Bariloche egy csepp Tirol Dél-Amerikában. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Svájcba csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin nemtörődömséget a német precizitás váltotta fel. Kivéve persze a buszközlekedést...

Buenos Airesben hideg van, az ég is borús. Visszajövünk majd nyáron, amikor sokkal kellemesebb a klíma, különben is a Patagónia túra előkészítése okán sietős a dolgunk. Hiába ültünk végig már több mint 1000 kilométert Argentína területén, ismét kénytelenek vagyunk bevállalni egy nagyon hosszú buszutat

A délután 3-kor induló, Barilochéba tartó éjszakai járatra vásárolunk két jegyet. A jegyárus csaj azt mondja, ha készpénzzel fizetünk, elenged 30 %-ot az árból. Kevesebb mint 900 pesót, kb. 55 dollárt hagyunk ott egy jegyért. 

Ki nem állhatom az éjszakai buszokat, de van, hogy egyszerűen nincsen jobb megoldás. Argentína a világ nyolcadik legnagyobb országa, európai szemmel elképzelhetetlenek a távolságok. Vannak olyan, Patagóniába tartó buszok, amik napokig egyfolytában úton vannak, mégsem lépik át az ország határát. Mi csak Barilochéba igyekszünk, ami még messze nem Patagónia, de így is 1600 kilométer utazás vár ránk

Soha nem akar véget érniSoha nem akar véget érni

Nagyon lassan hagyjuk el a fővárost, már sötétedik, mire feltűnik az országút. Hosszú az éjszaka, mintha sosem akarna véget érni. Zökkenőmentesen hasítunk délnyugatnak a nyílegyenes, tökéletes minőségű aszfalton, ami mentén több száz kilométeren át alig akad lakott település. Egyszer, valamikor hajnali 2 tájékán megállunk. Santa Rosa az, jó 600 kilométerre Buenos Airestől.

Lassan pirkad. Ahogy a koratavaszi reggelen a felhők által szűrt nap gyenge fényénél körülnézek, máris feltűnik, hogy mennyire megváltozott a táj. A zöld mezőket kopár sziklák váltották fel, amiket sztyeppenövényzet borít, olykor pedig fákkal tűzdelt bozótos töri meg a monoton tájat. 

Közeledik BarilocheKözeledik Bariloche

Neuquén után feltűnnek a horizonton a hegyek. Derekukat fenyőerdő, tetejüket pedig vakítóan fehér hósipka borítja. A fák között akadnak lombhullatók is, de azok többsége még épp csak fehér vagy rózsaszínű virágait kezdi bontogatni, jelezve, hogy amíg Argentína északi részén tombol a nyár, addig a kontinens déli csücskében épp csak pedzegeti érkezését a tavasz. Odakinn nincs több 6 foknál, s mivel a busz első ülései mentén a fűtés nem szuperál, nyári meleghez szokott testem azok után is rémesen vacog, hogy már minden létező göncömet magamra húztam. Fáradtságtól elcsigázva pislogok ki a fejemből. Nem leplezem örömöm, amikor az indulástól számított 25. óra elteltével az egyik sofőr elkurjantja magát: Bariloche!

Lecihelődünk. Bár a buszterminál a külvárosi részben található, ezúttal nem érezzük magunkat veszélyben. Ami itt fogad bennünket, az cseppet sem hasonlít egyetlen latin országban megszokott külvárosi képre sem. Már maga a terminál épülete olyan, akár egy alpesi fogadó, jól tervezett, szépen kivitelezett, igényes épület, ahol enni lehetne a padlóról. 

Gyalog kelünk útnak a Nahuel Huapi névre hallgató, hihetetlneül sötétkék tó partján. Háttérben az Andok havas csúcsaival olyan látványt nyújt, amihez foghatót az elmúlt két évben még nem láttunk. Úgy 40 perc kutyagolás után érkezünk a parányi belváros egyik terére, ahol a csomagokkal letelepszem egy padra, amíg Endre megkísérli a lehetetlent: megfizethető szállást találni. A park hemzseg a tavasz első langyos napsugaraiban sütkérző vidám fiataloktól és családoktól. Két padot nagy tappancsú, gyönyörű bernáthegyi kutyacsalád foglal el. Gyorsan rájövök, hogy nem a napi sétát tudják le, hanem igazából modellkednek. Egy tüneményes bernáthegyi kutyakölyök háttérben a Nahuel Huapival és a havas hegyekkel kétségkívül pompás fotótéma, és sok turistának megér néhány dollárt. 

Bariloche főtere

Bariloche főtere éjszakai fénybenBariloche főtere nappal és éjjel

Másfél óra múlva, amikor már épp kezd rám sötétedni, Endre visszatér. A Hostel Patanukban kötünk ki, ami a tó és a 237-es számú főút közötti keskeny, de sűrűn beépített partszakaszon található. A társalgó közvetlenül a tóra és a szemközti havas hegyekre néz. A puritán, de tiszta szoba 350 pesóba, durván 23 dollárba kerül. A magas árért cserébe konstans 42 fok van a kizárólag maximum hőfokon üzemelő radiátoroknak köszönhetően. Az éjszakát kitárt ablakoknál töltjük, de így is majdnem megkukulunk a hőségtől, és komoly aggodalmaink támadnak, hogy reggelre a szobaablakunkon kiáramló hőtől leolvadnak a Andok hósipkái.

Ilyen kilátás fogad minket a hostel ablakábólIlyen kilátás fogad minket a hostel ablakából

Másnap reggel ismét buszra pattanunk, amivel szűk fél óra alatt Pañuelóba érkezünk. Pañuelo egy kikötő, ahonnan az Arrayanes Nemzeti Parkba és Chilébe indulnak hajók. Nem, mi ezúttal nem szállunk hajóra, a kikötő csupán kiindulópontja a mai gyalogtúránknak. A büfében elmajszoljuk a világ legdrágább szendvicsét, majd útnak indulunk. 

Kilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóraKilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóra

A Laguna Escondida és a Lago Perito Moreno mélykék, fantasztikusan szép tavát érintve haladunk hegyi ösvények mentén egész Villa Taculig, majd hol az erdőben, hol a hegyekben tekergőző aszfaltúton át jutunk el este 6-ra a Colonia Suiza névre keresztelt parányi faluba, ahonnan nem visz tovább út. 

Én a Laguna Escondida partjánÉn a Laguna Escondida partján

A faluban ma kézművesvásárt tartottak, de már majdnem mindenki összepakolt és hazament. Sajnos épp zárórára toppanunk be farkaséhségtől szenvedve, de még időben ahhoz, hogy megvásároljuk egy bajor srác utolsó adag német kolbászát savanyúkáposztával és egy szeletet a legfinomabb feketeerdő tortából, amit életemben ettem. Leküldünk rá egy korsó házi sört a piaccal szemközti vendéglőben, miközben egy gigantikus kandalló tüzénél van szerencsénk kiolvasztani a hidegtől elgémberedett végtagjainkat. Szent habakukk! Hol vagyunk? Tirolban vagy Argentínában? 

Ez most Tirol?Ez most Tirol?

Az utolsó előtti busznak az online menetrend szerint 20:10-kor kellene indulnia Barilochéba, az utolsónak pedig 22 órakor, és erről a helyiek sem vélekednek másként. Jól ismerjük a latin mentalitást (értsd: a busz akkor jön, amikor a sofőr úgy gondolja), ezért biztos, ami biztos már 19:40-kor ott toporgunk a buszmegállóban... tizedmagunkkal. Ezen döntésünket gyorsan megbánjuk, mert naplemente után a hőmérséklet villámgyorsan zuhanva eléri a zérót. 20:10-kor sajnos nem jön semmi - hiába azért az argentinok is dél-amerikaiak -, a helyzet este 10-ig változatlan. Azon a tíz itt ragadt emberen kívül, akik most velünk együtt kezdenek hozzáfagyni a kézművespiac bejárati kapujához (beleértve egy nyolc hónapos bébit és két 7-8 éves gyereket), sehol egy teremtett lélek. A hideg már-már csontig hatol, a hó is csak azért nem esik, mert túl hideg van hozzá. Éhesek és szomjasak vagyunk, fázunk.

A piac területén áll néhány üres hordó. Egyet kigurítunk a buszmegállóba, száraz fát pakolunk bele és tüzet gyújtunk, majd olyan közel bújunk hozzá, hogy néhány perc alatt kis híján mindenki odakozmál. Várunk, várunk és várunk. A tűz közben leég, fakészletünk kimerül. Nem merek belegondolni, hogy a reggel még milyen nagyon, de nagyon messze van. 

Próbálunk túlélniPróbálunk túlélni

Fernando - az egyik itt ragadt fickó - egész este hívogatja a busztársaságot, de nem meglepő módon nem érkezik válasz egészen 11-ig. Ekkor egy nő felveszi és közli vele, hogy az utolsó busz épp az imént ért be a terminálra és végzett a mai műszakkal. A buszsofőr úgy gondolta, hogy ma anélkül tér vissza Barilochéba, hogy öszeszedné a Colona Suiza-i utasokat. Fernando sűrű anyázások közepette leteszi a telefont, és közli velünk azt a nem túl megnyugtató tényt, miszerint a következő járat reggel 8 körül lesz várható. A slamasztikából végül egy barilochei fickó húz ki nem sokkal éjfél után, aki furgonjával épp arra jár és vállalja, hogy a teljesen elcsüggedt csapatot leolvasztja a kerítés oldaláról, aztán mint az összafagyott mirelitcsirkéket betuszkolja a kocsi hátuljába, és elfuvarozza a városba. Hajnali kettőkor kerülünk ágyba. 

Colonia Suizában rajtunk kívül csak a madár jártColonia Suizában rajtunk kívül csak a madár járt

A másnap délelőtt láblógatással telik, élvezzük a szobánkban továbbra is tomboló hőséget, hiszen a radiátorokat nem sietnek megjavítani. A kora délutáni órákban a Barilochétól 18 km-re lévő Cerro Campanario lábához buszozunk, ami vélhetően a vidék legszebb kilátója. A csúcsra ösvény és kétpados felvonó egyaránt vezet. A felvonó ára kissé borsos, ezért a 40 perces, de ingyenes kaptatót választjuk. A látvány szavakba nem önthető. Beszéljenek helyettem a képek!

Kilátás a Cerro Campanarióról

Kilátás a Cerro CampanariórólKilátás a Cerro Campanarióról

A kora esti órákban érünk vissza Barilochéba, ahol a hideg ellenére ellátogatunk Argentína állítólag legjobb fagyizójába, de a jeges lötty, amit fagylalt gyanánt a tölcsérbe gyömöszölnek, nem okoz maradandó élményt. Legalább drága. 

Ezzel szemben az El Fondo del Tio névre hallgató vendéglő málnakelyhe zseniális. Az elmúlt két hazai nyarat Dél-Amerikában töltöttük mindig valahol Venezuela és Bolívia között, ahol nem él meg a málna, pedig annyira szeretem, hogy könnyedén bele tudnék fulladni. A könnyem majd kicsordul, mikor elém tolják a kelyhet.

Két év után málnát eszemKét év után málnát eszem

Bariloche és környéke megvolt. Meseszép vidék, amihez foghatót még nem láttunk Dél-Amerikában. Holnap irány Junín de los Andes és a működő Lanín vulkán, ami reményeink szerint nem lesz kevésbé emlékezetes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!