MIRADOR - "Kilátó a világra"

Azt hitted, hogy Amazóniában mindig meleg van? Hát tévedtél. Nem sűrűn, de évente egy-két alkalommal előfordul, hogy az Andok hágóin áttör az Altiplano hideg levegője és megdermeszti az esőerdő élővilágát. És persze minket is. Egy héten át fáztunk a bolíviai pampán, míg végül feladtuk. Legalább lesz miért visszajönni. 

Közel öt órán át araszolunk a két méter mély sártengerben, mire Yucumóba érünk. Nem hiszem, hogy ennél az útszakasznál van gázabb a világon, olykor tényleg szélvédőig gázolunk az iszapban. A táj továbbra is gyönyörű, de mostanra sokkal inkább az izgat, miként jutunk le végre Amazóniába. Négy napja hagytuk el La Pazt és még mindig a Yungas köderdői mélyén tekergünk. Aztán naplemente előtt picivel végre feltűnik a fény az alagút végén; az egyik kiszögellésnél feltűnik a végtelen nagy síkság.

A Yungas ezen vidéke életveszélyes

Yucumo nem több egy elágazásnál, ahol trufik vadásznak a Rurréba vagy San Borjába tartó utasokra. Mára pont elég volt a sárdagasztásból, így betévedünk egy útszéli motelbe, ahol 40 boliviánóért sikerül megaludnunk. Zuhanyzó nincs, így immáron második napja kell retkesen eltölteni az éjszakát. A szoba, ahogy mondani szokták, spártai, így jobbnak látjuk elalvásig az egyik kifőzdében tölteni az időt.

Eri örül a szép szobának

Hogy Yucumo mennyire csak az átszállásról szól, azt az a kislány szemlélteti leginkább, aki hatalmas "Hola!"-val köszönt minket a motel bejáratánál, s aki kifelémenet csak annyit vet oda, hogy "Ya te vas?", vagyis hogy "Már mész is"?

Betolunk egy szörnyű levest, majd átvészeljük valahogy az éjszakát. Reggel természetesen nincs busz, így ismét iránytaxiba kell üljünk. Újabb 150 boliviano fejenként egy 120 kilométeres útért. Mindenki arról regél, hogy Bolívia milyen olcsó a többi latin-amerikai országhoz képest, mi pedig azt tapasztaljuk, hogy itt költjük a legtöbbet naponta.

Yucumo ennyire szép

Az út Rurrenabaque felé sem jobb, de sofőrünk elég ügyes. Egyszer sem akadunk el a sárban, szépen kerülgetjük a lerohadt kamionokat a vörös iszaptól csúszós úton.

Jártam már korábban Rurrenabaquéban, utolsó látogatásom négy éve volt. A világon semmi nem változott azóta, csupán annyi, hogy még több lett az úszógumit és a felfújható, csíkos labdát árusító bolt. Hogy pontosan kinek akarják eladni őket, azt nem tudom, mert a város határában folyó Rio Beni vize elég retkes ahhoz, hogy az embernek ne legyen kedve megmártózni benne. Persze a bolíviaiakat lehet, hogy nem zavarja a szutyok, de Rurréban jellemzően külföldiek vannak, csak ünnepnapokon érkezik a belföldi turista.

A Rio Beni Rurrenabaquénál

Hogy miért vállalja minden turista ezt a szörnyű utat (oké, az értelmesebbikje lerepüli) egy olyan városkába, ahol nincsen semmi? Két ok miatt. Az egyik, hogy a Rio Beni túloldalán kezdődik a Madidi Nemzeti Park, ahol demóindiánok által épített lodzsokon lehet horror áron egzotikus élményben része az embernek. A néhány éve még megfizethető kaland ma már pont annyiba kerül, mint Peruban vagy Ecuadorban egy hasonló kirándulás, azzal a különbséggel, hogy míg Puerto Maldonadóban (Peru) vagy a Rio Napo vidékén (Ecuador) a magunk fajta hátizsákos is talál a pénztárcájához illő lehetőséget, addig itt kötelező jelleggel egy szörnyen drága, de meglehetősen primitív lodzsra vagy kénytelen befizetni. Már aki akar, természetesen. Mi nem akarunk, láttunk már elég majmot és tapírt korábban, nem kívánunk több száz dollárt elverni néhány jó fotóért.

Iskolából hazafelé

A másik ok, amiért az emberek idelátogatnak, az a várostól 100 kilométerre északra elterülő pampa, ami igazából egy madaraktól és kajmánoktól hemzsegő mocsárvidék. Erről csupa jót mond mindenki, s a három napos kirándulás még akár megfizethető is lenne (150-200 US$-ért viszik legolcsóbban a turistákat), ha reggel nem arra ébrednénk, hogy vacogunk a vékony takaró alatt.

Odakint szemerkél az eső, 10 foknál pedig nincs melegebb. Ilyenkor nyáron olykor előfordul, hogy az Altiplano hideg levegője átbukik a hágókon és rátelepszik Amazónia esőerdőire. Azért jöttünk Amazóniába, mert az elmúlt három hónapban elegünk lett az andoki hidegből, erre tessék. A szállón azt mondják, ez az időjárás két-három napig is eltarthat, így jobb híján csak ücsörgünk a szállón és várunk. A wi-fi persze nem működik, ahogy eddig sehol Bolíviában, így két nap tétlenség után úgy döntünk, ha vacak is az idő, irány a pampa. Nem fizetünk be túrára, mert ha marad a hideg, az állatok nem jönnek elő a bozótból, és az egész ablakon kidobott pénz volna. Ehelyett a harmadik reggelen ismét trufiba vágódunk és irány Santa Rosa, ami a térképen a pampához legközelebbi településnek tűnik.

Santa Rosa pont erről szól

Fél óra múltán megérkezünk Reyesbe, ahol az út még rosszabb minőségűvé válik. Itt-ott teljesen értelmetlenül pár kilométer le van aszfaltozva, majd újra kezdődik a szutyok. Nem tudom hogy csinálják az itteni sofőrök, de ezúttal sem sikerül elakadnunk, bár néha driftelve csúszunk végig az "úttesten", ami egész szép teljesítmény egy 20 éves, 70 lóerős Toyotától.

Santa Rosa kb. 80 kilométerre, 3 órányira fekszik Rurrétól. A terminálon felpattanunk két motorra (Santa Rosában ők a taxik) és a pár kilométerre fekvő kikötőbe robogunk. Próbáltatok már 20 kilós zsákkal felülni egy motorra a sofőr mögé? Nem könnyű. Úgy megborul az egyensúlya a gépnek, hogy szegény motorosainknak masszívan kapaszkodnak kell a kormányba. Deréktől lefelé szétázik a gatyánk, így igazi megkönnyebbülés letornázni magunkat a fémparipáról.

Hal van eladó

Pár perccel utánunk megérkeznek a turistahordák is a kikötőbe, akiket úgy terelnek be a csónakokba, mint vágóhídra a marhákat. Nem számolom, de legalább tíz hajót töltenek meg velük, annak ellenére, hogy csöpögni kezd az eső, közben pedig erős, igen hideg szél fúj. A helyi csónakosok és szervezők látják, hogy kívülállók vagyunk, de ettől nem alkuképesekké, hanem idegessé válnak. Mikor kérdezzük, hogy mennyiért vinnének be minket az egyik ranchre, csak rázzák a fejüket és mutogatnak egy nemzeti parkos mellényt viselő fickóra. Egy próbát megér.

- 6000 boliviano a túra ára két napra két főre - kezdi a párbeszédet a középkorú fazon.
- 1500-ért akár be is fizethettünk volna Rurréban - adom a választ.
- Meg kell várni, amíg elmennek a turisták - kacsint ránk, majd betuszkol pár nagy amerikai feneket a kenuba.

Egy madár legalább megmutatta magát

Várunk. Néhány csapat most köt ki a három napos mocsárjárás után. Ránézésre az összes nemi szervük tele van mindennel. Szét vannak ázva és reszketnek, mint édesanyám kocsonyája. Mikor szétszéledni látszik a turistatömeg, odalép hozzánk az egyik cukorkaárus.

- Van csónakom. Ha szeretnétek, elviszlek titeket holnap - majd a kezünkbe nyom két nyalókát.

Fog ez menni, csak az idő is úgy akarja. Mikor az utolsó csónak is elhagyja a kikötőt, mindenki pakolni kezd. A nemzeti parkos fickó odalép hozzánk és azt mondja, beszéljünk a cukorkaárussal. Hiába a fene nagy szervezettség, Bolíviában ugyanúgy lehet mindent kerülőúton intézni, mint odahaza. Megbeszéljük a cukorkással, hogy este térjen be Santa Rosa egyetlen szállójára, hogy átbeszéljük a dolgokat.

Mindenki marhatartásból él

Két motorossal visszaevickélünk a faluba. A szálló egy lepukkant vendégház, amit egy nagyon kedves család üzemeltet. A szobával nem lenne semmi gond, hiszen rég megszoktuk már az igénytelenséget, de a hideg elől ide menekülő szúnyogokkal nehezen barátkozunk meg.

- Hidegben a szúnyogok nem csípnek - nyugtat meg minket a házi néni.

Este 7 óra felé megérkezik a cukorkás ember, aki azt ajánlja, menjünk két nap múlva, mert holnap még hideg lesz. Hajlunk a dologra, bár fogalmunk nincs, hogy mit kezdünk magunkkal ezen a világvége helyen egy napon keresztül.

A szúnyogok ténlyeg nem csípnek, cserébe azonban akkora zajt csapnak a döngicsélésükkel, hogy egy szemhunyást nem alszunk. Reggel még a tegnapinál is hűvösebb van. Szitál az eső, fúj a szél - visszakívánkozunk a "forró" La Pazba. Na jó, nem, de nem ilyen Amazóniára számítottunk három hónap Altiplano után.

Laguna Bravo, egy majdnem szép tó

Délelőtt elsétálunk a falu határában húzódó Laguna Bravóhoz, hátha látunk pár madarat. Néhányat sikerül lencsevégre kapnunk, de semmi olyan nem repül felénk, amihez ne lett volna korában szerencsénk. Visszafelé betérünk az egyik kifőzdébe a terminál mellett, ahol tatut lehet kapni rizzsel. Közép- Amerikában elég sokszor ettünk tatut az indiánok között, hát ez sem jobb. Szerintem nem a tatuval van a gond, a rizs ront el mindent.

A szállónk felé baktatva egy pekariba botlunk, ami úgy jön felénk az úton, mint a szomszéd kutyája. Körbeszagol minket, majd várja, hogy simogassuk.

- Chinitának hívják - szól oda az egyik falusi - Pár éve megjelent a faluban. Az egyik család
befogadta, azóta itt él - magyarázza.

Eri haverkodik Chinitával

Chinita jó tíz percen át jön utánunk, majd ránk un és továbbáll. Mi is mennénk már, de az ég nem látszik tisztulni. Felhívjuk telefonon a cukorkás embert, aki azt mondja, toljuk el a pampa túrát plusz egy nappal, mert holnap is ramaty idő lesz. Újabb semmittevéssel eltöltött nap néhány krokodilért és vízidisznóért? Kicsit kiábrándító ez az Amazónia.

Másnap reggel ismét szitál az eső, és továbbra sincs 15 foknál melegebb. Feladjuk. Nem vesztegetünk több időt a semmiért, összepakolunk és irány vissza Rurre.

Az időjárás valószínűleg a helyieket is eltántorította az utazástól, mert három óra múltán sem telik meg a trufi. Egyszercsak begurul egy szakadt busz, amire kismillió gyerek pattan fel. Trinidadba utaznak, osztálykirándulásra mennek. Lebeszélem a tanárokkal és a sofőrökkel, hogy dobjanak el minket Rurréig, amire szerencsénkre rábólintanak. Négy órán át toljuk magunk előtt a sarat, mire Rurréba érünk. A sofőr közli, hogy 80 boliviano lesz fejenként, ami pont annyi, mint amennyiért a trufi hozott volna minket. 2500 Ft-ért 80 km egészen horror egy okádék buszon, de a sofőr hajthatatlan. Kifizetjük neki a nyugat-európai tarifát, majd duzzogva visszamászunk a korábbi szállásunkra. Ismét elment három nap az életünkből a megkérdőjelezhetetlen semmiért. Régen unatkoztunk ennyire egy országban...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Tóásó Előd és Rózsa Flores történetét már ezerszer megírták, mégsem tud senki semmit. Annyira zavaros az ügy, amennyire csak lehet, az igazságra valószínűleg soha nem derül fény. Ezidáig nem találkoztunk olyan bolíviaival, aki össze tudta volna kötni Tóásót a magyarokkal, de a Yungason belebotlottunk egy fickóba, aki furcsa történettel állt elő. Beljebb vagyunk egy összeesküvés-elmélettel, ami ráadásul még hihető is. A sztoriért addig a Challáig kellett utaznunk, amit még a Google Maps sem ismer...

Reggel legalább egy órán át ácsorgunk a dugóban, mire sikerül elhagynunk Coroico faluját. Nem jutunk messzire, csak a hét kilométerrel lejjebb található elágazásig, Yolositáig, ahol közlik, hogy innen este 5-ig nincs tovább, mert kicsivel lejjebb építik az utat. Kezdem érteni, miért tart az út La Pazból Rurréba olykor 70 óráig.

Kora reggel lévén betolunk pár sajtos empanadát, majd leülünk az út szélére, hátha történik valami. Órákon át kóbor kutyák etetésével múlatjuk az időt, mire megjelenik egy iránytaxi, aminek sofőrje állítja, el tud minket vinni egész Caranaviig. Mivel nem akarunk tétlenül ücsörögni délután 5-ig, így bepattanunk mögé és irány észak. Fél óra múlva, Challa falujánál sofőrünk megáll, és közli, hogy akkor innen majd estefelé megyünk tovább. Remek, most nem Yolositában, hanem Challában várakozhatunk. Lecuccolunk a taxi tetejéről és besétálunk a faluba.

A Yungason utazva gyakran kell órákon át rostokolni a semmi közepén

Challa pont akkora, mint Yolosita volt - egyetlen utca, semmi más. Szerintem százan sem élnek a faluban, ez mégsem akadálya annak, hogy világra szóló fesztivált tartsanak minden évben egyszer, pont ezen a napon. A focipályán felállított sátor alatt elég randán megittasodott, rózsaszín inges urak támolyognak azt remélvén, hogy felfigyel rájuk valamelyik tagba szakadt, rakott szoknyás, kemény kalapos bolíviai asszonyság. A talp alá valót egy helyi banda próbálja húzni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Néha táncra perdülnek, bár az leginkább valamilyen romantikus pogóra hasonlít.

Buli van Challában

Elbújni egy ilyen helyen két gringónak teljesen reménytelen dolog, be is talál minket egy a többieknél is sokkal illumináltabb srác, aki fél órán át osztja az észt arról, hogy ő argentin, de itt ragadt Challában, mert ez a földi Paradicsom, és hogy mindenképp menjünk fel az erdő szélén található házába. Egy idő után megunjuk, hogy tíz centiről köpi át a nyálát a szánkba, így ott hagyjuk és beülük egy evőbe enni valamit. A srácot azonban képtelenek vagyunk lerázni, beül mellénk a kifőzdébe is, ahol elszakad a cérna, mikor beleborítja a sót a levesünkbe. Kitaszigálom az utcára, majd megköszönjük szíves társaságát, amire ő egy szimpla "Puta gringo!"-val válaszol. Ebéd után látjuk, hogy a srác lent fetreng a táncosok között, két pad közé bezuhanva.

Kokaföld Challa közelében

Visszaülünk az alá a fa alá, ami alól elüldözött minket a részeg kölyök. Mellettünk egy kulturált megjelnésű, szemüveges fickó ücsörög, akivel végre sikerül pár értelmes szót váltanunk. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Rózsa Floresről és Tóásó Elődről kezd beszélni. Nagyon meglepődünk, mert ezidáig soha egyetlen bolíviaival nem találkoztunk, aki a régóta húzódó sztorit össze tudta volna kötni velünk, magyarokkal.

- Az elmúlt két alkalommal Moralesre szavaztam, mert hittem neki, de ő sem tartja be az ígéreteit - kezdi Roberto a politizálást - Ő is csak a zsebét tömi, mint a többiek.
- És mit gondolsz a Rózsa Flores ügyről?
- Az egész egy megrendezett hiszti. Evo szeretett volna felállítani egy nemzetbiztonsági hivatalt...
- Mint az FBI? - vágok közbe.
- Igen, valami olyasmit. De ehhez kellett valami ürügy, így hát leadta a rendelést, hogy szervezzenek ellene terrortámadást.
- Így kerültek a képbe Rózsa Floresék - okoskodom.
- Pontosan. Megbízták őket, hogy jöjjenek Bolíviába jó pénzért. Szegényeknek fogalmuk nem volt, hogy agyonlövik őket.
- De miért hagyták életben Tóásót?
- Ez az, amit senki nem tud. Olyanokat beszélnek, hogy a belügyminiszter puccsot akart Morales ellen, ezért úgy irányította a támadást, hogy maradjon szemtanú, aki majd beszél erről az egészről és megbuktatja az elnököt. Őszintén szólva, egy ideje elvesztettem a fonalat az ügyben, csak azt tudom, hogy az életben maradt srác máig börtönben van.

Ez így van. Tóásót állítólag évek óta teljesen jogtalanul tartják előzetesben, már rég el kellett volna engedni. Hogy mi van a háttérben, azt senki nem tudja. Személyes véleményem, hogy a "szerb-horvát háborúban edződött veteránok hátizsákozni mennek Bolíviába" sztori kicsit sántít, és hogy Tóásó ebből a sztoriból jól biztosan nem fog kijönni, már ha kijön egyáltalán.

A Caranaviba vezető út nem veszélytelen

Délután fél 5-kor jelzik a munkások, hogy részükről a mai napon ennyi volt, és megnyitják az utat a forgalom előtt. A kocsisor érdekes módon nem az út jobb oldalán, hanem a balon halad, mint az angoloknál. Sokáig nem értem a dolgot, aztán a sofőr felvilágosít:

- Azért megyünk a bal oldalon, hogy a sofőrök jobban lássák, ha a szakadék szélén lelóg az autó kereke az útról.

Megnyugtató. Tény, a Caranaviba vezető út bármennyire is szép, brutálisan veszélyes. Most próbálják szélesíteni az utat, hogy két kocsi kényelmesen elférjen egymás mellett, de hogy mikor végeznek a munkával, az ördög tudja.

Caranaviba naplementére érkezünk meg. A város egyáltalán nem szép, klasszikus, szedett-vetett téglaépületek tornyosulnak mindenfelé. Kis keresgélés után találunk szállást, ahol bár van zuhanyzó, víz nincs benne, így tökig porosan térünk nyugovóra.

Taipiplaya mesés környezetben fekszik

Másnap, mielőtt folytatnánk utunkat északnak, ellátogatunk a közeli Taipiplayába, mert azt mondják a szállón, hogy szép. Bár a neten nem találunk róla semmit, bízunk a helyiek szakértelmében, így ismét trufiba (így hívják Bolíviában a taxit) pattanunk és irány a falu. A helyiek nem hazudtak, a környék mesés. Taipiplaya főterén mindenki köszön, van, aki behív a kertjébe beszélgetni egy keveset. Az egyik ilyen alkalommal tudjuk meg, hogy a falutól másfél órányi kocsikázásra van egy vízesés, amit Rincón del Tigrének hívnak, de mint utóbb kiderül, az út annyira rossz állapotban van, hogy a taxisok nem szívesen vállalják be a fuvart, vagy ha be is vállalják, horror áron. Fájdalom, de ezt a csodát most ki kell hagyjuk.

Gyerekek Taipiplayában

Miután visszatérünk Caranaviba, felkapjuk a zsákjainkat és kibotorkálunk a pályaudvarra. Busz természetesen megint nincsen, csak az éjszakai órákban, így marad az iránytaxi. Olcsó lenne a tömegközlekedés Bolíviában, ha lenne, de mivel nincs, kénytelenek vagyunk állandóan trufikkal utazni. Yucumóig az út alig 100 km, a menetdíj pedig 100 boliviano fejenként, vagyis több mint 3000 forint. Bolívia kezdi meghaladni a büdzsénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nincs olyan nap, hogy like-gyűjtő oldalakon ne látnék legalább egy bejegyzést a Föld legveszélyesebb útjáról, a bolíviai Death Roadról. Ezen oldalak üzemeltetőinek valószínűleg fogalmuk nincs arról, hogy a Halál útja 2007 óta semmivel sem követel több halálos áldozatot, mint egy átlag dél-amerikai út, mivel hét éve elterelték és leaszfaltozták azt. Ma a klasszikus nyomvonalat kizárólag gringók használják, akik biciklivel ereszkedhetnek le a Yungason keresztül Coroicóba, röpke három óra alatt. Már ha egy ilyen kalandért hajlandóak ott hagyni egy új bicikli árát...

Korábban jártam már Amazónia kapujában, Rurrenabaquéban, de csak repülővel és csónakkal, mert mindig elijesztett, amit a terminálon mondtak, miszerint a menetidő 20 és 70 óra között változik, attól függően, hogy milyen az időjárás. La Paztól Rurre (ahogy a helyiek hívják), mindössze 450 kilométerre fekszik, így a 20 óra is idegtépő, nemhogy a 70. Most azonban van időnk, nem rohanunk sehová, így nekivágunk Bolívia állítólag leggázabb útjának.

Az ezen az úton közlekedő buszok nem a La Paz-i terminálról, hanem egy külső kerületből indulnak, ahová taxival jutunk el. Egy olyan szakadt kisbuszba ülünk be, amiről bőven el tudom képzelni, hogy néhányszor már megjárta a Halál útját, vagy akár le is tért róla. Fél óra elteltével érünk fel a La Cumbre névre hallgató, 4700 méteres hágóba, ahonnan megkezdjük az ereszkedést keresztül a Yungason.

La Cumbrénél kezdődik a Yungas

A La Cumbrétól Coroicóba tartó útszakasz azért kapta a Halál útja nevet, mert 2007 előtt évente több mint 300-an vesztették rajta életüket. A 70 kilométeres távon az út 3500 métert esett négy különböző éghajlatot érintve, ami önmagában is roppant megterhelő volt a sofőröknek, nem beszélve arról, hogy bizonyos szakaszokon egy sávosra szűkült. A növekvő forgalom, az állandó köd és az út szörnyű állapota vezetett oda, hogy 2006-ban majdnem 400-an haltak szörnyet a Coroicóba tartó útszakaszon, amit a köznyelv a Halál útjának kezdett nevezni. Aztán 2007-ben Evo Morales megnyitotta az új, aszfaltozott utat, vele párhuzamosan pedig lezárta az időközben az angol Top Gear autós magazin segítségével világhírnévre szert tevő Halál útját a forgalom elől. Ha jól tudjuk, azóta naponta csak egyetlen busz közlekedik ezen a szakaszon, ami az út mentén élőket szállítja La Pazba.

A Yungason nem veszélytelen a buszközlekedés - ez a sofőr sajnos nem élte túl

Ma már mindenki az új úton közlekedik, ami egyáltalán nem gáz; Peruban sokkal rosszabb utakon is buszoztunk már. Féltávnál biciklisek tűnnek fel, akik a Halál útjának megmaradt, 30 kilométeres szakaszára készülnek belépni. La Pazban kevés nagyobb biznisz van annál, mint biciklitúrákat szervezni erre a lófarknyi szakaszra. Mi is körbejártuk a lehetőségeket, de 50 dollárnál olcsóbb opciót nem találtunk, jellemzően azonban 80-90 dollárért árulják az izgalmasnak beharangozott, de sokak által lefitymált kalandot. Azért kap újabban lehúzó kritikát a fél napos program, mert a biciklik úgy vannak beállítva, hogy ne tudj gyorsan hajtani. Érthető az elővigyázatosság a túraszervezők részéről, mivel az utóbbi pár évben néhány vakmerő bicajos ott hagyta a fogát, csak hát ettől az egész értelmét veszti. Ráadásul 80-90 dollárból La Pazban vadiúj biciklit lehet venni, úgyhogy maradtunk a busznál.

Ma a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki úton

Az út végig csodaszép, nem úgy Coroico, a végállomás. Négy éve jártam itt utoljára, emlékszem, minden fel volt túrva. A helyzet azóta semmit sem változott, ugyanúgy árkok és földkupacok nehezítik a járást a faluban. A magát Bolívia első számú turistaközpontjának nevező Coroico egy igazi porfészek, illetve sárfészek, mivel a köderdei klíma miatt állandóan folyik az iszap az utcákon. Persze az árak itt is az egekbe szöktek, így csak nagy keresgélés után bukkanunk 20 dollárnál olcsóbb szállásra. A pár fiatal által üzemeltetett hostel eléggé lepukkant, a wi-fi nem működik, meleg víz nincs, de az eddigiek ismeretében ezeken nem lepődünk meg. Délben végigolvassuk az éttermek elé kifüggesztett étlapokat és konstatáljuk, hogy a legolcsóbb kaja a 20 dolláros pizza, így a tér végében álló mobil csirkézőnél kötünk ki, ahol magunkba tömünk egy majdnem ehetetlen zsírszárnyast 10 bolivianóért.

Coroico belváros ilyen szép

Elég borús az idő - ahogy az errefelé lenni szokott -, ezért az egész délutánt a faluban töltjük. Coroico fekvése és klímája pont olyan, mint bármelyik kolumbiai kisvárosé az Andok nyugati lejtőjén, de itt mindenről süt az igénytelenség. Az egy dolog, hogy az önkormányzatnak nincsen pénze leaszfaltozni az utcákat, de a helyiek a saját portájukat sem tartják rendben. Mindenki tocsog a sárban, senki nem vesz egy seprűt, hogy letakarítsa a járdát. Annyira nem történik semmi, hogy naplementekor azon kapjuk magunkat, hogy már egy órája a kisiskolások fociedzését bámuljuk a falu határában.

Ahol nem 20 dollár a kaja

Másnap, akármennyire is borús az idő, elindulunk, hogy felfedezzük a környék nevezetességeit, köztük a Coroicótól kb. 15 kilométerre található Jalancha-vízesést. Bár a hostelben azt mondják, megy arrafelé busz, másfél óra keresgélés után sem lelünk rá a 3x3 utcás faluban, így hát marad a túlárazott iránytaxi. Mire a vízesés lábához érünk, már látjuk, hogy a kirándulásnak nem lesz jó vége - ronda felhők gyülekeznek a völgy felett.

A két bolivianós belépő megvétele után úgy negyed órát sétálunk fölfelé egy ösvényen, mire kibontakozik előttünk a nagy semmi. Ha valaki még életében nem látott vízesést, azt talán elvarázsolja a látvány, de a mindössze 20 méter magas Jalanchánál kismillió szebb zuhataghoz volt már szerencsénk. Hétvége lévén fél Coroico itt gyülekezik, mindenki vadul gázol bele a vízesés előtt kialakított, 10 fokos medencébe. Lövünk pár fotót és menekülőre fogjuk.

Jalancha-vízesés

Gyalog indulunk vissza Coroicóba, mert állítólag van két kisebb vízesés menet közben, de a második előtt ránk szakad az ég. Gyorsan bemenekülünk a zuhatag előtt álló, félig kész házikóba, aminek lépcsőjén ücsörög egy lányka és közli, hogy két boliviano a belépő.

- De mi csak az eső elől menekültünk ide be. Mi van, ha nem áll el? Akkor nem is látjuk a vízesést - tiltakozunk a nyilvánvaló lehúzás ellen.
- Az épület a parkhoz tartozik, úgyhogy fizetni kell - veti oda félvállról.

Egyike a "mesés" coroicói vízeséseknek

Hetven forintról van szó, tehát nem tétel, de az elv nagyon nem szimpi. Végül kifizetjük a kért pénzt. Kicsivel később, szerencsére, eláll az eső, így berohanunk megnézni, mi is került két bolivianóba. Lefotózzuk gyorsan a teljesen jelentéktelen vízfolyást, majd irány Coroico. Húsz perc séta után ismét elered az eső, így bőrig ázva leintjük az első taxit, s visszamegyünk a faluba.

Kétszer sikerült rommá áznunk, a tájból nem láttunk semmit, a vízesések csalódást keltettek, Coroico pedig egy koszfészek, de legalább drága. Nincs miért maradnunk, ezért másnap folytatjuk utunkat a Yungas lejtőin Amazónia felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nem csak Peruban vannak érdekes romvárosok, Bolívia is tartogat meglepetéseket. A Titicaca-tótól nem messze fekszik Tiwanaku, egy letűnt kultúra emléke, amiből ugyan nem sok maradt, de pont ettől izgalmas. A régészek sem értik, hogy miként kerültek a több tonnás kövek kétszáz kilométerről ide a kerék ismerete nélkül, és hogy mi köze van a környéken élő aymarák óriásokról regélő legendáinak Tiwanaku méretes kőszobraihoz. Tiwanaku nem látványos, de kötelező mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik Dél-Amerika letűnt kultúrái iránt.

A Földön akad szép számmal olyan kézzel fogható építészeti emlék, ami előtt értetlenül áll a tudósok egész hada. Egyesek magasabb rendű civilizációtól származtatják őket, de a 21. századi ember egy kicsit túl racionális lény ahhoz, hogy bizonyítékok híján ne maradjon a földhöz ragadt elméleteknél.

La Paztól 60 km-re nyugatra, 3900 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik Tiwanaku (egyes helyeken Tihuanaco). Hivatalosan egy preinka kultúra vallási és kultikus központja volt, jóval az inkák megjelenése előtt. Nevét az aymara taypiqala szóból eredeztetik, ami annyit tesz: kő a középpontban. Egyes feltételezések szerint az elnevezés arra utal, hogy a város a világ középpontjában állt, illetve áll. De vajon volt-e olyan ősi kultúra, aki nem volt szentül meggyőződve arról, hogy ő a világ közepe?

Tiwanaku, a világ közepe

Tiwanaku megalit épületeit úgy másfélezer évvel ezelőtt párszáz kilométeres távolságban lévő bányákból ide cipelt, egyenkét több tonnás kövekből rakták össze, kötőanyag nélkül, száraz falazással, tökéletes mértani pontossággal. Mint minden letűnt kultúrában, úgy itt is vitát szül, miként hozták a hatalmas köveket ekkora távolságból ide úgy, hogy elvileg nem ismerték a kereket. Egy indián elszalad a 250 kilométerre lévő bányába, a hátára kap pár több tonnás követ, visszarobog vele a Titicaca-tó partjára és egymásra rakja őket, mint a tökéletesen illeszkedő Lego-kockákat. Igen, teljesen hihető, szerintem is.

Maradjunk annyiban, hogy Tiwanaku eredete épp olyan rejtély az emberiség számára, akár a gízai piramisok vagy a Húsvét-sziget titokzatos szobrai. Azon szerencsés emberek közé tartozom, aki ahelyett, hogy egy könyvtárban ücsörögve törné a fejét ezen a nagy-nagy rejtélyen, buszra pattanhat és a valóság nyomába eredhet, ha másként nem, hát mint egy egyszerű utazó. Irány tehát a világ közepe!

A romváros legegyszerűbb és nem utolsó sorban legautentikusabb megközelítési módja, ha El Altóban felszállsz egy Desaguaderóba, vagyis a bolíviai határra tartó buszra. Ezekben a buszokban az a jó, hogy kimeríthetetlenül nagy a belső terük, értsd, nincs az az utas, aki még ne férne fel rá. Ez már csak azért is vicces, mert a bolíviai felnőtt emberek többsége általában meglett méretekkel rendelkezik. Az asszonyságok népviselete az egy méterre is elálló kikeményített szoknya, ami alatt még legalább öt alsó réteg van. Azon kívül, hogy szép, megvan az az előnye, hogy nem fogsz egy nagyobb fékezésnél oltári nagy hátast dobni a tömött folyosón, mert megtámaszt a sok ruha. A komfortérzet hiányát fokozandó az El Altó-iak még annyira sem fürdenek, mint a La Paz-iak, ettől az egész buszban tisztességes emberszag terjeng. Az elmúlt évek utazásai során a toleranciaküszöbünk már az egekbe szökött, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbülök meg, mikor szűk másfél óra múlva megpillantom a Tiwanaku táblát.

A preinka birodalom meglehetősen nagy területet foglalt magába: Bolívia keleti, Peru délkeleti és Chile északi részét fedte le. Tiwanaku először mezőgazdasági kisváros, később a birodalom központja lett. Létrejöttét a legmerészebbek Kr. e. 15 000 és 10 000 közé datálják, de a tudomány által is elfogadott elmélet szerint a Tiwanaku kultúra kezdete inkább a Kr. e. 1200 körüli időszakra tehető. Abban azért nagyjából egyetértenek a tudósok és laikusok, hogy a virágkorát 400–900 között élte.

Viracocha lehozza a tüzet az égből

Már sokszor esett szó arról a blogban, hogy az andoki népek szerint a teremtő isten a Titicaca-tóból emelkedett ki, és teremtette meg az első embereket. Jó ötletnek tűnhetett hát közel költözni hozzá, és a tó partjára épített nagy szentélyekkel valamint áldozati helyekkel elnyerni a jóindulatát.

A tiwanakuiak magas szintű kereskedelmet folytattak a környező népekkel. Egyrészt hal volt bőven a tóban, másrészt a Titicaca-tavat tápláló Katari-folyó völgyét nem volt nehéz valóságos éléskamrává változtatni. Zseniális mérnökeik voltak, akik nem csupán remek csatorna- és töltésrendszert terveztek és építtettek, hanem a földteraszok mentén olyan hőraktárakat hoztak létre, amik a nappal elnyelt hőt éjszakánként visszasugározták a földekre. Ezzel gyakorlatilag kiegyenlítették a nagy hőingást és egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget vontak a növények köré. Egy szó mint száz, a tiwanakuiak egy rendkívül fejlett és nagy tudású nép voltak, és nem csak a mezőgazdasághoz, de az építészethez is roppant mód értettek. Tették mindezt addig, amíg a tó vízszintjének visszahúzódása költözésre nem kényszerítette őket.

Közvetlenül Tiwanaku bukása után megkezdődött a terület kifosztása, ami a spanyol megszállás alatt és után felerősödött. A kövek nagy részét elegáns módon magánépítkezésekhez hordták szét, és ami visszamaradt, azt szó szerint szétlőtték, ugyanis a spanyol katonák rendszeresen itt gyakorlatoztak. Ennek tudatában nem sokat várok a ma is feltárás alatt álló romvárostól, de így legalább nagyjából azt kapom, amire számítok.

Kalasaya a romváros legszebben feltárt része

A feltárt terület legnagyobb részét a Kalasasaya névre hallgató, hatalmas monolitokkal szegélyezett, négyzetes tér foglalja el, ami obszervatóriumként funkcionált. A falak állítólag egyes csillagcsoportoknak megfelelően épültek, és lehetővé tették a napfordulók és napéjegyenlőségek megfigyelését.

A Kalasasaya északnyugati sarkában áll egy szürkészöld kőből faragott kőkapu, az ún. Napkapu. Majdnem négy méter magas, az egyik homlokzatán Viracocha látható két bottal a kezében, körülötte sorozatmintás frízekkel. Állítólag abban a pillanatban ábrázolták az Istent, amikor épp a tüzet leparancsolja a mennyből, de olyan szigorú az arca, hogy máris sajnálni kezdem szegény tüzet. Egyesek a kőbe vésett motívumok között elefántfejeket vélnek felfedezni, de én nem bukkanok rájuk. Azt, hogy az indiánok csak úgy hipp-hopp egymásra dobálták a többszáz tonnás köveket és szépen megfaragták őket, még megértem, de hogy kerülnek az elefántok az Andokba?

Az óriások máig Tiwanakuban vannak

Egykor a városba érkező zarándokok csak azután léphettek be a vallási övezetben található templomokba, ha a Puma Puncunak nevezett szakrális központban beavatási szertartáson vettek részt; chichát és hallucinogén szereket fogyasztottak. Ez legalább megmagyaráz valamit az elefántokból.

Kalasaya központi terén két nagy szobor látható. Aymara legendák szerint ezek a szobrok azok a Földön élt óriások, akiket Viracocha szoborrá változtatott, mert megelégelte a folyamatos féltékenykedést és csatározást. Miután az óriások kővé dermedtek, Viracocha elpusztította a világot, majd újrateremtett mindent és létrehozta az embereket. Az emberek emlékében azonban továbbélt az óriások legendája, így a szobrokat szentként tisztelték. Az biztos, hogy a 4 méter magas sztéléknek központi funkciójuk volt, mivel Kalasaya szívében voltak felállítva.

A Kalasaya mögötti gödör funkciójára máig nem jöttek rá

A feltárási terület másik oldalán húzódik egy kb. 100 négyzetméteres gödör, amit homokkőoszlopokkal határolt magas falak vesznek körbe. A fal síkjából különböző magasságban kőfejek állnak ki, amik állítólag az ellenséges törzsek tagjainak levágott fejét szimbolizálják. Őszintén szólva nem tudom, hogy a régészek ezen megállapításukat mire alapozzák, nekem sokkal racionálisabb magyarázatnak tűnik az a vélekedés, miszerint a fejek a mindenkori uralkodó réteg tagjait ábrázolták.

Ahogy felnézek a szomszédos dombra, jól kivehető az Akapana nevű teraszos piramis legalsó és egyben egyetlen feújított falrészlete. Állítólag azért építették körbe a domboldalt, hogy a kőlapokkal borított teraszokon vízelvezető csatornákat építsenek, és esős napokon a hegyen átzúduló víz robajától kísérve tarthassák az emberáldozatokat bemutató szertartásokat. Az archeológusok mindezt abból vezették le, hogy a domb oldalában megcsonkított tetemeket találtak elföldelve.

Vajon kiket ábrázolnak a fejek?

Miután röpke 40 perc alatt körbeszaladjuk az összes romot, bemerészkedünk a múzeumba. Nincsen nagy tárlat, mindenen érződik, hogy az elmúlt évszázadokban szétrabolták a romvárost. Visszatérünk La Pazba, de ezúttal nem tömegközlekedve, hanem egy privát kisbusszal. Jól esik, hogy nem ül az ölembe egy termetes bolíviai asszonyság.

Az út szélén mindenhol kutyákat látunk ácsorogni. Olyan, mintha stoppolnának, bár egészen biztosan nem fuvarra várnak. Sofőrünk elmagyarázza, hogy naplemenetekor, mikor megnövekszik a forgalom La Paz felé, a kutyák lekocognak a környező tanyákról, hogy kaját kunyeráljanak a sofőröktől. Bolíviában ugyanis él egy csodás hagyomány, mely szerint, ha kóbor kutyát látsz, kötelességed adni neki a kenyeredből. A jó fejek kihasználván ezt a szokást úgy strihelnek az út szélén, mint örömlányok az érdi bekötőn.

Majdnem három hónapnyi magashegyi klíma után végre megindulunk Amazónia felé. Jól fog esni a meleg, bár addig még le kell ereszkedjünk a Yungason, Bolívia egyik legszebb, de egyben legnehezebben utazható vidékén. Irány tehát Coroico!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az iskolában az tanították nekem, hogy Bolívia fővárosa La Paz. La Pazig kellett utaznom ahhoz, hogy megtudjam, nem is főváros. Ettől függetlenül magán hordozza a dél-amerikai főváros jegyeket, beleértve a mocskot, a zsúfoltságot, a barátságtalan arcokat és a veszélyes utcákat. La Pazba nem azért jön az ember, hogy várost nézzen, sokkal inkább a fekvése miatt. Bármennyire is élhetetlen a város, a környező hegyekért megéri itt eltölteni pár napot. Ezt még a Paramount Filmstúdió tulajdonosa is tudja.

A délelőtti órákban robogunk be a "szépséges" La Pazba. A nyomasztó hangulatú terminál kétségkívül egyike a legveszélyesebb dél-amerikai pályaudvaroknak, így mielőtt Bolívia legdörzsöltebb zsebtolvajai megszabadítanának minket értékeinktől, leintünk három taxit és gyakorlatilag bemenekülünk a belvárosi szállásunkra.

La Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlen

A bolíviai viszonylatban egész pofás hostel az ocsmány város központjában található, ami a város legalacsonyabb pontja is egyben. Igen, ennek itt nem kis jelentősége van, ugyanis La Paz a Choqueyapu-folyó kanyonjában fekszik, oxigénmentes környezetben, átlag 3600 méteres tengerszint feletti magasságban. Olyan alacsony a levegő oxigénszintje, hogy gyakorlatilag La Paz tűzbiztos város, bár gondolom, ez sovány vígasz a levegő után kapkodó, fejfájós gringók számára, akik többsége a La Paz fölé épült El Alto nemzetközi repülőtéren ér földet. Nagy szerencse, hogy mi busszal 4000 méteres hágókon keresztül, Uyuní felől érkezünk, mert így nem kell megszenvednünk a magashegyi betegséget. Ettől persze még La Pazban nem jó lenni.

Sokan élnek abban a tévhitben, hogy La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, pedig ez az állítás több helyen is sántít. Először is hivatalosan nem La Paz Bolívia fővárosa, hanem Sucre, bár tény, hogy az ország adminisztratív székhelye. Másodszor pedig azt sem állíthatjuk róla, hogy a legmagasabban fekvő város, mert ott van pl. Rinconada Peruban, ami 5100 méteren leledzik. La Pazban épült viszont a bolíviai országház, úgyhogy ha mindenképpen ragaszkodunk a legekhez, akkor elmondhatjuk, hogy itt van a világ legmagasabban álló parlamentje.

Éjszakai utcakép a belvárosból

Valószínűleg népsűrűségben is az élmezőnyben foglal helyet La Paz, mivel a nyomasztó belvárosi sikátorokban több mint egymillió ember zsúfolódik össze. Továbbfokozza a konstans rossz hangulatot, hogy a latin-amerikai barátságos stílusból szegény La Paz-i bolíviaknak meglehetősen kevés jutott. Mindenki fejleszegve baktat az utcán, sehol egy mosoly, udvariasságnak pedig nyoma sincsen. Az autósok a zebrán is ledudálnak, hiába nekik piros a lámpa.

A főtér a város egyetlen üde színfoltja

A belvárosban az egyetlen pofás dolog a főtér. Csak sokadik alkalommal vesszük észre, hogy az esténként pepita fényekben tündöklő parlament toronyórája fordítva jár. Talán azt hivatott szolgálni, hogy az ország Evo Morales regnálása óta inkább visszafelé halad, semmint előre? Endre, aki több alkalommal járt már La Pazban, azt mondja, az elmúlt 10 évben semmi változás nem történt, hacsak nem az, hogy az eddiginél is retkesebb és romosabb minden.

Miért jár visszafelé a toronyóra?

Az egyetlen dolog, ami új, az a Teleférico. A szűk, szerpentines utcákon feljutni az Altiplano szélén fekvő El Altóba egy rémálom, ezért is döntött úgy a kormány néhány éve, hogy lemásolva a caracasi (mi mást?!) tömegközlekedést, ő is libegőket fog építeni a völgy alja és a fennsík közé. A közlekedés valóban felgyorsult vele, bár szebbé a látványt nem tették a betonpillérek, amik a huzalt tartják.

El Alto gyakorlatilag nem más, mint egy a La Pazt körülvevő, elképesztő mértékben növekvő nyomornegyed 4100 méteres magasságban. A völgy feletti zord, fagyos és ettől élhetetlen fennsík sokáig lakatlan volt, aztán 1903-ban elérte a Titicaca-tótól Aricáig futó vasútvonal a kanyon peremét, a vasúti dolgozók pedig családostul ideköltöztek. Később aztán megtelt a városrész szegény emberekkel, akik munka reményében hátrahagyták chakráikat (andoki tanya) és egyszerű vályogházakat kezdtek itt építeni. Ma már vályog helyett mindenki téglát használ, az épületeket azonban lefesteni nincs pénz, ettől egész El Alto egy randa téglahalmaz lett.

El Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, talán azt hirdetvén, hogy a bolíviai szocializmus is a semmiből épül

Szemmel láthatóan jól alkalmazkodtak a helyiek a barátságtalan körülményekhez, ezért El Alto ma már olyan, mint bármelyik átlagos bolíviai város, rozoga buszoktól nyüzsgő poros utcákkal, népviseletes, hímzett mellényes, nagy szoknyás aymara asszonyságokkal és piszkos arcú, rongyos lurkókkal. Egy dologban azért mégis különbözik a többitől, az pedig nem más, mint a számtalan csicsás épület, amit a szánalmasan szegény viskók között nem lehet nem észre venni.

Idős asszony El Alto egyik utcáján

Egyszer az egyik buszon volt lehetőségem megkérdezni egy bácsit és ő azt mondta, hogy ezeket az épületeket házasságkötő termekként használják. Pár órára bérlik ki őket a nagy napon. Nagy becsben állhat itt a házasság intézménye, hisz amíg a saját házaikat be sem tudják fejezni, a házasságkötő termekre annyi pénz jut, mint egy kacsalábon forgó palotára.

Belvárosi szállásunktól néhány utcányira kezdődik az üzleti negyed, bár erre nem utal több néhány igénytelenül felépített üvegpalotánál, amik többsége bankként vagy irodaházként funkcionál. Még akkor is ez a környék tűnik a legélhetőbbnek, ha össze sem lehet hasonlítani mondjuk a limai Mirafloresszel vagy a bogotái Zona Rojával.

La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján 

Mindent összevetve a legnagyobb erőfeszítéssel sem találok pozitív jelzőt egy olyan városra, ahol minden utcában tornyokban áll a bűzös szemét, ahol a villanyvezetékektől nem látni az eget és ahol a dugóban araszoló taxik és ócska buszok ledudálnak, mikor a 20 centi széles járdáról lelépsz az úttestre, hogy megkíséreld kikerülni az összeszáradt négercsókot áruló nénikét. Ráadásul mindenütt az az érzésed, hogy bármelyik pillanatban kirabolhatnak.

Szerencsére igen nagy a kontraszt a város és a természet között. A La Pazt körülvevő hegyekben és völgyekben bőven akad szépség és látnivaló. Egyik délutáni programunk nem más, mint a szomszédos hegy tetejétől lefelé húzódó Valle de La Luna, vagyis a Hold völgye, amit Neil Armstrong nevezett el azután, hogy 1969-ben itt járt. Bár a Holdon még nem voltam, így nem tudom, hogy mennyire szembetűnő a hasonlóság, de el tudom képzelni, hogy a Hold valami ilyesmi lehet.

A badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adta

Engem a barna és bézs színű homoktornyokból és kárpiramisokból álló badland leginkább a venezuelai Yay-sivatagra emlékeztet. A Valle de la Luna azonban nem a dzsungel mélyén rejtőzik, mint Yay, és nem is patakok formázták mesterire az agyagpiramisait. A sártornyokról itt az eső mosta le a laza állagú talajt. Elképesztő, hogy az erózió időnként micsoda mesterművekre képes.

Pózolok a kárpiramisokkal

La Paztól alig 40 kilométerre délkeletre emelkedik az Illimani (egy kialudt rétegvulkán), aminek égbe törő, közel 6500 méter magas csúcsa a városból nézve több, mint gyönyörű. Nem vagyok profi hegymászó és a mostani Mirador csapat többsége sem az, ettől függetlenül úgy határozunk, kihasználva az Andok hívogató csúcsait, másnap magassági rekordot döntünk. Nem, nem az Illimanit másszuk meg, csak az 5395 méter magas Chacaltayát célozzuk meg.

Indulás előtt még van egy éjszakánk. Némi kalóriára és egy kis pihenésre van szükségünk, de egyikre sem könnyű szert tenni. La Pazban a város alapítását ünneplik, ezért néhány kínai bolt, telefonüzlet és virágbolt kivételével mindent zárva találunk. Szegfűcsokrot nem szívesen vacsoráznánk, ezért rójuk még egy kicsit a ricsajos, túlzsúfolt utcákat, majd egy gyorsétteremben kötünk ki, ahol vélhetően életünk egyik legszörnyűbb hamburgerét sikerül elfogyasztanunk.

La Paz katedrálisa

És ha ünnep, akkor lárma. De miért is? La Paz helyén eredetileg indián bennszülöttek Chuquiago nevű települése állt egészen 1548-ig. 1546-ban Gonzalo Pizzaro és társai fellázadtak Peru spanyol alkirálya, Blasco Núñez Vela ellen, a lázadás utáni békekötés emlékére Chuquiagónak pedig "A Béke" nevet adták. Az ország tényleges kormányzati székhelyévé csak 1898-ban vált annak köszönhetően, hogy Potosí ezüstbányái kimerültek.

Felvonulás, utcazenészek, tánc. Éjféltől egyig tart a tűzijáték olyan robajjal, hogy néha már az az érzésem, a következő rakéta berepül az ablakon és a szállodai szobánk kellős közepén fog felrobbanni. Nem épp kipihent arccal szállok be reggel abba a kisbuszba, ami azért érkezik, hogy a csapatot a Chacaltaya nyergén álló menedékházhoz szállítsa.

Ilyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábához

Kubai sofőrünk, Emeldin a jobb élet reményében költözött Bolíviába, s úgy tűnik, hogy bejött neki a váltás, mert két éve La Pazban él. Ennyi idő alatt alaposan bejárhatta volna a várost, de Chacaltaya környékén nem sok helyismerettel rendelkezik. Sikerül rendesen eltévednünk, de a páratlan látványért könnyen megbocsátunk neki.

Bő két órán át keressük a helyes utat, végül csak megérkezünk a hegy oldalába épített parányi menedékházhoz. Úton útfélen piros, zöld és kék színű lagúnák tűnnek fel a 6000 méter magas Huayna Potosí árnyékában. A látvány nem csak minket nyűgöz le, évtizedekkel ezelőtt a Paramount tulajdonosát is megigézte, így lett a filmstúdió jelképe ez a hegy.

Mi a Paramount Pictures emblémája előtt

A ház oldalában függőleges, többszáz méter mély, semmibe tűnő szakadék tátong. El nem tudom képzelni, hogyan tudták ide építeni. Innen bő fél órás meredek hegymenet vár ránk, amit a hegy gerincén gyalogosan kell megtennünk. A kimerültség ellenére mindenki felér, és amit az 5395 méteres magasságból a táj nyújtani tud, azt hitelesen szavakba foglalni szánalmas kísérlet volna.

Utánam a Mirador csapat

Büszkén feszítünk a csúcsfotókon, úgy pózolunk, mintha legalábbis 3000 méterről indultunk volna. Hallagatjuk a hegyek csendjét, majd egy kis hógolyózást követően eufórikus hangulatban visszarobogunk La Pazba. Magassági rekord kipipálva, holnap jöhet Tiwanaku, az andoki prekolumbián kultúrák alfája és omegája...

Mindenki felért a csúcsra

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!