Van egy hely Venezuelában, ahol ingyen van a sör. A San Luís-hegység falvaiban olyan jó fejek az emberek, hogyha turistát látnak, kényszert éreznek, hogy meghívják egy sörre. Vagy inkább nyolcra. Nem véletlenül lett az egyik legkedvesebb emlékünk ez a vidék.

Visszatérve a Médanos de Coróból buszra pattanunk és irány a San Luís-hegység. A másfél órás út alatt nagyot változik a táj: hirtelen minden kizöldül. San Luís falu a hegység déli lejtőjén fekszik 800 méter magasan, nagyon kellemes a klímája. Az alig pár száz lelket számláló településen egyetlen szálláslehetőség van, a Posada Agüedo, ahol 8 dollárért sikerül szobához jutnunk. A házinéni nem kicsit lepődik meg érkezésünkkor, elmondása szerint emberemlékezet óta nem járt erre európai. A szálló is pont úgy néz ki, mint ahol nem sok turista száll meg: a lepedő retkes, mindent belep a centi vastag por, a kertben a falevelek nincsenek összegereblyézve.

A corói pályaudvaron várakoznak az iránytaxikA corói pályaudvaron várakoznak az iránytaxik

A falu feletti kálvárián áll egy apró kápolna, ahonnan egészen zseniális a kilátás a déli völgyre. Nincsenek elsődleges erdők, mert azokat a 19. században a fakitermelők mind kivágták, viszont hála a mezőgazdaságilag analfabéta kormányzásnak az elmúlt tíz évben a környék újra bedzsungelesedett. Este a falucska egyetlen éttermében költjük el a vacsoránkat. Helyi specialitással, kecskevesepörkölttel lepem meg magam. Hát, mit mondjak? A vesét el kell tudni készíteni, hogy ehető legyen. Ezt majdnem nem sikerül megennem.

A várostábla mögött még mindig ott mosolyog a régen halott ChávezA várostábla mögött még mindig ott mosolyog a régen halott Chávez

San Luísban nagy népszerűségnek örvendünk. Mindenki megtalál minket, beszélgetni akar és meghív egy sörre. Életemben ennyi ingyen sört nem ittam meg sehol. A delíriumnak köszönhetően sikerül a falu netkávézójában hagynom a fényképezőt, aminek persze nem kél lába. Az ember csupa rosszat hall Venezueláról, s a nagyvárosokban valóban nincs biztonságban a turista, de a hegyi falvakban a világon nem történik semmi. Reggel elkocogok a netkávézót üzemeltető fickó házába, aki széles mosollyal üdvözöl és megnyugtat, hogy a fényképezőm biztonságban van.

A kecskevesepörkölt egészen pocsékA kecskevesepörkölt egészen pocsék

Miután visszakapom a gépet, elindulunk fel a hegyekbe, mert a San Luís-hegység állítólag számos csodát rejt. Elsőként egy furgon platóján töltünk negyed órát, majd valamilyen állami dzsip hátsó ülésén kapunk helyet. A két vörös inges nagyon kíváncsi rá, hogy mi a véleményünk a venezuelai helyzetről, s én nem is restellem elmondani, hogy mióta Maduro az elnök, elég rossz turistának lenni az országban. A rövid diskurzus végén nem bánják, hogy kiszállunk a kocsijukból.

San Luís faluja a kálváriáról fotózvaSan Luís faluja a kálváriáról fotózva

A mai napon a Haitón de Guaratarót céloztuk meg, ami egy hatalmas víznyelő az erdő mélyén. A víznyelők többnyire meredélyekben alakulnak ki, a Guarataro azonban furcsa módon egy nyeregben tette ezt. A másik érdekessége a mélysége. Én még életemben nem láttam 300 méter mély, ennyire szabályos beszakadást, a szélén állva nem csak Erinek, nekem is tériszonyom támad. A helyiek elmondása szerint a kürtő aljára csak oxigénpalackkal lehet leereszkedni, mert sok a mérges gáz és minimális az oxigén. 15 éve állítólag egy német-olasz expedíció számos tagja maradt a barlang mélyén örökre.

A Haitón de Guarataro egészen elképesztő természeti jelenségA Haitón de Guarataro egészen elképesztő természeti jelenség

Visszafelé egy romantikázó pár vesz fel minket, a lány nagy megrökönyödésére. A kétszemélyes furgonba négyen préselődünk be, de a srácot mindez nem érdekli, örül, hogy gringókat fuvarozhat. Az egyik kanyarban megáll, hátraszalad a platóhoz és előrehoz egy tálca sört.

- Igyatok! - szólít fel minket, és bont magának is egy Polart. 

San Luísban mindenki iszik, viszont csak mi tesszük azt ingyen.

Másnap a Spanyol királyi ösvényt célozzuk meg. Egy teherautó vesz fel minket és fuvaroz el egészen Acarite falujáig. A San Luísnál jóval kisebb faluban mindenki nagyon segítőkész, egyik alkalommal két fickó lép oda hozzánk, hogy vigyünk magunkkal narancsot az útra, és tele tömi a zsákunkat három kiló gyümölccsel. Legalább nem sörrel.

A táblát legalább tíz éve nem festették leA táblát legalább tíz éve nem festették le

A Spanyol királyi ösvényt a 17. században kövezték ki a konkvisztádorok, hogy a hegyekben mosott aranyat könnyebben eljuttathassák Coróba. A 20. századtól az ösvényt a helyiek gondozták, akik szamárháton narancsot és egyéb citrusféléket szállítottak a városi piacra. Az út megépülésével az ösvény a turisták birtokába került, ahogy azonban az elmúlt tíz évben az országban mindenhol, úgy itt is elfelejtődött az idegenforgalom. Az ösvény köveit elhordták a helyiek építkezésekhez, csak a központi, mindentől messze eső részen maradt meg egy néhány száz méteres szakasz.

Eri élvezi, de nagyon!Eri élvezi, de nagyon!

Pár kilométerre Acarite falujától apró barlangok jelennek meg, amik arra pont jók, hogy átvészeljük a rendszeresen eleredő esőket. Ahogy beljebb és beljebb merészkedünk az erdőbe, úgy fogy el a talpunk alól az ösvény. Egyes helyeken átkozom magamat, hogy miért nem hoztam machetét, de a legrosszabb nem a bozótos, hanem a megmaradt köves szakasz, amit az elmúlt évtizedben centi vastag, csúszós alga borított be. Esünk-kelünk a sárban, csak nagy nehezen érünk fel egy hágóba, ahonnan már rálátni Cabure falujára. Találkozunk egy sráccal, aki épp az erdő mélyén megbúvó földjeire tart, s azzal bíztat minket, hogy a falu már csak 20 perc. Ismerjük az ilyen 20 perceket, most sem csalódunk, még legalább másfél órán át csúszunk-mászunk a végén teljesen felázott ösvényen.

Ilyen csudák hevernek az ember lába előttIlyen narancssárga csudák hevernek az ember lába előtt

A falu bejáratánál egy halom bika állja el az utunkat, de szerencsére szerteszaladnak, mikor a kezembe vett másfél méteres bottal hadonászni kezdek. Rommá ázva, hulla fáradtan esünk be Caburéba. Az egész ösvény alig 10 kilométer hosszú volt, mégis vagy öt órán át baktattunk rajta.

Egy rövid szakasz, ahol a köveket a helyén hagytákEgy rövid szakasz, ahol a köveket a helyén hagyták

Este San Luísban adok egy újabb esélyt a kecskevesepörköltnek, de újfent ki kell jelenteni: a venezuelaiak ezt sem tudják normálisan elkészíteni. Ezúttal sem marad el a helyiekkel a sörözés. Néhány fiatalabb figura órákon át próbálja meggyőzni idősebb ivócimboráikat arról, hogyha a gringó, azaz szerintem is balfék Maduro, akkor bizonyosan az. Végén persze üvöltés lesz a dologból, majd összeborulás és elhangzik az örökigazság is: "Amíg olcsó a sör és ingyen van a benzin, nagy gond nincsen!"

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!