MIRADOR - "Kilátó a világra"

Miután a sokadik perui körút is végetért az inka romok mentén, Bolívia felé vesszük az irányt. A Titicaca-tó Peruhoz tartozó szigeteiről már több bejegyzésben esett szó, de a Bolívia gyöngyszemeként ismert és archeológiai szempontból sem elhanyagolható Isla del Sol még nem volt kipipálva a bakancslistánkon. Peru azonban roppant nagy ország, ezért eltart egy-két napig, amíg a bolíviai határra érkezünk. Ezután következik a ledöbbenés: Bolívia drágább még Perunál is.

A kora reggeli órákban elhagyjuk Cuzcót és felpattanunk egy Punóba tartó járatra. Az útitársak között egy családra leszünk figyelmesek. Középkorú fehér apuka, nagyon fiatalos, szintén európai anyukával és három 7 és 11 év közötti kislánnyal. Angolul kezdünk velük beszélgetni, de az első kérdésünkre nagy meglepődésünkre magyarul válaszolnak. A pár három gyermekével január elején Kolumbiában indult útnak azért, hogy több mint fél éven át hátizsákkal járják Dél-Amerikát. Két év alatt egyszer sem találkoztam hátizsákos magyarokkal, hátizsákos magyar családokkal meg aztán pláne nem, de megkockáztatom, hogy ugyanezt Endre is elmondhatja magáról az elmúlt kilenc év utazásait tekintve. Fölösleges erőfesztítés volna eltitkolni a meglepetést az arcomról.

- A gyerekekkel együtt utaztok?
- Igen.
- Na és az iskola otthon?
- A csajok magántanulók. Az igazság az, hogy sosem jártak rendszeresen iskolába. Mi tanítjuk őket, meg az élet. Mindaz, amit látunk, amit együtt megélünk. Az utazás az élet igazi iskolája.
- Hová mentek?
- Még két hónapunk van hátra hazaindulásig, most Bolívián és Chilén a sor.

La Rayánál, félúton Punóba

A család tőlünk távolabb ül a buszon, így az arról való elmékedést, hogy jó-e ez így vagy sem, rám hagyják a pár órás buszút további részére. A magyar oktatási intézmények jelenlegi színvonalára nem akarok kitérni, annak nem ebben a blogban van a helye. Persze lehet arról vitázni, hogy a hátizsákos csemeték vajon miben szenvednek hiányt, de kortársnak ott vannak a tesók, angoltanárnak az ír apuka, és abban biztos vagyok, hogy ezek a gyerekek többet tanultak és láttak eddig a világból, mint a legtöbb magyar felnőtt akár egész élete során.

Délután négy körül robogunk be Puno ütött-kopott, lármás termináljára, s úgy döntünk, hogy csak másnap reggel indulunk tovább. A csúf és sötét sikátorokkal teli, barátságtalan városról az elmúlt évben született már bejegyzés, úgyhogy térjünk máris át a bolíviai határra.

A szépséges Puno

Punóban egy tipikus perui iránytaxis bezsúfol minket egy kisebbfajta tömeggel együtt a Yunguyo határfalujáig közlekedő minibuszba. Két és fél órán át gurulunk a még mindig rémségesen unalmas Altiplano kiégett, napsárga mezőin, itt-ott az útra tévedő lámacsordákat kerülgetve. Ismerős a táj. Tavaly itt néztük meg Sillustani temetkezési tornyait és alig pár kilométerrel odébb itt próbáltunk meg Amaru Murun keresztül átjutni a túlvilágba.

Csak egyetlen romvároshoz nem volt még eddig szerencsém, a Chuchuitónál található péniszekhez, nem messze az úttól. Most pótoljuk. A romváros meglepően apró, s tulajdonképpen egy-két égbe meredő kövön és egy alapjaiban is alig kivehető templomromon kívül mást nem is lehet látni, így sok időt nem "vesztegetünk" a drága időnkből rá. Mivel a kerítés túloldaláról is jól látszik minden, így megspóroljuk a 10 solos belépőt.

Yunguyo főterén, a 40 perces gyaloglás előtt

Majdnem dél van, amikor befutunk Yunguyo főterére. Utastársaink azt mondják, hogy a határátkelőhely alig több, mint 10 percre van, így lekapjuk a húsz kilós zsákokat a kocsi tetejéről és gyalog indulunk a határ felé. Útközben két taxis is megállít és próbál meggyőzni minket, hogy innen bizony Bolívia olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, ezért jobban tesszük, ha bepattanunk, de tartunk tőle, hogy jó üzelti érzékkel megáldva át akarnak verni, ezért határozott nemmel válaszolunk. Az első 20 perc után megbánjuk ezt az elhamarkodott, de bátor döntést, ugyanis a határátkelő még mindig sehol. A magashegyi nap is megmutatja igazi erejét, kezdünk úgy kinézni, mint két odakozmált grillcsirke. Végül valamivel több, mint háromnegyed óra alatt érkezünk meg, épp csak egy 40 fős német kirándulócsapat álldogál előttünk a pecsétre várva.

"To go the toilet" és "Inmigration" - a "welcome" viszont sikerült

A küzdelmes határátkelés után buszt fogunk a bolíviai oldalon és pár perc alatt Copacabana amerikai, német, francia, angol, kínai turistaforgatagában találjuk magunkat. No nem mintha Copacabana annyira nagy esztétikai élményt tudna nyújtani, hiszen a parányi település alig néhány poros, ronda utcából áll, összetákolt, szorosan egymás mellé épült házakkal és drága, de cserébe elhanyagolt hotelekkel. A jellegtelen bolíviai falu kikötőjéből azonban naponta vagy egy tucat hajó indul a Nap- és a Hold-szigetre, ezért Copacabanán naponta legalább annyi turista fordul meg, mint Punóban. Mi sem másért vagyunk itt, de mielőtt hajóra szállnánk, vár még ránk egy éjszaka Copacabanában.

Copacabana egy nagy piac

Eddig abban reménykedtünk, hogy Bolíviában Peruhoz képest sikerül majd spórolni, de hamar kiderül, hogy mindez hiú ábránd. Bolívia az elmúlt négy évben döbbenetes változáson ment keresztül. Az utcákat ellepték az óriási turistahordák, amilyeneket korábban csak a perui gringóösvényen lehetett látni, és ez nem csak az utcaképet, hanem az árakat is drasztikusan megváltoztatta. Amíg négy évvel ezelőtt a bolíviai viszonylatban drágának számító Copacabanában egy dollárért adtak egy sört, addig ma négy dollár alatt szinte sehol nem lehet hozzájutni a folyékony kenyérhez. Minden ház felső részét hostellé alakították és a perui árnak minimum másfélszeresét kérik el egy fűtés nélküli puritán szobáért. Bár azt mondják, mindennek annyi az ára, amennyit kifizetnek érte és be kell vallani, hogy az éttermekben a borsos árak ellenére alig akad szabad asztal.

Leesik a Nap a Titicaca-tó mögött

Este 6-kor néhány perc leforgása alatt a nap utolsó langyos, vörös sugarai is eltűnnek a mélykék tó horizontja mögött és csontig hatoló hideg veszi át a hatalmat. A szálláson szokás szerint nincsen fűtés, a mi szobánkban még a melegvizet is megspórolták. Odakinn fagy, de a szobában sem lehet több 5-6 foknál, ezért ahelyett, hogy bent kuksolnánk, járunk-kelünk az ekkor még élénk falu utcáin. A házak aljában mindenütt apró éttermek, turistákat megcélzó méregdrága ajándékboltok, valamint a meleg italt arany áron mérő kávézók üzemelnek. Az utcákat és a főteret piaci kofák lepik el, akik olyan óriási méretű földimogyorót árulnak, mint az öklöm, de olyan borsos áron teszik mindezt, hogy biztos nem itt fogjuk megkóstolni a csemegét.

Teszünk még egy rövid sétát, majd visszahúzódunk a szállásra, ahol lassan, de várakozással telve telik a fagyos éjszaka, hiszen másnap irány Isla del Sol...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

A gasztronómiában jártas emberek egytől egyig azt állítják, hogy a perui konyha egyediségével a világ élvonalába tartozik. Tavaly már írtam egy lehúzó bejegyzést erről a remek perui konyháról, ami megosztotta a népeket a Facebookon, így eldöntöttem, hogy ebben az évben megpróbálom nem hátizsákos szemmel feltérképezni Peru ételeit. A gasztronómiai kalandért külön hálás vagyok a debreceni Ikon Étterem tulajdonosának, Balogh Károlynak, akinek segítsége nélkül nem lett volna lehetőségem belekóstolni Peru legjobbnak mondott ételeibe.

Mint minden turista, úgy mi is a Tripadvisort hívtuk segítségül a legjobb helyek kiválasztásához. Egy 12 napos túra során Arequipa, Puno, Cuzco és Aguas Calientes, tehát a turistaközpontok legizgalmasabb éttermeiben kóstoltunk bele a perui konyha remekeibe. Pontozni ezúttal nem fogok, csak leírom az élményeimet az etetővel és a táppal kapcsolatban. A vélemény, amit megfogalmazok, kizárólag az enyém, így ha valaki nem ért egyet az itt leírtakkal, azt nyugodtan címezze csak felém.

AREQUIPA

El Camaroncito - Ceviche

Az El Camaroncito ugyan csak a 66. helyen áll a Tripadvisoron az arequipai éttermek sorában, a helyiek egybehangzó véleménye szerint mégis ez a város legjobb cevichézője. Mivel Arequipa nem a tengerparton fekszik, ezért nagy élményre nem számítottunk, s így nem csalódtunk. Az adag egészen rendben volt, s csak egy kicsit sikerült túlcitromozniuk a nyilván jégen tartott halat. Ettem ennél rosszabb cevichét is Peruban, de szerencsére jobbat is. Ha engem kérdeztek, nem éri meg a 30 solt (kb. 11 US$) a kaja.

Soncollay - Prekolumbián ínyencségek

A Soncollay két fajta érzést válthat ki az emberből: vagy imádatot vagy gyűlöletet. A Tripadvisoron nem túl előkelő helyen álló étteremhez én szoktam ragaszkodni, mert érdekes élmény belekukkantani az inka konyhaművészetbe. A hely tulaja, Walter, többek között hobbitörténész, előszeretettel tart előadást a magyar-quechua nyelvrokonságról, amíg elkészül az étel, ami sajnos olykor két órát is igénybe vesz, ezért nem szabad korgó gyomorral beülni, már csak azért sem, mert az adagok nem túl nagyok. Sokan azért húzzák le a Tripadvisoron a Soncollayt, mert a kaja száraz és íztelen, de ide nem is azért kell beülni, mert az ember gasztronómiai orgazmust akar átélni, hanem azért, hogy megtudja, milyen ételeket fogyasztottak anno az inkák és elődeik. A ceviche itt nem citrommal, hanem maracujával készül, az alpakka és az andoki kacsa lávakövön sül, a rocotóban a gomba Amazóniából származik. Az ízek valóban hiányoznak, de az előadás tökéletes, még ha lassú is. Ki kell próbálni, bár az étterem pofátlanul drága. Ha benevezel egy valódi lakomára, akkor kb. 150 solt (55 US$) fogsz ott hagyni.

Prekolumbián fogások haladóknak

Zig Zag - Klasszikus alpakka steak

Arequipa első számú étterme a Zig Zag. Aki itt akar falatozni, annak bizony előre foglalnia kell, mi is így cselekedtünk. A Tripadvisor listát toronymagasan vezető étterem specialitása a steak, így mi is azt ettünk, méghozzá alpakkából. Nem vagyok oda a steakért, mert számomra nem több egy darab húsnál, és ezen érzéseimet a Zig Zag sem tudta megváltoztatni. Rendben van, hogy a hús puha és az elém tolt lávakövön magam alakíthatom, hogy mennyire maradjon véres, de ez nekem minden szakértelem ellenére kevés. Mégis hogy kerülhet a Zig Zag az első helyre? Hát úgy, hogy Peruban a turisták többsége amerikai, akik megvesznek a steakért, ráadásul az árak nem vészesek. Főleg nem egy amerikainak.

Steaknek nem rossz, csak a steak nekem nem jelent sokat

PUNO

Balcones de Puno - Steak szósszal és quinoával

Minden útikönyv kötelezőnek tartja megtekinteni az étterem esti táncshowját, de én az ilyet kifejezetten utálom. Szerencsénkre a mulatság előtt másfél órával érkezünk, így van üres asztal és aránylag nyugodt körülmények között tudunk fogyasztani. Az étterem kinézetre semmi extra, az étel viszont remek. Előételnek Anticucho de Corazónt, vagyis pálcikára húzott marha szivet eszünk, ami önmagában elég kiadós. Én egy vörösboros alpakka steakkel folytatom, Károly ugyancsak, de ő kaktuszszószban. Amíg a Zig Zag Arequipában nem győzött meg a steakek jóságáról, addig a Balcones de Puno igen. Persze ehhez az kell, hogy ne egy darab húst vágjanak elém, hanem legyen benne ötlet. A vörösbor a húsokkal mindig jó barátságban volt, a kaktuszszósz viszont egészen egyedi cucc, ráadásul tökéletes párosítás. Köretnek nekem a quinoa sajtszósszal nagyon rendben volt, végre nem chuño vagy kemencében sült krumpli. A shownak szerencsére csak az elejét látjuk, így nem rontott az összképen. A Balcones del Puno remek hely magas árai ellenére is (kb. 50-60 sol, azaz 18-22 US$ egy steak), de ha lehet, a show előtt érkezz, különben német és angol kavirnyákolás fog kiidegesíteni a világból.

Na, ugye, hogy a steaket lehet okosan is elkészíteni?!

CUZCO ÉS KÖRNYÉKE

Piac - Ceviche és valamilyen leves

A program része volt a cuzcói piac felkeresése és az ottani kaják kipróbálása. Mivel én évek óta itt kényszerülök enni, nem tudok szuperlatívuszokban beszélni róla, Károly azonban egészen beleszerelmesedett egy mindent bele levesbe. Tény, 1 dollárból sokkal jobbat nem lehet kihozni és Károly sem él ezeken a vackokon, így higgyünk neki, hogy első kóstolásra a piaci leves jó. Én cevichét tömtem magamba folyami halból. Messze nem olyan, mint a tengerparton, de 3 dollárért pont megteszi. A piac mindenkinek kötelező, csak hogy lássa, mit is esznek az átlag peruiak.

Károly szerint a piaci leves jó, de nagyon nehéz neki elhinnem

Tipón - Tengerimalac

Cuzcóban rengeteg helyen lehet tengerimalacot kóstolni egészen brutális áron. Újabban 50-60 sol (18-22 US$) egy malac, ami pofátlan összeg a közel semmiért. A tengerimalac évezredek óta a perui gasztronómia része, s bár semmi extra tudást nem igényel az elkészítése, mégis a többség elszúrja. A Tripadvisoron nincs is ajánlás jó tengerimalacra, így ezúttal én neveztem meg a helyet: Tipón. Ez a falu kb. 30 kilométerre fekszik Cuzcótól, van egy szépséges romvárosa, no és számtalan házi malacsütödéje. Ahol mi étkeztünk, ott 30-35 sol egy teljes malac, mérettől függően, és aki igényli, maga választhatja ki az elfogyasztásra szánt egyedet. Az étterem tulaja ezután megnyúzza és megpörköli a malacot, majd a belezés után nyársra húzza. Tengerimalacot kizárólag huacatay-jal (egy andoki fűszernövény) érdemes fogyasztani, nélküle íztelen lesz. Szerencsére Tipónban tudják, hogy kell szegény malackákat elkészíteni, s ha az ízvilág nem is verhetetlen, a házi körülmények miatt erősen ajánlott a tengerimalacot itt kóstolni.

Felkészülnek a malacok, majd Károly a lakomára

Ismeretlen étterem - Adobo

Az adobóról már írtam a tavalyi bejegyzésben, azóta viszont igazi adobo szakértő vált belőlem. Nekem a ceviche mellett ez a perui konyha legnagyobb remeke, bár lehet csak a magyar ízek hiánya mondatja ezt velem. Adobót jellemzően kisebb kifőzdékben vagy éttermekben érdemes enni, Cuzcóban több ilyen hely is van. A legjobbat mi is egy kis, családi étteremben próbáltuk, bár a 30 solos ár (11 US$) elsőre ledöbbentett. A malachúsból és hagymából készült sűrű, savanykás leves olyan, mintha a lucskos káposztát vegyítené az ember a frankfurti levessel. Nem tudom, hogy mi a titka a jó adobónak, de amit sikerült ebben a kis, névtelen cuzcói étteremben ennünk, annál jobbat valószínűleg soha nem fogunk.

AGUAS CALIENTES/MACHU PICCHU

El Indio Feliz - Húsok gyümölcstálon

Ha valahol, akkor a Machu Picchunál érdemes egyedi éttermet nyitni. A napi több ezer turista biztos piacot jelent, ha jót csinálsz, akkor valószínűleg népszerű leszel. A Tripadvisoron második helyezett El Indio Feliz fúziós konyhájáról híres, ezért itt nem érdemes klasszikus perui ételeket választani (amúgy a Machu Picchu környékén sehol nem az). Mi sem tettük, véletlenszerűen böktünk, így került az asztalra egy almaszószban fetrengő disznószelet kamotéval, valamint egy darab marhahús ananásztálon. Mint mondtam, engem a hússal megvenni nem lehet, a minimum elvárás hozzá egy ügyes köret, saláta vagy szósz, és akkor is csak a minimumot hozza az étel. Az El Indio Felizben szerencsére eltalálták, hogy a húshoz milyen gyümölcs és köret passzol, ezért kellemes meglepetésben volt részem. Nagyon egyedi ízeket nem kell várni, de ha éppen ráuntál az alpakkára és a cevichére, akkor itt biztosan nem jársz rosszul. Ahogy a népszerű perui éttermekben, úgy itt se számíts alacsony árfekvésre, 20 dollár alatt nincs sok minden.

A perui fúziós konyha se nem perui, se nem fúziós, de attól még jó

Összegezvén, továbbra sem vagyok elájulva a perui konyhától. A Tripadvisor mentén választani éttermet Peruban szerintem nem okos dolog, mivel ott többségében amerikaiak pontoznak, így jó eséllyel a legjobbnak egy steak house-t fognak kihozni, esetleg valamilyen világkonyhát erőltető éttermet. Én továbbra is maradok ceviche és adobo párti. A legjobbat eddig Ancelmo barátommal sikerült enni egy callaói eldugodt étteremben, ahol 30 solért (11 US$) gyönyörű, két személyes ceviche tálat kaptunk. Azóta is erről a tányérról álmodok.

A legzseniálisabb cevichét El Callao egyik névtelen éttermében lehet enni

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A tavalyi útvonalat követve La Mercedbe buszozunk, ahonnan ezúttal Oxapampának fordulunk. Ha hinni lehet az útikönyveknek, akkor valami egészen egyediben lesz részünk, mivel Oxapampában németek és osztrákok laknak. Német telepesekkel csak-csak találkozik az ember Dél-Amerikában, na de osztrákokkal?

Az út ismét csodás, bár a lélegzetelállító tájhoz Peru ezen részén már régen hozzászoktunk. Három órás, aszfaltúton(!) való kocsikázás után futunk be a 2000 méter magasan fekvő, alpesi hangulatot árasztó Oxapampába. Fúj a szél, csepereg az eső, így nem tökölünk sokat a szállással, egy főút mellett álló hostelben veszünk ki szobát, egészen olcsón. Eri délután gyengélkedni kezd, megy a hasa és rohamosan szökik fel a láza. Attól félünk, hogy dengue láza van, mert a Rio Urubamba térsége (ahol az elmúlt heteket töltöttük) Peru egyik legfertőzöttebb vidéke a dengue által, de este, mikor látjuk, hogy egy "szimpla" tüszős mandulagyulladással van dolgunk, megnyugszunk. Pont arra jó az egész, hogy ezt a blogot most ne ő, hanem én írjam. Mivel három napra ledönti a lábáról a betegség, így rám marad Oxapampa környékének megismerése.

Ilyen szép a táj Oxapampa felé

Mikor az ember végigsétál az amúgy igen szellős oxapampai utcákon, akkor nem kerülheti el a figyelmét, hogy minden második ház falára Baumann, Schafferer, Egg vagy Schumann van írva. A főként osztrák, kisebb részt német telepesek a 19. században érkeztek Peruba, s ahogy az lenni szokott, olyan földet kerestek, ami jellegében az otthonira hasonlít. Így kerültek a Rio Huancabamba völgyébe, bár az odavezető út nem volt zökkenőmentes. Tirolból egy éven át tartott az út, mely során közel tucatnyian lelték halálukat. Évtizedeken keresztül a világtól elszigetelten éltek, így tudták megőrizni nyelvüket és kultúrájukat. Kb. 50 évvel ezelőtt épült meg az út La Mercedből Pozuzóba, ami a perui telepesek bevándorlását és a tiroliak kivándorlását eredményezte. Sokan csak Oxapampáig jutottak, de vannak olyanok is, akik egész Limáig merészkedtek. Ők mára csak nevükben hordozzák az osztrák vagy német származásukat.

A Schafferer családnak még múzeuma is van Pozuzóban 

Eri betegsége miatt másnap egyedül indulok a tiroli telepesek "őshazájába", Pozuzóba. Még csak pirkad, de én már egy ütött-kopott kisbuszon ücsörgök, többnyire szőke emberek társaságában. Furcsa ez a hirtelen váltás a machiguengák és asháninkák után, az egyetlen, ami konstans, az a szörnyű minőségű út. Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy az Atalayából Satipóba vezető út Peru legrosszabbja, de ezen véleményemet most revideálnom kell. Pozuzo nincs 50 kilométerre Oxapampától, mégis három órán át tart a menet egy egysávosnak is nehezen mondható ösvényen, ami olykor bicikliút szélességűvé töpörödik a sziklaomlások miatt.

Oxapampa fakatedrálisa és a tiroli hangulatú főtér

Valamivel 9 óra után érkezek meg az Oxapampánál jóval kisebb, de annál sokkal kellemesebb klímájú faluba. A látvány letaglóz. Van járda, nincs szemét, a házak portája rendezett, a legtöbb ház alpesi stílusban épült. A főtéren a templom mellett egy vízimalom áll, mögötte pedig egy hajó, amin német, osztrák és MAGYAR zászló lobog. Dörzsölöm a szememet, nem hiszem el, amit látok. Hogy kerül Pozuzo főterére magyar zászló?

Magyar zászló lobog Pozuzo főterén

A választ bármennyire is kutatom, nem kapom meg senkitől. Generációk nőttek fel Pozuzóban az első telepesek érkezése óta, sokan már németül sem beszélnek, így senkinek nincs fogalma arról, hogy mi közük lehet a magyarokhoz.

- A piros-fehér-zöld lobogó Pozuzo zászlaja - mondja egy idős osztrák hölgy, aki, sokakhoz hasonlóan, panziót vezet a faluban -, de hogy van-e valami köze a magyarokhoz, azt nem tudom.

Vízimalom Pozuzóban 

Az interneten sem találunk semmilyen magyarázatot a jelenségre, így ha valakinek van bármi ötlete, azt szívesen vesszük. Persze lehet, hogy az egész csak véletlen.

Ha már itt járok, felkeresem Pozuzo alapítójának, Joseph Eggnek a házát. A hegy túloldalán álló háromszintes faházhoz egy mesés ösvény vezet. Amint kilépek a falu vonzáskörzetéből, visszarepülök az időben legalább 100 évet. Joseph Egg egykori háza körül szőke parasztok szántják a földet, ökrös ekékkel. A ház, ami máig lakott, ugyancsak a 19. századot idézi. Be sajnos nem jutok, mert a lakók nincsenek otthon, így innen-onnan lefotózom az épületet, majd visszaindulok Pozuzóba.

Joseph Egg házát állítólag soha nem újították fel

A busz csak délután 1-kor indul Oxapampába, így beülök a falu hagyományörző éttermébe. Kolumbia óta nem volt szerencsém kolbászhoz, ezért benevezek egyre, de azt kell mondjam, ahogy a nyelvüket, úgy a főzőtudományukat is elveszítették a perui tiroliak. Az egyetlen pozitívum az ízetlen kolbász mellett a Quito névre hallgató gyümölcslé, ami nem más, mint a kolumbiából jól ismert lulo, minden gyümölcslevek legnemesebbike. Az íztelen ebédből csomagoltatok Erinek is, hisz még mindig jobb egy rossz kolbász, mint egy méreg drága mirelit pizza vagy egy dögunalmas rizses csirke.

Szörnyű tiroli kolbász perui körettel és remek quitóval

Visszasétálok Pozuzo termináljára, felszállok a kora délután induló buszra, amiről tíz kilométerrel odébb le is pattanok, itt van ugyanis a bejárata Peru egyik legelzártabb nemzeti parkjának, a Yanachaga Chemillennek. Nem várok sokat a parktól, így nem csalódok. A bejáratnál ugyan ki van írva, hogy 10 sol a belépő, de sehol egy lélek, így hát fizetés nélkül mászkálok a köderdő mélyén. Az egyik ösvény levisz a folyópartra, a másik pedig vissza az úthoz. Két sárga madáron kívül semmi extrát nem látok, így gyorsan elunom a dolgot. Felbattyogok az úthoz, s elindulok Oxapampa felé, gyalogosan.

Ezt a két szép madarat sikerült lefotóznom a parkban

Tudom, hogy kb. két óra múlva jön egy busz, így nyugodtan engedem el azt a mentőautót, ami egy pillanatra megáll mellettem, hogy rákérdezzen, mégis mi az ördögöt kóválygok egymagam a semmi közepén. Ugyan még soha nem utaztam mentőautóval, de úgy érzem, jobb, ha nem most próbálom ki, mert a magányos séta most többet jelent. Nem bánom, hogy így döntök. A völgy meseszép, pont olyan, mint az Urubamba kanyonja a Machu Picchu alatt. A meredek, erdővel borított sziklafalakról vízesések szakadnak alá, a fejem felett egzotikus madarak röpködnek. Bár a nemzeti park tanösvényei nem okoztak orgazmust, ez a röpke két órás séta a főúton elnyeri tetszésemet. Az egyetlen gondom csak az, hogy a fényképezőm menet közben lemerült, így sok képpel a vidékről nem szolgálhatok.

Mintha ismét a Machu Picchu környékén mászkálnék

Harmadnapra Eri jobban lesz. Lemegy a láza és a gyulladás is eltűnik a mandulájáról, így elindulunk Lima felé. Első körben La Mercedbe utazunk vissza, majd onnan irány ismét a magaslat, Tarma. Délben esünk be a 3100 méteren fekvő városkába (aminek környékét tavaly már alaposan körbejártuk), de meglepetésünkre egyetlen busz se indul Limába.

- Útépítés van 1-től este 6-ig, csak utána nyitják meg az utat a forgalom előtt - adja tudtunkra a pályaudvaron az információ.
- És mikor megy a legközelebbi busz Limába? - kérdezősködünk.
- Este 9-kor.
- Az hajnali 2 és 3 között van ott.
- Pontosan. Jól tudja, uram - kedveskedik a csaj.

Nem világos, hogy miért így mennek a buszok. Ha elindulnának este 6-kor, még éjfél előtt megérkeznének, ami sokkal kellemesebb időpont, mint a hajnali 2 vagy 3 óra. Olyankor alig van taxi Limában, ha van is, kétszer annyit kérnek a fuvarért, a szállók többsége is zárva van. A perui logikán moralizálni nincs sok értelme, így kiszaladunk a terminál elé, hátha indul valamilyen kocsi Limába. Mázlink van. Egy egészen jó állapotban lévő Mazda sofőrje integet, hogy siessünk, mert nemsokára lezárják az utat. Bepattanunk a hátsó ülésre és a pofátlanság határát súroló, 45 solos menetdíj megfizetése után repülünk Lima felé.

Az út először felkapaszkodik 4000 méter magasra La Oroya bányáihoz, majd a Rimac-folyó völgyében tekereg lefelé a partvidékre. Jártunk már erre, így lelkiismeret-furdalás nélkül bóbiskolunk el. Lima előtt egy órával ébredünk meg, Corcona falunál, ugyanis a rendőrök megállítják a kocsit és mindenkit igazoltatnak. A sofőrt megkérik, hogy fáradjon be velük az épületbe. Fél órán keresztül ücsörgünk a kocsiban, mire végre történik valami. Két rendőr hozza a sofőrünket, bilincsbe verve.

- Elnézésüket kell kérjük, de úgy fest, a sofőrjük lopta az autót, így le kell foglaljuk a járművet - fagyasztanak le mind a négyünket a szervek.
- És mi most hogy jutunk el Limáig? - tesszük fel a kérdést egyszerre.
- Hé, te! Adj nekik fejenként 10 solt - böki oldalba az egyik zsaru a rabosított sofőrt.

Barátunk szó nélkül adja oda a buszjegyre valót. Van üzleti érzéke a srácnak. Ellopja a kocsit, s hogy ne kerüljön pénzbe a benzin, hát elvisz magával négy balekot fuvardíjért. Nekünk végülis mindegy. Eggyel több sztori, amit majd lehet mesélni az unokáknak...

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

Akinek az az álma, hogy egyszer az Amazonason utazik, az felejtse el, de nagyon gyorsan. Már tőle több ezer kilométerrel fejebb is halálosan unalmas a folyó, az élővilágot megpillantani pedig esélyed sincsen. A Rio Urubambától sokat vártunk, de nagyon keveset kaptunk tőle. Elvesztegettünk négy napot az életünkből, cserébe ülhettünk tíz órán át egy platón Peru legrosszabb útján.

Reggel 8-kor indulunk csónakkal tovább a Rio Urubambán egész Sepahuáig. Mióta Camiseában beindult a gáztermelés, a közlekedés is olcsóbb lett. A 4 órás útért mindössze 40 solt (kb. 3200 Ft) kérnek el fejenként, ami folyami utazásért nem sok pénz. Errefelé az Urubamba már elég széles ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az ücsörgéstől. Az egyetlen említésre méltó esemény az, mikor úgy féltávnál egy indián faluban beszáll két fehér srác a csónakba. Az egyikük infúzióval érkezik. Az első gondolatunk az, hogy maláriás lett, de Sepahuába érkezvén megtudjuk, hogy nincs semmi komoly baja.

Sepahua kikötője

- Tegnap megkínáltak chichával a helyiek. Jól bemákoztunk tőle, egy óra múlva már fostam és hánytam. Reggelre úgy kiszáradtam, hogy a helyi doki rámkötötte ezt a vackot.
- Mit kerestek itt és honnan jöttetek?
- Kanadaiak vagyunk. Én Pucallpában lakom, csak elkísértem a cimborámat - mondja az infúziós srác.
- Egy nemzetközi szervezetnek dolgozom, ami kézműves termékekkel foglalkozik. Ide is kosarakért jöttünk - veszi át a szót a másik.

Sepahua olyan szép, hogy ez találtatott a legjobb képnek a róla

Lassan két hete, hogy egyetlen turistával sem találkoztunk, mégsem érezzük úgy, hogy a srácokkal több időt szeretnénk együtt tölteni. Elmarad az ilyenkor szokásos "Gyere! Igyunk egy sört!" kezdetű kapcsolatépítő tréning, ami elsősorban annak tudható be, hogy az infúziós srácot elég nehéz lenne rádumálni a piálásra, másodsorban pedig azért, mert két hónapot sikerült lehúznunk Peru turistásabb vidékein. A milliónyi gringó után magányra vágyik az ember és nem igényli más fehérek társaságát. Bár ugyanott veszünk ki szobát, mint ők, a recepción búcsút intünk egymásnak. Bevetjük magunkat a Camiseánál jóval nagyobb Sepahuába, ami ugyancsak machiguenga településként kezdte, de mára a térség fontos kereskedelmi központjává vált. Mindez azt jelenti, hogy az utcák tömve vannak árusokkal, akik kizárólag gagyit próbálnak rásózni az odatévedőre.

Indián kultúrával már csak falfestményeken találkozik az ember

Másnap reggel folytatjuk tovább utunkat a folyón Atalayáig. Soha nem értettem azokat az embereket, akik arról álmodoznak, hogy egyszer az életükben az Amazonason utazzanak, mivel már ezen a szakaszon olyan széles a folyó, hogy a túlpartot csak vékony csíknak lehet látni. Atalaya az Urubamba és a Tambo torkolatánál fekszik, pont annyira izgalmas, mint volt Sepahua. Annyi a különbség, hogy itt már vannak autók, mivel ide érkezik út. Szállást nagyon nehezen találunk, mert amik nincsenek tele, azok egytől egyig retkes bordélyházak. Megtudjuk, azért nincs szoba az egész városban, mert valamilyen politikai gyűlés lesz holnap, amit még a TV is közvetít. Az Atalaya féle városok környékén nem jó ötlet sátrat verni, így az egyetlen opció egy magát három csillagosnak mondó hotel, ahol 60 solért kapunk szobát. A legjobb a fürdő, amiben nem zuhanyzó, hanem fürdőkád van egyetlen, hideg vizes csappal.

Ezúton szeretnék gratulálni az atalayai Hotel Brando építészének

Mivel Atalayában sem marasztal minket semmi, másnap kituktukolunk a külvárosba, ahonnan elvileg dzsipek indulnak Satipóba. Még csak nem is lassít a mototaxi, mire négy sofőr csüng az ajtón, hogy őket válasszuk. Két "dejame en paz" (hagyj békén) felkiáltás után felülünk véletlenszerűen az egyik platóra. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a sofőrök majd legyilkolják egymást, minket meg győzködnek, hogy üljünk át a másik dzsipbe. Ilyenkor a legjobb nem felvenni a szemkontaktot, csak bámulni meredten előre. Emlékszem, mikor néhány éve Guatemalavárosban két taxis késsel rontott egymásnak előttünk, mert folyamatosan alálicitáltak a menetdíjnak. Végül mindenki megnyugszik, mi pedig elindulunk Peru valószínűleg legrosszabb útján vissza a civilizációba. Eri harmad távnál közli, hogy nem bír tovább bezsúfolódva ücsörögni nyolcad magával egy platón, így bekéredzkedik az utastérbe, még ha oda kétszer annyiba is kerül a jegy. Soha nem csinált ilyet korábban, mert szereti a platón utazást, de ez az út tényleg egészen szörnyű. Én maradok, de a végére nagyon nincs jó kedvem. Tíz órán át vergődök mindenféle népek között, miközben a dzsip vagy tengelyközépig süllyed a sárba, vagy okádja fel a port a platóra. Olykor úgy tűz a nap, hogy hőgutát kapok, máskor pedig felkapaszkodunk egy 2000-es hágóba, ahol kockára fagyok.

Atalayában a legszebb látnivaló valószínűleg Eri

Menet közben asháninka falvakat keresztezünk. Az egyikben azt látjuk, hogy az út szélén az egész falu fejvesztve rohangál. Ekkor pillantjuk meg azt a szerencsétlen nőt, aki vadászat közben a saját csapdájába lépett bele. Az alsó lábszárát tulajdonképpen csonkolta a szerkezet; nem hiszem, hogy egy ilyet ennyire távol mindentől túl lehet élni. Sofőrünk persze nem áll meg, mert a meszticeknél pont olyan az indiánkérdés, mint nálunk a cigány.

Na, ilyenkor mi van? - útban Satipóba

Este 8 óra körül, halálosan fáradtan esünk be Satipóba. Mivel tavaly már jártunk itt, így tudjuk, melyik szállóban töltjük majd az éjszakát, mielőtt bevetnénk magunkat Oxapampába és Pozuzóba. Pár napja azt reméltük, hogy az Urubambán való utazás és a machiguengák hasonló élményt nyújtanak majd, mint tavaly a VRAE és az asháninkák, de sajnos nem. A gáz mindent megváltoztatott, a folyó pedig roppant unalmas. Vagy egyszerűen csak túl sok kalandban volt már részünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Pár évtizeddel ezelőtt a Rio Urubamba felső-amazóniai szakaszán élő machiguenga indiánok még vadásztak és gyűjtögettek. Minimális kapcsolatuk volt a hegyvidék népeivel és a perui fővárossal, Limával, aztán 1981-ben a Shell felfedezte Dél-Amerika egyik legnagyobb földgázmezőjét Camisea falu közelében. Hogy milyen eljutni 30 év alatt a fúvócsőtől a iPhone-ig? Camiseában megtudtuk.

Timpía és Camisea között félúton hatalmas gáztartályok tűnnek fel. A háttérben telefontornyok sorakoznak, ránézve a mobilomra látom, hogy maximális térerőm van. Mindez négy órányi csónakútra az utolsó közúton elérhető településtől, Amazónia szívében.

- Itt vannak a gázmezők - mutat a tartályok felé csónakosunk - Mindjárt Camiseában vagyunk.

Camisea körül rengeteg a hajó

Mikor felsejlik Camisea a szemünk előtt, egyértelművé válik, hogy itt sem fogunk indiánkultúráról forgatni. A kikötőből betonlépcső vezet fel a magaspartra, ahonnan járdán lehet bejutni a településre. Az első épület, ami szembejön velünk, egy két szintes, gyönyörűen lelakkozott fapalota. Hotel felirat van a tetején, de nincs mázlink, sajnos minden szoba foglalt.

Érkezett egy kevés orvosság a kórházba

Továbbmenvén a járdán egy klasszikus őserdei falu képe kezd körvonalazódni. Középen egy füves leszállópálya maradványai látszanak, amit néhány éve magára hagytak, mivel aszfaltozott repülőtér épült nem messze a településtől. Helyén focipálya figyel, valamint egy apró kórház és iskola, ami körül iskolás indián gyerekek szaladgálnak. Kíváncsiskodunk még három szálláshelyen, hogy van-e a szoba, de minden tele van. Mivel egész nap alig ettünk pár falatot, betérünk egy kifőzdébe, ahol természetesen csak rizs kapható csirkével. A szomszéd asztalnál két 50 év körüli mesztic fickó falatozik, mikor meglátnak minket, egyikük angolul csak annyit kérdez:

- Turisták vagytok? Honnan jöttetek?
- Magyarországról - válaszoljuk.
- Óóó! Budapest csodaszép város.

Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy Peruban bárki is tudja Magyarország fővárosát, nemhogy egy indián faluban.

Machiguenga fiatalok és a Rio Urubamba

- Jártam Budapesten párszor. Raúl vagyok - nyújt kezet a kulturált megjelenésű fickó.
- Hogy kerültél Magyarországra?
- Turistaként. 22 éven át éltem Róma mellett egy kis városban. Tavaly visszaköltöztem Peruba, illetve ide, Camiseába, a jobb élet reményében.
- Most viccelsz?
- Dehogy viccelek. Camisea egy álom.

Hosszú beszélgetés kezdődik a rizses csirke és pár üveg sör mellett arról, mi is történik most pontosan Camiseában. Raúl elmeséli, hogy Olaszországban villanyszerelőként és kőművesként dolgozott, de a végén a havi 1500 eurós fizetése semmire nem volt elég. Tavaly úgy gondolta, elég volt Európából, és hazaköltözött Peruba, főként azért, mert hallotta, Camiseában most rengeteget lehet keresni.

- 3000 solt (kb. 240 000 Ft) keresek havonta kőművesként, de ingyen van a szállásom, az áram, a TV, minden. Csak a kajára van gondom.
- Nem hiányzik az olasz élet?
- Dehogynem, főleg az ételek. De hát perui vagyok, bírom a rizst csirkével - röhög.
- Ez komoly, hogy 3000 solt lehet itt keresni kőművesként?
- És mi alul vagyunk fizetve, igaz, José? - fordul meglehetősen szótlan cimborája felé - a mezőn dolgozók 5000 solt, a mérnökök több mint 20 000 solt keresnek. Itt Camiseában az utcaseprő is jobban él, mint Limában egy tanár.

6,2 millió sol, azaz kb. 500 millió forint jut gyermekétkeztetésre

Sokat hallani otthon arról, hogy az olajvállalatok leirtják az indiánok erdőit, ezzel ellehetetlenítve az életüket. Raúlnak erről is megvan a véleménye.

- Nézd, Andrés! Ezek az emberek 30 éve még fúvócsővel vadásztak. Ma mindegyiknek iPhone-ja vagy Blackberry-je van. Főzni még nem tudnak, de majd változik ez is, ugye, Felipe? - bök oda a machiguenga származású étteremtulajnak, aki mosolyog egyet, majd tekintetét visszafordítja a síkképernyős TV felé.
- Oké, de azért nem mindegyik faluban van ekkora jólét.
- Nem hát. De az a buta casiquéknek köszönhető, akik direkt szegénységben tartják a népüket. Camiseában elkezdődött valami, a fiatalok látják, hogy mennyivel könnyebb az itteniek élete, mint innen 20 kilométerre.
- És mi van a nantikkal?
- Kikkel?
- Akik innen pár órányira élnek és nem akarnak kontaktálni a külvilággal.
- A minap pont itt volt az egyikük - kapcsolódik be a beszélgetésbe Raúl kollégája - Lejött a kenujával, hozott néhány levadászott állatot, amit becserélt machetére meg egy kis italra.
- Ezek szerint kontaktálnak a külvilággal?
- Persze. Évek óta jönnek kereskedni. Viccesen néznek ki, de a légynek sem ártanak.

Camiseában 1994-ben kezdték el kitermelni a földgázt, de 1998-ban, a perui politikai válság idején felfüggesztette a Shell a munkálatokat, amit 2000-től egy hat olajtársaságból álló konszern vett át. A növekvő termelést nem bírták a tartályok és az uszályok, ezért tíz éve az állam gázvezetéket építtetett Camisea és a Csendes-óceán partján fekvő Pisco között.

30 éve még fúvócsővel vadásztak, ma divatosak

Camisea őslakói csak úgy engedélyezték a fúrótornyok felállítását, hogy a konszernnek kötelező volt munkát adnia a falu minden lakójának, ráadásul olyan fizetéssel, amire bárhol a világon rábólintanának. A camiseai machiguengák úgy néz ki, elégedettek az életükkel. Aki látott már közelről olyan őserdei közösséget, ami vadászatból próbálja magát fenntartani, az tudja, hogy mennyire örülnek, ha rizses csirkéhez jutnak. Camisea ma amazóniai mércével ragyog.

Addig beszélgetünk, amíg szépen éjfél nem lesz. Szállásunk nem lévén kénytelenek vagyunk sátrat állítani a kikötőben. Raúl megnyugtat, hogy senki nem fog minket kirabolni:

- Ezek az emberek ma sokkal jobban élnek, mint bárki más Peruban. Nem lopják el a fényképeződ, ne aggódj. Ha kell nekik egy, megveszik - röhög.

Hotelszoba nem lévén a kikötőben sátraztunk

Másnap reggel, mielőtt továbbállnánk Sepahuába, harapnivaló után nézünk. Az összes étterem tele van munkásokkal, sehol nincs egy szabad asztal. Végül sikerül bebocsátást nyernünk az egyik kajáldába, ahol az egyik nagy hangú machiguenga azzal büszkélkedik, hogy ő az Új Világ Köztársaság nagykövete.

- Mi az az Új Világ Köztársaság? - nézünk rá értetlenül.
- Néhény falu a folyó alsó szakaszán. Nekik vagyok a nagykövetük, mert ma van a machiguenga törzsfőnökök gyűlése. Miénk a gáz, miénk kéne legyen a hatalom. Meg fogjuk reformálni Perut. Nincs joga a meszticeknek ellopni a gázunkat. 

Hát így. Nem elég a fúvócső után az iPhone, egész Peru kell a helyi indiánoknak. Érdekes látni, mit jelent az, ha egy közösség az elmúlt 30 évet nem a gerillák elnyomása alatt tölti, mint az asháninkák, hanem együttműködve egy gázkonszernnel, élhető körülményeket teremt magának Amazónia közepén. Turista szemmel unalmas, de ha őket kérdezzük, biztosan elégedettebbeknek mondják magukat a szomszéd törzsnél...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!