MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Roraimáról és az odavezető útról már írtunk korábban, de egy évvel a tavalyi túra után ismét nekivágtunk Venezuela és talán Dél-Amerika legszebb hegyének. A sok előzetes probléma ellenére sikerült elérnünk a csúcsot, s ott olyan látványban volt részünk, amilyenben tavaly nem. A Roraima megmászása minden utazónak kötelező egyszer, de valószínűleg ez lesz az a hegy, aminek sokadik alkalommal is szívesen vágsz majd neki. Ezúttal a sztorit nem írjuk le, mert az ösvény a Föld legöregebb hegyén nem változik, viszont megosztjuk veletek a túrán készült legjobb képeket. Öt fős csapatunk minden tagja elérte a csúcsot, ezúton is gratula nekik. Ne csak álmodozz, vágj neki a Roraimának!

Túra a végtelen Gran Sabanán keresztül a Roraima lábához

A Kukenán fenséges sziklaként tekint le a forró szavannára

A hordárok megpihennek

Sátorállítás, háttérben a Kukenán tepui

Kukenán a hajnali napfényben

A Roraima túrát a szomszédos és fotogénebb Kukenánnal adják el

Eső után a 600 méter magas Kukenán-vízesés fenséges látvány

Ebéd a csúcstámadás előtt

Ezt csak fotózni lehet

Az utolsó lépések a csúcs előtt

A Hotel névre keresztelt sátortábor

A Roraima egyetlen őshonos madara, a kolibri

A tápanyagszegény talaj miatt a növények jó része húsevővé vált

Nem könnyű utat találni az ezernyi patak között

Van ennél szebb fotós álom?

A túlvilág kapujában

A világ legszebb helye

Ködben úszó tepuik

Közel két tucat vízesés táplálja Guyana folyóit

Misztikus vidék

Amit egyszer mindenkinek látnia kéne

A túráról egyik túratársunk összeállított egy remek videót, ahol még ennél is több képet láthatsz a Roraimáról és a Gran Sabanáról. Nézd, majd dönts úgy, hogy Te is nekivágsz Venezuela és Dél-Amerika legnagyobb természeti csodájának!

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy négy fős csapatot kell feljuttassak a Roraima tetejére, valamint körbekalauzolni őket az Akopán tepuinál és az Angel-vízesésnél. A tepuikról már írtunk tavaly hosszabban, ezért most nem az élményeket készülök leírni, hanem azt a lehetetlen szituációt, amibe a csapattal kerültünk több alkalommal.

Ciudad Bolívárból egy éjszakai busszal utazunk a Gran Sabanára. Tudom jól, hogy több katonai ellenőrzőponton kell átjussunk, ami nem ígérkezik könnyű feladatnak a csapat teljes költségvetésével. A hiperinfláció hatására 4000 dollár pontosan két és fél kiló bolívárt nyom, térfogata pedig egy kis hátizsák több mint fele. Ha a guardia ennyi pénzt talál nálam, biztosan nem úszom meg a lenyúlást, de bízok a szerencsében, ami ezúttal azonban nem mosolyog rám.

Utcakép Ciudad Bolívárban

Hajnali kettőkor - Tumeremo után picivel - az egyik ilyen pontnál leszállítják az egész utazóközönséget csomagellenőrzés ürügyén. A nőket és a férfiakat külön sorba rakják, de csak a férfiakat viszik be egy kis kabinba, ahol fegyverrel nyakig felszerelt katonák nézik át a csomagjaikat. A helyiekkel nem sokat vacakolnak, azonban velünk annál többet. Csapatom tagjaival kb. tíz percet foglalatoskodnak, velem, mint túravezetővel azonban vagy fél órán át kekeckednek. Hátraállítanak, s kezdik kipakolni a zsákomat. A laptopot, a fényképezőt és a könyveket sorban a kezembe adják, majd rálelnek a bolívárokkal teli dobozra. Mikor összenéznek, már sejtem mi következik.

- Látom, van itt pénz - veti oda az egyik rohadék, miközben elkezdi számolni, mennyi is van nálam.

Közben a másik katona is előkap egy köteg bolívárt és pörgetni kezdi az ujjai között. Azt veszem észre, hogy a kötegekből simán lehúznak bankókat és tömik be a zsebükbe. Lerakom a kezemben tartott cuccokat, benyúlok az egyik zsebébe és kihúzom a pénzemet. A harmadik katona visszaránt, s akinek a zsebéből kivettem a pénzt, fejhangon üvölteni kezd.

- Mit képzelsz, gringó?! A guardia zsebében kotorászol?
- Az az én pénzem, köcsög! Nincs jogotok a pénzemhez nyúlni - üvöltök vissza.
- Mi vagyunk a guardia, nekünk mindenhez van jogunk - fenyeget meg pénzemmel a kezében.

Ekkor a másik kikaparja a zsákom aljából a megmaradt pár száz dolláromat és szétszórja a földön.

- Szedd ösze, gringó! - veti oda takony módon.

Megalázkodva letérdelek és szedem össze a dollárt, közben azt nézve, mennyit nyúlnak le a bolívárból. Látom, hogy marokszám dugdossák a zsebükbe a pénzemet. Felpattanok, félrelököm őket, kikapok mindent a kezükből és csak úgy beszórok mindent a zsákba.

- Nem guardia vagytok, hanem egy mocskos, tolvaj banda - vetem oda ugyanolyan takony módon, ahogy ők felelgetnek nekem.
- Mit képzelsz, gringó, kivel beszélsz? - állják el az utamat a kijáratnál.
- Három senkiházival. A guardia feladata a biztonság fenntartása lenne, nem pedig a turisták meglopása - próbálom magyarázni a hivatalból kiszabott munkakört.
- Ugye nem akarod, hogy véletlenül kokaint találjunk a zsákodban? - jön az újabb fenyegetés.

Félrelököm őket és kilépek az ajtón. Hátulról megfogja a vállamat az egyik és visszafordít. Várom, hogy bemos egyet, de ehelyett kezet nyújt felém:

- Jó utat, gringó! - veti oda gúnyosan.
- Rohadék, rabló banda - ütöm félre a kezét és loholok a buszhoz, ami fél órája csak miattam várakozik.

A Gran Sabana végtelen pusztasága

A busz továbbáll, később pedig kiderül, kb. 6000 bolívárt, úgy 150 dollárt loptak el tőlem. A kolumbiai határvidéken legalább szemtől szembe közölte a guardia, hogy mennyit kér, most azonban simán kiraboltak, amire soha nem gondoltam volna.

San Francisco de Yuruaníba érkezvén Omar barátom közli velem, hogy van egy kis gond. Nincs kocsi, ami Paraitepuiba vinne minket, mert ami működik, annak nincs benzinje, amelyiknek meg van benzinje, az nem működik.

- Szívjuk át egyikből a másikba a benzint - vetem fel a triviálisnak tűnő megoldást.
- Nem lehet. Akié a benzin, az nem adja, mert Santa Elenában zárva van a benzinkút és fél, hogy üzemanyag nélkül marad - replikázik Omar.
- Miért van zárva?
- Mert lassan egy hete nem érkezett benzin a városba. Cukrot, lisztet és tejet sem tudtam venni. Nincs semmi Santa Elenában, mert a tüntetők lezárták a várost. Az elmúlt hetekben öt embert öltek meg, többek közüllük állítólag az ellenzéket támogatta pénzzel.

San Francisco végében látom, hogy várakozik egy kisbusz. Odaszaladok. Egy fiatal dán csapat az, akik helyi kalandirodával próbálnak nekimenni a Roraimának. Elmagyarázom a szitut, de közlik, hogy nekik is csak annyi benzinjük van, hogy ma még lemenjenek Santa Elenába kaját vásárolni, és nem több.

A végén csak elindulunk a Roraimához

- Nem tudtok Santa Elenába bejutni, blokád alatt van. Nálunk van valamennyi kaja, ha adtok benzint, adunk zöldségeket és tésztát - próbálok bizniszelni.

A Puerto Ordazból érkező guide vakarja a fejét, ő sem számított arra, hogy Santa Elena le lesz zárva. Számolgatunk, de sehogy nem jön össze a dolog. Mi hordárokkal együtt nyolcan vagyunk, ők sincsenek kevesebben, ha a fejadagot lefelezzük, valószínűleg nem jutunk fel a tepuira.

- Omar! Mi a helyzet San Ignacióval? Ott nincs autó? - próbálom menteni a menthetetlent.
- Elmehetek motorral, ha gondolod.
- Gondolom.

San Ignacio csak 10 kilométerre van, ennyi benzint sikerül szereznünk a faluban. Omar eltűnik a messzeségben, mi a csapattal pedig várunk. Két óra múlva megjelenik egy teherautó, a platón Omarral. Megmenekültünk. Ha csúszunk is egy napot, de legalább útra kelhetünk. Hátrahagyjuk a csalódott dán csapatot, akikkel aztán a tepuin sem találkozunk; kaja hiányában valószínűleg feladták a Roraima megmászásának tervét. A hegyekben már minden úgy történik, ahogy történnie kell. A sok bénázásért cserébe olyan élményben van részünk a csapattal, amilyenben korábban még soha. Egy több órás eső után a Ventana névre hallgató természeti képződménynél még Omar is felkiált:

- Ilyennek a Roraimát még én sem láttam soha. Gyere Andres, ezt nézd meg!

Kint állunk a tepui szélén, előttünk pedig Guyana esőerdői, aminek folyóit az eső után közel két tucat, ötszáz méteres vízesés táplálja. A felszálló pára és a nap hatalmas szívárványt képez a Roraima és a Kukenán közé. Ennél szebbet még életemben nem láttam.

A látvány, amiért megéri küzdeni

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A venezuelaiak nem ismerik a folyón közlekedést, ennek hála két és fél napon át utazom a Los Llanosról Ciudad Bolívárba. A vidék felejtős, viszont hol máshol foghatna ki az ember egy félkarú részeg sofőrt, mint itt. Ezt is túléltük...

A Hato El Cedral bejáratánál várakozom. Egy óra is eltelik, de busz nem érkezik Elorza irányából, így összeszedve minden bátorságomat, leszólítom a nem messze posztoló guardiát, nem vinnének-e be a közeli Mantecalba. Meglepetésükben, hogy egy gringó fuvart kér tőlük, beszállnak a dzsipbe és intenek, hogy üljek hátra. A húsz perces út alatt jól kifaggatnak, hogy mit keresek errefelé, és hogy mi a véleményem a politikai helyzetről. Nem rejtem véka alá a mondandómat, felvilágosítom őket, hogy kollégáik a határ mentén mekkora szemetek és mit művelnek a turistákkal.

- Sok pénze van a turistáknak, nekünk meg semmi. Ezért van minden - védekeznek.
- Nem a turista hibája, hogy a bolívár nem ér semmit - replikázom.
- Az USA hibája és azé a féreg Caprilesé. Ők teszik tönkre az országunkat.

Nem akarok vitázni, pláne nem a guardiával, így megköszönvén a fuvart Mantecalba, kiszállok és várok egy buszt. Nemsokára meg is érkezik, de így is éjszaka érkezem meg San Fernando de Apuréba. Kihalt, tök sötét utcákon át jutok a belvárosba. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, a venezuelai nagyvárosokban napközben sem vagy biztonságban, nem hogy este 9-kor. Szállót alig találok, mert valamilyen politikai gyűlés miatt minden szoba foglalt. Végül sikerül kifognom egy hotelt 350 bolívárért, vacsorára pedig marad a jól bevált perro caliente, vagyis hotdog.

San Fernando a Los Llanos legnagyobb városa, s pont olyan, mint amilyennek az ember elsőként gondolja. Forró, párás, retkes és nagyon csúnya. Nincs miért sok időt itt tölteni, s miután megtudom, hogy csónakkal nem jutok el Caicara városába, kibaktatok a pályaudvarra és irány észak. Ciudad Bolívárba igyekszem, mert ismét nekimegyünk a Roraimának és a tepuiknak egy csapattal, de most, hogy így esett, megpróbálok előtte eljutni a Hato La Féhez.

Hiába szállok le a buszról, a hato zárva tart, csak hétvégente nyit ki a lovagolni vágyó gazdag venezuelaiak kérésére. Buszom közben elmegy, így marad megint az autóstop. A közeli katonai ellenőrzőponthoz sietek, mert ott legalább van árnyék. Rájöttem, hogyha én kezdeményezem a beszélgetést a guardiával, akkor átsiklanak az olyan kérdéseken, hogy mennyi pénz is van nálam. Egész segítőkészek, még kocsit is fognak nekem.

Egy idősebb fickó dzsipjébe kapok bebocsátást. Kiderül, hogy a fia Kanadában dolgozik, a lánya pedig Németországban a Reuters munkatársa, de most kérte áthelyezését Rióba, mert Brazíliában majdnem kétszer annyit kereshet, mint Európában(!!!).

- Nézd meg ezt a képet! - veszi elő a telefonját - Ez a fiam, Kanadában egy nagy szupermarket vezetője. Nézd meg, mi van a kezében! Venezuelai tej. Itt meg nem lehet kapni, sorban kell érte állni. Ez az ország egy vicc.

Újonnan szerzett barátom annyira ki van akadva a szocialista vezetésre, hogy az egy órás út alatt nem is tud másról beszélni, csak hogy Maduro mekkora egy balfék. Calabozóban tesz ki a terminálon, ahol fogok egy por puestót és egy térképeken nem jelölt faluba, El Sombreróba igyekszem. A települést nem véletlen nem jelöli semmi, mivel nem áll másból, csak egy benzinkútból és egy aljas ivóból.

Véletlenül pont ez előtt az ivó előtt gyűlnek a népek, hogy egy por puestót megtöltve erre-arra utazzanak. Tíz percet sem várakozok, befut az én roncsom is. Oldalsó ablakok nincsenek, sárhányó és lökhárító valószínűleg soha nem is volt, de a legaljasabbúl mégsem a kocsi, hanem annak sofőrje néz ki. Az egy dolog, hogy retkes, mint egy szénbányász, még azt is elnézem neki, hogy nincs egy karja, de azt nehezen emésztem meg, hogy úgy be van baltázva, hogy alig áll a lábán. Mutatjuk is neki hárman, kik a fuvarra vártunk, hogy ne mászkáljon, mert csak kárt tesz magában, inkább üljön szépen vissza a volán mögé. Persze hajthatatlan, két felest még betol az ivóban indulás előtt.

Nem szokott zavarni, ha részeg a sofőr, úgy vagyok ezzel, hogy aminek jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban fel nem foghatom, hogy a nem kicsit illuminált félkarú barátunk előzés közben az egyetlen megmaradt kezével miért a rádiót tekergeti, ahelyett, hogy a kormányt fogná?! Halálfélelmemnek másfél óra múltán vége, Chaguaramasnál a menet során egész kijózanodott Hook kapitány csak ennyit szól:

- Ennyi, nem tovább! Itt mindenki átszáll egy másik kocsiba, nem kell érte fizetni.

Egy újabb por puesto és máris Valle de Pascuában vagyok. Az út egészen idáig még a venezuelai átlagnál is rosszabb minőségű volt, elég annyit róla tudni, hogy a 2x2 sávos útból ma csak 2x1 sáv használható, mert a maradék kettőt benőtte a gaz.

Másnap az igen ocsmány Valléból El Tigrébe fogok egy por puestót, majd onnan busszal jutok el Ciudad Bolívárba. Két és fél napba tellett, hogy a Los Llanosról az Orinoco-partjára érjek, kb. 800 kilométert utazva, csak mert ezek az eszetlen venézek nem jöttek még rá, hogyha hajóznának a folyókon, akkor ezt az utat 8 óra alatt is meg lehetne tenni. Hogy mit kaptam cserébe? Gusztustalan városokat, igénytelen falvakat, megdöbbent, de segítőkész guardiát és egy fuvart egy félkarú, talajrészeg sofőrrel egy 40 éves Dodge-ban. Ezzel sem lettem kevesebb...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A legtöbb turista méregdrága package tour során lövi meg élete legjobb állatfotóját a Los Llanoson, pedig a vidék könnyen bejárható magánúton is. Hála a venezuelai kettős váltásnak ma fillérekből juthatsz olyan élményhez, amihez fogható kevés van a Földön. A Los Llanost államilag tenném kötelezővé a sárgolyó minden lakójának.

Guasdualitóból kelet felé veszem az irányt. A Los Llanos mélyére készülök, a Hato El Cedralhoz, mivel állítólag az ottani mocsárvidék a leggazdagabb vadban. Elsőként Elorza településére érkezem, ami még Guasdualitónál is magányosabb tehenész falu. A pályaudvar mérete és forgalma is mutatja, hogy a Llanos mennyire néptelen vidéke Venezuelának. Négy órát ücsörgök tétlen, mire egy szakadt Dodge végre hajlandó elindulni. Az út nyílegyenesen tart északnak, majd a semmi közepén szól a sofőr, hogy megérkeztem a célállomásra.

Több millió iguana él a Los Llanoson

A Hato El Cedral azon kevés óriás ranchek egyike, amik máig működnek. A közel egy tucat több tízezer hektár területű hatókat a vezetés az elmúlt tíz évben szépen államosította, de mivel fenntartani azokat nem tudta, így a többségüket rövid időn belül bezárta. A Hato El Cedral egyelőre túlélte a turizmus pusztító állami intézkedéseket, bár kérdés, meddig.

Madarászoknak egyszerűen kötelező

A bejáratnál két fiatal őr fogad, s mikor megtudják, hogy nincs semmilyen foglalásom, leültetnek egy kerti székre és várakozásra ítélnek. Már a bejáratnál feltűnik a temérdek állat, ami ezt a vidéket világhíressé tette. Számtalan madár röpköd mindenfelé, a fák tövében pedig százasával fetrengenek az iguánák.

A kapibarák, más néven vízidisznók a Los Llanos emblematikus állatai

Fél óra múlva érkezik egy csaj motorral, ő a hato üzemeltetője. Közli, hogy foglalás nélkül normális körülmények között nem fogadnak turistákat, de mikor meg tudja, hogy túravezető vagyok, azonnal nyitottá válik. Van hát igény a turizmusra. Egy teherautóval bevisznek a hatóra, ami jó hét kilométerre található a főúttól. A távot lassan tudjuk le, mert folyamatosan kerülgetni kell a vízidisznó csordákat, akik nehezen veszik rá magukat, hogy eliszkoljanak a kocsi elől.

A kapibaránál csak a kajmánból van több

Maga a hato egészen pofás, ráadásul megfizethető. Hála a fekete váltásnak az 1400 bolíváros (kb. 30 US$) szállásdíj három étkezéssel, egy dzsipszafarival és egy csónaktúrával nem rossz ajánlat, még ha háromszor annyiba is kerül, mint egy napi budgetem. Hatalmas légkondis szobát kapok óriási fürdőszobával. Bár egy renoválás ráférne az épületre, de messze ez a legjobb szálló, amivel az elmúlt hónapokban találkoztam. Nem mintha érdekelne a szálló minősége, mivel a Los Llanos nem a kényelemről, hanem az állatokról szól.

Ilyen képhez még szerencs sem kell

A hato körüli mocsarak több millió kajmánnak, annál is több vízidisznónak, közismertebb néven kapibarának az otthona. Itt is megszámlálhatatlan iguána sütkérezik a napon, a fekete íbisz seregek mögött szarvas csordák legelésznek. Itt-ott feltűnik egy jabiru, Dél-Amerika legnagyobb testű gólyája, felettük karakarák és egyéb sasmadarak köröznek. Naplementéig közel kétszáz képet lövök, születik olyan fotó, amin egyszerre nyolc fajta állat látható.

A szarvasok jól megvannak a kajmánokkal

Sokan a brazíliai Pantanalt tartják a kontinens legjobb szafarijának, de a Los Llanos fajgazdagságát látván nem tudom elképzelni, hogy ennél van jobb. Reggel sem változik a kép. Teherautóval járjuk körbe a hato környéki mocsarakat, ahol ismét temérdek kajmánt látunk, de sikerül olyan képet is lőnöm, amin sas ücsörög a kapibara hátán. A három órás teherautós szafari után - fájdalom -, de ki kell hagyjam a csónakázást, mivel indulnom kell Ciudad Bolívárba, hogy ismét tepuikat másszunk egy csapattal.

Nem mindennapi kép a Los Llanosról

Nem egész egy napot töltöttem el a Hato El Cedralon, s ez idő alatt több állatot láttam, mint az elmúlt egy évben szerte Dél-Amerikában. Egészen biztos, hogy ide még visszatérek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Los Llanos elsőre egy unalmas füves pusztaságnak tűnik, de ahogy mélyebbre hatol az ember a semmiben, úgy fedezi fel a síkság szépségeit. Guasdualitóig nekem az emberek közvetlensége jutott, s még azt sem bánom, hogy a politikáról kell vitatkozni.

Eri egy rövid időre visszautazik Európába, s mivel a CADIVI miatt az összes repülőjegy elfogyott Caracasból, így kénytelenek vagyunk Kolumbia felé kanyarodni. Egy igen hosszú és unalmas buszúttal Vigiában kötünk ki, a Maracaibo-öböl déli csücskében, s hogy kicselezzük a guardiát, nem San Cristóbal, hanem San Pedro felé kanyarodunk. Az este 6-os busz Vigiából azonban még 8-kor sem akar elindulni, így úgy döntünk, nem aszalódunk tovább a járművön és szállás után nézünk Vigiában.

Ritkán bízom rá magunkat taxisra, de Vigiát egyáltalán nem ismervén kénytelenek vagyunk a sofőrre hagyatkozni. Ilyenkor a legjobb, ha olyan fickó kocsijába szállsz be, akiről nem feltételezed, hogy ártani tudna neked. A taktika ezúttal is bejön, így kötünk ki egy útszéli motelben, ami olcsó, kényelmes és még az internetet is ismerik. Vigiát nem véletlenül nem ejtik útba a turisták, mivel a világon nincs itt semmi. Este sétálunk egyet a főút mellett sorakozó boltok között, közben legalább féltucatszor mondjuk el minket megszólító fiataloknak, hogy Magyarország nem az USA-ban van, és hogy Európa nem kizárólag Spanyolország, hanem van ott több ország is.

Másnap San Pedro felé kanyarodnánk, de reggel nincs busz (az este 6-os járat ezek szerint csak elindult valamikor). Nincs mit tenni, San Cristóbalnak kell mennünk, újra kitéve magunkat a guardia szemétkedésének San Antoniónál. Szerencsénkre csak kétszer futunk bele ellenőrzőpontba, egyszer San Cristóbaltól nem messze, másodszor San Antonio előtt. Meglepő módon egyik alkalommal sem foglalkoznak velünk, sokkal inkább azzal, hogy a helyiek mit akarnak átcsempészni a határon. Az első megállónál felpattan egy katonalány, s csak annyit kiált bele a levegőbe:

- Ha összedobnak 500 bolívárt, nem szállítunk le senkit és nem vizsgáljuk át a csomagjaikat!

Egy fokkal jobb annál, mint mikor bezártak pár hete egy kabinba s azzal fenyegettek, hogyha nem fizetek, bizony lecsuknak 24 órára. Eleget loptak már tőlünk, nagyvonalúan megengedjük, hogy ezúttal a csempészek perkáljanak. A második megállónál, 30 kilométerrel lejjebb, már nem ilyen talpraesettek a katonák. Nekiállnak kutakodni, de ezúttal is mázlink van; előttünk ül egy párocska két karton étolajjal, ami van akkora mennyiség, hogy helyettünk őket lopják meg.

Átkelünk a határon, ahol Eri másnap repülőre ül, én pedig visszatérvén Venezuelába elindulok Ciudad Bolívárba keresztül a Los Llanoson. Az ország legnagyobb pusztaságát Dél-Amerika legjobb állatlesének tartják, bár egyesek elé helyezik a Dél-Brazíliában nyújtózó Pantanalt.

A Los Llanosról három dolgot kell tudni. Elsőként azt, hogy a két Magyarország nagyságú terület Venezuela legritkábban lakott vidéke. Másodszor, hogy innen származik az ország minden pontján népszerű joropo muzsika, harmadszor pedig azt, hogy az itt élők egytől egyig a chávezi politika elkötelezett hívei.

San Antonióból próbálok busszal San Cristóbalba jutni, de ez nem megy könnyen. Bármelyik buszra is próbálok felszállni, a sofőr mutogat, hogy nem szállít gringókat. A negyedik busznál elegem lesz a megkülönböztetésből és rákérdezek, mégis milyen alapon nem hajlandó felengedni a járműre.

- A guardia az ellenőrzőpontnál kiszed, ha turistát lát a buszon. A gringók miatt rengeteget szoktunk késni, ami nem tetszik a helyieknek, ezért a busztársaság úgy döntött, nem fuvaroz turistákat - azzal csukná is be az ajtót, de feltartóztatom.
- És akkor én most hogy jutok el San Cristóbalba? - próbálok aggódó, de dühös fejet vágni.
- Bánom is én! Fogj taxit! - s kigurul a terminálról.

Hétről hétre egyre szimpatikusabb ez a Venezuela. Nincs mit tennem, mint tényleg taxit fogni. Mázlim van, egy srác éppen dolga végeztével San Cristóbalba tart, így aránylag olcsón megúszom a menetet, persze így is ötször annyit fizetek, mintha busszal mentem volna. A legnagyobb ellenőrzőpontnál kiszednek a katonák a kocsiból és bevezetnek abba a helyiségbe, ahol múltkor börtönnel fenyegettek. Ezúttal nem bízom a véletlenre a dolgot és nem engedem meg neki, hogy ő turkáljon a zsákomban. Elkezdek kipakolni a nagy zsákból, s közben folyamatosan dumálok hozzá, hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy a hátamon is van egy kis zsák, tele bolívárral. Megúszom a dolgot, tíz perc múlva ismét a taxiban ülök.

San Cristóbal pályaudvarán fogok egy buszt Guasdualitóba, amellyel jó öt órán át ringatózom végig a meglehetősen unalmas tájon. Errefelé még nincsenek vadállatok, sokkal inkább végtelen legelők és milliónyi marha. Öröm az ürömben, hogy itt legalább látok mezőgazdaságot, ami eddigi venezuelai utazásaink során nem volt jellemző. A buszon összeismerkedek Miguellel és Jaiméval, két Los Llanosról származó, de ma már az Andokban élő rancheróval. Látván, hogy tursita vagyok, nagyon kíváncsivá válnak politikai nézeteimet illetően. Elmesélem nekik, miként viselkednek ma a turistával az országukban, s hogy az elmúlt egy évben mennyit romlott a helyzet Venezuelában, s hogy ezt a fenntarthatatlan politika rovására írom. A fiatal srác bólogat, míg az idősebb Miguel a fejét rázza. Pont ugyanaz a történet, mint San Luísban a kocsmában volt; a fiataloknak kezd felnyílni a szeme, az idősebbek pedig csak hálálkodnak a rendszernek, mert Chávez anno megsegítette őket.

Eközben befutunk Guasdualitóba, a térség legnagyobb településére. A furcsa páros úgy érzi, hogy a politikai eszmefuttatást folytatni kell, így magukkal rángatnak egy külvárosi szállóra, majd egy csirkézőbe, ahol még éjfélig tart az észosztás.

- A mostani szituáció annak a söpredék ellenzéknek köszönhető. Ők manipulálják az árfolyamot az USA segítségével, tönkretéve minket, szegény népeket - fakad ki Miguel.
- Persze, hogy manipulálják. 15 éve a szocialisták vannak hatalmon, ezalatt nem történt fejlesztés az olajiparban, a termelés csökken, az USA meg igényt tart az olajra, mert energiaválságtól tart. Venezuela azonban évről évre kevesebb olajat tud eladni, s ha nem lesz fejlesztés, idő előtt kiapadnak a kutak.
- Lehet, de előtte a gringók szétlopták az országunkat. Minden profitot kivittek az országból, most az legalább itt marad.
- Miguel! - szól közbe a fiatal Jaime - Andrés azt mondja, hogy a venezuelai olaj nem nemzeti, hanem globális kérdés.
- Venezuela annyi olajat termel, mint az Emirátusok. Hasonlítsa össze Dubajt Maracaibóval. Caracasban az összes épületet aranyból lehetne újjáépíteni.
- Mire lenne az jó?
- Semmire, de Venezuelában tíz éve nincsenek útfelújítások. Hány éve ígérik a Caracast Valenciával összekötő vasútvonalat? Soha nem készül el. Ami meg elkészült belőle, már felújítani kéne, nem továbbépíteni.
- Nézd, Andrés! A Los Llanoson az 1990-es évekig nem volt áram. Nem kaptunk támogatást az államtól, mindenki egyik napról a másikra élt. Chávez velünk nagyon jót tett.
- Ezzel tisztában vagyok. Nem Chávezzel van gondom, mert ő megtett minden tőle telhetőt. Igenis államosítania kellett az olajipart. De nem lehet egy országot ideológiák mentén irányítani. Venezuelának nincsen szüksége ideológiákra. Amennyi ásványkincse és olaja van, a világ tíz leggazdagabb országa között lenne a helye. Ehelyett azzal küzd, hogyan kezelje az USA-kérdést, közben összeomlik a gazdaság.
- Végre nyitni kéne Amerika és Európa felé - zárja le a vitát Jaime - Én is unom, hogy ebben az országban a politikusaink csak az USA-t szapulják, ahelyett, hogy kétszer annyi olajat adnánk el nekik.

Az ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak Venezuelában nem csak turista és helyi között, de újabban fiatal és idős között is. Az ország ezer sebből vérzik, a busztársaságok nem akarnak turistákat szállítani, a katonák mindenhol lopnak, a pénz elértéketelenedett. Nem tudom hogy bírok még itt ki két hónapot...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!