MIRADOR - "Kilátó a világra"

Évekkel ezelőtt hallottam először az ayahuascáról, az amazóniai törzsek misztikus italáról, amit tisztító szertartások során fogyasztanak sámánjaik, hogy segítségével kapcsolatba lépjenek isteneikkel. Egyre többet és többet olvastam a mára igen divatossá vált kábítószerről, no meg arról, milyen méreteket öl az erre épített turizmus, s úgy ment el a kedvem az egésztől. Aztán megtudtam, hogy sámánok tulajdonképpen nincsenek is...

Ma, ha az ember Ecuadorban, Peruban vagy Bolíviában hátizsákol, naponta fut bele olyan túraszervezőkbe, akik a legautentikusabb sámán szertartást ajánlják alig párszáz dollárért cserébe. Kilencedik éve utazom Latin-Amerikában, nagyon jól tudom, hogy mit jelent az, mikor egy útszéli utazási iroda eredetinek látszó indián ceremóniát próbál rásózni az emberre horror áron, meglovagolva a drogturizmusban rejlő lehetőségeket. Több tucat olyan turistával találkoztam, még magyarokkal is, akik huszad, harmincad vagy éppen század magukkal vettek részt egy ayahuasca szertartáson, átélve a drogok királynőjének számító lián halucinogén hatását.

Sámánok márpediglen nincsenek

Lassan az ayahuasca olyan Ecuadorban, mint a Machu Picchu Peruban; aki arra jár, kipróbálja magának, még akkor is, ha nem nagyon vágyik rá. Én is kerestem a lehetőséget, de az elmúlt években időt töltve az embera, az asháninka vagy éppen a shuar törzsek között mindig azt a választ kaptam, hogy az ayahuascát már nem nagyon fogyasztják, sámánjaik sincsenek, akik ismernék a pontos elkészítési módot. Nem demóindiánok állították mindezt, hanem olyan közösségek lakói, akiket azelőtt turista még nem igen látogatott, ezért joggal merült fel bennem a kérdés, hogy az oly népszerű ayahuasca szertartásokat vajon mégis kik vezetik és mennyire eredetiek az olyan ceremóniák, amiket néhány kilométerre népszerű turistaközpontoktól tartanak egyszerre több tucat gringónak. Ezekre a kérdésekre végül Yuwintsban kaptam meg a választ, egy apró shuar falu egyik öregjétől, Warushtól.

Warush legkisebb kislánya pózol a kamerának

Még 2013-ban Taishába tett kiruccanásunk során kaptuk a tippet, hogyha szeretnénk meglátogatni egy turistabarát, fejünket levágni nem akaró shuar közösséget, akkor repüljünk be a várostól negyed órányira fekvő Yuwintsba, ahol a helyi közösség most bontogatja szárnyait és nyitna a turizmus felé. Felvettem Facebookon a kapcsolatot a faluból az egyik sráccal (igen, 2014-et írunk, az indiánok is facebookoznak), aki nagyon segítőkész volt és segített leszervezni a csapatomnak a látogatást. Ez annyiban merült ki, hogy értesítette a falut, miszerint érkezik néhány turista, akik szeretnék látni, miként éltek a shuarok egykoron.

Shuar anya gyermekével

Ismervén a déli shuar falvak "vendégszeretetét" nem várok sokat, de Yuwintsban kellemesen csalódom. Mikor a kisrepülő leszáll a falu közepén húzódó füves reptéren, beöltözött indiánok tűnnek fel az erdő szélén. Nem próbálják magukat megjátszani, mert ugyanúgy sétálgatnak a faluban a klasszikus gumicsizmás shuarok is, akik nylonzsákban éppen yukkát cipelnek a hátukon. Warush és családja istápol minket, elvezetnek a falutól jól elszeparált turistabázisra, egy egészen remek ökolodzsra, amit ők maguk építettek és üzemeltetnek. Kényelmes ágyak, szúnyogháló, angol WC és generátorról működtetett áram fogadja a turistát, kicsit ismét a Rio Napo környékén érzem magam, csak ezért nem kell több száz dollárt fizetni. Az ok egyszerű, az állam nem adott még engedélyt a falunak, hogy turistákat fogadjanak, minket is baráti jóindulatból vállaltak be, no meg azért, mert tudják, túravezetőként a jövőben akár több turistát is hozhatok nekik.

Saját erőből ilyen lodzsot hoztak létre

- Azt reméljük, hogy a turistáknak megváltozik a véleménye a shuarokról. Már nem akarunk fejeket levágni, tárt karokkal fogadjuk a külföldieket - kezdi Warush a hivatalos szöveget.
- Azért ez nem mindenhol van így. Kapisunban és Nantipban egyenesen kiutáltak minket még úgyis, hogy ismernek korábbról - adom fel a labdát az öregnek.
- Itt Yuwintsban is vannak, akik inkább bezárkóznának, de lassan meggyőzzük őket, hogyha a szülőföldünkön akarunk maradni, akkor egyetlen esélyünk a turizmus.

Igaza van Warushnak. Számtalan indiánközösséget ismerek, amik halálra vannak ítélve amiatt, mert nem jönnek rá, hogy az egyetlen lehetőségük az idegenforgalom. Ahelyett, hogy nyitnának a külvilág felé, ronda kőházakat építenek abból a pénzből, amit földjeik eladásából nyernek. Segélyért állnak sorba, aki pedig ki akar törni, az a közeli nagyvárosok piacain talicskából árulja a mangót.

Boldogabb az élet a faluban

- Az egészet mi építettük fel. Minimális állami támogatást kaptunk, a kavicsmintákat a betonba pl. a gyerekek rakták - mutat körbe büszkén az épületen.

Eközben megérkezik az ebéd. Banánlevélen szervírozott hal a már jól ismert palmitóval. Hozzá papayalé dukál, de mielőtt nekifognánk, Warush ismét felém fordul:

- Este szeretnétek natemet inni?

Érkezik az ebéd

Nem gondoltam volna, hogy lesz szerencsém kipróbálni az ayahuascát (shuarul natem), s bevallom, kicsit tartok tőle, mert mindenhol azt olvastam róla, hogy sámánnal kell kipróbálni.

- Van uwishin hozzá? - kérdezem.
- Én vezetem a szertartást - mondja Warush.
- Sámán vagy?
- Andres! Ma már nincsenek uwishinek. Az egyik nagybátyám volt az utolsó a környéken, az ő halála után többé senki nem akart uwishin lenni.
- Miért?
- Az uwishin lehet jó és rossz. A jó gyógyít, a rossz betegségeket oszt. Nagybátyám jó uwishin volt, de egy szomszédos törzs másik uwishinje azzal vádolta meg, hogy titokban átkokat szórt, s őmiatta betegedett meg valaki a faluban. A törzs tagjai végül betörtek a falunkba, megölték a nagybátyámat és a családját. Ezután úgy döntöttünk, hogy Yuwintsban többé nem lesz sámán.
- A déli falvakban sem találkoztunk egyetlen uwishinnel sem. Ugyanez lehet az oka?
- Mi shuarok civilizált népek vagyunk. Nem nagyon hiszünk a babonákban és a vajákosságban. Az uwishinek a múlté, magam sem nagyon ismerek egyetlen sámánt se.

Ennyi hát. Minden sámánnal eladott ayahuasca szertartás egy kamu. Persze nem állítom, hogy más törzsek között ne lennének még a közösség által elfogadott sámánok, de egész közelről ismervén közüllük párat nem hiszem, hogy sokat tévedek akkor, ha azt mondom, ez az egész ayahuasca biznisz egy nagy átverés. No nem magáról a natemről beszélek, hanem arról, hogy magukat sámánnak kikiáltó emberek több száz dollárt húznak le a turistákról azt a tévhitet meglovagolva, hogy a főzet elfogyasztásához egy szakavatott sámán kell.

Warush nagybátyja volt az utolsó sámán a faluban

- Ti hogy fogyasztjátok a natemet?
- Általában magunkban. Kimegyünk a szent fához és ott. Ha tudod, hogy miként kell használd, nem kell semmilyen sámán. A végén egy segítő kéz kell, mert nem tudsz lábra állni, de nem szoktunk énekelni és táncolni közben. Beszélgetünk, aztán ha jönnek a víziók, csak élvezzük.
- És ha mi szeretnénk kipróbálni?
- Én vezetem a ceremóniát, de nem vagyok sámán. Csak segítek mindenben, amiben tudok. A legfontosabb, hogy ha szeretnétek kipróbálni a natemet, akkor csak nagyon keveset egyetek és igyatok.

Eszünk két falatot, majd félretoljuk a tányért, jöjjön, aminek jönnie kell. Délután ellátogatunk a szent fához, az egyetlen óriás ceibához, ami túlélte a viharokat és erdőirtásokat.

Warush kíváncsian figyeli, milyen kép születik

- Én idejárok natemet inni. A ceiba segít kapcsolatot teremteni Arutammal, a teremtő erővel - magyarázza Warush.
- Milyen gyakran fogyasztotok ayahuascát?
- Változó. Passzióból soha. Általában akkor jövök ide ki, ha betegnek érzem magam vagy gondokkal küzdök. Segít feldolgozni őket.
- Évenete kb. kétszer, háromszor?
- Maximum.

A shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségé

Estefelé vacsora helyett megnézzük táncaikat és meghallgatjuk népdalaikat. Olyan érzésem támad, mint négy éve Panamában az emberák között; ők is életükben először mutatták be, hogy pontosan mit tudnak. Az egy órás előadás gyermekien egyszerűre sikeredik, de jó nézni, ahogy ez a kis közösség próbál túlélni kihasználva a turizmus nyújtotta lehetőségeket. Pista az előadás végén salsát oktat a helyi fiataloknak, majd mikor az utolsó fénysugár is kihúny az égen, Warush int, hogy kezdünk. Mindenki szerteszéled, csak Warush marad ott két segítőjével, majd felloban a tűz a terasz közepén...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A shuar indiánok földjén az utazás nem könnyű. Conagos és Nantip után úgy gondoltuk, már nem érhet minket meglepetés, de nem számoltunk előre egy félnótás csónakossal, aki elfeledkezvén arról, hogy embereket szállít, Taisha ipari kikötőjében rak minket partra. Három tonna árut kell bepakolnunk egy kamionba ahhoz, hogy megérkezzünk Taishába.

Felocsúdva a csaknem fejvesztéssel járó nantipi kalandból, pihenőnapot rendelünk el. Endrével az elmúlt évben találtunk rá a Tiwintzától alig pár kilométerre fekvő Ayauch-lagúnára a körülötte fekvő őserdei parkkal, ami színes csodabogarak sokaságának ad otthont. Pista a másfél órás séta után annyira belekesül a lagúna látványától, hogy azonnal alsógatyára vetkőzik és a vízbe veti magát. Peti pedig, ahogy azt kell, percek alatt előkerít a faluból pár doboz jéghideg sört a kitikkadt csapatnak.

Pista pancsol az Ayauch-lagúnában

A következő napon Peñasba indulunk, mégpedig azért, hogy tekeregjünk egyet a mesés liánok, tekintélyes méretű gyökerek és mészkőoszlopok alkotta Óriások labirintusában. Csodák csodájára minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvben, vagyis inkább a túraprogramban meg van írva. Azaz majdnem minden. Az ösvény sokkal rosszabb állapotban van, mint tavaly, gyakorlatilag tökéletesen benőtte a gaz, és néhány száz méter után annyira járhatatlanná válik, hogy nem tudunk utat törni magunknak a labirintus végén rejtőző lagúnáig.

Eri és Pista kijáratot keres a labirintusból

Sok bánkódásra nincs időnk, mert a délután folyamán indul a busz velünk Moronába, hogy onnan Ecuador legelzártabb dzsungelvárosába, Taishába utazzunk. Előtte azonban még vár ránk egy jó ebéd.

Ecuador tradícionális ünnepi eledele a fanesca, amit jellemzően karácsonykor és húsvétkor készítenek. Mázlink van, hogy egy Tiwintza méretű településen sikerül belebotlanunk, mert tényleg ritka vendég az asztalon. A leves leginkább egy kevésbé fűszerezett halászlére hajaz, sűrűre turmixolt hallal és sok zöldséggel. Rendszerint fehér sajttal és keményre főtt tojással tálalják. Biztos vagyok benne, hogy a tiwintzainál lehet ezt jobban is csinálni, de az elmúlt napok yukka és papa china menüje után felüdülés minden falat.

Biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb fanesca Ecuadorban

A délutáni órákban érkezünk San Jose de Morona poros kikötőfalujába, ami ma kivételesen nem is annyira poros, mivel a délutáni trópusi felhőszakadás sártengerré változtatta az utcákat. Az esőtől és a sártól moccanni sem lehet, de nem bánjuk, hogy a tetemes mennyiségű csapadék nem másnap, a Kashpaim-folyón ringatózva zúdul a nyakunkba.

Erdőszéli, hangulatos szállásunk recepciósa egy félkegyelműnek tűnő, de amúgy nagyon jóindulatú lányka, aki mihelyt meghallja, hogy Taishába igyekszünk, telefonál csónakos öccsének. A srác olyan lelkes, hogy hajnali 5-kor már a bejáratnál toporog, hogy a csapatot teherautója platóján a kikötőbe szállítsa a saját csónakjához. A reggel derűs, még mit sem sejtünk a a későbbi megpróbáltatásokból, ami felülmúlja a lefejezéstől végül eltekintő shuar ítélőszék okozta izgalmakat is.

Útban Moronába

Morona kikötőjétől Tutinentzáig csónakkal az út - tavalyi tapasztalataink szerint - nem több öt óránál. A csónakút az esőerdőben lélegzetelállítóan szép, még akkor is, ha kezdetben néhány teknősön kívül nem sok állatot látunk. Aztán egyszercsak az egyik lombkorona alól vagy egy tucat hoacín dugja elő a csőrét. Elődugja? Mi az hogy! Ezek a durván kakas méretű búbostyúkok egyenesen pózolnak a kameráink előtt, mintha élveznék, hogy fotózzuk őket. Persze lehet, hogy csak puszta tunyaságukból kifolyólag nem kezdenek eszeveszett szárnycsapkodással menekülni. Már fióka korukban is nehéz mozgásúak, a szárnyaik végén növesztett denevérkarmokkal kapaszkodnak meg az ágakban, azok segítségével másznak fáról fára. Ekkortájt még jó úszók(!!!), de felnőtt korukra ezt a képességüket is elvesztik (ahogy karmaikat is), így nem marad más, mint az unalmas ringatózás a fák ágain. Olyan lassúak, hogy egy muslincát is képtelenek lennének elkapni, így aztán marad a zöld levelek rágcsálása, amiből viszont olyan sokat sikerül elfogyasztaniuk, hogy tohonya testtel a fák ágán ücsörögve szó szerint egész nap kérődznek.

A hoacín egészen biztos Amazónia leghülyébb madara

A madárfotózás jó móka, könnyen feledteti az idő múlását, annyira könnyen, hogy csak a hatodik óra elmúltával fogunk gyanút Endrével, hogy már régen el kellett volna érnünk a tutinentzai kikötőt. A csónakos srác váltig állítja, hogy biztos a dolgában, s a kikötő itt lesz valahol a következő, vagy a másik következő kanyar után. A nyolcadik óra elteltével szállunk partra egy általunk tökéletesen ismeretlen kikötőben, amit - utóbb kiderül - a helyiek áruszállításra használnak. Ezzel még nem is volna semmi baj, csakhogy ebből a kikötőből nem közlekedik semmilyen személyszállításra alkalmas jármű Taishába, csak akkor, ha éppen áru érkezik.

Tehénszállítás a Kashpaim-folyón

A parttól nem messze áll egy faház, aminek tornácán három ember ücsörög. Egyikük azt állítja, hogy tíz percnyire fölfelé a folyón van egy ösvény, ami elvisz egy indiánfaluhoz; onnan talán lehet telefonálni, hogy küldjenek értünk egy kocsit a városból. Visszapattanunk a csónakba és nekiindulunk, de nem sikerül rábukkannunk az ösvényre. Lehet, hogy Peñas labirintusához hasonlóan ezt is benőtte a gaz. Az egész akció arra jó csupán, hogy bőrig áztasson minket az időközben érkező trópusi felhőszakadás.

Csodálatos Amazónia

Visszatérünk az elhagyatott kikötőbe, ahol egy helyi srác épp a motorját mossa. Endre megkéri, hogy furikázza be őt az innen 10 kilométernyire található faluba, hátha ott van telefon. A srác egy ideig vonakodik, de pénzzel meggyőzhető, mint mindenki ezen a vidéken. Endre és a srác felpattannak a motorra, majd eltűnnek az erdő mélyén.

A kikötőbe időközben érkezik egy csónak, benne több raklapnyi cementeszsákkal, valamint legalább 30 darab, százliteres benzines hordóval. Este 8, mire Endre visszaér. Bár telefonálnia nem sikerült, de menet közben találkozott egy teherautóval, ami a benzinért és a cementért jön Taishából. Negyed óra elteltével megérkezik a rozoga teherautó. A csónakból eközben a folyóba dobálták a hordókat, amit a sofőr, a felesége és annak az anyja kezd el felpakolni a platóra.

Póktámadás

Endre megegyezik velük, hogy segítünk cipelni a hordókat, cserébe vigyenek el minket Taishába. Belemennek az üzletbe, így Endre és Peti egy órán át küzd a hordókkal, mire végre minden a helyére kerül. A plató csaknem tökéletesen megtelik, a hordók mögött fennmaradó méterszer két méteres helyre tudjuk hatunkat bepréselni. Őserdei léptékkel öreg éjszaka van, mikor útnak indulunk a hordók mögött kapaszkodva.

A kocsi által okádott tömény kipufogógáz folyamatosan beáramlik a raktérbe, ahol a korábban a tűző napon felforrósodott hordókból amúgy is forró és elviselhetetlen szagú benzingőz árad. Az út tele van több méteres kátyúkkal, ahogy zötyögünk, a hordók kiszorítanak minket a helyünkről. Néha attól tartok, hogy a kocsi a feje tetejére áll és kapok a nyakamba néhány mázsa cementet is.

Emlékezzünk meg félnótás csónakosunkról

A csúcspontot egy vén, recsegő-ropogó függőhíd jelenti, amin nem hiszem, hogy valaha ekkora súlyú jármű átkelt. Túléljük mi is, a híd is. Taisha ugyan csak 30 kilométerre van, mégis több mint három órán át zötykölődünk Ecuador legsűrűbb esőerdőjén keresztül. Éjfél is elmúlik, mire Taishába érünk. A hotel, amiben a szobákat foglaltuk, még nyitva van. A tulajdonos meglátván minket, csak ennyit mond:

- Nem hittük volna, hogy megérkeznek. Kiadtuk a szobáikat, de talán lesz elég ágyunk.

Összeütnek nekünk egy tál salchipapát, amit hideg sörrel öblítünk le. Végül mindenkinek találnak ágyat, így pihenhetünk egyet túránk utolsó állomása, Yuwints előtt.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hogy milyen érzés az, amikor összeül egy indiánfalu vezetése, ami arról dönt, levágják-e a fejedet vagy sem? Furcsa, de egyben izgalmas. Örök igazság, hogy minden megvehető pénzzel, még az életed is. Persze alkudni azért illik egy keveset.

Coangosban sikeresen megszabadítottak minket az engedélyünktől, így a shuarok számára roppant fontos papírok nélkül vágunk neki Nantipnak. Az ösvény a Rio Santiago partjáig egészen rendben van, csak az első néhány kanyar sáros, de a folyó túloldalán ismét meg kell küzdjünk az elemekkel. Ezúttal nagy zsákjainkat Tiwintzában hagytuk, így sokkal könnyebb dolgunk van, mint Coangos felé.

Eri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőre

Megérkezünk Kapisunba, ahol furcsa szemmel néznek ránk. Nem meglepő a dolog, tavaly sem voltak túl vendégszeretőek, de ezúttal a shuar asszonyok túllőnek a célon. Az egyik házból egy mosolygós fickó lép oda hozzánk:

- Én vagyok a sindico. Merre tartanak? - érdeklődik.
- Nantipba igyekszünk, hogy találkozzunk Juan Ramosszal.
- Önök voltak itt tavaly is, igaz?
- Igen, mi voltunk a párommal.
- Láthatnám az engedélyüket?
- Sajnos nincs nálunk. Coangosban elvették, pedig nem csak oda, ide is szólt.
- Értem. Semmi gond. Akkor hagyják itt az útlevelüket, majd felveszik, ha jönnek visszafelé.

Ehhez senkinek sem fűlik a foga, így meggyőzöm a barátunkat, hogy vegye fel az adatokat, ha kívánja, de az útlevelet nem hagyjuk hátra.

Ilyen csodák ülnek a faleveleken

- Van fénymásolónk - büszkélkedik el a sindico.
- Már van áram a faluban?
- Igen. Pár hónapja bevezették ide is. Nantipba még nincs, de már csak néhány hét és ott is lesz.

A roppant készséges faluvezető bekísér minket a tanácsterembe, leültet minket a sarokba, miközben fénymásolni kezd. Ez idő alatt a falu népe lassan ellepi az épületet és annak környékét. A gyerekek mosolyognak, a férfiak lepacsiznak velünk, majd érkezik egy maroknyi asszonyság, akik azonnal üvölteni kezdenek a sindicóval, hogy milyen alapon ad nekünk engedélyt keresztülhaladni a falun.

Amíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunk

- Tavaly is engedély nélkül jöttek és most is. Takarodjanak a falunkból - visítja az egyik fognélküli szépség.
- Ne haragudjon, hölgyem! Volt engedélyünk, de elvették tőlünk Coangosban. Nem akarunk mi zavarni, csak eljutni Nantipba - próbálok védekezni.

Az asszonysereg olyan felfordulást csinál, hogy jobbnak látjuk gyorsan továbbállni. A sindico a kezünkbe nyomja az útleveleket, s csak annyit mond:

- Ne is foglalkozzatok velük. A nők folyton csak rikácsolnak. Visszafelé, ha van egy kis aprótok, azt szívesen vennénk.

Úgy hagyjuk el a falut, hogy a háttérből milliónyi szitkot szórnak ránk. Elképzelni nem tudom, mit tesznek majd ezek a hárpiák szegény sindicóval, de momentán nem is nagyon érdekel, örülök, hogy az első akadályon túlvagyunk.

Elég simán jutunk át a folyókon

Nantip felé az ösvény se nem rosszabb, se nem jobb, mint tavaly volt. A folyókon is aránylag könnyen kelünk át. Az utolsó pataknál beér minket egy nő és egy fickó. Illedelmesen köszönünk, a nő viszonozza is az üdvözlést, de a fickó csak annyit szól oda:

- Van önöknél engedély?

Elmagyarázzuk, hogy miért nincs nálunk papír, de csak rázza a fejét, s csak annyit mond:

- Majd a sindico eldönti, mi lesz a sorsuk.

A faluba érvén szembejön velünk José Manuel, Juan Ramos fia. Tárt karokkal fogad, felesége körbecsókolja Erit és engem, de a fickó neki is beszól:

- Mit üdvözlöd őket? Nincs engedélyük.
- Tényleg nincs, Andrés? - fordul felém José Manuel.
- Tényleg nincs. Elvették tőlünk Coangosban.
- Hívd össze a falut, most azonnal - követeli a fickó, akinek mostanra kétszer akkora az amúgy sem kicsi feje.
- Ha nincs engedélyetek, Andrés, akkor össze kell hívjam a falutanácsot. Én vagyok a sindico - fordul felém régen látott barátunk.

Balról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagam

Ha össze kell hívni, hát össze kell hívni. José Manuel a faluvezető, nagy bántódásunk nem eshet - gondolom magamban. Amíg összecsődítik a falut, mi békésen beszélgetünk a családdal, majd megjelenik Juan Ramos is. A kis öreg sokkal rosszabb bőrben van, mint volt tavaly. Összement, nem lehet több 45 kilónál és sokkal nehezebben jár, mint korábban.

- Andrés! - totyog oda hozzám - Micsoda meglepetés!
- Hogy van, Juan? A lába javul?
- Dehogy javul. Egyre rosszabb.
- Nem ment kórházba tavaly?
- Nem mentem. Túl sokat kértek a lóért a fiatalok.
- Pénzért akarták kivinni az úthoz?
- Pénzért hát. Ilyen világot élünk. Miattatok le akarták vágni a fejemet.
- Miért?
- Azt hiszik, tavaly azért voltatok itt, hogy elvigyétek a fejemet zanzának. Úgy gondolják, hogy megvásároltam tőletek az életemet és cserébe felajánlottam másét.

Eközben összegyűlik a faluvezetés. Mi egy központi emelvény szélén ücsörgünk, a nantipiak pedig a padokon a fal mentén.

A tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, helyette itt egy faluszéli gyík

- Azért kellett összegyűlnünk - kezdi a hivatalosnak tetsző beszédet José Manuel -, mert Andrés és csapata engedély nélkül érkezett a faluba. Elmagyaráznád, Andrés - fordul felém -, mi az oka annak, hogy nincs papírotok?

Előadom ismét a coangosi sztorit, majd José Manuel átadja a szót a falugyűlésnek. Kézfeltétel után azonnal a nagy fejű kap szót, aki kioktat minket, hogy nem lehet ám csak úgy mindent, majd a gyűlés felé fordul és követeli tőlük, hogy szavazzanak meg egy több ezer dolláros büntetést, amit most azonnal ki kell fizetnünk. Én eközben csak pislogok. Félszemmel José Manuelt figyelem, aki rezzenéstelen arccal ül és bámul maga elé. A felszólalás után ezúttal Adrián kap szót, az a fickó, akivel tavaly is parázs vitánk volt a belépési engedélyekről és a táblákról. Ő is azt harsogja, hogy a helyzet tarthatatlan, de ő nem követel pénzt, a döntést a sindicóra bízza. A többség eközben hallgat. Úgy bámulnak maguk elé, mint José Manuel, arcukra van írva, hogy jobb dolguk is lenne annál, mint hallgatni ezt a sok badarságot. José Manuel végül átadja nekem a szót.

Elmagyarázom ismét az engedély hiányának okát sűrű bocsánatkérések közepette, de megjegyzem, hogy az általuk kért több ezer dolláros tétel egy kicsit túlzás.

- Nem rossz szándékkal jöttünk, eszünk ágában sincs levágni Juan Ramos fejét. Tavaly azért kerestük fel a falut, mert Móricz János nyomait kutattuk, s belebotlottunk a falualapító nevébe. Idén pedig azért jöttünk, mert a falujukat csodaszépnek tartjuk és mert tavaly nagyon jól éreztük itt magunkat. Természetesen az itt töltött éjszakákat ki fogjuk fizetni, de több ezer dollárunk nincsen arra, hogy saját sátrunkban aludjunk. 150 dollárt tisztességes árnak tartanék.

Végül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikat

Eközben előveszek néhány kinyomtatott fotót, amit tavaly készítettünk és leteszem az asztalra. Bár ne tenném. Adrián a kezébe veszi az egyiket és üvölteni kezd, hogy mégis ki adott engedélyt arra, hogy a kislányáról fotót készítsünk?! Pista nyugtatgatni próbálja, hogy inkább legyen büszke arra, hogy a kislánya milyen szép a képen, de ehelyett karöltve a nagy fejűvel követelik, hogy fizessünk.

- Ha nem fizettek, levágjuk a fejeteket. Ez a shuarok földje. Ha valaki nem tetszik nekünk, annak levágjuk a fejét - harsogják ránk mutogatva.

Ekkor odalép José Manuel felesége (aki mindeközben a hátunk mögött kiseperte a későbbi alvóhelyünket) és annyit súg a fülembe, hogy tegyem le a 150 dollárt az asztalra. Megfogadom a tanácsát és a nagy hangzavar közepette előveszem a pénzt. Hirtelen csend támad. José Manuel a kezébe veszi a zöldhasúakat, Juan Ramos pedig csak ennyit kérdez az összegyűltektől:

- Kell a pénz vagy sem?

A nagy fejű legyint egyet és így szól:

- 150 dollár. Mi az? Alig jut fejenként 2 dollár.

Végül én zárom le a vitát azzal, hogy:

- A 150 dollár nem arról szól, hogy ezt a falu szétosztja a tagjai között. Pár hét és bevezetik az áramot. 150 dollárból a falu három havi számláját tudja úgy fizetni, hogy senkinek nem kell a pénztárcájába nyúlnia.

Ismét csend támad, amit újfent José Manuel felesége tör meg:

- Mit szeretnétek vacsorára? Palmito és hal jó lesz?

Hirtelen mindenki szívéről leesik a kő. A miénkről azért, mert nem vágják le a fejünket, a két jómadár kivételével a többiekéről pedig azért, mert végre véget ért a felesleges szájtépés. José Manuel odalép hozzám:

- Ne haragudj, Andrés! Nem gondoltam volna, hogy ilyen vita kerekedik ebből az egészből. Annak a két embernek az a baja, hogy tavaly nem náluk aludtatok. Azt hitték, hogy mi ezreket kerestünk azzal, hogy ti Erikával tavaly pár napot itt töltöttetek. Holnap, hogy megmaradjon a béke, hagyjátok el a falut.

Felállítjuk a sátrakat, közben megérkezik a palmito és a hal, majd megjelennek a falu asszonyai, hogy vásároljunk tőlük láncokat és karkötőket. A vita végeztével minden pont olyan, mint egy átlagos indiánfaluban.

A legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzsel, köretnek papa china és főtt banán

Mivel kifelé lóháton mennénk, hátasok után nézünk. Lovai csak Adriánnak vannak, aki gond nélkül fogad minket. Chichával kínál és úgy viselkedik, mintha egy órával korábban nem akarta volna levágni a fejünket. A pénz végülis pénz; 10 dollárért cserébe egész a kapisuni dombig kísér minket, José Manuellel közösen.

Egészen hihetetlen, hogy ez a közösség a civilizáció és a hagyomány határait milyen szélsőségesen hágja át. Egyik pillanatban az idegen fejét vennék, a másik pillanatban egy ló árán alkudozunk. Minden közösségi érdek csak addig áll fenn, amíg nem az egyének saját pénztárcájáról van szó. Így változik egy közösség életmódja pár évtized alatt vadászóból kapitalistává.

Persze érhet minket is vád, hogy minek megyünk ilyen helyre, ezzel is hozzájárulva egy indiánközösség "tönkretételéhez". Az áram azonban már be van vezetve, s az egyik srác már tavaly is laptoppal fotózta azt a vízesést, amit ezúttal nem láthattunk. A shuarokkal nehéz, nagyon nehéz, de biztos vagyok benne, hogy megyünk mi még Nantipba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Tavaly annak a Móricz Jánosnak a nyomába eredtünk, aki a magyarok gyökereit Ecuadorban vélte megtalálni. Így jutottunk el Coangosba és Nantipba, meseszép shuar falvakba. Idén egy Mirador csapattal vágtunk neki az esőerdőnek, de ahogy az egy rendes dzsungeltúrán lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Arra például nem készültünk fel, hogy a coangosiak tavalyhoz képest 9000%-kal emelik fel az áraikat. Igen, jól látod: 9000%-kal...

A kettővel ezelőtti bejegyzésünkben már írtunk arról, hogy a shuar önkormányzat vezetőjének röplabdamérkőzése miatt csak a titkárnővel tudtunk értekezni belépési engedély ügyében. Mert hogy a shuarokhoz csak úgy nem lehet ám bemenni, ahhoz muszáj beszerezni valamilyen firkálmányt az önkormányzattól.

Sucúába érve azonnal az iroda felé veszem az irányt, ahol a titkárnő közli - nem meglepő módon -, hogy teljesen kiment a fejükből a dolog, de mindjárt intéznek valamit. Az önkormányzat vezetője természetesen nagyon elfoglalt, de kézzel ír két sort, amiben engedélyezi csapatunknak a belépést Coangosba és Nantipba.

Csónakkal közelítjük meg Coangos faluját

Következő utam a rádióba visz, hogy újra az éterbe juttassam az üzenetet, miszerint Andrés és Erika a következő napokban egy kisebb csapattal Coangosba és Nantipba érkezik, és hogy Coangosból küldjenek lovakat értünk a folyópartra, ne kelljen a 20 kilós zsákokkal a térdig érő sárban hegynek felfelé baktatnunk. Megint lehúznak 5 dollárra, s én csak abban bízhatok, hogy ahogy két hete, most is bemondják a rádióba az üzenetemet, s hogy a falvakban valaki hallja is azt.

Másnap délelőtt érkezünk Yukiantzába, ahonnan csónakkal indulnánk Coangos irányába. A parton elkap minket a coangosi idegenforgalmi referens fia, hogy láthatná-e az engedélyünket. Átnyújtom neki, de ő csak rázza a fejét, hogy hol van a pecsét?!

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

- Nekünk ezt adta az önkormányzat - nyugtatgatom a kb. 18 éves srácot.
- Menjetek, majd édesapám tudja, mit kell tenni az ügyben.

Érzem, hogy valami gebasz van, így rákérdezek, hogy várnak-e minket lovakkal a parton.

- Nem várnak. Miért várnának?
- Bemondattam a rádióba kétszer is, hogy jövünk.
- Én nem hallottam semmit - veti oda a srác flegmán.

És valóban, a folyóparton sehol egy ló. Remek, indulhatunk neki az erdőnek teljes menetfelszereléssel. A tavalyi bejegyzésben már megírtuk, hogy milyen állapotban van az ösvény Coangosba. Na, azóta semmit nem javult a helyzet. A hegy tetejéig nincs egy kilométer a táv, mégis két órán át küzdünk vele. Mindenki nyakig sáros, esünk-kelünk, a zsákjaink úgy néznek ki, mintha moslékos vízben mosták volna ki őket. Szerencsénkre van velünk egy coangosi fickó is, aki benzint visz a falujába. Előreszalad és értesíti a falu lakóit, hogy érkezünk, így a dombtetőn megjelenik Alfonso és Elena a gyerekekkel és pár lóval. A zsákokat felpakoljuk a lovakra, mi pedig végre súly nélkül dagonyázunk tovább az iszapban.

Pista küzd az elemekkel

Az őserdei sárnak más a fizikája, mint az európainak. Ezt azt hiszem Pista barátunk tudná a leghitelesebben átadni, mivel legalább negyed óráig próbálja magát és gumicsizmáját kirángatni a mocsárból, amibe beletévedt. Segíteni nem tudunk neki, mert csak mi is beleragadnánk a szutyokba. Közben Alfonsót arról faggatom, hogy nem kapták-e meg az üzenetemet, hogy érkezünk.

- Nem. Semmit nem mondtak be a rádióba, pedig egész nap szól minden házban. Ha bemondták volna, tudtunk volna rólatok.

Gyerekportré Coangosból

Pompás. Kétszer fizettünk 5 dollárt a nagy semmiért. Alfonso ismét rendelkezésünkre bocsátja az egykori egészségházat, amiben sátrat verünk, majd egy óra múlva megjelenik a falu turisztika referense, az apja annak a srácnak, aki még Yukiantzában leellenőrizte az engedélyünket. Ő is rázza a fejét:

- Ez nem hiteles. Ezzel nem ereszkedhettek le a Tayosba.
- Nekünk ezt adták az önkormányzaton - védekezek.
- Nincs rajta pecsét, pecsét nélkül pedig nem mehettek le.

Vannak bizony szép indiánlányok

Emelt hangon kioktatom barátunkat, hogy nem az én hibám, hogy az önkormányzat trehány és elfelejt pecsétet nyomni a papírra. Az akció sikeres, végül rábólint a dologra, de az engedélyünket zsebre vágja, hogy ezt megbeszéli majd Sucúában a nagyfőnökkel.

- Írok nektek egy hiteles engedélyt, azzal lemehettek a barlangba.

Az egész procedura egy ökörség, mert ezt a papírt azért írja, hogy ő maga elfogadja azt. Persze nem lepődöm meg, mert aki a shuar életfelfogásban logikát keres, az nem teljesen ép.

Hivatalos eljárás coangosi módra

Egy ezer éves kiszuperált írógépen áll neki a dokumentum megírásának. A rugó rég eltört a gépben, így a henger nem ugrik vissza. A találékony indián simán megoldja a felmerült problémát; egy elhasznált biciklibelsőt szegelnek a hengerhez és az asztalhoz, így válik ismét húzhatóvá az irófej.

- Kész! Itt kell aláírni - mutat a pontozott vonalra - Ez így 1800 dollár lesz.

Kikerekedik a szemem.

- Mi 1800 dollár?
- Hát az engedély, hogy lemehettek a barlangba.
- 1800 dollárt kérsz egy félnapos kirándulásért?
- Igen. Ez az ára. A lovak nincsenek benne.
- Már ne haragudj, de tavaly 20 dollárt kértél a leereszkedésért.
- Igen, de most én írtam az engedélyt, és most ennyi az ára.

Egyszerűen kiröhögöm a fickót és kimegyek a szobából, amibe eddigre a fél falu összegyült.

- Mi 1800 dollár nektek, gringóknak? - kérdezi az egyik öreglány felszegett orral.

A gyerekek még jópofák Coangosban

Nem tudom mi ütött a coangosiakba. Tavaly még jó fejek voltak, idénre azonban mind meghibbant. Az egyedüli fickó, aki rázza a fejét, Alfonso. Miután szétszéled a falu és eltűnik a főokos is, odalép hozzám szállásadónk:

- Ezek nem normálisak. 1800 dollárt az egész falu nem keres egy év alatt, ő meg egy nap alatt akar rólatok ennyit lehúzni.
- San! Találjunk ki valamit.
- Ne aggódj, Andres! Van ide egy órányira egy másik barlang. Lemenni nem tudunk, mert nincs kötelünk, de elviszlek titeket, csak várjuk meg, amíg mindenki lenyugszik.

Szerencsére a csapat sem mérgelődik sokat a dolgon, érzi, hogy az egész a lehúzásról szól. Végülis mindegy, hogy a Tayos melyik bejáratához megyünk. Móricz János is azt állította, hogy a fémkönyvtárat nem a főbejáraton keresztül lehet elérni.

Irány a Tayos-barlang ismeretlen bejárata

Felnyergelünk pár lovat és nekiindulunk az erdőnek. Háromnegyed óra múlva annyira sűrűvé válik a dzsungel, hogy kikötjük a lovakat és gyalog megyünk tovább. Negyed óra múlva már ott állunk a Tayos másik bejáratánál.

- Ezt a járatot pár éve fedeztük fel - kezdi Alfonso - Tavaly tartottak nekünk itt barlangászok képzést, miként kell leereszkedni a köteleken, de sajnos azokat nem hagyták itt nekünk.
- Milyen mély? - tesszük fel együtt a kérdést a csapattal.
- Nem tudom. Nem annyira mély, mint a Tayos, de ez is nagyon mély.

Eri az esőerdő közepén

Végülis jól sült el a dolog. Leereszkedni ugyan ezúttal sem sikerült a Tayosba, de legalább tudjuk, hogy a Föld állítólag második leghosszabb barlangrendszerének nem csak egy bejárata van.

Visszafelé meglátogatjuk José Bajarét, aki elindított minket a nyomozásban, merre keressük Juan Ramost, Móricz egykori vezetőjét. Az öreg nagyon megörül, mikor megpillant minket, azonnal banánnal és bagoával kínálja az egész csapatot.

A Tayos-barlang nem ismert bejárata

Szívesen mesél a fiatalkoráról és Móriczról, de semmivel nem tudunk meg többet, mint tavaly. Rákérdezünk a bélákra, a shuarok állítólag azon titkos csoportjára, akik tudják, merre van a fémkönyvtár. A bélák jellemzője az arctetoválás, ami Josénak is van, de semmilyen titkos csoportól nem tud.

- A bélák shuarul shiripik - kezd bele egy zavaros történetbe José - Ők hozzák a vizet és a fát. Egyetlen béláról tudok, aki akkora, mint egy gyermek. A barlangban él, ott találtak rá.
- Ember?
- Igen. De olyan, mint egy szobor. Kőből van.

José szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermek

Nem tudom összerakni a képet, de abban biztos vagyok, hogy José a bélákat nem tartja titkos csoportnak. Hogy ez a gyermekméretű emberi szoborlény micsoda vagy kicsoda, nem tudom. Többeket kérdeztünk róla, de senki nem ismerte a sztorit. A bélák legendáját tehát sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, csak azt, hogy a coangosiak nem hallottak róla.

Délután kiürül Coangos. Állítólag pedagógus nap van a szomszéd faluban, így a gyerekeken és Josén kívül mindenki odatart. Alfonso és Elena is eltűnik, mi meg ott maradunk kaja nélkül a fiatalokkal. Egyik csapattársunk, Peti, unalmában frizbizni tanítja a gyerekeket, ami annyira megtetszik nekik, hogy végül ott hagyjuk ajándékba, hadd játszanak vele. Korgó gyomorral tesszük el magunkat éjszakára.

Búcsú Coangostól

Másnap elbúcsúzunk Cangostól. Alfonso és Elena az éjszakai chicházás után kissén fáradtan kísér le minket a folyópartra. Szerencsére kapunk pár lovat a cuccoknak, így csak magunkat kell ismét átvonszolni a sártengeren. Cristóbal, a csónakos rendesen megvárat minket. Több mint három órán át ücsörgünk az erdő szélén, mire végre megjelenik, de közli, hogy neki most melósokat kell vinnie a készülő vízlépcsőhöz, majd jön. Újabb másfél óra telik el, mire végre csónakba ülhetünk. Barátunk időzítése tökéletes, mire elindulunk, ömleni kezd az eső. Legalább kimossa a sarat a ruhánkból.

A Tayosba nem jutottunk le, a bélákról nem tudtunk meg semmit, a végén pedig jól szétáztunk, de úgy vélem, a csapat egyetlen tagja sem bánta meg a Coangosban eltöltött két napot. Irány Nantip, már engedély nélkül, mert a falu főokosa zsebre vágta azt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nincs turista Ecuadorban, aki ne ülne be egy lodzsba pár napra, hogy langyos sörrel a kezében fán ülő majmokat bámuljon. Mi sem vagyunk kivételek. Több száz dollárunk ugyan nincs a mulatságra, de aki keres, az talál. Rálelünk egy olyan szállásra, ahol alig 10 dollárért cserébe mindent látunk, amit csak látni lehet a Rio Napo ezen szakaszán. És még sörre is futja...

Tenában a kora reggeli órákban felszállunk egy buszra, ami a Rio Napo partján fekvő, omladozó házakból álló Ahuano ágrólszakadt faluja felé tart. Az LP szerint a faluban található La Punta kikötő a gyűjtőhelye azoknak a csónakoknak, amik a part menti, csak vízen megközelíthető őserdei falvakba szállítják utasaikat. A kikötőben néhány 8-10 ember szállítására alkalmas, ideiglenes tetővel ellátott facsónakot ringat a víz. Egyikük éppen indulásra kész, öt helyivel a fedélzetén. A csónakos bütyköl valamit a motoron, amikor megérkezünk és kérdésünkre, hogy mennyiért vinne el minket a Runa Huasi lodzsig, félvállról odaveti borsosnak tűnő árajánlatát:

- 30 dollár.

Ilyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio Napón

Sokaljuk, így alkudozni kezdünk, ami elég simán megy; végül 20 dollárban egyezünk ki, kettőnkre.

Ecuadornak ezen a vidékén nem ismeretlen fogalom a turizmus, és akit a sors a munkája során gringókkal hoz össze, az nem csak az árát kéri meg, de úgy is viselkedik velük. Az alig több mint fél órás csónakutunk során vagy féltucatszor kötünk ki a part menti dzsindzsában csak azért, mert valaki a hajóból majmot, tukánt, gyíkot, vagy dzsungelcsirkét vél felfedezni a fák vagy bokrok ágai között. A motor leáll, s ahogy a folyó vize ki-kidobja a partra a csónakot, az az érzésem támad, hogy a majmok mindjárt beugranak mellém a csónakba.

Ilyesmi jófejeket fotózunk a csónakban ülve

Temérdek állatfotót lövünk, miközben az utasok ahelyett, hogy elküldenének melegebb éghajlatra, hogy miattunk kell folyton vesztegetni az időt, átmenetileg zoológussá lépnek elő és lelkesen mesélik, hogy éppen mit látunk.

A képen el van rejtve egy kajmán

Kikötünk. A csónakos int, hogy mi ketten megérkeztünk. Adrianért, a lodzsot üzemeltető srácért kiált, majd visszapattan a csónakba és mire a fiatal srác előtűnik a sűrű dzsungelből a csónak már messze jár. Adrian nagyon vicces látvány, leginkább azért, mert zsemleszínű kölyökkutyája és tenyérnyi szürke csirkéje nélkül egy tapottat sem tehet. A csirke annyira közelébe akar férközni, hogy minden harmadik lépésnél majd keresztülesik rajta, néha fel is rúgja szegényt. Ilyenkor a csirke bukfencezik párat a sárban, majd felpattan és újra a lába elé szalad. A mókás társaság hármasban kísér fel bennünket az erdőben megtisztogatott táborhelyre, ahol néhány nádtetővel ellátott teraszos, szép, de a sok csapadéktól belül nyirkos faház fogad. Lepakolunk az egyikben.

A 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsen

A Runa Huasi lodzstól ösvény vezet a 20 percnyi gyaloglásra található AmaZoonico állatmenhelyre, ami illegális állatkereskedőktől és egyéb illetéktelen személyektől elkobzott vadállatoknak ad otthont, amik vagy sosem éltek vadon, vagy annyira régen, hogy már nem tudnak önállóan életben maradni, ezért nem lehet őket szabadon engedni. Az ösvény csúszós és sáros a gyakori csapadék miatt, de azért járható és úgy fél óra dagonyázás után meg is érkezünk. A park bejáratát két nagy kutya őrzi, így kis híján kutyavacsorává leszünk, de szerencsére a nagytesű parkőrök ideges ugatására gyorsan felfigyelnek a parkban dolgozó önkéntesek és elénk sietnek.

Az ösvény elbírna egy nagytakarítást

A park közepén egy meglehetősen rossz állapotú faház áll néhány rozoga ággyal. Azoknak a német és svájci önkéntesnek az átmeneti szálláshelye, akik az állatokat gondozzák.

Egy német srác vezet végig a parkon az állatok között. Nagyon tájékozott, minden állat történetét lelkesen meséli el. A fákon majmok ugrabugrálnak szabadon, a köveken teknősök sütkéreznek, a tóban vízidisznók lubickolnak, másutt tapírok, ocelotok bújnak elő, sőt a végén még egy tekintélyes méretű óriáskígyó is előkerül. Bekukucskálok a parkot szegélyező kerítés csöveibe és tenyérnyi madárpókok hozzák rám a frászt.

Egyike az AmaZoonico jófejeinek

Az AmaZoonico szellemiségének megfelelően az itt otthonra lelt vadállatok olyan módon élhetnek, ami a lehető legközelebb áll a természetes életmódjukhoz. Az ocelotoknak például kis ketrec helyett akkora elkerített rész jutott, amit joggal erdőrészletnek is nevezhetnénk. Nagy mázlink van, mert épp eljött az etetés ideje, ezért ahelyett, hogy elrejtőznének, mindkét ragadozó a kerítés mellett játszadozik egymást kergetve és pofozva, akár két meglett házimacska. Egy-egy megkopasztott véres csirke a mai menü, amit két önkéntes áthajít a kerítés túloldalára és amit a két pajtás másodpercek törtrésze alatt marcangol darabokra.

Azért erre a képre kellett várni egy keveset

A következő körülkerített részen Marco, a barnásszürke csuklyásmajom lakik, de csak távolabbról nézhetem, mert állítólag, ha nőt lát, erős párzási kényszer tör rá. Rendszeresen molesztálja a német lányönkénteseket is. A fekete hosszú hajúakra viszont pikkel, őket általában megtépi.

Némelyik majom furcsán viselkedik a parkban

Elhagyjuk az AmaZoonicot és a térdig érő sárban átevickélünk egy luxuslodzshoz, hogy a szállásárak felől érdeklődjünk. A lodzs varázslatosan szép, bárral és étteremmel van felszerelve és minden egyes bútordarab mesteri faragvány is egyben. Meg is kérik az árát. Egy egyszerű faház két ággyal több mint 100 dollár éjszakánként. Hát nem itt alszunk az tuti, de azért egy sört megiszunk, majd visszatérünk a 10 dolláros Runa Huasi lodzsra, ahol egyébként nincs okunk panaszra.

Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!

Az este nagy része láblógatással telik, igazi paradicsomi környezetben. Az erdő elképesztő hangosan éli a maga éjszakai életét és az a érzésem, hogy sötétedés után minden ízeltlábú, sőt még az öszes béka is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy valami vicces hangot hallasson. Nincsen áram, Adrian vagy 20 gyertyát gyújt meg a teraszon a függőágyak körül és csak a temérdek vérszívó tart vissza attól minket, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltsük, na meg az a trópusi felhőszakadás, amiből hajnalban olyan mennyiségű csapadék hull alá, hogy reggel egy kisebbfajta Balatont vélek felfedezni az házunk ajtaja előtt.

Hála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőben

Még alig kel fel nap, amikor Adriantól búcsút veszünk. A csónak rendszerint a kora reggeli órákban halad el a folyónak ezen a szakaszán és biztosak akarunk lenni benne, hogy nem nélkülünk fog távozni. Már háromnegyed 7-kor a kikötésre alkalmas tenyérnyi kis partszakaszon toporgunk a hajnali harmattól és esőtől nyirkos fák között. A csónak megérkezik és készségesen felvesz minket, azonban ezúttal nem Ahuano falujáig szállít, mert a csónakosnak támad egy jobb ötlete. Ismerjük már ezeket a "jobb ötleteket", amikből ritkán szokott jó kisülni, de most mégis bedőlünk neki, és hagyjuk, hogy Puerto Barantillánál tegyen partra minket. Ez a partszakasz épp olyan dzsungeles mint ahol a Runa Huasi lodzs állt, csak épp a part menti ösvény egy szélesebb úthoz vezet, ahol nagyjából fél óránként nagy csirkebuszok közlekednek. Ez idáig nem is hangzik rosszul. Nagy vígan leintjük az elsőt, de az lassítás nélkül továbbhajt. Aztán épp így tesz a második, meg a harmadik is, míg végül Endre kitér hitéből és dühében a következő előtt széttárt karokkal keresztbeáll az út közepén. A sofőr kénytelen lassítani, de kiderül, hogy még az ablaktörlőn is utasok lógnak, így egyetlen plusz utast sem tud már elvinni.

Puerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfelé

Egyéb opció híjján gyalog eredünk a nyomába. Szemerkél az eső, így bő két óra múltán bőrig ázva, farkaséhesen érünk ki az erdőből Campo Cochába, ahol sikerül egy kis olajos halat vásárolnunk reggelire. A rossz hír, hogy itt sem áll meg egyetlen busz sem. Nem lehet 50 kilométert legyalogolni, így várunk. Fél óra múlva érkezik egy fát szállító kamion, aminek sofőrje örömmel felvesz bennünket és a misahualli elágazásig szállít. Innen újabb 30 perc gyaloglás vár ránk Misahuallig. Nagyon kedves trópusi városka, ahol a főtéren szabadon garázdálkodnak a kisebb-nagyobb csuklyásmajmok.

A főtéren végre sikerül buszt fognunk, ami elvisz a Cascada de las Latas bejáratához. Mire megérkezünk, annyira kimerültnek érzem magam, hogy a maradék oda-vissza másfél órás sétát a vízeséshez nem vállalom és a fotózást Endrére bízom. Amíg megfordul, addig kiszedem az erdőben szerzett jókora kullancsot a lábujjaim közül.

A Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélni

A délutáni órákban egész könnyen fogunk kocsit Tenáig, ahol felvesszük a csomagokat és meg sem álluk Puyóig, ahonnan már csak néhány óra Quitó és kezdődhet a következő Mirador dzsungeltúra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!