Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunkAhogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el PalominótDivathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyénPapucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio PalominónCsorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányrólTitokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterénGyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Rodadero

Brutális tömeg RodaderónBrutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa MartaRomkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!