy magát jegyszedőnek nevező alak, de mostanra rájöttünk, hogy a sziget minden lakója azzá válik, ha külföldit lát.
A nyugati partvidék sokkal vadabb
A sziget déli csücskén áttekerve a vadabb, nyugati parton folytatjuk utunkat. Bámulatosan szép öblök mentén haladunk, jobbra pálmaültetvények, zöld legelők, 10-15 méter magas ősöreg fák szegélyezik utunkat, olykor pedig kis falvak uszadékfából összetákolt, düledező viskói tűnnek fel. Úgy belefeledkezünk a világoskék vizű öblök és élénkzöld korallzátonyok látványába, hogy majdnem elhajtunk a Morgan's Cave feliratú Kalózmúzeum mellett.
Henry Morgan barlangjában pózolok
A múzeum nem nagy durranás, viszont drága; 15 000 peso fejenként a beugró. A helyiek nagyon büszkék arra a tényre, hogy a sziget egykor Henry Morgan búvóhelye volt. Épített hajóroncsokban és pinceszerű helyiségekben elhelyezett viaszbábuk között kalóznak öltözött, nagyon lelkes fiatalok kísérgetik a látogatókat, és mesélik el a walesi kalóz történetét. Időnként a teljes sötétben nekivágják a kardjukat egy hordónak vagy egy kincses ládának, hogy az óriási robajjal a szívbajt hozzák a nagyérdeműre. Aztán a végén színes szoknyába bújt lányok tartanak táncbemutatót a rozsdás vasmacskák és rumos hordók között. Endrét is magukkal rángatják, igen nagy örömére. Nem szeretjük ezt a fajta turistabutítást.
Endre pörgeti a fekete csajokat
Naplementére érkezünk vissza San Andrés városába. A nyereg úgy feltöri a hátsómat, hogy közlöm Endrével, holnap egy métert nem vagyok hajlandó tekerni. Nem is kell, inkább hajóval indulunk útnak a környező lakatlan szigetekre. Nem túl jó előjel, hogy a motorcsónakok olyan sűrűséggel közlekednek, mint Budapesten a 6-os villamos.
Aquario szigete körül kicsit sok a turista
Röpke 20 perc alatt érkezünk az Aquario névre hallgató szigetre. Az alig pár négyzetméternyi fehér homokdűnén több mint száz turista zsúfolódik össze, akik fel-alá szaladgálnak hol a derékig érő vízben, hol pedig a szárazföldön méregdrágán buvárszemüveget és gumicipőt osztogató túravezetők között. A szigeten egyetlen fa sincs, csupán két fából épített bár azoknak, akik megunták már a snorkelt és ahelyett, hogy tovább aszalódnának a napon, elkortyolgatnak egy méregdrága sört.
Nem sok helyen ilyen tiszta a tenger
Aquarióban az a jó, hogy a halványkék víz annyira kristálytiszta, hogy igazából semmi szükség búvárszemüvegre, a vízben sétálva és úszva is több méteres mélységig láthatod az összes varázslatosan színes halacskát és tengeri herkentyűt. Endrével egyetértünk abban, hogy ennyire gyönyörű színű tengert még soha életünkben nem láttunk, pedig jártunk már néhány egzotikus tengerparton.
Régen készült ugrálós fotó
A vezetőnk, aki 11 órára rendelt minket a csónakhoz, hogy az egész csapat továbbinduljon az Aquariónál jóval nagyobb Johnny Cayre, eltűnt. Felismerünk egy amerikai párt, akikkel egy hajóval érkeztünk és hozzájuk szegődünk. A New York-i Adam és Jessica azonban viccesen szintén csak minket jegyzett meg a tömegből, így négyesben tanácstalankodunk tovább a sziget mellett ringatózó motorcsónakok között, majd ezt megunva bepattanunk egy idegen vezető ladikjába, ami szerencsénkre ugyanúgy a Johnny Cayre tart.
Johnny Cay
Az Aquario nagy testvére már sokkal hangulatosabb. A helyiek jó néhány kellemes bárt építettek a kókuszpálmaligetben, ahol a sörön túl már koktélokat is árusítanak. Nem profi mixerek kutyulják az italokat, egyszerűen kiteszik az alaplét a pultra egy kókuszdióban, a vevő pedig annyi rumot tölt bele, amennyit csak akar. A piña coladán túl frissen sült halakat és tengeri herkentyűket is be lehet kebelezni, de az árlapra tekintve nem élünk a lehetőséggel.
Iguánák és kék gyíkok lakják a szigetet
Amíg az asztaloknál ücsörgünk, helyi vezetőink ellátnak minket néhány, szerintük nélkülözhetetlen információval, többek között azzal, hogy hol a strand. Nem mintha ezt egy ekkora szigeten olyan nehéz volna kitalálni, lévén Johnny Cay semmivel nem nagyobb egy focipályánál. A sziget 15 perc alatt körbejárható, aminek egyik felében óriási iguánák egész csoportja pózol a turisták fényképezőgépeinek. Bár Endre nem egy strandkakas, biztosan meg tudnám győzni, hogy töltsünk egy kicsit több időt ebben az idilli környzetben, de délután 5-kor indul a gépe San Andrésról Costa Ricába.
Én Johnny Cayen
Endre összerámolja a holmiját a szálláson, majd kisétálunk a reptérre. Ő San Joséba repül, én pedig másnap Panamavárosba. Két év után elhagyjuk Dél-Amerikát.
San Andrés szigete pont olyan, mint Tobago volt, de annál jóval drágább és turistásabb. Három napot töltöttünk a kolumbiai álomszigeten, ennél sokkal többet szerintünk nem is nagyon lehet.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
