Tayrona

Azt már az első néhány itt töltött nap alatt megszoktuk, hogy Kolumbia mesés természeti szépségekkel kényeztet el bennünket, de amit a Tayrona Nemzeti Parkban tapasztaltunk az azt hiszem, felülmúlta minden várakozásunkat.

Sok-sok évvel ezelőtt vadászó és gyűjtögető életmódot fojtató természeti népek telepedtek le az ország Karib-tengeri partvidékén. Ők alkották a tayrona indián törzset, amelynek leszármazottai, a koguis indiánok mai napig őrzik kulturális hagyományaikat (kultúrájukkal és mindennap életükkel visszatérésünk alkalmával fogunk részletesebben foglalkozni). Kolumbia legszebb nemzeti parkja a törzs eredeti nevét őrzi. Megpillantva ezt a csodálatos vidéket nem fér hozzá kétség, hogy gyönyörű otthont választottak maguknak.

Tayrona azon ritka pillanatok egyikén, mikor kisüt a napTayrona azon ritka pillanatok egyikén, mikor kisüt a nap

Őserdő borította zöldellő hegyek, kék színű tenger, pálmák, part menti kopár sziklák, fehér homokos öblök. Kolumbia majmoktól, papagájoktól, harkályoktól, iguánáktól hemzsegő tenger melletti nemzeti parkja Santa Marta városától mintegy 30 km-re található, amelynek nyüzsgő piacáról fél óránként indulnak autóbuszok Zaínó falujába. Húsvét lévén azonban kissé akadozik a közlekedés. Számomra érthetetlen módon kimaradnak buszjáratok, miközben az évi szabadságukat élvező helyiek utazókedve s így az utasok száma is egyre nő. A Santa Marta-i piacra való érkezésünk is taxival lehetséges csupán, de cserébe a taxisofőrök a buszjegyek árának töredékéért vállalják a fuvart. Szerencsére Zaínó városa felé indulnak járatok, még ha meg is kell várnunk, amíg a busz megtelik.

Úgy ötven perc múltán érkezünk a park bejáratához, ahol az egész napos túra előtt a párás hőségben még bedobunk egy lulót. A kisebbfajta narancsra hasonlító sárgászöld gyümölcs ebben az évszakban tömegszám lepi el Kolumbia gyümölcspiacait. Gyakran magostól, héjastól darálják le, jeges vizet adnak hozzá és máris fogyasztásra kész a vitaminbomba, amely ízre olyan mintha az epret kevernénk össze kivivel.

Az erdei ösvény gyönyörű és misztikusAz erdei ösvény gyönyörű és misztikus

Arrecifes hangulatos öbléig két órás dimbes-dombos túra vezet sűrű őserdőn át burjánzó növények és gyökerek között bukdácsolva. Néha sikerül lencsevégre kapnunk egy-egy hangoskodó, színes papagájt, vagy kisebb-nagyobb gyíkot, mielőtt megérkezünk a tengerparti méretes sziklákhoz. Lóg az eső lába, így a táj köderdőssé válik. A nagy fokú pára háttérben a sejtelmes, madaraktól hangos sűrű erdővel elveszett világ hangulatot kölcsönöz a sziklás tengerpartnak.

Nem mintha Arrecifes csodás öblének látványa nem tudna lenyűgözni, de a kíváncsiság tovább hajt az innen fél óra gyaloglásra található La Piscina apró öbléig. Útközben jobbról balról lovak kerülgetnek bennünket, amik lustább vagy fáradtabb turistáknak biztosítanak lehetőséget a parkban való bóklászásra. La Piscina egy igazi gyöngyszem. Fehér homok, pálmafák, azúrkék Karib-tenger nagy gyöngyöző hullámokkal. Volna időnk megmártózni, de részemről a napfény hiányzik a tökéletes paradicsom idilljéhez.  De ne legyünk olyan nagyravágyók!

Tarona egyik őslakója, a tenyérnyi titimajomTayrona egyik őslakója, a tenyérnyi titimajom

A part menti sziklák mögött indiánok árulnak frissen facsart narancslevet, kukoricalepényt és paradicsomos-citromos szószban forgatott cevichét. A ceviche szerte Dél-Amerikában nagy hírnévnek örvend. Nyers halból, tengeri herkentyűkből, hagymából, citromléből, paradicsomszószból és majonézből készül. Bevallom, kissé futkos a hideg a hátamon a szagától, de az éhség nagy úr és így mégis rászánom magam,  hogy megkóstoljam, annak ellenére hogy Endre azonos nevű otthoni főztje cseppet sem tudott lenyűgözni. Rá kell jönnöm, hogy a dél-amerikai ceviche ízvilága egészen más, mint a mi otthoni fagyasztott halból készült kutyulmányunk. Endre szakácsmesterségének mentségére szóljon, hogy ez az az étel, ahol a végső siker kizárólag a friss és ízletes alapanyagon múlik.

Sajnos nincs túl sok időnk tovább gyönyörködni az igéző tájban és élvezni a meghitt környezet nyugodt hangulatát, mert estére vissza kell érnünk a szálláshelyünkre, Tagangába. De a visszaút is tartogat számunkra kedves meglepetéseket. A jaguárok szerencsére megkímélnek bennünket a személyes találkozástól, de az egyik fáról aprócska titimajmok tekintenek le kíváncsian a hátizsákos turistákra, pár száz méterrel odébb pedig nagyobbacska pókmajom testvéreik leskelődnek a fák fölénk hajló ágain. Készítünk néhány felvételt, majd irány a Santa Marta-i busz.

A másik őslakó nyilván tenyérből jósolA másik őslakó nyilván tenyérből jósol

A kora esti órákban érkezünk vissza a Santa Martával szomszédos Tagangába, amelynek tengerparti sétányát szórakozásra vágyó helyiek lepik el. Olyan a hangulat, mint egy forró júliusi éjszakán a Balaton partján, bár a legtöbb vendéglátó helyen csak vacsorázni lehet, italozni nem, s ahol van is alkohol, azt méregdrágán adják. Éppen ezért a helyiek a sarki italboltban szerzik be a legkedvesebb Medellín rumot, amit aztán a parti sétányon fogyasztanak el. Vasárnap hajnalra kidőlni látszik a húsvéti bulizók sokasága, a mi nem kis örömünkre. Végre vége a vakációnak, kevesebb lesz a helyi turista, s talán a buszok is újra nekiindulnak...

0 Komment

Óriáshangya és viagra

Amikor San Gil utcáin sétál az ember, a boltok ablakában feltűnik egy apró doboz, benne fekete színű cuccal. A kolumbiai turisták is fanyalogva veszik kezükbe a tégelyt, pedig ételt tartalmaz. A korábban itt élő guane indiánok hagyatéka a pörkölt óriás hangya.

Villa de Leyva után északnak fordulunk és megkerülve az Igaque Nemzeti Parkot (ahová majd még egyszer visszatérünk) San Gil felé vesszük az irányt. Az út során nagyon nagy a kontraszt Venezuelához, de akár Magyarországhoz képest is. Sokan tartanak Kolumbiától, mert anno csupa rosszaságot közöltek róla odahaza, de amit San Gil felé látsz, az sokkal inkább Svájc, mint Latin-Amerika. Gyönyörű házak sorakoznak az út szélén, az aszfalton a legmodernebb autók tűnnek fel, az emberek pedig közel olyan jól öltözöttek, mint az olasz vagy francia elit. Negyedszer járok ebben az országban, és minden alkalommal konstatálnom kell, hogy Kolumbia ezen része nem csak Latin-Amerikában kiemelkedő, de sok nyugat-európai országot is beelőz jólétben és tisztaságban.

Eri is megkóstolta San Gil specialitását, az óriáshangyátEri is megkóstolta San Gil specialitását, az óriáshangyát

San Gil városa már picit más képet mutat. A koloniális időket idéző főterén kívül házai már modernek, ettől szedett-vetett hangulatot áraszt. A piac kivételével itt sem látsz egy deka szemetet sem, de a latin hangulat már erősen érződik rajta. Emberek az utcán üldögélnek, minden kapualjból dől ki a salsa és a reggaeton ezerrel. Húsvét van, a várost ellepték a Bogotából és Bucaramangából érkező kalandokra vágyó jómódú fiatalok. San Gil ugyanis Kolumbia első számú rafting központja. Engem a befizetett folyón csúszkálás soha nem érdekelt. Rengeteg indián közösséget kerestem már fel II-es és III-as nehézségű zúgókon keresztül, csak fakenuban és nem gumicsónakban ülve, így a túlárazott adrenalin túrát kihagyom. A többség meg a helyi specialitást, az óriás hangyát hagyja ki, ami meg engem igen-igen vonz.

A guane indiánok évszázadokon keresztül tenyésztették az óriás feketehangyákat, hogy rossz termés idején is legyen mit fogyasztaniuk. A hangyaevészetnek ezer éves múltja van, a turizmus évszázadában pedig reneszánszát éli. Megállunk az egyik árusnál, ahol nem olcsón, két dollárért mérnek egy pici dobozt, benne kb. tíz darab hangyával. Kolumbiai fiatalok vesznek körbe, mikor a számhoz emelem az egyik tetemet, és mobiljukkal fotóznak. Az íze? Olyan, mint egy bedohosodott tökmag. Elképzelem, mikor San Gil lakói kimennek a focimecsre és nem szotyit visznek magukkal, hanem egy zacskó hangyát.

Barichara látképe a hegytetőrőlBarichara látképe a hegytetőről

Itt az ideje, hogy meglátogassuk a hangyák és a guane indiánok őshazáját, Guanét. Először Baricharába, Kolumbia egyik legidillibb kisvárosába buszozunk, majd onnan sétálunk le a Királyok ösvényén az indián faluba. Ha Villa de Leyvát az ember szépnek találja, akkor nem tudom mit szól Baricharához. A hegy tetején álló falucska még ódonabb hangulatot áraszt, mint déli testvére, a kilátás a nyugati pontjáról pedig zseniális. Kevesebb a turista, viszont magasabbak az árak, érezhető, hogy ez itt valóban az elit elitjének a pihenőhelye (Barichara a guane barachalá szóbol ered, jelentése: ahol jó megpihenni). A városka fényűzőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy számos latin sorozatnak adott otthont a település, mivel itt a legtöbb az egy négyzetkilométerre eső koloniális hangulatú haciendák száma.

Öreg hölgy érkezik kézműves termékeivel GuanébanÖreg hölgy érkezik kézműves termékeivel Guanéban

A Királyok ösvénye Baricharát köti össze a völgy alján fekvő Guanéval. A történetírok szerint a guanék építették azzal a céllal, hogy királyuk száraz lábbal tudjon felmenni a hegy tetejére. De hogy oda minek kellett menjen, arról sajnos nem szólnak a krónikák. Mindenesetre jó, hogy van, mert így - Baricharával ellentétben - mi is királyoknak érezhetjük magunkat egy rövid időre. Az ösvény trópusi szárazerdőkön és hangulatos rancheken keresztül vezet, a legjobb az egészben a rengeteg madár, amik körbecsipogják az embert. Másfél órás ereszkedés után megérkezünk Guanéba, ahol azonban sehol egy indián.

- Az 1960-as évek közepén halt meg az utolsó öregasszony, aki beszélte a guane nyelvet - okít ki minket az egyik boltos asszonyság -, de mondják, hogy a folyón lejjebb van egy apró falu, ahol még élnek guanék.

Állítólag valamikor a '40-es években egy kisebb csapat guane elindult a Rio Suárezen lefelé, hogy jobb halász helyet találjanak, de soha nem tértek vissza. Halottnak minősítették őket, majd valamikor a 21. század elején egy spanyol bányász smaragdlelőhely reményében berepült a Suárez kanyonjába helikopterrel. Visszatérve egy térképeken nem szereplő faluról számolt be, ahol leszállni nem tudtak. A folyó ezen szakasza annyira elzárt, hogy sem vízi, sem szárazföldi úton nem sikerült azóta sem megközelíteni a falut, de feltételezik, hogy a falu lakói a 70 éve eltévedt halászok leszármazottai lehetnek.

"Ne szedj viagrát, igyál kecsketejet" - szól a guanei ukász"Ne szedj viagrát, igyál kecsketejet" - szól a guanei ukász

Ha már indiánokat nem is lát az ember Guanéban, a helyi kecsketejből készített joghurtot kötelező megkóstolni. A helyiek esküdnek rá, hogy jobb, mint a viagra, sőt, ezt falra akasztott táblákon hirdetik is. Mi sem hagyjuk ki, és valóban egészen remek kulináris élményt nyújt.

Másnap, nagy péntek napján kívánunk eljutni a Juan Curí-vízeséshez. A húsvét Latin-Amerikában az, ami odahaza karácsony. Ilyenkor minden zárva tart és meghal a tömegközlekedés. Végül sikerül fognunk egy taxit, ami nem sokkal többért, mint a busz, elvisz és meg is vár minket. A vízeséshez vezető ösvény főbejárata zárva van, de taxisunk szól, hogy van egy másik kapu, próbáljuk meg ott. Száz méterrel odébb áll egy ház, ahol egy öreglány szedi a belépőt, 10 000 pesót. Tavaly mindössze 5000 pesót fizettem a bejutásért, de nem lep meg az áremelkedés, ez Kolumbia.

A Juan Curí első lépcsőjeA Juan Curí első lépcsője...

Az ösvény sokkal kalandosabb, mint a klasszikus járda, ami a patak túloldalán vezet fel a 180 méter magas vízeséshez. Sok helyen szikláról sziklára kell ugrálni, ami jobban csúszik, mint a műjég nyitáskor. Az egyik sziklán Eri feneke alól egy fekete skorpió mászik elő, a másik üregben öklömnyi varangy figyel. Amíg Barichara környékén szárazerdőkön át vándoroltunk, addig errefelé már élénkzöld köderdőkben túrázunk. A vízesés több lépcsős, a legszebb mind közül a második. A feljutáshoz kötelek segítsége kell, de minden izzasztó másodperc megéri.

...és a második...és a második

Hiába Barichara gyönyörű házai, Guane kecskejoghurtja és óriáshangyája, Juan Curí egyértelműen a környék legnagyobb élménye. Még akkor is, ha kifelé kiderült, az öreglány 3000 pesóval átvert minket. Váljék egészségére!

1 Komment

Miután tisztázódott, hogy sem arab, sem kínai nem vagyok, végre átjutottunk a kolumbiai határon és a Bogotától alig néhány órás buszútra fekvő Villa de Leyva számos izgalmas hellyel kecsegtető vidéke felé vettük az irányt...

Ha létezik Kolumbiában igazán mesébe illő település, akkor Villa de Leyva az. Hangulata fapalettás ablakú, fehérre meszelt házaival, macskaköves ódon utcáival számomra már az első perctől fogva San Pedro del Rio hangulatát idézi. A tisztaság, rendezettség és a hostelek árai árulkodó jelei annak, hogy már nem Venezuelában, hanem Kolumbiában vagyunk. Ha az idetévedő turista őskutatói ambíciókkal rendelkezik, a házak falát is érdemes alaposabban szemügyre vennie. Egyes építőelemekben ugyanis ősi fossziliákat, csigák és csúszómászók maradványait fedezheti fel. Ebédre betérünk egy füstös kis vendéglőbe, ahol a pincérnő számomra meglepő kérdéssel áll elő:

Klasszikus terasz Villa de LeyvábanKlasszikus terasz Villa de Leyvában

- Ebédre frissen sült májas és véres hurka a ház specialitása. Hozhatok?

Dél-Amerikában most először kínálnak hurkával. Természetesen élünk a lehetőséggel és örömmel konstatáljuk, hogy nem is rossz a felhozatal.

Villa de Leyva számos útikönyv ígéretes turistacélpontja, s ezt a népszerűséget nem csupán a falu zavarba ejtő szépségének köszönheti. Alig néhány percnyi autóútra található a föld legnagyobb égetett kerámiából készült háza, amelyet nagy valószínűséggel a megalomániától szenvedő kolumbiai építész nyomán neveznek Casa Barrónak. Az épület nincsen teljesen készen, hónapról hónapra újabb falrészlettel bővítik. Égetett kerámiából házat építeni nagyon őrült ötletnek tűnik, mégis azt kell mondjam, az eredmény lenyűgöző. A helyszínen olyan érzésem támad, mintha a Jancsi és Juliska meséjében szereplő vén boszorkány mézeskalács házikójába csöppentem volna be. Az sem lepne meg, ha az egyik szobából egyszer csak egy vén vasorrú banya toppanna elénk. Csupa szabálytalan alakú vörös falú helyiség, kemence a konyhában, óriási üvegablakok, titokzatos félköríves folyosók, színes üvegfestékkel díszített csempék a zuhanyzóban és kaktuszokkal körbeültetett terasz. A házat állítólag ki is lehet bérelni, de az árakkal nem a hátizsákos turistákat szándékozzák megcélozni. Jó lenne eltölteni itt egy éjszakát, bár kedvemet szegi, hogy a ház körül félreérhető pózokban heverő ember nagyságú agyagfigurák kissé morbiddá teszik az udvar hangulatát.

Casa Barro - a megalomán őrületCasa Barro - a megalomán őrület

Visszapattanunk a kocsiba és a helyi kis Stonehange felé vesszük az irányt. Az El Infernito, vagyis "A Pokolka"  nevű ősi ceremoniális tér a muisca indiánok egykori imádkozó helye volt. Belépve a park területére azonnal feltűnik, hogy mindenhol méretes falloszok meredeznek. Az egész helynek perverz a hangulata, de ha az ember megismeri a teremetéstörténetüket, akkor már nem is tűnik annyira betegnek ez a falloszimádat.

Történt egyszer, hogy egy csodaszép nő,  Bachué kiemelkedett újszülött fiúgyermekével a Villa de Leyva felett található Igauque-tóból. Leült a lagúna partjára és megvárta, amíg a gyermek felnő. Amikor már elég naggyá cseperedett, megházasodtak. Az ő gyermekeik lettek a muisca indiánok. Ha egy anya a saját fiával alapít családot, majd törzset, akkor a mindenfelé meredező falloszok látványa már nem is annyira zavarba ejtők.

Én és a fallosz - Endre féltékenyÉn és a fallosz - Endre féltékeny

Amúgy a chibcha nyelvet beszélő muisca indiántörzs kukoricatermesztésből és vadászatból tartotta fenn magát, emellett fejlett volt a kézművességük is. Államszövetségük Dél-Amerika legnagyobb és legjobban szervezett törzsi egységét képezte, amíg a konkvisztádorok le nem igázták őket. A spanyolokra nem jellemző módon nyelvüket lejegyezték, így a nyelv nem halt ki teljesen, sőt, egy Cota nevű faluban máig tanítják a nyelvet a helyi fiataloknak.

Vallásukban helyet kapott az emberi áldozat bemutatása. Minden család köteles volt egy gyermekét 15 esztendősen föláldozni a nap istenének, bár állítólag ez a hagyomány a konkvisztádorok érkezésekor már nem tartotta magát. A falloszszobrok a termékenységért való fohászban játszottak szerepet, s látva a dél-amerikai lakosság mai lélekszámát és forróvérűségét, az imák meghallgattattak.

Kút a múltbólKút a múltból

Az El Infiernitótól nem messze áll egy dominikánus zárda, aminek virágzó növényekkel teli kerengője a központi ódon kúttal egészen varázslatos, múltidéző élmény. Nem vagyunkk nagy kolostorjárók, így néhány fotó elkattintgatása után Endre nagy örömére Kolumbia egyetlen borászata felé vesszük az irányt. Az ország nem a borairól híres, és meg kell hagyni, a vörösbor hagy némi kívánnivalót maga után. A rosé azonban egészen ihatós, bár lehet, hogy ezen a téren csak én vagyok túl válogatós. A borsos árak mellett Endre nem tud felönteni a garatra, de legalább kipipálhatjuk, megkóstoltuk a kolumbiai bort. Jobb lesz visszatérni Villa de Leyvába, úgyis kezdődik Kolumbia soros világbajnoki selejtezője, amit kötelező a téren a helyiekkel megtekinteni... Endre szerint...

0 Komment

Marhapata rum

Miután a tehénszállítók jóvoltából sikerült átkelnünk az Andok hegyláncain, Bailadores felé vettük az irányt. Tettük ezt azért, mert a helyiek elmondása szerint Bailadores a környék legszebb települése. Cáfolnunk kell! Bailadores bár nem ördögtől való, Venezuela legszebb faluja San Pedro del Rio.

Az esti órákban futunk be Bailadoresbe, ami nevét egy itt élő indiánközösségről kapta. A konkvisztádorok elleni harcban az őslakók furcsa, táncszerű mozgást végeztek, ami miatt a spanyolok táncosoknak, azaz bailadoresnek nevezték el őket. A városka ma egyáltalán nem indián, de még csak nem is gyűjtőhelye a táncoslábúaknak. Pontosan ugyanolyan álmos falucska, mint volt Mucuchachí vagy Canaguá.

- A vízesést jöttek felkeresni? - kérdezi a központtól két sarokra álló szállón a fiatal recepciós lányka.
- Milyen vízesést? - kérdezek vissza, mivel nem tudunk semmilyen vízesés létezéséről.
- Hát az India Carút. Nem hallottak róla? Muszáj megnézniük.

Itt döntjük el végleg, hogy hagyjuk az útikönyveket a fenébe és mostantól térképpel utazunk. Fogunk egy taxit és adjuk ki az ukászt, miszerint irány a vízesés.

Az India Carú-vízesés legendája szebb, mint maga a zuhatagAz India Carú-vízesés legendája szebb, mint maga a zuhatag

Az India Carú-vízesés kb. 30 méter magas, lófarokra hasonlítú kis vízű zuhatag. Nem csúnya, de láttunk mi már elég ilyet, viszont csak kevéshez hallottunk olyan megható történetet, mint ehhez. India Carú a legenda szerint a bailadores törzs főnökének a lánya volt, aki szerelembe esett egy daliás harcossal. Éppen készülődtek a mennyegzőre, mikor egy őrszem idegen sereg érkezésére hívta fel a figyelmet. A törzs férfitagjai azonnal fegyvert fogtak, és elébe mentek a spanyoloknak. Azok megelpődésükben nem tudták hova kapjanak, így az indiánok meghátrálásra kényszerítették őket. A csatában azonban elhúnyt a vőlegény.

India Carú meghallván a tragédiát, szerelme holttestét magához ragadva felmászott a szomszédos hegyre, és három napon át zokogva imádkozott annak szelleméhez, hogy adja vissza szerelme életét. A hegy és erdő istene hallván az imát, így szólt: "Életét vissza nem adhatom, de emléke örökké élni fog". A lány könnyeit összegyűjtve levetette azt a legmagasabb szikláról, így született meg az India Carú-vízesés. Lehet a sztorit csöpögősnek tartani, de az egész völgynek van egy romantikus hangulata, de lehet csak azért érzem így, mert rajtunk kívül egy lélek nem volt a vízesésnél.

Bailadorest magunk mögött hagyva a kolumbiai határra utazunk, San Pedro del Rio falujába. Csodás köderdőkön keresztül ereszkedünk le a Maracaibo-öböl partjára, ahol hatalmas hőség fogad minket. Nem tudom, hogy a nagy meleg okoz-e agyalágyultságot, de a szokványos katonai ellenőrzőponton a nem is fiatal tiszt Eri útlevelét a kezében tartva csak ennyit kérdez:

- Maga ugye arab?

Ilyen helyzetben jobb nem azonnal kiröhögni a katonát. Szerencsére helyettünk megteszik ezt az útitársak, aminek az lesz az eredménye, hogy a busz ezúttal nem miattunk rostokol 20 percet az út szélén, hanem miattuk, mivel a tiszt nem viselvén a gúnyt, rommá szivatja a mosolygókat.

Ódon házak és öreg kocsik - ez San Pedro del RioÓdon házak és öreg kocsik - ez San Pedro del Rio

San Pedróba a kora délutáni órákban érkezünk. Nem sokat tudunk róla, LP-nk is csak annyit ír róla, hogy szép. Ebben viszont nem téved. A macsakaköves utcákat fehérre mázolt több száz éves koloniális épületek szegélyezik. Kovácsolt vas lámpák lógnak az ajtók felett, az ódon cseréptetőkön orchideák telepedtek meg, az ablakban vörös macska szundikál lábát kilógatva a rácson. Feltűnik egy lovas kocsi, aminek hajtója nagyokat köszön a házaik előtt hintaszékben ringatózó öreg népeknek. A venezuelai modern kor egyetlen jele, hogy némelyik ház előtt nem lovas kocsi, hanem egy 50 éves Dodge pihen. Kevés ilyen szép falut láttam Dél-Amerikában, leginkább a kolumbiai Baricharához tudnám hasonlítani.

Este beülünk egy idős úr apró éttermébe és megkóstoljuk a helyi parillát, ami grillezett csirke-marha-disznó kombó yukka alapon szervírozva. Száraz és rágós, de szerencsére le tudjuk öblíteni egy jófajta marhapata rummal. Igen, jól olvasod, marhapata rum. A San Pedróban élő férfiak meg vannak arról győződve, hogy a marha patájából főzött rum jót tesz a libidónak. Egyetlen feles után ezt nem tudom igazolni, azt viszont igen, hogy kevés ennél ocsmányabb ital létezhet a világon. Képzelj el egy pálinkát, ami fehér színű és cukros húsleves íze van. Megvan? Na, akkor irány inkább Kolumbia.

A 98 éves öregúr San Pedro legöregebb lakójaA 98 éves öregúr San Pedro legöregebb lakója

San Pedrótól a határátkelő alig 40 percre található. Az átkelés eléggé nyomasztó, mivel a nagy kocsitömegben nem találod meg a pecsételő helyet. Csak a kolumbiai kapunál derül ki, hogy nincs venezuelai kilépő pecsétünk, így sétálhatunk vissza a túloldalra. A határőr Eri útlevelét forgatva nekünk szögezi kíváncsiságát:

- Maga ugye kínai?

Szerintem bantu néger...      

0 Komment

Amikor az ember olyan messze sodródik hazájától, hogy egy egész óceán választja el, magyarságtudata és az ebből adódó összetartozás élménye is új megvilágításba került. Pállal, itteni nevén Pablóval az Apartaderosba tartó buszon találkoztunk. Az ötvenes férfi szülei magyarok voltak, de ő már itt látott napvilágot Venezuelában, így magyar szívvel, de  venezuelaiként éli életét. Felesége helyi, szülei halála óta egyetlen szót sem beszélt magyarul. Márciusban egy hétvégét volt szerencsénk vele és családjával tölteni.

Szombat délre vagyunk hivatalosak Valle Hermosába (magyarul Szép Völgy), ami Mérida városától kb. 30 km-re északkeletre található. A találkozót az út mentén található, Pablo által alapított kőmúzeum bejáratához beszéltük meg. A lépcső tetején egy középkorú venezuelai asszony üldögél, mint később kiderül, Pablo felesége, Teresa az. A férfi még nem ért vissza a városból, fotókat hívat elő.

Pablo háza Valle HermosábanPablo háza és öreg terepjárója Valle Hermosában

A fából készült egyszerű házikó egy meredek hegy tetejére épült, ahová egy csúszós földút vezet fel. Bár fogadni mernék, hogy autóval lehetetlenség megközelíteni az épületet, Pablo rámcáfol, mikor egy óra múlva befut az ütött-kopott ezer éves terepjárójával. A konyhában egy faasztal látható néhány székkel, a nappali bútorzata teljesen hiányzik, a hálóban egy TV és egy ágy, a gyerekszobában emeletes ágyak. De amilyen szegényes a ház berendezése annál nagyobb szeretettel és örömmel fogadják a két gringót, aki itt sokkal inkább emlékeztet az ősökre és a gyökerekre, mint messziről jött idegenekre. Mintha rég nem látott családtagok lennénk. Piros paprikát hoztunk ajándékba, így ebédre Pablo kedvence, csirkepaprikás készül. A csirkéhez elkel egy kis galuska, szaggatás közben pedig remekül lehet beszélgetni. Pablo 20 éve nem beszélt magyarul, ezért érthető módon időnként nyakatekert, esetenként nyelvtanilag helytelen kifejezéseket használ. Tiszteletem jeléül azonban eredeti formában jegyeztem le beszélgetésünket. Ha valakit ez zavar, attól elnézést kérek.

- Pablo! Hogy kerültetek Venezuelába?
- Bueno, bueno. A második világháború után, amikor sokan eljöttek Magyarországról, akkor a szüleim választottak Venezuelát és ide jöttek. A legkönnyebb ország, ahová tudtak jönni az Venezuela volt. Ez ’49-ben vagy ’50-ben történt.
- A családban magyarul beszéltetek?
- Igen. Magyar óvodába jártam. Mikor én 6 éves voltam, úgy mentem az iskolába, hogy nem tudtam beszélni spanyolul. Bueno. De mikor az ember ilyen kicsi volt, akkor könnyű és három hónap múlva már spanyolt megtanultam.
- Hol éltetek?
- Caracasban nőttem fel.
- Milyen volt Venezuelában magyar gyerekként felnőni?
- Itt születettem. Nem csak magyar, hanem már egy kicsit venezuelai is vagyok. Ha valaki akar kérdezni, hogy honnan vagyok én, akkor először talán azt mondom, caracasi vagyok. Ezért nem volt olyan nehéz a latin gyerekek között. De a szívem az magyar. Az apám és anyám magyarok voltak és imádom mindent, ami magyar.

Pablo mesél az életérőlPablo mesél az életéről

Jó ezt hallani. Meg is torpanok egy kicsit, majd körbenézek, s látom a sok gyereket a konyhában sürögni-forogni.

- Hány gyermeked van, Pablo?
- Három.
- Ők tudnak magyarul?
- Próbáltam őket tanítani. De a magyar nagyon nehéz. A legidősebbet, aki 19, el is küldtem haza iskolába. De ez januárban volt, s ő meg panaszkodott, hogy elviselhetetlen a hideg és visszajött Venezuelába.
- Neked is sok testvéred volt, ahogy az a venezuelai családokban lenni szokott?
- Nem, csak két testvérek voltunk. Én és egy idősebb.
- Mivel foglalkoztak a szüleid?
- Az apám árult. Ő mindig árult ilyen condimento, pimiento féléket. Ezt hogy is mondják magyarul?
- Fűszerek.
- Igen. Fűszerboltja volt. És az anyám, ő otthon volt. Mindig.
- És mi a te munkád?
- Én fényképész vagyok. 17 éves óta csak fényképeket csináltam. És bueno, mikor Angliában tanultam három évig fotografia purát utána visszajöttem Venezuelába és csak fotókat csináltam. Ahol élek, Méridában, itt a kezemen is látjátok, hogy földműveléssel is foglalkozunk. És amit többet ültetünk az a fikusz. Hogy kell mondani magyarul?
- Füge?
- Á, igen. Füge. És a citromot, azt is ültetünk, meg kukoricát.
- A Kőmúzeumnál, amit te rendeztél be, láttam néhány meztelen lányt ábrázoló képet. Aktfotózással is foglalkozol?
- Igen.
- És mit szól ehhez Teresa, a feleséged?
- Meg kell ismernie fotózás előtt a lányokat s akkor nem zavarja. Elfogadja a dolgot.
- Értem. S mit csinálsz szabadidődben? Vannak itt magyar közösségek, akikkel tartod a kapcsolatot?
- Caracasban élnek magyarok. Még cserkészkoromból maradtak meg a barátságok. De a környéken, Méridában nincsen senki.
- Te voltál már Magyarországon?
- Sí, sí. Claro. Budapestben többször is. Amikor Angiában fényképezni tanultam.
- Sosem fordult meg a fejedben, hogy inkább Európában, illetve magyar földön élj?
- Itt jöttem világra. Sokat harcoltam ezzel a földdel, ahol élek, viharban vagy épp tűzvészben. Szeretem ezt a földet, s bár a szívem mélyén mindig magyar maradok, de itt fogok meghalni Venezuelában.
- Milyen az életed Dél-Amerikában?
- Príma – mosolyog elégedetten.
- Elmeséled nekünk egy napodat?
- A csirkék négy órakor jönnek ébreszteni.
- Ébreszteni? – nevetünk - Úgy érted, hangoskodnak?
- Igen, hangoskodnak és akkor tudom, hogy még egy óra van az ágyban. 5 órakor kinyitom a szemem és már kezd az élet. Akkor vízt kell tenni a kukoricának és a gyümölcsöknek. Ültetek és közben gondolok. Ez a legjobb hely, ahol lehet a problémáiddal gondolkodni. Amolyan meditáció féle. Közben a feleségem, Teresa 6 órakor megcsinálja az ebédet, hogy a két kisebb fiam elvigye azt az iskolába. Én meg ha szép az idő, akkor nézem, hogy hogy kezd nőni a nap, jön a fény. Hátra nézel, ott egy fénykép, jobbra nézel megint egy fénykép, balra nézel s ott is egy. Én a fényképben élek. Itt minden olyan szép, ha napfény érkezik mellé csodálatos képet tudsz készíteni. Prímán.
- Délután?
- Akkor megyek Méridába. Kétszer egy hétbe vagy háromszor egy hétbe költeni pénzet. De van, hogy a városban dolgozom is. Én írom a fotós könyvemeket, kiadásra előkészítem őket. Itt nincsen olyan szociális presio, hogy neked kell csinálni pénzet, fizetni havonta s innen oda menni. Itt más az élet. Itt adnak a tojást, kukoricát más terményért cserébe.
- Cserekereskedelem van?
- Igen. Így élünk.

Készül a képkeret, természetesen bambuszbólKészül a képkeret, természetesen bambuszból

A húshoz zöldségként párolt sóska dukál. Elég valószínű, hogy Venezuelában Pablo az egyetlen, aki sóskát termeszt a földjén és azt fogyasztja köretként a húsételek mellé. A desszert sem várat magára, a kertben finom füge érik. Délután egy kis házimunka következik. Bambuszt tisztítunk, hogy a szomszédos telken legyen miből felépíteni Pablo fiainak a házát. Nincsen banki hitel, kölcsön, részletfizetés, az utódok ingatlankérdésére másféle megoldást keresnek.

Az esti órákban Pablo zenetanár barátjához, Fernandohoz látogatunk el. A szomszéd hegyoldalban álló ház egyetlen helyiségből áll. A szoba közepére egy gardróbot helyeztek, ez képez térelválasztót a konyha és a fürdőszoba között. Igaz, hogy az egyik sarokban található WC-t csak nyilvánosan lehet használni, mert nincs ajtaja, így a szégyenlősebbek célszerű, ha megvárják, míg Fernando leül vadonatúj szintetizátora elé és jó hangosan dalra fakad. Az apró házban számos ütős és húros hangszer is található, így amikor a barátok összegyűlnek - mint pl. ma este - mindenki talál magának valamit, amin zenei tehetségét kibontakoztathatja. Én hat éves korom óta gitározom, így rögtön rátapadok a kopottas basszusgitárra, Endre egy nagy dobbal próbálkozik. Végül átadjuk a helyünket a berumozott helyi erőknek, akikből remek rögtönzött együttes alakul. A lényeg a hangerő, a zenei harmónia kissé háttérbe szorul, fülsüketítő a zaj, óriási a káosz. De a hangulat az elfogyasztott rum után fergeteges! Amikor már eléggé próbára tettük dobhártyánk épségét, búcsút intünk a muzsikus lelkeknek és Pablo kicsiny házikójában a félig magyar családdal nyugovóra térünk.

A jövő nagy tehetségei - nem fűzök hozzájuk sok reménytA jövő nagy tehetségei - nem fűzök hozzájuk sok reményt

Pablóéknál tett látogatásunk, önzetlen barátságuk és páratlan vendégszeretetük révén venezuelai utazásunk egyik fénypontjává vált. Hálás köszönet az egész családnak mindazért a sok jóért, amivel ezen a hétvégén gazdagabbak lettünk. A viszontlátás reményében a vasárnapi halászlé után érzékeny búcsút veszünk és visszautazunk Méridába...

0 Komment

A déli falvak

Amikor kezembe került egy részletes Venezuela térkép, azonnal feltűnt, hogy Mérida körül elég sok településnév kezdődik Mucu- előtaggal. Ez felkeltette az érdeklődésemet, a válaszhoz azonban be kellett járni a déli falvakat, azokat, amiről semmi infót nem találtunk az interneten.

Hogy pontosan hova is megyünk, arról fogalmunk nincs. Annyit tudunk csupán, hogy Mucutuyba a Mercado Periféricóról indul busz és nem a terminálról. Persze az időpontot nem tudjuk, így 8-kor már csak hűlt helyét találjuk a reggeli járatnak. A következő busz délután 1-kor indul, így leülünk a piac egyik étkezdéjében és bámuljuk az embertömeget. Van idő elmélázni azon, milyen is volt az elmúlt majd 3 hónap Venezuelában, mi volt igaz vagy hazugság abból, amit odahaza hallottunk erről az országról. Filozofálgatás helyett legyen annyi elég, hogy Venezuela egy csodaszép ország, ahol nagyon könnyen és olcsón lehet utazni, de egy-két helyet jobb elkerülni, ha az ember szereti a békességet.

Délben befut egy 40 éves Dodge kisbusz, Mucutuy felirattal az oldalán. A sofőr nagy, tágra nyílt szemekkel mered ránk.

- Miért akartok Mucutuyba menni?
- Mert onnan szeretnénk felfedezni a Tapo-Caparo Nemzeti Parkot.
- Hát onnan biztosan nem fogjátok. Menjetek Mucuchachíba, ott talán tudnak segíteni.

Kilátás a központi völgyre valahonnan az útrólKilátás a központi völgyre valahonnan az útról

Mucuchachí kb. 20 kilométerrel Mucutuy után található egy szűk völgyben, s szerencsére oda is megy egy ütött-kopott kisbusz a piacról. Nincs sok utas, rajtunk kívül mindössze négy asszonyság ücsörög a rendesen kiült székek valamelyikén. Méridát elhagyva egy szeméttelep határában fordulunk rá egy elég vacak minőségű útra, ami az Andok meredek, kaktuszokkal borított hegyoldalában tekereg fel 3500 méter magasba. Az elején szép a kilátás, aztán bejön a paramóra leginkább jellemző köd.

Az egész utazás alatt mindössze két települést érintünk. Az egyik San José álomgyönyörű faluja a paramó lábánál egy apró patak partján. Nincs a falunak se bevezetője, se kivezetője, a "főút" azonnal a főtérre esik be. Nyolc házat számolok össze, de azok úgy épültek egymáshoz, hogy San Josénak város hangulatot adnak. Szívesen megállnánk fotózni egy picit, de valószínűleg a következő 24 órában semmilyen közlekedési eszközbe nem futnánk bele, így kénytelenek vagyunk hátunk mögött hagyni ezt a kis csodát.

A paramo túloldalán, úgy négy órányira Méridától megérkezünk Mucutuyba. Semmi extrát nem tud, így örülök, hogy a buszsofőrre hallgattunk, s nem a kétkedésünkre. Az utolsó egy órában a Tapo-Caparo Nemzeti Park határán autózunk, melynek szűk völgyei és trópusi erdőségei tűnnek fel tőlünk balra. A buszban az út végére megszokják a jelenlétünket és szóba elegyednek velünk az asszonyok.

Mucuchachí utcaképMucuchachí utcakép

- Mit csinálnak Mucuchachíban? Valamilyen projekten dolgoznak?
- Nem, mezei turisták vagyunk. Csak szeretnénk megnézni magunknak a falut. Járnak errefelé turisták?
- Külföldiek nem, vagyis én még nem láttam - szólal meg az egész út alatt legnagyobb hangú öreglány.
- De van hol aludni?
- Persze, van két posada a faluban. De alhatnak nálam is, teljesen ingyen.

Nem ez az első alkalom, hogy turistamentes övezetben meghívnak magukhoz a venezuelaiak. Ha Erit nem kerülgetné a hasmenés, meg is szállnánk Jovenita házában, de így kénytelenek vagyunk egy méregdrága hat dolláros szobában tölteni az éjszakát.

Mucuchachí nagyon hangulatos falucska, sűrűn összeépített színes koloniális házikókkal, bántóan tiszta utcákkal és rengeteg csacsival. A helyiek elzártan élnek az Andok mélyén, nyoma sincs a nagyvilági gonoszságnak és szennynek. Mindenki köszön és próbál néhány szót váltani velünk, csak hogy elmondhassa magáról, hogy beszélt gringókkal. Szállásadónk estefelé bekopog és panelával, meleg cukornádlével kínál. Beszélgetünk, közben fény derül a falu erdetére.

Marrón, ahogy a helyiek hívják, elég sűrűn feltűnik a falvak határábanMarrón, ahogy a helyiek hívják, elég sűrűn feltűnik a falvak határában

- A falu a nevét a mucuchache indiánokról kapta. A mucu- szó annyit tesz ősi arawati nyelven, hogy "hideg hely". Mondjuk Mucuchachi pont nem az, viszont Mucutuy nagyon is az - okosít minket a házinéni.
- A minap jártunk Mucuchíesben. Akkor az is valami ilyesmit jelent?
- A chíe szó tudtommal vizet jelent, tehát Mucuchíes az a hely, ahol van víz. De őszintén szólva nem tudom. Sajnos már senki nem beszéli az indiánok nyelvét, így a kutatók is csak okoskodnak. Viszont van egy kutyafajta, amit ugyancsak mucuchíesnek hívnak.

A néni jól tudja. 200 évvel ezelőtt Simon Bolívar megfordult Mucuchíes falujában és megtetszett neki a helyiek pásztorkutyája. Nekiajándékoztak egy kölyköt, amit a forradalmár Novadónak nevezett el. Annyira megszerette, hogy a csatákba is magával vitte. Novado Carabobónál elesett, azóta a mucuchíes kutya Venezuela nemzeti ebe.

Este komoly kocsikeresésbe kezdünk, hogy átvághassunk a Tapo-Caparo Nemzeti Parkon Santa Barbarába. Egy órás járkálás után az egyik dzsiptulajdonos elveszi tőle a kedvünket.

- A Tapo-Caparo Nemzeti Parkba nem vezet semmilyen út. Megközelíthetetlen. Ami Santa Barbarába megy, az egy igazi dagonya. Nem hiszem, hogy találtok bárkit is, aki elvinne titeket. De az út Tovarba különben is szebb. Menjetek át Canaguába, ott segítenek majd.

A déli falvakban mindig mosolyognak az emberek (Canaguá)A déli falvakban mindig mosolyognak az emberek (Canaguá)

Másnap úgy döntünk, hogy gyalogosan vágunk neki a 20 kilométerre található Canaguának. Gyönyörű a völgy, ami az út alatt terül el. Egy-két motoron kívül nem sok járművel találkozunk, de a végén felvesz minket egy homokot szállító teherautó. Két fiatal álldogál a platón, kíváncsian néznek ránk.

- Gringók vagytok, igaz? - kérdik mindezt olyan egyszerűséggel, mintha a gringó az maga lenne a turista.
- Igen. Dolgozni mentek?
- Házat építünk Canaguában és homokot viszünk az építkezésre.
- Jól fizetnek?
- Egész jól, 1500 bolívart kapunk 15 napért.

Napi 1000 forintos bér még Venezuelában is igen alacsonynak számít, bár a 16 éves srácoknak ez nyilván teljesen mindegy. Ebből futja vagy 200 sörre, úgyhogy nagy gond nincsen. A teherautó egyszercsak fékez egy nagyot, majd a sofőr kiszól, hogy kígyó van az úton. Lepattanunk a platóról és valóban, egy jó két méteres marrón tekereg az út közepén. Jó, hogy nem gyalog kellett megkerülni a jószágot.

Az út a ködbevész - irány TovarAz út a ködbe vész - irány Tovar

Canaguá nem olyan tetszetős, mint Mucuchachí, de a tisztaság és a rendezettség itt is svájci szinten van. Egészen hihetetlen része ez Venezuelának, mintha nem is Dél-Amerikában járnánk.

- Magyarországról vagytok? A fiam fociedző Dániában és majdnem minden évben megy Magyarországra edzőtáborozni fiatalokkal. Sok szépet mesélt az országotokról - büszkélkedik Maria, egy kedves butikos hölgy akkor, mikor Erika kötelező WC-látogatását teszi nála.
- Hogy jutunk fel Tovarba? - kérdezősködünk.
- Megy busz naponta négyszer, de ma már biztosan nem lesz rajta hely, mert a PDVSA valami népi gyűlést tart itt nálunk.

Össznépi olajértekezlet van Canaguában, így három nap távolságban minden busz tele van. Nincs más, mint stoppolni. Kiállunk a falu határában álló rendőrség épülete elé és várunk. Egy órányi eseménytelen toporgás után megjelenik egy ökröket szállító kamion. Úgy esik, hogy húsz marhával kell megosztanunk a kocsit, úgy vágunk át az Andokon Tovarba, Venezuela valószínűleg legszebb és legrosszab közútján...

0 Komment

Mérida és környéke

Ha az ember huzamosabb időt tölt nyomasztó latin-amerikai nagyvárosokban, előbb-utóbb az apró falvak békéjére és meghitt hangulatára vágyik. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a nagyváros éppen a ködbe burkolódzó Mérida, Venezuela egyébként legélhetőbb és legbarátságosabb  andoki települése.

Nagy lelkesen bújom a várossal azonos nevű régió térképét azon mélázva, vajon melyik környékbeli falura essen a választás. Jají mellett döntünk, amely Meridától 34 km-re található koloniális település. Alighogy leszállunk a szerpentineken kanyargó autóbuszról, a városka főterén máris mesebeli hangulat kerít hatalmába. Jají a legszebb falu, amit latin környezetben valaha láttam. Teraszokkal és faragott fakapukkal ellátott hófehér öreg házai, valamint a főtéren álló kis templom olyan érzést keltenek, mintha 400 esztendőt visszautaztunk volna az időben. A templom előtti téren egyenruhás iskolások beszélgetnek, zenével múlatják az időt. Elvarázsolva sétálunk a macskakövekkel kirakott, lépcsős utcákon, ahol Mérida zajos pezsgése gyorsan feledésbe merül.

Öregúr a portáján, JajíbanÖregúr a portáján, Jajíban

Jajít egy spanyol bíró, Bartolomé Gil Naranjo alapította az 1580-as években. Az ő nevéhez fűződik a legtöbb Mérida környéki koloniális kisváros elnevezése és közigazgatási fejlesztése, amivel az volt a célja, hogy az itt élő indiánokat egy olyan közösséggé kovácsolja, ahol a spanyol nyomás folyamatosan fenntartható és erősíthető. Ő jelölte ki a falu főterét, ahonnan csodás kilátás nyílik a környező hegyóriásokra.

Betévedünk egy ajándékboltba, ahol nem csupán kézműves termékeket árulnak, hanem Endre nagy örömére Venezuela csaknem összes helyi készítésű alkoholját. Bolondok volnánk elszalasztani a kóstolót. A chuchuaza, az azonos nevű fa kérgéből készült kesernyés rövidital. Endrét leginkább a tojáslikőrre emlékeztető ponche győzi meg, de iszunk gyógynövényekből kevert michét és szájvíz ízű, kaport tartalmazó michitót is. Ha valaki meghűlne az Andok hűvös és időnként meglehetősen mostoha időjárásától a mézes gyógynövényes tea ízű panela ajánlott. És hogy teljes legyen a jókedv, a szederbort sem hagyhatjuk ki.

Némelyik andoki szesz egészen botrányosNémelyik andoki szesz egészen botrányos

Az italozás után ellátogatunk a falutól nem messze eső Chorro de las Gonzales nevű vízeséshez, amely rövid buszúttal közelíthető meg a Mérida felé vezető szerpentineken. A helyiek a kanyargós utazást egy dohányból, mézből és gyógynövényből kevert hallucinogén zselével teszik viccesebbé, amelyet a nyelvük alá helyeznek. Minket is megkínálnak, mondanom sem kell, Endre nem hagyja ki. Néhány percig olyan képet vág, mintha chilit rágna, majd amikor a csípés megszűnik, kissé bódult állapotba kerül; se hall, se lát. Szerencsére 10 percnél tovább nem tart a kóválygása, így nem jelent gondot a vízesés felkutatása. A Chorro del las Gonzales kedves hely, de nem állítom, hogy lélegzetelállító látvány sőt, a környezetében található gazdag madárvilág és a virágba borult színes fák izgalmasabb fotótémákkal kecsegtetnek.

Köderdő és a Chorro de las GonzalesKöderdő és a Chorro de las Gonzales

Gyorsan odébbállunk és La Mesa faluja felé vesszük az irányt. Venezuela egyik legszebb hegyi útján gyalogolunk végig, amelyet számos erdei állat mellett egy zöld tukán látványa koronáz meg. Két óra kutyagolás után érkezünk meg La Mesába, a színes házaktól vidám kis faluba.

Ha már egyszer az ember az Andokban jár, úgy illik, hogy szert tegyen némi magashegyi élményre is. Mivel erre az 1800 méteren fekvő Jají nem igazán biztosít lehetőséget, ezért másnapra kiválasztjuk magunknak 4118 méteres Pico el Águilát. A menetrend szerinti autóbusz Venezuela legmagasabban, 3500 méteren fekvő lakott településéig, Apartaderosig szállítja a hegylakókat. A hőmérséklet jelentősen lehűl, a hegyoldalak egyre kopárabbak és élettelenebbek, az emberek vastag poncsókat viselnek, arcukon különös piros foltok figyelhetők meg. Apartaderosban buszt váltunk, amivel irány a Kondor-hágó. Az elnevezés nem túl találó, ugyanis az elmúlt évtizedekben nem sok kondort láttak errefelé. A buszról leszállva 4000 méteren találjuk magunkat, tehát mindössze 120 métert kell haladni szintben fölfelé a hegy legmagasabb pontjáig. Ez azonban messze nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt egy kisalföldi lány gondolja.

A Pico El Águila csúcsa latt található apró lagúna lóitatóként szolgál A Pico El Águila csúcsa alatt található apró lagúna lóitatóként szolgál

Először is ezen a ponton már olyan erős migrén, émelygés és hányinger kerülgeti az embert, hogy egy lépést is nehezére esik megtenni. Szenvedek, de erőt veszek magamon, mert fel akarok jutni a csúcsra. Egyre erősebb a szél és állandósul a köd, amely sejtelmes homályba burkolja a hágó felett húzódó lagúnát. Lassan, szinte centinként haladok fölfelé. A táj - már amikor kibújik a ködből - lenyűgöző, az óriási hegyek között egészen aprónak érzem magam. Aztán 30 méterrel a csúcs előtt minden rémálommá válik. Erős szédülés gyötör, kapkodok a levegő után, lassan homályba vész az út és minden elsötétül. Endre hangját hallom, mintha egy visszhangzó folyosóról beszélne hozzám:

- Fordulj vissza és indulj el lefelé!

Így teszek. Alig húsz lefelé megtett lépés után egy csapásra megszűnik a szédülés, a légszomj és a hányinger. Csak a fejfájás tartja magát makacsul egész álló nap. Hiába, akklimatizálódnom kell.

- Nem fogsz ki rajtam Pico el Águila! Visszajövök még!

Klasszikus utcakép Mucuchíesben - kevés színesebb falu van az AndokbanKlasszikus utcakép Mucuchíesben - kevés színesebb falu van az Andokban

Buszt fogunk és elindulunk lefelé a hegyről. San Rafael településén megszakítjuk az utazást, a főút mellett ugyanis rábukkanunk egy olyan templomra, amely építészeti csoda számba megy; az egészet kötőanyagok nélkül építették fel. Jobb nem elképzelni, hogy mi történne vele egy kisebb földrengés esetén, ami nem olyan ritka az Andokban.

San Rafael után átadjuk magunkat egy szomszédos andoki település, Mucuchíes varázslatos hangulatának. Ezt az indiánfalut is Bartolomé Gil Naranjo tette önálló településsé 1586-ban, de a Jajíban látott elegáns fehér házak sorát itt élénk színek egész kavalkádja váltja fel. A falu bája az erős fejfájás ellenére is képes megbabonázni. A nap már javában nyugodni készül, amikor felszállunk a Mérida városába tartó járatra...

3 Komment

Venezuelai városok 1.

Latin-Amerika nem a nagyvárosairól híres. Többségükben nincs mit nézni, veszélyesek és meglehetősen retkesek, legyen szó Hondurasról, Peruról vagy éppen Venezueláról. Ez utóbbi ország városai kifejezetten nem ajánlottak turistáknak, mi azonban kipipáltunk néhányat, mert úgy illik.

CIUDAD BOLÍVAR

Talán az egyetlen nagyváros, ahol találkozhat az ember más turistákkal. Ennek az az oka, hogy az Angel-vízeséshez szervezett túrák többsége innen indul, így mindenki eltölt legalább egy unalmas éjszakát a Posada Don Carlosban.

Kilépve az utcára nem sok jó várja az utazót. Bár a főtér és környéke egész szépen rendbe van téve, még sincs egy lélek se az utcákon. Sok helyen érezheted magad veszélyben éjszaka Venezuelában, de Ciudad Bolívarban ez az érzés sajnos nappalra is átragad. Egy-két kóborkutyát leszámítva életnek semmi jele nincs az óvárosban, sehol egy étterem, egy bár vagy egy bolt. Olyan szellemváros ez, ami jól néz ki.

Csinos városkép, kihalt utcák - Ciudad Bolívar, a szellemvárosCsinos városkép, kihalt utcák - Ciudad Bolívar, a szellemváros

Néhány sarokkal lejjebb megérkezel az Orinoco partjára. A parti sétány olyan lepukkant, amilyen csak lehet, de itt legalább hozzájuthatsz egy üveg Polar Lighthoz (Venezuela legnépszerűbb söre) és ehetsz egy rágós, de olcsó sült marhát. Azt mondják, az Orinocóban olykor lehet látni folyami delfint, de én hiába voltam már itt ötször, gumiabroncson és olajos dobozon kívül mást még nem láttam a folyóban.

Az óvárostól keletre található a piac. Olykor nyüzsgő, máskor pedig teljesen kihalt városrész ez, s hogy épp melyik állapotában találod, az teljesen random. Volt, hogy három napig egy fia árussal nem futottunk össze, máskor meg mozdulni nem lehetett a tömegtől. De mondom, a piac nyitvatartása teljesen véletlenszerű.

Szegény Bolívar a veszélyzónában lobogtatja zászlójátSzegény Bolívar a veszélyzónában lobogtatja zászlójá

A város ad otthont Venezuela legnagyob Simon Bolívar szobrának, amit sikerült egy olyan park végében felállítani, ami le van zárva a látogatók elől. Ennek oka az évről évre emelkedő rablások száma, így ma a hős felszabadító magányosan néz a távolba és nem fogad látogatókat.

Ciudad Bolívar az a hely, ahová nem szívesen utaznál, mégis kötelező. Csak mert ott van az a fránya Angel-vízesés.

CIUDAD GUAYANA

Van egy-két őrült, aki az Angelt nem Ciudad Bolívarból, hanem 80 kilométerre odébbról, Ciudad Guayanából közelíti meg. Teljesen értelmetlen cselekedet, mert az innen szervezett túrák drágábbak, s a város sokkal szörnyűbb, mint Ciudad Bolívar. Kevesen tudják, de San Felix városrész Venezuela legveszélyesebb része, ahol naponta átlag 2,5 gyilkosság történik.

Látnivaló? Na az nincsen. Leszámítva a Caroní és az Orinoco összefolyásánál látható bővízű vízesést nem látsz itt semmit, csak ócska lakótelepeket és rengeteg szemetet.

CUMANÁ

Elég nehéz kikerülni, ha az ember szeretne eljutni a Mochima Nemzeti Parkból Isla Margaritára, vagy fordítva. És nem is akkora baj, ha szánsz rá pár órát. Persze ne hidd, hogy Cumaná a második Prága vagy Krakkó, de egészen kellemes meglepetés a belváros. Például itt található Dél-Amerika legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt erődje.

Cumaná belvárosa - fa az út közepénCumaná belvárosa - fa az út közepén

Nekem mégsem ezért tetszett, hanem a rengeteg színes falfestmény miatt. Hogy kik és miért festik őket, sajnos nem tudom, de ha visszatérünk Venezuelába, biztosan kiderítem majd. Külön plusz a városközpontjában az út közepén hagyott fa.

BARCELONA

Ennek a nagyvárosnak valóban van egy szépséges belvárosa. Szerintem kb. annyi külföldi látogatja, mint ahány tuvalui Bélapátfalvát télvíz idején, mivel úgy néztek ránk, mint az ufókra. Akiben volt egy kis mersz, az odajött beszélgetni és meglepődni, hogy honnan is érkeztünk.

Az egyetlen élhetőnek minősített város - BarcelonaAz egyetlen élhetőnek minősített város - Barcelona

A szállások elég gyengék és drágák Venezuelához képest, de cserébe ez volt az egyetlen hely, ahol láttunk és ettünk is gíroszt. Igaz, még a trinidadinál is rosszabb volt, pedig azt nehéz felülmúlni.

VALENCIA

Ha láttál már igazán szutykos és nyomorúságos várost, akkor Valencia az az. Turistákra szakosodott szállás nincs (pedig a környéken éppen van mit nézni), csupán bordélyház. És ami vicc, hogy éjszakára olcsóbb a szoba, mint két órára. A recepciós elmondása szerint azért, mert kevesebb vele a munka. Persze pihenni az ilyen helyen nem lehet, mert a szomszédból folyton kétes hangok szűrődnek ki.

A leggázabb venezuelai város - ValenciaA leggázabb venezuelai város, Valencia sétálóutcája

Odabenn még így is jobb, mint odakinn. A város nagyon szemetes és rengeteg a rosszarcú az utcákon. Valencia volt az egyetlen hely Venezuelában, ahol tényleg veszélyben éreztem magunkat, igazi Tegucigalpa és Georgetown feelingem volt.

2 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)