Irány ismét észak! Alig egy hetünk maradt, hogy megérkezzünk Venezuelába, ezért sietősre vesszük a figurát. Kolumbia azonban drága, így stoppolni kényszerülünk. Nem bánjuk meg, mert a Föld legszebb temetője után olyan srácokkal találkozunk Kolumbiában, akik előtt bármikor készséggel megemelem a kalapom. Milyen 21. századi fiatalként gerillákat ölni az esőerdőben? Lélekerősítő, nincs rá jobb szó. Világos, hogy miért Kolumbia a legboldogabb ország Dél-Amerikában...

Délben kibuszozunk Quito északi termináljára, illetve kibuszoznánk, ha a sofőr nem felejtene el minket. Az egy órás külvárosi tömegközlekedés végén nem a buszpályaudvaron kötünk ki, hanem valami világvége helyen, kicsivel a Quito táblán túl. Nézünk kerek szemekkel a sofőrre, aki a fejéhez kap, majd int, hogy szálljunk át az előtte álló buszra, az pár perc múlva egy másik útvonalon ugyan, de érinti a terminált. Nagyon helyesen nem kell fizetnünk érte.

A másfél órásra nyúló külvárosi bolyongás arra mindenképpen jó, hogy elmondhassuk, Quito külső kerületei sem elviselhetetlenül gázak. Összehasonlítva Limával, La Pazzal vagy Bogotával azt kell mondjam, tök kulturált az egész. Szerencsénk van, délután 2-kor még indul egy busz Tulcánba, a határvárosba. Kb. fél éve már végigbuszoztunk ezen az útvonalon, s akkor is feltettük a kérdést magunkban, hogy ennek a nyúlfarknyi távnak a leküzdése miért tart hat órán át. Ismét áthaladunk Ambato és Ibarra városokon, megkerüljük félig a Cayambe-vulkánt, majd este 8 körül beesünk a 3100 méteren fekvő Tulcánba.

A terminál körül minden tök sötét, a városban nincs áram. A központ jó két kilométerre van, de "a mozgás és a magashegyi levegő jót tesz" alapon gyalogosan indulunk neki a kivilágítástól mentes utcáknak. Féltávnál szemet szúrunk egy rendőrautónak, így igazoltatnak minket, majd közlik, hogy nem vagyunk normálisak, hogy ilyen helyen magunkban mászkálunk. Lévén sok mindent már nincs tőlünk elvinni, így megköszönjük aggódásukat és továbbállunk.

Tulcán előtérben legnagyobb nevezetességével, a temetővelTulcán, előtérben legnagyobb nevezetességével, a temetővel

Olcsó szállást találni Tulcánban nem könnyű. Mivel Kolumbia csak egy köpésre van, a helyiek kolumbiai árakkal operálnak. Végül rálelünk egy szebb napokat megélt hostelre, ahol 16 dollárért kapunk két ágyat egy dormitorióban. Lévén Tulcán nem turistaközpont, így kizárólag csak mi vagyunk a szobában, mintha privát apartmant vettünk volna ki.

Tulcán nem szép hely, s a klímája is elég vacak, de van egy valami, ami miatt érdemes pár órát itt elidőzni. Ez pedig nem más, mint a temető. A központtól alig pár sarokra található cementerio minden kétséget kizáróan a legszebb, amit életemben láttam. Morbid egy temetőt szépnek nevezni, de a tulcáni valóban az. Kb. 75 évvel ezelőtt egy művészi vénával megáldott kertész a sövényekből elkezdett szobrokat faragni, ami annyira megtetszett az akkori városvezetésnek, hogy megbízták a fickót az összes bokor formára nyírásával.

A bokorfaragók tudnak valamitA bokorfaragók tudnak valamit

A több hektár nagyságú nyughelyet ma kb. 300, a San Agustín-i kultúra monolitjaihoz hasonló, zöldellő bokorszobor díszíti. A tulcáni temető az a hely, ahová az emberek többsége nem a szerettei miatt látogat ki, hanem mert jó érzés sétálni a labirintusszerű szoborparkban. Annyira magával ragad minket a hely, hogy Erivel szét is válunk, aztán jó egy órán át keressük egymást az útvesztőben.

Tulcánból kisbusszal megyünk a határra, ahol visszafelé is megtapasztaljuk azt az agyalágyultságot, ami idefelé is fogadott minket. A sofőr nem az ecuadori, hanem a kolumbiai határon tesz le minket, így sétálhatunk vissza kilépő pecsétet szerezni. (Fél éve ugyanitt a kolumbiai sofőrök az ecuadori oldalon raktak ki minket, az ördög tudja miért.)

A határon nekiállunk stoppolni. Nem telik bele 10 perc, már meg is áll egy kocsi. Az ecuadori apa és lánya a 10 kilométerre fekvő Ipialesbe tart. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, viszont az olcsó húsnak híg a leve - hogy néhány ismert közmondást elpufogtassak; bár 10 kilométerrel beljebb vagyunk, a hely, ahol kiraknak minket, olyan messze esik a városhatártól, hogy közel egy órát battyoghatunk, mire stoppolásra alkalmas helyre bukkanunk. Mindez teljes menetfelszereléssel 3000 méter magasan nem olyan kellemes kaland, de szenvedésünket és másfél órán át tartó stoppolásunkat siker koronázza. Egy teherautó áll meg, ami Pastóba tart; katonákat szállít a barakkba. Felpattanunk a platóra és három órán át élvezzük a Nariñóból fél éves szolgálat után visszatérő kiskatonák társaságát.

A táj Pasto és Popayán közöttA táj Pasto környékén

- Mit csináltatok Nariñóban? - érdeklődünk, tudván, hogy az a vidék az egyik legveszedelmesebb gerilla kérdésben.
- Bevetésen voltunk.
- Harcoltatok?
- Naná! Nariñóba nem pihenni járnak az emberek - röhögnek.

A srácok civilben vannak, zsákjaikat és fegyvereiket színes nylonszatyrokba bújtatják.

- Azért vagyunk civilben, mert ha az úton a gerillák meglátják, hogy katonák vagyunk, tüzet nyitnak ránk. Így olyan, mintha a piacról jönnénk - magyarázza az egyik srác a dolgot.
- Ezek szerint ezen az útvonalon is vannak gerillák?
- Itt már nincsenek, de Tumacótól Ipialesig vannak.

Jogos, pár napja az ecuadori TV is bemondta, hogy Tumaco közelében paramilitárisok felrobbantottak egy távvezetéket, ezzel két hétre áram nélkül hagyva a kikötővárost.

- A FARC ellen harcoltatok?
- Nem. A FARC-kal ma már nincs sok gond. Paramilitárisok ellen.
- Ők pontosan kicsodák?
- Ők magán seregek, akiket néhány drogbáró futtat azzal a céllal, hogy megvédjék az őserdei falvakat a kizsákmányolástól.
- Igazából a drogföldeket védik - vág közbe a másik srác.
- Tudjátok pontosan kik ellen harcoltok?
- Nem igazán. Csak parancsot kapunk és megyünk.

Eri és a civilben utazó kiskatonák a platónEri és a civilben utazó kiskatonák a platón

Pár éve, mikor a Caño Cristalest látogattam meg egy Mirador csapattal, akkor láttam az ezekhez a srácokhoz hasonló kiskatonákat járőrözni a folyón. A csónakokra gépágyuk voltak szerelve, mindenkin golyóállómellény volt és miközben elhaladtak mellettünk, végig az erdőt pásztázták.

- Fél éven át harcoltatok? - térek vissza az elkalandozásból.
- Dehogy! Többnyire a saját táborainkat építettük ki a folyó mentén. Csak az utolsó két hétben volt lövöldözés.
- Hogy zajlik egy ilyen? - kíváncsiskodom tovább, lévén soha nem voltam katona.
- Semmi extra. Amíg béke van, tök jó az egész. Bent vagyunk a táborban, ahol van minden - von vállat az egyik.
- Sör és pia az nincs - veti oda a másik.
- Igen, az sajnos nincs, de majd ma este Pastóban lesz - röhögnek egy nagyot.
- Amíg nincs lövöldözés, nyugi van.
- Csajok?
- Szerencsére embera falvak vannak a vidéken - verik egymást háton a katonák, akik közül 20 évesnél egyik sem idősebb.

Ha letérsz a gringó ösvényről, ilyen táblákkal fogsz találkozni KolumbiábanHa letérsz a gringó ösvényről, ilyen táblákkal fogsz találkozni (Fotó: Péter Zoli)

Még 2010-ben jártam a panamai Darién területén, amiről a Lonely Planet mai napig is csak annyit ír, ha arra jársz, küldj a kiadónak egy képeslapot. Posta nem lévén ez nem történt meg, viszont Gábor barátommal egy héten át elmerültünk az embera indiánok kultúrájában. Ismerem őket, tudom mennyire lazán veszik a máig félpucéran szaladgáló indiánlányok a szexualitást.

- És mikor bevetésre küldenek titeket, az milyen?
- Na az nem jó. Mi városi gyerekek vagyunk és olyanokkal kell felvennünk a harcot, akik egész életükben a dzsungelben éltek - osztja meg velünk tapasztalatait a legintelligensebb srác.
- Tulajdonképpen magunkra hagynak az erdőben jó pár napig, a feladatunk az, hogy kifüstöljük őket - szól közbe a legerősebb.
- Öltetek? - jön a béna kérdés.
- Én még nem.
- Én hármat is lelőttem.
- Persze, mert te király vagy - ugratják a többiek a legerősebbet.
- Katonák közül is haltak meg?
- Igen, az egyik havert sajna lelőtték a bevetés alatt. Ezért is kaptunk kimenőt.

Hihetetlen, hogy abban a Kolumbiában, ahol a turista ma egész Latin-Amerikában a legnagyobb biztonságban érzi magát, a fiatalok így élnek. Mindenkinek, aki nem kerül be egyetemre (Kolumbiában az egyetem fizetős, ezért kevesen engedhetik meg maguknak), kötelező két év katonai szolgálatra jelentkeznie, s csak a mázlin múlik, ha nem Nariñóba vagy Metába visznek el.

Világos, hogy miért mosolyog az egész ország. Aki túléli a gerillákkal és a paramilitárisokkal folytatott harcokat, egy dolgot már biztosan nyert: az életet. Mindig állítottam, hogy Magyarországnak az a legnagyobb baja, hogy az elmúlt 40 évben generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, mi az, hogy nincs. Odahaza mindenki értékítéleti válsággal küzd, csak nincs fogalma róla. El sem tudjuk odahaza képzelni azt, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, ahol az életünkért kell küzdenünk, ahol nem magától érthetődő az, hogy ha kinyitjuk a hűtőt, akkor az tele lesz kajával, s ha mégsem, hát lekocogunk a közeli boltba vagy bevágódunk a kocsiba és irány a Tesco. Félreértés ne essék, nem akarok én háborút Magyarországon, de a kényelem és a kényelem utáni vágy megöli az ember életbenmaradási ösztönét, s ettől nem tud örülni a kis vagy már megszokott dolgoknak. Ezért nem mosolygunk, ezért keressük saját nyomorunk okozóját folyamatosan másban, közben fel kéne ébredni és meglátni mindenben a jót. Örülni annak, hogy nem kell minden nap megküzdeni a kajáért vagy az életünkért. Kolumbiában a fiatal fiúk rá vannak kényszerítve a küzdelemre, ettől fejlődik az ország és ettől boldog mindenki.

Végignézek ezeken a srácokon, és hálát adok az égnek, hogy nem kolumbiai fiatal vagyok. Imádom Kolumbiát, főleg az emberek miatt, s minden tiszteletem ezeké a srácoké, akik ilyen "kalandok" után is ennyire lazák tudnak maradni. Bár a FARC ereje az elmúlt tíz évben leredukálódott, a paramilitárisok még tartják magukat. Az állam nem töri magát a totális győzelemre, mert az USA dollár milliárdokkal támogatja a terror- és drogellenes harcokat.

Pasto nem szép város, ezért mentünk is tovább El EstrechóbaPasto nem szép város, ezért mentünk is tovább El Estrechóba

Eközben befutunk Pastóba, ahol megállunk egy kiképző tábornál. Mikor mi is lepattanunk a platóról, nagyot néznek a kiskatonák. Az egyik tiszt félrehívja a sofőrt, nyilván arról faggatja, hogy miért hozott civileket a katonai bázisra, de megveregetik egymás vállát, s végül a tiszt is odalép hozzánk kezet fogni. Megy a sztorizgatás a bevetésről, de némelyik srác inkább Erivel próbál barátkozni. Jogos, gerillát sűrűbben látnak, mint szőke nőt.

A város szélén álló barakkoknál kirakjuk a srácokat, a sofőr pedig int, hogy üljünk előre.

- Én megyek tovább El Estrechóba. Az egész közel van Popayánhoz. Jöttök?

Persze, hogy megyünk. Pasto amúgy sem egy szép város, El Estrechót pedig nem ismerjük. Kiderül, Alejandro is katona volt 10 éven át. Metában szolgált, ami Nariño mellett a másik nagy gerilla gócpont.

- Tíz évet húztam le táborokban. Soha senkit nem öltem meg, de én is életben maradtam.
- Hogy lehet tíz évet lehúzni úgy a háborúban, hogy nem voltál bevetésen?
- Voltam, számtalanszor. De engem sem talált soha golyó, viszont az én golyóm se talált soha gerillát - röhög.

Alejandro bár csak 32 éves, ha 45-öt mondana, azt is elhinném.

- Mióta sofőrködsz?
- Második éve. Elég volt a dzsungelből, belefáradtam. A fiamat alig láttam, hat éves korában nem ismert meg.
- De továbbra is a seregnél vagy?
- Igen. De már csak fuvarozom a srácokat.
- Mennyit lehet ezzel keresni?
- Nem annyit, mint profiként az erdőben, de elég jól. 2,5 millió pesót plusz juttatások. Az nem olyan rossz errefelé.

Valóban nem. 2,5 millió peso az kb. 300 000 Ft. Van ismerőseim között a magyar honvédségnél lassan 15 éve kamionosként szolgáló, alig kap többet a minimálbérnél. Persze az is igaz, hogy neki Mátészalka és Veszprém között kell fuvaroznia, nem pedig Nariño és Meta között.

Ezt eszik a kiskatonák hónapokon átEzt eszik a kiskatonák hónapokon át

El Estrecho egy apró fekete település másfél órányira Popayántól. Nincs itt semmi, viszont a falu egyetlen vendégházánál rekord alacsony áron, 15 000 pesóért kapunk szobát. Zuhanyzó az nincs, viszont két öklömnyi tarantula az van a falon. Nem is időzünk sokáig a szállón, inkább lemegyünk a kocsmába, ahol az a terv, hogy a 400 kilométeres fuvarért cserébe meghívjuk Alejandrót pár sörre, de a vége az, hogy a hajnalig tartó elhajlás után nem engedi, hogy fizessünk. Te stoppolsz, s még téged itatnak utána hajnalig. Bienvenidos a Colombia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Mindig félve érkezem a latin nagyvárosokba, mert általában veszélyesek és csúnyák. Lima, Caracas, San José vagy Guatemalaváros mind elég szörnyű helyek, de értek már kellemes meglepetések is az elmúlt 8 évben, például Panamavárosban, Buenos Airesben vagy Paramaribóban. Hogy Quito hová tartozik? Egyértelműen a második csapatba, mégha a klímája hagy is kívánni valót maga után.

Ecuador fővárosa egy roppant szűk, de annál hosszabb völgyben fekszik. A 4000 méteres csúcsok árnyékában megbúvó Quito belvárosát sem az északi, sem a déli terminálról nem ajánlatos taxival megközelíteni, mert azok annyira messze vannak mindentől, hogy az ember egy napi büdzséjét hagyhatja ott a sofőrnek.

Mi sem keressük a taxisok társaságát, inkább felszállunk a Quitót behálózó trolik egyikére, amivel irány a központ. Az út hosszú, nagyon hosszú. Egy óra múlva Erinek sürgős pisilhetnékje támad, így néhány megállóval a kitűzött cél előtt lepattanunk a troliról és bevetjük magunkat egy kifőzdébe.

Utcakép Quitóban, háttérben a Panecillóval és a szárnyas Szűz MáriávalUtcakép Quitóban, háttérben a Panecillóval és a szárnyas Szűz Máriával

Este 9 óra lehet, nehéz ilyenkor a szálláskeresés. A központban próbálkozunk, mert a népszerűbb hostelekkel rendelkező új városrész eléggé messze van. Semmit nem találunk 30 dollár alatt, így kénytelenek vagyunk az óváros külső kerületei felé kutakodni. Végül picivel éjfél előtt találunk szobát a sötét Alameda Parktól pár sarokra. A szoba nem szép, se nem kényelmes, de legalább csak 13 dollárba kerül.

Bár korábban már jártunk itt, puszta időtöltés gyanánt mászkáltunk a városban, most azonban módszeresen szeretnénk felfedezni a latin fővárosokhoz mérten egészen pofás Quitót. Az első lépés egy mosoda felkeresése, ami hihetetlenül nehéz feladatnak bizonyul. Akik a hátizsákos hosteleket részesítik előnyben, nem is tudják, hogy olykor milyen nehéz mosást intézni. Másfél órán át bóklászunk, mire találunk egy helyet a belvárosban, ahol nem kizárólag öltönyökkel és vasalt ingekkel foglalkoznak, és bevállalnak szakadt zoknikat és alsógatyákat is.

A Voto Nacional neogótikus bazilikaA Voto Nacional neogótikus bazilika

Miután leadjuk a mosást, utunk a Voto Nacional neogótikus bazilikához vezet. A városból majd mindenhonnan látható templomot közel tíz éven át építették, befejezni azonban soha nem sikerült, bár a hiányzó részek nem zavarják az esztétikai élményt. A templom építésének valószínűleg soha nem akarnak majd a végére érni, mert a városi legenda szerint, ha az utolsó kő is a helyére kerül, vége lesz a világnak. A legenda feltehetően pont a soha véget nem érő munkának köszönheti létezését és fennmaradását.

A Voto Nacionaltól pár sarokra található a Plaza del Teatro. Ez a torz trapéz alakú tér leginkább Prágára emlékeztet engem, ami furcsa, mert európai hangulatom eddig csak Buenos Airesben volt. Quito bár nem a legszebb város, ahol voltam életemben, de az épületei pofásak, mégha egy nagy mix is az egész. Néhol koloniális lakóépületek, mellettük a 19. századi európai építészetre jellemző tömbházak vagy a 20. század végén elszaporodó betontömbök tűnnek fel.

A Plaza San Francisco Quito legszebb tereA Plaza San Francisco Quito legszebb tere

A főtéren hatalmas tömeg fogad minket; az elnöki palota teraszáról épp az alelnök magyaráz valamit a tüntetőknek - már amit sikerül kivennünk a szónoklatból. A hangulatos térről gyorsan továbbállunk a La Merced bazilikához, aminek harangtornya a legmagasabb Quitóban. Hiába a magassága, a harang több mint 200 éve néma. A legenda szerint az egyetlen szerzetes halála óta, aki meg tudta szólaltatni a harangot, az ördög lakik a toronyban, így aki oda felmerészkedik, biztosan meghal. Az elmúlt két évszázadban senki nem vette a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzen a gonosz erőkkel.

A Plaza San Franciscóra érve ezúttal nem Prágában, hanem Rómában érzem magamat. Az állandóan hűvös idő ellenére (Quito 2700 méteren fekszik) kávézók sorakoznak a téren, az oda beülőket pedig galamb seregek kergetik el rövid időn belül. A tér északi oldalán álló San Francisco zárda is egy furcsa legendától terhes.

A Santo Domnigo templom van annyira szép, hogy ne kelljen hozzá legendákat párosítaniA Santo Domnigo templom van annyira szép, hogy ne kelljen hozzá legendákat párosítani

Egy Cantuña nevű indián feladata volt a zárda felépítése, az átadás azonban késett. Tudta, ha nem készül el időben, a spanyolok börtönbe zárják, ezért az utolsó éjszaka imádkozni kezdett. Isten nem hallgatta meg, így Luciferhez fordult, aki megjelent és a lelkéért cserébe átvállalta az építkezést. Cantuña úgy ment bele az üzletbe, hogy a lelkét csak akkor adja, ha minden kő pontosan a helyére kerül. Ha egy is hiányzik, az ördög nem veheti el a lelkét. Lucifer belement az alkuba, és sok kis ördögöt küldött, akik építeni kezdték a templom falát. Hajnalban, mikor megszólalt a harang, Cantuña tudta, hogy eljött az idő. Elment a templomba, azonban támadt egy ötlete: az egyik követ kiemelte a helyéről és eldugta. Lucifer vitte volna a lelkét, de az a kő bizony hiányzott, így mérgelődve visszatért a pokolba, Cantuña pedig nem került börtönbe. A hiányzó követ évszázadokon át keresték, de nem találták. Mindenesetre érdekes, hogy Quito minden templomának van valami kötődése az ördöghöz.

A Plaza San Franciscótól két sarokra fekszik az elmúlt pár évben rehabilitált Plaza Santa Clara. Az épületeket szépen felújították, de a tér funkcióján sokat változtatni nem tudtak: mindenfelé igen ronda és dagadt utcalányok strihelnek. A tér fölé magasodik Quito jelképe, a Panecillo, egy 3100 méteres domb, tetején egy hatalmas, szárnyakat növesztett Mária szoborral. Mivel a szobrot nyomortelep veszi körbe, kihagyjuk a sétát.

Kevés helyen újítanak fel egy teret a prostiknakKevés helyen újítanak fel egy teret a prostiknak

Quito két legszebb temploma a Santo Domingo és a La Compañía de Jesús. A Santo Domingo kívülről pont ugyanolyan, mint a San Francisco, viszont belülről igen díszes. A La Compañía de Jesús belseje még az előbbinél is giccsesebb, kívülről pedig barokk és mór jegyeket hordoz magán. Ez a két templom van annyira szép, hogy nem kellett legendákat kreálni ahhoz, hogy érdekessé és eladhatóvá váljanak a turisták számára.

Guapulo temploma Quito óvárosa alatt fekszikGuapulo temploma és kolostora Quito óvárosa alatt fekszik

Mindent összefoglalva Quito óvárosa nekem kellemes meglepetés, sokkal szebb, mint bármelyik eddig látott főváros az elmúlt egy évben. Persze az összkép nem lehet teljes a modern városrész megismerése nélkül, így másnap észak felé indulunk, az Ejido Parkon túlra. Az egyetemi városrész után Guapulo felé vesszük az irányt. Itt jövünk rá, hogy Quito igazából két egymás alatt fekvő völgyben fekszik. Hogy az óvárost a spanyolok miért a magasabban fekvő és ezzel hűvösebb platóra építették, az ördög tudja. Guapulo után egy sokkal fényesebb és kellemesebb klímájú völgy húzódik, amiben egykoron egy tó volt, de azt a spanyolok lecsapolták. Ma elit lakóparkok és golf pályák foglalják el a völgyet, míg Guapulo háta mögött a plató szélén modern üvegpaloták és toronyházak sorakoznak.

Nincs latin főváros üvegpalota nélkülNincs latin főváros üvegpalota nélkül

Sokan félnek a latin nagyvárosoktól, de Quitóban nincsen semmi félni való. Bogotá mellett itt éreztük magunkat a legnagyobb biztonságban, még éjfélkor sem volt bennünk semmi félsz, ha sétálni támadt kedvünk. Quito jó hely, Ecuador talán legszebb és leghangulatosabb városa...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ecuadornak a Galápagos-szigeteken túl nehéz megnevezni a highlightjait. Sokan Amazóniára esküsznek, mások a Cotopaxi megmászására, megint mások Vilcabamba pozitív energiákkal telt falujára. Nekem látványban Ecuador elmarad Peru vagy Kolumbia mellett, de a Quilotoa-lagúnára azt mondom, látni kell. Intézd úgy, hogy legyen szép időd...

Elbúcsúzunk Waltertől, kisétálunk a főúthoz és leintünk egy Quevedóba tartó buszt. Ecuador óceánpart és Andok közé eső területe szörnyen unalmas, a másfél órás menet alatt végtelen cukornád- és banánültetvények mentén haladunk. Quevedo pont olyan szép város, mint volt Santo Domingo. A trópusi nedvességtől és a benzingőztől minden ház fala befeketedett, az utcák koszosak, a szmog pedig közel elviselhetetlen. Mivel jeleztük sofőrünknek, hogy Latacungába tartunk, ezért kidob minket egy elágazásnál.

- Menejetek a benzinkúthoz, onnan pedig jobbra egész a buszmegállóig - igazít útba.

Követjük az instrukciókat, bár ha előre szól, hogy a megálló 6 kilométerre lesz, már az elágazásnál fogunk egy taxit. A benzinkútig eljutunk valahogyan, de ott ismét helyre rak minket egy utcán sütögető asszonyság:

- Fogjatok taxit, a megálló nagyon messze van.

Jellemzően nem szeretünk taxira költeni, de 35 fokban 100%-os páratartalom mellett nem kellemes 20 kilós zsákokkal bandukolni, ráadásul Quevedo-Alsó sem tűnik biztonságosnak turistaként.

Ismét fent az Andokban... a kutya is fázik

Ismét fent az Andokban... a kutya is fázik

A taxi kirak minket a város határában, ahová fél óra várakozás után végre megérkezik a busz. Amilyen unalmas volt az idáig tartó szakasz, olyan szép a Latacungába vezető út. Lassan tekergünk fel az Andok oldalában, ahol először trópusi esőerdők, majd köderdők, végül pedig paramo növényzet tűnik fel az ablakon keresztül. A völgy szűk és meredek falú, így számos vízesést is látunk.

A Quilotoa-lagúnához tartanánk, de 3000 méter felett olyan köd fogad, hogy nem látjuk értelmét leszállni a buszról és szállás után nézni Zumbahuában. Négy órás buszozás után megérkezünk Latacungába. Hűvös van, a táj pont olyan, mint volt Ambato és Riobamba körül. Szerencsére a terminál egész közel van a belvároshoz, így könnyedén jutunk el a Lonely Planet szerint legolcsóbb Hostal Centralba.

A szebb napokat megélt szállót egy libanoni keresztény család üzemelteti. A házi néni nagyon aranyos, érkezésünkkor banánnal és teával kínál. Szeretem az ilyen lepukkant városi hosteleket, mert azon túl, hogy olcsóbb a gringók által preferált szálláshelyeknél, a tulaj örömében, hogy magunk fajta hátizsákosok szállnak meg nála, gyakran ingyen reggelit készít, vagy csak simán leül az emberrel beszélgetni.

A Quilotoa-lagúna 3800 méter magasan fekszikA Quilotoa-lagúna 3800 méter magasan fekszik

Másnap kora reggel kisétálunk a pályaudvarra és irány vissza Zumbahua. Ezúttal nincs köd, bár meleg se, mivel a falucska 3800 méter magasan fekszik. A buszon ül még két német, velük közösen fogunk egy taxit, amivel a lagúnához igyekszünk.

A Quilotoa-lagúna igazi highlightja Ecuadornak, majd minden utazási iroda meglátogattatja azt a turistákkal. Ettől függetlenül égbe kiáltóan sok külföldivel nem találkozunk a krátertó szélén, csak egy lengyel Baraka méretű csapat bandukol le a partra vezetőjükkel.

A krátertó amúgy gyönyörű. Szerencsénk van az idővel; az égen szépséges bárányfelhők vonulnak szépen komótosan, sötét foltokat helyezve a ciánkék víztükörre. Mivel jó ideje nem voltunk 3000 méter felett, picit megérezzük a magasságot. Bágyadtan baktatunk a kráter peremén, fotózgatunk, majd mikor elbújik a nap egy vastagabb felhő mögé, úgy döntünk, hogy elindulunk visszafelé.

Eri és a krátertó

Endre és a krátertóMindenkinek kötelező a pózolás

A német pár Chugchilán faluja felé vette az irányt, így ezúttal kettőnknek kell kifizetni a taxit. Elég korán visszaérünk Latacungába, így felkapjuk a hátizsákokat és irány Quito. A két órás út során feltűnik jobbra a Cotopaxi, balra pedig az Iliniza csúcsa. A havasok után befutunk Quitóba, ahol már jártunk korábban, de most a terv az, hogy lehetőségeinkhez mérten alaposan körbe is járjuk a várost...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Móricz szerint a vörös indiánok nyelve hasonlít a magyarra. Leveleiben arról ír, hogyha nem mai magyar nyelven szólítjuk meg a tsáchilákat, akkor pár óra után érteni lehet a beszédüket. Teszteltük állítását, amit nem találtunk igaznak. Mivel nem vagyunk nyelvészek, ezért kijelenteni nem akarjuk, hogy a magyar nyelv nem rokona a tsáchilák nyelvének, de az érzésünk az, hogy Móricz tévedett.

Reggel van, izgatottak vagyunk. Ma talán kiderül, léteznek-e a magyarindiánok. Tízre beszéltük meg a találkozót Walterrel, de az 1-es busz keresztülhúzza a számításainkat. Sokáig kell rá várni, így bármennyire is sietünk, csak fél tizenegyre esünk be Peripa főterére. Sehol egy lélek. Nem esünk kétségbe, felállítjuk a sátrat a táncházban és várunk.

Jó ideig nem történik semmi, így elindulok keresztül a kakaóföldeken, hátha belebotlok valakibe. A szemközti dombtetőre kapaszkodok fel, ahonnan belátni az egész vidéket, de okosabb ott sem leszek. Végtelen kakaó- és banánültetvények nyújtóznak a messzi távolba, a skanzen falun kívül semmilyen települést nem látok. Indulnék vissza a táncházba, mikor egy motor jelenik meg a földúton, rajta két fiatal meszticcel.

A táncházban vertük fel sátrunkatA táncházban vertük fel sátrunkat

- Sziasztok! - szólítom meg a srácokat - Nem tudjátok hol van Walter?
- Odahaza - veti oda egyikük, miközben száll le a motorról.
- Nem itt lakik?
- Nem. Itt nem lakik senki.
- Ti mi járatban vagytok?
- Jöttünk megnézni az ültetvényt, hogy rendben van-e.

Sejtettük, hogy Peripát nem lakja senki, olyan ugyanis nincs, hogy mindegyik viskó új legyen, az utcákon pedig ne legyen szemét.

- Elvinnétek Walterhez? Azt mondta, hogy itt lesz tízkor, de már dél is elmúlt és nem jött.
- Persze, pattanj fel!

Az egyik srác visszavisz a főúthoz, majd az egyik háznál megáll.

- Ott van bent, szerintem éppen ebédel.

Valóban. Walter nyugodtan ücsörög az étteremben és levest szürcsöl.

Unalmunkban madarakat fotózunkUnalmunkban madarakat fotózunk

- Barátom! - kiált oda, mikor megpillant - Nem jöttetek, azt hittem, hogy meggondoltátok magatokat.
- Nem jött a busz, így késtünk egy keveset.
- Gyere, visszaviszlek a faluba és keresünk egy családot, akik bemutatják, miként is élünk mi, tsáchilák - azzal húzza is fel a bukósisakot a vörösre festett hajára.

Mikor visszaérünk Peripába, Walter közli, hogy ő nem ér rá velünk foglalkozni, így csak letesz minket az egyik háznál és már megy is, mert az ültetvényen van dolga. Tegnap a táncosok, ma pedig az ültetvény. Az az érzésünk, hogy a tanárember kerül minket, mintha nem akarna nekünk segíteni.

A tsáchilák hajfestéssel védekeznek a betegségek és rossz szellemek ellenA tsáchilák hajfestéssel védekeznek a betegségek és rossz szellemek ellen

Jó egy órán át baktatunk keresztül az ültetvényeken és vízmosásokon, mire egy házhoz érünk.

- Ez jó lesz. Mindjárt beszélek a családdal, hajlandóak-e veletek foglalkozni - veti oda Walter.

Pár perc múlva visszatér, s mondja, hogy nyugodtan filmezzünk, de a végén hagyjunk itt a családnak pár dollárt.

- Visszataláltok Peripába magatok is, igaz? - azzal eltűnik az erdő sűrűjében.

A család nagyon kedves. Az apa egy mosolygós és csendes fickó, ránézésre nem ő hordja a nadrágot a családban. Az anya sokkal talpraesettebb, előre közli, hogy ha filmezni és fotózni szeretnénk, akkor leszünk szívesek fizetni. Bólogatunk bőszen, miközben felállítjuk a kamerát.

Apa és fiaApa és fia

Bemutatják hajfestésüket, amihez a vörös színt az achiote magjából nyerik ki. A gesztenyegubóra hajazó termés az egész amerikai kontinensen fellelhető, számos indiánközösség használja testfestésre, köztük például a perui asháninkák, akikről már írtunk korábban. Érdekes módon a spanyolok érkezése előtt a hajfestés nem tartozott hozzá a kultúrájukhoz, az európaiak által behurcolt betegségek miatt rendelték el az akkori kor sámánjai, hogy kenjék az achiotét a hajukra. Úgy tartják, hogy az achiote megvédi őket a rossz szellemektől, így azok nem tudnak beköltözni a testbe.

A vörös hajon túl az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a tsáchilákat más közösségektől, a szoknya. Mind a férfiak, mind pedig a nők egykoron színes, csíkos szoknyát viseltek. A családon belül egyedül az anyán van szoknya, sem a gyerekek, sem az apa nem viseli már.

- Már nem hordjuk a szoknyát. Az ültetvényeken nem kényelmes viselet, ráadásul a városban is kinéznek miatta - meséli az apa, miközben elkísérem őt és fiait banánt gyűjteni.

Befestették a hajukat, mert fizettünk érteBefestették a hajukat, mert fizettünk érte

Tény, a dél-amerikai országokban a városi ember ugyanúgy kezeli az indiánkérdést, mint mi odahaza a cigánykérdést. Úgy tartják, hogy az indiánok nem alkalmasak a munkára, ezért kevesen alkalmaznak Santo Domingóban tsáchilákat.

- Csak az ültetvényünk van. Amit megtermelünk, azt meg is esszük. Kevés a földünk, mert a városlakók egyre kijjebb szorítanak minket, így nem marad szinte semmi felesleg, amit eladhatnánk a piacon - panaszkodik az apa, miközben machetájával levág egy nagy fürt banánt.
- Hányan élnek Peripában?
- Nem tudom. Szerintem úgy húsz család lehet. A többség a városba költözött, kevesen élnek úgy, mint mi.

A tsáchilák eredetileg félnomád nép voltak. Soha nem építettek falvakat, inkább tanyákon laktak. Ha egy erdőrészt levadásztak, akkor hátrahagyták házukat és odébb költöztek. A Peripa szerű falvakat csak az utóbbi 100 évben kezdték építeni, így tudtak védekezni a mesztic telepesekkel szemben.

Eri és a családEri és a család

Eri eközben a ház körül az asszonnyal és annak lányaival beszélget.

- Én a városban szeretnék élni - mondja a legidősebb, 12 éves forma lány - Ott sokkal több minden van, lehet normálisan enni, vásárolni. Az itteni élet nagyon unalmas.

Miután kipanaszkodták magukat, megkérjük őket, hogy beszéljenek egy picit a saját nyelvükön, mert szeretnénk azt hallani. Móricz azt állította, hogy a vörös indiánokkal a magyar ember egészen könnyen el tud társalogni, ha nem ragaszkodik a pesti szalonok nyelvéhez.

Jó négy órát töltünk a családnál, de sajnos egyetlen mukkot sem értünk. Próbálunk elvonatkoztatni a 21. század magyar nyelvétől, de sajnos hangzásban sem vélünk semmi hasonlóságot felfedezni.

Öt óra magasságában visszaindulunk sátrunkhoz. A gyerekek egész a patakig kísérnek minket, nehogy eltévedjünk. Integetnek, majd belevetik magukat a vízbe és játszani kezdenek a kutyával. Nagyon kedves volt a család, s bár a rablás miatt nincs túl sok pénzünk, szívesen hagyunk nekik ott 20 dollárt.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Másnap reggel összepakolunk és kibaktatunk a főúthoz, majd Walter háza felé vesszük az irányt. Csak a fiát találjuk otthon, éppen az udvart sepri.

- Apám jön fél óra múlva. Bent van a rádióban.

Leülünk és várunk. Egy óra múlva megjelenik Walter, aki ismét meglepődik, mikor megpillant bennünket. Kényelmetlenül érzi magát, hogy folyamatosan lerázott minket. Tudja, hogy nem kerülheti el a sorsát, így beszélni kezd.

Móricz szószedete 1967-bőlMóricz szószedete 1967-ből

- Nem sokat tudok a kultúránkról. Valószínűleg azért, mert nekünk tsáchiláknak nincsenek meséink és legendáink. A nyelvünkről se tudok sokat mondani, csak azt, hogy a cayapák rokonaink.

Kezébe nyomjuk Móricz szószedetét, ami alapján rokonította a magyarokat a vörös indiánokkal. Kb. 500 szó szerepel rajta, többségük csak szótő, nem jelent magyarul semmit. Móricz azt írta a lap tetejére, hogy "az ecuadori magyar törzsek közül, a Canari és Puruha, valamint a perui Puruha-Mochica magyar törzs nyelvéből közlök néhány szót, úgy ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején följegyezték. Az alább közölt szavak jelentését ezideig a nyelvészek még nem tudták megfejteni."

Bekapcsoljuk a kamerát és végignyálazzuk Walterrel a szavakat. Próbálunk elvonatkoztatni a szavak jelentésétől, pusztán hasonló szótöveket keresünk egymás nyelvében. Betartjuk a nyelvészet azon szabályát, hogy a magánhangzók az idő folyamán módosulhatnak, a zöngés-zöngétlen párok pedig felcserélhetők. Az 500 szóból kevesebb, mint 20 szónál vélünk hasonlóságot felfedezni, közös jelentéssel bíró szavunk azonban ennél is kevesebb van. Továbbgondolt szavakból azonban többet találunk. A teljesség igénye nélkül néhány olyan szó, ami szerintünk elfgondolkodtató és feljegyzésre érdemes:

Walter sokáig menekült előlünk, de végül elkészült a filmWalter sokáig menekült előlünk, de végül kamera elé állt

Isten - Uru
Asszony - Szona
Ember (férfi) - Feto
Haj - Há
Fog - Tefo
Orr - Kinfu (kifúj?)
Nap (égitest) - Jó
Nap (mai nap) - Ma
Kő - Su
Szarvas - Mana

Próbáltunk hasonlóságot felfedezni a nyelvtanban is, de arra jutottunk, hogy e tekintetben jóval közelebb áll a mai tsafiki (a tsáchilák nyelve) a latin nyelvekhez. Ugyanúgy használnak az egyszerű jelen mellett folyamatos jelent, és a múlt időnek is több változata van.

Nem vagyunk nyelvészek, de azt elmondhatjuk, hogy hiába hallgattuk a tsafikit órákon át, egyáltalán nem hasonlított a magyarra, még hangzásban sem. Van néhány szó, amit ha továbbgondolunk, értelmes magyar szót kapunk, de ilyenekkel bármely másik nyelv esetén is találkozhatunk. A puruha-mochica nyelveket a tudomány nem tudja kivel rokonítani, így Móricz joggal próbált ezekkel a dialektusokkal kezdeni valamit. A salasaca és a cañari nyelv kihalt, a tsafikit mi nem találjuk rokoníthatónak, még akkor sem, ha elvonatkoztatunk a pesti szalonok Karinthy nyelvétől. Hátra vannak még a cayapák és a cofanesek Ecuadorban, valamint a guambianók Kolumbiában... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Santo Domingo városának közelében élnek a tsáchilák, vagyis a vörös indiánok. Hogy pontosan hol, azt nem volt könnyű kideríteni, mert bár a tsáchilák turista barát közösség, sehol nem hirdetik magukat, így sötétben tapogatóztunk. Végül rátaláltunk Peripa falujára, ahol végre találkozhattunk a magyarindiánokkal... 

Elhagyjuk Canoa bulivárosát és elindulunk Santo Domingo de los Colorados irányába. Jó két órás buszozás után érkezünk meg Pedernalesbe, ahol buszt váltunk. Újabb három órás nyüglődés, s máris Santo Domingóban találjuk magunkat. A buszpályaudvar eléggé lepukkant, zűrös alakok mászkálnak mindenfelé. Kicsit ismét Peruban érzem magamat, azt az egyet leszámítva, hogy itt kevés az indián arc.

Santo Domingo de los Colorados nevét a colorado indiánokról kapta. A colorado (jelentése: színes) nevet a spanyolok ragasztották rájuk (magukat tsáchilának nevezik), mert hajukat a konkvisztádorok érkezése után vörösre kezdték festeni. Bár Santo Domingo nevében megemlékezik az őslakosokról, a városban nincs semmi indiános. A pályaudvar környékén ronda betonépületek sorakoznak, minden második tetején hatalmas hotel felirat éktelenkedik. Mivel a következő napokban a tsáchilák falvait szeretnénk felkutatni, úgy döntünk, hogy nem megyünk messze a termináltól, hanem valamelyik igénytelennek kinéző szállóba vackoljuk be magunkat.

Santo Domingo főterén egy hatalmas tsáchila szobor állSanto Domingo főterén egy hatalmas tsáchila szobor áll

Ne ítélj a külső alapján - szokták volt mondani. A ronda homlokzat mögött kiválasztott hotelünk belseje egészen pofás, meglepetésünkre még wi-fi is van. A szálló egyetlen idegesítő eleme az a masszív alkesz, aki megpillantva a két gringót, ittas angolra vált. Taxisofőr volt az Egyesült Államokban (mi más?) és ragadt rá egy kis ízes szleng.

A neten kutakodunk valamilyen használható térkép után. Az eredmény egy nagy nulla, fogalmunk nincs, hogy a tsáchilákat hol találjuk. A google maps-en találunk furcsa hangzású településneveket, de ezekkel sem megyünk sokra. A válaszra egy amerikai blogban lelek: a tsáchila települések nem hivatalos falvak, azok többsége valamilyen mesztic falu vagy város külterületének számít, ezért térképen sem jelölik őket. A fél éjszakát a gép előtt töltjük, mire találunk pár biztosnak mondható városrész nevet, de arról, hogy oda miként jutunk, fogalmunk nincs.

Végül az öt szóba jöhető opció közül Peripa faluját választjuk, már csak azért is, mert ez az egyetlen név, ami hasonlít valamilyen magyar szóhoz. Mázlink van, az 1-es busz a terminálról Peripa irányába megy. Tényleg csak irányába, mert Santo Domingo határában szól a sofőr, hogy itt szálljunk le és sétáljunk be négy kilométert az úton. Viszünk magunkkal mindent, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, így 20 kilós zsákokkal a hátunkon és 5 kilós kis zsákokkal a hasunkon battyogunk a földúton.

Feltűnik egy autószerelő, aminek falára egy colorado indián arcképe van festve, alatta egy név: Calasacón. Meg vagyunk mentve, jó helyen járunk. Móricz a salasacát rokon népcsoportnak jelölte, ahogy arról egy korábbi bejegyzésünkben írtunk, s melynek végén arra a következtetésre jutottunk, hogy tévedett, mert a salasacák nem rokonaink. Viszont már ekkor tudtuk, hogy a vörös indiánok között van egy családnév, a Calasacón, ami nagyon hasonlít a salasacára, továbbá Móricz egyik levelében is ez a mondta olvasható:

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni."

Móricz János Pataky Lászlónak Békéscsabára írt levele

Móricz János Pataky Lászlónak Békéscsabára írt levele (forrás: www.magyarvagyok.com)

A vörös indiánok, vagyis a tsáchilák ugyanúgy az ismeretlen eredetű puruhá-mochica nyelvcsaládhoz tartoznak, mint a Baños környéki salasacák, így nem maradt más hátra, mint betérni az autószerelőhöz és rákérdezni, ki is az a Calasacón. Szerencsénk van, a műhely tulajdonosa épp egy hintaszékben fentreng az udvaron. Azt leszámítva, hogy a haja vörösre van festve, ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori. Furcsán néz ránk, nem igazán érti, mit keres két felmálházott gringó az ő műhelyében.

- Señor Calasacón? - kérdezem.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? - kérdez vissza nagyon udvariasan.
- Igazából mi sem nagyon tudjuk. Peripába tartunk, ahol keresünk valakit, aki a Calasacón családhoz tartozik, s aki tud nekünk valamit mesélni a tsáchilák életéről és eredetéről.
- Ó, ez könnyű. Menjenek csak tovább az úton be Peripába, ott keressék Waltert. Ő a falunk tanára, valamint ő szokott táncos mulatságokat szervezni a turistáknak.

Megköszönjük az útbaigazítást és folytatjuk sétánkat be a faluba. Először egy sertéstelep mellett haladunk el, majd jön pár ház, egy templom, végül egy tábla: Pueblo Colorado, 1 km. A házak után egy kakaóültetvényen találjuk magunkat. A földút hirtelen igényesen kikövezett utcává válik, ami belefut egy parkolóba. A parkolón túl indián kunyhók tűnnek fel szalmatetővel. Ha nem ismernénk az indiánokat, akkor azt hinnénk, hogy megérkeztünk a földi paradicsomba, ugyanis egy olyan falu tárul a szemünk elé, amilyeneket csak giccses hollywoodi indiános filmekben lát az ember. Egyértelmű, hogy a falu egy skanzen, mivel minden teljesen új, sehol egy szemét az udvaron. Egy nő lép elénk, aki gyakorlott turistaváró szöveggel köszönt minket, s mondja, hogy előre bejelentkezés nélkül sajnos nem áll módukban táncos bemutatót tartani nekünk.

Távolról látszik, hogy a tsáchila falu egy skanzenTávolról látszik, hogy a tsáchila falu egy skanzen

- Semmi gond, igazából nem a táncok miatt vagyunk itt, hanem Walter Calasacónt keressük személyesen - világosítjuk fel.
- Ő a férjem, mindjárt szólok neki - azzal felszalad a dombtetőre a színes szoknyát viselő asszony.

Pár perc múlva megérkezik Walter, akinek ugyanúgy vörösre van festve a haja, mint az autószerelőnek, viszont vele ellentétben, egyben feleségéhez hasonlóan színes, csíkos szoknyát visel.

Elmeséljük neki, hogy mi járatban vagyunk, amit végighallgat, majd közli, hogy ő most ezzel nem ér rá foglalkozni, mert a falu tánckarát Quitóba kell eljuttassa az éjjel, mivel fellépésük lesz, de holnap 10-re jöjjünk vissza és minden kérdésünkre készséggel válaszol.

Peripa házai ma így néznek ki, csak éppen senki nem lakik bennükPeripa házai ma így néznek ki, csak éppen senki nem lakik bennük

Szomorúan konstatáljuk, hogy mászhatunk vissza Santo Domingóba, de legalább beljebb vagyunk néhány infóval. Egyrészt a vörös indiánok léteznek, másrészt szóba is állnak velünk holnap. Visszatérünk hát az elágazáshoz, ahol leintjük az 1-es buszt és visszautazunk Santo Domingóba. Hogy ne teljen feleslegesen a délután, körbejárjuk a belvárost, aminél Ecuadorban kevés rondábbat láttam. A főtéren áll egy hatalmas tsáchila szobor tisztelegve a város múltja előtt, bár maga a város egyáltalán nem foglalkozik az őslakosokkal. Ahogy Santo Domingo hízik, a tsáchilák úgy szorulnak egyre kijjebb a periférián. Lassan eltelik a délután, majd az éjszaka is, s reggel újra összepakolva megindulunk Peripa faluja felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)