Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Tupizába azóta vágytam, mióta nyolc éve először Bolíviában jártam. Nem tudom miért vonzott annyira ez a városka, mert igazából nincs itt semmi, de végre beteljesült egy álom. Persze, aki keres, az talál. Az Inka-kanyon - azt hiszem - örök emlék marad, ahogy az is, hogy errefelé minden kaja ehetetlen és romlott.

A cél, hogy néhány napon belül végre átlépjük a határt és magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Pár évvel ezelőtt még imádtam ebben az országban utazni, mert az embereket jó fejnek találtam és minden hihetetlenül olcsó volt. Mostanra azonban alig várom, hogy elhúzzunk innen, mert Bolívia nagyon megváltozott. Az emberek lenézik a külföldieket, az árak pedig annak ellenére az egekbe szöktek, hogy a minőség semmit nem változott.

Tupizába utaznánk, de félünk tőle, hogy kénytelenek leszünk éjszakai buszra ülni. Mázlink van. A recepciós lány azt mondja, hogy reggel 8-kor van egy busz, ami délután 3-kor ér Tupizába. Reggel fél 8-kor már a terminálon bóklászunk, de a busznak még nyoma sincs. Gondolok egyet és kibattyogok a pályaudvar előtti árusokhoz, hátha találok valami ehetőt. Az egyik néni empanadát árul, veszek belőle vagy nyolcat. Az ám, de mikor Erivel beleharapunk, a fogaink majd kitörnek. Dühömben először földhöz vágom a kőszikla keménységű empanadákat, majd összeszedem az egészet és visszaviszem a néninek. Nem hajlandó visszaadni a pénzt, így fogom és bevágom a konyhájába a zacskót. Hőbörög, de faképnél hagyom.

Útban Tupiza felé ilyen táj fogadÚtban Tupiza felé ilyen táj fogad

Mikor visszaérek a pályaudvarra, látom, hogy a terminál egyetlen evője kinyitott. Veszek két szendvicset, de mivel a busz menet közben befut, már csak azon ülve kezdjük el majszolni mai második reggelinket. Az első harapásnál itt sem jutunk tovább, a fogunk ebbe is belesajdul. Elköltöttünk vagy 50 bolivianót, mégsem ettünk semmit. Egy mögöttünk ülő külföldi páros látván az elkeseredést az arcunkon, felénk nyújt egy doboz sütit.

- Ez sem jó, de legalább ehető - mondja a lány.

Olaszok, éppen nászúton vannak. A Galápagos-szigeteken kezdtek, eltöltöttek két hetet Peruban, most Bolíviában kalandoznak, de már nem sokáig, mert a lány teljesen ki van akadva.

- Ebben az országban minden úgy szar, ahogy van. Nem lehet semmit venni, mert mindennek lejárt a szavatossága. Ráadásul mindenki 4000 méter felett él. Mentünk volna inkább Amazóniába!

Tupiza főtere - ennyi és más semmiTupiza főtere - ennyi és más semmi

Megnyugtatjuk őket, hogy Amazónia sem sokkal jobb, és hogy mi is arra vágyunk, hogy két hónap után végre magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Addig azonban még vár ránk Tupiza és Tarija. Az út amúgy egészen jó állapotban van. Engem már az is meglep, hogy le van aszfaltozva, de ezt a szakaszt tényleg normálisan megcsinálták a bolíviaiak.

Féltávnál, egy Cotagaita nevű falunál ér minket az ebéd. Itt volt az ideje, bár a kaja, amit kapunk, közel ehetetlen. Pár falatnál többet ebből sem tudunk enni, így veszünk előre bezacskózott pufit. Mikor Eri kinyitja, undorító hányás szag árad ki a zacskóból. Az egészet vágjuk be az első kukába.

Kaktusz, kaktusz mindenholKaktusz, kaktusz mindenhol

Nem sokkal 3 után futunk be Tupizába. Az olaszoknak foglalásuk ugyan van, térképük azonban nincs, így segítünk nekik eligazodni az általunk sem ismert városban. Nem olyan nehéz, mert Tupiza kicsi, alig pár utcából áll. Mi végül a pályaudvartól másfél sarokra veszünk ki egy egész hangulatos szobát.

Tupizában nincs semmi látnivaló, a legtöbb turista csak azért áll itt meg, mert nincs más lehetősége megaludni Jujuy és Potosí között. A helyiek tanítani való módon hozzák ki a maximumot a helyből. Van vagy tíz hostel és vagy húsz pizzéria az alig 20 ezres városkában. Ilyenkor mindig eltöprengek azon, hogy vajon Salgótarján miért nem tud hátizsákos központ lenni?

Irány az Inka-kanyon

Irány az Inka-kanyon

Oké, legyünk őszinték, egy valami miatt azért mégis érdemes Tupizában eltölteni egy napot. A La Puerta del Diablo, vagyis az Ördög kapuja a várostól kb. tíz kilométerre fekszik, ott, ahol az Andok keleti vonulatai kiemelkednek a 2900 méter magasan húzódó sivatagból. Mivel a jelenség közel van Tupizához, úgy döntünk, maradunk.

Tupiza határában vörös sivatag nyújtózikTupiza határában vörös sivatag nyújtózik

Reggel kibotorkálunk a piacra, ahol összefutunk Albertóval és Alexandrával, azzal a spanyol-osztrák párossal, akikkel három héttel ezelőtt az egyik jezsuita missziónál találkoztunk. A három hét alatt voltak a Pantanalban, bejárták Paraguayt és Észak-Argentínát, most pedig Uyuníba igyekeznek. Soha nem értettem azokat, akik egy három hetes utazásból képesek másfelet kizárólag buszokon tölteni, bár tudom, nem mindenki olyna időmilliomos, mint mi vagyunk. Megmaradt vagy száz dollárnyi paraguayi guaraníjuk, amit átváltunk nekik bolivianóra, majd búcsút intünk egymásnak. A piacon veszünk disznósajtos szendvicset, de mint az elmúlt két napban minden, ez is a kukában végzi. A hús büdös, a kenyér pedig csont száraz. Veszünk egy zacskó chipát (yukkapogácsa), ami végre ehető, valamint két kókuszos csokit, de amint beleharapunk, adjuk is vissza: ennek is lejárt a szavatossága. Mikor jóllakunk a nagy semmivel, végre nekiindulunk a hegyeknek.

Eri rátalál az Inka-kanyonraEri rátalál az Inka-kanyonra

Elsőként egy régi strandhoz kell lesétáljunk az Argentína felé futó sínek mentén. A környék nem túl bizalomgerjesztő, így leintjük az első buszt, ami jön. A régi strandnak híre-hamva sincsen, így végül a végállomáson szállunk le. Egy öreg házaspár ül a sarkon, akik kérdésünkre, hogy merre tovább, egy, a hegyek felé tartó földútra mutogatnak. Elindulunk az úton, ami egy szeméttelepre vezet. Nem lesz ez így jó. Gondolunk egyet, letérünk az útról, és toronyiránt nekiindulunk a hegyeknek. Egy patakmeder keresztezi utunkat. A patak ugye mindig a hegyekből jön, így követjük a kiszáradt medret, ami vörös homokbuckákban végződik. Felmászunk az egyik tetejére és megpillantjuk a csodát. Egy mesés, vörös sivatagra látunk ki, ami mögött ott meredezik az Ördög kapuja - illetve csak gondoljuk, hogy a függőleges sziklaszirtekből képződött átjáró az.

Hegytűk és olaszokHegytűk és olaszok

Átsétálunk a kapun, aminek túloldalán kerék- és patanyomok tűnnek fel. Egészen biztos, hogy jó helyen járunk. A szállón kapott minimalista térkép szerint ez az Inka-kanyon, aminek a végében hegytűk láthatók. A táj egészen mesés, ha nem lenne itt-ott néhány kaktusz, a Marson képzelném magamat. Amint beljebb merészkedünk a kanyonba, emberi hangra leszünk figyelmesek. Az olasz pár és vezetőjük jönnek lóháton. Ujjonganak, mikor meglátnak, teljesen el vannak olvadva a kanyontól. Az igazat megvallva mi is. Gyönyörködünk a tájban egy órácskát, majd visszabaktatunk a sínekhez. Ezúttal sokkal könnyebben rátalálunk az útra, ami egy elhagyatott strand mellett fut ki a vasúthoz. Hát mégis csak létezik.

Mesés vidékMesés vidék

Azt kell mondjam, egész megtetszett ez a Tupiza, de azt is tudom, ha még egy napot maradnánk, biztosan ráunnánk a vörös hegyek látványára. Így hát kisétálunk a pályaudvarra, hátha megy valami busz Tarijába, de kiderül, hogy az összes járat este 8-kor indul és hajnali 3-kor érkezik. Nagyon nincs kedvünk az éjszaka közepén szállás után kajtatni egy vadidegen városban, így úgy döntünk, holnap reggel kiállunk az útra stoppolni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Azt mondják, Potosí bányáiból a spanyolok annyi ezüstöt vittek el a gyarmati időkben, amennyiből akár hidat is építhettek volna egész Európáig. A város fölé emelkedő Cerro Rico közel 250 éven át ontotta magából az ezüstöt, a Föld leggazdagabb városává téve ezzel Potosít. A bányák ma is működnek, s bár midenhol azt olvasni, hogy a körülmények embertelenek, mi mégis ellátogattunk a Cerro Rico gyomrába. 

Tíz évvel ezelőtt az összes TV-csatorna játszotta a The Devil's Miner című dokumentumfilmet, ami egy 14 éves bányászgyerek szemével mutatta be Potosí bányáit. A film lavinát indított el. Egyrészt turisták tízezrei indultak neki az ismeretlennek, hogy a saját szemükkel győzödjenek meg arról, milyen az, amikor a középkor megelevenedik, másrészt a bolíviai állam elkezdett odafigyelni a bányászokra, orvosi ellátást és jó fizetést biztosítva nekik.

Potosí 4100 méter magasan fekszikPotosí 4100 méter magasan fekszik

Potosít 1545-ben alapították a spanyolok, kifejezetten azzal a céllal, hogy a helyi indiánok rabszolgasorba állításával kinyerjék a város fölé emelkedő Cerro Rico ezüstjét. A nemesfém létezéséről egy lámapásztor mesélt a spanyoloknak, aki két évvel korábban elkóborolt jószágai után indult a hegyekbe. Rásötétedett, így tüzet rakott. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tűz körüli kövekből folyékony ezüst kezd csorogni. Titkát nem tudta sokáig megtartani, mivel az így szerzett kincsből vadul költekezni kezdett, ami szemet szúrt a spanyoloknak. Alig két évvel azután, hogy a lámapásztor rábukkant az ezüstre, a konkvisztádorok megnyitották az első bányát.

Cerro Rico, a Föld leggazdagabb hegyeCerro Rico, a Föld leggazdagabb hegye

A siker nem maradt el. 230 év alatt 45 ezer tonna ezüstöt bányásztak ki a korábban jó 200 méterrel magasabb Cerro Rico gyomrából, melynek legnagyobb hányada Spanyolországban kötött ki. Becslések szerint ez alatt az idő alatt több millió bányász vesztette az életét, akiket olykor embertelen körülmények között tartottak. A spanyol feljegyzésekből kiderül, hogy a rabszolgák napi 16-20 órán át voltak kénytelenek dolgozni, volt, hogy hónapokig nem hagyták el a tárnákat, enni pedig csak igen keveset kaptak.

Egyik a sok templom közülEgyik a sok templom közül

Amíg a helyiek és az Afrikából importált feketék nyomorogtak, a spanyol elit fényűző életet élt. Csodás koloniális épületeket húztak fel, az egyház pedig talán sehol nem alapított annyi kolostort, mint itt. Annak ellenére, hogy Potosí 4100 méter magasan, oxigénhiányos környezetben fekszik, a 17. századra 200 000 lakójával a kontinens legnagyobb városa lett.

Az 1800-as évek elején az ezüst fogyni kezdett, a spanyol korona pedig meggyengült. Bolívia kikiáltotta függetlenségét, Potosí pedig feledésbe merült. A bányák soha nem zártak be, mivel az ezüstöt felváltotta a korábban kevésbé értékes ón, ólom és cink. A 20. század végéig, a nagy turista bummig, Potosí Bolívia egyik legszegényebb városa volt, ahol az emberek napi egy dollárért voltak kénytelenek gürcölni. Ez a városképen is meglátszott. Az utcák koszosak voltak, az egykor fényűző paloták omladoztak, pont úgy nézett ki minden, mint amiről 200 éve megfeledkeztek. Aztán jött a többszörös díjnyertes dokumentumfilm és minden megváltozott.

HarangtoronyHarangtorony

Ma Potosí bolíviai viszonylatban újra ragyog. A főtér, a kolostorok, az egykori pénzverde mind megújult, a koszos bordélyházakból hátizsákos szállók lettek. Minden sarkon van egy étterem vagy egy kávézó, a hűvös klíma ellenére rengeteg fagyizó nyílt. Potosí egészen remek hely lenne, ha nem 4100 méteren alapították volna meg.

A jövőbeni Mirador túrák szervezése okán betérünk egy-két szállóra, az egyikben nem kis meglepetés ér minket. A recepciós lány, mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, felkiált:

- Linda!
- Hogy mi? - értetlenkedünk.
- Volt az a magyar sorozat, Linda. A karatés lány volt gyerekként a kedvencem.

Potosí este a legszebbPotosí este a legszebb

Kiderül, a csaj kubai, aki pont ugyanúgy került Bolíviába, mint La Paz-i sofőrünk, vagyis ápolóként. Az első adandó alkalommal lelépett a kórház kötelékéből és recepciósnak állt. Azt, hogy a Linda exportra is készült, őszintén szólva meglepett.

- Jobb itt, mint Kubában?
- Igen. A klímát nehéz volt megszokni, de most már szeretek itt élni.

Keresztül-kasul bejárjuk a belváros minden szegletét. A nap végére azon kapom magam, hogy legalább 500 fényképet készítettem, pedig városokról nem szoktam ennyi fotót lőni.

A Torre de la Compañía de Jesús templom éjszakai kivilágításbanA Torre de la Compañía de Jesús templom éjszakai kivilágításban

Az évi több tízezer turista jellemzően nem a város, hanem a bányák miatt érkezik Potosíba. A '90-es évek végétől szerveznek bányabejárást, ami az elmúlt 10 évben Bolívia egyik legnagyobb highlightja lett. Nem szeretünk túrára befizetni, de mivel nincs más módja, hogy megfigyeljük a bányászokat munka közben, alkalmazkodnunk kell az idegenforgalmi viszonyokhoz. Szerencsére nem kérnek sokat a fél napos programért, picit több mint 10 dollárt hagyunk a szállónk recepcióján fejenként.

Reggel 7-kor érkezik Maxim, aki korábban maga is bányászként dolgozott. Két csoportot alkot, mi a spanyolul beszélőkhöz csatlakozunk. Ócska és büdös overált, valamint gumicsizmát húznak ránk, fejünkre pedig lámpával ellátott bányászsisakot biggyesztenek. Ezután bepattanunk az egyik kisbuszba és irány a bányapiac, ahol kokalevelet, alkoholt és dinamitot veszünk ajándékként a bányászoknak.

Eri menetfelszerelésbenEri menetfelszerelésben

Eri az egyetlen lány a hat fős csoportunkban, mellettünk egy argentin, egy brazil és két francia srác van. Maxim azonnal betalálja, így a dinamitot az ő derekára köti, majd azzal viccelődik, hogy mostantól az élete nem az én, hanem az ő kezében van. Nem bírom a helyi vezetőket, s ez alól Maxim sem kivétel. Soha nem értettem, hogy miért kell túl közvetlennek és űber viccesnek lenni akkor, amikor tudom, hogy pár órán belül úgyis örökre búcsút intünk egymásnak. Szerencsére Eri veszi a lapot, hagyja, hogy a srác hadd élje ki vezetői kvalitásait.

Erire rágyújt a túravezetőnkErire rágyújt a túravezetőnk

Tíz perc múlva már a bánya egyik bejáratánál vagyunk. Mindenki felteszi a sisakot a fejére és bemászunk a tárnába. Az alagút szűk. Mi nem vagyunk magasak, de az argentin srác jó 190 centi, így ő rendesen anyázik minden egyes belógó sziklánál. Jártunk már korábban is bányákban, ez sem néz ki se jobban, se rosszabbul, hacsak nem annyiban, hogy néhol tényleg nagyon szűk a folyosó.

Az egyik oldaljáratnál megállunk. A sarokban egy Tio szobor ácsorog, aminél minden bányász, mielőtt a mélybe ereszkedik, tiszteletét teszi. Maxim előadja ugyanazt a sztorit, mint amit Oruróban is hallottunk már, vagyis hogy a Tio név a spanyol Dios, azaz Isten szóból ered, s azért került a bánya mélyére, mert a spanyolok nem engedték, hogy az indiánok odakint imádkozzanak hozzá. Az egyetlen furcsasága ennek a Tio szobornak, hogy extrém nagy péniszt faragtak rá, amit minden munkás alkohollal önt le. Miután mi is tökön öntjük a nálunk lévő 97%-os orvosi alkohollal Tiót (aztán persze mi is bedobunk belőle egy felest), Maxim elmondja, miért is ez a nagy farok imádat.

Maxim előadást tart Tio szobránálMaxim előadást tart Tio szobránál

- Anno a bányászok volt, hogy hónapokra a mélyben ragadtak, mert a spanyolok nem engedték őket a felszínre.

Azonnal mindenki arcán megjelenik egy kaján mosoly, de Maxim jelzi, rossz az, aki rosszra gondol.

- Sokan kidőltek a sorból, de aki túlélte, az igazi férfivá lett. Az óriás pénisz nem mást szimbolizál, mint hogy a potosi bányászok mind tökös gyerekek.

Maxim ezzel feladta a labdát, amit a csapat együtt csap le. Innentől kezdve kellemes, buzizós hangulatban zajlik a túra, de mint később megtudjuk, ez nem egyedülálló.

- Ne lepődjetek meg a bányászok nyers stílusán. Akinek tiszta a keze és nem sáros az overálja, azt simán lebuzizzák. A fiatalokat is folyamatosan heccelik, cserébe azonban nem sértődnek meg azon, ha ti is beszóltok durva dolgokat. Erikának szólok, hogy készüljön fel, mert párszor megkérik majd a kezét, de azt bányásztílusban teszik majd.

És valóban. Az első szembejövő csillénél Maximot azonnal lebuzizzák. Azt mondják, ő azért buzi, mert megfutamodott az embertpróbáló munka elől és inkább magunkfajta, csesznye ficsúrokat kalauzol.

- Mit szól a csajod, hogy ilyen langyos munkát végzel? Ja, várj! Egy ilyen buzinak nincs is csaja - verik hátba vezetőnket, majd tolják tovább a megpakolt csillét.

Jó negyven percen keresztül kúszunk-mászunk a járatokon, teljesen elvesztem a tájékozódó képességemet. Mikor Maximot megkérdezzük, honnan tudják a bányászok, hogy merre van az arra, felmutat a plafonra.

- Minden járatot a törésvonalakkal párhuzamosan alakítottak ki. Csak a plafonon futó csíkokat kell követni, s már kint is vagy.

Egy mély kürtőhöz érünk, amibe odafentről sziklákat dobálnak le. Maxim felkiállt, hogy fejezzék be a munkálatokat, mert itt vagyunk, de csak annyit ér el vele, hogy mostantól nem nagy sziklákat, hanem csak apró köveket hajigálnak lefelé. Könnyedén átkelünk a kürtőn, majd egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb lyukhoz érkezünk. A jó öt méter átmérőjű beszakadáson egy tíz centi széles palló vezet át. Itt a brazil gyerek begörcsöl, így Maxim visszakíséri őt a főcsapáshoz. Mikor visszaér, átkelünk a pallón, majd meredek, törmelékes lejtő következik fel a kőhajigálókhoz.

A két srác, akik néhány perce a nyakunkba öntöttek egy adag kavicsot, Flavio és Lorenzo. Flavio nem lehet több 15 évesnél, bár 18-nak mondja magát. Ezzel szemben Lorenzo kinéz vagy 40-nek, közben pedig csak 28 éves. Meleg van, hatalmas a por és a magas a páratartalom. Nem könnyű a légzés, de annyi oxigén csak van, hogy kifaggassuk a két bányászt.

- Lorenzo! Mióta dolgozol a bányában?
- 15 éves korom óta.
- Milyen a meló?
- Most már egész jó. Korábban nem fizettek meg minket, de most már könnyen eltartom a családomat.

Flavio szerintünk nincs 18 éves, mégis napi 8 órában a bányában vanFlavio szerintünk nincs 18 éves, mégis napi 8 órában a bányában van

Meglepődöm. Minden útikönyv és -blog azt írja, hogy nem elég, hogy a szegény potosi bányászok szörnyű körülmények közepette kénytelenek dolgozni, még éhbért sem kapnak cserébe.

- Mennyi az annyi? - kíváncsiskodunk.
- Egy kezdő bányász napi 150 bolivianót tesz zsebre. Flavio fiatalként például ennyit keres. Aki több mint egy évtizede itt melózik, az ennek akár a dupláját is zsebre vágja.

Számoljunk csak. Egy Lorenzo korú bányász napi 300 bolivianót, azaz 10 000 forintot is megkeres. Az bőven több, mint havi 200 000 Ft, ami Magyarországon sem rossz bér.

- Akkor semmi nem igaz abból, amit abban a dokumentumfilmben mondtak?
- De igen. A film előtt itt tényleg mindenki napi 10 bolivianót keresett, de azóta az állam átvette a bányákat, és mi bányászok szövetkezetekbe tömörültünk. Nincs senki, aki benyelné a profitot. Mindenki napi 8 órát dolgozik, s mindenki ugyanannyit kap kézhez.

Maxim belefolytja a szót Lorenzóba:

- A baj az, hogy Evo Morales orurói. Ott persze minden bányát modernizáltak, de Potosíba csak az ígéretek jutnak el, a pénz nem. Ma már nem élnek olyan rosszul a bányászok, de a körülmények továbbra is szörnyűek. Ha nem pusztulsz el bányaomlástól, vagy nem robbantod fel saját magad, 40 éves korodra akkor is véged van, mert vagy tüdőrákot kapsz vagy szilikózist.

Az igazat megvallva, nem érzem annyira gáznak a körülményeket, mint amilyennek vártam. Meleg van, pára és por, de ez majdnem mindegyik bánya velejárója. A perui Rinconadában például sokkal gázabbak a körülmények annak ellenére, hogy ott sok minden gépestíve van. Az igaz, hogy Potosíban máig mindenki csákánnyal és dinamittal dolgozik, de a dupláját is keresik a havi átlag fizetésnek.

Iszunk egy kilépőt az orvosi alkoholból Lorenzóval és Flavióval, majd visszaereszkedünk a főcsapásra. Ismét érkezik két srác csillével. Mikor Erit megpillantják, azonnal családi állapotáról kérdezik.

- Van fiúd?
- Itt van mögöttem - mutat hátra.
- De hisz ez egy buzi - bólint felém az egyik, én pedig egy határozott kézfeltétellel jelzem, hogy vettem az adást - Gyere hozzám! Van szép házam és sok ezüstöm. Veszek neked ékszereket - veti be a csáberejét a nyakig retkes srác, aki, ha Eri első randija sikeres, akár a fia is lehetne.

Csapatunk a csille körülCsapatunk a csille körül

Maxim ledumálja a két sráccal, hogy majd mi kitoljuk a csillét. Mindenki nekifeszül egyesével a több száz kilós járgánynak, aminek a kereke folyton leesik a sínről. Semmi gond, a srácok úgy rakják vissza a menetbe a megrakott csillét, mintha gumimatracot emelgetnének. Az udvarlás nem akar szűnni, így a csapat megszavazza, ha Eri már úgyis bányászfeleség lesz, hát dolgozzon meg érte. Végül az egy szem lány büszkén tolja ki a csillét a bányából, elnyerve a két srác minden tiszteletét. Mi meg öten srácok örülünk, hogy jól játszottuk a buzit.

Visszatérünk a szállásunkra, letusolunk, majd beülünk egy pizzára az egyik étterembe. Hogy jó-e? Dehogy az. Viszont legalább drága. Nekünk. Nem a potosí bányászoknak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy vonat, ami igazából busz. Azért jött a világra, hogy néhány pásztorcsaládnak megmaradjon a kapcsolata a külvilággal. Buscarrillal utaztunk Sucréból Potosíba.

Sucréból Potosíba kétféleképpen juthat el az ember. Vagy a megszokott módon felpattan egy buszra a terminálon, és három óra alatt felkanyarog a 4100 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő városba, vagy ha valami sokkal eredetibbre vágyik, kikocog a buscarril állomásra és felszáll egy busznak álcázott vonatszerű valamire. Mi az utóbbi mellett döntünk, így reggel hatkor taxival a Sucre külvárosában álló állomásra megyünk, ahol kisebb tömeg téblábol a héten csupán háromszor közlekedő buscarrilra várakozva.

Buscarril, a vonat, ami igazából buszFelszállás a buscarrilra, a vonatbuszra

Endre szalad a jegypénztárhoz, ami előtt kígyózik a sor. A fickó az ablaknál sajnálkozva közli vele, hogy a mai buscarillra sajnos az összes jegy elfogyott. Bolíviában vagyunk, tudjuk, hogy itt nincs olyan, hogy valami megtelt. Könyörgőre fogjuk és miután biztosítjuk róla a jegyárust, hogy nem vagyunk kifejezetten komformisták, ráadásul egy átlagos bolíviai utashoz képest meglehetősen kis helyet foglalunk, öt percen belül az utolsó - amúgy a kalauznak fenntartott - hely boldog tulajdonosai vagyunk. Ketten egy ülésre!

Irány a hegyvidék!

Irány a hegyvidék!

Szűk fél óra múlva egy vasúti kerekekkel ellátott busz, vagy busznak álcázott vonat döcög az épület mellé, amit úgy rohamoz meg a jobbára helyiekből álló tömeg, mint hangyák a földre hullt kenyérmorzsát. Nem kis kihívás feltuszkolni magunkat rá a 20 kilós zsákokkal.

Több mint két évtizede, hogy a bolíviai állam bezáratta a Sucre és Potosí közti vasútvonalat annak kihasználatlansága miatt, ezzel azonban néhány andoki települést elzárt a külvilágtól. A falusiak összefogtak, s egy kiszuperált Volkswagen buszra vonatkerekeket szereltek, majd pályára állították azt. Így született meg a buscarril, ami mai napig az egyetlen közlekedési eszköz a falvak és Sucre, valamint Potosí között.

Egy tanyabokor Sucre és Potosí között - miattuk létezik a buscarrilEgy tanyabokor Sucre és Potosí között - miattuk létezik a buscarril

A beazonosíthatatlan jármű a reumás éticsigát is zavarba ejtő sebességgel hagyja el Sucrét. A város határában az utat szegélyező óriáskaktuszokat kvázi egyesével veszem szemügyre megszámolva minden tüskéjüket, majd azokat a kutyákat figyelem hátborzongva, amik a guruló kerekek között csaholva próbálják elkergetni az ádáz ellenségnek vélt buscarrilt. Nagy szerencse, hogy a mókából nem lesz vérfürdő.

A hegyek között húzódó völgyekben tekeregve egyszer csak előbukkan az exelnök tekintélyes méretű, bámulatos kéglije. Aztán marad látnivalónak az unalmas, szublimált nagy semmi a 4000 méteres csúcsokkal, bár a legmeredekebb szakadékok szélén végigcammogó vasút azért okoz még pár izgalmas pillanatot.

Néhol lélegzetelállító a tájNéhol lélegzetelállító a táj

Egyetlen falunak mondható településen sem haladunk keresztül, leszámítva azokat a tanyaszerű, omladozó vályogházkat, amikből mindig előkerül egy-két, nagy csomagot cipelő, vonatra váró, ráncos arcú öreg néne. Egyre nő a tengerszint feletti magasság, és ezzel párhuzammosan a növényzet is egyre gyérebbé válik. Minden száraz és kopár.

Buszra várva

Buszra várva

Az egyik megállóban egy 60 éves asszony kerül mellém, akivel a sofőr melleti ülésen osztozunk. Lerí róla, hogy nem bolíviai.

- Honnan jött?
- Buenos Airesből.
- Mit csinál Bolíviában?
- Hátizsákolok.
- Komolyan? - erre a válaszra a legkevésbé sem számítottam egy korabeli asszonytól - Egyedül?
- Nem. Itt van velem Roberto, a fiam - mutat maga mögé, ahol az Endre melletti ülésen egy 30 év körüli, láthatóan szellemileg sérült srác dünnyög egykedvűen az ablakon kifelé bámulva.

Pisiszünet 3500 méterenPisiszünet 3500 méteren

Nehéz leplezni az újabb meglepetést az arcomon.

- Ő a negyedik gyerekem - folytatja a nő - Down-kóros. A többiek már kirepültek, a férjem lelépett. Roberto tavaly fejezte be a középiskolát, úgyhogy összecsomagoltunk és útnak indultunk Brazíliába, Peruba és Bolíviába.

A blog történetének legjobb képe ErirőlA blog történetének legjobb képe Eriről

Istenem, hány és hány emberrel találkoztam odahaza, akiket egészséges létükre kényelmetlen érzés fogott el, mikor csak meghalloták azt a szót, hogy Bolívia. Erre itt van ez az asszony, aki nyugdíjas létére 30 éves, sérült fiával nekivág Dél-Amerika legszegényebb országának.

- Roberto hogy viseli? - érdeklődöm.
- Jól. Megszokta a körülményeket és élvezi. Nem ez az első utunk. Pár éve Európát utaztuk be, Budapesten is jártunk.

Háttérben az ezüstöt rejtő hegyvidék - közeledünk PotosíhozHáttérben az ezüstöt rejtő hegyvidék - közeledünk Potosíhoz

A kellemes beszélgetésből bódult szédülés és hányinger zökkent ki. Újra 4000 méter fölé érkeztünk. Mivel bő másfél hónapja nem voltunk ilyen magasan, ismét rámtör a magashegyi betegség.

Délután 2 körül, hét óra utazás után döcögünk be a világ legmagasabban fekvő nagyvárosába, tesszük mindezt folyamatos dudaszó kíséretében. A külvárosban lépten-nyomon vagy bő szoknyás, megtermett asszonyságok vágnak át a síneken fél tucat gyerekkel a hónuk alatt, vagy pedig szürke ruhás munkásemberek közlekednek rajta, de nem keresztben, hanem hosszában. Csodálom a mozdonyvezető véget nem érő türelmét, aki csak azután sorolja fel Pachamama összes nemiszervét, mikor egy motoros hajt elénk. Kicsit oldalba lökjük, de nem folyik vér.

Potosíhoz közeledve emberi jelenlét nyomai mutatkoznakPotosíhoz közeledve emberi jelenlét nyomai mutatkoznak

Az állomáson aztán a hátunkra kapjuk a zsákokat és kaptatunk felfelé a főtérre igyekezve. Megkockáztatom, hogy Potosí Bolíviában az egyetlen olyan város, aminek a főterét nem a völgyben, hanem a hegy tetején építették fel, gondolván, ha lúd, legyen kövér. Lassan, levegő után kapkodva vonszolom magam végig a színes, koloniális épületek között húzódó macskaköves utcákon a szörnyen oxigénhiányos környezetben.

Minden hotel drága, így kénytelenek vagyunk egy igazi hátizsákos szállón kikötni. Rengeteg a külföldi, ezért inkább bezárkózunk a szobába - nem akarjuk elmesélni újra és újra, milyen évek óta úton lenni. Bedobok egy sorojchit és álomba merülök. Holnapra talán elmúlik a magashegyi betegség.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az iskolában az tanították nekem, hogy Bolívia fővárosa La Paz. La Pazig kellett utaznom ahhoz, hogy megtudjam, nem is főváros. Ettől függetlenül magán hordozza a dél-amerikai főváros jegyeket, beleértve a mocskot, a zsúfoltságot, a barátságtalan arcokat és a veszélyes utcákat. La Pazba nem azért jön az ember, hogy várost nézzen, sokkal inkább a fekvése miatt. Bármennyire is élhetetlen a város, a környező hegyekért megéri itt eltölteni pár napot. Ezt még a Paramount Filmstúdió tulajdonosa is tudja.

A délelőtti órákban robogunk be a "szépséges" La Pazba. A nyomasztó hangulatú terminál kétségkívül egyike a legveszélyesebb dél-amerikai pályaudvaroknak, így mielőtt Bolívia legdörzsöltebb zsebtolvajai megszabadítanának minket értékeinktől, leintünk három taxit és gyakorlatilag bemenekülünk a belvárosi szállásunkra.

La Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlenLa Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlen

A bolíviai viszonylatban egész pofás hostel az ocsmány város központjában található, ami a város legalacsonyabb pontja is egyben. Igen, ennek itt nem kis jelentősége van, ugyanis La Paz a Choqueyapu-folyó kanyonjában fekszik, oxigénmentes környezetben, átlag 3600 méteres tengerszint feletti magasságban. Olyan alacsony a levegő oxigénszintje, hogy gyakorlatilag La Paz tűzbiztos város, bár gondolom, ez sovány vígasz a levegő után kapkodó, fejfájós gringók számára, akik többsége a La Paz fölé épült El Alto nemzetközi repülőtéren ér földet. Nagy szerencse, hogy mi busszal 4000 méteres hágókon keresztül, Uyuní felől érkezünk, mert így nem kell megszenvednünk a magashegyi betegséget. Ettől persze még La Pazban nem jó lenni.

Sokan élnek abban a tévhitben, hogy La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, pedig ez az állítás több helyen is sántít. Először is hivatalosan nem La Paz Bolívia fővárosa, hanem Sucre, bár tény, hogy az ország adminisztratív székhelye. Másodszor pedig azt sem állíthatjuk róla, hogy a legmagasabban fekvő város, mert ott van pl. Rinconada Peruban, ami 5100 méteren leledzik. La Pazban épült viszont a bolíviai országház, úgyhogy ha mindenképpen ragaszkodunk a legekhez, akkor elmondhatjuk, hogy itt van a világ legmagasabban álló parlamentje.

Éjszakai utcakép a belvárosbólÉjszakai utcakép a belvárosból

Valószínűleg népsűrűségben is az élmezőnyben foglal helyet La Paz, mivel a nyomasztó belvárosi sikátorokban több mint egymillió ember zsúfolódik össze. Továbbfokozza a konstans rossz hangulatot, hogy a latin-amerikai barátságos stílusból szegény La Paz-i bolíviaknak meglehetősen kevés jutott. Mindenki fejleszegve baktat az utcán, sehol egy mosoly, udvariasságnak pedig nyoma sincsen. Az autósok a zebrán is ledudálnak, hiába nekik piros a lámpa.

La Paz főtere a város egyetlen üde színfoltjaA főtér a város egyetlen üde színfoltja

A belvárosban az egyetlen pofás dolog a főtér. Csak sokadik alkalommal vesszük észre, hogy az esténként pepita fényekben tündöklő parlament toronyórája fordítva jár. Talán azt hivatott szolgálni, hogy az ország Evo Morales regnálása óta inkább visszafelé halad, semmint előre? Endre, aki több alkalommal járt már La Pazban, azt mondja, az elmúlt 10 évben semmi változás nem történt, hacsak nem az, hogy az eddiginél is retkesebb és romosabb minden.

Miért jár visszafelé a toronyóra?Miért jár visszafelé a toronyóra?

Az egyetlen dolog, ami új, az a Teleférico. A szűk, szerpentines utcákon feljutni az Altiplano szélén fekvő El Altóba egy rémálom, ezért is döntött úgy a kormány néhány éve, hogy lemásolva a caracasi (mi mást?!) tömegközlekedést, ő is libegőket fog építeni a völgy alja és a fennsík közé. A közlekedés valóban felgyorsult vele, bár szebbé a látványt nem tették a betonpillérek, amik a huzalt tartják.

El Alto gyakorlatilag nem más, mint egy a La Pazt körülvevő, elképesztő mértékben növekvő nyomornegyed 4100 méteres magasságban. A völgy feletti zord, fagyos és ettől élhetetlen fennsík sokáig lakatlan volt, aztán 1903-ban elérte a Titicaca-tótól Aricáig futó vasútvonal a kanyon peremét, a vasúti dolgozók pedig családostul ideköltöztek. Később aztán megtelt a városrész szegény emberekkel, akik munka reményében hátrahagyták chakráikat (andoki tanya) és egyszerű vályogházakat kezdtek itt építeni. Ma már vályog helyett mindenki téglát használ, az épületeket azonban lefesteni nincs pénz, ettől egész El Alto egy randa téglahalmaz lett.

El Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, hiszen a bolíviai szocializmus is a semmiből épülEl Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, talán azt hirdetvén, hogy a bolíviai szocializmus is a semmiből épül

Szemmel láthatóan jól alkalmazkodtak a helyiek a barátságtalan körülményekhez, ezért El Alto ma már olyan, mint bármelyik átlagos bolíviai város, rozoga buszoktól nyüzsgő poros utcákkal, népviseletes, hímzett mellényes, nagy szoknyás aymara asszonyságokkal és piszkos arcú, rongyos lurkókkal. Egy dologban azért mégis különbözik a többitől, az pedig nem más, mint a számtalan csicsás épület, amit a szánalmasan szegény viskók között nem lehet nem észre venni.

Idős asszony El Alto egyik utcájánIdős asszony El Alto egyik utcáján

Egyszer az egyik buszon volt lehetőségem megkérdezni egy bácsit és ő azt mondta, hogy ezeket az épületeket házasságkötő termekként használják. Pár órára bérlik ki őket a nagy napon. Nagy becsben állhat itt a házasság intézménye, hisz amíg a saját házaikat be sem tudják fejezni, a házasságkötő termekre annyi pénz jut, mint egy kacsalábon forgó palotára.

Belvárosi szállásunktól néhány utcányira kezdődik az üzleti negyed, bár erre nem utal több néhány igénytelenül felépített üvegpalotánál, amik többsége bankként vagy irodaházként funkcionál. Még akkor is ez a környék tűnik a legélhetőbbnek, ha össze sem lehet hasonlítani mondjuk a limai Mirafloresszel vagy a bogotái Zona Rojával.

La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján 

Mindent összevetve a legnagyobb erőfeszítéssel sem találok pozitív jelzőt egy olyan városra, ahol minden utcában tornyokban áll a bűzös szemét, ahol a villanyvezetékektől nem látni az eget és ahol a dugóban araszoló taxik és ócska buszok ledudálnak, mikor a 20 centi széles járdáról lelépsz az úttestre, hogy megkíséreld kikerülni az összeszáradt négercsókot áruló nénikét. Ráadásul mindenütt az az érzésed, hogy bármelyik pillanatban kirabolhatnak.

Szerencsére igen nagy a kontraszt a város és a természet között. A La Pazt körülvevő hegyekben és völgyekben bőven akad szépség és látnivaló. Egyik délutáni programunk nem más, mint a szomszédos hegy tetejétől lefelé húzódó Valle de La Luna, vagyis a Hold völgye, amit Neil Armstrong nevezett el azután, hogy 1969-ben itt járt. Bár a Holdon még nem voltam, így nem tudom, hogy mennyire szembetűnő a hasonlóság, de el tudom képzelni, hogy a Hold valami ilyesmi lehet.

A badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adtaA badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adta

Engem a barna és bézs színű homoktornyokból és kárpiramisokból álló badland leginkább a venezuelai Yay-sivatagra emlékeztet. A Valle de la Luna azonban nem a dzsungel mélyén rejtőzik, mint Yay, és nem is patakok formázták mesterire az agyagpiramisait. A sártornyokról itt az eső mosta le a laza állagú talajt. Elképesztő, hogy az erózió időnként micsoda mesterművekre képes.

Pózolok a kárpiramisokkalPózolok a kárpiramisokkal

La Paztól alig 40 kilométerre délkeletre emelkedik az Illimani (egy kialudt rétegvulkán), aminek égbe törő, közel 6500 méter magas csúcsa a városból nézve több, mint gyönyörű. Nem vagyok profi hegymászó és a mostani Mirador csapat többsége sem az, ettől függetlenül úgy határozunk, kihasználva az Andok hívogató csúcsait, másnap magassági rekordot döntünk. Nem, nem az Illimanit másszuk meg, csak az 5395 méter magas Chacaltayát célozzuk meg.

Indulás előtt még van egy éjszakánk. Némi kalóriára és egy kis pihenésre van szükségünk, de egyikre sem könnyű szert tenni. La Pazban a város alapítását ünneplik, ezért néhány kínai bolt, telefonüzlet és virágbolt kivételével mindent zárva találunk. Szegfűcsokrot nem szívesen vacsoráznánk, ezért rójuk még egy kicsit a ricsajos, túlzsúfolt utcákat, majd egy gyorsétteremben kötünk ki, ahol vélhetően életünk egyik legszörnyűbb hamburgerét sikerül elfogyasztanunk.

La Paz katedrálisaLa Paz katedrálisa

És ha ünnep, akkor lárma. De miért is? La Paz helyén eredetileg indián bennszülöttek Chuquiago nevű települése állt egészen 1548-ig. 1546-ban Gonzalo Pizzaro és társai fellázadtak Peru spanyol alkirálya, Blasco Núñez Vela ellen, a lázadás utáni békekötés emlékére Chuquiagónak pedig "A Béke" nevet adták. Az ország tényleges kormányzati székhelyévé csak 1898-ban vált annak köszönhetően, hogy Potosí ezüstbányái kimerültek.

Felvonulás, utcazenészek, tánc. Éjféltől egyig tart a tűzijáték olyan robajjal, hogy néha már az az érzésem, a következő rakéta berepül az ablakon és a szállodai szobánk kellős közepén fog felrobbanni. Nem épp kipihent arccal szállok be reggel abba a kisbuszba, ami azért érkezik, hogy a csapatot a Chacaltaya nyergén álló menedékházhoz szállítsa.

Tavak

Ilyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábáhozIlyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábához

Kubai sofőrünk, Emeldin a jobb élet reményében költözött Bolíviába, s úgy tűnik, hogy bejött neki a váltás, mert két éve La Pazban él. Ennyi idő alatt alaposan bejárhatta volna a várost, de Chacaltaya környékén nem sok helyismerettel rendelkezik. Sikerül rendesen eltévednünk, de a páratlan látványért könnyen megbocsátunk neki.

Bő két órán át keressük a helyes utat, végül csak megérkezünk a hegy oldalába épített parányi menedékházhoz. Úton útfélen piros, zöld és kék színű lagúnák tűnnek fel a 6000 méter magas Huayna Potosí árnyékában. A látvány nem csak minket nyűgöz le, évtizedekkel ezelőtt a Paramount tulajdonosát is megigézte, így lett a filmstúdió jelképe ez a hegy.

Paramount Pictures

Mi a Paramount Pictures emblémája előttMi a Paramount Pictures emblémája előtt

A ház oldalában függőleges, többszáz méter mély, semmibe tűnő szakadék tátong. El nem tudom képzelni, hogyan tudták ide építeni. Innen bő fél órás meredek hegymenet vár ránk, amit a hegy gerincén gyalogosan kell megtennünk. A kimerültség ellenére mindenki felér, és amit az 5395 méteres magasságból a táj nyújtani tud, azt hitelesen szavakba foglalni szánalmas kísérlet volna.

Utánam a Mirador csapatUtánam a Mirador csapat

Büszkén feszítünk a csúcsfotókon, úgy pózolunk, mintha legalábbis 3000 méterről indultunk volna. Hallagatjuk a hegyek csendjét, majd egy kis hógolyózást követően eufórikus hangulatban visszarobogunk La Pazba. Magassági rekord kipipálva, holnap jöhet Tiwanaku, az andoki prekolumbián kultúrák alfája és omegája...

Mindenki felért a csúcsraMindenki felért a csúcsra

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)