VRAE, vagyis Valle Rio Apurímac y Ene. Erről a vidékről sehol nem lehet olvasni, ha van is róla valami, csak annyi, hogy a völgyben húzódó őserdőkben máig a Fényes Ösvény gerillái rejtőznek. Napokon át próbáltunk rájönni, hogy lehetne felfedezni az Apurímac-folyó völgyét, de csupán azt sikerült kideríteni, hogy Kimbiribe kell utaznunk. Ennyi elég is volt nekünk, hogy megkezdjük legizgalmasabb perui kalandunkat a gerillák és asháninka indiánok földjére. Ki gondolná, hogy pont itt találkozik az ember egy izraeli kémmel?

Információink szerint Ayacuchoból reggel 6 és 7 között kettő busz is indul az őserdei Kimbiri felé. A recepciós által megadott címen nem a terminál szokásos képe fogad. A buszokat üzemeltető magánvállalkozó csöpp kis fabodéja a piaccá alakult utcán csupán jegyeladásra szolgál, de a járatok valószínűleg a helyhiány miatt nem innét indulnak. Ennek ellenére minden potenciális utas ide érkezik, s ezt kihasználva az iroda előtt agresszív taxisofőrök kisebb tömege rohamozza meg az embert. Többségük azt állítja, hogy Kimbiri irányába egyáltalán nincsenek járatok, és próbálja lecibálni a hátunkról a zsákokat, hogy a kocsijába tuszmákolja azokat. Akad, aki néhány solért a jól megrakott platóján kínál helyet a krumplis zsákok mellett, de mivel az út 6 órásnak ígérkezik, nem ez tűnik a legoptimálisabb megoldásnak. Nem dőlünk be, hanem megköszönjük a segítségüket és belépünk abba a kopottas irodába, amelyet a szállásadónk javasolt. Szerencsére kiderül, létezik buszjárat, sőt, a nagybusz árával nyilvánvalóan egyetlen taxis, de még a platós megoldás sem tud versenybe szállni.

Az irodában a jegyárusító lányka már bizonyára amazóniai területről származik, mert nemcsak hiteles információk birtokában van, de a reggeli 15 fokban szó szerint vacog. Egyébként nagyon segítőkészen azt is elárulja nekünk, hogy Kimbiriben nincs szállás, ezért okosabb a tőle néhány kilométerre található Picharit választani úticélként. Így is teszünk.

Ayacucho és Kimbiri között jól láthatóan épül az útAyacucho és Kimbiri között jól láthatóan épül az út

8 órakor becsomagolnak minket egy mototaxiba, amivel átrobogunk a város másik végébe a buszhoz. A buszon rajtunk kívül alig pár ember fészkelődik, így a buszsofőr csak ül a volán mögött járatva a motort, de nem indul el. Talán azon tűnődik, hogy érdemes-e ennyi utassal útnak eredni. Végül egy óra múlva félig üres busszal - talán ez az első alkalom, hogy Peruban nem tömött járaton ülünk - elhagyjuk a várost.

A táj óriási. Zöld hegyek között tekergünk fölfelé, majd újra kopárrá válik minden, ahogy áthaladunk egy 4000 méteres hágón. Ha az ember a perui Andokban utazik, előbb-utóbb leszakadt sziklákba fog botlani, amik rosszabb esetben az egész utat elzárják. Szerencsére a nagy markológépek kezelői rutinos és remek szakemberek, ezért bámulatos módon képesek egy óra alatt járhatóvá tenni egy olyan utat, amelyet ha én volnék a közlekedésügyi miniszter, akkor tuti, hogy hetekre elzárnék a forgalom elől. Pichari felé háromszor egy órát vesztegelünk a felrobbantott sziklák miatt, így a tervezett 6 órás útból majdnem 9 lesz, mire megérkezünk az Apurímac völgyébe, és magunkba szívhatjuk a zöldellő esőerdő friss illatát.

VRAE egyszerűen csak zöld és zöldVRAE egyszerűen csak zöld és zöld

Sokáig nem élvezhetjük a hónapok óta várt amazóniai levegőt, mivel a perui viszonylatban amúgy egész hangulatos Pichari városkáját belengi az erjedt kakaó lábszagot idéző bűze. Most van a szüret. A piciny barna magokat neylonzsákokon a házak tornácán szétterítik, hogy száradjanak. Különös, hogy ebből a bántó szagú gyümölcsből a végén mégis milyen mennyei ital készül!

A buszterminál közelében akadunk szállásra. Az épület előtt egy nem éppen túlöltözött hölgy nézelődik, s talán kliensekre vár. A tulaj a szállót vélhetően szobáztatásra használja, így csak lepakoljuk a zsákokat és elugrunk vacsorázni, hogy minél kevesebb időt kelljen a helyen tölteni. A recepciós csaj háromszor is értetlenkedve kérdezi, hogy mi akkor most vacsora után is vissza fogunk térni a szobánkba? Végképp nem fér a fejébe, hogy szeretnénk az éjszakát itt tölteni, és nem csak fél órára vettük ki a szobát.

Az éjszakai meleg általában megvisel, de most a bődületes hőség ellenére remekül alszom. Farkas éhesen ébredek. Úgy döntünk, hogy Peru egyik specialitását, adobót reggelizünk. Eddig azt hittem, hogy Andahuaylillas után tudom, hogy az micsoda, de ma rá kellett döbbennem, hogy halvány fogalmam sincs róla. Amikor legutóbb ilyet ettem, akkor az íze és állaga a lucskos káposztához hasonlított, ami - bár nem a kedvencem - az unalmas sült csirke után kitűnő eledel. Ma azonban nem hogy káposztát nem találok a leveses tálban, de majd leesek a székről, amikor a pincér megjelenik egy tányérral, amin egy disznó teljes fogsora vigyorog rám a zöldségek között. Nem is tudom, mit kellene kezdenem ezzel a disznóállkapoccsal, mert ha akarnám sem tudnám elrágni.

Az adobo Peru sajátossága, de Pichariban a disznó fejéből készítikAz adobo Peru sajátossága, de Pichariban a disznó fejéből készítik

Reggeli után egy internetkávézót keresünk. Igen internetkávézót, mert ezekben az őserdei apró városkákba is elért már a világháló. Itt aztán sikerül összeakadnunk egy különös figurával, aki megpillantva minket, tökéletes spanyolsággal, harsányan üdvözöl.

- Hola amigos! Honnan jöttetek?
- Magyarországról. És te?
- Én spanyol vagyok, a nevem Evit - nyújt kezet.
- Az Evit nem egy tipikus spanyol név, vagy tévedek? - közben fogadom a kézfogót.
- Az anyám adta ezt a nevet, mert állítólag nagyon sokat rugdosódtam a hasában és úgy gondolták, problémás gyerek leszek. A bajt pedig jobb elkerülni, ezért kaptam ezt a nevet - röhög. (A spanyol evitar ige azt jelenti: elkerül, megkímél)
- És mit csinálsz itt Pichariban?
- Éppen dolgozom. Jelentenem kell a seregnek - vált át spanyolról angolra.
- Jelenteni a seregnek?
- Igen, az izraeli hadseregnek dolgozom.
- Most akkor spanyol vagy vagy izraeli?
- Hát - nevet -, anyám spanyol, apám pedig arab az Emirátusokból. De Izraelben voltam katona.
- Ezt hogy viselte az apád?
- Nehezen. De nem tudja, hogy még mindig nekik dolgozom kémként. Van egy kis lodzsom Atalayában, ott élek, de közben folyamatosan jelentek Izraelnek.

Pichari szürkületkor a legszebbPichari szürkületkor a legszebb

Furcsa a srác és a sztori, amivel előáll, meg az, hogy alig pár perc ismeretség után leleplezi magát, ráadásul egy netkávézóban, még ha angolul is teszi azt. Barátunk miután elárulja, hogy havi 3800 dolláros fizetésért szolgáltat információkat Izraelnek Peruról, érzékeny búcsút vesz tőlünk, bár valahogy sejteni lehet, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Catarata faluja felé vesszük az irányt, a falu határában ugyanis egy csodásan kiépített őserdei ösvényen öt egymás utáni vízesést lehet megközelíteni. Akad közöttük 130 méteres zuhatag is, de mégis inkább az erdőben tett séta, ami megbabonáz, mintsem a vízesések. Olykor óriási világoskék morfók kerülnek elő a zöld aljnövényzetből, és olyan közel repülnek az emberhez, mintha annak vállán szeretnének megpihenni, máskor meg törékeny kis kolibrik csapdosnak a szárnyaikkal tőlünk egy-két méterre. Rajtunk kívül egyetlen lélek nincs a vízeséseknél, leszámítva néhány fiatalt, akik romantikázni érkeztek a zuhatagokhoz.

Eri és a 130 méter magas AngelÉn a 130 méter magas Angel-vízesés előtt

A falu sem érdektelen amúgy. Catarata és néhány környező chakra (perui földbirtok) ugyanis Peru legnagyobb kokatermő vidéke. Mivel a kokalevelet a kakaóval együtt szüretelik, így a falu utcáin mindenhol hatalmas nylonokon vannak kiterítve, hogy száradjanak a napon. Amíg az iránytaxira várunk vissza Pichariba, addig több alkalommal látjuk, hogy a helyiek mezítláb sétálgatnak a levelek között, ezzel forgatva azokat a napon.

Az esti órákban visszatérünk Pichariba és úgy döntünk, keresünk másik, kellemesebb helyet éjszakára, már csak azért is, hogy ne okozzunk több fejtörést a recepciós csajnak, hogy mi a fenét csinálunk már megint a szobában. Ráakadunk arra a meglehetősen olcsó, de nagyon is elegáns hostelre, ahol a szomszéd szobában kém barátunk húzza meg magát. Este egy sör mellett elmeséli, hogy ma délután ellopták a táskáját az útlevelével és a pénzével együtt egy buszban. Emellett jön néhány számomra érthetetlen sztori az útlevél nélkül nem működő pénzfelvételről és jelzi, szeretné, ha kölcsönadnánk néhány száz solt. Az egy dolog, hogy az ember nem szokott vadidegenektől több száz solt kölcsönkérni, az meg egy másik, hogy mióta ellopták a pénzünket a bankkártyás pénzfelvétel kb. fagyipénzre korlátozza a zsebünkben lapuló összeget. Pichariban nincsen automata, így kém barátunk pénzszerző akciója kudarcba fullad.

Catarata faluja Peru egyik legfontosabb kokatermő vidékeCatarata faluja Peru egyik legfontosabb kokatermő vidéke

Picharitól alig néhány kilométerre az Apurimac-folyó partján fekszik az őserdei állatoktól hemzsegő Sivia faluja. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy az orrmányos medvék minden nap a város főterén kóláznak, hanem azt, hogy itt van VRAE egyetlen állatkertje. Sivia azonban nem csak ettől érdekes. A város komoly belpolitikai viszályoknak volt kitéve a Fényes Ösvény maoista szellemiségű terrorszervezet működése idején.

A szervezetet Abimael Guzmán Reynoso, az Ayacuchói Egyetem filozófiaprofesszora alapította 1970-ben azzal a célzattal, hogy megdöntsék a kisemmiző államot, és azt kommunista eszmék mentén irányítsák tovább. A kezdetben csak ideológiai tömörülés ahogy erősödött, úgy vált egyre agresszívebbé. Az 1980-as évektől kezdve saját katonai iskolákat hoztak létre, ahol erőszakkal odacipelt falusi gyerekeket képeztek ki gerillának. Az évtized végére már nem csak a központnak számító VRAE-ban, hanem Ayacucho és Huancavelica környékén is tisztogatások zajlottak, aminek eredményeképp a helyi közösségek menekülni kényszerültek. Az állam, hogy elkerülje a népirtást, elrendelte a völgyben élő indiánok kitelepítését, így számos asháninka közösség számolódott fel. A legvéresebb harcok Sivia környékén zajlottak, aminek nyomai máig látszanak a falun.

Siviában máig nyakig felvegyverkezve szédelegnek a katonák az utcákonSiviában máig nyakig felvegyverkezve szédelegnek a katonák az utcákon

A folyóparton kiszállunk a csónakból és a falu széles, de kis forgalmú főutcáján a központ felé indulunk. Kissé félelmetes, hogy a településen mindenütt hemzsegnek a fegyveresek, valamennyi utca végén és középület előtt áll egy katona. A bolt cégérén a következő olvasható: Háborús üzlet. Olyan, mintha visszacsöppentünk volna az 1990-es évek elejére, amikor napi szinten keveredtek a katonák tűzharcba a gerillákkal. Az itt élő idősek arca kissé meggyötört, csak az iskola udvarából szűrődik ki a gyerekkacaj. Igyekeznek túllépni a múlton, és amennyire lehet kellemessé varázsolni a város hangulatát. A parkosított főtér fáin óriási színes arapapagájok jártatják a csőrüket, mintha azt kiabálnák: béke van!

Sivia állatkertje szomorú látvány, de sok szép állatot lehet lencsevégre kapniSivia állatkertje szomorú látvány, de sok szép állatot lehet lencsevégre kapni

Az állatkert gondozására úgy tűnik nem sok pénz és energia maradt. Sok, számomra ismeretlen őserdei faj tekinthető itt meg, de az állatok apró ketrecekbe zárva raboskodnak, amitől kíváncsiságom alábbhagy. Itt-ott szétdobált kekszeszacskók, a tó alig látszik a lehullott levelektől és a békanyáltól. Az egész gondozatlan, az állatok pedig ránézésre kínlódnak. Szomorú látvány.

Sivia nem utazásunk csúcspontja. Bár vannak, akik óvva intenek minket attól, hogy mélyebbre hatoljunk VRAE esőerdőibe, másnap reggel már egy kocsiban ülünk és Otari asháninka faluja felé tartunk. Hogy milyen a Fényes Ösvény árnyékában az indiánok élete? Nemsokára az is kiderül...

Ha még több fotóra és sztorira vagy kíváncsi, látogass el Facebook oldalunkra!