Caracas

Éveken át úgy utaztam Venezuelában, hogy Caracast kihagytam az útvonalból. Ha késő délután is érkeztem repülővel, akkor is inkább a reptér melletti városkában, Catia La Marban töltöttem az éjszakát és nem a fővárosban. Bevallom, a rengeteg negatív hír, ami Caracasról belengi a sajtót, engem is félelemmel töltött el. Fegyveres portyázó bandákat, kihalt utcákat, ócska kocsikat, szörnyű tömegközlekedést és lepukkant városképet vizionáltam, de tévedtem. Caracasban nagyon kellemesen csalódtam, az egyik kedvenc dél-amerikai nagyvárosom lett.

Caracas a Föld egyik legveszélyesebb városa, már ha hinni lehet a statisztikáknak. 100 000 lakosra több mint 100 gyilkosság jut évente, így ha eltöltesz 365 napot Venezuela fővárosában, 0,1% a ez esélyed, hogy megölnek. A számmisztika soha nem érdekelt. Túléltem már többször a Föld legveszélyesebbnek számító városát, a hondurasi San Pedro Sulát is, de arról szinte soha nem szólnak a híradások, míg Caracasról megállás nélkül szórja a híreket a média.

Caracas látképe nem rossz, a város maga sem azCaracas látképe nem rossz, a város maga sem az

Többször szálltam már át a caracasi buszpályaudvaron, de a belvárosba még soha nem merészkedtem. Taxival a főtérhez közel vitetem magamat, majd nekiindulok szállást keresni. Jó tíz éves Lonely Planettel a kézben egy olyan országban hostel után nézni, ahol megszűnt a turizmus, nem túl bölcs dolog. Nem is megyek vele semmire, a könyv által feltűntetett tíz szállóból mindössze egy üzemel, ami persze tele van. Feladom az óvárosban alvás gondolatát és felülök a metróra. Igen, metróra. Buenos Aires, Santiago és Mexikóváros kivételével nem tudok egyetlen latin-amerikai fővárosról sem, ahol lenne földalatti, de Caracasban van, nem is akármilyen. A franciák újították fel 2006-ban a négy vonalat, amit kiegészítettek vagy fél tucat zártpályás buszjárattal és libegővel. Mit mondjak? A metró simán európai színvonalú, leszámítva a járatsűrűséget és az árakat. A 10-15 percenként közlekedő szerelvényekre 1,5 bolívár, azaz kb. 5 forint (!!!) a jegy (még hivatalos árfolyamon váltva is csak 50 forint).

Caracas legmagasabb épülete és legnagyobb lakóháza, amiben kb. 40 000-en laknakCaracas legmagasabb épülete és legnagyobb lakóháza, amiben kb. 40 000-en laknak

Altamira városrész felé veszem az irányt. Caracas elit negyedében végül sikerül hotelre bukkannom, 15 dollárért egy egészen rendben lévő szobát kapok meleg vízzel és száguldozó wi-fivel. Altamira az üzleti élet központja, a tér körül éttermek sorakoznak, ahová az elit jár vacsorázni. Néhány napra én is csatlakozom hozzájuk, mert bevallom, jól esik beülni egy minőségi étterembe, ahol biztosan nem tudok elkölteni 5 dollárnál többet. Az összképen csak egy dolog ront, az pedig a tér túloldalán zajló háború.

Altamira, az üzleti élet központjaAltamira, az üzleti élet központja

A caracasi fiatalok hónapok óta csatároznak a rendőrséggel és a guardiával. Napközben nyugi van, de este kezdődik a lövöldözés, a füstbombázás és a gumibotozás. Mindezt teszik pont az én szállóm utcájában, aminek nem örülök, mert éjfél előtt sajnos soha nincs alvás. Egyik este, kilépvén a szálló ajtaján azt tapasztalom, hogy az utca teljesen kihalt. Nagy a csend, a recepciós óva int, hogy kimenjek. Éhes vagyok, így muszáj mennem, de a kapuból hátrahőkölök, mert az egyik újságos bódé mögül egy katona rámemeli a fegyvert és néhány méterről kis híján fejbe lő. Az utca bal végén a fiatalok szemetes kukák mögé bújva hátrálnak a guardia elől.

Hihetetlen, de innen 100 méterre háború vanHihetetlen, de innen 100 méterre háború van

- Szemét kubaiak! Ez a tetű kormány nem is venezuelai katonákkal harcol az egyetemisták ellen, hanem kubai zsoldosokkal - mérgelődik az ellenzékinek tűnő recepciós.
- Miért utálja annyira a szocialistákat?
- Miért? Hat éve volt egy jól menő logisztikai cégem. Szállítottunk mindenhová egész Dél-Amerikában. Egyszer csak államosítottak mindent. Mindent elbuktam, alig fizettek valamit a felszerelésért. Most recepciós vagyok szaros 3000 bolívárért.

Miután a guardia elhaladt a szálló előtt, kisétálok a térre. Egészen abszurd, hogy amíg a szállóm utcájában lövöldöznek, a téren mindenki békésen falatozgat, mintha mi se történne 100 méterrel odébb.

Keselyű

Sas

MadárA Miranda Parkban olyan madarakat is látni, amiket a legjobb állatkertekben sem

A Altamira szélén található a Miranda Park. Olyan ez, mint otthon a Margitsziget; szerelmesek andalognak kézen fogva, családok a kutyáikkal heverésznek a fűben, fiatalok gitároznak a padon ülve. A park közepén egy apró állatkert is üzemel, papagájokkal, hárpiával és sok szép egzotikus madárral. A parktól nem messze bevásárlóközpont figyeli a nyüzsgő utcát. Betévedek, de nincs miért sokat időzni, mivel minden kirakat üres. A hiperinfláció miatt megszűnt az import, így a Sony, az iPhone és a Samsung üzletek is mind bezártak.

A bevásrlóközpontok mind üresen állnakA bevásrlóközpontok mind üresen állnak

Másnap az óvárost célzom meg. Mikor szállást kerestem, valahogy elvétettem a Plaza Bolívárt, ami egészen pofásan néz ki. Odalép hozzám egy rendőr, hogy elmondja, mik a belváros legfontosabb látnivalói, s hogy merre ne menjek, mert veszélyes. Meglep a hozzáállása, általában a venezuelai rendőrök azért szoktak megkörnyékezni, hogy ellopják a pénzemet. A főtértől egy sarokra áll a Capitolio, ami ma a Nemzeti Gyűlés otthona. Mint minden kormányzati épület, így ez is szépen fel van újítva. Néhány sarokra innen emelkedik a Kálvária, ahová ismét a kikapcsolódásra és sportolni vágyók járnak. A domb tetejéről remek kilátás nyílik a városra a háttérben zöldellő hegyekkel.

Plaza Bolívar, a nemzeti hős lovas szobrávalPlaza Bolívar, a nemzeti hős lovas szobrával

Caracas egyáltalán nem olyan város, mint amilyennek képzeltem. Persze körös-körül nyomornegyedek borítják a hegyoldalakat, ahol elhiszem, hogy évente több mint 6000 ember lesz gyilkosság áldozata, de az óváros és Altamira környéke egyáltalán nem gáz. Oké, egyszer fegyvert fogtak rám, de azok sem banditák voltak, hanem a guardia, s végül nem történt semmi. Bogotá és Panamaváros után talán Caracas lett a harmadik kedvenc fővárosom Latin-Amerikában, és csak azt ajánlhatom, hogy senki ne dőljön be a híradásoknak!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Vannak Venezuelának olyan részei, ahol külföldi még akkor sem fordult meg, mikor létezett az országban turizmus. Most, hogy a politika tönkrevágta az idegenforgalmat, ezek a helyek még elhagyatottabbá váltak. Maripa és Las Mercedes között Venezuela legszomorúbb vidékére tévedtem, ahol még egy nemzeti park is felszámolta magát.

Irány Caracas! A Puerto La Cruzba tartó utat már ismervén alternatív útvonalon szeretnék eljutni Venezuela fővárosába. Maripától 50 km-re nyugatra találhato Caicara faluja. Az Orinoco partján fekvő település lassan 15 éve várja, hogy elkészüljön a híd a folyó felett, s ezzel öszeköttetésbe kerüljön a fővárossal, eddig mindhiába. A szocialista vezetés országimázs beruházása a pillérekig jutott, aztán elfogyott a pénz, így Caicara megmaradt álmos kisvárosnak.

A Caicara-Cabruta híd tervei

A Caicara-Cabruta híd valójában így néz kiA Caicarát Cabrutával összekötő híd tervei és ami a valóság - 15 éve

A kikötőben furcsán néznek rám, nem megszokott, hogy turisták ezen az útvonalon próbáljanak Caracasba jutni. A 40 perces csónakút a folyó északi partján fekvő Cabrutába roppant unalmas. Cabruta faluja a Las Mercedesből jövő út végénél fekszik, ahol számtalan kereskedő, gyümölcsárus és taxis várja a beérkező csónakokat. A többség csak vásárolni jár ide a környező falvakból, így jó másfél órát kell várjak arra, hogy egy por puesto megteljen.

Innen északra fekszik az Aguaro-Guariquito Nemzeti Park, amit gondoltam, megnézek magamnak. Mikor a parkról kérdezem a sofőrt, csak rázza a fejét, hogy ő ilyesmiről nem tud. Az utasok közül az egyik fickó bólogat, hogy igen, a térképeken szerepel egy nemzeti park, de azzal 20 éve senki nem foglalkozott, jó részét eladták földnek, ami meg megmaradt belőle, az szimpla bozótos, ahová senki nem megy, mert nincs ott semmi. Eközben keresztülautózunk egy falun. Egy szálló tűnik fel, ami a nemzeti park nevét hordozza. Ablakai betörve, a tetőből fa nő ki.

- Ez volt anno a nemzeti park szállója - mondja a hátsó ülésen ücsörgő fickó -, ez lett belőle. A faluban sem lakik szinte már senki.

A környék amúgy pont úgy néz ki, mint amiről tényleg elfeledkezett volna az emberiség. A korábban kétsávos út egysávosra szűkült a gaz miatt, az aszfalt, ahol még van, kátyúsabb, mint a budapesti Bartók Béla út volt a 90-es években.

Caicara kikötőjeCaicara kikötője

Két óra elteltével futunk be Las Mercedes vársokába. Innen már sűrűbben közlekednek a por puestók Pascuába, ahol pont egy hónapja jártam. A szálló a buszpályaudvarhoz közel jó volt, így újra itt töltöm az éjszakát. A recepcióstól a takarítóig mindenki emlékszik rám. Rákérdeznek, hogy mégis milyen üzlet miatt vagyok én immáron másodszor Pascuában, mert hogy egy külföldi ide max bizniszelni jöhet. Venezuela ezen részén nem ismert a turizmus, s mára felnőtt egy generáció, akik soha nem láttak külföldit. Emlékszem, mikor pár hónapja az egyik - éppen tőlünk lopni próbáló - fiatal katona szó szerint azt kérdezte tőlünk, hogy "mi az, hogy turista?".

Másnap reggel már korán a pályaudvaron vagyok, hogy a por puestónál jóval olcsóbb buszt elkapjam Caracasba. Hiába vettem meg rá a jegyet még tegnap este, a busz az ideúton sajnos balesetet szenvedett, így az egyetlen lehetőségem a fővárosba jutni az, hogy felülök a Maracayba tartó járatra. Végül a három órásra tervezett útból hat órás buszozás lett egy ugyanolyan unalmas szakaszon, mint a tegnapi volt. Ezt is láttam, ezzel sem lettem kevesebb...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Rio Caura indiánjai

A Rio Caura vidéke nem csak a Salto Pará és az esőerdők miatt érdekes. Kevés olyan folyó van Dél-Amerikában, ami ennyire sokszínű lenne kulturálisan. A Caura kb. 200 km hosszú alsó szakaszán két indiánközösség osztozik, akiknek élete az elmúlt 500 évben nem volt háborúktól, megpróbáltatásoktól mentes. Ismerkedjünk hát meg a ye'kwanákkal és a sanemákkal.

A ye'kwanák (ejtsd: djékváná) a 18. század második felében települtek be az Orinoco forrásvidékéről a Rio Caura menti erdőkbe, aminek oka a folyamatos szembenállás volt a spanyolokkal. Miután felégették a konkvisztádorok egyik erődjét, észak felé fordultak, azonban a spanyolok hajtóvadászatot indítottak ellenük. A ye'kwanák egész Guyanáig menekültek, ahol szövetkeztek a britekkel és a hollandokkal, akik békés letelepedést engedélyeztek nekik a vidéken. Itt azonban szembekerültek a pemónokkal, így kénytelenek voltak visszatérni a Rio Caura vidékére, ami ekkortájt még lakatlan volt. Nyelvüket a kutatók a karibi nyelvcsaládhoz sorolják, ezért feltételezhetően korábban őket is bekebelezte az a közösség, aki a közeli sanemákat is.

Ye'kwana kislány

Ye'kwana kislányYe'kwana lányok portréi

Néhány évtized múlva, a 19. század végén, sanema közösségek kezdtek benyomulni a Felső-Orinocótól a Rio Caura vidékére. A yanomami eredetű közösség még jóval a spanyolok megjelenése előtt keveredett a Karib-tenger szigeteiről származó agresszív és hódító karibokkal, akik lemészároltak számtalan közösséget, az asszonyokat elhurcolták, s a yanomamiktól távol letelepedtek. Nyelvük, kultúrájuk keveredett, így terjedhetett el a sanemák körében a kannibalizmus is. A spanyolok rabszolgagyűjtő hadjáratai ellen menekülve kerültek a Rio Caura menti erdőkbe. A 20. század elején, mikorra a ye'kwanák minden tagja civilizálódott, a sanemák kereskedni kezdtek velük. Főként fegyvereket vásároltak tőlük, amikkel később letámadták gazdasági partnereiket. A ye'kwanák ellenlépésként, a pemónkkal szövetkezve, rajtaütöttek kisebb sanema közösségeken. A "puska kontra íj" csatákban rengeteg sanema esett el, így a karib-yanomamik jobbnak látták megbékélni. Az 1930-as évektől a ye'kwanák engedélyezték a sanemák letelepedését a Rio Caura alsó szakasza mentén, így találkozhattunk utunkon velük is.

Sanemák

SanemákApró termetű sanemák a Salto Pará környékén

A ye'kwanák, mint a térség elsőként civilizálódott indiánjai, roppant barátságosak a turistával. Népviseletükből, hagyományaikból mára nem maradt semmi, de ez nem meglepetés, ismervén az elmúlt évszázadok eseményeit. Teremtéstörténetük, mint majd minden indiánközösségé, a vízhez kapcsolódik.

A legfőbb istenük, Wanadi. Ő hozta létre a yekwanákat és a vizet, azonban egy hiba folytán az édes víz egy misztikus helyre, Kashishiwariba került. A yekwanák szomjaztak, így elküldték Kashishit, az ég csodálatos hangyáját, hogy hozzon nekik vizet Kashishiwariból. A hangya három holdnyi távot járt be, mire rátalált a forrásra. Megmutatta az ösvényt az embereknek, akik azonban nagyon messzinek találták a forrást, ezért sámánjuk, Mahamona, imádkozni kezdett Wanadihoz. Az ima meghallgattatott, teremtő istenük ujjával mély barázdát vájt a Földbe, amibe víz kezdett befolyni. Az új folyó lett az Orinoco, ami vízhez juttatta a ye'kwanákat.

Ye'kwana fiú a Rio Caura partjánYe'kwana fiú a Rio Caura partján

Kashishiwarit soha nem találták meg a felfedezők, de a legenda annyira megtetszett a később betelepült meszticeknek, hogy a később épített Casiquiare-csatornát, ami az Orinocót összeköti a Rio Negróval, erről a misztikus helyről nevezték el. Mivel a ye'kwanáknak a 18. század végén el kellett hagyniuk az őshazát, ezért ezeket a legendákat ma már csak könyvekből ismerjük.

Ye'kwana lányok hercegnős és Csőrikés pólóbanYe'kwana lányok hercegnős és Csőrikés pólóban

A mai ye'kwanák teljesen civilizált életet élnek. Bár házaikat még most is klasszikus módon építik fából és levelekből, a szobákban ott figyel a TV, a kertben pedig a parabola antenna. Egyre több helyen van térerő, a gyógynövényeket felváltották a gyógyszerek. Ami nem változott az elmúlt évszázadokban, az a táplálkozás. A klasszikus ye'kwana étrend része a kaszavalepény, amit a pemónokhoz hasonlóan yukkából készítenek. Első körben lereszelik a gyökeret, majd kiáztatják, végül lecsepegtetik egy levélből szőtt csövön keresztül. Miután kiszárították a yukkareszeléket, lepényeket készítenek belőle, amit jellemzően ők is csípős szósszal fogyasztanak.

- Az őseink az Orinoco forrásvidékéről települtek át a Caura partjára - meséli azt a keveset Miguel, amit népe történelméről tud - Arrafelé ma sem esznek kaszavát, így valószínűleg ezt a pemónoktól tanultuk el.

Sanema házak El Palmar falubanSanema házak El Palmar faluban

Való igaz, az Orinoco indiánjai ritkán esznek yukkát, náluk sokkal inkább a banán és más gyökerek terjedtek el. A chicha készítés mesterségét is a Gran Sabana indiánjaitól örökölték, a kaszavából készült erjedt italt ők is kashirinek nevezik. A fiatalok a tradícionális erjedt levet szeretik felütni tiszta alkohollal, hogy hatásosabb legyen, s valljuk be, az ízén sem ront.

Surapirétől nem messze, a folyó túl partján fekszik El Palmar faluja. Sanemák lakják, akikről Miguel csak eképp vélekedik:

Sanema gyerekekA sanemáknál máig divat az arc- és testfestés

- Vigyázni kell velük. Amilyen picik, olyan kegyetlen népség. A nagyszüleim korában még lemészárolták a ye'kwanákat.
- És mi a helyzet most?
- El Palmar lakóival nincs gond, de jobb velük óvatosan bánni.

A falu sokkal piszkosabb, mint Surapire volt. Csak egy-két öreg van otthon és rengeteg gyerek, a felnőttek mint a földeken vannak. Már a Rio Caurához vezető ösvényen is láttuk, hogy a sanemák milyen picik, erről házaik is árulkodnak, amiknek ajtaja jóval kisebb, mint a ye'kwana házaké.

Sanem kislány vigyáz az öccsére, amíg a szülők yukkát gyűjtenek a földekenSanema kislány vigyáz az öccsére, amíg a szülők yukkát gyűjtenek a földeken

Az egyik bungalóban egy öreg fekszik a függőágyában. Nem beszél spanyolul, de ye'kwanául igen, így elmondja Miguelnek, hogy nincs jól, elkapott valami csúnya bőrbetegséget, amitől hetek óta vakaródzik. Körbenézve a falun ezt nem nehéz elhinni, mivel mindenhol szemét van, a gyerekek is igen mosdatlanok. Amúgy a sanema kölykök pont ugyanolyan aranyosak, mint a ye'kwanák; fotózkodnak, pózolnak és rángatnak, hogy még több fényképet készítsünk róluk.

A sanemák között máig él az arc- és testfestés hagyománya, amit a ye'kwanák már csak a turisták miatt csinálnak. Sok gyereknek látjuk bekenve a fejét, bár jellemzően már nem növényi eredetű festékkel teszik mindezt, hanem filctollal.

Az öreg sanema súlyos bőrbetegséggel küzd, amit akár a kosz is okozhatAz öreg sanema súlyos bőrbetegséggel küzd, amit akár a kosz is okozhat

Ritka vendég erre a turista, így igazán autentikus az élmény a sanemák közöt. Itt döntöm el, hogy következő alkalommal felmerészkedek a Rio Caura felső szakaszához, ahol ez a kicsiny közösség sokkal elzártabban és tradícionálisabban éli hétköznapjait...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Caura-folyót kevesen ismerik, pedig ha valaki kényelmesen akar valami egzotikusat átélni Venezuelában, amitől még dzsungelharcosnak is érzi magát, akkor ide kell elutazni. Az esőerdő érintetlen (az indiánok már kevésbé), a Salto Pará (indián nevén Kuyuwishodü) pedig lélegzetelállító. 

Miguellel évekkel ezelőtt találkoztam Ciudad Bolívarban. A Posada Don Carlos egyik függőágyában heverészve elegyedtem szóba a ye'kwana származású apró emberrel, aki sokat mesélt az otthonáról, a Rio Caura vidékéről. Korábban, mikor még létezett turizmus Venezuelában, Miguel csónakosként kísért turistákat a Salto Parához, aztán ahogy fogytak a külföldiek, úgy maradt ő is munka nélkül. Néhány éve saját maga próbál túrákat szervezni a folyóra, elmondása szerint elég kis sikerrel. Januárban vele és egy Mirador csapattal vágtam neki a Rio Caurának, ahol ami lehet, megváltozott az elmúlt években.

Bár az állami csatornákon folyamatosan azt hangoztatják, hogy a vezetés erőfeszítéseinek hála a mezőgazdaság virágzik, a valóság az, hogy a megművelhető területek közel 90%-a parlagon van. Kirakatgazdaságok persze feltűnnek itt-ott, de az egykor dús legelőket mára benőtte a dzsindzsa, állatoknak nyoma sincsen.

- A legnagyobb gond az, hogy nincs orvosság az állatoknak. Kuba ilyeneket nem gyárt, így az elmúlt években mindenki levágatta az állatait, hogy legalább a húsért kapjon valamennyit. Ezért nincs az éttermekben marha- és disznóhús. Kolumbiában, ha beülsz egy étterembe, akkor tenyésztett halból kapod az ételt. Nálunk újra fogni kell a halat, mert az a kevés haltenyészet is, ami volt, megszűnt. Vicc ez az ország! - fakadt ki valamelyik nap José barátom, kedvenc szakácsom Ciudad Bolívarban.

Chávez mindenhol ott van, csak közben a gazdaság haldoklikChávez mindenhol ott van, csak közben a gazdaság haldoklik

Amikor Maripa felé utazik az ember, akkor azt látja, hogy minden terület le van kerítve, de a földeken nem dolgozik senki, a 200 kilométeres út során alig látni egy-két kóbor marhát legelészni. Féltávnál befutunk Guarataro faluba, ami magát a gyümölcs fővárosának nevezi. Sehol nem látunk gyümölcsfákat, az út szélén is csak egy család árul dinnyét és banánt. A lényeg azonban ott figyel a tér közepén: egy majd tíz méter magas, katonai jelmezbe bújtatott Chávez-szobor.

Maripa bár a megye központja, nem több egy jelentéktelen falunál a Rio Caura partján.

- Régebben Trincherasnál kellett hajóra szállni, nem? - teszem fel a kérdést Miguelnek, a Rio Caura vidékéről származó ye'kwanának.
- Igen, ott. Sajnos az odavezető utat az állam nem hajlandó felújítani, a buszok pedig nem tudnak bemenni a faluba. Csak rusticóval (4x4-es dzsip) lehet megközelíteni.

Maripa kikötőjeMaripa kikötője

Csónakosunk már várt ránk, Miguel szépen mindent elrendezett nekünk, sok terhet levéve a vállamról. A folyó alsó szakasza nem annyira izgalmas, Trincheras után kezdődnek a látnivalók. A Rio Caura a Guayanai-ősmaszívum lekopott felszínén át kanyarog, néhol ősidőből származó gránittömböket a felszínre mosva. Ahol a hatalmas sziklák kibukkannak a vízből, zúgók keletkeznek. Az egyik ilyen az 5000 névre hallgató szoros. Nevének két magyarázata van, az egyik szerint pontosan 5000 gránittömb található a zúgóban, a másik szerint egykor 5000 pénz vámot kellett fizetnie annak, aki csónakkal át akart kelni a sziklák között. Nem számoljuk a köveket, fizetni sem fizetünk, bár rezeg a léc, mert guardia persze itt is van. Mikor intenek a folyópartról, hogy kössünk ki, Miguel azonnal odaszól, hogy dugjuk el a rumot és a sört, amit a túrára készítettünk be magunknak, mert ha a katonák megérzik a szagát, elszednek mindent. Szerencsére nem szúrják ki, hogy a zsákok alatt ott hever egy egész láda Polar Ice és egy öt literes demizson, csurig rummal.

Magányosan ácsorgó fa a Rio Caura közepénMagányosan ácsorgó fa a Rio Caura közepén

Egy órával az ellenőrzés után vihar támad a folyón. Ömleni kezd az eső, s bár van tető a csónakon, az oldalról becsapó víztől rommá ázunk. Egyáltalán nem bánjuk, mert kikeveredve a viharból csodás látványban van részünk. Azt mondják, hogy a szivárvány lábát elérni nem lehet. Nos, én ezt az állítást cáfolnám, lévén nem hogy csak sikerül megközelítenünk azt, át is csónakázunk rajta. A csapatra féktelen jóhangulat telepszik a természeti csoda láttán, így azonnal rácuppanunk a demizsonra - az ilyen események után illik koccintani.

Igenis el lehet jutni a szívárvány lábáhozIgenis el lehet jutni a szivárvány lábához

Az első erdei éjszakát a szépen felújított Cocuza táborhelyen töltjük. Bár turista kevés látogat ide, Miguel és barátai folyamatosan gondozzák a pihenőt. A naplemente egészen csodálatosra sikeredik, így sok szép emlékkel esünk mély álomba függőágyba tekeredve.

Cocuza táborhely

Naplemente CocuzánálA tábor Cocuzánál csodálatos

Másnap másfél órás csónakázás után érkezünk meg a Rio Caura legnagyobb monolitjához, a Cerro Cangrejóhoz, azaz a Rák-csúcshoz. Hogy miért nevezték el a 150 méter magas dombot ráknak, Miguel sem tudja. Az ösvény a természetes kilátóhoz nem túl sűrűn használt, eléggé benőtte a természet. A két órás oda-vissza út persze, hogy megéri; a kilátás zseniális a folyóra. Kicsit feljebb a Caurán lemossuk magunkról az izzadságot egy csodás partszakaszon. A finom homok és a majd 30 fokos víz a Karib-tengert juttatja eszünkbe, bár ez jobb, mivel itt édes a víz.

A csapat két tagja a Cerro Cangrejón, alattuk a Rio CauraA csapat két tagja a Cerro Cangrejón, alattuk a Rio Caura

A második éjszakát korábban El Playónnál töltötték a turisták, az elmúlt néhány hónapban azonban aranymosók százai lepték el a táborhelyet, így Miguel ajánlására egy apró ye'kwana faluban, Surapirében kötünk ki. Egyáltalán nem bánom, mert bár szépek a táborok a folyó mentén, a falu mégis csak falu. Meglepő, hogy mennyire nem tartanak tőlünk a falulakók, a gyerekek azonnal körbevesznek minket és nézik, hogy szerencsétlenkedünk a függőágyakkal.

Surapire, a ye'kwana faluSurapire, a ye'kwana falu

A harmadik nap reggelén újabb másfél órás csónakázás következik, ezúttal El Playónhoz. Ennél a pontnál a Rio Caura beszűkül és egy keskeny kanyonban végződik, amin felhajózni képtelenség. Kikötjük a csónakot, s konstatáljuk, hogy az aranymosók mennyire tönkrevágták ezt a korábban paradicsomi partszakaszt. A turistáknak fenntartott bungalókat elfoglalták, köréjük fóliatáborokat állítottak fel, a folyó pedig orrfacsaró bűzt áraszt.

Útban a Salto ParáhozÚtban a Salto Parához

- Hányan élhetnek most itt? - kérdezem Miguelt.
- Nem tudom. Kb. 2000-en lehetnek.
- Honnan jönnek ezek az emberek?
- Többnyire sanemák, de van köztük ye'kwana és mesztic is.
- Kik azok a sanemák?
- Ők a Caura felső folyásánál élnek. A yanomamik rokonai, elég agresszív népség, bár nagy a teherbírásuk.

Ezt mi is igazolhatjuk. El Playón a Rio Caura fontos kereskedelmi központja; innen viszik fel a sanemák a Salto Parához a benzint és az élelmiszert, ahol a termékeket ismét csónakba teszik és irány a folyó felső szakasza.

El Playón, amit elfoglaltak az aranymosók és a kereskedőkEl Playón, amit elfoglaltak az aranymosók és a kereskedők

A trópusi hőségben elég lassan haladunk a csapattal, az alig 140 centis sanemák eközben rohamléptekben szállítják az 50 literes benzines kannákat és a 100 kilós motorokat a hátukon a vízeséshez. Az ösvény olyan, mint a levélvágó hangyák sztrádája; libasorban haladnak az apró indiánok a cél felé. Mi kétharmad távnál lekanyarodunk, hogy alulról is lássuk a 60 méter magas zuhatagot. Rövid botladozás a partmenti sziklákon és máris szemünk elé tárul a mesés vízesés. Nem lehet kihagyni, hogy ne csobbanjunk egyet.

A sanemák akár a 100 kilós motort is a hátukra kapjákA sanemák akár a 100 kilós motort is a hátukra kapják

A Salto Pará a Föld állítólag második legszélesebb vízesése 5600 méterrel. Ezeket az adatokat alátámasztani nem tudom, bár cáfolni sem cáfolnám, mivel most száraz évszak van, de az biztos, hogy jelen pillanat a zuhatag három ágából egyik sem éri el a 200 méteres szélességet. 

Salto Pará

Salto Pará

Salto Pará

Salto ParáA Salto Pará, vagyis a Kuyuwishodü négy különböző szögből 

Felkapaszkodván a vízesés tetejére az ember megérti, hogy tudta a Rio Caura a felszínre hozni a több milliárd éves gránittömböket. A majd 1000 méter magas Angel-vízesésnek nincs ereje, de a Salto Parában olyan energiák rejtőznek, hogy az ember a közelébe merészkedvén egyenesen fél. Fotózkodunk, majd elindulunk vissza Surapirébe, a ye'kwana faluba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Angel-vízesés

Az Angel-vízesés olyan Venezuelának, mint Magyarországnak Budapest; aki turistaként az országba érkezik, biztosan látni akarja. Én már többször jártam a Föld legnagyobb vízesésénél (az egyik ilyen alkalomról már született bejegyzés a bolgban), de máig lenyűgöz a vidék. Nem elsősorban az Angeltől vagyok elragadtatva, hanem attól, ami körbeveszi, s az úttól, ami odáig vezet. Az Angelre igaz leginkább a Márai idézet, miszerint "utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás".

Ha az Angel-vízeséshez vágysz, elsőként repülővel meg kell érkezz Canaimába. Onnan 4-5 órás csónakázás következik a Rio Carraón, majd a Rio Churrúnon az Auyantepui szűk kanyonjaiban. A turistáknak kialakított táborhelyekről kb. egy órás sétára található a kilátópont, ahonnan mindenki próbálja meglőni élete legjobb Angel fotóját...

A képek az elmúlt két túránkon készültek, decemberben és januárban.

Canaima jelképe a lagúnából kinövő három pálmafaCanaima jelképe a lagúnából kinövő három pálmafa

A Salto Hacha (Fejsze-vízesés) előtt gyakran van szívárvány

A Salto Hacha (Fejsze-vízesés) előtt gyakran van szívárvány

A legbátrabb pilóták ilyen közel repülnek a zuhataghoz

A legbátrabb pilóták ilyen közel repülnek a zuhataghoz

Így néznek ki Canaima vízesései a repülőből fotózva

Így néznek ki Canaima vízesései a repülőből fotózva

A Salto Hacha közelről, alacsony vízálláskor

A Salto Hacha közelről, alacsony vízálláskor

Kötelező program a vízesések mögé bebújni

Kötelező program a vízesések mögé bebújni

A Canaima-lagúna naplementekor

A Canaima-lagúna naplementekor

Feltűnik az Auyantepui

Feltűnik az Auyantepui

A tepuik sziklafalai több száz méterrel emelkednek a természet fölé

A tepuik sziklafalai több száz méterrel emelkednek a természet fölé

A turisták áznak-fáznak a csónakban

A turisták áznak-fáznak a csónakban

Lenyűgöző a látvány

Lenyűgöző a látvány

Belépés az édenkertbe

Belépés az édenkertbe

A táborhelyről feltűnik az Angel

A táborhelyről feltűnik az Angel

A kép, amire mndenki vágyik

A kép, amire mindenki vágyik

A tepuik szerintünk a Föld legszebb hegyei. Ha nem hiszed, olvasd el írásunkat és nézd meg képeinket a Roraimáról, az Akopánról és magáról a Gran Sabanáról.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Leérve a Roraimáról új kihívások elé nézünk. A cél az Akopán tepui a Gran Sabana szívében, azonban számolnunk kell azzal, hogy Santa Elenában nincs benzin. Hogy lehet az, hogy Venezuelában üzemanyaghiány van???

Előre lefoglaltam a kisrepülőt Manuel barátomon keresztül. Ő is venéz, így nem lepődöm meg, hogy nem megy a dolog túl gördülékenyen. Mikor hívom a pilótát, az közli, hogy van egy kis gondja, mégpedig az, hogy nincs benzin a repülőtéren, ezért mindenképp várni kellene holnap délutánig.

Hihetetlen! Benzinhiány VenezuelábanHihetetlen! Benzinhiány Venezuelában

Remek hír. Szerencsére a csapat érzi, hogy ebben a helyzetben én sem tudok mást tenni, csak várni. Mászkálunk a városban, próbálunk cukrot és tejet szerezni, mindhiába. A benzinkút előtt ácsorogva megértjük, miről is van szó. A Gran Sabana összes autója áll a sorban csodára várva, ami mintha soha nem akarna eljönni. A benzinkutasok táblákat pakolnak a kocsik közé, amikre időpont van írva, mikor lehet esedékes a tankolás. A rendszernek köszönhetően mindenki mehet a dolgára az autókat ott hagyván a sorban.

Kilátás

A Gran Sabana felülrőlA Gran Sabana felülről

Másnap délután kettőkor a reptéren vagyunk. A jól szituált félig szír, félig latin pilótánk azzal vár, hogy pontosan két útra való benzint tudott szerezni, ezért reméli, nem lesz gond. Az első körben repülök harmad magammal (Yunek leszállópályája nagyon rossz állapotban van, ezért nem lehet teli géppel berepülni), hogy a pemónokat ne érje meglepetés a sok idegen láttán. A kilátás most is zseniális, azonban pár kiométerrel a falu előtt egy több ezer méter magas viharfelhőbe ütközünk. Pilótánk próbál átjárót találni a sűrű esőfellegen, de húsz perc múlva feladja:

- Vissza kell forduljunk. Sajnálom! - adja tudtomra, hogy ma nem érkezünk meg Yunekbe.

Yunek a Churí tepui előterébenYunek a Churí tepui előterében

Mivel nincs annyi benzinje, hogy a vihar eláltával bevállaljon újabb két fuvart, ezért újabb éjszakát kell eltöltsünk Santa Elenában. Másnap reggel hív a pilóta, hogy szerzett újabb két adag benzint, így újra próbálkozhatunk. Ezúttal sikerül landolnunk Yunekbe, bár nem veszélytelenül. Hiába a minimál súly, a felázott, füves kifutón a gép első kereke leragad, így oldalra dőlve, a szárnyra támaszkodva sikerül csak megállnunk. Szentségel a pilóta, aztán megkér minket, hogy szálljunk ki és emeljük ki a gépet a mocsárból. A faluból is jönnek férfiak és gyerekek segédkezni, így a gép gond nélkül tud újra felszállni és utánunk hozni a csapat másik felét.

Akopán nappal

Akopán reggelAz Akopán tepui délutáni és hajnali fényben

Yunekben a helyzet változatlan. 2013 januárja óta - mikor a tavalyi csapattal ráleltünk a Salto Aparurénre és ősi piktogramokra - egyetlen turistát nem láttak a vidéken. Leonardo és családja ezúttal nincs a faluban, de a többiek ugyanolyan segítőkészen kísérnek minket az iskolához, ahol sátrat verhetünk.

Churi és Eurodá

Churi és EurodáA Churí és az Eurodá tepui napközben és reggel

Mivel a Roraimánál és Santa Elenában is vesztettünk egy napot az áldatlan állapotok miatt, nagy túrákra nincs lehetőségünk a térségben. 2011-ben másztam fel először a Salto Akopánhoz, a falu mögé magasodó tepuiról lezúdoló vízeséshez. A csapat a piktogramok helyett a zuhatagot választja, amihez az út nem annyira könnyű. Csónakkal kell átkeljünk a Rio Yuneken, egyesével lapátol át minket vezetőnk és a felesége egy lélekvesztőn. Az ösvényen friss jaguár lábnyomokra bukkanunk.

- Tíz perce sem lehet, hogy erre járt - szól indián barátunk a nyomokat fürkészve.

Friss jaguár lábnyom a sárbanFriss jaguár lábnyom a sárban

Szedni kezdjük a lábunkat, hátha megpillantjuk az egyik sziklán ücsörögve a jaguárt, de nincs szerencsénk. A tepui lábánál egy gyönyörű völgy húzódik. Korábban itt volt ösvény, mára azonban benőtte a gaz. Ember nagyságú füvön vágjuk magunkat keresztül, mire az esőerdő széléhez érünk. Az erdőben végre árnyék van, viszont pára is, így rendesen leizzadunk, mire a vízesés lábához érünk. Felfrissülünk a vízpermettől, majd leereszkedünk Karinacón falujába.

A Salto Akopán alulról fotózvaA Salto Akopán alulról fotózva

Megismernek a helyiek, csak az éppen focizó gyerekek tartanak tőlünk egy kicsit. Lekuporodunk a fűbe és nézzük, ahogy játszanak. 150 kilométerre vagyunk a civilizációtól; se áram, se internet, csak mesés táj, vígan játszadozó gyerekek és egy tökéletes érzés: ez a vidék az igazi édenkert. Kár, hogy holnap jön értünk a gép és nem tudunk tovább időzni a pemónok között.

Akopán

AkopánAz Akopán tepui más-más szemszögből

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Roraimáról és az odavezető útról már írtunk korábban, de egy évvel a tavalyi túra után ismét nekivágtunk Venezuela és talán Dél-Amerika legszebb hegyének. A sok előzetes probléma ellenére sikerült elérnünk a csúcsot, s ott olyan látványban volt részünk, amilyenben tavaly nem. A Roraima megmászása minden utazónak kötelező egyszer, de valószínűleg ez lesz az a hegy, aminek sokadik alkalommal is szívesen vágsz majd neki. Ezúttal a sztorit nem írjuk le, mert az ösvény a Föld legöregebb hegyén nem változik, viszont megosztjuk veletek a túrán készült legjobb képeket. Öt fős csapatunk minden tagja elérte a csúcsot, ezúton is gratula nekik. Ne csak álmodozz, vágj neki a Roraimának!

Túra a végtelen Gran Sabanán keresztül a Roraima lábáhozTúra a végtelen Gran Sabanán keresztül a Roraima lábához

A Roraima fenséges sziklaként tekint le a forró szavannára

A Kukenán fenséges sziklaként tekint le a forró szavannára

A hordárok megpihennek

A hordárok megpihennek

Sátorállítás, háttérben a Kukenán tepui

Sátorállítás, háttérben a Kukenán tepui

Roraima a hajnali napfényben

Kukenán a hajnali napfényben

A Roraima túrát a szomszédos és fotogénebb Kukenánnal adják el

A Roraima túrát a szomszédos és fotogénebb Kukenánnal adják el

Eső után a 600 méter magas Kukenén-vízesés fenséges látvány

Eső után a 600 méter magas Kukenán-vízesés fenséges látvány

Ebéd a csúcstámadás előtt

Ebéd a csúcstámadás előtt

Ezt csak fotózni lehet

Ezt csak fotózni lehet

Az utolsó lépések a csúcs előtt

Az utolsó lépések a csúcs előtt

A Hotel névre keresztelt sátortábor

A Hotel névre keresztelt sátortábor

A Roraima egyetlen őshonos madara, a kolibri

A Roraima egyetlen őshonos madara, a kolibri

A tápanyagszegény talaj miatt a növények jelentős része húsevővé vált

A tápanyagszegény talaj miatt a növények jó része húsevővé vált

Nem könnyű utat találni az ezernyi patak között

Nem könnyű utat találni az ezernyi patak között

Van ennél szebb fotós álom?

Van ennél szebb fotós álom?

A túlvilág kapujában

A túlvilág kapujában

A világ legszebb helye

A világ legszebb helye

Ködben úszó tepuik

Ködben úszó tepuik

Közel két tucat vízesés táplálja Guyana folyóit

Közel két tucat vízesés táplálja Guyana folyóit

Misztikus vidék

Misztikus vidék

Amit egyszer mindenkinek látnia kéne

Amit egyszer mindenkinek látnia kéne

A túráról egyik túratársunk összeállított egy remek videót, ahol még ennél is több képet láthatsz a Roraimáról és a Gran Sabanáról. Nézd, majd dönts úgy, hogy Te is nekivágsz Venezuela és Dél-Amerika legnagyobb természeti csodájának!

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Egy négy fős csapatot kell feljuttassak a Roraima tetejére, valamint körbekalauzolni őket az Akopán tepuinál és az Angel-vízesésnél. A tepuikról már írtunk tavaly hosszabban, ezért most nem az élményeket készülök leírni, hanem azt a lehetetlen szituációt, amibe a csapattal kerültünk több alkalommal.

Ciudad Bolívárból egy éjszakai busszal utazunk a Gran Sabanára. Tudom jól, hogy több katonai ellenőrzőponton kell átjussunk, ami nem ígérkezik könnyű feladatnak a csapat teljes költségvetésével. A hiperinfláció hatására 4000 dollár pontosan két és fél kiló bolívárt nyom, térfogata pedig egy kis hátizsák több mint fele. Ha a guardia ennyi pénzt talál nálam, biztosan nem úszom meg a lenyúlást, de bízok a szerencsében, ami ezúttal azonban nem mosolyog rám.

Utcakép Ciudad BolívárbanUtcakép Ciudad Bolívárban

Hajnali kettőkor - Tumeremo után picivel - az egyik ilyen pontnál leszállítják az egész utazóközönséget csomagellenőrzés ürügyén. A nőket és a férfiakat külön sorba rakják, de csak a férfiakat viszik be egy kis kabinba, ahol fegyverrel nyakig felszerelt katonák nézik át a csomagjaikat. A helyiekkel nem sokat vacakolnak, azonban velünk annál többet. Csapatom tagjaival kb. tíz percet foglalatoskodnak, velem, mint túravezetővel azonban vagy fél órán át kekeckednek. Hátraállítanak, s kezdik kipakolni a zsákomat. A laptopot, a fényképezőt és a könyveket sorban a kezembe adják, majd rálelnek a bolívárokkal teli dobozra. Mikor összenéznek, már sejtem mi következik.

- Látom, van itt pénz - veti oda az egyik rohadék, miközben elkezdi számolni, mennyi is van nálam.

Közben a másik katona is előkap egy köteg bolívárt és pörgetni kezdi az ujjai között. Azt veszem észre, hogy a kötegekből simán lehúznak bankókat és tömik be a zsebükbe. Lerakom a kezemben tartott cuccokat, benyúlok az egyik zsebébe és kihúzom a pénzemet. A harmadik katona visszaránt, s akinek a zsebéből kivettem a pénzt, fejhangon üvölteni kezd.

- Mit képzelsz, gringó?! A guardia zsebében kotorászol?
- Az az én pénzem, köcsög! Nincs jogotok a pénzemhez nyúlni - üvöltök vissza.
- Mi vagyunk a guardia, nekünk mindenhez van jogunk - fenyeget meg pénzemmel a kezében.

Ekkor a másik kikaparja a zsákom aljából a megmaradt pár száz dolláromat és szétszórja a földön.

- Szedd ösze, gringó! - veti oda takony módon.

Megalázkodva letérdelek és szedem össze a dollárt, közben azt nézve, mennyit nyúlnak le a bolívárból. Látom, hogy marokszám dugdossák a zsebükbe a pénzemet. Felpattanok, félrelököm őket, kikapok mindent a kezükből és csak úgy beszórok mindent a zsákba.

- Nem guardia vagytok, hanem egy mocskos, tolvaj banda - vetem oda ugyanolyan takony módon, ahogy ők felelgetnek nekem.
- Mit képzelsz, gringó, kivel beszélsz? - állják el az utamat a kijáratnál.
- Három senkiházival. A guardia feladata a biztonság fenntartása lenne, nem pedig a turisták meglopása - próbálom magyarázni a hivatalból kiszabott munkakört.
- Ugye nem akarod, hogy véletlenül kokaint találjunk a zsákodban? - jön az újabb fenyegetés.

Félrelököm őket és kilépek az ajtón. Hátulról megfogja a vállamat az egyik és visszafordít. Várom, hogy bemos egyet, de ehelyett kezet nyújt felém:

- Jó utat, gringó! - veti oda gúnyosan.
- Rohadék, rabló banda - ütöm félre a kezét és loholok a buszhoz, ami fél órája csak miattam várakozik.

A Gran Sabana végtelen pusztaságaA Gran Sabana végtelen pusztasága

A busz továbbáll, később pedig kiderül, kb. 6000 bolívárt, úgy 150 dollárt loptak el tőlem. A kolumbiai határvidéken legalább szemtől szembe közölte a guardia, hogy mennyit kér, most azonban simán kiraboltak, amire soha nem gondoltam volna.

San Francisco de Yuruaníba érkezvén Omar barátom közli velem, hogy van egy kis gond. Nincs kocsi, ami Paraitepuiba vinne minket, mert ami működik, annak nincs benzinje, amelyiknek meg van benzinje, az nem működik.

- Szívjuk át egyikből a másikba a benzint - vetem fel a triviálisnak tűnő megoldást.
- Nem lehet. Akié a benzin, az nem adja, mert Santa Elenában zárva van a benzinkút és fél, hogy üzemanyag nélkül marad - replikázik Omar.
- Miért van zárva?
- Mert lassan egy hete nem érkezett benzin a városba. Cukrot, lisztet és tejet sem tudtam venni. Nincs semmi Santa Elenában, mert a tüntetők lezárták a várost. Az elmúlt hetekben öt embert öltek meg, többek közüllük állítólag az ellenzéket támogatta pénzzel.

San Francisco végében látom, hogy várakozik egy kisbusz. Odaszaladok. Egy fiatal dán csapat az, akik helyi kalandirodával próbálnak nekimenni a Roraimának. Elmagyarázom a szitut, de közlik, hogy nekik is csak annyi benzinjük van, hogy ma még lemenjenek Santa Elenába kaját vásárolni, és nem több.

A végén csak elindulunk a RoraimáhozA végén csak elindulunk a Roraimához

- Nem tudtok Santa Elenába bejutni, blokád alatt van. Nálunk van valamennyi kaja, ha adtok benzint, adunk zöldségeket és tésztát - próbálok bizniszelni.

A Puerto Ordazból érkező guide vakarja a fejét, ő sem számított arra, hogy Santa Elena le lesz zárva. Számolgatunk, de sehogy nem jön össze a dolog. Mi hordárokkal együtt nyolcan vagyunk, ők sincsenek kevesebben, ha a fejadagot lefelezzük, valószínűleg nem jutunk fel a tepuira.

- Omar! Mi a helyzet San Ignacióval? Ott nincs autó? - próbálom menteni a menthetetlent.
- Elmehetek motorral, ha gondolod.
- Gondolom.

San Ignacio csak 10 kilométerre van, ennyi benzint sikerül szereznünk a faluban. Omar eltűnik a messzeségben, mi a csapattal pedig várunk. Két óra múlva megjelenik egy teherautó, a platón Omarral. Megmenekültünk. Ha csúszunk is egy napot, de legalább útra kelhetünk. Hátrahagyjuk a csalódott dán csapatot, akikkel aztán a tepuin sem találkozunk; kaja hiányában valószínűleg feladták a Roraima megmászásának tervét. A hegyekben már minden úgy történik, ahogy történnie kell. A sok bénázásért cserébe olyan élményben van részünk a csapattal, amilyenben korábban még soha. Egy több órás eső után a Ventana névre hallgató természeti képződménynél még Omar is felkiált:

- Ilyennek a Roraimát még én sem láttam soha. Gyere Andres, ezt nézd meg!

Kint állunk a tepui szélén, előttünk pedig Guyana esőerdői, aminek folyóit az eső után közel két tucat, ötszáz méteres vízesés táplálja. A felszálló pára és a nap hatalmas szívárványt képez a Roraima és a Kukenán közé. Ennél szebbet még életemben nem láttam.

A látvány, amiért megéri küzdeniA látvány, amiért megéri küzdeni

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A venezuelaiak nem ismerik a folyón közlekedést, ennek hála két és fél napon át utazom a Los Llanosról Ciudad Bolívárba. A vidék felejtős, viszont hol máshol foghatna ki az ember egy félkarú részeg sofőrt, mint itt. Ezt is túléltük...

A Hato El Cedral bejáratánál várakozom. Egy óra is eltelik, de busz nem érkezik Elorza irányából, így összeszedve minden bátorságomat, leszólítom a nem messze posztoló guardiát, nem vinnének-e be a közeli Mantecalba. Meglepetésükben, hogy egy gringó fuvart kér tőlük, beszállnak a dzsipbe és intenek, hogy üljek hátra. A húsz perces út alatt jól kifaggatnak, hogy mit keresek errefelé, és hogy mi a véleményem a politikai helyzetről. Nem rejtem véka alá a mondandómat, felvilágosítom őket, hogy kollégáik a határ mentén mekkora szemetek és mit művelnek a turistákkal.

- Sok pénze van a turistáknak, nekünk meg semmi. Ezért van minden - védekeznek.
- Nem a turista hibája, hogy a bolívár nem ér semmit - replikázom.
- Az USA hibája és azé a féreg Caprilesé. Ők teszik tönkre az országunkat.

Nem akarok vitázni, pláne nem a guardiával, így megköszönvén a fuvart Mantecalba, kiszállok és várok egy buszt. Nemsokára meg is érkezik, de így is éjszaka érkezem meg San Fernando de Apuréba. Kihalt, tök sötét utcákon át jutok a belvárosba. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, a venezuelai nagyvárosokban napközben sem vagy biztonságban, nem hogy este 9-kor. Szállót alig találok, mert valamilyen politikai gyűlés miatt minden szoba foglalt. Végül sikerül kifognom egy hotelt 350 bolívárért, vacsorára pedig marad a jól bevált perro caliente, vagyis hotdog.

San Fernando a Los Llanos legnagyobb városa, s pont olyan, mint amilyennek az ember elsőként gondolja. Forró, párás, retkes és nagyon csúnya. Nincs miért sok időt itt tölteni, s miután megtudom, hogy csónakkal nem jutok el Caicara városába, kibaktatok a pályaudvarra és irány észak. Ciudad Bolívárba igyekszem, mert ismét nekimegyünk a Roraimának és a tepuiknak egy csapattal, de most, hogy így esett, megpróbálok előtte eljutni a Hato La Féhez.

Hiába szállok le a buszról, a hato zárva tart, csak hétvégente nyit ki a lovagolni vágyó gazdag venezuelaiak kérésére. Buszom közben elmegy, így marad megint az autóstop. A közeli katonai ellenőrzőponthoz sietek, mert ott legalább van árnyék. Rájöttem, hogyha én kezdeményezem a beszélgetést a guardiával, akkor átsiklanak az olyan kérdéseken, hogy mennyi pénz is van nálam. Egész segítőkészek, még kocsit is fognak nekem.

Egy idősebb fickó dzsipjébe kapok bebocsátást. Kiderül, hogy a fia Kanadában dolgozik, a lánya pedig Németországban a Reuters munkatársa, de most kérte áthelyezését Rióba, mert Brazíliában majdnem kétszer annyit kereshet, mint Európában(!!!).

- Nézd meg ezt a képet! - veszi elő a telefonját - Ez a fiam, Kanadában egy nagy szupermarket vezetője. Nézd meg, mi van a kezében! Venezuelai tej. Itt meg nem lehet kapni, sorban kell érte állni. Ez az ország egy vicc.

Újonnan szerzett barátom annyira ki van akadva a szocialista vezetésre, hogy az egy órás út alatt nem is tud másról beszélni, csak hogy Maduro mekkora egy balfék. Calabozóban tesz ki a terminálon, ahol fogok egy por puestót és egy térképeken nem jelölt faluba, El Sombreróba igyekszem. A települést nem véletlen nem jelöli semmi, mivel nem áll másból, csak egy benzinkútból és egy aljas ivóból.

Véletlenül pont ez előtt az ivó előtt gyűlnek a népek, hogy egy por puestót megtöltve erre-arra utazzanak. Tíz percet sem várakozok, befut az én roncsom is. Oldalsó ablakok nincsenek, sárhányó és lökhárító valószínűleg soha nem is volt, de a legaljasabbúl mégsem a kocsi, hanem annak sofőrje néz ki. Az egy dolog, hogy retkes, mint egy szénbányász, még azt is elnézem neki, hogy nincs egy karja, de azt nehezen emésztem meg, hogy úgy be van baltázva, hogy alig áll a lábán. Mutatjuk is neki hárman, kik a fuvarra vártunk, hogy ne mászkáljon, mert csak kárt tesz magában, inkább üljön szépen vissza a volán mögé. Persze hajthatatlan, két felest még betol az ivóban indulás előtt.

Nem szokott zavarni, ha részeg a sofőr, úgy vagyok ezzel, hogy aminek jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban fel nem foghatom, hogy a nem kicsit illuminált félkarú barátunk előzés közben az egyetlen megmaradt kezével miért a rádiót tekergeti, ahelyett, hogy a kormányt fogná?! Halálfélelmemnek másfél óra múltán vége, Chaguaramasnál a menet során egész kijózanodott Hook kapitány csak ennyit szól:

- Ennyi, nem tovább! Itt mindenki átszáll egy másik kocsiba, nem kell érte fizetni.

Egy újabb por puesto és máris Valle de Pascuában vagyok. Az út egészen idáig még a venezuelai átlagnál is rosszabb minőségű volt, elég annyit róla tudni, hogy a 2x2 sávos útból ma csak 2x1 sáv használható, mert a maradék kettőt benőtte a gaz.

Másnap az igen ocsmány Valléból El Tigrébe fogok egy por puestót, majd onnan busszal jutok el Ciudad Bolívárba. Két és fél napba tellett, hogy a Los Llanosról az Orinoco-partjára érjek, kb. 800 kilométert utazva, csak mert ezek az eszetlen venézek nem jöttek még rá, hogyha hajóznának a folyókon, akkor ezt az utat 8 óra alatt is meg lehetne tenni. Hogy mit kaptam cserébe? Gusztustalan városokat, igénytelen falvakat, megdöbbent, de segítőkész guardiát és egy fuvart egy félkarú, talajrészeg sofőrrel egy 40 éves Dodge-ban. Ezzel sem lettem kevesebb...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)