Tavaly annak a Móricz Jánosnak a nyomába eredtünk, aki a magyarok gyökereit Ecuadorban vélte megtalálni. Így jutottunk el Coangosba és Nantipba, meseszép shuar falvakba. Idén egy Mirador csapattal vágtunk neki az esőerdőnek, de ahogy az egy rendes dzsungeltúrán lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Arra például nem készültünk fel, hogy a coangosiak tavalyhoz képest 9000%-kal emelik fel az áraikat. Igen, jól látod: 9000%-kal...

A kettővel ezelőtti bejegyzésünkben már írtunk arról, hogy a shuar önkormányzat vezetőjének röplabdamérkőzése miatt csak a titkárnővel tudtunk értekezni belépési engedély ügyében. Mert hogy a shuarokhoz csak úgy nem lehet ám bemenni, ahhoz muszáj beszerezni valamilyen firkálmányt az önkormányzattól.

Sucúába érve azonnal az iroda felé veszem az irányt, ahol a titkárnő közli - nem meglepő módon -, hogy teljesen kiment a fejükből a dolog, de mindjárt intéznek valamit. Az önkormányzat vezetője természetesen nagyon elfoglalt, de kézzel ír két sort, amiben engedélyezi csapatunknak a belépést Coangosba és Nantipba.

Csónakkal a Rio Santiagón

Csónakkal közelítjük meg Coangos faluját

Következő utam a rádióba visz, hogy újra az éterbe juttassam az üzenetet, miszerint Andrés és Erika a következő napokban egy kisebb csapattal Coangosba és Nantipba érkezik, és hogy Coangosból küldjenek lovakat értünk a folyópartra, ne kelljen a 20 kilós zsákokkal a térdig érő sárban hegynek felfelé baktatnunk. Megint lehúznak 5 dollárra, s én csak abban bízhatok, hogy ahogy két hete, most is bemondják a rádióba az üzenetemet, s hogy a falvakban valaki hallja is azt.

Másnap délelőtt érkezünk Yukiantzába, ahonnan csónakkal indulnánk Coangos irányába. A parton elkap minket a coangosi idegenforgalmi referens fia, hogy láthatná-e az engedélyünket. Átnyújtom neki, de ő csak rázza a fejét, hogy hol van a pecsét?!

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

- Nekünk ezt adta az önkormányzat - nyugtatgatom a kb. 18 éves srácot.
- Menjetek, majd édesapám tudja, mit kell tenni az ügyben.

Érzem, hogy valami gebasz van, így rákérdezek, hogy várnak-e minket lovakkal a parton.

- Nem várnak. Miért várnának?
- Bemondattam a rádióba kétszer is, hogy jövünk.
- Én nem hallottam semmit - veti oda a srác flegmán.

És valóban, a folyóparton sehol egy ló. Remek, indulhatunk neki az erdőnek teljes menetfelszereléssel. A tavalyi bejegyzésben már megírtuk, hogy milyen állapotban van az ösvény Coangosba. Na, azóta semmit nem javult a helyzet. A hegy tetejéig nincs egy kilométer a táv, mégis két órán át küzdünk vele. Mindenki nyakig sáros, esünk-kelünk, a zsákjaink úgy néznek ki, mintha moslékos vízben mosták volna ki őket. Szerencsénkre van velünk egy coangosi fickó is, aki benzint visz a falujába. Előreszalad és értesíti a falu lakóit, hogy érkezünk, így a dombtetőn megjelenik Alfonso és Elena a gyerekekkel és pár lóval. A zsákokat felpakoljuk a lovakra, mi pedig végre súly nélkül dagonyázunk tovább az iszapban.

Pista küzd az elemekkelPista küzd az elemekkel

Az őserdei sárnak más a fizikája, mint az európainak. Ezt azt hiszem Pista barátunk tudná a leghitelesebben átadni, mivel legalább negyed óráig próbálja magát és gumicsizmáját kirángatni a mocsárból, amibe beletévedt. Segíteni nem tudunk neki, mert csak mi is beleragadnánk a szutyokba. Közben Alfonsót arról faggatom, hogy nem kapták-e meg az üzenetemet, hogy érkezünk.

- Nem. Semmit nem mondtak be a rádióba, pedig egész nap szól minden házban. Ha bemondták volna, tudtunk volna rólatok.

Gyerekportré CoangosbólGyerekportré Coangosból

Pompás. Kétszer fizettünk 5 dollárt a nagy semmiért. Alfonso ismét rendelkezésünkre bocsátja az egykori egészségházat, amiben sátrat verünk, majd egy óra múlva megjelenik a falu turisztika referense, az apja annak a srácnak, aki még Yukiantzában leellenőrizte az engedélyünket. Ő is rázza a fejét:

- Ez nem hiteles. Ezzel nem ereszkedhettek le a Tayosba.
- Nekünk ezt adták az önkormányzaton - védekezek.
- Nincs rajta pecsét, pecsét nélkül pedig nem mehettek le.

Vannak bizony szép indiánlányokVannak bizony szép indiánlányok

Emelt hangon kioktatom barátunkat, hogy nem az én hibám, hogy az önkormányzat trehány és elfelejt pecsétet nyomni a papírra. Az akció sikeres, végül rábólint a dologra, de az engedélyünket zsebre vágja, hogy ezt megbeszéli majd Sucúában a nagyfőnökkel.

- Írok nektek egy hiteles engedélyt, azzal lemehettek a barlangba.

Az egész procedura egy ökörség, mert ezt a papírt azért írja, hogy ő maga elfogadja azt. Persze nem lepődöm meg, mert aki a shuar életfelfogásban logikát keres, az nem teljesen ép.

Hivatalos eljárás coangosi módraHivatalos eljárás coangosi módra

Egy ezer éves kiszuperált írógépen áll neki a dokumentum megírásának. A rugó rég eltört a gépben, így a henger nem ugrik vissza. A találékony indián simán megoldja a felmerült problémát; egy elhasznált biciklibelsőt szegelnek a hengerhez és az asztalhoz, így válik ismét húzhatóvá az irófej.

- Kész! Itt kell aláírni - mutat a pontozott vonalra - Ez így 1800 dollár lesz.

Kikerekedik a szemem.

- Mi 1800 dollár?
- Hát az engedély, hogy lemehettek a barlangba.
- 1800 dollárt kérsz egy félnapos kirándulásért?
- Igen. Ez az ára. A lovak nincsenek benne.
- Már ne haragudj, de tavaly 20 dollárt kértél a leereszkedésért.
- Igen, de most én írtam az engedélyt, és most ennyi az ára.

Egyszerűen kiröhögöm a fickót és kimegyek a szobából, amibe eddigre a fél falu összegyült.

- Mi 1800 dollár nektek, gringóknak? - kérdezi az egyik öreglány felszegett orral.

A gyerekek még jópofák CoangosbanA gyerekek még jópofák Coangosban

Nem tudom mi ütött a coangosiakba. Tavaly még jó fejek voltak, idénre azonban mind meghibbant. Az egyedüli fickó, aki rázza a fejét, Alfonso. Miután szétszéled a falu és eltűnik a főokos is, odalép hozzám szállásadónk:

- Ezek nem normálisak. 1800 dollárt az egész falu nem keres egy év alatt, ő meg egy nap alatt akar rólatok ennyit lehúzni.
- San! Találjunk ki valamit.
- Ne aggódj, Andres! Van ide egy órányira egy másik barlang. Lemenni nem tudunk, mert nincs kötelünk, de elviszlek titeket, csak várjuk meg, amíg mindenki lenyugszik.

Szerencsére a csapat sem mérgelődik sokat a dolgon, érzi, hogy az egész a lehúzásról szól. Végülis mindegy, hogy a Tayos melyik bejáratához megyünk. Móricz János is azt állította, hogy a fémkönyvtárat nem a főbejáraton keresztül lehet elérni.

Irány a Tayos-barlang ismeretlen bejárataIrány a Tayos-barlang ismeretlen bejárata

Felnyergelünk pár lovat és nekiindulunk az erdőnek. Háromnegyed óra múlva annyira sűrűvé válik a dzsungel, hogy kikötjük a lovakat és gyalog megyünk tovább. Negyed óra múlva már ott állunk a Tayos másik bejáratánál.

- Ezt a járatot pár éve fedeztük fel - kezdi Alfonso - Tavaly tartottak nekünk itt barlangászok képzést, miként kell leereszkedni a köteleken, de sajnos azokat nem hagyták itt nekünk.
- Milyen mély? - tesszük fel együtt a kérdést a csapattal.
- Nem tudom. Nem annyira mély, mint a Tayos, de ez is nagyon mély.

Eri az esőerdő közepénEri az esőerdő közepén

Végülis jól sült el a dolog. Leereszkedni ugyan ezúttal sem sikerült a Tayosba, de legalább tudjuk, hogy a Föld állítólag második leghosszabb barlangrendszerének nem csak egy bejárata van.

Visszafelé meglátogatjuk José Bajarét, aki elindított minket a nyomozásban, merre keressük Juan Ramost, Móricz egykori vezetőjét. Az öreg nagyon megörül, mikor megpillant minket, azonnal banánnal és bagoával kínálja az egész csapatot.

A Tayos-barlang nem ismert bejárataA Tayos-barlang nem ismert bejárata

Szívesen mesél a fiatalkoráról és Móriczról, de semmivel nem tudunk meg többet, mint tavaly. Rákérdezünk a bélákra, a shuarok állítólag azon titkos csoportjára, akik tudják, merre van a fémkönyvtár. A bélák jellemzője az arctetoválás, ami Josénak is van, de semmilyen titkos csoportól nem tud.

- A bélák shuarul shiripik - kezd bele egy zavaros történetbe José - Ők hozzák a vizet és a fát. Egyetlen béláról tudok, aki akkora, mint egy gyermek. A barlangban él, ott találtak rá.
- Ember?
- Igen. De olyan, mint egy szobor. Kőből van.

José szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermekJosé szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermek

Nem tudom összerakni a képet, de abban biztos vagyok, hogy José a bélákat nem tartja titkos csoportnak. Hogy ez a gyermekméretű emberi szoborlény micsoda vagy kicsoda, nem tudom. Többeket kérdeztünk róla, de senki nem ismerte a sztorit. A bélák legendáját tehát sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, csak azt, hogy a coangosiak nem hallottak róla.

Délután kiürül Coangos. Állítólag pedagógus nap van a szomszéd faluban, így a gyerekeken és Josén kívül mindenki odatart. Alfonso és Elena is eltűnik, mi meg ott maradunk kaja nélkül a fiatalokkal. Egyik csapattársunk, Peti, unalmában frizbizni tanítja a gyerekeket, ami annyira megtetszik nekik, hogy végül ott hagyjuk ajándékba, hadd játszanak vele. Korgó gyomorral tesszük el magunkat éjszakára.

Búcsú CoangostólBúcsú Coangostól

Másnap elbúcsúzunk Cangostól. Alfonso és Elena az éjszakai chicházás után kissén fáradtan kísér le minket a folyópartra. Szerencsére kapunk pár lovat a cuccoknak, így csak magunkat kell ismét átvonszolni a sártengeren. Cristóbal, a csónakos rendesen megvárat minket. Több mint három órán át ücsörgünk az erdő szélén, mire végre megjelenik, de közli, hogy neki most melósokat kell vinnie a készülő vízlépcsőhöz, majd jön. Újabb másfél óra telik el, mire végre csónakba ülhetünk. Barátunk időzítése tökéletes, mire elindulunk, ömleni kezd az eső. Legalább kimossa a sarat a ruhánkból.

A Tayosba nem jutottunk le, a bélákról nem tudtunk meg semmit, a végén pedig jól szétáztunk, de úgy vélem, a csapat egyetlen tagja sem bánta meg a Coangosban eltöltött két napot. Irány Nantip, már engedély nélkül, mert a falu főokosa zsebre vágta azt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Guayaquilbe azért jöttünk, hogy találkozzunk Dr. Gerardo Peña Matheusszal, aki közeli jó barátja volt Móricznak. Manuel megígérte nekünk, hogy segít összehozni egy randevút az ügyvéd úrral. Azt reméltük, hogy sok minden kiderül majd Móricz múltjából, de a legizgalmasabb az volt, amikor megmutattuk neki a Juan Ramosszal készített interjút...

Az ügyvéd délelőtt 10 órakor fogad minket belvárosi, ódon hangulatú irodájában. Egy 60-as éveinek végén járó elegáns urat kell elképzelni, akiről lesüt, hogy semmiben sem szenved hiányt. Manuelnek köszönhetően Móricz egykori jó barátja abszolút felkészülten vár minket, a titkárnőjének meghagyja, hogy nem fogad senkit és telefonon se keressék őt a következő egy órában. Üdvözlésképpen azonnal átnyújt egy példányt az általa írt Tayos-barlangról szóló könyvből, aminek magyar nyelvű fordítását a Móricz János Kulturális Egyesület ezekben a hónapokban végzi.

Dr. Gerardo Peña Matheus dedikálja könyvétDr. Gerardo Peña Matheus dedikálja könyvét

Dr. Matheus nem sokat tököl az ismerkedéssel, pár perc múlva már áll is a kamera, ő pedig elkezd mesélni:

- Juan 1969-ben jelent meg az irodámban és egy egészen elképesztő sztorit adott elő egy épített barlangról, ami több száz méter mélyen húzódik az Andok alatt.
- Miért kereste meg önt Móricz?
- Azért, hogy legalizálja a felfedezését, és hogy segítsek neki egy hivatalos expedíció háttérmunkájában.
- Ez mit jelent pontosan?
- Azt, hogy őt jelöljék meg a barlangok felfedezőjeként, és hogy nélküle ne végezhessenek lent vizsgálatokat.
- Mit mesélt Móricz a barlangról?
- Azt mondta, hogy a barlangnak számos járata van, és ezen járatok egy részét emberkéz alkotta, valamint azt, hogy ezen föld alatti alagutak és termek búvóhelyet nyújthatnának az emberiségnek egy esetleges katasztrófa esetén. Arról is beszámolt, hogy 3-400 méter mélyen olyan termekre bukkant, ahol szobrok és fémlemezek láthatók, az ezeken található írás pedig megváltoztatja az emberiség történelemről alkotott képét. Én azt mondtam neki, hogy szívesen vállalom az expedíció jogi munkálatait, de előtte mindent a saját szememmel akarok látni.
- Erre ő?
- Erre ő csak annyit mondott, hogy nagyon szívesen levisz a barlangba. Így kezdődött meg a hivatalos expedíció szervezése, amire elnyertük az akkori elnök, José María Velasco Ibarra támogatását, valamint engedélyt kaptunk a turisztikai hivataltól.
- Hogyan és hányan indultak útnak?
- 14-en voltunk 43 öszvérrel. 1969. július 26-án hagytuk el Guayaquilt, Limónig kocsival mentünk, onnan gyalog, vagyis öszvérháton. Augusztus 10-én érkeztünk Coangosba. Gondolhatod. Két hétig mentünk az erdőben, követtük Móriczot, mert csak ő tudta, hova is tartunk. Az öszvéreket végül hátrahagytuk azon a ponton, ahol a Rio Santiagóba beömlik egy másik, kisebb folyó (Rio Coangos). Innen gyalog kellett Coangosba mennünk, de két hét után végre megérkeztünk a Tayos-barlanghoz.
- Mennyi időt töltöttek odalenn?
- Nagyon kevés időt. Ez a menet nem szolgált másra, csak hogy lássuk, a barlang valóban létezik, és hogy az engedélyeket egy komolyabb expedícióhoz ne bemondásra kelljen megszereznünk. Csináltunk sok fényképet, leereszkedtünk a barlang aljára. A kürtő 67 méter mély, de a fölötte álló kiszögelléssel szerintem jó 120 méteres. Ami érdekes, hogy odalenn állandó légmozgás van, amitől egészen fantasztikus a barlang klímája. Egyes termek annyira szabályosak, hogy szeirntem azokat biztosan emberi kéz alkotta, nem pedig a víz romboló munkájának az eredménye, ahogy azt a barlangászok állítják.
- Mi történt ezután?
- Ez az expedíció csak arról szólt, hogy hivatalosan is igazolni tudjuk a Tayos-barlang létezését. Móricz szeretett volna szervezni egy második expedíciót, ami során több hetet töltöttünk volna lent a barlangban, s mely alatt ráleltünk volna azokra a termekre, amik - véleménye szerint - megváltoztatják a történelmet. Ez azonban nem valósult meg, főként politikai és gazdasági okokból kifolyólag, így állítását, miszerint odalenn olyan fémtáblák vannak, amin egy ősi civilizáció üzenetei olvashatók, nem sikerült igazolni.
- Aztán mégis volt egy expedíció 1976-ban...
- Igen. Neil Armstrong közbenjárásával sikerült pénzhez jutnia egy angol csapatnak, akik végül heteket töltöttek lent a barlangban, bár érdekes módon csak olyan fotókkal érkeztek vissza, amiket mi is meglőttünk odalenn egyetlen nap alatt.
- Mi úgy tudjuk, Móricz utoljára 1973-ban járt Coangosban. Mi történt utána, folytatta-e a kutatást ?
- Nem tudom. Arra emlékszem, hogy járt itt Erich von Däniken, akivel elment Cuencába.
- Däniken járt a barlangban?
- Soha! Egyedül Cuencába vitte el Móricz, ahol a svájci lefényképezte Crespi gyűjteményét.
- Az utolsó kérdésem az lenne, hogy Móricz említett-e olyat, hogy elhozott bármit is a barlangból?
- Nem, sőt! Móricz kijelentette, hogy egy esetleges expedíció során senkinek nincs joga semmit elmozdítani a barlangból, a táblákat helyben kell megvizsgálni.

Az ügyvéd úr érdeklődve nézi a Jan Ramosszal készített interjútAz ügyvéd úr érdeklődve nézi a Juan Ramosszal készített interjút

Az interjú után megmutatjuk Dr. Matheusnak a riportot, amit Nantipban készítettünk Juan Ramosszal. Az ügyvéd úrból furcsa reakciót vált ki a felvétel.

- Hazudik! - kiált fel, mikor Juan azt meséli kameránknak, hogy a magyar kutató egy harangot, egy karmot és három aranytáblát vitt el magával - Móricz soha nem hozott el semmit a barlangból. Juan Ramos egyszerűen hazudik!

Összenézünk Erivel, nem gondoltuk volna, hogy ilyen reakciót vált majd ki az ügyvédből Móricz egykori vezetőjének története. Én biztos vagyok benne, hogyha valaki nem hazudik a témában, akkor az Juan Ramos, ugyanis ha valakinek, akkor neki nem érdeke elferdíteni az igazságot.

Nem marad más hátra, mint felkeresni Móricz János sírját. Szerencsére a guayaquili temetőben nagyon segítőkészek a parkőrök, s bár megesketnek minket, hogy nem filmezünk odabenn, gyorsan magunkra hagynak, így itt is elindul a kamera. A sírról pár éve Golenya Ágnes készített képet, s ő azt írta honlapján, hogy Dr. Gerardo Peña Matheus ígéretett tett arra, hogy a sírt felújíttatja. Ez azóta sajnos nem történt meg. A betűk szinte teljesen lekoptak az elmúlt 22 évben, így rálelni sem könnyű a kutató nyughelyére.

Móricz János sírköve szomorú látványt nyújtMóricz János sírköve szomorú látványt nyújt

Szomorú látvány a sír, ahogy az egész történet szomorú. Sokan hordanak össze sok mindent Móriczról, neve máig nagyon heves indulatokat szít nem csak a tudósok, de a laikusok körében is. Az, hogy a barlangban talált valamit, nekünk - ugyancsak laikusoknak - egyértelmű. A magyar kötődést azonban továbbra sem érezzük igazolhatónak, s bár Salasacában árnyékra vetődtünk, úgy döntünk, adunk még egy esélyt elméletének. Santo Domingo felé vesszük az irányt, ahol a tsáchila indiánokkal szeretnénk találkozni, akik rokonai a cañari-puruhá nyelvcsalád fennmaradt közösségeinek. De előtte azért még megismerkedünk az ecuadori partvidékkel, mert jár mindenkinek egy kis pihenés...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Erich von Däniken, svájci író adta a Tayos-barlang kincseinek az Istenek aranya nevet. Ő bár azt állította, hogy járt a barlangban és a fémkönyvtárban, Móricz ezt mindvégig tagadta, és elítélte az írót szenzációhajhász magatartása miatt. Juan Ramos, Móricz egykori vezetője kameránk elé állt és elmondta, mi történt pontosan. Däniken neve neki sem ismerős, azonban aranyra és egy pakisztáni törzsre tisztán emlékszik...   

Juan Ramos, Móricz állítólagos vezetője nehezen mozog. Súlyos ólábúságtól szenved, lábfeje pedig bucira van dagadva. Unokájába, Sofiába kapaszkodva kísér fel minket a házához, amiben egyedül él.

- Aludjatok nálam! - kezdi az öreg - Úgyis mindig egyedül vagyok esténként.

A ház pont ugyanolyan cölöpház, mint bármelyik másik shuar épület a vidéken. Nincs odabenn semmi, csak egy ágy és két házilag gyártott szék. Az öreg leül az egyikre és nézi, ahogy sátrat verünk az előtérben.

Nantip maga az édenkertNantip maga az édenkert

- Juannak is volt ilyesmi.
- Mármint Móricznak?
- Igen. Ő is mindig sátorban aludt Coangosban.
- Jól ismerte őt?
- Hajjaj! Nálam jobban senki nem ismerte.
- Hány éves volt, mikor Móricz Coangosban járt?
- Fiatal voltam, úgy 25. Juan jóval idősebb volt nálam.

Közben elkészülünk a sátor felállításával, s konstatáljuk, hogy az egész falu bámul befelé az ajtón.

- Nem járnak errefelé turisták, igaz? - vetjük oda az öregnek.
- Nem, soha nem jártak még itt. Ti vagytok az elsők.

Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen csodálatos falu, mint Nantip, hogy nem válik Ecuadorban turista célponttá. Egy mesés völgyben fekszik, a környező hegyeket pedig érintetlen esőerdők borítják. Minden zöld és madárfüttytől hangos. Utoljára ilyen édenkerti hangulatom őserdőben a hondurasi Krautarában volt.

Juan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózvaJuan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózva

- Mióta létezik Nantip?
- Az 1970-es évek közepétől. Akkor jártam itt először vadászni, és nagyon megtetszett a völgy.
- Ezek szerint ön a falu alapítója?
- Pontosan. Az egész falut egyetlen család lakja. Mindenki a gyermekem és az unokám.
- Mit jelent a falu neve?
- Semmit. Az egyik nagybátyámat hívták Nantipnak, róla neveztem el a falut.

A házba belép Juan Ramos egyik fia, José Manuel is. Fekete bajsza és fehér bőre miatt az ember könnyen meszticnek nézné, de a shuarok között sok a világos bőrű és hajú ember. Talán ezért is gondolta azt Móricz, hogy közünk lehet egymáshoz. José bemutatkozik, majd leül a lépcsőre és nézi, miként pakolunk be a sátorba.

- Ti Juannak a rokonai vagytok? - teszi fel a meglepő kérdést Juan Ramos.
- Nem, csak mi is magyarok vagyunk, mint ő. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mit talált a barlangban, és hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméletét, miszerint mi magyarok rokonok vagyunk a shuarokkal.
- Nekem a druszám mindig azt mondta, hogy ő nem gringó, hanem földim. Soha nem értettem, mire gondol.
- Az volt az elmélete, hogy a magyarok rokonai egyes ecuadori indiánközösségeknek - magyarázzuk.
- Azt én nem tudom. Mi történt vele, hogy halt meg?
- Nem tudjuk pontosan. Van, aki azt mondja, hogy beteg volt, mások gyilkosságot emlegetnek.
- Miért ölték volna meg Juant?
- Nem tudom. Talán mert tudta, hogy van valami a barlangban.
- Nincs ott már semmi. Elvittek mindent - legyint az öreg.

José Manul és családjaJosé Manuel és családja

Éppen kezdene izgalmas lenni a dolog, amikor José Manuel közbevág:

- Nem akarjátok megnézni a vízeséseket?
- Dehogynem. Milyen vízesések?
- Hát a szent vízeséseket, ahová egykoron az uwishinek jártak natemet inni.
- Van Nantipban is uwishin?
- Nincsen, csak egy rossz - veti oda Juan Ramos - Ő miatta néz így ki a lábam. Nem tudom mit lehetne vele csinálni, de alig tudok járni.
- Orvosnak kéne megnéznie - okoskodom.
- Voltam már Tiwintzában, de a doktor csak egy darab gyógyszert adott. Mit gyógyít meg egy tabletta? Semmit. Méndezbe kéne eljussak, de hogyan? Nincs pénzem rá, meg nem is tudok kisétálni az útig.

Megnyugtatjuk az öreget, hogyha elmeséli kalandjait Móriczcal, akkor fizetünk valamennyit, ami talán elég lesz arra, hogy eljusson Méndezbe, és hogy orvosságot vegyen rajta.

Joséval, egyik öccsével és két fiatal sráccal nekivágok az erdőnek, hogy lássam az uwishinek szent vízeséseit. Eri nem jön, azt mondja, neki elég volt már az erdőben battyogásból. Jobban is teszi, hogy marad, mert az ösvény a zuhataghoz nem a legkönnyebb program. Mindig imádom azt a feelinget, mikor az indiánok először kontaktálnak turistával. Én alapvetően nem tartom magamat ügyetlen gyereknek, ami a szikláról sziklára ugrálást jelenti, de hozzájuk képest egy igazi kripli vagyok. Úgy másznak a csúszós köveken, mint a majmok a faágakon, elnézve őket fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy esnek egy nagyot, bár biztos olykor előfordul. Az előrehaladást az sem segíti, hogy rajtam a semmire nem jó bakancsom van, így egy komolyabb zúgónál közlöm, hogy ez így nem lesz jó, mert én ebben a mamuszban nem tudok továbbmenni. José azonnal int az egyik fiatal srácnak, hogy vegye le a gumicsizmáját, azt adja nekem, ő meg jöjjön mezítláb. Ekkor veszem észre, hogy a srácnál laptop van.

- Minek az ide? - kérdem a srácot.
- Fényképezni - jön a természetközeli válasz.

A szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhetőA szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhető

Az egy dolog, hogy már van bevezetett áram a faluban, de hogy laptop is van, az egy picit meglep. Bár a faluban azt mondták, a túra alig egy óráig tart majd oda-vissza, jó másfél órán át bukdácsolunk a folyómederben. Mert hogy ösvény az nincs, egész végig egy gyorsfolyású patak medrében menetelünk. Aztán egyszercsak feltűnik a kb. 15 méter magas vízesés. Öröm megérkezni, mert bevallom, nem kicsit féltettem a kamerát, amit egész végig a vállamon cipeltem.

- Miért nem jönnek ide turisták? - kérdezi José Manuel.
- Nem ismerik, valószínűleg azért. Meg lássuk be, a minden falu határában álló belépni tilos tábla sem túl turistabarát.
- Az a hülye tábla... Én mindig hangoztatom az önkormányzaton, hogy szereljük le, mert semmi értelme, de az irodisták nem értenek semmit.

A shuarok pár éve kitalálták maguknak ezt a politikai katyvaszt, és ugyanazt csinálják kicsiben, mint mi nagyban, vagy majdnem nagyban. Egymást fúrják, közben idióta szabályokat hoznak, amik megkeserítik a helyiek életét.

Shuar valóság a 21. századbanShuar valóság a 21. században

- Szeretnénk építeni egy turistaszállót a faluban. Szerinted lenne értelme? - próbál José evilági nyelven beszélni.
- Persze, hogy van. De fontos, hogy tudjanak róla az emberek. Beszéljetek túraszervező cégekkel szerte Ecuadorban, szervezzetek ide pár napos kirándulásokat, ayahuasca szertartásokat, és jönni fognak - adom a tippet, ami szerintem működőképes, bár általában süket fülekre talál.

Mire visszaérünk a faluba, már késő délután van. A falu közösségi házában (itt van a TV) felszolgálják nekünk a vacsorát. Yukka, páncélos hal és pálmakéreg a menü, ez utóbbi nagyon ízletes. Vannak olyan növények, amikbe ha az ember beleharap, azonnal érzi, hogy az egészséges és jót tesz. Na ez pont ilyen. A palmitónak nevezett pálmakéreg állítólag tele van vitaminokkal, ezért terjedt el az összes amazóniai közösségnél.

A shuar konyha egészséges, viszont egyhangúA shuar konyha egészséges, viszont egyhangú

Vacsora után a szürkületi fényben sétálunk Erivel egyet a faluban. Fotózzuk a gyerekeket, akik örömmel pózolnak a fényképezőgépnek. Egyszercsak elénk toppan egy eddig nem látott fickó. Bemutatkozik és közli, hogy ő itt az elnök, s érdeklődik, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt és milyen jogon fotózunk.

- Magyar turisták vagyunk, Juan Ramoshoz jöttünk, hogy interjút készítsünk vele.
- Milyen interjút? Ki adott erre engedélyt?
- Maga Juan Ramos. 40 éve ismert valakit, akinek az életéről forgatunk filmet.
- Ha nincs az önkormányzattól engedélyük, akkor ne fotózzanak és ne filmezzenek a faluban, mert az tilos - közli velünk az elnök a hivatalos álláspontját.

Elszakad a cérna. Annyiszor kötöttek belénk az elmúlt egy hétben, hogy az elmondhatatlan, és mindig ugyanazzal az idióta engedéllyel jönnek, aminek semmi, de semmi értelme nincsen. Kőkemény szóváltásba keveredünk a fickóval, elmagyarázom neki, hogy az engedély, amit minden elnök követel rajtunk egy baromság, mert ki fog minden alkalommal visszatérni Sucúába, hogy kapjon egy papírt. Mivel mi úgymond nyomozunk, soha nem tudjuk melyik faluba visz az utunk, és nem utazhatunk minden egyes nyom után egy teljes napot, hogy rábólintson a belépésünkre egy hivatalnok. Eközben megjelenik José Manuel és Juan Ramos is.

A shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegentA shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegent

- Az, hogy Andrés (így szólítanak engem mindenhol Latin-Amerikában) és Erika velem interjút készít-e vagy sem, azt én döntöm el, nem az önkormányzat - fakad ki az öreg - A táblákat pedig le kéne szerelni.

Jó egy órán át megy az egymásnak feszülés, végül annyira besötétedik, hogy a szájkaratét átmenetileg beszüntetjük.

- Az unokám férje - mondja Juan Ramos a háza felé sétálva - Megválasztottuk elnöknek és azt hiszi, hogy ettől okos. Ez az egész önkormányzat egy nagy butaság. Holnap elmondok nektek mindent.

Másnap reggel már korán talpon vagyunk. Izgatott vagyok, mert ez lesz az a nap, amikor végre fény derül arra, hogy Móricz valóban felfedező volt vagy csak sarlatán. Reggeli után az öreg belebújik a legszebb ruhájába, ami egy kopottas melegítő, majd szól, hogy kezdhetjük. Beállítjuk a kamerát és pörög a film.

A shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshezA shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshez

- Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- La Esperanzában. Éppen röplabdáztam a haverokkal, amikor megjelent Juan. Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol van az a kő, amin rajzok láthatók. Mutatott néhány rajzot egy könyvben, s mivel azok ugyanolyanok voltak, mint a sziklán lévők La Esperanzában, hát megmutattam neki.
- Milyen rajzok voltak a kövön?
- Figurák, keresztek és valamilyen írás. Juan könyvében volt ugyanolyan írás.
- Mi történt ezután?
- Megkért, hogy vigyem el a faluba, ahol én lakom. Elvittem hát Coangosba. Ott élt a sógorom, Karunda Jambé, akinek az arcára ugyanazok a figurák voltak tetoválva, mint amik a sziklán voltak láthatók.

Hirtelen felrémlik bennem José Bajare arca Coangosból, neki is karikák voltak az arcára tetoválva.

- Móricz egyedül érkezett?
- Nem. Egy nővel, valamint egy helyi vezetővel, aki Limónból származott. De ő Yukiantzából visszafordult, Coangosba csak Juan jött és a nő.

Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)

Móricz többször említ egy nőt, akit jó barátjának tartott és aki többször ott volt vele az expedíciókon.

- Milyen hosszú ideig volt Móricz Coangosban?
- Első alkalommal 15 napig.
- Mit csinált?
- Semmit. Fényképezett és írt, semmi többet.
- Mikor mentek le a barlangba?
- Harmadszorra. Mikor másodszor jött, akkor sem mentünk le.
- Harmadszorra is csak a nővel érkezett?
- Nem. Akkor helikopterrel jöttek és volt velük sok rendőr.
- Mindannyian lementek a barlangba?
- Nem. Az egyik unokatestvéremmel, Peterrel vittük le Juant és a nőt. Elsőként én mentem le, aztán a druszám, majd Peter. Végül a nő jött le.
- És a rendőrök?
- Ők nem jöttek le, fent maradtak.
- Önök Peterrel ismerték korábbról a barlangot?
- Persze. Sokszor mentünk le megcsapolni a tayosokat (a tayos shuar nyelven olajmadár, az indiánok az olajukat hasznosították).
- Odalenn mi történt?
- Egy ideig mentünk befelé, aztán Peter lemaradt. Juan hozott magával egy olyan eszközt, amivel fémet lehet keresni. Azt mondta, hogy egy arany harangot keres, amit az ősei hagytak ott.
- És megtalálta?
- Beljebb mentünk egy olyan helyre, ahol a barlang fala függőleges volt. Úgy nézett ki, mint egy terem. Itt kezdte el böködni a guanót, ami beterítette a barlang alját. Böködte a pálcájával, ami egyszer csak megakadt. Ott álltam a háta mögött. Kiásta a guanóból és a harang volt az.
- Hogy nézett ki?
- Sárga volt. Aranyból készült, tiszta aranyból.

Tehát Móricz talált valamit a barlangban, ez most már biztos. Ráadásul Móricz tudta, mit keres, de hogy az arany harangnak mi köze a magyar őstörténethez, arról sejtésem sincsen.

- Juan betette a zsákjába a harangot és kimentünk a barlangból - folytatja az öreg.
- Utána még lementek a barlangba?
- Minden nap. De csak mi, a rendőrök soha. Ők fent rádióztak.
- A következő napokon még találtak valamit?
- Igen. Először egy állatnak a karmát (Móricz egyik levelében mesél egy karomról, amit dinoszaurusz karomnak titulál), majd egy könyvet.
- Könyvet?
- Igen. Összesen három könyvet találtunk. Feketék voltak, de fémből készültek.
- Voltak belső oldalaik?
- Nem. Táblák voltak, jó méteresek.
- Volt rájuk írva valami?
- Igen, de nem tudtam elolvasni. A rendőrök is kérdezték odafenn, hogy mondjam el, mi van ráírva, de mondtam nekik, hogy nem vagyok tudós, nem ismerem azokat a betűket.
- Mi lett a haranggal, a karommal és a könyvekkel?
- A druszám elvitte őket magával.

Juan Ramos Móricz János vezetője és barátja voltJuan Ramos Móricz János vezetője és barátja volt

Móricz János ezek szerint nem írt igazat a leveleiben, mert azt állította, hogy nem nyúlt semmihez, mert meg akarta őrizni a tárgyakat a shuaroknak, hogy azokat a tudósok a barlangban vizsgálják majd meg.

- Ezután Móricz visszatért még?
- Egyszer. Egy vezetővel jött és sok meszticcel.
- Leereszkedtek újra a barlangba?
- Nem. Nem engedtük őket. Mondtuk Juannak, hogy ezek az emberek csak az aranyért jöttek, nem mehetnek le.
- Ezután?
- Soha többé nem láttam Juant.
- Milyen volt a viszonya Móriczcal? - próbálom a témát kicsit személyesebben megközelíteni.
- Jó, mondhatni barátok voltunk. Megbízott bennem. Mindig velem beszélt elsőnek, ha kellett neki valami. Egyszer még filmet is néztünk együtt.
- Filmet?
- Igen. Volt egy vetítője. Behívott a sátrába és mutatott egy kis filmet, azt hiszem Pakisztánról. Egy kis faluban készült a film és ami érdekes volt, hogy majdnem minden szavát értettem.
- Kinek a szavát?
- A pakisztániaknak, ahogy beszéltek a filmen. Mintha shuarul beszéltek volna. Tiwintza alatt Peruban is élnek shuarok, ők más dialektust használnak, mint mi. A pakisztániak egy picit gyorsabban beszéltek, de majdnem minden szót értettem belőle.
- Nem emlékszik, hogy mi volt a neve a falunak vagy a közösségnek?
- Nem. Ez nagyon régen történt, s mivel engem nem igazán érdekelt, elfelejtettem.

Juan Ramosszal a közösségi ház előttJuan Ramosszal a közösségi ház előtt

Létezhet az, hogy egy ecuadori shuar érti egy pakisztáni közösség nyelvét? Ha ez így van, akkor Móricz János elmélete sem lehetetlen, miszerint akár nekünk, magyaroknak is közünk lehet az amazóniai indiánokhoz. A távolság mindkét esetben szembetűnő, és a felvetés abszurdnak tűnik, de én hitelt adok a kis öreg, Juan Ramos szavának. Nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy értette-e a pakisztániak nyelvét, egyszerűen elfogadom.

- Miután Juan Móricz végleg elhagyta Coangost, mi történt?
- Egy évre és hat hónapra rá a rendőrség visszatért és elvitt mindent.
- Mi mindent?
- Amit anno hátrahagytak. Rádiókat, sátrakat. Nem akartak megismerni.
- Aranyat is vittek magukkal?
- Nem, aranyat nem. Bár nem voltam ott.

Itt Juan Ramos kicsit meginog. Mivel a rendőrök nem ismerték meg, nem vitték magukkal a barlanghoz. Van azonban a youtube-on egy felvétel, amin egy állítólagos hordár arról számol be, hogy az angol expedíció, ami kb. másfél évvel lehetett Móricz expedíciója után, vitt el arany tárgyakat a barlangból.

Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Móricz talált dolgokat a barlangban, azonban ő a felfedezését sokkal jobban kiszínezi. Beszámol egy fémkönyvtárról, ami ugyancsak a barlangban található, hatalmas arany táblákat említ és számtalan egyéb kincset, amit egy ősi civilizáció, Atlantisz vagy Mu örökségének tart. Juan Ramost mikor erről a könyvtárról kérdezzük, azt mondja, hogy ő semmi ilyenben nem járt Móriczcal, de azt megerősíti, hogy a Tayosban talált egy aranyból készült harangot, egy karmot és három fémkönyvet számára ismeretlen írással.

Folytatjuk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Az első benyomás a shuarokról pont ugyanolyan, mint más indián közösségeknél. Megbízhatatlannak tűnnek. Aztán felkapaszkodva Coangos faluban egy más világ fogad. A shuarok vendégszeretőek, segítőkészek és nagyon kíváncsiak. A Tayos-barlang bár ismert a turizmus előtt, külföldi csak nagyon ritkán, szinte soha nem vetődik ide. Móricz nem véletlen szeretett bele a vidékbe, de hogy mit talált a barlang mélyén, még nem derült ki a számunkra.

Péntek reggel jelenünk meg a sucúai shuar önkormányzatnál, ahol a helyi indiánok tanácsára Khart (spanyol nevén Alfit) keressük (a shuaroknak két neve van: egy indián és egy spanyol). Az önkormányzat épületében tett második látogatásunk alkalmával sikerül személyesen találkoznunk vele. A fiatalember még nem hallott Móricz János kutatásairól, még kevésbé az esetleges magyar rokoni szálakról, de olyan lelkesnek bizonyul a témában, hogy amikor visszakísér bennünket a szállodai szobába, megígéri, hogy délután 5 órakor a shuar kultúrában jártas édesapjával együtt visszatér hozzánk. Egész este várunk fiatal barátunkra, de sem aznap, sem másnap nem jön. Azonnal érzékeljük, hogy szavahihetőségben a shuarok sem jobbak a többi indiánközösségnél, de szerencsére van tapasztalatunk a témában, így nem anyátlanodunk el.

Sucúában egy turistának nincs semmi érdekes, ráadásul a száraz évszakban is óránként elered az eső, így a fojtogatóan dohos szobában halálra unjuk magunkat. Elhatározzuk, hogy kezünkbe vesszük a dolgok irányítását és vasárnap, ha törik, ha szakad, nekivágunk a több naposnak ígérkező indiánozásnak. 

Van egy busz hajnali 4-kor, de annyira korai, hogy hagyjuk veszni a lehetőséget, annak reményében, hogy csak lesz valami a későbbi órákban. Éppenséggel lenne, csakhogy ma vasárnap van, így a következő járat Moronába 10:30-kor indul. A jegyárusnak fogalma nincs, hol van Coangos, az a shuar falu, ami a legközelebb fekszik a Tayos-barlanghoz, s ahol Móricz kutatásait végezte. A sofőr szerencsére jobban informált, így tudatja velünk, hogy Yukiantzánál kell leszállnunk.

A Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek beleA Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek bele

Négy órán át kacskaringózunk a lélegzetelállítóan zöld dombok között, majd egy éles kanyarban lassít a busz, a jegyellenőr pedig hátrabiccent, hogy a két fehér megérkezett. A meredek partszakasz felső részét sűrű zöld növényzet borítja, közvetlenül a főút mellett pedig egy uszadékfából összetákolt boltocska áll néhány rozoga asztallal, egy cingár kölyökmacskával, meg néhány heverésző kóbor kutyával. Az asztaloknál rézbőrűek iszogatnak, nagy érdeklődéssel fogadnak minket. Miután kiderül, hogy mi járatban vagyunk, egyikük feltápászkodik az asztaltól, és az italtól kissé megbódult állapotban odabaktat hozzánk, majd tisztelettudóan kezet nyújt. Cristóbalnak hívják, ő a Coangos-Yukiantza szakasz csónakosa. Fogalma sincs róla, hogy hol van Magyarország - épp úgy, ahogy általában az összes dél-amerikai indiánnak -, de cserébe jól ismeri a Santiago-folyót, így az ösvényig szívesen vállalja a szállításunkat.
 
Kivételesen az elhagyott kikötőben néhány méteren kissé megpihen a folyó. Ez azt jelenti, hogy az őrült robogás helyett csendes csordogálásba kezd és keskeny, hosszú, egytelen fatörzsből faragott indián csónakokat ringat. Leereszkedünk a meredek parton és bepakolunk az egyik csónakba.

Küzdök az elemekkel - Khar erről nem szóltKüzdök az elemekkel - Khar erről nem szólt

- Khar már jelezte rádión, hogy turisták jönnek, de a coangosiak tegnapra vártak benneteket. Egy shaur vezető órákig ácsorgott a folyó partján, hogy majd mutatja az utat. Hogyhogy nem tegnap jöttetek? - kérdezi akadozó nyelvvel. 
- Khar nem érkezett meg egy megbeszélt találkozóra és őt vártuk a városban.
- Nem baj. Az ösvény ugyan hosszú és sáros, de talán nem fogtok eltévedni. 
- Az ösvényen? Hát nem egészen Coangosig visz a csónakkal?
- Nem. Coangos még jópár kilóméter a parttól. Csak gyalogosan vagy lóháton lehet megközelíteni.

Aggódni kezdek. Nálunk vannak a 20 kilós zsákok is, amikkel ritkán sikerül nagyobb teljesítményt produkálnom egy 40 perces komótos sétánál, ráadásul eddig még azt is csak sík terepen sikerült abszolválnom.

Cristóbal beindítja a zajos motrot, ami olyan ledületet ad a könnyű csónaknak, hogy valósággal repülünk a víz felszínén. Át kell kelnünk néhány nagyobb zugón. Nem vagyok egy nagy rafting-bajnok, úgyhogy nem kis erőfeszítéssel próbálom eltusolni zaklatottságom attól való félelmemben, hogy csomagostól az erős sodrású vízbe pottyanunk. A táj a hondurasi Patuca partjára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy 50 méterenként óriási vízesések zúgnak le a partmenti meredek sziklafalakról. Úgy elbűvöl, hogy bele is feledkezem a látványba, és mire eszembe jut az aggodalmam, már csak három méter választ el a sziklás partszakasztól.

Endrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátánEndrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátán

Kikötünk. A hegyoldal olyan meredeken tör az ég felé, hogy alig akad egy vízszintes talpalatnyi rész, ahová a csónakból kipattanhatunk. Már most látszik, hogy kemény túra vár ránk. Cristóbal jó utat kíván, majd búcsút int és fülsüketítő motorzaj kíséretében távozik. Figyelem még néhány percig, ahogy sziluettjének nyoma vész a távolban. Hátuknra pakoljuk a nagy, hasunkra pedig a kisebb zsákokat, aztán útnak indulunk. Ekkor még mit sem sejtünk abból, hogy mi vár ránk, és abban reménykedünk, hogy a hegy tetejéről majd feltűnik a falu. Csalódnunk kell. 15 perces kaptató után az ösvény ereszkedik pár métert, majd újabb kaptató következik egy még magasabb hegyre, ahol viszont már térdig süllyedünk a sárban. A bakancsom minden lépésnél lemarad a lábamról, egyik kezemmel azt szabadítom ki és húzom vissza a lábamra, a másikkal pedig csúszós gyökerekben próbálok kapaszkodóra akadni, attól tartva, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok. Minden erőmet felemészti a meredek sáros ösvényen menetelés, amit az első két óra múltán sík mocsaras vidék vált fel. Minden kitartásomra és türelmemre szükségem van. A legrosszabb a tanácstalanság Endre arcán. Hátrahagyhatná a csomagokat velem együtt, miközben ő előremegy, hogy a faluból segítséget kérjen, de nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra és félő, hogy az őserdő kellős közepén rámsötétedik. 

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Két és fél óra telik el így. Van néhány mély pontunk, míg végül kutyacsaholást hallunk, és megpillantunk egy házat egy tisztás szélén. Megérkeztünk. Coangos néhány bádogtetős igénytelen faházból áll, mesés környezetben. A shuarok nagy szeretettel és örömmel fogadnak minket, és azonnal kisöprik az orvosságos házikót, hogy szálláshellyel kínáljanak. Ez a faluban az egyetlen ház, ami üresen áll, így itt felállíthatjuk a sátrat. Bár a padló kevésbé kényelmes a puha gyepnél, de legalább tető van a fejünk felett és ez egy ilyen csapadékos vidéken nem utolsó szempont csakúgy, mint a jaguárok éjszakai látogatása. Az ivóvíz a környező patakokból érkezik, két háznál kerti csapon keresztül is elérhető. Az egyiket még vacsora előtt ki is próbálom, ugyanis a Coangosba vezető ösvény megpróbáltatásai során olyan formát öltöttem tetőtől talpig, mint egy jókora sárgolyó.

Alfonso (San) felesége és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adniElena és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adni

A szomszéd házban Alfonso (shuarul San) lakik népes családjával. Felesége, Elena azonnal nekilát, hogy yukkából és rizsből vacsorát készítsen a vendégeknek. A konyhában nyílt tűzön főz. A fapadló itt-ott megrongálódott, így nem csak a család keresi a társaságunkat, de még a kutyák is bekukkantanak egy-egy félméteres repedésen. A nap lenyugszik, óriási csend és sötétség ül a falura, mindenütt égnek a gyertyák, itt-ott egy elemlámpa fénye kíséri a házak között szaladgáló gyerekeket. Alfonso az egyetlen a faluban, aki benzinmotoros generátorral és ezzel együtt televízióval is rendelkezik. Igaz, Coangosban egyetlen csatornát sem lehet fogni, de van egy DVD lejátszójuk egy darab lemezzel, ezért minden este ugyanazt a filmet nézi az egész falu. 8 óra körül a motor megtöri az őserdő meghitt csendjét és a film elindul. 

Jófej befigyel a padlón keresztülJófej befigyel a padlón keresztül

Bennünket is odacsábítanak, de a film helyett inkább a két gringót nézik kíváncsian. Rövid tanácskozás után megengedik, hogy a következő napokban részt vegyünk a falu mindennapi életében, és hogy filmezzünk. Mesélünk nekik Móricz Jánosról, de a többség nem hallott róla. Teljesen jogos, hiszen Móricz utoljára az 1970-es évek közepén járt itt, az azóta eltelt 40 évben meghaltak azok, akik ismerhették.

- Én emlékszem rá - szól a népes csapatból egy férfi - Gyerek voltam akkoriban, de emlékszem Juanra, édesapám jóban volt vele.
- Édesapád még él? - puhatolódzunk.
- Nem, régen meghalt már. De az öreg tudhat valamit, igaz, San? - fordítja tekintetét vendéglátónkra.
- Igen, az öreg biztosan ismeri.
- Találkozhatunk az öreggel?
- Persze. Holnap majd beszélek vele, biztosan fogad titeket - zárja le a témát San, s fordul a képernyő felé, hogy életében valószínűleg századszor is megnézze a Tiwintzáról szóló turisztikai műsort, amit néhány lelkes amatőr forgatott a falujáról. Jókat mosolyognak rajta, mert felismerik barátaikat a képernyőn.

Egy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottakEgy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottak

Az egész este meghitt. Imádom az őserdei hangulatot az ilyen kis közösségek között, az ember itt újra embernek érzi magát. Nincs sürgés-forgás, zajártalom, semmi. Mikor a film véget ér, mindenki visszatér a házába, és a falu nyugovóra tér. Nekem a sátorban feküdve a másnapon jár az agyam. Elképzelem milyen lesz az öreg, aki ismerte Móriczot. Izgatott vagyok, mert ha ő tud valamit és megosztja velünk, akkor kiderül az igazság Móricz körül...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)