MIRADOR - "Kilátó a világra"

34 órán át nem aludtunk, csak fogyasztottuk a kilométereket. Közben lerobbantunk, pályaudvaron éjszakáztunk, szenvedtünk. Két dologért azonban megérte az elmúlt két nap: megtudtuk, hogy az argentinok tesznek a gazdasági válságra, valamint hogy az argentinoknak is volt egy Robin Hoodjuk...

Las Lomitasból délután 5 órakor indul busz Formosába. A menetidő a hátralévő 400 kilométerre öt óra, így ha minden jól megy, egész emberi időben érkezünk meg a Chaco fővárosába. Persze nem megy jól.

Két óra utazás után egy Estanislao nevű falunál a busz motorja sípolni kezd. A sofőr egy rövid vizit után közli, hogy a járgány innen egy lépést nem megy tovább, meg kell várjuk az este 8-as buszt, ami 10 óra magasságában fog befutni. Jobb híján csak ücsörgünk és várunk.

Klasszikus kép a Gran Chacóról

Estanislaóban nem lakhatnak többen ötszáznál, azok fele toba indián. Amíg Peruban és Bolíviában nem tűnik fel a különbség a fehér és a helyi lakosok között, addig Argentínában igen. A főként olasz és spanyol felmenőkkel rendelkező argentinok portái rendezettek és tiszták, a tobáké lepukkant és szemetes. Elsőre a magyar, faluvégi cigánytelepek jutnak eszembe róluk, de a helyiek elmondása szerint közösségi szinten nincs velük komoly gond; a Chaco falvakban nincs bűnözés. Egyszerűen csak igénytelenek. Szétdobálják a szemetet, a gyerekeket nem járatják iskolába és fejik az állam tőgyét. Ismerős sztori.

Valaimvel este 10 után befut végre a másik busz. Szerencsére van rajta húsz szabad hely, így senki nem marad le róla. Hajnali fél 3-kor érkezünk meg Formosába. Semmi értelme nincs szállás után nézni, így leülünk a terminálon és megvárjuk, hogy hajnali 5 óra legyen, ugyanis akkor indul az első busz Clorindába, a paraguayi határvárosba.

Eri Laguna Blanca főterén

Fél 7-kor érkezünk, dög fáradtan. Mielőtt átlépnénk Paraguayba, még vár ránk a Rio Pilcomayo Nemzeti Park. A piacon találunk egy kocsit, ami Laguna Blanca felé tart. Sofőrünk egész út alatt az indiánokat és a kormányt szapulja.

- Egyik toba sem akar dolgozni. Inkább segélyért állnak sorba, minthogy munkát keresnének. Gyártják a gyerekeket és ülnek a kupleráj tetején. A béna állam meg mindent fizet. Hát persze, hogy nem fejlődik itt semmi.

Egyike a Chaco madarainak

Aztán persze elmosolyodik, mert végülis a Chacón mindig jó az idő, a gazdasági válság pedig errefelé nem érezteti hatását.

- Államcsőd! - sóhajt fel - Itt tíz évente államcsőd van. Megszoktuk. Az igazat megvallva, mára ez senkit nem érdekel. Az biztos, hogy nem lesz lövöldözés sehol, mint 15 évvel ezelőtt. Az emberek tanultak az esetből. A legjobb, amit tehetünk, hogy leszarjuk.

Ennyi a nemzeti park bejárata

Eközben befutunk Laguna Blancába. Pont ugyanolyan falu, mint az eddigiek voltak; nincs semmi hangulata, de a házak legalább rendezettek. Ezúttal tényleg zseniális szállásra bukkanunk. Van konyhánk, étkezőnk és két hálószobánk, természetesen légkondival, összesen 15 dollárért. Peruban vagy Bolíviában egy ilyen apartmanért minimum 40 dollárt fizettünk volna, de a Chaco más világ.

30 órája vagyunk talpon, de a nap még nem ért véget. Ellátogatunk a nemzeti park főhadiszállására, ahol egy órán át magyarázzák, mit fogunk látni holnap a szavannán. Mikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, azonnal elénk tolnak egy könyvet, hogy írjunk bele valamilyen szépet, mert magyarokkal évek óta nem találkoztak errefelé. Megtesszük, aztán végre nyugovóra térünk.

A kardinálispinty

Másnap reggel taxival megyünk a Rio Pilcomayo Nemzeti Parkba, ahol állítólag aguara guazút, azaz sörényes farkast is lehet látni. 250 pesóért cserébe a taxis srác megvárja, amíg körbejárjuk az erdőt. Farkast nem látunk, csak néhány érdekes madarat, köztük fakopáncsokat és kardinálispintyeket.

A Rio Pilcomayo szavannája nagyon emlékeztet a hondurasi Moszkító-part pálmákkal borított mocsárvidékére, bár itt valamivel erdősebb az ártér. Pont annyival, hogy alig vesszük észre, mikor egy chachalaca, Dél-Amerika leghülyébb hangú madara szalad át előttünk.

A Rio Pilcomayo Nemzeti Park szavannája

Jó lenne napokat eltölteni ezen a vidéken, de még előttünk van egész Paraguay, így hát visszakocsikázunk Laguna Blancába, onnan pedig iránytaxival közvetlen a határra megyünk. Idefelé annyira fáradtak voltunk, hogy nem tűntek fel az út szélén néhány kilométerenként felállított piros kápolnák. Kérésünkre a sofőr megáll az egyiknél, majd elmeséli, miért van Argentína szerte mindenhol ilyen "létesítmény":

Gauchito Antonio Gil, az argentin Robin Hood

- A kápolnák Gauchito Antonio Gil, Formosa tartomány Robin Hoodjának emlékét őrzik. Ő is rabló volt, akár csak az eredeti Robin Hood, és ő is a gazdagoktól rabolt, hogy utána a szegényeknek adhassa. Később az autósok védőszentjükké választották, azóta lépten-nyomon ilyen kápolnákat építenek.

Megérkezünk a határra. Alig tíz perc alatt végeznek az útleveleinkkel, s máris egy új országban vagyunk. Buszra szállunk és irány a főváros, Asunción!

Megérkeztünk Paraguayba

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Végre Argentínában vagyunk! Nem sokáig tervezünk itt lenni, mert a paraguayi főváros, Asunción a cél, de ehhez keresztül kell utazzunk a Gran Chacón. A Ruta 81-re esik a választásunk, mert erről a vidékről nem találunk semmilyen használható infót. Nem véletlen. A tanulság: soha ne utazz dömper billencsében, se bozóttörő traktoron, és legfőképp ne egyél krokodilt!

Tegnap este, mikor beestünk Embarcaciónba, megtudakoltuk, hogy kora hajnalban, hat órakor indul egy busz a Ruta 81 elnevezésű főúton Ingeniero Juárezbe. Argentína egy órával előrébb van Bolíviához képest, így ezen a korai órán még bőven korom sötét van.

A busz végül fél hét magasságában esik be a terminálra. Éppen pirkad, mikor kigurulunk a főútra, amin jó három órát buszozunk Juárezig. Legalább 38 fok van, mikor úgy 10 óra magasságában lekászálódunk a járműről a pici város apró pályaudvarán. Megtudjuk, hogy Las Lomitasba busz csak késő este indul, így nem marad más hátra, mint kiállni az út szélére és várni a csodát.

Kocsira várni egy olyan útszakaszon, ahol nem jár semmi, majdnem ostobaság

A Ruta 81-et 2008-ban adták át, egyike Argentína legújabb útjainak. Azért váratott magára eddig a Gran Chacót átszelő sztráda megépítése, mert az Ingeniero Juárez és a Formosa közötti 600 kilométeres szakaszon Las Lomitas és néhány indián falu kivételével nincs semmi. Éppen ezért autók se közlekednek rajta, így a reménytelennél is reménytelenebb próbálkozás a stoppolás.

A falu határában vagy fél órán át aszalódunk a napon, amitől annyira felforr az agyvizünk, hogy visszamenekülünk a település központját jelentő benzinkúthoz. Itt legalább áll egy nagy fa, aminek árnyékában meghúzhatjuk magunkat. Itt senyved Francisco is, egy sületlen argentin hippi, aki pont ellenkező irányba vár egy kocsit.

- Tegnap este óta vagyok itt. Semmi nem ment Jujuy irányába - önt belénk lelket.
- Formosa felé láttál valamit menni?
- Az igazat megvallva, nem. Egy busz ment éjjel, de nem úgy tűnt, mint ami meg akar állni.

Remek! Lehet mi is itt éjszakázunk a benzinkútnál? Csak nem! Délután egy óra magasságában begurul egy paraguayi rendszámmal ellátott kamion, de a sofőr és fia, mikor meglátják, hogy két nagy zsákkal vagyunk, jelzik, nem áll szándékukban elvinni minket.

Soha ne utazz dömperrel!

Újabb két óra telik el, mikor Francisco utánam rohan a boltba (épp vizet mentem venni a benzinkútra), hogy jött egy fehér dömper, ami Formosába megy és elvinne minket Las Lomitasig. Én hülye annyira megörülök a hírnek, hogy nem veszem meg a vizet, csak rohanok a kocsihoz. Kiderül, közben érkezett egy másik argentin srác is, aki ugyancsak Formosa felé utazna. A sofőr mondja, hogyha szeretnénk, felszállhatunk a billencsbe, de a fejünket egész út alatt tartsuk behúzva, nehogy a rendőr megbüntessen minket. Elbúcsúzunk Franciscótól és felpattanunk a vadiúj dömper hófehér billencsébe.

Két és fél órán át ücsörgünk a tűző napon egy olyan billencsben, ami nem csak összegyűjti a fényt, de olyan forrúságúra is hevíti a vasat, hogy mire megérkezünk Las Lomitasba, a fejünk és a tenyerünk rákvörösre ég. Mivel a vizet sikeresen a juárezi benzinkúton hagytam, úgy kiszáradunk, hogy alig bírunk leszállni a dömperről. Szegény srác, akivel idáig utaztunk, még vagy egy órán át kénytelen grilleződni a billencsben, mire megérkezik a falujába.

Las Lomitas csak egy árnyalattal nagyobb Ingeniero Juáreznél. A faluban nem lakhatnak többen kétezernél, ennek ellenére van egy egész pofás hotel egy sarokra a főtértől. Egyáltalán nem drága, 15 dollárt fizetünk a szobáért, ami kicsit dohos ugyan, de jobbat itt úgysem találunk.

Víz! Vízhez kell jutni! Nem úgy van ám! Argentínában komoly dolog a szieszta, ami jellemzően déli 12-től este 5-ig tart. A szállón sikerül kólához jutnunk, de vízhez nem. Majdnem naplementéig kell várnunk, mire hozzájutunk. Tényleg a végét jártuk.

A jégmadár tipikus madara a Bañado La Estrellának

A szállón fotókat látunk egy bizonyos Bañado La Estrelláról. Gémek, krokodilok, jabiruk és mindenféle egyéb állat mosolyog ránk a képekről, így hát rákérdezünk, mi is ez a csoda, no és legfőképp hol van.

- Innen 40 kilométerre van a paraguayi határ felé. Egy mocsárvidék, ahol milliónyi madár gyűlik össze ebben az időszakban - adja a választ a recepciós.

Pompás! Megvan a holnapi program! Azt is sikerül kiderítenünk, hogy reggel 7-kor indul egy busz Zalazarba, ami le tud minket tenni a mocsárnál.

Bañado La Estrella

Éppen csak pirkad, mikor a szállónk elé befut egy kisbusz. Házhoz jön a tömegközlekedés. Elsőre remeknek tűnik, de mikor már másfél órája járjuk Las Lomitas poros utcáit, kezd egy kicsit elég lenni belőle. Miért kell egy kétezer lakosú faluban mindenkit a házánál felvenni, amikor öt perc sétával bármi elérhető? Épp ott tartunk, hogy leszállunk a buszról és elfelejtjük ezt az egészet, mikor végre kikanyarodunk a zalazari útra.

Ennyi madár márpediglen nem létezik

Puszta, puszta és puszta. Egyetlen kanyar nincs az útban, csak megyünk bele a végtelenbe. Fél óra utazás után végre megérkezünk a bañadóhoz. Leszállunk és csak bámulunk. Életemben ennyi madarat nem láttam egy helyen, még a Los Llanoson sem. Annyira sok van belőlük, hogy egyszerűen képtelenség fotózni. Kormoránok, kanalas gémek, jabiruk, jégmadarak, keselyűk... a végtelenségig lehetne sorolni.

Ezek például nem tudjuk, micsodák

Száraz évszak lévén a mocsár a kiszáradás szélén van, ezért a halak pocsolyákba gyűlnek össze. Igazi svédasztal ez az időszak a több millió madárnak, nekünk pedig egy egészen elképesztő élmény. Az állatokat egyáltalán nem érdekli, hogy ott vagyunk, úgy bóklászunk köztük, mintha mi is lakmározni jöttünk volna. A döglött halaktól a bűz elég gyomorforgató, de a szaglásunkat most félretesszük.

Ő itt egy jabiru, no meg néhány keselyű

Vagy másfél órán át kóválygunk a mocsárban, mire besokallunk. Visszamászunk az útra és várunk. Ha a Ruta 81-en nem lehetett stoppolni, akkor itt sem lesz könnyebb, így hát elindulunk gyalog. Alig teszünk meg egy kilométert, mikor egy út közepén hagyott döglött krokodilra leszünk figyelmesek. A farka le van vágva, ott vérzett el az aszfaltcsík közepén szegény. Kicsit arrébb még egy, aztán még egy. Egy kilométeren vagy öt lemészárolt példányt látunk, az állagukat nézve nem ugyanakkor ölték le őket. Van olyan is, aminek a szája be van kötve, s olyan is, ami egész a part menti bózótig kínlódta el magát, persze farok nélkül. Felelevenedik bennem, hogy a bolíviai Trinidadban mi is megettük a krokodilt, s csak remélni tudom, hogy azok az állatok nem így végezték.

Az embernél nagyobb állat nincsen

Mikor épp mély depresszióba zuhannánk az emberi kegyetlenséget látva, a horizonton feltűnik egy kamion. Hiába stoppolunk, nem áll meg. Aztán jön még egy, de az sem lassít. Iszonyú melegünk van, szenvedünk, mint a kutya. Akármi jó lenne, csak vegyen fel valaki! Imánk meghallgattatik. Tíz perc múlva befut egy ötven éves bozóttörő. A traktor és a markoló zabigyerekére hajazó jármű olyan, mintha egyenesen a Mad Maxből gurult volna elő.

Fontos! Soha ne veszítsd el a humorérzékedet, ha utazol!

A sofőr rendes, csinál helyet nekünk a kabinban, de ez sem kényelmesebb a tegnapi dömpernél. Pont a motor mögé tudunk beülni, ahonnan 60 fokos levegő áramlik a képünkbe. A rácsos padló tele van tüskés ágakkal, amiken nem olyan kényelmes ücsörögni. Két és fél óra alatt tesszük meg a 40 kilométeres távot, szenvedésünkért cserébe a sofőr meghív minket egy üdítőre Las Lomitasban. Hahó! Bolíviában egy ilyen menetért a legtöbb alkalommal 20 dollárt akartak rólunk lepengetni, itt pedig meghívnak egy kólára. Most már csak egy vágyunk van. Legyen busz délután Formosába!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Yungas-vidék Halál útja egy nagy kamu. Jó részét rég leaszfaltozták, ami megmaradt belőle, abból bicikliút lett. 2007 óta a Halál útja cím jogos tulajdonosa a Tarija-Villamontes szakasz, ami állítólag ugyanannyi halálos áldozatot követel egy év alatt, mint anno elhíresült Nagy Testvére. A mi utazásunk napja emelte az átlagot, legkevesebb öten haltak meg rajta. A szemünk láttára. Mi túléltük, de csak egy hajszálon múlott. Jó végre magunk mögött hagyni Bolíviát!

Ha valamikor lehet busz Villamontesbe, akkor az kora reggel van. Még napfelkelte előtt kisétálunk a pályaudvarra, de nincs szerencsénk; busz kizárólag este indul a hat órányira, nyugatra fekvő kisvárosba. Irány a trufiállomás! Egy fickó elkap minket, hogy már van két utasa, így velünk együtt tele a kocsi, máris indulunk a Gran Chacóra. Pompás! A két idegen egy német páros, akik Buenos Airesben tanulnak egy művészeti egyetemen, s csak két hétre ugrottak át Bolíviába egy kicsit kikapcsolódni. Hát most megkapják!

Pár kilométer után megszűnik az aszfalt, egy egészen szörnyű, egysávos makadámút veszi át a helyét. Felkapaszkodunk 2500 méterre, majd elindulunk lefelé egy közel 500 méteres szakadék szélén lavírozva. A német srác elől, mi Erivel és a német lánnyal hátul. Olykor feltűnik egy-egy kamion, ami kishíján letol minket a mélybe, de sofőrünk helyt áll.

Az egyik kanyarban megelőz minket egy másik trufi, ami már legalább húsz perce a seggünkben nyomult. Felveri a port, szinte semmit nem látunk. Előttünk halad vagy száz méterrel, mikor jön egy éles jobb kanyar, amiben eltűnik. Öt másodperc múlva mi is beérünk a beláthatatlan kanyarba, ahol még az eddiginél is nagyobb porfelhő fogad. Lassítunk és látjuk, hogy két szembejövő kocsi félreáll, kipattannak belőle az utasok és rohannak a szakadék felé. Az előttünk menő trufi egyszerűen belehajtott a kanyonba.

Ez a kép még a Yungason készült - na, ennél százszor rosszabb az út Villamontesbe

Nem állunk meg. Öt perc múlva, mikor szintben vagy 50 métert ereszkedtünk már, a szakadék falán feltűnik a kocsi. Fejjel lefelé fekszik egy szikla és az abból kinövő fa között. A kerekei még forognak, a teteje rommá ment. Egészen biztos, hogy senki nem élte túl a zuhanást.

Síri csendben vánszorgunk tovább Bolívia egyértelműen leggázabb útján. Egy óra elteltével befutunk egy Entre Rios nevű faluba, ahol tankolunk és veszünk kólát. Nincs kedvünk beszélgetni, mindenki azokra a szerencsétlenekre gondol ott fenn a hegyekben. Hiszen mi is ülhettünk volna abban a kocsiban! Ha tíz perccel később érünk ki a pályaudvarra, a két német mellé találtak volna más útitársakat, s akkor most mi feküdnénk ott a kanyon alján.

- Innentől milyen az út? - kérdezzük sofőrünket.
- Most jön a legrosszabb szakasz - mondja - Ha nincs sok kamion, akkor nem lesz gond.

Nem hazudik a srác. Az út Entre Rios és Palos Blancos között olyan, amilyet még életemben nem láttam. Nem sikerül lefotóznom, úgy remeg a kezem az egész utazás alatt. Nem vagyok egy félős gyerek, de ezen a szakaszon öregszem vagy tíz évet. Eri és a német lány bealszik mellettem, valószínűleg ők járnak jobban. Nem látják azt, mikor az egyik kanyarból kibukik egy böszme nagy kamion, ami saját magát mentve, ránk húzza a kormányt. A trufink két jobb oldali kereke az ezer méter mély szakadék fölé lóg, kis híján bebillenünk a mélybe. Sofőrünk az utolsó utáni pillanatban rántja vissza a volánt, így megússzuk ép bőrrel. Két másodperc múlva jön a következő dömper, ami mellé már nem merünk bemenni. Leállunk és várjuk, hogy ezúttal ő rakja ki az orrát a szakadék fölé. Probléma áthidalva, megúsztuk. Ez még vagy négyszer megismétlődik a következő fél órában, aztán végre feltűnik Palos Blancos faluja. Sofőrünk lehúzódik az út szélére, felsóhajt, majd elrendel egy húsz perces pisiszünetet.

- Évente 300-an halnak meg ezen a szakaszon. Utálok itt vezetni - fakad ki magából.

Mikor végre elmúlik a kézremegése, visszaülünk a kocsiba és irány Yacuiba. Délután 2 körül futunk be a határvárosba, ahol elbúcsúzunk a német párostól, mi pedig sofőrünkkel Villamontesbe, a bolíviai Gran Chaco fővárosába utazunk. Szegény fickó annyira elkészült az erejével, hogy minden második percben átmegy a szembejövő sávba. Ott tartok, hogy megkérem, tegyen ki minket az út szélén, mert nem szeretnénk a cél előtt elpusztulni, mikor végre feltűnik Villamontes.

Villamontes temploma

Kifizetjük a srácot, majd szállás után nézünk. Villamontes főtere az országúttól jó húsz perc sétára van, ami nem olyan könnyű nagy zsákokkal a 40 fok melegben. Igen, ez alatt a hat órás út alatt végre lejöttünk az Andokból, mostantól Dél-Amerika legnagyobb fás szavannáján, a Gran Chacón fogunk utazni.

Villamontesben nincs semmi. De tényleg semmi. A város annyira új, hogy a főtéren nem szökőkút és lovas szobor van, hanem egy modern installáció: egy kéz, ami ép vizet készül önteni egy pohár tererére. A terere a Gran Chaco matéja, ami annyiban különbözik az argentin gyógynövénykeveréktől, hogy nem forró, hanem hideg vízzel isszák. Nekem aztán mindegy, egyiket sem komázom.

Szobor Villamontes főterén

2010-ben egyszer már jártam itt. Azért jöttem erre, mert keresztül akartam stoppolni a paraguayi Gran Chacón. Erről is lesz majd szó, de nem most, egyelőre legyen annyi elég, hogy az este folyamán úgy döntünk Erivel, jobb a békesség alapon nem ismételjük meg a korábbi túrámat.

Reggel visszabuszozunk Yacuibába és irány Argenítna! Végre már! Majd három hónapot töltöttünk Bolíviában, épp itt lesz az ideje a váltásnak. Utolsó bolivianónkból veszünk egy előre csomagolt pattogatott kukoricát, ami persze romlott, így - mint mindig - a kukában végzi. Ujjongunk, mikor megkapjuk a kilépő pecsétet. Rohanunk át az argentin oldalra, ahol teljesen más emberek fogadnak. Mindenki mosolyog, kérdezősködik, egyszerűen jó fejek.

Végre valahára megérkeztünk Argentínába

Átbattyogunk argentin földre, ahol szembetűnő a különbség. Nem olyan, mint Magyarországról átmenni Ausztriába, annál sokkal jobb. Még úgyis, hogy Pocitos egy igazi porfészek.

Pénzt váltunk. 13,3 pesót kapunk egy dollárért, ami majd 65%-kal több, mint a hivatalos árfolyam. Nem tudjuk, mire lesz elég. Argentínában durva infláció van, a peso pedig egyre értéktelenebb.

Kisétálunk a pályaudvarra, ahonnan végre indul busz. A második szembetűnő különbség Bolíviához képest, hogy itt megy busz napközben. 25 peso a jegy, tehát nincs két dollár Tartagalig. Egyelőre nem rossz. Pocitos határában le kell szálljunk a buszról, mert valami útlezárós tüntetést tartanak. Átsétálunk a demonstrálók között, majd feltessékelnek minket egy másik buszra, és már vágtázunk is át az argentin Chacón. Tartagalba délután kettő magasságában érkezünk. Négykor megy a következő járat Embarcaciónba. Jó lesz. Az út két és fél órás, 34 pesót fizetünk érte. De hisz ez olcsóbb Bolíviánál!

Naplemente a Gran Chaco felett

Már sötét van, mire beérünk az apró kisvárosba. Hihetetlenül tisztának tűnik az elmúlt hetek bolíviai települései után. Nem könnyen találunk szállót, mert Embarcación csak azért létezik, hogy az emberek átszálljanak egyik buszról a másikra, vagy hogy bedobjanak egy kávét. Végül jó egy órás mászkálás után egy idős boszorkány egyik enyhén lepra szobájában kötünk ki 200 pesóért, vagyis 15 dollárért. Rettegtünk Argentínától, hogy mennyire bírjuk majd pénzzel, de az első benyomások jók.

A boltban veszünk szalámit(!!!), a pékségben ehető(!!!) kenyeret, az italboltban grapefruit levet. Az sem érdekel, hogy a szállás hulladék. Jó Argentínában lenni!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hol jobb? sorozatunk következő állomása következik: Magyarország vs. Bolívia. Arról a Bolíviáról lesz szó, ahol több mint 10 éve egy indián származású elnök, Evo Morales próbál szocializmust építeni egy olyan országban, ami tradicionálisan önellátó és önfenntartó. A mutatók az elnök mellett szólnak, így mára nem annyira egyértelmű, hogy Bolívia az elmaradott országok közé tartozik-e. 

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Bolíviában jobb-e lenni bolíviainak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK

2013-as statisztikák alapján Bolívia GDP/fő mutatója 2870 US$, ami alig több mint ötöde a magyar mutatónak. Ez persze nem azt jelenti, hogy Magyarországon ötször olyan jól élnek, mint Bolíviában, a különbség azonban szembetűnő.

Bolíviának korábban ennél is nagyobb lemaradása volt. A 2000-es évek elején a GDP alig haladta meg az 1000 US$-t, de röpke 15 év alatt 2,5-szeresére nőtt a nemzeti össztermék. Ez az évi majd 10%-os gazdasági nővekedésnek tudható be, ami 2004 óta jellemzi az országot. Magyarország a növekedést tekintve az EU első harmadába tartozik, azonban mutatóink így is messze elmaradnak a bolíviaitól. Nem kell félni! A következő 20 évben nem várható, hogy a GDP-t nézve Bolívia beelőz majd minket.

A GDP természetesen nem minden, sőt. Majdnem mindegy, hogy egy ország GDP/fő mutatója mennyi, hiszen a hétköznapi életben az számít igazán, hogy mennyi pénz kerül az ember tárcájába. E tekintetben Bolívia lemaradása már nem is olyan nagy. Átlagbérekről beszélni nehéz, mert rengetegen dolgoznak feketén, ami felett az állam szemet huny, ezért marad a minimálbér, mint minden korábbi bejegyzésünkben.

Ma már a bányászok sem keresnek vészesen rosszul Bolíviában

2014 óta Bolíviában a kötelező legalacsonyabb bér 1440 boliviano, ami 210 US$-nak felel meg. Magyarországon a minimálbér 68 775 Ft, ami dollárban kifejezve kb. 250 US$. Valószínűleg ez a különbség néhány éven belül megszűnik, mivel a tendencia az, hogy a bérek Bolíviában évente 15%-kal nőnek. 2006-ban a bolíviai minimálbér még 440 boliviano volt, ami 8 év alatt 3,2-szeres növekedést, az évi 9%-os inflációt is beleszámítva pedig 80%-os reálbér emelkedést jelent. Ezzel szemben Magyarországon a bérek a folyamatosan gyengülő forint miatt évről évre egyre kevesebbet érnek a nemzetközi piacon. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Evo Morales elnök néhány éve kötelezővé tette a 13. havi bért, egyes szektorokban pedig a 14. havit is, amit ha hozzáadunk a meglévő 210 US$-hoz, máris beértük a magyar minimálbért.

Tegyük hozzá azért azt is, hogy Bolíviában van egy legalább 20%-os réteg, akik a kimutatásokban nem szerepelnek, mert nem vesznek részt a gazdasági folyamatokban. Ők a hegyekben főként láma-, Amazóniában pedig marhatartásból tartják fenn magukat, pénzzel csak a hétvégi piacnapokon találkoznak. Ha ezzel a réteggel nem számolunk, akkor Bolíviában 7,5%-os a munkanélküliségi ráta, ami hasonló az erősen kozmetikázott magyar adatokhoz.

A GDP adatok miatt úgy gondoljuk, hogy Bolíviában sokkal többen dolgoznak minimálbérért, mint Magyarországon, ezért valószínűleg a havi átlagkereset sem duplája a legkisebb jövedelműek havi bevételének. Azzal is tisztában kell lenni, hogy Bolíviában igen kevesen rendelkeznek bejelentett munkahellyel, a többség feketén dolgozik és megél, ahogy tud.

Érdemes azonban végignyálazni a La Razón nevű bolíviai politikai portál 2013-as írását, ami bemutatja, hogy egy-egy szektorban milyen minimálbérekkel lehetett kalkulálni az adott évben. Egy óvónő például minimum havi 2131 bolivianót (kb. 310 US$), egy középiskolás tanár pedig legalább 3279 bolivianót (475 US$) vihetett haza, ami nagyon hasonló a magyar bérekhez. Az egészségügyben aztán jön a meglepetés, mert egy ápoló forintosítva minimum 160 000 Ft-ot, egy diplomás ápoló legalább 350 000 Ft-ot, egy orvos pedig legkevesebb havi 500 000 Ft-ot vághatott zsebre 2013-ban. Ha hozzáadjuk az évi 15%-os béremelést, akkor egy orvos 2015-ben már 660 000 Ft-ot keres, ami, ha nem is európai, de nagyon korrekt bér. Kérdem én, hol van ehhez a magyar egészségügyi dolgozók fizetése?

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

A magyar adórendszer átláthatatlan és lekövethetetlen - ezt mindenki tudja. De mi a helyzet Bolíviával? Evo Morales több mint tíz éve építi a szocializmust, aminek egyik nem kívánatos terméke az adó. Az első, ami minden országban bevezetésre kerül, az ÁFA. Bolíviában is van, 13%-os, bár hogy ezt pontosan ki fizeti, azt nem tudom, mert bármit is vásároltunk az elmúlt két és fél hónapban, szinte sehol nem kaptunk blokkot.

Mivel sokan dolgoznak külföldön (főként az Egyesült Allamokban és Spanyolországban), bevezetésre került egy ún. tranzakciós adó (3%), ami minden egyes utalásra, kifizetésre rákerül. Bolívia azon kevés dél-amerikai országok egyike, ahol létezik TB, ennek mértéke 17%, de mivel a többség feketén dolgozik, nagyon kevesen fizetik. Hiába ez a legmagasabb adókulcs az országban, az évi 50 milliárd boliviano (2 billió forint) adóbevételnek mindössze 19%-át teszi ki, szemben a 3%-os tranzakciós adóval, ami évi 30,5 milliárd bolivianót (61%) jelent az államháztartásnak. Ezen kívül van egy 25%-os profit adó, amit azonban csak nagyvállalatoknak kell fizetniük, mint az YPFB, az állami olajtársaság.

Szemben Ecuadorral vagy Peruval, Bolívia adózása bonyolult, de egy magyar adórendszerhez szokott embernek jóval könnyeb dolga lenne idekinn, mint odahaza. A bürokrácia malma - a helyiek elmondása szerint - itt is igen lassan őröl, ezért én biztos, hogy inkább Peruban vagy Ecuadorban vállalkoznék, sem mint itt.

3) ÁRAK

Sem a GDP, sem pedig a keresetek nem mondanak semmit, ha nem tudjuk, hogy az adott pénzből mennyi árut lehet a bevásárlókosárba pakolni. Bolíviában kevés szupermarket van, a többség a piacon vásárol, ahol nagyon változóak az árak. Íme egy lista arról, kb. mennyibe kerül az élelem Bolívia nagyvárosaiban, forintosítva (1 boliviano = 40 forint).

1 db zsemle: 8 Ft
1,5 liter palackos víz: 240-320 Ft
1 kg csirkehús: 800-900 Ft
1 kg marhahús: 1200 Ft
1 kg banán: 200 Ft
1 üveg 600 ml-es sör boltban/bárban vásárolva: 560/1000 Ft
1 üveg Kohlberg, vörös bor: 1000 Ft
1/4-ed csirke sült krumplival, gyorsétteremben: 720-960 Ft
1 db közepes pizza pizzériában: 2400-4000 Ft

Amint látszik, az alap élelmiszerek ára 20-30%-kal alacsonyabb, mint Magyarországon, de egy jobb étteremért és a mindennapi sörért bizony jóval többet kell fizetni.

A piac máig olcsó

Bolíviában járva az ember olyan mobiltelefon és TV márkákkal találkozik, amilyenekkel talán még Kínában sem. Elektornikai és ruházati cikkekből jellemzően csak az Ázsiából származó termékek lelhetők fel, éppen ezért ezek olcsóbbak. Az európai és amerikai márkák, már ha sikerül beszerezni, ugyanolyan árban vannak, mint odahaza, kivétel az autókat. Máig nagy divatja van a használt japán autók importjának, ami alacsonyan tartja az új autók árát is. Mivel a legtöbb kocsi és elektornikai cucc öreg és elhasználódott, rengeteg a szervíz és házi barkácsüzem. Mindent megjavítanak, nem sok pénzért.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Sucrét leszámítva sem La Paz, sem Santa Cruz, sem a többi nagyváros nem néz ki túl fényesen, a lakás árak azonban egyáltalán nem alacsonyak. La Paz és Santa Cruz jobb kerületeiben a házak 50-150 millióba kerülnek, ez alatt nagyon nem talál az ember ingatlant. A lakás árak kerülettől és mérettől függően 5-15 millió forintba kerülnek, de senki ne várjon minőségi épületeket (nincs hőszigetelés, nincs fűtés).

A bérlés sem olcsó. Külvárosi részeken (pl. El Alto La Pazban) ugyan lehet 50 US$ körül kifogni lakást, de a belvárosban vagy a gazdagabb kerületekben 250 US$ alatt nincs semmi. A La Paz-i és Santa Cruz-i árak nagyon hasonlóak a budapesti árakhoz, a minőség azonban jóval alacsonyabb. La Pazban pl. éjszakánként sokszor fagy, az ablakok mégis egyrétegűek, a házak nincsenek leszigetelve, a fűtést pedig hírből sem ismerik.

La Pazban pont ugyanannyiért lehet lakást bérelni, mint Budapesten

Építkezni azonban könnyű és nem túl költséges, mivel nincsenek szabályok. Mindenki azt épít, amit akar. A tégla olcsó (sok vidéki él a nagyvárosok határában téglaégetésből) és a faanyag sem drága, bár ez utóbbinak az ára évről évre egyre magasabb, ahogy fogy a fa Amazóniában és a Yungason.

A rezsi egyáltalán nem vészes (max. 50 US$), a legtöbb esetben tartalmazza a bérleti díj. La Pazban, Sucréban és Cochabambában sokszor van vízkorlátozás, az energiaellátás is akadozik néha, ahogy az internetszolgáltatás is lassú és megbízhatatlan. Evo Morales egyik vezető programja a "Minden házba bolíviai gázt" elnevezésű projekt, ami egész szépen halad, bár a földrajzi akadályok miatt valószínűleg soha nem ér véget.

5) KÖZLEKEDÉS

Bolívia úthálózata egészen szörnyű. Kevés az aszfaltút, ami van, annak a minősége nagyon gyér. Mivel többynire hegyvidéki földutak vannak, ezért a távolsági buszok régiek és lestrapáltak. A buszjegy nem drága. A 7 órás és 400 kilométeres Potosí-Tupiza menetért 50 bolivianót, azaz 2000 Ft-ot fizettünk fejenként, de a majd 700 km-es La Paz-Uyuní luxusjárat 1. osztályú jegyéért is csak 190 bolivianót, vagyis 7600 Ft-ot. A gond az, hogy a buszok kizárólag éjszaka közlekednek, így ha valaki napközben kíván utazni, muszáj trufiba, más néven iránytaxiba ülnie, aminek árfekvése hasonló a magyar buszokéhoz és vonatokéhoz (1 km = 20 Ft).

A városi tömegközlekedés nem vészes. A település méretétől függően egy menetjegy 1,5-3 boliviano, vagyis 60-120 Ft, szemben a magyar nagyvárosok 250-350 Ft-os áraival.

A közlekedés és az utak minősége Bolíviában katasztrofális

A benzin olcsó. Egy liter üzemanyag átszámolva 140 Ft-ba kerül, ami az egyik legolcsóbb Dél-Amerikában. Bár az utak 95%-a földút, útdíjat minden rövid szakaszon szednek, általában települések határánál. Az összeg minden alkalommal 1-2 boliviano, ami nem vészes, de idegesítő, hogy vannak olyan útszakaszok, ahol 20 kilométerenként meg kell állni és készíteni kell az aprót. Mindezt minősíthetetlen földutakért. Akkor már inkább a magyar matricarendszer.

Bolíviában könnyen lehet stoppolni, de tudnod kell, hogy a fuvar minden esetben fizetős. Rengetegszer fizettünk annyit a stoppolásért, mintha iránytaxial mentünk volna, de az legalább jó benne, hogy biztosan nem ragadsz ott sehol.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

A bolíviai fiatalok kedvenc időtöltése a téren ücsörgés vagy az aljas kocsmákban való ivászat. A tehetősebb La Paz-iak Copacabanára járnak mulatni, hogy ismerkedni tudjanak a külföldi hátizsákosokkal, de ennyi és nem több. Az országban egyre több a pláza és a mozi, színház, opera vagy egyéb kulturális megmozdulás nem nagyon van. Zenei fesztiválok nincsenek, azonban van két nagy tradicionális buli, az orurói karnevál és a San Ignacio de Moxos-i kavalkád, amire minden bolíviainak illik egyszer elmenni. Külföldi utazásra nincs pénz, és a tudatlanság miatt igény se nagyon.

Zenei fesztivál nem sok van, indián kultúra azonban van

Mindent összevetve, ha bolíviai vagy, akkor februárban irány Oruro, júliusban San Ignacio, a többi hétvégén pedig a kocsma!

7) KÖZBIZTONSÁG

Városokban az ötödik emeletig minden ablak és erkély be van rácsozva, ami árulkodik a közbiztonság állapotáról. Bár minket soha semmilyen attrocitás nem ért, a helyiek elmondása szerint Santa Cruz, Potosí és Sucre külső kerületei, valamint El Alto éjszaka nagyon veszélyes. Vidéken a bűnözés alig ismert, mivel nem nagyon van mit lopni egymástól. A drogkereskedelem évről évre nagyobb gondot jelent Bolíviában, ennek elsősorban az az oka, hogy a rendőrök és a katonák rosszul vannak fizetve, így könnyen korrumpálhatók. Egyértelmű, hogy a közbiztonság Magyarországon jobb.

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Bár Evo Morales önti a pénzt a szociális rendszerbe, az egészségügy és az oktatás színvonala igen lassan fejlődik. Hiába keresnek négyszer annyit az orvosok, mint Magyarországon, az állami kórházak állapota katasztrofális. Az épületek többsége lepukkant, kevés a gyógyszer, az orvoslás minősége pedig meglehetősen gyenge. Ennek oka valószínűleg a képzés hiányosságaiból ered.

Bolíviában máig gondot okoz az analfabétizmus, ami az ország lakosságának közel 10%-át érinti. A legnagyobb probléma azonban nem ezzel van, hanem azzal, hogy a tanköteles korú gyerekeknek csak mindössze 40%-a jár napi rendszerességgel iskolába. Az okokat az infrastruktúra hiányában kell keresni - nincs út és azon busz, amivel a diák bejárhatna.

Mivel az egyetemi képzés ingyenes az országban, ezért évről évre egyre több a hallgató. Latin-Amerika 100 legjobb felsőoktatási intézménye között nincsen bolíviai, ami azért elég sokat elárul a viszonyokról.

Bár Magyarországon sincs rendben az egészségügy és oktatás, úgy gondolom, Bolívia fényévekre van tőlünk. Nálunk azért a többség el tudja helyezni Bolíviát a térképen, ők Magyarországot azonban nem.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Szocializmus nincs nyugdíj és szociális háló nélkül, gondolhatnánk. Venezuela példáján már láthattuk, hogy ez nem feltétlen van így, s az igazat megvallva, Bolíviában sincsen minden rendben e téren.

Olyan, hogy munkanélküli segély, nem létezik, kizárólag a tanároknak. Ha az ember Bolíviában utazgat, egészen biztosan bele fog futni tanári tüntetésekbe. A szakszervezet jól működik, a tanári szakma az egyetlen, ami 2014 óta jogosult munkanélküli segélyre. Evo Morales megunva az állandó demonstrációkat, tavalytól kezdve évi 43 millió bolivianót (1,7 milliárd forint) különíttet el a költségvetésből erre a célra.

     A propaganda megvan, a szociális háló hiányzik

A fogyatékkal élők sem számíthatnak sok jóra. 2012-ben 80 kerekesszékes tekert 1600 kilométert, hogy tüntessen a megalázó, évi 1000 bolivianós (40 000 Ft) segély ellen. Év végén ezt az összeget Evo Morales megtriplázta, de lássuk be, a havi 10 000 Ft így sem túl sok.

Nyugdíj van. Természetesen csak azoknak, akik hivatalos munkahellyel rendelkeznek és fizetik a 17%-os TB-t. Nem sokan vannak, nekik azonban folyamatosan kedvezményeket tesz az állam. 2010-ben a Föld egyetlen országa Bolívia volt, ami nem megemelte a nyugdíjkorhatárt, hanem csökkentette azt. 65 évről a férfiaknak 58 évre, a nőknek 55 évre. Ezt könnyedén teszi meg az állam, amíg kevesen részesei a rendszernek, de ha az ország kb. 900 000 nyugdíjas korú állampolgára után kéne az utolsó fizetés 70%-át fizetni az erősen nyomott korhatártól, valószínűleg összeomlana az egész. Erre persze nincs sok esély, mert Bolívia lakossága tradicionálisan önellátó, ami nem feltétlen rossz.

10) PÉLDA

Mint mindig, most is a minimálbérrel számolunk, és feltételezzük, hogy ebből a pénzből a fővárosban kell megélni. Két főre számítjuk, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Lássuk!

Bolíviai minimálbér a 13. havi bérrel kiegészítve (2 fő): 124 800 Ft

- külvárosi, kevésbé lepukkant La Paz-i lakás bérleti díja: 30 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft (a víz és villany jellemzően benne van az árban, plusz internet)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 40 000 Ft (ivóvízzel)
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 39 800 Ft (a két fizetés 32 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

La Pazban vagy Santa Cruzban két minimálbérből egy pár könnyedén megél (szemben Budapesttel, ahol ez az összeg az életben maradáshoz is kevés), mivel az alap élelmiszerek olcsók, a rezsi alacsony és a munkába járás sem túl költséges. Olcsón lehet bérlakáshoz jutni, de az nem lesz biztonságos környéken, fűteni nem lehet majd, a csapvíz pedig nem lesz iható. Ezek persze az átlag bolíviait nem fogják zavarni, mert ebben nőtt fel, így azt kell mondjuk, Bolívia nagyvárosaiban könnyebb az élet annak, aki minimálbért keres. Orvosként pedig valószínűleg Te vagy a király!

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Bolívia és miben Magyarország.

- Amiben Bolívia nyert: árak, adózás és vállalkozás, építkezés.
- Amiben Magyarország nyert: közlekedés, kultúra, szórakozás és szabadidő, közbiztonság, egészségügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: keresetek, lakhatás.

Bolíviában az alap élelmiszer és a lakhatás olcsóbb, ezért az ember jobban kijön a pénzéből. Minimálbérből is meg lehet élni, szemben Magyarországgal, ahol nagyon meg kell húzni a nadrágszíjat, ha az ember nem akar éhen halni a hónap végén. Kevesebb az adó, ezért könnyebb vállalkozni, azonban nagyon oda kell figyelni, mibe vág bele az ember, mert a bolíviai társadalom eléggé elmaradott, nehezebben kaphatók az újításra. Építkezni a magyar árak töredékéért lehet, valószínűleg ez a legnagyobb vonzerő az országban.

Mivel az országban szörnyű az infrastruktúra, hiába olcsó a közlekedés, én inkább a MÁV-ot és a magyar utakat választanám. Egyértelműen több lehetőség nyílik odahaza a kultúrára és szórakozásra, a szabadidőt sokkal többféleképpen lehet eltölteni. A közbiztonság Bolívia nagyvárosaiban pocsék, az egészségügy, az oktatás és a szociális háló minősége a béka segge alatt van.

Keresetekben nincs nagy különbség. A minimálbér itt is, ott is közel ugyanannyi (bár Bolíviában abból meg is lehet élni), ha az ember az állásajánlatokat bújja, hasonló fizetéseket fog találni. Vannak olyan szakmák, amikért Magyarországon fizetnek többet (pl. szakmunka) és vannak, amikért Bolíviában (pl. egészségügy). Bár Bolívia nagyvárosaiban nagyon olcsón lehet bérleményhez jutni, egy európai minőségű lakás kicsit többe kerül, mint odahaza. Cserébe azonban nincs rezsi, vagy ha van, nem kell érte sokat fizetni.

Hogy hol jobb, Bolíviában vagy Magyarországon? Talán most még egy picivel jobb Magyarországon. De ha valakinek kizárólag a pénz számít, akkor irány Bolívia, mert nagy jövő van az országban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Szemben a perui konyhával, a bolíviairól senki nem hall. Pedig a pique macho, a lagarto vagy a chorillana mind olyan kaják, amiknek ott lenne a helye az étlapokon, akár Magyarországon is. Az egészben pedig az a legjobb, hogy még a magunkfajta hátizsákosoknak is megfizethetőek.

Évek óta utazunk, így azt megtanultam, hogy a dél-amerikai országok felmagasztalt konyhaművészete ritkán van köszönőviszonyban a hátizsákosok által preferált olcsó kifőzdék és utcai kajáldák konyharemekeivel, amik mellesleg a helyiek mindennapos eledelei is.

A Bolíviában töltött három hónap alatt sok eldugott helyen forultunk meg, ahol a hétköznapi empanadán (errefelé salteña) és az íztelen, minden fűszert mellőző főtt csirkés rizsen kívül nem nagyon volt más harapnivaló. Ha azonban belebotlottunk valami zsenialitásba, mint például a mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli, a saice vagy a pique macho, az mindig mély nyomot hagyott az emlékezetünkben és az ízlelőbimbóinkban.

Figylembevéve, hogy Bolívia egyszerre rendelkezik magashegyi, trópusi és sivatagi éghajlattal, nem meglepő, hogy a tipikus ételek régióról régióra változnak. Íme egy lista azokról a bolíviai ételekről, amiket sikerült megkóstolnunk és amiket a többi latin országban másképp vagy esetleg egyáltalán nem készítenek.

Az ételeket a következők szerint pontoztam: 
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

ELŐÉTEL VAGY REGGELI

1) Salteña

Tulajdonképpen nem más, mint az összes dél-amerikai országban fellelhető empanada bolíviai változata. Néhány milliméter vékonyra nyújtott, félhold alakú omlós tészta, ami nagy örömömre - venezuelai és kolumbiai testvérével ellentétben - nem az olajban sütött lángostésztára hajaz, hanem valami sokkal szárazabb kenyérfélére. Rendszerint nem csak apróra vágott csirke- és marhahússal töltik meg, mint más országokban, hanem a szilárd tölteléken túl llajuával, azaz csípős paprikából, rocotóból és paradicsomból álló finoman pikáns szósszal is megbolondítják. Azon kevés tipikus ételek egyike, ami az egész ország területén megtalálható.

Első ízben a Saltából (innen a Salteña elnevezés) származó Juana Manuela Gorriti argentin írónő készítette, aki szüleivel együtt politikai menekültként Tarijában telepedett le. Kezdetben nagy szegénységben éltek, de Juana Manuela elkezdte készíteni az empanadáit, ezzel tulajdonképpen megmentve a családot az éhhaláltól. Mellesleg később hozzáment Manuel Isidoro Belzu elnökhöz. Méghogy a férfiak szívéhez  nem a gyomrukon át vezet az út!

Pontszám: 4/5

LEVESEK

1) Sopa de maní (mogyoróleves)

Ki gondolta volna, hogy egy marék darált földimogyoróból ilyen csodát lehet készíteni? Aparóra vágott, forró olajon pirított hagymához egy kis víz kíséretében feldarabolt zöldségeket, burgonyát, borsót és héjától megszabadított paradicsomot adnak, majd marha- vagy borjúhúst, végül az elmaradhatatlan mogyorót. Az ügyesebb és tehetősebb szakácsnők főztjéből persze a fűszerek - a kömény, az oregánó, a paprika és egy kis fokhagyma - sem hiányozhatnak. Az eredmény az amazóniai Bolíviában egy fehér lötty lett, amiből képesek lettünk volna akár több tányérral is bekanalazni, de sajnos már megtették előttünk mások, így nekünk csak egy kis kóstoló maradt.

Pontszám: 5/5

Egyik kedvenc levesem lett a sopa de maní

2) Calapurca vagy Kala purca

Quila Quilában, a jalq'a indiánok földjén sikerült belefutni az andoki pásztorok búzából vagy kukoricából főzött levesébe. Az egyetlen különlegessége abban rejlik, hogy forró kavicsokat dobálnak bele, s úgy forralják fel. Egyébként több változata létezik, amit mi ettünk az íztelen, kása állagú és ehetetlenül rossz volt.

Pontszám: 1/5

A calapurca ismételten bebizonyította nekünk, hogy az indiánok nem tudnak főzni

FŐÉTELEK

1) Mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli sült hússal

A mogyoróleveshez hasonló lében főzik meg a krumplit és azt tálalják köretként a szokásos csirke vagy marha mellé. Nálam is nagy sikere volt, de Endrénél még inkább, mivel ehhez az ételhez nem jár rizs, csak külön kérésre. Egyébként Oruróban találkoztunk vele, jelezve, hogy a földimogyoróban rejlő lehetőségeket már a hegyekben is kezdik kiaknázni.

Pontszám: 5/5

2) Chorrillana

Ami az asztalra kerül, az egy darab sült hús, olajon párolt paprikával, paradicsommal, hagymával és burgonyával. A lecsós szelet ízvilágával rokonítható. Egyesek tojást is ütnek rá, amitől egy kicsit kiadósabb lesz, bár jobb ízt nem kölcsönöz neki. Aki szereti a lecsót, annak nagyon kedves lehet, de mi nem tartozunk közéjük. Ettől függetlenül azt mondom, chorrillanára bukkanni a bolíviai kifőzdékben a sok rizsescsirke után nagy érték.

Pontszám: 3/5

Uyuníban ettük a legjobb chorillanát

3) Saice

El tudod képzelni a paprikás krumplit paprika nélkül? Első hallásra nekünk is úgy hangzott, mint a "Dallas Jockey nélkül", de aztán megkóstoltuk a saicét, amire Santa Cruz belvárosában bukkantunk rá első ízben. Az apróra szecskázott vagy ledarált marhahúst chichában főzik meg. Kevés burgonyát és zöld borsót tesznek hozzá. Ellenben tálalásnál sok rizs, tészta vagy főtt kukorica a köret hozzá, gyakran felaprózott lila hagymával kísérve. Jobb helyeken még főzéskor meghintik egy kis chilivel, borssal, köménnyel és oregánóval is. Az eredmény bolíviai viszonylatban lenyűgöző.

Pontszám: 4/5

A saice olyan, mint egy paprikás krumpli

4) Pique macho

A legkiadósabb és legfinomabb dolog, amit Bolíviában ehet az ember. Sörben főzött, szaftos marhahúst és kolbászt jelent főtt tojással megbolondítva, ecetes, hagymás szószban, kevés paprikával és paradicsommal. Rendszerint sült krumplival tálalják. Olyan, mint a perui lomo saltado, csak annál sokkal jobb. A kisebb porció, a pique nem csíp, a nagyobb adagot azonban jól megpaprikázzák, így igazi macsó az, aki egyedül megbírkózik vele. Annak ellenére, hogy nem vagyok a csípős ételek nagy kedvelője, a pique machót imádtam, még úgy is, hogy sokszor az út szélén árulták evőeszköz nélkül. Jó móka volt, mert kvázi úgy nézett ki, mintha pörköltet ettünk volna kézzel.

Pontszám: 5/5

A pique macho egyértelműen no. 1. 

5) Majadito de pato

A San Ignació-i fesztiválon volt szerencsénk ilyet rendelni, merthogy más nem volt kapható a kifőzdékben. Egy nagy tál íztelen rizst kaptunk egy hüvelykujjnyi kacsacsonttal. Hús egy gramm sem. Később kiderült, valószínleg azért, mert a majadito de pato készítésekor a puhára főtt kacsahúst külön szedik a csontjától. Vélhetően mi kaptuk a kutyának szánt tányért.

Pontszám: 1/5

Hisz ez egy tál rizs néhány csonttal és majonézes tojással

6) Pacunuto

Rém egyszerű étel, az éhség gyors csillapítására kiváló. Nevezhetnénk "bolíviai fast food"-nak is, de szemben a híres gyorskajákkal ez nem mirelit alapanyagokból készül. Grillen alaposan átsütött húsdarabkákról van szó, ami lehet belsőség - többnyire szív vagy máj - vagy szecskázott marha, esetleg csirkemell. Pálcára tűzdelik, mint a rablóhúst vagy a perui anticuchót. Többnyire az utcán árulják, héjában sült krumplival. Endre egyik kedvence, klasszikus magashegyi étel.

Pontszám: 4/5

Igazi utcakaja, de étteremben sem rossz

7) Albondiga

Az andoki Bolívia tipikus étele. Darált húsból, tejben áztatott kenyérből, tojásból, hagymából készült, erősen füszerezett fokhagymás és borsos húsgombócka, amit Bolíviában paradicsomos szószos, enyhén csípős rizzsel tálalnak. Nekem egy kicsit túl fűszeres, de lehet csak a sok íztelen rizses csirke után kihívás az ízlelőbimbóknak.

Pontszám: 3/5

Ha nem lenne hozzá rizs, még jónak is mondanánk

8) Lagarto

Egy alkalommal, mikor stoppolás után a minket szállító családtól megkérdeztem, hogy mivel foglalkoznak, a következő volt a válasz:

- Krokodilt tenyésztünk. 

Én sem kevésbé lepődtem meg, mint most te. Tény, hogy a krokodil Bolívia trópusi terültein igen elterjedt jószág. Elsősorban a farkáért tenyésztik az amazóniai farmokon épp úgy, akár a szarvasmarhát vagy a csirkét. A húsa igen sokat ér, de csak a farka ehető, ami lágy, omlós és fehér. Általában kókusztejben főzik meg. Aztán a többi már csak fantázia kérdése, jöhet hozzá az elmaradhatatlan csípős vagy a gyümölcsös, édes szósz, a fokhagyma és a sült banán. Kész a remekmű!

Pontszám: 5/5 
(Mondanám, hogy 6/5, de csak 5-ig pontozunk)

Dél-Amerika eddigi legjobb étele a lagarto volt

DESSZERTEK, ÉDESSÉGEK

Ilyesmit ritkán eszünk Dél-Ameikában, de olykor benne foglaltatik a napi menüben és kénytelenek vagyunk megküzdeni vele.

1) Mousse de limón

Tojással, citrommal és temérdek cukorral készült habszerű krém, néha ananásszal és kókuszreszelékkel a tetején. Kicsit émelyítő, Endre szerint ehetetlen, de én édességből ilyet nem ismerek.

Pontszám: 3/5

2) Sucrei csokoládé

Meglepő módon Sucre táján laknak olyanok, akik tudnak mit kezdeni a kakaóval. A főtér üzleteiben kapható bonbon nyugodtan versenybe szállhatna a legjobb svájci csokikkal. Sőt! A sucrei csokiba rengeteg egzotikus gyümölcsöt kevernek bele, így lehet mangós, ananászos és banános csokit is kóstolni. Az egyetlen hátránya, hogy nem csak ízben, árban is versenyképes a svájcival.

Pontszám: 5/5

Ananásszal töltött bonbon - a sucrei csokit importálni kéne Magyarországra

3) Puffasztott quinoa

A quinoa az összes andoki országban megtalálható, de Bolívia az első, ahol puffasztott és gyümölcsökkel ízesített formájával találkoztunk. Nem csak zseniálisan finom, de egészséges nassolnivaló.

Pontszám: 5/5

ITALOK

1) Mocochinchi

A jó benne, hogy mindenhol kapható. A rossz benne, hogy mindenhol adják is a kajához. Ha bírod a felvizezett, fahéjas almakompót több napja visszamaradt levét, akkor a mocochinchit is szeretni fogod. Szerintünk perverzség.

Pontszám: 1/5

2) Kólák

Egészen hihetetlen, de Bolíviában legalább fél tucat kólamárka van a klasszikus Coca-Cola és Pepsi mellett. Vannak rosszak és kevésbé rosszak közöttük. A Coka Quina olyan, mint egy alkoholmentes, felszódázott jäger, a Pett és a Mendocina pedig olyan, mintha feloldottak volna bennük egy aszpirint. Egyedül a Free kóla jött be az összes közül, de ezen sem tudnánk élni. Ahogy a Coca-Colán és a Pepsin sem.  

Pontszám: 2/5

Ezért kár palackozóüzemet fenntartani

3) Sörök

Két nagy márka fut szerte Bolíviában, a Huari és a Paceña. Olyannyira ugyanolyan mindkettő, hogy még a címkéjükben sincs nagy eltérés. Ha engem kérdeztek, egyik sem üti meg a Kőbányai szintjét, ahogy a sucrei Sureña sem. A venezuelai söröknél csak egy árnyalattal jobbak, de a perui - amúgy gyér - színvonalat nem tudják hozni. Van azonban egy sör, ami mindent alulmúl: az El Inca névre hallgató barna sör. Életünk legpocsékabb sörélménye volt, mikor Sucréban belefutottunk.

Pontszám: 2/5

Ha ilyet látsz az étlapon, eszedbe ne jusson kikérni

Bár a bolíviai szakácsművészetet sehol nem jegyzik, nekünk sokkal jobban ízlettek az itteni ételek, mint Peruban. Lehet egyszerűen csak azért, mert itt a jó kaja még megfizethető, szemben Peruval, ahol a tradicionális kajákért egy vagyont kell ott hagyni. Hátizsákosként Bolíviában az ember sokkal kevésbé éhezik...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!