El Salvador egyetlen világöröksége Joya de Cerén, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek. Egy vulkánkitörés okozta a vesztét, akár csak az olasz romvárosnak, Joya de Cerént mégis igen kevesen ismerik. Pedig megéri ellátogatni ide, még ha valójában semmiben sem hasonlít Pompejire.

Santa Anától kissé délkeletre, a mai San Andres városának közelében található egy maja romváros, amit alig egy órás buszúttal érünk el. A busz a település határában tesz le, ahonnan elballagunk az archeológiai park bejáratáig. 

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorÚtban San Andrés romvárosába

A Zapotitán-folyó völgyében először Kr. e. 900 körül létesült lakott település, amit a környező vulkánok erőteljes tevékenységének köszönhetően kr. u. 250 körül elhagytak a lakók. Ezzel azonban még korántsem ért véget a város története, mert a maják az 5. században visszatértek, és nem csak újra benépesítették a völgyet, hanem virágzó politikai-ceremoniális központot hoztak létre, aminek helyén ma az említett park áll. 

San Andrés múzeuma elég nagy számú prekolumbián régészeti emlék birtokában van, aminek egy részét a festett kerámiaedények mellett azok a faragott obszidiánkések alkotják, amikre jellemzően a Yucatán-félszigeten bukkantak a régészek. Hogy ide miként került belőle egy, nem tudjuk. 

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorFaragott obszidiánkés a San Andrés-i múzeumban

A maja kultúrában az obszidiánról úgy vélték, hogy a villámlás megkövesedett formája, vagyis a villámlás K'awiil néven ismert istenének szerszáma, aki egyúttal az anyaföld termékenységéről is gondoskodott. Ezért a követ nagy becsben tartották és kiváló művészi érzékkel munkálták meg, miközben emberi arcokat, istenségeket, kígyókat vagy skorpiókat, esetleg a maja kultúrával kapcsolatban álló geometriai formákat faragtak belőle.

El Salvador Joya de Cerén San Salvador San Andrés romvárosa

A múzeum mögött kisebb maja piramisok bukkannak elő. Ez izgalmasabb a cserépedény-kiállításnál, de van pár dolog, ami miatt mégsem érzem magam Tikalban. Csalódottan bámulom, hogy autentikusnak cseppet sem nevezhető módon San Andrésban a piramisok felső részét rekonstrukció címén egyszerűen betonba öntötték

El Salvador Joya de Cerén San Salvador Van ennél elegánsabb módja is az állagmegóvásnak

Fél órás fotózással egybekötött kóválygás után behúzódunk az árnyékba, és a park büféjében megtömjük a bendőnket egy forró pupusával, miközben a parkban hemzsegő motmotokat etetjük a morzsákkal. Ebéd után konstatálom, hogy Endre a hátizsákomat szerencsésen egy hangyaboly kellős közepébe helyezte, így nem csak a zsákom telik meg a parányi ízeltlábúakkal, hanem én is piros csípésekkel tetőtől talpig. A trópusi hangyák persze nem úgy csípnek, mint a hazaiak, hanem úgy harapnak beléd, mint egy felbőszült bestia. Még akkor is vakarászom magam, amikor úgy másfél órával később befutunk a következő romvárosba, Joya de Cerénbe, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek.

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorCosta Rica óta csodáljuk ezeket a pompás madarakat

Joya de Cerén meglepő módon nem ceremoniális központ volt, hanem pici mezőgazdasági település, de azért a szakrális fürdőt nem bírták kihagyni, annak helye ma is jól kivehető a romok között. 

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorJoya de Cerén egykori gőzfürdője

A terület feltárása egyébként csak a '70-es évek végén kezdődött meg azután, hogy 1976-ban egy állami mezőgazdasági program megvalósítására "kivezényelt" buldózer feltúrta a földet és 14 réteg vulkáni hamu alatt gyanús romokat vélt felfedezni. Ma már tudjuk, hogy lakóépületek egészen jó állapotban megmaradt maradványaira bukkant rá, amik 590 körül a San Salvador-vulkán kitörése miatt elnéptelenedtek. 

 El Salvador Joya de Cerén San Salvador  Az egykori lakóépületek falain látszik a több réteg hamu nyoma

A hamu jó állapotban konzerválta a leleteket, amik között érdekes módon nem csak bútor, kerámia és hétköznapi használati tárgyak voltak, hanem félig megevett élelmiszer is, mintha a forró láva elől menekülő maják hátrahagyták volna az uzsonnájukat. A vulkáni kitörés előtti evakuálás viszont nagyon eredményes lehetett, mert a régészek emberi maradványokat egyáltalán nem találtak

El Salvador Joya de Cerén San Salvador

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorJoya de Cerén azért nem egy Pompeji

A romváros után ismét buszra pattanunk, amivel egy óra múlva San Salvadorba érkezünk. Ez az első alkalom, hogy El Salvador fővárosában járok. Az utcai bandaháborúkról híres városról olyan kép kering a fejemben, mint Tegucigalpának azon negyedei, melyekben 2009-es utazásunk alkalmával fényes nappal is gyomorideggel léptem az utcára. A hondurasi fővárosban évente körülbelül 1100 ember hal meg hála az erőszaknak, San Salvador azonban rajta is túltesz napi átlag öt gyilkossággal. Szerencsére a helyi alvilág feletti uralomért vívott harc általában nem érinti a turistákat, de azért óvatosságból taxival utazunk a busztermináltól az egészen kellemes hangulatú Colonia Avila nevezetű városrészbe. 

Ránk nagyon nem jellemző módon egy a neten látott címre igyekszünk, a Hostel Café San Andrésbe, ahol 20 dollárba kerül egy szoba. A taxi a Salvador del Mundo emlékmű közelében parkol le. A környék kellemes csalódás, olyan, mint egy igényes villákkal beépített nyaralóövezet, csak az elnéptelenedett utcák emlékeztetnek arra, hogy veszélyes városban járunk. 

  El Salvador Joya de Cerén San Salvador   A Divino Salvador del Mundo emlékmű

A hostelben nincsen rajtunk kívül egy teremtett lélek sem. A szállás tulaja egy szőke hajú, cseppet sem latin kinézetű fiatal csaj, aki annyira megörül nekünk, hogy nem csak egy tiszta, nagyon szép és tágas szobát bocsát a rendelkezésünkre, hanem meghív minket egy ananászlére a hostel kellemes hangulatú teraszán. Azt mondja, hogy a nagyszülei lengyelek, gyerekkorában többször is járt Európában, de a hostelében még sosem jártak európaiak. Elmeséli, mennyire nem szereti San Salvadort pont amiatt, hogy állandóan gringónak nézik, pedig ő nem az. No meg azt, hogy bár tudja, a fővárosnak rossz híre van, azért ne féljünk tőle, mert vannak egészen elfogadható részei is. A következő napokban majd meglátjuk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

47 évvel ezelőtt ezen a napon, vagyis 1969. június 26-án játszották a történelem legnagyobb hatású futballmérkőzését, ami milliók életét változtatta meg. El Salvador és Honduras ki-ki meccset vívott egymással Mexikóvárosban az 1970-es világbajnokságra való kijutásért. Végül egy hosszabbításban szerzett góllal El Salvador nyert 3:2-re, de a meccs nem amiatt került be a történelemkönyvekbe, hogy az apró ország története során először kijutott a világbajnokságra, hanem mert ennek követeztében kirobbant Honduras és El Salvador között minden idők legérthetetlenebb vérontása, a száz órás futballháború.

2006-ban, mikor először jártam El Salvadorban, még semmit sem tudtam az 1969-es eseményekről. Santa Ana-i hotelemben bámultam a térképet és feltűnt, hogy a várostól nem messze, a guatemalai határon fekszik a Güija-tó, mellette a San Diego La Barra erdő. Jó kirándulásnak ígérkezett, így egyik reggel felpattantam egy Metapánba tartó buszra, amiről bő fél óra múlva már szálltam is le, mivel a sofőr hátraszólt, hogy megérkeztünk a tóhoz. 

Egy Belén névre hallgató koszfészekben találtam magamat, ami néhány kőházból és annál sokkal több bádogviskóból állt. Iszonyúan ki volt égve minden, volt vagy 40 fok, a tó felszínén pedig zöld alga lebegett. Az egész úgy nézett ki, mint valami menekülttábor egy posvány partján. A helyiek ültek a tornácukon és úgy pihegtek, mint a déli napra kifekvő kutyák. Többségüknek arra sem volt indíttatása, hogy fogadják a köszönésemet, max intettek, hogy vették az üdvözlésemet, de ebben a kánikulában ne várjam, hogy beszéddel fárasszák magukat.  

  El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  Az 1969-es El Salvador-i focicsapat (forrás: elbaloncuscatleco.com)

Leültem a partra és néztem a nagy semmit; a Güija-tó minden, csak nem szép. Épp szedni kezdtem volna a sátorfámat, mikor két tíz év körüli gyerek jelent meg biciklivel. Leparkoltak mellettem, elővettek egy madzagot és egy horgot, majd nem messze tőlem leültek horgászni. Egy ideig nézték, ahogy bámulom őket, majd feladva a pecázást odaslattyogtak hozzám, hogy megtudják, ki vagyok és mit keresek a tavuknál. Mikor meghallották, hogy külföldi vagyok, kézen ragadtak és húzni kezdtek az erdő felé.

- Apu imád a turistákkal fecsegni. Gyere, bemutatunk neki - mondták.

Nem féltem attól, hogy csapda. Errefelé nincsenek banditák, akik a turisták kifosztására rendezkedtek volna be, már csak azért sem, mert erre egyáltalán nem járnak turisták - gondoltam. Tisztán emlékszem, hogy egy száraz jocote ligeten keltünk át, majd kaptattunk fel a San Diego La Barra erdőn keresztül egy hihetetlenül lepukkant, bádogból és nylonból összetákolt viskóhoz.

A tornácon egy atléta nélküli, sörhasú fickó ücsörgött, mellette egy faágakból összetákolt priccsen egy nyolc éves forma kislány feküdt nyakig bekötözve, szeme alatt lila folttal. Amint a fickó megpillantott, felpattant és hatalmas mosoly közepette nyújtotta felém a kezét.

- Isten hozott! Mi járatban minálunk? - kezdte.
- A parton ücsörgött. Turista - sikították a fiai.
- Valóban? Foglaljon helyet! - nyújtotta felém házilag összeeszkábált sámliját - Beszélsz spanyolul?
- Persze - feleltem. 
- Juan vagyok, ők meg itt a fiaim. Ő pedig a lányom, szegényt pár hete elütötte egy kamion az úton, azóta lábadozik. Igaz, kicsim? - pillantott a lányra, aki erre befordult a fal felé - Szegény negyedik hete nem tud felkelni. Kész csoda, hogy megmaradt. Az orvosok azt mondják, még pár nap, és megpróbálhat lábra állni. No, de te ki vagy? Honnan jöttél?
- Andrés vagyok Magyarországról.
- Magyarország?! - kiáltott fel Juan - Tőletek kaptunk ki 1982-ben 10:1-re - röhögött - Srácok! Hozzatok ki egy tál jocotét!

A két gyerek berohant a ház mögötti fészerbe, és pár pillanat múlva megjelentek egy tál zöld és piros szilvaszerű gyümölccsel. Enyhén édes, de fanyar íze volt. Sokszor ettem ilyet Guatemalában. Nem a kedvencem, de azért tisztességből elmajszoltam párat.

- Mi ebből élünk. Jocotéból. Mostanában volt a szüret. Te tényleg magyar vagy? - haverkodott Juan.
- Igen - bólintottam.
- Nem emlékszel az 1982-es világbajnokságra?
- Fél éves voltam akkor. De tudom, hogy nagyon elvertünk titeket.
- Tényleg, fiatal vagy még - állapította meg - Hallod! Az a meccs nagyobb katasztrófa volt, mint a polgárháború vagy a fociháború.
- Fociháború? - értetlenkedtem.
- Nem hallottál róla?
- Nem, soha. Mi történt?
- Hosszú történet, de ha kíváncsi vagy, elmesélem.
- Van időm.

 El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  Az ilopangói repülőgép-támaszpont 1969-ben (forrás: diez.hn)

Azzal Juan belekezdett egy sztoriba, aminél szürreálisabbat még életemben nem hallottam. Az 1960-as évek végén El Salvador komoly gazdasági válságot élt meg. A túlnépesedés hatására felaprózódtak a földek, aminek következtében közel egymillió paraszt maradt munka nélkül. Ezzel szemben Hondurasban új területeket vontak művelés alá, a banánültetvényeken komoly munkaerőhiány jelentkezett. Több százezer salvadori lépte át a határt, és próbált zsebszerződésekkel földhöz jutni. Hondurasban ez a rendszer mai napig működik, Közép-Amerika legnagyobb nemzeti parkját, a Rio Patucát például maga a nemzeti park kezelője árusítja ki a rancheróknak, hogy az esőerdők felégetésével legelőkhöz jussanak.

1968-ban aztán jött egy földreform, ami az oligarchák kezére juttatta az alig pár hektáros hondurasi földeket, kisemmizve ezzel több mint félmillió salvadori földművest. Sokaknak arra sem maradt pénze, hogy visszatérjen az országába, így a határ mentén menekülttáborok jöttek létre, amiket hondurasi fegyveresek őriztek.

- Mi is menekülttáborban éltünk a szüleimmel és testvéreimmel. Gyerekként az egész egy nagy buli volt, de aztán szüleim egyszercsak úgy döntöttek, hogy visszatérnek El Salvadorba - mesélte Juan - Tíz éves lehettem ekkor. Emlékszem, hogy több napon át mezítláb sétáltunk az erdőn keresztül, mire visszaértünk. A falvakban mindenhol katonák voltak, az utakon pedig tankok.

  El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  El Salvador-i katonák egy koponyával pózolnak (forrás: footballrepublik.com)

Ebben az időben mindkét országnak erősen militáris szemléletű vezetése volt. El Salvador azzal vádolta Hondurast, hogy úgy viszi az ültetvényeire a salvadoriakat, hogy megzsarolja őket a zsebszerződések miatt, aztán persze keveset fizet a munkásoknak, akikre pedig nincsen szüksége, azokat egyszerűen menekülttáborokban helyezi el. Honduras pedig azzal vádolta El Salvadort, hogy az ügyetlen gazdaságpolitikájuknak hála a nyakukba szakadt közel félmillió gazdasági bevándorló, akik el akarják lopni a földjeiket, hogy aztán azokat majd erőszakkal El Salvadorhoz csatolják. A két ország között pattanásig feszült a húr, majd jött az 1969. június 8-i pótselejtező a soron következő, mexikói világbajnokságra.

Tegucigalpában volt az első találkozó, a rádió pedig bemondta, hogy az El Salvador-i nemzeti tizenegy melyik hotelben lett elszállásolva. A hondurasi fanatikusoknak más sem kellett. Egész éjjel üvöltöttek a szálló előtt, betörték a hotel ablakait, gyújtogattak az utcán, fenyegették a játékosokat. Meglett az eredménye. A salvadori csapat csak kóválygott a pályán és kikapott 1:0-ra.

A vereség miatt egy feltételezhetően mentális problémákkal küszködő salvadori lány öngyilkosságot követett el. A sajtó persze gyilkosságként tálalta a történteket, a temetésére kivonult az egész El Salvador-i vezérkar, a lányból pedig mártírt csináltak. A kormány ígéretet tett, hogy felkutatja a bűnösöket és megtorolja a hondurasiak kegyetlenkedését.

El Salvador Honduras Lago Güija fociháborúHondurasi katonák a július 16-án induló offenzíva idején (forrás: taringa.net)

Egy héttel később jött a visszavágó. A salvadori rádió is bemondta, hogy a hondurasi focisták melyik hotelben lettek elszállásolva, így megismétlődött a tegucigalpai eset, csak fordított szereposztásban. Másnap a stadiont tankokkal vették körül, hogy a biztonságot fenntartsák, de a stadionban így zavargás tört ki. A salvadori szurkolók a meccs előtt leengedték a hondurasi zászlót, elégették azt, majd szaros pelenkát húztak a helyére. Ennek ellenére a meccset lejátszották, ahol Honduras kikapott 3:0-ra.

- A meccs idején még a menekülttáborban éltünk. Emlékszem, ahogy több százan ugyanazt a TV-t bámultuk. Amikor a stadionban zavargás volt, a menekülttáborban is elcsattant pár pofon. Hirtelen a barátokból ellenségek lettek. Az ilyen táborokban rengeteg hondurasi is volt, boltosok, kereskedők, akik abból éltek, hogy mi ott voltunk. A visszavágó után minden megváltozott - mesélte Juan.

És tényleg. A meccs után Honduras és El Salvador lezárta a határokat, tankokat vezényeltek a környező falvakba.

- Pár nap múlva szüleim szóltak, hogy pakoljunk, mert indulunk haza. Tudták, érezték, hogy történni fog valami.

Az 1970-es világbajnokság selejtezőin még nem számított a gólarány. Megismételt meccsre került sor, amit 1969. június 26-án rendeztek meg Mexikóvárosban. A két csapat élet-halál harcot vívott, amin El Salvador játszott jobban. Kétszer is vezettek, de Honduras mindkétszer egyenlített. Főleg az első egyenítő gól volt emlékezetes, amit ollózva szerzett Mendoza. Hosszabbítás következett, aminek 11. percében Pipo Rodriguez betalált, ezzel El Salvador életében először kijutott egy világbajnoksára. Pipo Rodriguezből nemzeti hőst faragtak. Minden létező kitüntetést bezsebelt, könyvet írtak róla, ami mai napig az ország legnagyobb példányszámban eladott kötete.

A meccs után a menekülttáborokban zendülés tört ki. Mivel a hondurasi hadsereg eddigre a határra lett vezényelve, kevés volt a rendfenntartó, a maroknyi katona képtelen volt megfékezni a balhét. Belelőttek a tömegbe, ezzel megölve több tucat salvadori menekültet.

Az El Salvador-i kormány hangot adott felháborodásának, s megfenyegette Hondurast, hogyha nem hagy fel az agresszióval, ellencsapást fognak rájuk mérni. Hogy megfélemlítsék a szomszédot, július 14-én berepült egy salvadori gép Tegucigalpa fölé, és ledobott egy apró bombát, ami végül fel sem robbant, kárt sem okozott. A hondurasi vezetés ezt hadüzenetnek vette, s jelezte, hogy támadást fog indítani El Salvador ellen.

A salvadoriak azonban nem várták meg, amíg lép Honduras. Puskákkal és századeleji fegyverekkel felszerelkezve kisebb csapatok bevonultak hondurasi falvakba Ocotepeque és El Amatillo környékén, ahol kitűzték a zászlójukat és Hondurashoz csatolták őket. Egyes seregek a menekülttáborok felé vették az irányt, ahol megtorolva a salvadoriakkal szemben elkövetett agressziót, lelőtték a katonákat. Ezután már Honduras sem maradhatott tétlen. Július 16-án tankokkal és bombázókkal indultak El Salvador ellen.

El Salvador Honduras Lago Güija fociháborúNégy nap alatt 6000 emberrel végeztek minden idők legostobább háborújában (forrás: bbc.co.uk)

- Eddigre mi már El Salvadorban voltunk, La Palma környékén. Ott vártuk a rokonoknál, hogy mi lesz. Én pont nem voltam otthon, éppen elzavartak a boltba venni valamit. Ekkor kezdődött a bombázás. Repülők érkeztek, a következő pillanatban mindenhonnan robbanást lehetett hallani. Nagy volt a füst és a kiabálás. Gyorsan történt minden, alig két perc alatt véget is ért. Visszaszaladtam a házhoz, de az összeomlott. Szüleim, kilenc testvérem és minden rokonom a romok alatt halt meg. Egy pillanat alatt kiirtották az egész családomat. Teljesen egyedül maradtam - forrázott le az amúgy folyamatosan mosolygó Juan.

A következő két napban nem csak a határmenti falvakat, de minden fontosabb katonai támaszpontot és El Salvador összes olajfinomítóját porrá bombázták a hondurasi gépek. Július 18-án értek véget a harcok. Az eredmény közel 6000 halott és 15 000 sebesült, valamint El Salvador infrastruktújának megsemmisülése. A menekülttáborokat felszámolták, a félmillió salvadori hazatért. Békét csak 1980-ban kötöttek, mire mindkét ország kilábalt a gazdasági összeomlásból, amit a száz órás foicháború okozott.

  El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  El Salvador-i kiskatonák El Poynál (forrás: home.bt.com)

- Veled mi lett, Juan? - érdeklődtem.
- Velem? Metapánba kerültem és dolgozni kezdtem. A földeken voltam bérmunkában, mint most is. Ez a jocoteliget nem az enyém, én csak gondozom. 
- Meg lehet ebből élni?
- Így - mutatott körbe a szakadt házon - Nyolc gyerekem van, de csak ez a három van itt velem és a feleségemmel. A többiek Metapánban és San Salvadorban járnak iskolába. Mesélj nekem az országodról. Kitől kaptunk ki anno 10:1-re? - nevetett.

Beszélgettünk egy kicsit Magyarországról, arról, hogy 1982 óta a mi és ő focijuk is mennyit romlott. Egész délutánig maradtam a családnál, akik végül még egy adag babbal is megkínáltak. Búcsúzásom előtt a fickó felpattant és a házból előhozott egy zacskó obszidiánt. Nyílhegyek, kések, antik dolgok voltak benne.

- Ezeket hol szerezted? - kérdeztem.
- A maják hagyták őket hátra az erdőben. Tele van velük a vidék. Válassz egyet és vidd magaddal, emlékül.

Juan családját kiirtották, mégsem veszítette el az emberkbe vetett hitét. Hihetetlenül pozitív figura, annak ellenére, hogy tíz évesen magára maradt. Azzal búcsúzott tőlem, hogy reméli, egyszer még lesz lehetőségük visszavágni egy világbajnokságon a 10:1-ért. Legyen úgy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

A Santa Ana-vulkán El Salvador első számú látványossága. Meghódítása nem nehéz, de azért van mitől félni. Sajnos az ország ezen részén sok a bandita, így katonai kíséretet kapunk a mászáshoz. Emellett ismerkedünk a maja kultúrával, valamint betekintést nyerünk a salvadori kuplerájok életébe is.

Juayúát hátrahagyva megindulunk a Ruta del Cafén Ahuachapán városába. Egyértelműen ez a legszebb út El Salvadorban, apró hegyi falvak és végtelen kávéföldek között tekergünk. Az El Imposible Nemzeti Park erről az oldalról egészen lélegzetelállító, nem igazán értem, miért csak délről van bejárata.

Ahuachapán egy jelentéktelen kisváros alig tíz kilométerre a guatemalai határtól. Nem sok értelme van itt időzni, így a Pánamerikai autóúton felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra, de ezzel sem utazunk túl sokáig. Tíz évvel ezelőttről rémlik, hogy Chalchuapánál van két apró romváros, így megszakítjuk utunkat, és lepattanunk a Casa Blancának nevezett régészeti parknál. Nevét egy régi nemesi család fehérre mázolt haciendájáról kapta, amiben ma apró múzeum működik.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkCasa Blanca egykor haciendaként működött

Chalchuapa kétezer évvel ezelőtt a maják egyik fontos városa volt. Egészen kr.u. 900-ig regnált, aztán lakói hátrahagyták, mint sok más maja várost a környéken. A régészek szerint Chalchuapa elsősorban obszidián, vagyis vulkáni üveg bányászatából élt. Casa Blanca apró múzeumában is több obszidián kést és nyílhegyet lehet látni, de a leglátványosabb az a két piramis, amik közvetlen a hacienda mögött emelkednek. 

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkNem túl látványosak a piramisok, de izgalmasak

Aki már járt Tikalban vagy Palenquében, annak talán Casa Blanca nem nagy szám, de mivel én 2012 óta nem voltam a maják földjén, egyszerűen lenyűgöz. Mindig is sokkal izgalmasabbnak találtam a maja kultúrát az inkánál, így az alig 10 méter magas, szinte teljes egészében fűvel borított piramisok látványától kezdek bizseregni.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkMisztikus a maják múltja

Chalchuapa déli csücskében fekszik Tazumal, az egykori maja város szakrális központja. Imádom a szakrális kifejezést, minden régész ezt a szót használja azokra az épületekre, amiknek nem tudja, mi volt a funkciója. A zsákjainkat hátrahagyva kaptatunk fel az enyhén emelkedő utcán, aminek szélét számtalan comedor és szuvenír bolt szegélyezi. Olyan az egész, mintha egy turistaközpontban járnánk, csak itt nincsenek turisták.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkTazumal El Salvador legszebb romvárosa

Tazumal szép. Központi épülete teljesen fel lett tárva, 23 méterével ez El Salvador legmagasabb maja temploma. Sajnos a tetejére nem lehet felmenni, cserébe azonban itt is van egy apró múzeum, amiben rengeteg környéken talált kerámia és apró szobor látható. A leghíresebb Sipe-Totek (vagy Xipe-Tótec) szobra, ami a felkelő Nap és vetés azték istene. Bár Chalchuapa maja város volt, gazdasági kapcsolatot ápolt a toltékokkal, akik mitológiájából sokat vettek át később az aztékok. Hogy a szobor pontosan miként került az elvileg 12. században végleg elnéptelenedő Tazumalba, senki nem tudja. Egyes feltételezések szerint Sipe-Totek nem más, mint Kinich Ahau, vagyis a maja Napisten

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkSipe-Totek, a Napisten

Miután kifotóztuk magunkat, visszasétálunk a haciendához, felkapjuk a zsákjainkat, majd felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra. Fél óra múlva be is futunk El Salvador második legnagyobb városába, ahol 2006-ban egyszer már sikerült három napot eltöltenem. A buszról a főtértől nem messze szállunk le, így gyalogosan indulunk neki szállást keresni. Azt tudom, hogy van egy hostel Santa Anában, de az igazat megvallva Juayúa után nem igazán kívánjuk a gringók társaságát. Az ám, csakhogy Santa Anában ezen az egy szállón kívül vagy méregdrága üzleti hotelek vagy aljas bordélyházak üzemelnek. Inkább hallgatunk egész éjjel kéjes nyöszörgést, mint talaj részeg ausztrál üvöltést, így 10 dollárért kiveszünk egy szobát Santa Ana egyik menő dugófészkében, a Hotel Libertadban. 

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park Egy órára 4 dollár, két órára 5 dollár - a hülyének is megéri

Hogy milyen egy ilyen szoba belülről? Nagyon durván lepukkant, az ágyban a rugók érthető módon el vannak törve, zuhanyrózsa nincs, a fal mindenhol foltos. A csótány és az ágyi poloska alapfelszerelés, az extra pedig a plafonba beszerelt hangszóróból halkan szóló latin muzsika, amit lesz szerencsénk egész éjjel hallgatni. Íme egy videó arról, milyen is egy ilyen szoba:

Santa Anát a pokomán maják alapították, de nevet csak a 12. században bevonuló, nahuatl nyelvet beszélő pipilek adtak neki. Sihuantehuacán annyit tesz, hogy a Papnő városa. Valószínűleg emiatt kapta végül a város a spanyoloktól a Santa Ana nevet (Szent Anna Mária édesanyja volt). Bár a konkvisztádorok már a 16. században elfoglalták a várost, koloniális hangulatot egy pillanatig nem áraszt. Sőt, Santa Ana annyira csúnya, amennyire csak lehet, a két említése méltó épület a neogótikus katedrális valamint a szecessziót és a neoklasszikus stílust ötvöző színház.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkSanta Ana katedrálisa

A város legöregebb műemléki épülete az El Carmen, amit 1822-ben kezdtek építeni, de csak 30 évre rá fejezték be. Ma domonkos parókiaként működik.

  El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park  El Carmen parókia

Santa Anába az ember csak azért jön, hogy megmássza az azonos nevű, 2381 méter magas vulkánt. A hegy bár közel van, elérése mégis egy rémálom. Santa Ana külvárosából ugyan indul egy busz a Cerro Verde Nemzeti Parkba (ezen belül van a vulkán), de senki nem tudja megmondani, pontosan honnan és mikor. Hogy ne kockáztassunk, reggel fél 7-kor taxiba ülünk, és megkérjük a sofőrt, hogy vigyen minket a buszmegállóba. Barátunk jajveszékel egy sort, hogy arra mindig tömeg van, ráadásul a busz szerinte már elment, de ha nagyon akarjuk, hát legyen. 

Jó húsz percet állunk a dugóban, mire megérkezünk az apró terminálra, ami körül egy amerikai páros is forgolódik. Legalább nem leszünk egyedül. Végül a busz csak fél 8-kor indul, így van időnk bedobni egy pupusát, majd kigurulunk a városból. Egy ideig a Pánamerikai autóúton csámborgunk, majd El Congónál délnek fordulunk, s a Coatepeque-tó régi kráterének a peremén buszozunk végig. Ez El Salvador talán leggazdagabb környéke, mindenhol szép nyaralók és villák tűnnek fel.

Majd két órán át tart az út mindenféle hegyi utakon, mire befutunk a nemzeti park látogatóközpontjába. A Cerro Verde Nemzeti Park három vulkánt, a 2030 méter magas kihunyt Cerro Verdét, az 1950 méter magas Izalcót és a 2381 méteres Santa Anát foglalja magába. Ez utóbbi kettő aktív, az Izalco oly annyira, hogy momentán nem is engednek fel rá.

  El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park   A Santa Ana-vulkán alulról nem túl látványos, de...

A Cerro Verde, mivel kihunyt, ma már csak egy domb, amit trópusi köderdők borítanak. Itt lett kialakítva a nemzeti park főhadiszállása, ahol a turistáknak meg kell várni a 11 órát, ekkor indul ugyanis a vezetett túra fel a csúcsra. Nem túl értelmes dolog, mert eddigre általában beködösödik a teteje, ráadásul ilyenkor van a legmelegebb, de hát Közép-Amerikában vagyunk, nem kell mindenben logikát keresni.

Rajtunk és az amerikai pároson kívül nem gyűlik össze több ember, így 18 éves vezetőnkkel, Jonatánnal együtt ötösben vágunk neki a vulkánnak. Először kifizetjük a 3 dolláros belépőt, majd leereszkedünk a San Blas-völgybe, ami állítólag El Salvador legjobb kávétermő vidéke. Itt ismét lehúznak minket fejenként 2 dollárra a völgyön való átkelés címén, majd tíz perccel később egy viskónál újabb egy dollárra, mint túravezetői támogatás. Nem igazán világos mit és miért fizetünk, de van egy olyan sanda gyanúnk, hogy ezeket a tételeket kizárólag gringóktól szedik be. Amúgy nem bánjuk, mert a vidék meseszép. Érdekes, hogy kicsit odébb csatlakozik hozzánk két fegyveres katona, akik egész a csúcsig követnek minket.

  El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park   A San Blas-völgy és mögötte az Izalco-vulkán

- Miért jönnek velünk? - kérdezem Jonatánt.
- Errefelé sok a bandita. Általában nem szokott gond lenni, de a külföldiek mellé mindig kirendelnek két fegyverest.
- Sem a San Miguelre, sem a San Vicentére nem engednek fel ugyanerre hivatkozva. Tényleg ennyire gáz a helyzet?
- Errefelé az emberek szinte semmi pénzt nem keresnek. A kávéföldeken csak idénymunka van, amivel havi 120 dollárt lehet megkeresni. Sokkal kifizetődőbb kirámolni a turistákat. 
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, egy helyi vezető mennyit kap egy hónapban? 
- Nem hónapra kapjuk a fizetést, hanem alkalomra. Én tíz dollárt kapok azért, hogy felviszlek titeket a csúcsra.
- Az nem túl sok, havi max. 300 jön össze.
- Nem jön össze annyi. Hárman vagyunk a munkára.
- És havi 100 dollárból itt ki lehet jönni?
- Dehogy lehet. Már az összes barátom lelépett az Egyesült Államokba. Én szeretnék egyetemet végezni, de ennyi pénzből nem tudom fizetni a tandíjat. A vidéki ember El Salvadorban nem tanulhat. Iszonyú alacsony a kereset, abból a kajára sem futja, nemhogy iskolára. 

Jonatánnal épp megvitatjuk a salvadori nincstelenség okát, mikor feltűnik a fák között egy szarvas.

- Na, hát ezért maradok én inkább itthon. Szeretem az állatokat és az itteni tájat - magyarázza Jonatán.

A San Blas-völgyből meredek kaptató kezdődik a Santa-Ana vulkánra. Először erdőkön át visz az ösvény, majd közeledve a csúcshoz egyre sziklásabbá válik a terep. A háttérben feltűnik az Izalco-vulkán fekete kúpja, balra pedig a Coatepeque-tó sötétkék víztükre.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkErős kaptatóval jutunk fel a csúcsra

Jó két és fél órás túra után érjük el a vulkán tetejét. Hihetetlen szerencsénk van, mert nincsen köd, így belátni az egész krátert. Sokan a Costa Rica-i Poást tartják a legszebb közép-amerikai vulkánnak, de ott az ember túl messze van a krátertől, ráadásul minden nap százak gyűlnek össze a tetején, hogy aztán egymást fellökve konstatálják, balszerencséjükre köd van. A Santa Ana azonban nem ilyen. Egy picit alacsonyabb a Poásnál, így gyakrabban tisztul ki a teteje, ráadásul kéznyújtásnyira van a kráter.

 El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park  Ez Közép-Amerika legszebb vulkánja

Fél órán át élvezzük a látványt, aztán olyan erős szél kerekedik, hogy lezavar minket a tetőről. Visszaereszkedünk a San Blas-völgybe, majd onnan felkapaszkodunk a Cerro Verdére. Bár lenne idő az Izalco meghódítására is, sajnos aktív, így nem tudjuk megmászni. Pupusaevéssel csapjuk el az időt, amíg nem indul vissza a busz Santa Anába. 

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkEreszkedés közben, háttérben a Coatepque-tóval

Az elmúlt másfél hónapban majdnem egy tucat vulkánt másztunk meg, de eddig ez volt a legszebb. Ha El Salvadorban jársz, mindenképp mászd meg!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

El Salvadorban mindenki hihetetlenül kedves velünk, állandóan mosolyognak ránk, ahol tudnak, segítenek. Mégis van bennünk egy kis hiányérzet, mert sok természeti szépséget eddig nem láttunk. Mostanáig. Juayúa környékét barangoltuk be, és ez a vidék teljesen elvarázsolt minket. Egyszerűen jó itt lenni.

A szállásadó család szerint a La Perla irányába közlekedő autóbuszok La Libertad piacáról indulnak, így jó 20 perces séta vár ránk keresztül a tömegen. A színes házakkal szegélyezett poros utca ma reggel is csordultig telt élettel. Meglett asszonyok árulják a frissen facsart gyümölcslevet, az üdítőt és a pupusát, gyerekek szaladgálnak visongva, miközben időnként egy-egy szakadt csirkebusz csap robajt végigszáguldva az utcán. 

Felszállunk egy Teotepequébe tartó buszra, ami az óceánpart mentén északnyugati irányba közlekedik. Fél óra múlva érkezünk meg La Perlába, egy kevésbé forgalmas kereszteződésbe, ahol egy fiatal anyuka és két kicsi gyereke várakozik a sonsonatei járatra. Jó másfél órát toporgunk a hármas elágazásnál a tikkasztó déli hőségben, miközben azzal kísérletezünk, hogy lehet elférni öten az egyetelen, útszéli facsemete talpalatnyi kis árnyékában. Mire épp hőgutát kapnánk, végre befut a sonsonatei busz. 

El Salvador Ruta del Café JuayúaVárjuk a sonsonatei buszt

Az út a part mentén kellemes, olykor feltűnik egy-két szép öböl, de semmi olyat nem látunk, ami miatt le akarnánk szállni. Az egész úton egy szakáccsal fecsegünk, aki óceánjárókon bejárta a világ nagy kikötőit. Európát is jól ismeri Ciprustól Norvégiáig, de Magyarország neki is csak az 1982-es vb-ről ugrik be, amikor 10-1-re kikaptak tőlünk.  

A jellegtelen Sonsonatéban nem töltünk több időt, mint hogy buszt váltunk. Bő egy óra múlva már a vulkánok által körülvett Juayúa fehér temploma előtt bámészkodunk

El Salvador Ruta del Café JuayúaJuayúa jellegzetes temploma

Juayúa egy varászlatos völgyben fekvő bájos település, szökőkutas zöld főterén már nem csak a mosolygós helyiektől pezseg az élet, hanem meglepően sok gringó arcot is látunk. El Salvador, mivel megelőzi a rossz híre a médiában, nem egy turistás ország, az itt töltött másfél hétben eddig csak Alegríában futottunk bele egy holland párosba. Itt azonban meglepően sokan vannak, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Juayúában két hostel is működik.

Nem szoktuk a hosteleket preferálni, de ezúttal tényleg ez a legolcsóbb opció. Végülis a nicaraguai Ometepe-sziget óta nem aludtunk meg ilyenben, és igazából nem bánjuk, hogy egy hónap után lehet angolul beszélni. Aztán persze gyorsan rájövünk, miért is nem szeretjük az ilyen gringó gócokat. Éjjel kettőig fülsértő hangerővel bömböl a TV az ajtónk előtti társalgóban, amit 10-15 európai, amerikai és ausztrál fiatal próbál olyan mértékben túlkiabálni, hogy az éjszaka közepén kiszállunk Endrével az ágyból, és csapra verjük a délután vásárolt 8 éves Cihuatán rumunkat, hátha gyorsabban telik vele az idő. Sajnos a Cihuatán nem egy Zacapa; Endre két felestől olyan másnapossá válik, hogy reggel nem tudom őt kicsalogatni az ágyból, és csak a délutáni órákban érez magában elég erőt ahhoz, hogy a környéket körbebóklásszuk. 

El Salvador Ruta del Café JuayúaSalvadori zenészek Juayúában

Azt olvasom a hostel információs falán, hogy a szomszédos faluban, Nahuizalcóban, minden szombat éjjel gyertyafényes piac van. Mivel ma épp szombat van, ráadásul már Endre is szépen gyógyul, felülünk a kövevetkező buszra, ami a Ruta de Los Flores névre hallgató főúton délnek tart. A sofőr nem megy be Nahuizalcóba miután megtudja, hogy csak mi ketten tartunk oda, így 20 percet kell sétáljunk a faluig.

Nahuizalco pont akkora, mint Juayúa, így gyorsan megérkezünk a főtérre. Éppen felvonulás van. A helyes kis falu közepén felállított színpad felé araszol a tömeg néhány virágokkal diszített autót követve. A motorháztetőkön habos-babos ruhákba öltöztetett, alaposan kisminkelt 5-6 éves kislányok üldögélnek, a falu gyermekszépe választás lelkes jelöltjei, akiket felfegyverzett katonák őriznek. Elég abszurd látvány.

El Salvador Ruta del Café JuayúaFontos a biztonság, de azért ez egy kicsit erős

A kis csajok fonott kosarakból színes cukrokat szórnak a tömegben viháncoló gyerekeknek azt remélvén, hogy ezzel megnyerik a szakértő tömeg szavazatát. Szegény lánykák nem úgy néznek ki, mint akik élvezik ezt a nagy felhajtást. Egy ideig kísérjük mi is a tömeget, majd a piac felé vesszük az irányt. 

El Salvador Ruta del Café Juayúa

El Salvador Ruta del Café JuayúaApró salvadori szépségek

Belebotlunk ugyan néhány ajándéktárgyat árusító kofába, de azt sajnos nem sikerül megtudnunk, hogy lesz-e estére gyertyafény, mert az utolsó busz Juayúába 5-kor indul, taxit pedig nem látunk a faluban. 

Visszakullogunk a főútra a falu bejáratához, de nem kell megvárnunk a buszt, mert azonnal lelassít mellettünk egy pick-up. Nem Juayúába, hanem csak Salcoatitánba tart, de mivel az alig három kilométer a falunktól, bátran pattanunk fel a platójára. A platón ücsörgő család út közben elmeséli, hogy Salcoatitánban is buli van a főtéren, ráadásul az asztaloknál rigast lehet enni. Nem tudjuk mi az, de kíváncsivá tesz, így mi is elveszünk a salcoatitáni forgatagban. Aztán az egyik standnál látjuk, hogy ki van írva: hay rigas. Az édes kukoricamassza tejkrémmel és fehér, túrószerű sajttal elég rémes kombináció, de errefelé úgy eszik, mint mi a Balatonnál a sajtos-tejfölös lángost. Az édes-sós ízt muszáj lefojtanunk valamivel, így a sarkon benevezünk egy egész ananászban felszolgált helyben préselt és szűrt ananászlére. A rigasszal szemben ez valami mennyei. A felemás gasztronómiai élmény után visszasétálunk Juayúába.

El Salvador Ruta del Café JuayúaRigas és a mennyei ananászlé

Másnap a Los Chorros de la Calera nevű vízeséshez indulunk, ami a falu határától néhány kilométerre található. Hétköznap veszélyes lenne a túra a környéket járó banditák miatt, de vasárnap lévén meg merjük kockáztatni a sétát. Hosszú és lankás ösvény vezet a zuhatagot körülvevő park bejáratához, ahol a rekkenő hőségben csúszós kövek nehezítik a gyaloglást, ezért majd fél órán át bukdácsolunk, mire célba érünk. A Los Chorros de la Calera tényleg csodásan hull alá a szomszédos hegy oldalából alatta pár vízgyűjtő medencével, amit a falubeliek hétvége lévén családi pancsolásra használnak. 

El Salvador Ruta del Café Juayúa

El Salvador Ruta del Café Juayúa Los Chorros de la Calera

A túra jó kis bemelegítés a másnapi kiruccanásunkra, amit az  El Imposible Nemzeti Parkba tervezünk. A hostelben megint későig tart az üvöltözés, így alig alszunk valamit. Olyan fáradtan ébredek, hogy a ruháimat csukott szemmel rángatom magamra. Az első csirkebusszal Sonsonatéig utazunk, majd ott egy Cara Suciába tartó járatra szállunk fel. Cara Sucia neve nagyon találó, mert a guatemalai határhoz közel fekvő kisváros egy igazi koszfészek. A poros út szélén mindenki valamilyen buszra vár, ahogy mi is. Valamivel tíz után befut az El Refugióba közlekedő napi egyetlen járat, amivel délelőtt 11 körül érkezünk meg a hegyek között megbúvó apró faluba. A táj mesés, bár akkora a pára, hogy nem látunk el túl messzire.

El Salvador Ruta del Café JuayúaTiszta időben egészen mesés lehet ez a táj

A faluból gyalog kell felkaptatnunk a park bejáratáig, de mivel a busz 13:30-kor indul vissza Cara Suciába, nagyon meg vannak számlálva a perceink. A hol murvás, hol kövekkel borított úton közel 40 perc alatt érkezünk meg a park bejáratánál fekvő tanyabokorba, San Miguelitóba. A helyiek mindenütt kedvesen üdvözölnek, mosolyogva kiabálnak ki a házak udvaráról. San Miguelito utcájának legvégén egy gyönyörűen kialakított hostel áll étteremmel, de mindkettő kong az ürességtől. A hosteltől 15 percre található az Imposible bejárata. A parkőr háza nem tűnik elhagyatottnak, így Endre fellép a tornácára, de ekkor hiretelen a semmiből előkerül egy nagy termetű, fekete kutya, aki rátámad. Oltári mázlija van, hogy maga elé tudja kapni az egyik tornácon felejtett széket, mert így a kutya annak lábára harap rá. Endre beugrik a nyitva hagyott ajtón, és bevágja maga mögött, én pedig bebújok a tábla mögé, hogy a kutya nehogy észrevegyen. A vicsorgásra előkerül kér parkőr, és nagy röhögcsélés közepette megnyugtatnak minket, hogy a kutya csak játszani akar, de azért biztonság kedvéért bezárják egy ketrecbe. Nyilván, ha egy kutya játékos, azt én is ketrecben tartom.

 El Salvador Ruta del Café Juayúa  Az El Imposible Nemzeti Park bejárata

A két parkőr bekísér minket a közeli visitor centerbe, ahol megmutatják, merre haladnak a tanösvények. Az egészet bő egy óra alatt végig lehet járni, de elmondásuk szerint nincs nagy állatvilág errefelé, mert az elmúlt évtizedekben olyan mértékű lett az erdőirtás a környéken, hogy minden nagyobb emlős kipusztult. Kis szerencsével meg lehet pillantani a park emblematikus állatát, a malachit sövényleguánt, de ennyi és nem több. Ráadásul a tanösvényekre kötelező vezetőt bérelni 10 dollárért, plusz 2x6 dollár belépőt fizetni, ami elég sok egy röpke egy órás sétáért, úgyhogy nem erőltetjük a dolgot. Felmegyünk az ingyenes kilátóba, ahonnan alig látni valamit, mert a Csendes-óceán felől vastag pára fedte be a dombokat.

Amint kilépünk a nemzeti park területéről, az egyik fa törzsén megpillantjuk a sövényleguánt. Sok helyen láttunk már kékfarkú gyíkot, de ez az eddigi legszebb példány. Nem véletlenül biggyesztette a park a zászlajára. Így végképp nem bánjuk, hogy nem szabadultunk meg 22 dollártól; hiányérzet nélkül térünk vissza San Miguelitóba, onnan pedig Cara Sucia érintésével Juayúába.

  El Salvador Ruta del Café Juayúa   A malachit sövényleguán az El Imposible Nemzeti Park emblematikus állata

El Salvadorból eddig messze ez a környék nyerte el leginkább a tetszésünket, de a java még csak most következik. Itt az ideje, hogy megmásszuk a Santa Ana-vulkánt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Úttalan-utakon stoppolunk El Salvadorban olyan helyeken járva, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Két napon át egyik kocsiból szálltunk át a másikba, mégsem unatkozunk, köszönhetően a rengeteg jó fej salvadorinak.

Egy kora reggeli busszal hagyjuk el Perquín faluját. Ha tartani akarjuk a korábbi tervünket, akkor kezd feszítetté válni a tempó, mert szűk három hét múlva már a mexikói Cancúnban kell lennünk, márpediglen addig még négy ország és több mint 1000 km van hátra. 

A Delicias De Concepciónba tartó busz az osicalai elágazásnál tesz le bennünket, ahonnan egy meredek út kapaszkodik fel a falu főteréig. Ha nem tudnám, hogy a latin települések főterein mindig roppant mód pezseg az élet, azt hinném, ma majális van. A nyalókákkal szaladgáló gyerekek tömegében utat törünk magunknak a legközelebbi pupusaárushoz. Nem mondom, hogy nem unjuk a közép-amerikai sajtos "kukoricacsodát", de egyéb híján ma is ezzel csillapítjuk a reggeli gyomorkorgásunkat. A pupusasütő asszonyság azzal a felettébb hasznos információval lát el bennünket, miszerint a következő busz délután háromkor indul San Gerardo felé. Nem áll szándékunkban órákon át Osicala főterén lopni a napot, ezért úgy határozunk, hogy visszasétálunk ahhoz kereszteződéshez, ahol a busz letett bennünket, és megpróbálunk fogni egy kocsit

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadVárjuk a csodát, hátha eljutunk egész Chalatenangóig

Röpke két perc után egy pick-up platóján találjuk magunkat. Üröm az örömben, hogy csak az alig pár kilométerre található Gualococti bevezető útjáig tudnak elvinni minket. A szerencsénk azonban itt sem hagy cserben. Szinte azonnal érkezik egy San Simonba tartó szimpatikus El Salvador-i pár, akik nagyon kíváncsiak arra, mit keres két magyar El Salvador ezen vidékén. Elbeszélgetünk az 1982-es világbajnokságról, amin 10-1-re vertük őket, majd mesélünk nekik Magyarországról és Európáról, így gyorsan elrepül a következő fél óra.

San Simonból Ciudad Barriosba egy elektronikai cikkeket szállító furgonnal sikerül eljutnunk. Nem sok helyünk van, mert a kocsi tele van mindeféle kütyüvel, de a srác nagyon segítőkészen hátradobál mindent. Azt mondja, nagy mázlink van, mert San Simomból nincsenek buszok ebbe az irányba, és a forgalom is elég gyér. Igaza van, sok autóval nem találkozunk út közben, cserébe azonban mesés a kilátás a déli a vulkánokra.

 El Salvador Sensuntepeque San Vicente La Libertad  Az északi hegyek között ilyen táj fogad minket

Ciudad Barrios elágazásánál egy teherautót sikerül leintenünk. A sofőr, Efrai, felettébb morcos. Ezt csak azért mondom, mert El Salvadorban még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek nem automatikus reakciója a szemkontaktus felvételekor a mosoly. Efrai valahogy kilóg a sorból, így a következő 20 perc csendben telik.

Mielőtt morcosságának okára fény derülne, befutunk San Luis de La Reinába, majd onnan már busszal sikerül eljutnunk a közeli San Gerardóba. Alig tettünk meg 60 kilométert, de már öt különféle kocsiban ültünk. San Gerardo a térség legnagyobb települése, még sem nagyobb, mint volt Perquín, s pont emiatt a közlekedése is szörnyű. Busz naponta egyszer van Doloresbe, kora reggel, s mivel már dél is elmúlt, nem sok esélyünk maradt elhagyni a falut. Szerencsére azonban van pár ember, akik ugyancsak ebbe az irányba utaznának, így sikerül leszervezni egy teherautót, ami elfurikáz minket pár dollárért cserébe következő állomásunkig.

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadNuevo Edén egyike a környék településeinek

A hegyek dombbá szelídülnek, a Rio Lempa után pedig egy majdnem síkvidéken találjuk magunkat. Nem megyünk be Doloresbe, annak határánál leszállunk a teherautóról. Chalatenangóba szeretnénk eljutni, de ahhoz előbb Sensuntepequét kell útba ejteni. Nemsokára jön is egy busz, ami ismét visszakapaszkodik a
hegyekbe.

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadÁtkelünk a Rio Lempán

Sensunt (ahogy a helyiek hívják) délután 3 magasságában érjük el. Jó lenne még ma megérkezni Chalatenangóba, de a poros buszpályaudvaron azt mondják, ez esélytelen, mivel az utat alig pár hónapja aszfaltozták le, s még nem indítottak buszokat abba az irányba. Bízunk a szerencsénkben, így visszabuszozunk a chalatenangói elágazásig, és nekiállunk stoppolni. Egy órán át nem jön semmi, majd egyszercsak feltűnik egy dzsip. Egy nő az három gyerekével, de nem Chalába, hanem egy közeli faluba tartanak. A kocsit a 13 éves nagyfia vezeti, jogsi nélkül, de azt mondják, nem gond, mivel új az út, kicsi rajta a forgalom, és a rendőrök sem fedezték még fel maguknak. A srác a korához képen jól vezet, de azért örülünk, mikor pár kiométerrel odébb kiraknak minket.

Egy buszfordulónál vagyunk, amit néhány ház vesz körbe. Az egyik előtt egy család ücsörög, elkerekedett szemmel bámulnak ránk. Szóba elegyedünk velük és megtudjuk, innen egyetlen út van, vissza Sensunba. Chalatenango bár csak 50 kilométer ide, mégsem közlekedik arra senki. Egy órán át próbálunk kocsit fogni, de fel kell adjuk. Az utolsó városi busszal visszatérünk Sensunba, ahol szálló után nézünk. Nem könnyű, mert a városka egyáltalán nem turistás, de végül sikerül egy egészen kellemes hotelben kikötnünk 12 dollárért cserébe.   

A több mint 40 ezer lakosú város neve nahuatl nyelven azt jelenti, hogy ’nagy hegy’. Az igaz, hogy egy domb tetejére építették, de 820 méteres tengerszint feletti magasságával azért az elnevezése kicsit erős. Sok látnivaló annak ellenére sincs a városban, hogy 1550-ben alapították. Sajnos koloniális jellegét rég elvesztette, csak a főtéren álló templom maradt vissza a múltból. A hangulata mégis kellemes, főként annak a sok mosolygós arcnak köszönhetően, amik annyira jellemzik ezt az országot. Hiába tartják El Salvadort a Föld egyik legveszélyesebb országának, ennél kedvesebb népekkel még sehol nem találkoztunk.

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadSensuntepeque koloniális hangulatú temploma

Chalatenangót majd útba ejtjük akkor, mikor Suchitotóban leszünk, addig azonban még lemerészkedünk a Csendes-óceán partjára. Egy fővárosba tartó busszal a Pánamerikai autóút mentén fekvő San Rafael Cedrosba utazunk, onnan pedig San Vicentébe buszozunk. Az ország közepén fekvő kisváros - hasonlóan Sensunhoz - nem túl látványos, a főterén azonban áll egy furcsa, de jó magas torony, aminek tetejéről belátni nem csak a várost, de a San Vicente-vulkánt is. Mivel van fél óránk a következő busz indulásáig, 25 centért felmásszunk a kilátótoronyba, és élvezzük a mesés látványt. 

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadSan Vicente közepén ilyen torony áll

Amikor Zacatecolucán keresztülhaladunk, már nagy bennem az izgalom, mert alig várom, hogy újra megpillantsam a tengert. Endrével ellentétben rajongok a vízpartokért, különös tekintettel a tengerekre és az óceánokra. Ezúttal azonban csalódok. 

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La Libertad San Vicente látképe a kilátóból

A koraesti órákban érkezünk La Libertadba, aminek minden egyes épületében amerikai, ritkábban helyi tulajdonú hostel vagy zavarba ejtően színes latin bár üzemel, amik - lévén El Salvador nem egy turistaparadicsom - konganak az ürességtől. La Libertad jellemzően egyébként sem a fürdőzők, hanem a hatalmas hullámokra utazó szörfösök édenkertje, akik most valami miatt nincsenek itt. Olyan kevés a vendég, hogy fillérekért sikerül tengerre néző, teraszos szobát kivennünk, a hely azonban így sem marasztal.

 El Salvador Sensuntepeque San Vicente La Libertad  La Libertad nem nyeri el tetszésünket

Teszünk egy jókora sétát a part menti mólón, beülünk egy babos-tojásos tortillára az egyik kifőzdében, majd egy álmatlan estének nézünk elébe. Az ágyunkon egy egész regiment kövér csótány masírozik fel s alá, rendszerint az arcunkon keresztül, így az éjszaka nagy részét ébren töltjük. Kivégzünk vagy egy tucatot közüllük, aztán győz a kimerültség és elnyom minket az álom. Nagyon nem jön be a Csendes-óceán, így holnap irány vissza a hegyekbe!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

1981. december 11. - a dátum, ami örökre beégett minden salvadori emlékezetébe. Ezen a napon történ ugyanis az El Mozote-i mészárlás, aminek során 800 embert, többségben nőket és gyerekeket kaszaboltak halomra a kormány zsoldosai Ronald Reagen amerikai elnök asszisztálása mellett. Megnéztük, mi a helyzet ma El Mozotéban, három és fél évtizeddel a népirtás után.

Hiába kis ország El Salvador, az utazás egyáltalán nem könnyű, mivel minden busz csak a szomszédos kisvárosig, faluig közlekedik. Első körben San Francisco Goteráig, majd onnan Osicaláig utazunk, ahonnan azonban egy nap csak két-három alkalommal indul busz Perquínbe, abba a faluba, ahol az éjszakát szeretnénk tölteni. Nincs kedvünk órákon át ülni és várni, így az elágazásnál stoppolni kezdünk. Tíz perc múlva már egy vízszállító teherautóban ülünk, így még délelőtt sikerül befutnunk a faluba.

El Salvador El Mozote PerquínÉszak-Salvadorban szép táj fogad minket

Perquín egyetlen hotele megfizethetetlen a számunkra, így a helyi hospedajék között kutakodunk. 16 dollárért egy igen csak spártai szobát sikerül felhajtanunk. Öröm az ürömben, hogy rajtunk kívül nincs senki a szállón, csak egy macska, ami viszont az őrületbe kerget minket azzal, hogy megállás nélkül gekkókra vadászik.

Perquín nem túl látványos település. A főtéren áll egy csúnyácska templom, aminek külső falán egy naiv festmény látható, de ennyi és más semmi. Mindenképp pozitívuma a helynek, hogy a környező cédruserdőknek hála napközben sincs meleg.

El Salvador El Mozote PerquínPerquín temploma

Bedobunk a falu egyetlen kifőzdéjében egy gyors rizses csirkét, majd a deles busszal az El Mozote-i elágazáshoz vitetjük magunkat. Állnak néhányan buszra várva a sarkon, de azt nem tudják megmondani, hogy mikor jön. El Mozote nincs olyan messze, a buszt ráadásul bárhol leinthetjük, úgyhogy nekivágunk gyalog.

Alig húsz perc séta után elfogy a lábunk alól az út, az előttünk tátongó hatalmas gödörbe hatalmas betoncsöveket fektetnek le. Elképzelésem sincs, miként kel át ezen a busz. Megkerüljük az útépítést, nem sokkal később pedig befut egy piros furgon, ami egy anyát és annak fiát, valamint egy köteg műanyag csövet szállít a közeli ranchekre. Annak ellenére felszállunk, hogy közlik, a közeli Arambala faluban tartanak egy negyed órás megállót.

El Salvador El Mozote PerquínEzzel a furgonnal utazunk El Mozote felé

Mikor a sofőr visszatér a dolgáról, megemlíti, hogy ők El Mozotén túlmennek a Rio Sapo irányába, de hogy az - ellentétben a faluval - nagyon szép, így ha szeretnénk, letesznek minket ott. Van időnk, úgyhogy hajlunk a dologra. 

El Salvador El Mozote PerquínArambala főtere egészen kedves

A Rio Sapo csak El Salvador-i szemmel szép, de azért nem bánjuk, hogy látjuk ezt is, legalább kicsit jobban megismerjük a környéket. A folyótól végül egy kék furgon platóján jutunk vissza az El Mozote-i elágazásig, ahonnan egy sörszállító teherautó hátuljában utazva érkezünk meg a népirtás helyszínére.

El Salvador El Mozote PerquínVégülis megérte elmenni a Rio Sapóhoz

El Mozote inkább tanyabokor, mint falu, bár van temploma, ami települési címre pedesztrinálja a helyet. A templom mellett áll egy apró ajándékbolt, mellette pedig az 1981-es mészárlás áldozatainak emlékműve. A fekete emberalakok mögött egy magas fal emelkedik, benne a kivégzett 800 ember, köztük rengeteg nő és gyerek urnájával. 

El Salvador El Mozote PerquínMegérkeztünk El Mozotéba

Miközben fotózunk, mellénk lép Sra. Serapia, az ajándékbolt vezetője, s afelől érdeklődik, honnan és miért jöttünk. Rövid eszmecsere után beinvitál minket a boltjába, ahol mindenféle kacat kapható, valamint egy könyv, ami Rufina Amaya, az egyetlen túlélő történetét meséli el. Sra. Serapia látja rajtunk, hogy a mészárlás története jobban érdekel minket, mint a karkötők és hűtőmágnesek, így felajánlja, megosztja velünk, mi történt 1981. december 11-én:

El Salvador El Mozote Perquín   Az El Mozote-i áldozatoknak emelt emlékmű

- Azon szerencsések közé tartozom, akik nem voltak a faluban, mikor a katonák bevonultak. Édesanyámmal San Salvadorba mentünk pár nappal korábban, ott értesültünk arról, mi történt a falunkban - kezdi az 50-es éveinek közepén járó asszony - Utána hónapokig nem mertünk hazatérni, nem akartuk látni a felégetett házunkat és leölt rokonainkat. A következő pár év iszonyú volt.
- Mi történt pontosan?
- Az 1970-es évek végétől egyre megosztottabbá vált az ország. A vezetésünk nyalta az amerikaiak hátsóját, a vidéki szegény emberre pedig tettek magasról. Ennek köszönhetően a kommunista ideológia mentén gerillamozgalmak alakultak, akik a városokban terrorcselekményeket hajtottak végre, jelezvén, a vidéki emberekkel is illene foglalkozni. Csakhogy kormányunk az amerikaiak kezében volt, akik utáltak mindent, ami kommunista.
- Hogy jött a képbe El Mozote?
- Úgy, hogy az amerikai hírszerzés tévedett. Azt gondolták, El Mozote lakói rejtegetik, támogatják a gerillákat. Pedig azok soha nem bújkáltak falvakban, veszélyes lett volna. Fincákon szállásolták el magukat és két napnál tovább soha nem maradtak egy helyen. Mivel állandóan mozgásban voltak, senki nem tudta ki gerilla és ki nem. Aztán jött a Reagen-kormány, akik eldöntötték, kifüstölik El Salvadorból a kommunistákat. A CIA azonban hibázott. A gerillák megtudták, hogy zsoldos sereget küldenek ellenük, és szétszéledtek. Voltak a faluban olyanok, akik képben voltak, így azok is távoztak, de az idősek, nők és gyerekek semmit nem sejtettek. Ez lett a vesztük.

El Salvador El Mozote Perquín    El Mozote pár héttel a mészárlás után (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

- Hogy történt a mészárlás?
- December 10-én este több tucat katona vonult be a faluba. A gerillákat keresték, de a falusiak hiába mondták, hogy nincs egy szál se, a sereget ez nem érdekelte. Egy éjszakányi gondolkodási időt adtak mindenkinek. Reggel kihajtottak mindenkit az utcára, és újra feltették a kérdést, de a válasz ugyanaz volt. A katonák nem hitték el, hogy nincsenek gerillák a faluban, így a férfiakat kivezényelték az erdőbe, majd halomba lőtték őket. Közben az anyákat elválasztották a gyermekeiktől, akiket betereltek a templomba.
- A katonák salvadoriak voltak?
- A többségük. De állítólag voltak köztük amerikaiak is, illetve azok, akik a katonák vonulása közben délebbre találkoztak velük, azt mesélték, hogy volt velük néhány gringó is.
- Mi lett a gyerekekkel?
- Mind megölték, ráadásul az anyjuk szeme láttára. Rufina egy fán rejtőzött el, onnan bámulta, ahogy a gyerekeket halálra késelik a katonák. A könyvében - amit közben fellapoz Sra. Serapia - azt meséli, hogy látta, ahogy egy fél éves forma kisgyereket kitépnek az anyja kezéből, majd feldobnak a levegőbe és átdöfik egy machetével. Sok nő könyörgött, hogy előbb őket lőjjék agyon, de a katonák kegyetlenek voltak, és előbb a gyerekekkel végeztek. Sajnálták rájuk a golyót, így mindnek átvágták a torkát vagy szétszúrkálták a testüket. Rufina lemászott a fáról és beszökött a templomba, hogy megpróbálja kimenekíteni a gyerekeit, de már késő volt. Mind a négyet meggyilkolták. A saját gyerekei holtteste alá bújt be, hogy ne vegyék észre. Ezután lemészárolták a nőket is, de csak miután megerőszakolták őket. Azt is írja, hogy hallotta a gyermekei alatt feküdve, amint rádión parancsot kapnak a katonák, hogy senkit ne hagyjanak életben. Ezek az állatok még a kutyákat és teheneket is agyonlőtték. 

El Salvador El Mozote Perquín Kép halott férfiakról El Mozotéhoz közel (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

Közben lapozgatom a könyvet. Régi fotókat látok benne halott emberekről. Sra. Serapia megengedi, hogy lefotózzam a képeket, majd továbbmesél:

- Ezek a képek pár héttel a mészárlás után készültek. Egy amerikai fotóriporter a katonai zárlat ellenére bejutott a faluba. Állítólag cikket írt belőle egy amerikai lapban, de nem volt sok eredménye. Reagenék azt állították, hogy az egész hamisítvány, soha nem ismerték el, hogy közük lett volna a vérengzéshez. 
- Mi lett a katonákkal?
- Senki nem tudja. Állítólag mind az Egyesült Államokban él, de ez csak feltételezés. Egyedül a parancsnok személyére derült fény, őt egy hónappal később Perquín közelében meggyilkolták. A többi katonáról azóta sem tudunk semmi konkrétat.

  El Salvador El Mozote Perquín   A vérengzés után ott hagyták a holttesteket az utcákon (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

Az 1980-as években az Egyesült Államok kőkeményen fellépett a kommunistákkal szemben Közép-Amerikában. Korábban már írtunk arról, hogy Ronald Reagen milyen gusztustalanságokat követett el Nicaraguában, ami az Irongate-botrány során balszerencséjére kitudódott, de ahogy a kontra háborúkért, úgy az El Mozote-i mészárlásért sem vállalta soha a felelősséget. Nicaraguának az Egyesült Államok azóta is tartozik 17 milliárd dollárral és annak kamataival, de ne legyenek hiú ábrándjaink, soha nem fogják nekik átutalni a pénzt. Ahogy azt sem fogják soha elismerni, hogy 1981. december 11-én a CIA nyomására végeztek ki 800 öregembert, nőt és gyermeket

Rufina Amaya, az egyetlen túlélő azóta halott. A falu lakossága az elmúlt 35 évben kicserélődött. Sra. Serapia azt mondja, már csak ő és egy másik idős asszony maradt, akik tőzsgyökeres El Mozote-iek, és ismerik a töténetet. Ha ők is meghalnak, El Salvador legsötétebb napjáról majd csak a történelemkönyvek fognak mesélni abban a formában, ahogy az az aktuális vezetésnek megfelelő. Nem kergetnek ábrándokat, tudják, hogy az igazi felelősöket soha nem fogják rabláncra verni.

El Salvador El Mozote PerquínHalott nő portréja (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

- Nekem tíz év kellett, mire sikerült feldolgoznom a történteket - mondja Sra. Serapia - Csak az 1990-es években mertem visszaköltözni a falumba.
- Sokan meghaltak a családjából?
- Mindenki. Unokatestvéreim, nagyszüleim, az összes rokonom itt halt meg. Csak mi ketten maradtunk édesanyámmal.

Eri azt mondja, nem akar innen hűtőmágnest, mert az a szörnyűségekre emlékeztetné. Sra. Serapia megérti, így rámutat arra a ládikára, amiben az adományokat gyűjtik az emlékmű karbantartásához. Bedobunk pár dollárt, majd búcsút intünk Sra. Serapiának és El Mozoténak.

Gyalogosan indulunk vissza Perquínbe, de nem sokkal később jön egy furgon, ami visszavisz minket a faluba. Éjszaka hideg van, nagyon hideg. Legyen ez a legkisebb gondunk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

12 Komment

Az El Salvador-i tengerpart nem varázsol el minket, Alegría hegyi faluja viszont annál inkább. Felmászunk egy ébredező vulkánra, majd úgy beszivat minket a bankunk, hogy pénz nélkül kell átvészeljük a hétvégét San Miguelben. Végül rátalálunk egy maja romvárosra, aminek létezéséről az ott élők sem tudnak. Mozgalmasak a napjaink El Salvadorban.

La Uniónban mindenki arról beszélt, hogy a Las Tunas Beach a legjobb az országban, így annak ellenére vesszük arra az irányt, hogy nem vagyunk strandőrültek. Fél óra buszozás után meg is érkezünk a tengerparti faluba, ahol összesen negyed órát töltünk el, mivel hétköznap lévén minden zárva tart. Az utcák kihaltak, az éttermeknél le van húzva a roló, a hotelek ajtaja is be van reteszelve. Az idő sem túl fényes, így lövünk pár fotót az amúgy nem túl impozáns partszakaszról, majd visszasétálunk a bekötőútig, és felpattanunk az első San Miguelbe tartó buszra.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaPlaya Las Tunas

A parti út nem túl izgalmas, de rövid időn belül a hegyek között találjuk magunkat, ahol az esős évszaknak hála kizöldült a trópusi szárazerdő. Egy El Delirio névre hallgató elágazásnál (vajon miről kaphatta a nevét?) szállunk le, és rohanunk át a túloldalra, mert éppen ott várakozik egy Usulután felé tartó busz. 

Nincs fél óra az út, így dél magasságában már Usulután főterén mászkálunk. A város minden, csak nem szép, de az emberek itt is hihetetlenül kedvesek. Nem kinézik az embert, mint sok latin-amerikai országban, hanem mosolyognak ránk, biccentenek vagy egy hangos "Buenos días!" kiáltással tudatosítják, örülnek nekünk. Mi meg annak örülünk, hogy sikerül beülnünk egy büfészerű kifőzdébe, ahol nem kell kötelező jelleggel csirkét ennünk rizzsel, hanem magunk választhatunk a köretek és húsok között.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaUsulután polgármesteri hivatala

El Salvador nem látványos ország, de azért itt is meglapul néhány természeti csoda. Az egyik ilyen az innen nem messze fekvő hegyi falu, Alegría és a közelében fekvő krátertó. Ebéd után buszra szállunk, és felkapaszkodunk a Cerro El Tigre és a Tecapa-vulkán között tekergőző úton Santiago de Mariába. Ez a falucska már áraszt valamiféle koloniális hangulatot, de emlékeim szerint Alegría sokkal szebb és hangulatosabb település, ezért itt sem időzünk sokat, a következő busszal már megyünk is tovább.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaUtcakép Santiago de Mariából

Két mormon hittérítő sráccal utazunk a faluig. Az egyikük guatemalai, a másikuk amerikai, mindketten azt a klasszikus fekete-fehér hittérítő ruhát viselik, amit minden mormon. Nicaraguától délre nem sűrűn látja őket az ember, de errefelé minden buszon össze lehet velük futni. Ahogy mindenki El Salvadorban, úgy ők is nagyon kíváncsiak ránk, így végigdumáljuk az utat. Megtudjuk például azt, hogy minden fiatal mormonnak hittérítői szolgálatot kell vállalnia, ezért van az, hogy úton-útfélen belebotlik az ember fiatal amerikaiakba, akik faluról falura járva kutatják a jelenkor prófétáit. Tíz éve utazgatok Latin-Amerikában, de ez az első alkalom, hogy párbeszédbe keveredek velük, és egész kellemes meglepetést okoznak. 

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaMobil cipőárus Santiago de Mariában

Jól emlékeztem, Alegría meseszép falu. Csodás helyen fekszik, hihetetlen kilátással fél El Salvadorra. Ami azonban megváltozott, hogy mostanra minden sarkon áll egy szálló. Ennél már csak az meglepőbb, hogy mind tele is van. Két alkesz észreveszi, hogy tanácstalanul csatangolunk a főtéren, így rendes salvadoriként felajánlják, segítenek nekünk hotelt keresni. Fél órán át járják velünk a falut, de még a paplakon is azt mondják, nincs több szobájuk. Ott tartunk, hogy visszamegyünk Santiago de Mariába vagy lebuszozunk Berlínbe, mikor az egyik részegnek bevillan, hogy a falu híres éttermének, a La Fondának a tuladonosnője régebben adott ki bungallókat. Ez azonban régen volt, így könyörögnünk kell neki, hogy nyissa ki újra az egyik lezárt házikót. Végül 20 dollárért cserébe megteszi, de kitakarítanunk nekünk kell.     

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaKilátás Alegríából, háttérben a Rio Lempa víztározója

Azon túl, hogy Alegría egy kellemes hely, sok mindent nem lehet itt csinálni. Esténként ugyan a főtéren megjelennek a pupusasütők, de elég korán becsukják a boltot. Nem is akkora baj, mert így legalább másnap korán útra tudunk kelni a Tecapa-vulkán krátertavához.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaAlegría főtere

Bár vezet fel út, emlékeim szerint nem kell sokat sétálni a vulkán tetejéig, így valamivel napfelkelte után gyalogosan vágunk neki a hegynek. Egyáltalán nem bánjuk, mert a Cosigüina óta nem sokat túráztunk, s már kezdett hiányozni a hegymenet. Egy órába se telik, és megpillantjuk a krátertavat, ami fele akkora sincs, mint volt 2006-ban. Akkortájt annyi víz volt benne, hogy nem lehetett lemenni a partjára; egy cseh sráccal a kráter peremén növő bozótosban törtünk magunknak utat, hogy tudjuk fényképet készíteni róla. Ezúttal azonban a kráter közepén csak egy pocsolya van, ami élénkzöld színben pompázik. 

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa     A Tecapa-vulkán krátertava apróra zsugorodott

Körbejárjuk a krátert, majd lesétálunk a tó partjára, ahol erős kénszag üti meg az orrunkat. Régen ez sem volt, úgy néz ki, a Tecapa-vulkán kezd mozgolódni. Állítólag a tudósok soha nem térképezték fel a vulkánt, mert azt kihunytnak titulálták, a helyiek azonban arról számolnak be, hogy amíg itt eltűnőben van a víz, addig a szomszédos, Berlín fölé emelkedő kiszáradt kráterben ismét gyűlik. Mintha a vulkán egyik helyről a másikba pumpálná át a vizet, csak senki nem tudja, hogyan.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa   Eri a lagúna partján

A kénszag hamar lezavar miket a Tecapáról, így visszasétálunk a faluba, ahol felülünk egy Berlínbe tartó buszra. A pár kilométerre fekvő falu sokkal rendezetlenebb, mint volt Alegría, viszont a pupusa itt is zseniális. Kicsit egyhangúvá vált az étkezésünk, de El Salvador a sajtos pupusáról szól, amit most még szeretünk. 

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaAlegríában minden ház színes

Berlínből a Pánamerikai autóút mellett fekvő Umañába buszozunk, majd onnan a Chinameca- és a Chaparrastique-vulkánok mentén San Miguelbe. Amíg a Chinameca kihunyt, addig a San Miguel-vulkánnak is nevezett Chaparrastique aktív, a közös bennük azonban az, hogy egyiket sem ajánlják megmászásra a környéken ólálkodó banditák miatt. El Salvador a Föld legveszélyesebb országai között szerepel, s mivel van még vagy egy tucat biztonságban mászható tűzhányója, így lemondunk ennek a kettőnek a meghódításáról. Legalább lesz miért visszatérni a jövőben.

San Miguelben nincs sok értelme időzni, nekünk azonban sikerül a következő három napot El Salvador második legnagyobb városában eltöltenünk. Ennek oka, hogy pénzt kéne kivegyünk, de ez errefelé nem könnyű. Péntek lévén sietünk, hogy nyitva találjuk a Citibankot (ott van kártyánk), de az automata száz dollárnál többet nem akar kiadni. Nem lenne ezzel semmi gond, ha El Salvadorban mindnehol lehetne kártyával fizetni, de nem lehet. Száz dollár készpénz errefelé max. két napra elég, az automatahasználat pedig minden egyes alkalommal 14 dollárba kerül, mint azt megtudtuk 2013-ban, amikor az összes készpénzünket ellopták, és kénytelenek voltunk kártyát használni hét hónapon keresztül. Abban az évben csak a kártyahasználaton 220 000 forintot buktunk. Ezt csak azért írom le, hogy mindenkiben tudatoslujon, Latin-Amerikában kizárólag bankkártyával utazni full ostobaság, itt a cash működik.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaEnnél a néninél nehéz lenne bankkártyával fizetni a banánért

Egy másik banknál végül találunk olyan automatát, ami kiad 600 dollárt, azonban a kártyát érvénytelennek minősíti. Nem értjük a dolgot. Gyorsan hazatelefonálunk, hátha a család tud valamit intézni, lévén összesen tíz dollárunk maradt. Közben írunk a Citibanknak, de azt a választ kapjuk, hogy a kártya ismételt érvényesítéséhez be kéne fáradnunk a budapesti fiókba. WTF? 2009-ben egyszer Erivel már eljátszotta az OTP, hogy letiltotta a kártyáját, mert vett ki pénzt Costa Ricában. Később közölték, hogy a zárolást csak személyesen tudja feloldani, ami nonszensz, de az még inkább, hogy évekkel később ezt a Citibank is eljátssza velünk.

El Salvadorban az automaták biztonsági okokból a bankon belül vannak elhelyezve, így ha bezár a fiók, az ATM-hez sem lehet hozzáférni. Addig levelezünk a hazai Citibankkal, amíg mindegyik bank bezár, így ott ragadunk San Miguelben hétfőig, tíz dollárral a zsebünkben.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa San Miguel katedrálisa háttérben a Chaparrastique-vulkánnal

Hogy van-e bármi látnivaló a városban? Nincs. A főtéren áll egy modern templom, a belváros nyugati végében pedig a Medella Milagrosa kápolna, de ennyi, nem több. Jobb híján a hétvégét az emberek bámulásával, galambok etetésével és unalmas semmittevéssel töltjük, spórolás gyanánt pedig éjjel-nappal sajtos pupusát eszünk, amihez csapvizet iszunk.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa San Miguel-i utcakép

Hétfőn édesanyámnak sikerül odahaza elintéznie, hogy a nálunk lévő két kártyából legalább az egyiket lehessen ideiglenesen használni, aminek hála sikerül pénzhez jutnunk. A kártyát közvetlen a pénzfelvétel után ismét blokkolják, hivatalos magyarázatot azonban e-mailben nem küldenek, a budapesti fiók erőlteti, hogy fáradjunk be hozzákjuk valamelyik nap személyesen. Mintha nem lenne világos, hogy 10 000 kilométerre vagyunk tőlük, és ez nem megy olyan könnyen. 2009 és 2013 után újfent megbizonyosodom arról, hogy a bankok bénák, és hogy azok vezetői nincsenek tisztában a való világ működésével. Szerencsére ismét van pénzünk, de automatát jó pár évig nem akarok látni.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaMedella Milagrosa kápolna

Megünnepelvén, hogy gazdagok vagyunk, a közeli Quelepa falujába teszünk kirándulást. Ne keresd El Salvador látványosságai között, csak azért jöttünk ide, mert a határon kapott turistatérkép romvárost jelöl a közelében. A buszsofőr és a buszon ülők nem hallottak róla, de a végállomáson lévő bolt tulajdonosa a folyó túlpartja felé mutogat azt magyarázván, hogy néhány éve volt itt pár régész, akik kapirgáltak az erdő mélyén, de hogy találtak-e valamit, nem tudja.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaQuelepából szépen látszik a San Miguel-vulkán

Átkelünk a vízfolyáson, de sehol egy tábla, csak messzeségbe vesző földutak, amik valószínűleg a környék legelőire visznek. Jó fél órája gyaloglunk, mikor belebotlunk egy rancheróba. Azt mondja, menjünk vissza a folyóhoz, forduljunk balra, majd később lesz egy ösvény, ami bevezet a romok közé. Búcsúzóul hozzáteszi, hogy ne várjunk túl sokat, mert a helyszínt évek óta senki nem tisztította meg.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa   Eri keresi az ösvényt

Igazat mond a srác. Az instrukcióit követve a tüskés bozót mélyén feltűnik néhány faragott kő, az akácos alatt pedig mintha egy épület sziluettje bontakozna ki. Ez persze puszta feltételezés, mert ép falrészletet sehol nem látunk, csak néhány egymásra hordott követ. Mindenesetre elkönyveljük magunkban, hogy láttuk Quelepa maja romjait, de ezúttal teljesen világos, miért nem említi egyetlen útikönyv sem.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaQuelepa maja városából ennyi maradt

Még egy éjszaka San Miguelben, aztán irány észak, El Salvador legkevésbé látogatott része.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

5 Komment

A Fonseca-öböl nicaraguai és hondurasi oldalával már megismerkedtünk, csak az El Salvador-i Meanguera-sziget maradt hátra. Egy turisták által nem látogatott, kedves kis szigetre leltünk, ahol mintha megállt volna az idő. Megtudjuk, mitől szenved ma El Salvador, és utazunk egy olyan járművön, amilyet eddig még sehol nem láttunk. 

Senkinek nincs arról információja La Uniónban, hogy mikor megy hajó a Meanguera-szigetre, ezért már reggel fél 7-kor kint téblábolunk a kikötőben. Húsz perc kutakodás után nyilvánvalóvá válik, hogy felesleges volt kapkodnunk, mivel csónak csak 10:30-kor van, így jobb híján beülünk egy pupseriába reggelizni.

Minél több időt töltünk ezen a vidéken, úgy kezdem megszeretni a pupusát. Hihetetlenül primitív étel, mégis van benne valami, ami szerethető. A sima sajtos a legjobb savanyú káposztával, csak azt nem értem, miért kell forró csokival kombóban árulni. 

El Salvador Isla Meanguera La UniónAnyuka kislányával együtt viszi a boltot La Unión kikötőjében

Lassan telik az idő, de pontban fél 11-kor kihajózunk. Rajtunk kívül csak helyi kofák ücsörögnek a fekete ponyvával körbevont csónakban, mindenféle jót szállítanak át a szigetre, ahol állítólag nem sok minden terem meg.

El Salvador Isla Meanguera La UniónVelük együtt utazunk Isla Menaguerára

Az út látványos, a Conchagua-vulkánra például egészen mesés a kilátás. Elhajózunk a Zacatillo és a Conchigüita szigetek mellett, majd nem sokkal később feltűnik a Meanguera is. Nem állítom, hogy ez az út az elmúlt három év legszebbje, de az élmezőnyben mindenképpen helye van.

El Salvador Isla Meanguera La Unión   La Unión ipari kikötője és mögötte a Conchagua-vulkán

Meanguera kikötője durván retkes. A víz felszínén szemét és vastag fűrészporréteg lebeg barnává varázsolva a tengert. A csónakos azt mondja, hogy a sziget asztalosa mocskolja be így a vizet, de nem tudnak ellene semmit sem tenni, mert ha beszólnának neki, nem javítaná meg a halászok hajóit. 

Mivel a csónak holnap hajnali 5-kor indul vissza La Uniónba, muszáj vagyunk szállást találni, de az nem megy könnyen. A sziget egyetlen hotele bár álomszép, iszonyatosan drága, így a helyieknél érdeklődünk, hátha tudnak valamit ajánlani. Végül a haditengerészet épülete melletti viskóban kötünk ki, ahol 20 dollárért kapunk két szakadt ágyat. WC van, csak víz nincs benne, de egy napra jó lesz.

El Salvador Isla Meanguera La UniónMegérkeztünk a Meanguera-szigetre

Azt reméljük, Meanguera hasonlóan szép lesz, mint a hondurasi Isla El Tigre volt, de csalódunk. Amíg Amapalának koloniális bája volt, addig ez a kisváros olyan, mintha La Unión külvárosát teleportálták volna ide. A szedett-vetett házak között koszos utcák tekergőznek, amiket vastagon beborít a szemét. Egy teljes napunk van a szigetre, de lövésünk sincs, mivel ütjük majd el az időt.

Elindulunk hegynek felfelé a falu egyetlen lebetonozott utcáján. Elsőnek a megfizethetetlenül drága Joya de Golfo Hotel tűnik fel. A csendes öböl tulajdonosa állítólag egy amerikai fickó, de évente max. egyszer látják a szigeten, a szállót egy fővárosból száramzó fiatal srác üzemelteti. Puszta kíváncsiságból betérünk egy kólára, de a srác és barátnője annyira be vannak állva, hogy az árát is elfelejtik elkérni. Csak néznek ránk mosolygó tekintettel, nem értik, mit keresünk a szigeten.

- Nem jön ide senki, csak nagy ritkán beugranak egy üdítőre azok, akik Nicaraguából érkeznek csónakkal - magyarázza a srác.

El Salvador Isla Meanguera La UniónJoya de Golfo Hotel, háttérben a hondurasi Isla El Tigrével

Pedig Meanguera akár jó hely is lehetne. A hotel teraszáról feltűnik a közeli Pirigallo-sziget, ami teljesen lakatlan. Ha Costa Ricában lennénk, már egész biztosan nyílt volna rajta valamilyen rezervátum, de errefelé senki nem gondolkozik turista fejjel.

A hotel után nem sokkal véget ér a település. Az út járhatatlan földúttá válik, ránézésre évek óta nem ment rajta kocsi. Kisétálunk egy kiszögellésig, ahonnan remek kilátás nyílik a déli és nyugati öblökre. Ahogy Isla El Tigrén, úgy itt is hostelért kiált a táj, de erre még várhatunk pár évtizedet.

El Salvador Isla Meanguera La UniónNincsenek turisták, pedig ilyen öblei vannak a szigetnek

Visszatérünk a faluba. Mostanra híre ment, hogy két gringó lófrál a szigeten, így mindenki keresi a társaságunkat. A legjobban a szállásadónk unokájának sikerül, aki két órán át szórakoztat minket. A 6 éves forma kiscsaj, Dorita hihetetlenül közvetlen, egy pillanatig nincs megilletődve attól, hogy nem a szigetről származunk. Ő maga eddig csak San Miguelig jutott, de nem tetszett neki, mert arrafelé is csak vulkánokat látott. Az igazat megvallva megértem. Nekünk is kezd unalmassá válni a rengeteg tűzhányó látványa.

El Salvador Isla Meanguera La UniónIlyen gyíkból rengeteg van a szigeten

Egyszercsak megjelenik az anyukája, aki mindössze 22 éves és meglepő módon szőke. Azt mondja, nem akar több gyereket, épp elég neki Dorita, akit nagyon fiatalon szült. 

- Errefelé teljesen normális, hogy 16 évesen szülnek a lányok. A többség tíz gyereket is a világra hoz, de a csúcstartó a nagymamám, aki 26-szor szült. Sok gyereke halva született, csak 16 maradt életben. Rajtam és apámon kívül mind az Egyesült Államokban élnek, azóta a nagyi is.

El Salvador Isla Meanguera La UniónIsla Meanguera akár turistaközpont is lehetne

El Salvadornak 6,4 millió lakója van, s mivel az ország csak 21 000 km2 területű, elég sűrűn lakott - gondolná egy statisztikus. Ez azonban nincs így. Hivatalos adatok szerint 1,1 millió salvadori él az Egyesült Államokban, feltételezések szerint azonban ennek duplája tartózkodik ott illegálisan. Szenved is tőle rendesen az állam, mivel pont a munkaképes korúak hagyják el az országot, így El Salvadorban tulajdonképpen behalt a gazdaság. Akik maradtak, azok önfenntartásra rendezkedtek be, mint itt, Meanguerán.

- Apám nem akart az Egyesült Államokba költözni, neki fontosabb volt a tenger és a halak. Most is ebből élünk, csak nem nagyon van kinek eladni - panaszkodik Dorita anyukája.

Eltelt ez a nap is. Mivel a szigeten esténként nincs áram, korán nyugovóra térünk. Így is sikerül elaludnunk, pár perccel öt előtt riadunk fel arra, hogy a csónakosok azt kiabálják, indulnak La Uniónba. Egy perc alatt mindent behányunk a zsákokba, és lóhalálában kirobogunk a kikötőbe. A csónak szerencsére megvár minket, így nem ragadunk a szigeten.

El Salvador Isla Meanguera La UniónPelikánok pihennek a sziklákon

La Uniónba valamivel napfelkelte után érkezünk. A csónak nem tud kikötni az apály miatt, így megáll a partoktól kb. száz méterre, ahonnan vízitaxikkal jutunk a kikötőbe. Ne valami motoros járgányra gondoljatok, hanem egy ember húzta kocsira, aminek hála száraz lábbal érünk partot. Életünkben nem ültünk még ilyen szerkezeten.

El Salvador Isla Meanguera La UniónVízitaxi salvadori módra

La Uniónban nincs miért maradnunk, így felülünk egy buszra, ami délnek tart, Playa Las Tunas irányába.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)