Három nap múlva indul a gépünk Cancúnból, így épp csak keresztülutazunk Belize-en, ami így is elnyeri a tetszésemet. Kicsit bánom, hogy elhagyjuk Közép-Amerikát, muszáj lesz még errefelé egy fél évet eltölteni, mert Guatemalából sem láttunk túl sokat.  

Megkockáztatom, hogy a guatemalai Floresben árulják a világ legszebb függőágyait. Hamarosan megnyíló hostelünkre gondolva 20 kilónyi színes függőággyal egészítjük ki a már így is egyenként 18 kilót nyomó zsákjainkat. A hátralévő néhány napban összesen több mint 60 kilót kell magukkal cipelnünk a mexikói Cancúnig. Ennek tudatában kicsit kedvetlenül, fáradtságtól gyűrötten lépünk ki a Los Amigos ajtaján és vágunk neki a néptelen utcának a hajnali órán. Szerencsére gyorsan rábukkanunk egy szabad tuktukra, így nem kell gyalog kutyagolnunk a Petén Itza-tó túlpartján található terminálig. 

A Belize-i határra közlekedő busz járó motorral pöfékel a kijáratnál, amikor befutunk. Épp csak bedobáljuk a zsákokat a csomagtartóba, máris indulunk. Melchor de Mencosig nem történik semmi, füves pusztaságok váltják egymást megmaradt erdőfoltokkal. A határon aztán megkapjuk a ki- és a belépő pecséteket, majd bepattanunk egy taxiba, ami már a Belize-i Benque Viejo del Carmenbe repít bennünket. Már csak 3 napunk van arra, hogy Cancúnba érkezzünk, ezért Belize-re most nem marad időnk. Bánom, mert az első benyomásom azt mondatja velem, hogy ez az ország is megérne pár hónapot az életünkből. Öröm az ürömben, hogy tudomásunk szerint a 24 órán belül távozó turista legalább megússza a meglehetősen borsos kilépési illetéket.

A színes, sűrűn összeépült guatemalai városokat nagy zöld foltok váltják fel, amik határában olykor roskadozó, karibi faviskók sorakoznak. Hol spanyol, hol meg angol nevű városkákon haladunk keresztül, ahogy száguldunk újra a tengerpart irányába, északkeletnek. A legviccesebb a Teakettle, azaz a Teáskanna elnevezés, alig 10 km-re a főváros előtt.

Ezen a vidéken mindenki sötét bőrű, jól táplált, formátlan melák, és fülsüketítő hangerővel a kreol angol egy spanyollal összemosott zavaros nyelvén hadovál, ami szépnek egyáltalán nem nevezhető, de legalább érdekes. A buszra egyszer csak felszáll két nagyjából 140 kilós karibi "mamma". Alighogy meglátják egymást elgurul a gyógyszer. Valami tartozás miatt óbégatnak egymással, és választékos hangnemben "dícsérgetik egymás puta madréját" utasítva, hogy fentebb említettek hogyan nyalják ki méretes hátsójukat. Először az az érzésem támad, hogy ölre mennek, de ahelyett, hogy élet-halál harcba fordulna a vita, az egész busz a sofőrrel az élen fuldoklani kezd a röhögéstől. A mókás kabaré sajnos véget ér azután, hogy az egyik mamma leszáll, így tovább bámuljuk a favityillókat, meg az előttünk ülő helyiek vaskos, fekete hajfonatát, és hallgatjuk a bömbölő reggaet.  

A csirkebusz nagy robajt csapva suhan át a Belize-i fővároson, Belmopanon, ami meglepő módon a Föld legkisebb fővárosa. A közepén áll a parlament, egy lepukkant, rémronda szürke épület, amit egy bedöglött téglagyárnak nézek, egészen addig, amíg Endre fel nem világosít a tévedésemről. 

1970-ig  a tengerparti Belize City volt az ország fővárosa, ami  nagysága, jellege, ipari és kereskedelmi szerepe folytán ma is jobban kiérdemelné ezt a címet. Mivel azonban az a város alig fekszik magasabban a tenger szintjénél, folyamatosan ki volt szolgáltatva a trópusi ciklonok által keltett árhullámoknak, így már korábban is felmerült a közigazgatási intézmények átköltöztetése. Az i-re a pontot végül a Hattie névre hallgató hurrikán tette fel, ami 1961-ben súlyos károkat okozva söpört végig az egykori főváros partvidékén. Az új főváros, Belmopan, Belize kellős közepén fekszik és semmiféle hegyvonulat nem választja el a tengerparttól, így értetlenül állok az előtt, hogy miért ítéltetett biztonságosabbnak elődjénél. Ha egy hurrikán erejű szélviharnak kedve támad végignyargalni egész Belizén milyen megfontolásból kímélné meg éppen Belmopant?

Újra a tengerpartra érkezünk. Belize Cityben aztán épp csak annyi időt töltünk, amíg buszt váltunk. Vagyis váltanánk, mert amint a mexikói határra közlekedő járat begurul a terminálra, a helyiek úgy rohanják meg, mintha épp egy atomtámadás miatt evakuálnák a várost. Endrével hátra húzódunk és megvárjuk, amíg mindegyik Tonna Donna felszáll, így a következő egy órára csak álló helyünk marad a csordulásig zsúfolt járaton. Naplemente előtt nem sokkal, a koraesti órákban szállunk le a mexikói határátkelőhelyen, amit szintén Santa Elenának neveznek. A Belize-i oldalon meglepő módon 30 dollártól szabadítanak meg minket kilépési illeték címén. Endre kiakad, mert remélte, minden úgy van, mint korábban, vagyis hogy tranzitutasoknak nem kell fizetniük. A paprikás hangulatunkon nem sokat javít amikor kiderül, hogy a mexikói pecsételőhely innét másfél kilométerre van, így 60 kilóval a hátunkon és a hónunk alatt, röpke fél órás séta vár ránk.

Guatemala Belize Mexikó ChetumalChetumal nem túl látványos város

Jó egy óra telik el mire a belépő pecsétek birtokába jutunk. Hasogat a fejünk a sok cipekedéstől, de végül rábukkanunk egy buszra, amivel tovább utazhatunk Mexikó belsejébe. Este van, a Belize-i határ környékén Chetumal tűnik a legközelebbi és egyúttal a legalkalmasabb desztinációnak az éjszakai szálláskeresésre. Sötétben viharzik be a buszunk a városközpontba, így ha nem akarjuk a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, nem sok időnk maradt tollászkodni. A fáradtságnál csak az éhségünk nagyobb, így azután, hogy rábukkanunk egy nem túl szép, de cserébe olcsó szobára, egy tacossütő nénikénél kötünk ki vacsorára, nagyra értékelve, hogy nem rizst készít sült csirkével. Be kell valljam, számomra a mexikói az egyetlen latin konyha, amit gasztronómai értelemben értékelni tudok, így elégedetten térek nyugovóra. 

Guatemala Belize Mexikó Chetumal Elég jól néz ki a Museo de la Cultura Maya bejárata

Másnap marad még néhány óránk mielőtt továbbutaznánk. Chetumal latin viszonylatban elég pofás, hangulatos hely, de inkább tranzitváros, mint sem turistaközpont. Őslakói maják voltak, az ő chactemal (nagy úr) szavukból származik az elnevezés, és ha valami igazán felkeltheti itt az érdeklődésünket, akkor az a piac mellett épült Museo de la Cultura Maya, amit 1994-ben nyitottak meg. 

Guatemala Belize Mexikó ChetumalMinden replika, de jó replika

Amikor 2009-ben először jártam Közép-Amerikában, akkor tulajdonképpen az első utam Tikalba, a maja építészet csodájába vezetett. A burjánzóan zöld esőerdőből kiemelkedő, meredek lépcsőjű piramistemplomok úgy ejtettek rabul egyszer s mindörökre, hogy szinte észre sem vettem. Azóta jártam már más, az esőerdő által rejtélyesen benőtt, tukánoktól, arapapagájoktól és bőgőmajmoktól hemzsegő romvárosban is, így a szerelem továbbfokozódott. Nem várom, hogy ugyanezt a "romváros a dzsungel közepén" élményt kapom egy múzeumtól, de meglepődöm.

Guatemala Belize Mexikó Chetumal       A kerámiak eredetiek és zseniálisak

A Museo de la Cultura Maya egészen egyedülálló abban, hogy egy több szintes kiállítóteremben modern számítógépes programokkal repprezentálják a maja civilizáció mindennapjait és hitvilágát, bár a valósághoz képest parányi makettek nyilván nem képesek visszaadni építészet zsenialitását. Maja uralkodók szobrai, kőhajók, ékszerek, áldozati szertartások kellékei, domborművek és festmények sorakoznak minden szinten, de ami igazán egyedülállóvá teszi a kiállítási csarnokot, az a megvilágítás és a dzsungel hangjait idéző hangeffektek. Vannak pillanatok, amikor tényleg Palenquében és El Miradorban érzem magam. 

Guatemala Belize Mexikó Chetumal

Ebből az átszellemült állapotból Endre zökkent ki úgy másfél óra múltán, aki a kijáratnál rágja a kefét, hogy lekéssük a tulumi buszt. Átszáguldunk a szállásra a zsákokért, majd meg sem állunk a terminálig, ahol megvesszük a jegyeket. Még kettő sincs, a busz háromkor indul, így ráérősen kényelembe helyezem magam az egyik műanyag székben és nekilátok írni, Endre pedig elmegy ebédet vásárolni. Eközben bejön egy busz a tulumi kocsiállásra, mindenki felpattan és bepakol. Kezd gyanússá válni a dolog, amikor rádöbbenek, hogy elfelejtettük átállítani az óránkat. Mexikónak ezen a részén egy órával több van, mint Belize-ben volt. 2 percem marad rá, hogy a nyakamban 60 kilóval felkutassam a mit sem sejtő Endrét és felszálljunk a buszra. A feladatot csak az utolsó pillanatban sikerül abszolválni, kis híján Chetumalban ragadunk. Pedig a tulumi maja romvárost a világért sem hagynám ki nem is beszélve arról a riviéráról, amiről Endrétől már 8 éve hallgatom az ódákat...

Guatemala Belize Mexikó ChetumalCopán... oda is vissza kéne mennünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!