Ami Perunak a Machu Picchu, az Bolíviának a Salar. Nincs olyan turista, aki az országban utazva ne keresné fel a Föld legnagyobb sóvidékét, hogy ott mókás fotókat készítsen és élvezze a végtelen nagy semmit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Salar a bolíviai gazdaság Szent Grálja is egyben, csak még nem tudják, miként használják azt.
Atulcha faluja a reggeli napfényben
Bolívia vélhetően legzordabb vidékét hátunk mögött hagyva, a dzsippes túránk harmadik napján végre elérkezünk arra a helyre, ahová Bolívia csaknem minden turistája vágyik: a Salar de Uyuníhoz. Atulcha sóból épült érdekes, de kissé zord hangulatú faluja tulajdonképpen már a sóvidék peremén található, így fél óra sem telik bele, hogy a végeláthatatlan, fehér síkságon találjuk magunkat.
Dzsipünk a Salar közepén
A kora reggeli órán itt sincs sokkal melegebb, mint a Laguna Colorada környékén volt, de az alacsony hőmérsékletet gyorsan feledteti a sókristályokon visszaverődő erős napfény. A terület napi hőingadozása óriási. Éjjel nem rika a mínusz 10 fok, de a Nap képes plusz 50 fokosra is felmelegíteni a földfelszínt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy fázunk, amikor az Incahuasi nevű sószigetnél kipattanunk az autókból.
Az Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznak
Az Incahuasi sziget - amit a helyiek az alakja miatt egyszerűen csak Isla del Pescadónak, vagyis a Hal szigetének neveznek - utunk első megállója, és pillanatnyilag az egyetlen kiemelkedő pont a Salaron, ameddig a szem ellát. Márpedig jó messzire ellát. Nem véletlenül állítják a Salarról, hogy az óceánoknál is jobb kalibrációs távérzékelő műholdas rendszerek számára, mivel tökéletesen sima a felülete és jó a fényvisszaverő képessége. De hogy még ennél is többet lássunk, felmászunk a sziget legmagasabb pontjára.
A Salar de Uyuní több mint 10 000 km² összterületű, ami majdnem 18 Balatonnak felel meg. 3656 méteres tegerszint feletti magasságával kétségkívül a világ legmagasabban fekvő sóvidéke, amiből mindössze két, a gigantikus területhez mérten zsebkendőnyi sósziget emelkedik ki. Közülük az egyiken bámészkodunk.
Endre nagyon büszke a méreteire
Az egész Salar olyan, mint egy végtelenül nagy puzzle, amit tökéletesen illeszkedő szabályos, egyforma öt- és hatszögletű, sima felületű hófehér kristálytömbök alkotnak. Csapadékos évszakban a só felszínén átlag 20 cm mély tó keletkezik, ilyenkor az egész sómocsár hatalmas tükörként viselkedik. Száraz évszakban, vagyis most, a vidéket leginkább egy nagy sósivatagként definiálnám. A tüköreffektusról le kell mondjunk, de így is különleges érzés, ahogy az ember parányi törpeként tökéletesen elveszik a dimenziókban.
Az Incahuasi felszínét hatalmas, vén, 10-12 méter magas Trichoreus kaktuszok borítják. Van közöttük olyan, aminek a korát 1200 évre becsülik. Meglepően jól tűrik ezt a meglehetősen kellemetlen éghajlatot, rajtuk kívül erre legfeljebb néhány fűféle képes.
A szigeten meredek ösvény vezet felfelé a kaktuszligeten át. Párszor majdnem dobok egy hátast a sziklás terepen, de ahogy meg akarok kapaszkodni az út menti példányokban, rájövök, hogy jobb, ha ettől eltekintek, mert egyetlen tüskéjük nagyobb mint az egész mutató ujjam. Inkább a fenekem liluljon be, mint a kezemet vágassam szét a tövisekkel.
Nekivágnak a Salarnak
A sziget csúcsán készítünk pár fotót, majd bámuljuk a Salart. Ha a horizonton nem tűnne fel néhány jelentéktelen 5000-es vulkán, azt gondolnám, a világ végén vagyunk. Vagyis inkább annak közepén. Minden irányból végtelen nagy fehérség vakítja el a szememet, de dörzsölni csak akkor kezdem, mikor azt látom, hogy egy apuka és egy anyuka két apró csemetéjükkel biciklivel tekernek el a sziget alatt Uyuní irányába. És még vannak, akik azt mondják, hogy mi vagyunk bevállalósak.
Órákon át száguldunk a szublimált nagy semmiben, s mindenütt csak ugyanaz a látvány fogad. Az egyetlen dolog, amiért a Salar turistaszemmel még két óra múltán is érdekes lehet, az a megszámlálhatatlan mókás fotó, amit a dimenziók átláthatatlanságának játékával készítünk. Végre egy hely a világon, ahol Endre szó szerint a tenyerén hordozhat, hiszen a képeken nem vagyok nagyobb 10 centisnél.
Így jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!
Másrészt viszont a Salaron nincs semmi, csak só és só. A talajt 11 rétegben, néhol 120 méter vastagságban borítja az összesen 64 milliárd tonnányi só, amiből évente 25 ezret bányásznak ki. A minősége sajnos nem túl jó, jellemzően a mezőgazdaságban használják, emberi fogyasztásra többszöri tisztítás után sem alkalmas a benne rejlő egyéb kémiai vegyületek miatt.
Repülök!!!
Azon túl, hogy a Salar a Föld legnagyobb sóvidéke, itt rejtezik az egyik legkomolyabb lítiumkészlet is. A lítiumot elsősorban az elektronika, másodsorban a kerámia- és üvegipar, az alumíniumgyártás valamint a gyógyszerészet használja, azonban Bolívia készleteit kénytelen nélkülözni, mivel Evo Morales megtiltotta a külföldi vállalatok működését a térségben attól tartva, hogy azok a profitot kiviszik az országból. Mivel Bolívia technikailag fejletlen ahhoz, hogy önmaga kiaknázza az értékes anyagot, így a lítium - ki tudja meddig - marad a felszín alatt.
Bolíviában szörnyen nagyok az autók
Továbbindulunk. A terv az, hogy délután 3-ra Uyuníba érjünk, már csak azért is, mert jegyeket kell vásárolnunk az este 8-kor induló éjszakai buszra, La Pazba. Egy darabig minden simán megy és töretlen rendülettel száguldunk a város felé. Egy óvatlan pillanatban azonban Endréék dzsipje a világ legsimább terepén képes tengelytörést imitálni. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett, de Franco és Carlos a következő két órát az alváz alatt fekve tölti, amíg mi a Mirador csapattal kényelmesen megebédelünk a sósivatagban ücsörögve, valamint újabb, mókás fotókat lőve.
Két óra a tűző napon, a tengely meg sehol
A srácok közlik, hogy elkészültek. Visszaülünk a dzsipekbe és egy reumás csigát is kétségbeejtő sebességgel bedöcögünk Uyuníba. Már épp itt az ideje. Az éjszakai buszra az utolsó kilenc jegyet csípjük meg, de azért még marad időnk magunkhoz venni egy kis harapnivalót az egyik étteremben.
A 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművet
Indulás előtt 15 perccel veszem észre, hogy Endre a hálózsákomat Carlos kocsijában felejtette, ami azóta már a szerelőnél vár a javításra. Szerencsére Carlost megtaláljuk az irodában. Én kimegyek a csapattal a buszhoz, amíg Endre és Carlos taxival az autószerelő felé veszi az irányt, majd őrült tempóval vágtat vissza. A hálózsákot sikerül megtalálni, de már jár a busz motorja, mikor az utolsó utáni percben Endre felszáll. Kellett egy kis izgalom a mai nap végére.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
