Viedmától nem messze rábukkanunk a Föld legnagyobb papagájkolóniájára, majd lerobbanunk a buszunkkal a puszta közepén. 10 órán át javítjuk, de végül megérkezünk Buenos Airesbe. Itt volt az ideje!  

Las Grutastól mindössze 15 kilométerre fekszik San Antonio Oeste, egy régi halászfalu, ahová mindenképp el kell menjünk, hogy tudjuk folytatni utunkat tovább Viedmába. Hogy biztosra menjünk, már hajnalok hajnalán útra kelünk, de hiába minden, San Antonióból az egyetlen busz este fél 8-kor megy a Rio Negro tartomány határán fekvő nagyvárosba. 

A Las Grutas-i busz nem tudjuk miért, de a vasútállomáson tesz ki minket. Patagóniában évtizedek óta nem közlekedik vonat, így tanácstalanul toporgunk a kihalt pályaudvar előtt: mit keresünk mi itt? A bakterházban szerencsére laknak, így megtudjuk, hogy a busz a város másik végéből indul. Átsétálunk a kihalt kisvároson, de a buszterminálra csak nem sikerül rátalálnunk. Egy fickótól megtudjuk, hogy San Antoniónak nincsen pályaudvara, az a napi néhány busz, ami errefelé közlekedik, egy étterem előtt szedi fel az utasokat.

Mit keresünk mi itt?   Mit keresünk mi itt?

Végül nagy nehezen rábukkanunk a helyre, ami tényleg nem több egy parkolónál. A busz csak este fél 8-kor indul, így van egy teljes napunk San Antonióra. Hogy mit lehet csinálni az egykori halászfaluban? Semmit. Kétszer körbejárjuk a főteret, majd leülünk sörözni a tengerpartra, ahol nyolc órában bámuljuk az árapályt.

Mivel San Antonio és Viedma között 200 kilométeren át nincsen kanyar, buszunk másfél óra alatt abszolválja a távot. A terminál nagyon messze van a központtól, így taxival vitetjük be magunkat. Viedma nem turistás város, ezért újra nagyon nehezen találunk szállást.

Viedmát és a Rio Negro túl partján fekvő Carmen de Patagones-t nem walesiek, hanem egy spanyol felfedező, Francisco de Viedma y Narváez alapította 1779-ben. A két városrészt pont úgy választja el a Rio Negro egymástól, mint a Duna Budát és Pestet; Viedma a sík, Carmen de Patagones a dombos oldalon fekszik. 1827-ben itt győzték le az argentin seregek a brazil erőket, fontos történelmi szerepet adományozva ezzel a városnak (valószínűleg ennek tudható be, hogy 1987-ben Raúl Alfonsín elnök Buenos Aires helyett Viedmának szerette volna adni a fővárosi címet). 1899-ben egy árvíz teljesen elmosta Viedmát, koloniális hangulatát az újjáépítés után elvesztette. Azóta Rio Negro tartomány fővárosa.

Carmen de Patagones, ahogy Viedmából látszikCarmen de Patagones, ahogy Viedmából látszik

Viedmában a parti sétányon túl szinte semmi látnivaló nincsen, s az igazat megvallva, Carmen de Patagones se nyeri el túlzottan a tetszésünket. Egy koloniális várost az ember úgy képzel el, mint amilyen Cartagena, Cuzco vagy a guatemalai Antigua, de ez a város sokkal inkább hajaz egy magyar kisvárosra

Egyáltalán nincs koloniális hangulataEgyáltalán nincs koloniális hangulata

Amiben még inkább különbözik az igazi, koloniális városoktól Viedma és Carmen de Patagones, az a hangulat. Mindkét város pont olyan unalmas, mint eddig az összes település Patagóniában. Alig néhány lélek lődörög az utcákon, húsz perc alatt pont elunod még az életedet is. Lehet, hogy csak az elmúlt évek latin pörgése miatt, de Dél-Argentína városaiban azt érezzük, hogy senki nem boldog, utálja, hogy itt lakik.

Carmen de Patagones katedrálisaCarmen de Patagones katedrálisa

Viedmától 30 kilométerre található a Balneario El Cóndor névvel illetett tengerparti üdülőfalu. Las Grutas után pont nem vágyunk újabb strandolós napokra, de a városi tourinformnál azt mondják, mindenképp látogassunk el a településre, mert a határában található a Föld legnagyobb papagájkolóniája. Ez így már érdekes!

Másnap korán reggel már a buszon ülünk, alig 40 perc múlva pedig befutunk a faluba. Szemben Las Grutas-szal El Cóndor egy szinte teljesen lakatlan üdülőtelep, ahol annyira erős szél fúj a tenger felől, hogy a partmenti homokot ráhordja a házakra. 

Betemeti a homok a kihalt várostBetemeti a homok a kihalt várost

A papagájkolónia a városka nyugati végében, egy hatalmas sziklafalba fészkelte be magát. Innen kapták a nevüket is, a köznyelv üregi papagájnak nevezi őket. Érdekes, hogy amíg Chilében ez a faj védettnek számít, addig Argentínában irtják őket, mert vetés idején kikotorják a magvakat a földből. A Viedmában kezünkbe nyomott prospektusból megtudjuk, hogy több mint egy millió papagáj él ezen a helyen, bár szerintem ennél többen vannak. Vagy két kilométert sétálunk a szikla mentén, de ameddig a szem ellát, mindenhol csak papagáj és papagáj. Nem szeretik, hogy itt vagyunk, olyan hangosan rikácsolnak, hogy kénytelenek vagyunk visszafordulni.

Ebben a sziklafalban laknak az üregi papagájokEbben a sziklafalban laknak az üregi papagájok

Érdekes volt egyben ennyi színes madarat látni, de itt az ideje, hogy megérkezzünk Buenos Airesbe. Visszatérünk Viedmába, s kisétálunk a pályaudvarra, hogy egy esti busszal a 950 kilométerre fekvő fővárosba utazzunk. Kiérvén megtudjuk, hogy indul egy busz reggel 7-kor, ami este 9-re ér Buenos Airesbe, így úgy döntünk, maradunk még egy éjszakát, s csak holnap utazunk.

Másnap reggel, ha nem is 7-kor, de 8:30-kor befut a busz. Rio Gallegosból jön, 1700 kilométer van a háta mögött. A szagról, ami a buszban uralkodik, inkább nem írnék, maradjunk annyiban, hogy hiába a leglustább szervünk az orrunk, még egy óra múltán is vélek felfedezni illatfoszlányokat. A szagnál csak egy rosszabb van, és az a busz állapota. Bahía Blancáig nincs nagy gond, de száz kilométerrel odébb a buszunk zihálni kezd. Kétszer lefulladunk, a harmadik megálló után azonban a motor végleg feladja. A puszta közepén állunk, másfél órányira a várostól. Térerő szerencsére van, így sikerül értesíteni a szervízt, de a segítség csak négy(!!!) óra múlva érkezik. A mienkhez hasonló buszt küldenek, de nem ám azért, hogy arra átültessék az utasokat, hanem azért, hogy annak az alkatrészeiből működőképessé tegyék a mi lestrapált járgányunkat. 

Több mint egymillió üregi papagáj él El Cóndor környékénTöbb mint egymillió üregi papagáj él El Cóndor környékén

Két óra múlva, már bőven naplemente után, az emberek hőzöngeni kezdenek, hogy éhesek és szomjasak. Sofőrjeinknek sikerül meggyőzni a szerelőt, hogy a pótbusszal elvisznek minket az innen 20 kilométerre álló benzinkúthoz. Mostanra a két megfáradt sofőr egész jóba lett az utasokkal, még az a fickó is jókat röhög velük, aki éppen most kési le a repülőjét Miamiba (az más kérdés, hogy miért utazik valaki 2650 kilométert busszal azért, hogy elérjen egy gépet?).

Másfél óra kávézás után csörög a telefon, hogy kész a busz, így a két sofőr és néhány utas (köztük én is), visszatérünk a helyszínre, de ott kiderül, mégsem működik a járgány. Újbb másfél óra várakozás következik, közben a benzinkútnál ragadt utasok (köztük Eri) semmit nem tudnak rólunk. Végül valamivel éjfél után tudunk elindulni egy olyan busszal, aminek a váltója folyton kiugrik a sebességből.

Mostanra olyan szinten összehaverkodott mindenki mindenkivel, mintha legalábbis két hetes buszos körutazáson vettünk volna részt. Mi sem szemlélteti jobban a szituációt, mint az a jelenet, mikor az éppen pihenő sofőr odafordulva az utasokhoz a következő mondatot ejti el:

- Az én gyönyörűséges kollégám, Jorge, pár perce összetörte a termoszomat. Elfolyt minden matém. Ha lenne oly kedves valaki, és adna egyet kölcsönbe. Ha nem, megfojtom Jorgét.

Végre ismét Argentínában vagyunk! Patagóniában inkább teáznak az emberek, de egy igazi argentin bizony matét iszik, s ha az elfogy, hisztissé válik. Tudja ezt mindenki a buszon, így azonnal akad pár darab termosz, amit bedobnak a közösbe. Mindenki megnyugszik, éppen aktív sofőrünk, Jorge is életben marad.

Sikerül aludnunk pár órát. La Plata határában ébredünk meg, arra, hogy rángat a busz. Egyesben araszolunk be a terminálra, ahol sofőrjeink próbálnak új kocsit intézni, hogy azzal mehessünk a fővárosba. Nem sikerül nekik, mert a társaság buszait kibérelte a La Plata-i focicsapat, így hát az utolsó 60 kilométert lépésben tesszük meg. Tegnap reggel 8:30-kor indultunk Viedmából és most másnap délelőtt 10:30 van. 26 órán át ültünk a buszon, de mi legalább nem késtük le a repülőnket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Úgy néz ki, az argentin világörökségekkel nincs szerencsénk. A Cueva de las Manos után a Valdés-félszigetet is kihagyjuk, mert megfizethetetlenül drága. Cserébe azonban eltöltünk három remek napot egy olyan üdülővárosban, amit még a térképeken sem jelölnek.

Puerto Madrynba érkezvén végre az az érzésünk támad, hogy elhagytuk Patagóniát. Az igazat megvallva, már vártuk ezt a pillanatot, mert mióta eljöttünk Tűzföldről, nem láttunk mást, csak a kietlen pampát. Másfél hét alatt több mint 2000 kilométert utaztunk, de a Pingvin-sziget kivételével nem sok élményben volt részünk. 

Mikor leszállunk a buszról a Puerto Madryn-i pályaudvaron, langyos szellő fújdogál. Mindenki rövidujjú pólóban, a Napnak pedig van ereje. Több mint két hónap után végre megszabadulhatunk a pulóverünktől, ami pont akkora élmény, mint odahaza az első tavaszi nap a hosszú tél után. Nem tökölünk sokat a szálláskereséssel, a terminállal szemben álló hostelben veszünk ki egy szobát.

A majd százezer lakosú Puerto Madrynt ugyanúgy walesiek alapították, mint Caleta Oliviát, Comodorót vagy Trelewt. Bár az öblöt, aminek a partján a város fekszik, már a 18. században felfedezték spanyol hajósok, az első telepet csak közel száz évvel később, 1865-ben hozták létre. Húsz évvel később a vasút befutott az akkor még alig száz lelket számláló Puerto Madrynba, ami után gyorsan növekedésnek indult. Kezdetben a többi partvidéki városhoz hasonlóan gyapjúkikötőként funkcionált, de az 1970-es évektől egy új gazdasági szegmens, a turizmus vette át a vezető pozíciót. Ennek oka az innen 100 kilométerre fekvő Valdés-félsziget, ami 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezi.

Puerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turistákPuerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turisták

Adunk magunknak egy nap pihenőt az amúgy nem túl izgalmas Puerto Madrynban, majd nekivágunk a félszigetnek. Egy órás buszozás után megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol legombolnak rólunk fejenként 180 pesót, majd folytatjuk utunkat az enyhén sivatagos félszigeten Puerto Pirámides falujáig.

Szemben Puerto Madrynnal, Puerto Pirámides nem olcsó. 35 dollár alatt sehol nincsen szoba, így végül kikötünk egy hostelben, ahol kiveszünk két ágyat egy dormitorióban. A recepciós srác megnyugtat minket, hogy nem rak be mellénk senkit, mivel a következő napokra nincs semmilyen foglalása, hátizsákosok pedig ebben az időszakban nem szoktak érkezni. Örülünk, mert hogy őszinték legyünk, a közösségi szobákból elegünk van. Életünk során annyiszor aludtunk már dormitóriókban, hogy megcsömörlöttünk. Alapból kerüljük a találkozást a hátizsákosokkal, mert unjuk a "ki merre járt, mit látott, merre megy tovább?" kezdetű beszélgetéseket és azt, hogy beszámoljunk mindenkinek arról, miből telik nekünk arra, hogy lassan egy évtizede utazgatunk Latin-Amerikában.

Mint mindenki, úgy mi is azért jöttünk a Valdés-félszigetre, hogy bejárjuk a nemzeti parkot. Ezt leszervezni nem nehéz, mert Puerto Madrynhoz hasonlóan Puerto Pirámides is tele van túraszervező irodákkal. A gond nem az infrastruktúrával van, hanem az árakkal. Mivel gyalogosan vagy biciklivel bejárni a nemzeti parkot nem lehet a hatalmas távolságok és a szél miatt, az egyetlen járható út a befizetett túra, amit 80-120 dollár között hirdetnek fejenként. Hiába járunk végig több irodát, mindenhol ugyanezekkel az árakkal üldöznek el minket.

Puerto Pirámides környékén sivatagos a tájPuerto Pirámides környékén sivatagos a táj

A Valdés-félsziget különböző öbleiben pingvineket, kormoránokat és fókákat lehet látni, február és április között megjelennek az orkák, szeptemberben és októberben pedig a bálnák. Ez utóbbi kettőért befizetnénk a túrára, de mivel szezonon kívül vagyunk, esélyünk nincs megpillantani a vágyott állatokat. Pingvint és fókát már láttunk rahedlit, a Pingvin-sziget után úgyse lenne nagy élmény, ezért úgy döntünk, nem tapsolunk el egy nap alatt 200 dollárt.

Ennyi fókát láttunk összesenEnnyi fókát láttunk összesen

Hogy ne távozzunk a félszigetről csak úgy, délután eltúrázunk a Loberiának nevezett öbölhöz, ahol állítólag szép, nagy fókakolónia éldegél. Ahogy közeledünk a kiszögelléshez, úgy lesz erősebb a szél, a végére a szánk teli van homokkal. Ennyit én még néhány állatért nem szenvedtem, de legalább megérte volna a homoknyelés?! A tőlünk jó kétszáz méterre elterülő sziklán mindössze egy tucat tengeri farkas fetreng, olyan távolságban, hogy fotót készíteni róluk szinte képtelenség. Amíg érezzük a szánkban a por ízét, elindulunk visszafelé. Szerencsénkre féltávnál felvesz minket egy kocsi, így jó eséllyel megúszunk egy kiadós szilikózist.

Jófej úszik a tengerbenJófej úszik a tengerben

Biztos vagyok benne, hogy annak, aki még életében nem látott fókát, pingvint vagy bálnát, megéri és nagy élmény a túra a Valdes-félszigeten, de mi egy cseppet sem bánjuk, hogy megyünk innen.

Másnap korán visszatérünk Puerto Madrynba, ahonnan folytatjuk tovább utunkat északnak. A cél egy Las Grutas nevű település, amit kb. semmilyen térkép nem jelöl, a nálunk lévő LP is csak annyit ír róla, hogy Argentína legdélebbi tengerparti nyaralóhelye

Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye

Délután 4 óra magasságában futunk be egy világvége kinézetű kisvárosba, aminek terminálján néhány nőszemély ücsörög. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, hogy mi az ördögöt keresünk itt. Las Grutasban összesen két hónap a főszezon, január és február, és az nagyon nem most van. Végül az egyikük felajánlja, hogy elvisz minket a kocsiján egy hostelhez, ami talán nyitva tart. A fuvarért egy fillért nem kér el, ráadásul felhívja nekünk a tulajt a saját telefonján, mivel a hostel zárva van. Ismét egy rendes argentin! Úgy húsz perc várakozás után megérkezik a tulaj, s ha nem is Hilton-szerű szobát kapunk, de a célnak megfelel.

Főszezonon kívül ennyien vannak a strandonFőszezonon kívül ennyien vannak a strandon

A szállónktól a part jó tíz percnyi sétára van. Nem várunk tőle sokat, de mikor leérünk, meglepődünk. A strand vagy 300 méter széles és tele van emberrel. A parti sétány mentén végig bárok és éttermek sorakoznak, olyan az egésznek a hangulata, mintha valamelyik andalúz resortfaluban lennénk. Külföldi egy szál sincs a parton, csak argentin családok gyerekekkel, nyugdíjasok, és bulizó fiatalok. Honnan van itt ennyi ember? Kocsit alig láttunk az egész városban, itt meg százával sütkéreznek a népek a parton. A választ végül a szállásadónktól kapjuk meg:

- Las Grutas alig tíz éve egy csendes kisfalu volt. Aztán valami miatt megjelentek a gazdag városi emberek, és felvásárolták a telkeket. Mindenki épített magának egy villát a parton, és a nyarat itt töltik. A külföldiek még nem nagyon ismerik a várost, de a főszezonban azért olykor-olykor befut pár.

Annyira megtetszik nekünk a városka, hogy végül három napot itt töltünk. A második napon felfedezzük, hogy mikor apály van, a tenger hátrahagy a parton egy medencét, csurig vízzel. Évtizedekkel ezelőtt a helyiek faragták bele a kőbe a több méter mély gödröt, hogy alacsony vízállás esetén se maradjanak fürdés nélkül az argentinok.

Úszómedence a tengerpartonÚszómedence a tengerparton

Szemben a Valdés-félszigettel Las Grutas elnyerte a tetszésünket. Már csak 1100 kilométer és megérkezünk Buenos Airesbe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Észak-Patagónia partvidéke a múlt század elejéig szinte teljesen lakatlan volt, aztán egy szép napon megjelentek a walesiek és minden megváltozott. Argentína ezen része olyannyira nem argentin, hogy errefelé az emberek nem matét isznak, hanem teáznak, egyesek pedig óangolul beszélnek.

Szerencsére elég korán visszaérünk a Pingvin-szigetről, így sikerül elkapnunk az utolsó, Comodoro Rivadaviába tartó buszt. Kanyar nem lévén Fitz Royig 150-nel megyünk, így Caleta Oliviába kevesebb mint két óra alatt érkezünk meg.

Caleta Oliviát 1901-ben alapították, rádióközpontként. Buenos Aires és a chilei határvidék között kellett kapcsolatot létesítenie, de 20 évvel később már minden az olajról szólt. 1907-ben ugyanis Comodoro Rivadavia környékén hatalmas kőolajmezőt fedeztek fel, aminek köszönhetően a szomszédos nagyváros hirtelen növekedésnek indult. A migráció azonban lassú volt, ezért néhány tartályt és finomítót Caleta Oliviába telepítettek, hogy az ott élő alig száz embert is bevonják a termelésbe. Caleta gyorsan városisasodott, s bár nem érte utol Comodorót, így is Santa Cruz legfejlettebb városa vált belőle.

Olajtározók Comodoro RivadaviábanOlajtározók Comodoro Rivadaviában

Ahogy jó eséllyel egy argentin nem szállna le a buszról Ózdon, úgy mi sem tesszük ezt Caletánál. Egy óra múlva, valamivel naplemente után futunk be Comodoro Rivadaviába, Patagónia legnagyobb városába. Comodorót hasonlóan Calétához, 1901-ben alapították, azonban nem rádióközpontként, hanem kikötőként. Az innen 150 kilométerre nyugatra fekvő Sarmiento környékén ekkor jelentek meg az első telepesek, s mivel elnyerte a tetszésüket a hely, várták az utánpótlást. A főként walesi származású bevándorlók mini-expedíciókat indítottak a partvidékre, hogy olyan öblöt találjanak, ahol fogadni tudják a Nagy-Britanniából és Dél-Afrikából érkező hajókat. Választásuk végül arra a partszakaszra esett, ahol ma a város áll. Nevét egy nagy tiszteletben álló tengerész, Comodoro Martín Rivadavia után kapta.

Az igazság az, hogy Comodoróban pont annyi értelme van leszállni a buszról, mint Caletában lett volna, de mivel ma már nem megy semmi északnak, muszáj vagyunk megszakítani az utunkat. Az útikönyvek szerint Comodoro Ushuaia után Argentína második legdrágább városa, és sajnos nem tévednek. Másfél órát bolyongunk, mire 400 pesóért, kb. 30 dollárért találunk egy szobát egy munkásszállón.

Tipikus utcakép Comodoro RivadaviábanTipikus utcakép Comodoro Rivadaviában

Másnap reggel megpróbáljuk megnézni a város nevezetességeit, de nem jutunk sokáig, mivel nincs neki egy se. Értem én, hogy az olajban rengeteg pénz van, de én akkor is képtelen lennék egy ilyen városban élni. Mindenhol betonból felhúzott, igénytelen lakó- és irodaházak sorakoznak, így negyed óra után elunjuk a dolgot. Szerencsére nem kell sokat várnunk arra a buszra, ami északnak tart, így öt órás, pampákat keresztülszelő utazás végén befutunk Trelew-ba

2000 kilométeren át semmit nem változott a táj2000 kilométeren át semmit nem változott a táj

Trelew neve nem hangzik túl spanyolosan, mert nem is argentin város. A 19. század végén ez a vidék teljesen lakatlan volt, az első telepesek - Sarmientóhoz hasonlóan - itt is walesiek voltak. Pár év alatt négy nagybirtok jött létre, melyek helyén az 1890-es években végül települések alakultak ki. Rawson, Dolovan és Trelew mind walesi nevet kapott (Trelew welshül azt jelenti, hogy Lewis faluja), az egyedüli kisváros, amit tehuelchéül neveztek el, Gaimán.

Mivel Trelew egy csúnya iparváros (az argentin gyapjú 90%-a innen származik), gyorsan továbbállunk. Átszállunk egy helyi járatra, amivel fél óra alatt abba a Gaimánba utazunk, amiről az útikönyvek csak annyit írnak: a tea hazája. Eri imádja a teát, így nagyon várja már a találkozást a kisvárossal, de elsőre bizony csalódik; Gaimán még a dél-patagóniai városkáknál is álmosabb. Minden zárva van, szállást is nehezen találunk, de legalább két hónap után először 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála

Gaimán katolikus templomaGaimán katolikus temploma

Lepakolunk a szállón, majd harapnivaló után nézünk, de egy lepuszult pizzériánál többet nem találunk. Odabenn két idős úr falatozik, akik mikor meglátnak minket, régies angol akcentussal köszönnek ránk. Nem gondoltam volna, hogy több mint 100 év távlatából még vannak olyanok, akik a vidéken tartják a nyelvüket, bár az is igaz, hogy egymás közt már nem welshül, hanem angolul társalognak. Ja, a pizza természetesen ehetetlen, de ehhez már hozzászoktunk Argentínában.

Szállásadó nénink ajánlására másnap kitaxizunk a falu határában álló paleontológiai parkba, amit Bryn Gwynnek, vagyis Fehér Dombnak neveznek. Rajtunk kívül nincs senki, csak egy unott parkőr, aki miután beszedte a sarcot, visszavonul a szobájába TV-t nézni.

Szép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai ParkbanSzép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai Parkban

A park nem kicsi. Jó sokat kell kutyagolni felfelé, mire rátalálunk az első őstörténei emlékre, egy 40 millió éves darázsfészekre, ami néhány gumó a falon, semmi több. Nem igazán tudjuk hova tenni ezt a hihetetlen, eocén kori leletet, így továbbmászunk a domb oldalában. 

Negyven millió éves darázsfészekNegyven millió éves darázsfészek

Fél óra után egy platóra érkezünk, ahol néhány vitrin alatt csontokat látunk. Az egyik állítólag őspingviné, a másik egy ősfókáé, a harmadik pedig egy őstatué. Többségüket felismerni sem lehet, mert a csontjaikat csak úgy bedobálták az üveggúla alá. Feljebb a dombtetőn még van egy bálnacsontváz, de ennyi pont elég volt az őstörténeti utazásból; néhány csigolyáért nem fogunk újabb fél órán át menetelni a tűző napon. Elég lesz szétégni, amíg visszasétálunk a faluba, bár szerencsénkre egy kocsi féltávnál felvesz minket.

Állítólag ez egy őstatú maradványaÁllítólag ez egy őstatú maradványa

Mielőtt továbbutaznánk Puerto Madrynba, még marad időnk - Eri igen nagy örömére - beülni az egyik teázóba. Se innunk, se ennünk nem sikerül elsőre, mert a pincérek ragaszkodnak hozzá, hogy fizessünk be egy hét sütis kombóra, de se időnk, se kedvünk, se pénzünk nincsen végigenni az étlapot. Öt perc győzködés után, hogy mi csak egy teát innánk és egy pitét ennénk, végül felállunk, de ekkor kilép az ajtón a tulajdonos, aki leteremti az alkalmazottakat, majd pár perc múlva megjelenik kezében a vágyott sütivel és teával. Egyik sem hagy bennünk mély nyomokat, nem úgy a számla, ami majd 200 pesóról, kb. 15 dollárról szól. Szó szerint rossz szájízzel távozunk Gaimánból. Jó lenne már Buenos Airesben lenni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy sziget az argentin partoktól pár kilométerre, amitől még Charles Darwin is hátast dobott. Nem tudtuk kihagyni, még úgy sem, hogy rendesen megkérték az árát. Cserébe megvan patagóniai utazásunk legnagyobb élménye, a Pingvin-sziget.

Puerto San Julián után a következő falu 260 kilométerre északra található. Fitz Roy igazából nem is falu, sokkal inkább egy tanyabokor, ami egy benzinkút körül alakult ki. Bár minden útikönyv és internetes oldal óva int attól, hogy itt leszálljunk a buszról, mi mégis így cselekszünk, mert feltett szándékunk, hogy eljussunk az óceán partján fekvő Puerto Deseadóba

Öt óra magasságában intünk búcsút a busznak, majd beülünk a benzinkút mögött álló kávézóba, és várunk. Olyan az egész, mint egy amerikai filmben, amit a messzi vadnyugaton forgattak. A pultos lány azt mondja, este 10 óra magasságában szokott erre egy busz jönni, bár van, hogy kimarad. Ezúttal szerencsére nem így történik. Ha nem is 10-kor, de fél 12-kor végül befut a járat, amin rajtunk kívül összesen öt ember foglal helyet. Nem úgy tűnik, hogy Puerto Deseado egy turistaközpont.

Naplemente Fitz RoynálNaplemente Fitz Roynál

Valamivel hajnali 1 óra után érkezünk meg a kisvárosba, ahol fogvacogtató hideg és persze szél fogad minket. Fogalmunk nincs merre induljunk, így megkérdezünk két sarkon ácsorgó rendőrt, hol találunk szállodát. Nemigen vannak képben, végül a központ felé irányítanak minket.

Helybőség okán Patagóniában hatalmas telkeken építkeznek, amitől minden település, s így Deseado kiterjedése is nagy. 40 percig tart, amíg a terminálról a központba érünk. Két hotelt nyitva találunk ugyan, de 40 dollárnál alább nem hajlandók menni az árral, így hát elindulunk visszafelé, hátha a pályaudvartól kijjebb lesz valami. Újabb 40 perc séta után, mindössze egy sarokra onnan, ahol a rendőröket megkérdeztük, rátalálunk egy munkásszállóra, ahol hajnali 3 körül végül sikerül kivennünk egy szobát 20 dollárért.

Mivel a tegnapi nap elég hosszúra nyúlt, így mára pihenést rendelünk el magunknak. A városkát azért körbejárjuk, bár túl sok látnivalóval nem rendelkezik. A tengerparttól nem messze áll az egykori vasútállomás, ami ma múzeumként működik. Zárva találjuk, pedig a Puerto Deseado-i vasút története igen érdekes. 

Puerto Deseado egykor pályaudvaraPuerto Deseado egykori pályaudvara

A 20. század elején kezdték építeni, hogy Belső-Patagóniából a kikötőbe gyapjút tudjanak szállítani. 1912-re megérkezett ugyan a vonal Las Herasba, csakhogy addigra a telepesek migrációja lelassult. Ezzel párhuzamosan az innen északra fekvő Caleta Olivia és Comodoro Rivadavia között kőolajat találtak, így az állam e két kikötő fejlesztésére fordította a pénzt, semmint felfuttatta volna Puerto Deseadót. A következő évtizedekben több alkalommal belekezdtek a vasút felfuttatásába, de végül 1978-ban bezárták a hányattatott sorsú vonalat. 

Puerto Deseadóból sem lett az, aminek száz éve tervezték, pedig védett kikötőjét az összes hajós kedvelte. Magellántól kezdve Cavendishen át egészen Fitz Royig mindenki tartott itt megállót, ez utóbbi kapitánnyal együtt még Charles Darwin is tiszteletét tette az öbölben. A híres természettudósnak köszönhetjük például azt, hogy a közeli Pingvin-sziget felkerült a térképekre, és nem lett az orvvadászok martaléka. Ma a Pingvin-sziget Puerto Deseado legnagyobb büszkesége, bár nem sok turista látogatja. 

Deseado kikötőjePuerto Deseado kikötője

Pedig van mit nézni rajta, illetve ezt állítja a faluban mindenki. Annyira agitálnak minket, hogy menjünk el a szigetre, hogy végül lesétálunk a kikötőbe, ahol a kirándulást szervezik annak a néhány elvetemültnek, aki idetévedt. Nem olcsó mulatságról van szó, fejenként 900 pesóba, majdnem 70 dollárba kerül a kaland. Láttunk mi már elég pingvint az elmúlt pár hétben, ezért hezitálunk, megéri-e kidobni ennyi pénzt egy kirándulásért, de végül rádumálnak minket.

Másnap reggel 8-kor indulunk tized magunkkal egy csónakkal a partoktól kb. 20 kilométerre fekvő szigethez. Az út alatt folyamatosan azért imádkozunk, hogy érje meg a kaland, mert ha újra csak néhány Magellán-pingvint látunk, biz' Isten belefojtom a csónakost a tengerbe.

Összesen két Commerson-delfint láttunkÖsszesen két Commerson-delfint láttunk

Szerencsére jól kezdődik a kirándulás, mert alighogy elhagyjuk a kikötőt, pingvinrajok dugják ki a fejüket a tengerből. Picit odébb Commerson-delfinek tűnnek fel, amikről azt kell tudni, hogy szemben a mindenki által ismert delfin fajtákkal fekete-fehér foltosak.

A partvidék mentén haladunk, aminek szikláin sarki csérek sorakoznak. Mind széllel szemben állnak, azért, hogy a huzat azonnal a nyílt víz felé sodorja őket, ha halászni támadna kedvük.

Sarki csérek a szélcsatornábanSarki csérek a szélcsatornában

Egy óra múltán megérkezünk a Pingvin-sziget mellett álló sziklaszirthez, amin százával fetrengenek a fókák. Most van az ellési időszak, bár egészen kicsiket még nem látunk. Körbehajózzuk a sziklát, majd tíz perc múlva kikötünk a főszigeten.

Tengeri farkasok

Most van az ellési időszak a tengeri farkasoknálMost van az ellési időszak a tengeri farkasoknál

Az első pár lépés után azonnal egy kisebb Magellán-pingvin kolóniába botlunk. Mikor másfél hete az Isla Magdalenán voltunk Chilében, még csak költöttek a jófejek, mostanra azonban már páran kibújtak a tojásból. A szülők nem engednek közel a kicsikhez, de így van ez jól. 

Magellán-pingvinek fogadnak minket a partonMagellán-pingvinek fogadnak minket a parton

Mindenesetre nem tétlenkedünk, fotózunk és filmezünk, bár a delfineket leszámítva eddig semmi olyat nem láttunk, amit máshol nem. Felbaktatunk a sziget közepén álló világítótoronyhoz, aminek belsejében ugyancsak pingvinek fészkelnek.

Költési időszak van a pingvineknélKöltési időszak van a pingvineknél

Éppen kezdenék hőzöngeni, hogy 140 dollárért egy kicsit többet vártam egy halom Magellán-pingvinnél, mikor a sziget túloldalán feltűnik egy csoport aranytollú pingvin. Arról híresek, hogy a szemöldökük szőke, és olyan dús, mint amilyen szegény megboldogult Körmendi Jánosnak volt. Vörös szemüknek hála igen mókás az arcberendezésük, a filmkészítőket is megihlették. A 2007-es Surf's Up című rajzfilmnek aranytollú pingvinek a főhősei. 

Tesznek rá, hogy köztük bóklászunkTesznek rá, hogy köztük bóklászunk

Hihetetlen módon tűrik, hogy közöttük kolbászoljunk. Simán pózolnak a kamerának, még selfie-t is lehet velük készíteni. Nehezen mozognak, tele vannak, mint a duda, öklendeznek a sok haltól. Ahogy kitátják a csőrüket, észrevesszük, hogy tulajdonképpen van foguk. Az alsó és a felső szájpadlásukon a bőr úgy módosult, mintha apró cápafogakat növesztettek volna. Szörnyű látvány.

Addig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüketAddig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüket

Nem úgy az a jelenet, mikor egy Magellán-pingvin véletlenül bekeveredik közéjük. Olyan hisztit csapnak miatta, mint amilyet az arabok csapnának Rijádban, ha egy rabbi végigslisszolna az utcán. Üldözőbe veszik az idegent és uszonyukkal addig csapkodják, míg az végül a tengerben köt ki.

Igazi kommandósokIgazi kommandósok

Az aranytollúak között olykor feltűnik néhány vörös csőrű csigaforgató, akik a pingvinekhez hasonlóan most költenek. Ők nehezebben tűrik a jelenlétünket, amint közel kerülünk a fészkükhöz, eszeveszett csipogásba kezdenek. 

Hisztisek a csigaforgatókHisztisek a csigaforgatók

Nem zargatjuk tovább sem őket, sem a szörfösöket, ehelyett átmászunk a sziget északi végébe, ahol egy több ezer tagot számláló fóka kolónia él. Bár ezek az állatok akár 600 kilósak is lehetnek, mégis annyira félnek az embertől, hogyha megérzik a szagát, máris menekülőre fogják. Próbálunk a közelükbe férkőzni, de egy szikla megálljt parancsol, mivel ha azt megkerülnénk, egészen biztos észrevennének minket. Így is max. 10 méterre lehetünk ezektől a remek állatoktól, ami hatalmas élmény. Végül valaki tesz egy szélesebb mozdulatot, amitől az állatok idegesek lesznek és megindulnak a víz felé. 

Ilyen közel mentünk a tengeri farkasokhozIlyen közel mentünk a tengeri farkasokhoz

Visszaindulunk a csónakhoz, de menet közben majdnem rálépünk egy szkuafiókára. A szkuák - amiknek a magyar neve megmagyarázhatatlan módon halfarkas(???) - eléggé pofátlan madarak. Mindig ott ólálkodnak a fészkek körül, s ha annak gazdái egy pillanatra nem figyelnek, már viszik is a tojásokat. A nagy tolvajlásnak azonban gyakran megisszák a levét, mert a szkuák saját fajtársaik fészkét is lerabolják, így a költési időszak végére sokszor maradnak utód nélkül. Mivel ezek a madarak nem csak rablók, de agresszívek is (állítólag az embernek is nekimennek), nem időzünk sokat a fészek körül.

Szkuafióka a fűbenSzkuafióka a fűben

140 dollárt fizettünk ezért a kalandért, de azt hiszem, megérte. Amíg Isla Magdalénán a pingvineken túl csak sirályokat láttunk, addig itt tényleg betekintést nyerhettünk Patagónia élővilágába. Ahhoz, hogy ez a sziget így megmaradt, valószínűleg az is kellett, hogy Puerto Deseadóról az elmúlt évtizedekben megfeledkeztek. A helyiek talán nincsenek így vele, de én azt mondom, hála Istennek, hogy a vasút tönkrement, és nem épült nagyobb kikötő a városban. Remélhetőleg még sokan láthatják azt, amit egykor Darwin, és most mi is láttunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

0 Komment

Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegos-ban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására: a cseresznyére.

Ushuaiából két módon lehet Buenos Airesbe utazni: egy könnyed négy órás repülőúttal vagy egy röpke, három napig tartó buszozással. Naná, hogy a buszt választjuk, de első körben csak a másfél órányira fekvő Tolhuínig jutunk. 

Az 1973-ban alapított településről mindent elmond, hogy az egyetlen nevezetessége a buszmegálló túloldalán álló pékség. Hogy mi a fenéért szálltunk itt le a buszról? Gondoltuk, inkább töltjük itt az éjszakát, mint a híresen szeles Rio Grandéban. A gond csak az, hogy főszezonon kívül egyetlen szálló sem tart nyitva, így jobb híján visszabattyogunk a buszmegállóba, és várunk valamit, ami Tűzföld fővárosába repít minket. 

Alig két óra múlva már Rio Grandéban nézünk szállás után, ami nem megy könnyen. Mivel errefelé nincsenek turisták, kizárólag üzleti hotelekbe vagy lepukkant munkásszállókba botlunk. Nem állítom, hogy az elmúlt években nem volt rosszabb szobánk a mostaninál, de ha tényszerű akarok lenni, akkor azt kell mondjam, az argentin nívót ezúttal nem sikerül hoznunk. Öröm az ürömben, hogy a szálló recepciósa egy hihetetlenül jópofa srác, aki megvesz a tudattól, hogy két külföldi az ő panziójában tölti az éjszakát. Meglepő módon - az amúgy kicsit sérült gyerek - egész jól beszél angolul, s hogy meg legyen az öröme, szívesen diskurálunk vele külföldiül.

Rio Grande főtere ilyen szép  Rio Grande főtere ilyen szép

Miután lecuccolunk a nem kicsit retkes szobánkban, nyakunkba vesszük a várost. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Olyan hiper erejű szél tombol odakinn, hogy a nylonzacskóktól kezdve a faleveleken át a műanyag flakonokig minden a nyakunkban köt ki. 90-100 kilométer/órás szelet tippelek, de lehet, némelyik lökés a 120-at is eléri. A bolttulajdonosok igen nagy örömére több ízben sikerül felkenődünk a kirakatok ablakára, ízlésesen hátrahagyván tenyerünk lenyomatát. 

Negyed óra kúszás-mászás után befutunk a főtérre, ahol néhány ñire fa árnyékában végre sikerül kinyitni a szemünket. Hogy mit látunk? Semmit. Rio Grande olyan érdektelen hely, hogy még a főtéren sincs semmi látnivaló. Nem értem, hogy miként képes majd 70 000 ember egy ilyen világvége helyen élni? A legmegdöbbentőbb, hogy Rio Grande Argentína állítólag legdinamikusabban fejlődő városa. Az van ugyanis, hogy Tűzföld vámmentes övezet, ezért az elektronikai cikkek ára itt a legolcsóbb az országban. Ettől persze nem kéne, hogy évente 3000 fővel növekedjen a város lakossága, de 2010-ben néhány befektető laptop összeszerelő üzemet hozott létre, amit követtek a fényképezők, a TV-k és a kamerák. Rio Grandéból egy mini Tokió lett, az egyetlen gond vele csak az, hogy szép módszeresen lebontja a szél.

Másnap, amilyen gyorsan csak lehet, kikocogunk a terminálra és hátunk mögött hagyjuk Tűzföld legszörnyűbb települését. A munkásszállónk recepciósa volt annyira jófej, hogy kitelefonált a pályaudvarra, hogy a két turistának tegyenek félre két jegyet, így semmi más dolgunk nincs, csak letenni a hátsónkat az előre lefoglalt ülésekre. (A srác nevét elfelejtettük megkérdezni, de ha van az olvasók között olyan, aki  valamilyen érthetetlen okból kifolyólag jár egyszer ezen az elátkozott helyen, keresse már fel a Hotel Rawsont, és hívja meg egy sörre a srácot a nevünkben.)

A chilei határon megint megy a tökölés. Minden csomagot átvilágítanak, kutyákkal szagoltatnak körbe, az emberekkel papírokat töltetnek ki. Mindezt azért a röpke öt óráért, amit a Rio Gallegos-i határig elérvén az országukban töltünk.

Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat

Három óra földúton zötykölődés után megérkezünk a Magellán-szoroshoz, majd annak túlodalán a Pali Aike Nemzeti Park érintésével újabb egy órát buszozunk az argentin határra. A Pali Aike Patagónia egyik legritkábban látogatott nemzeti parkja, annak ellenére, hogy minden busz keresztülrobog rajta. Az indok egyszerű: a környék egyáltalán nem látványos. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes, hiszen a Pali Aike a Föld azon kevés helyeinek egyike, aminek létezésére a tudomány nem igazán tud magyarázatot

Patagónia egy jellemzően óidei, üledékes kőzetekből álló táblás vidék, ezért senki nem érti, hogy alakult ki alig 250 000 éve a déli végében vulkáni tevékenység. Közel, s távol nincs egy törésvonal, vulkáni vonulat, lemezhatár, a természet mégis létrehozott egy lávamezőt. A tanácstalanság egész odáig vezetett, hogy néhány évvel ezelőtt az argentin állam felterjesztette a Pali Aikét az UNESCO Világörökség listájára, de végül a nemzeti park nem kapta meg a címet. 

Nincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó útonNincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó úton

A látvány tényleg nem egy nagy durranás, bőven megelégszünk azzal a pár fotóval, amit a busz ablakából és a határon készítünk róla. Sajnos van rá időnk, mert a chileiek itt sem spórolnak az idővel. Az előző határátkelőnél annyival rosszabb a helyzet, hogy a pecsételő szalon túl pici a tömeg befogadására, így kénytelenek vagyunk fél órán át a hideg szélben ácsorogni.

Rio Gallegos nincs egy órányira a határtól. A külvárosban kiábrándító kép fogad minket: a közeli szeméttelepről tonna szám hordja vissza a szél a szemetet a házak kertjébe, ahonnan képtelenség azt kitakarítani, így a házak falát nylonzacskók és kartonpapírok borítják. Ennyire koszos és rendezetlen városrészt utoljára Indiában láttam. 

A belvárosban sem jobb a helyzet. Hiába tiszták az argentinok, a folyamatosan tomboló szél kirántja a kukákból a zacskókat és üvegeket, majd szétteríti az utcákon. Az egykori elnök, a 2010-ben elhunyt Néstor Kirchner regnálása idején a város rengeteg pénzt kapott a helyzet javítására, de a problémát megoldaniuk nem sikerült. Annyit azért elért az önkormányzat, hogy a Rio Gallegos-i bevásárlóközpontokban nem lehet nylonzacskót kapni.

Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor  Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor

A város amúgy pont ugyanolyan szép, mint volt Rio Grande, bár itt egy fokkal melegebb van. Nem kell szaharai forróságra gondolni, de az esti sétához legalább már nem kell magunkra húzni az összes ruhánkat.

Rio Gallegos sem az a hely, ahol az ember szívesen időzik, így hát következő nap ismét buszra szállunk, és a 360 kilométernyire északra fekvő Puerto San Julianba utazunk. A 4 órás út során mindössze két települést, az alig párszáz fős Piedrabuenát és a hasonló méretekkel bíró Puerto Santa Cruzt érintjük. Az egész úton nincs egy kanyar, olyan szinten unalmas a vidék, hogy az már fájdalmas. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor guanacókat látunk átszaladni a busz előtt. Néhányan fennakadnak a minimális élővilágot rendesen tizedelő szögesdrót kerítésen.

Guanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukatGuanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukat

Puerto San Juliánba délután két óra magasságában futunk be, pont akkor, amikor minden bezár. Bár Patagóniában teljesen értelmetlen sziesztázni, az északi városokhoz hasonlóan itt is minden zárva tart egészen este 8-ig. Szállást könnyen találunk, ráadásul olcsón, így ha enni nem is sikerül, legalább van hol lepakolnunk.

Puerto San Julian valójában egy egyutcás faluPuerto San Julian valójában egy egyutcás falu

A városkának mindössze egyetlen látványossága van, Magellán egykori hajójának a másolata. Azért került ide, mert a portugál hajós 1520. március 31-én kikötött az öbölben, hogy tartson egy hosszabb pihenőt. Feltett célja volt, hogy körbehajózza a Földet, a szelek azonban nem kedveztek neki, így elnyúlt a megálló. A legénység ételadagját a felére csökkentette, hogy nagyratörő vágyát teljesíteni tudja. Ez lázadshoz vezetett, de Magellán minimális vérengzéssel leverte azt. San Julian öblét augusztus végén hagyták el, hogy október és november között, alig egy hónap alatt átkelljenek a hajósról elnevezett szoroson.

Magellán hajójának a másolataMagellán hajójának a másolata

Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a hajó élethű mása-e az eredetinek, de ha igen, minden tiszteletem a legénységé. El nem tudom képzelni, hogy ilyen pici bárkával hogy lehetett megkerülni a Földet?!

Magellán volt az első, aki körbehajózta a FöldetMagellán volt az első, aki körbehajózta a Földet

Odabenn fából faragott szobrok fogadnak minket, a kapitány szobájában magával, Magellánnal. Fotózunk párat, majd berobgunk az első boltba, ami megelőzvén a többieket, már 6-kor kinyit. És mit látunk? Egy láda cseresznyét. Három éve nem ettünk ilyet, így az árát nem kérdezvén berámolunk egy kilót a zacskóba. Öt dollárba kerül, de teszünk rá. Hát ezért kellett három napon át a buszon ülnünk, hogy ilyet ehessünk. Kezd visszatérni az életkedvem...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

3 Komment

Tűzföldet egykoron öt indiántörzs lakta. Mára mindössze egyetlen yamana asszony maradt, hála a fehérek által behurcolt betegségeknek és egy román fejvadásznak, aki egymaga kiirtott egy egész népcsoportot. Alig 40 év alatt sikerült a fehér embernek mindenkit elpusztítania a szigeten, mindezt azért, hogy birkát tarthasson. Hogy melyik évszázadról beszélünk? A huszadikról...

A Tűzföld Nemzeti Parkot 1960-ban azzal a szándékkal alapították meg, hogy megóvják a sziget törékeny ökoszisztémáját. Ekkor még nem gondolták úgy az argentin hatóságok, hogy a parkból a 21. századra turistaparadicsom válik, pedig ahogy körbenézünk, bizony az lett belőle. Ennek megfelelően az árak is igen borsosak. A 140 pesós belépő még megemészthető, de a 380 pesós erdei kisvasút ára már korántsem filléres tétel.

A tűzföldi kisvasút több mint 20 dollárba kerülKisvasút, ami több mint 20 dollárba kerül

Ettől függetlenül Endre és a Mirador csapat benevez a kirándulásra, én azonban megspórolva több mint 20 dollárt, busszal megyek a kisvasút végállomására. Toporgok vagy 40 percet a nyirkos hűvösben, mire a vonat befut. A többiek azt mondják, hogy felejthető kaland volt, így nem bánom meg a döntésemet. Jöhet végre a lényeg: túra az El fin del Mundóra, vagyis a Világ végére! 

Mesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partjánMesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partján

Útunk első állomása az Ensenada-öböl partján található postahivatal, ami arról nevezetes, hogy ennél délebbről a Földön nem lehet levelet feladni. Néhányan azonnal postáznak is maguknak egy képeslapot, bár kötve hiszem, hogy meg fog érkezni. 

Az Ensenada-öböltől a Világ vége alig több mint 10 kilométer, de mivel menet közben számtalan szép lagúnába és tengeröbölbe botlunk, lassan haladunk. Rengeteget fotózunk, kagylókat gyűjtünk, nem tudunk betelni a természet csodáival.

Kagylók a Beagle-csatorna partjánKagylók a Beagle-csatorna partján

Két óra gyaloglás után feltűnik a zöldeskék színű Laguna Roca, aminek a túlpartján a chilei Cerro Condor égbe nyúló, havas csúcsa magasodik. A két ország közti választóvonal nagyjából a hóhatárnak felel meg, így magával a csúccsal már az Argentínával meglehetősen viharos viszonyt ápoló nyugati szomszéd büszkélkedhet. Nem vitás, hogy a Cerro Condor is megérne egy pár napos gyalogtúrát, de erre most nincs idő. Különben is, a Torres del Paine után egy ideig nem kívánkozom chilei hegyek közé.

A háttérben látható Cerro Condor már Chiléhez tartozikKözeledünk a világ végéhez

A havasok alatt elterülő hideg vízű lagúnákat többnyire lengákból és ñirékből álló erdő veszi körül. Döbbenet, hogy ezek a fák mennyire jól tudnak alkmalmazkodni a mostoha időjárási körülményekhez. A lombkoronájuk egyik fele szánalmasan megtépázott, jelezvén, hogy a szél egész évben viharos erővel tombol és száguld végig ezen a vidéken. Törzsükön úgy telepedtek meg a gombák, mint a szemölcsök az ember bőrén. 

Ronda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréketRonda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréket

Helyenként nagy kiterjedésű, pitypanggal vegyülő füves puszták váltják fel a fásszárú növényeket a patagóniai ludak és a görbe csőrű íbiszek igen nagy örömére.

Íbiszek mindenholÍbiszek mindenhol

Úgy két óra múlva érkezünk meg a Laguna Negra partjára, aminek kávéfekete a vize a felszíne alatt felgyülemlő tundranövényzettől. Dél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található, bár azok sem túl nagy kiterjedésűek, mivel most sem vagyunk lejjebb, mint az 55. szélességi fok. 

A déli félteke tundráinak 99%-a Tűzföldön találhatóDél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található

Egy kis hidegvizes láblógatás után indulunk tovább. Egy órás kényelmes séta után érkezünk meg a sárga sziklákkal szegélyezett Lapataia-öböl északi szegletébe, ahol a kontinens déli csücskébe vezető út hivatalosan véget ér. Ezen a vidéken - beleértve a szoros túloldalán sorakozó fagyos, chilei szigetvilágot - éltek egykoron a yamanák, Tűzföld talán leghányatottabb sorsú indiánjai.

Megérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhezMegérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhez

Ferdinánd Magellán 1520-ban fedezte fel a kontinens legdélebbi csücskét. Hajója fedélzetéről jól látszódtak a partvidéken élő indiánok tábortüzei, ezért a szárazföldet Tűzföldnek nevezte el. A területet ekkor öt indián törzs lakta. A legdélebbi részen a yamanák (más néven yaghanok), tőlük keletre, Tűzföld csücskében a haushok, északra a selknamok (más néven onák), északnyugatra a kaweskarok, nyugatra pedig a tehuelchék éltek. 

A legnehezebb életük vélhetően a Magellán-szorostól délre húzódó, zsebkendőnyi méretű szigetekre visszaszorított, vadászó-gyűjtögető yamanáknak volt. A kopár és fagyos szigeteken nem élt meg a guanaco, így nem voltak szőrméik. A tudósok a mai napig nem értik, hogy a mínusz 20 fokos hidegben és a süvítő fagyos szélben hogyan tudtak anyaszült meztelenül életben maradni. Állítólag testüket fókazsírral kenték be, így legalább a víz lepergett róla, melegük azonban valószinűleg ettől nem volt. 

Yamanák egy 20. század elején készült fényképenYamanák egy 20. század elején készült fényképen

A tüzet sosem oltották el, még a csónakokba is magukkal cipelték, hogy köréje kuporodjanak halászat közben. Nagyjából egész életükben guggoltak - csökkentve ezzel a testfelületen keresztül távozó hőt -, így csupa ránc volt a térdükön a bőr, valamint a lábfejük is nagyra nőtt (a Patagónia név is innen származik, megközelítőleg annyit jelent: a nagy lábúak földje). A leszármazottaikon végzett későbbi orvosi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a yamanák egészséges testhőmérséklete nem 36,5, hanem 38 fok volt, mert a magasabb hőmérséklet késleltette a szervezet kihűlését, és ezzel növelte az életbenmaradási esélyeiket.  

A tengerparton talált kagylókkal, valamint fóka- és bálnahússal táplálkoztak. A férfiak feladata volt a vadászat, a nőké pedig a halászat, és úszni is csak ők tudtak. A csónakokat nem a parton kötötték ki, hanem a tengeren hagyták, hogy a rátelepedő algák megvédjék az alját a sérülésektől. Fából, gallyakból és falevelekből építkeztek, s mivel az éghajlat tökéletesen alkalmatlan volt a földművelésre, nomád életmódot folytattak.

Ehhez hasonló viskókban éltek a yamanákEhhez hasonló viskókban éltek a yamanák

Bár Magellánnak volt tudomása a Tűzföldön és Dél-Patagóniában élő indiánokról, a 19. századig az európaiak nem szenteltek nagy figyelmet az őslakóknak. Aztán az 1830-as években, mikor Robert Fitzroy expedíciót vezetett Tűzföldre, valamelyik törzs tagjai ellopták egy csónakját. Büntetésből elfogatott négy indiánt, akiket Angliába vitetett  tanulmányozás céljából. Az utat csak hárman élték túl, ők később legalább visszatérhettek szülőföldjükre. 

Patagóniai indiánok nem ekkor jártak utoljára Európában. 1881-ben európai antropológusok elrángattak magukkal 11 kawéskart, hogy a párizsi és a berlini állatkertben mutogassák őket. A viszontagságokkal teli utat csak négyen élték túl, a halottak testét tanulmányozás céljából a zürichi egyetemre szállították. A túlélők néhány évvel később elhagyhatták az állatkertet és visszatérhettek Chilébe, de valószínűleg egy életre megtanulták, milyen kultúrlény is a fehér ember.

19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról  19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról

Az első birkatartó telepesek az 1880-as évek második felében érkeztek Tűzföldre. Szinte azonnal konfliktus alakult ki köztük és az őslakosok között, mivel azok nemes egyszerűséggel levadászták a jószágaikat. A bevándorlók nem tudtak szót érteni az indiánokkal, így megbízták a román-zsidó származású Julius Poppert - aki ekkortájt aranybányák felkutatása céljából a környéken tartózkodott -, hogy ijesszen rájuk. 

Julius Popper nem volt egyszerű ember. Patagóniában magánhadsereget toborzott, és arra készült, hogy kikiáltja saját országát a pampákon, így a felkérés pont kapóra jött. Hogy jövőbeni országát biztonságban tudja, egytől egyig lemészárolta a selknamokat.

Julius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végénJulius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végén

A többi tűzföldi indiánt - ahogy az lenni szokott - megtizedelték az európaiak által behurcolt betegségek. A folyamat nem tartott sokáig; 40 év alatt tulajdonképpen az összes törzs kihalt vagy asszimilálódott. Az utolsó yamana az az 1928-as születésű Cristina Calderón, aki állítólag máig él a chilei Puerto Williamsben. Rajta kívül nem maradtak sem kawéskarok, sem selknamok, sem haushok, sem tehuelchék. Cristina Calderónnak köszönhetően a yamanák nyelve fent maradt az utókornak, két évtizeddel ezelőtt szótárt készített ősei nyelvéből.

Mára a tűzföldi indiánok kultúrájáról csak néhány írásos emlék maradt fenn. Az egyik legizgalmasabb hagyományuk a haín volt, egy beavatási szertartás, amin fiatal fiúknak kellett átesniük. A férfiak egy sötét házba zárták a felnőtt kor határán lévő fiatalt, hogy az találkozzon a szellemekkel. A szellemek maguk a férfiak voltak, álarcban. Ha a fiú elég bátor volt ahhoz, hogy lerántsa a maszkot a szellemekről, egyrészt férfivá lett, másrészt azonnal rájött, hogy azok saját családtagjai, barátai. 

A ceremónia egy régi legendára vezethető vissza, amiben egy selknam asszony szellemnek öltözve meg akarta regulázni az urát. A férfi nem ijedt meg tőle és lekapta a maszkot a feleségéről, bosszúból pedig a későbbiekben ő rémiszgette a nőt. A nő persze félt a szellemtől, nem sejtette, hogy viszontugratják, ráadásul a férfi, hogy még hihetőbb legyen a történet, barátait is beöltöztette szellemnek. A végén persze minden kiderült, de a móka megragadt az indiánok hagyományaiban. Az utolsó haín szertartást a 20. század elején tartották.

Készülődnek a haínra az egyik közösség tagjaiKészülődnek a haínra az egyik közösség tagjai

Az esti órákban érünk vissza Ushuaiába, és mivel ez a tűzföldi túránk utolsó napja, úgy illik, hogy búcsúvacsora is legyen. A város majd mindegyik éttermében lehet királyrákot enni, ráadásul úgy, hogy a vacsorát magának a vendégnek kell kiválasztania egy akváriumból. Én erre alkalmatlan vagyok, de szerencsére a csapatban vannak férfiak, akik hajlandóak hóhért játszani. 

A főtt herkentyű elfogyasztása némi szakértelmet kíván. Először is hatalmas, akkora mint egy tengeri pók (ami egyébként ugyanúgy rák), ezért a lábait fel kell darabolni. Ezt szerencsére megteszik nekünk az étteremben, de az így is termetes lábakat össze kell törni. A baj azonban az, hogy a királyrák páncélja csupa tüske, így mindenkinek véresre böki a tenyerét. A rák bosszúja. És ha búcsúvacsi, akkor búcsúbuli. Na meg rum, amiből egy ilyen fárasztó és hideg nap után nem kell sok ahhoz, hogy kellőképpen feldobja az estét...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Két és fél évvel ezelőtt úgy indultunk útnak Trinidad és Tobagóról, hogy 2013 végére szeretnénk megérkezni Tűzföldre. Több mint egy évet késve, de végre befutottunk Ushuaiába, oda, ahol véget ér a Pánamerikai autóút.

Több busztársaság is indít Punta Arenas-ból járatot Tűzföldre, természetesen mindegyiket turisták töltik meg. Nem sokkal azután, hogy elhagyjuk a várost, ismét a végtelen és szeles pampán találjuk magunkat. Jó két óra elteltével érkezünk meg a Magellán-szoroshoz, ahol egy nagy komp biztosítja a Tűzföldre való átjutást. Az utasokat kiszállítják a buszokból és pici, ablakokkal ellátott kabinokba terelik, majd a buszok sorban felkaptatnak a komp középső, teherszállító részére. A hajó elindul, mindenki az ablakra tapad, bár a nagy szürkeségen kívül nem látni az ég világon semmit. 

Tűzföldre ez a komp visz átTűzföldre ez a komp visz át

Úgy fél óra múlva kötünk ki. A szoros túloldalán sincsen lakott település, csak a nagy és végtelen puszta, ami nem csak az argentin határig, de még azon túl is makacsul tartja magát. A végtelen, szublimált nagy semmit egy nem túl jó minőségű földút szeli át, így beletelik néhány órába, amíg ezen keresztültötymörögve az argentin határra érkezünk.

A kellemesen langyos buszban el-elnyom az álom. A szürke kábulatból csak az a mogorva, szigorú arcú határőr zökkent ki, aki minden utast leparancsol az autóbuszról csomagokkal és útlevéllel a kézben. A kilépő pecsét beszerzése viszonylag könnyű feladat, nem úgy a belépés, azaz visszalépés Argentínába. A macerás határátkelési procedúráról Endre már mesélt, ez alkalkalommal sem történik semmi zökkenőmentesen. A hátizsákokat sorban kinyitják, az elfeledett élelmiszereket elkobozzák (Chiléből Argentínába nem lehet ételt bevinni), majd visszavezénylik a társaságot a  járművekbe. Ezután a csomagtartóba pórázon tartott kutyákat terelnek be, akik fegyelmezetten végigszaglásszák az összes csomagot, majd dolguk végeztével egy méterszer méteres ketrecben landolnak, ami nálam totál kiveri a biztosítékot. 

A határ túloldalán a látvány semmit sem változik, de Argentínában legalább már van aszfaltút. Rio Grande terminálján megállunk, sofőrünk pedig levezényel mindenkit a fedélzetről, majd angolosan távozik. Mindenki értetlenül néz körbe, hiszen még messze vagyunk Ushuaiától. Végül sikerül kiderítenünk, hogy fél óra múlva jön értünk egy busz, azzal kell továbbutaznunk. Nem hazudnak. Fél óra múltán tényleg befut egy busz, de az jóval kisebb, mint az előző volt. A sofőrök ugyan megpróbálják felgyömöszölni a tanácstalanul toporgó és fagyoskodó utasokat, de végül rájönnek, hogy nem fog mindenki felférni. A végeredmény az, hogy a Mirador csapatot - pár másik turistával egyetemben - egész egyszerűen a pályaudvaron hagyjákA hideg miatt kezd paprikás lenni a hangulat, de megnyugtat minket a busztársaság egyik alkalmazottja, hogy nemsokára küldenek egy kisbuszt értünk. Újabb egy óra várakozás után végre sikerül buszra szállnunk, s végül nem járunk rosszul. A sofőr érzékeli, hogy vaj van a társaság füle mögött, ezért meglepően előzékeny velünk. Mikor Tolhuín faluja után megérkezünk a havas csúcsok árnyékába, kiengesztelésül megáll a Lago Escondido feletti kilátónál egy-két fotó erejéig. 

Meseszép a Lago EscondidoMeseszép a Lago Escondido

Az esti órákban futunk be Ushuaiába, amit hivatalosan a föld legdélibb településeként tartanak számon, de ha igazságosak akarunk lenni a chieiekkel, akkor el kell ismerjük, hogy a Beagle-csatorna túloldalán fekvő Puerto Williams 2000 fős faluja még délebbre helyezkedik el. 

A busz a város központjától pár sarokra szabadul meg az elcsigázott és hidegtől vacogó csapattól. A csatorna partján gigantikus óceánjárok várnak arra, hogy utasaikkal az Anktartisz felé vegyék az irányt. Máris megvan a következő álmom, de mivel egy ilyen túra ára alsó szinten 5000 dollár, most a csapattal együtt megelégszünk a Tűzföld Nemzeti Park adta lehetőségekkel. 

Ushuaia mindentől nagyon messze vanUshuaia mindentől nagyon messze van

Lepakolunk a szálláson, majd valami ehető után nézünk. Chile után ugyan olcsó Tűzföld, de a kontinenshez képest drága. Nem baj, csak túléljük valahogy a következő napokat. 

Másnap reggel hajóra szállunk. A két szintes turistajárat többségében amerikai, kanadai és német nyugdíjasokkal a fedélzetén indul útnak a Beagle-csatornán. Kihajózva Ushuaia kikötőjéből feltűnnek a várost északról körülölelő  Martial-hegység havas hegyvonulatai. 

Ushuaia háttérben a Martial-hegységgelUshuaia háttérben a Martial-hegységgel

Első állomásunk az Isla de los Lobos, vagyis a Farkasok szigete (az argentinok a fókákat tengeri farkasoknak nevezik, innen a név). Nem szállunk partra, mert a zsebkendőnyi szárazföldön annyi állat él, hogy maguk is csak úgy férnek el rajta, ha olykor belökik a vízbe az éppen alkalmatlan helyen terpeszkedő, tohonya társaikat. Odakinn egyébként a csontig hatoló hideg viharos erejű széllel párosul, így tíz perc fotózás után fájdalmasra fagy mindkét kezem.

Tengeri farkasok

Tengeri farkasok

Tengeri farkasRengeteg tengeri farkas

Továbbhajózva a Bridges-szigetek madarainál időzünk egy kicsit. Az egyiken kormoránok ücsörögnek, a másikon pingvinek totyognak, vélhetően utálják egymást, mert együtt sosem lehet őket látni. A sziklákon még feltűnik pár cauquen, szirti lúd és a Föld legtöbbet vándorló madara, a sarki csér is.

Cauquen, azaz patagóniai lúdCauquen, azaz patagóniai lúd

Szirti lúd totyog a sarki csérek előttSzirti lúd totyog a sarki csérek előtt

Visszafelé megállunk a Les Eclaireurs névre hallgató világítótoronynál, ami 1920 óta egy parányi szigeten álldogál. Épp olyan, mint bármelyik másik világítótorony a világon, csak egyetlen dolog teszi különlegessé: hivatalosan ugyanis ez a világ végének a világítótornya

Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya

Visszaérkezvén Ushuaiába megebédelünk, majd miután egy kis meleget magunkba szívtunk a hotelszobánkban, nekivágunk a havas hegyeknek. A város határáig taxival jutunk el, innen gyalog indulunk neki a Martial-hegység havas csúcsainak. 

Vége van a Martial-gleccsernekVége van a Martial-gleccsernek

A két hegy között húzódó ösvény egykor a környék legnagyobb gleccseréhez vezetett, a jégmezőnek azonban a globális felmelegedésnek köszönhetően híre-hamva sincsen. Nem baj, a táj így is gyönyörű. Az egykor volt gleccserig először sziklás, majd havas terepen át vezet az ösvény. 

Közel a csúcs!Közel a csúcs!

Sok időt nem tudunk a hegyen tölteni, mert hófelhők törnek be északról. Hiába vesszük sietősre, a havas esőtől rommá ázunk. Szerencsére a szállásunkon, ha valamivel, akkor a fűtéssel nincsen gond, olyannyira, hogy a szobában csak nyitott ablaknál lehet megmaradni. Legalább megszáradnak a ruháink a holnapi túrára, amikoris a Tűzföld Nemzet Parkot vesszük célba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Punta Arenas környéke már sokkal kevésbé turistás, mint volt a Torres del Paine. Pedig van itt mit nézni! Két nap leforgása alatt megismerkedtünk 100 000 pingvinnel, kis híján a tengerbe vesztünk a Magellán-szorosban, megtudtuk, miért menekült el mindenki a Bulnes-erődből, és hogy 90 éve kupleráj üzemelt a Lord Lonsdale hajóroncson.

Puerto Natales és Punta Arenas között igen unalmas, de legalább hosszú buszutat vagyunk kénytelenek végigülni. Háróm óra zötykölődés után a pampát legelők váltják, amiken milliónyi birka kóborol. Punta Arenas, ahol a következő néhány napot szeretnénk eltölteni, ezeknek a birkáknak (illetve őseiknek) köszönheti a felemelkedését.

A 19. század közepén a várost azzal a céllal alapították a Magellán-szoros partján, hogy vámot szedjenek a kontinens keleti és nyugati partvidéke felől érkező hajóktól. Mindez a Panama-csatorna megnyitásáig jó buli volt, de a közép-amerikai földhíd átvágása után Punta Arenas magára maradt. Mint derült égből a villámcsapás, hirtelen aranyat találtak a környező folyókban, így számtalan bevándorló, többnyire németek és horvátok érkeztek a városba. Az ám, de ahogy Alaszkában, úgy itt is idejekorán kimerültek a bányák, így az a pár ezer ember, aki szerencsét próbálni jött e messzi földre, kénytelen volt a mezőgazdaság felé fordulni. Csakhogy a Brunswick-félszigeten nem terem meg semmi. Még a legmelegebb hónapokban is ritkán megy 20 fok fölé a hőmérséklet, a konstans 60-70 kilométeres szél pedig semmilyen növényt nem kímél.

Sara Braun egykori kastélyaSara Braun egykori kastélya

Az 1880-as években egy lett zsidó családból származó fiatal hölgy, bizonyos Sara Braun érkezett a térségbe, aki a családi tőkét birkatenyésztésbe fektette. Néhány év alatt annyira felfutott a bolt, hogy végül saját hajózási társaságot nyitottak portugál származású férjével a gyapjú exportálására. A 20. század elejére Punta Arenas-ból a Föld egyik legnagyobb gyapjú exportőre lett, de a gazdasági világválság hatására 1930-ra minden összeomlott. Sara Braun elhagyta Punta Arenas-t és Buenos Aires-be költözött, palotáját pedig az államra hagyományozta. A birkákat a helyi lakosok gondozták tovább, de a város megállt a fejlődésben. A nihil egész az 1980-as évekig tartott, ekkor azonban a nagyhatalmak tekintetüket az Antarktisz felé fordították, és kiindulási bázisuknak Punta Arenas-t tették meg. Bár a legdélebbi kontinens kincseinek kiaknázása még várat magára, a város már készen áll arra, hogy ő legyen a láncszem a világ és a jégmezők között.

19. század végi épület a főtéren  19. század végi épület a főtéren

Mindez már a külvároson látszik. Hajóvállalatok lerakatai, logisztikai bázisok és halfeldolgozó üzemek sorakoznak egymás után, bár többségük - látszólag -  demóverzióban működik. Szerencsére a busz a központtól nem messze tesz le minket, így nem kell sokat kutyagolnunk a szállásunkhoz.

A város  turista szemmel kifejezetten nem szép. Sara Braun egykori kastélyán túl egyetlen épület kelti fel a kíváncsiságunkat, a főtértől egy sarokra álló Hrvatski Dom, ami a chilei horvát kisebbség kulturális központja. Hihetetlen, hogy 14 000 kilométerre Közép-Európától a horvát címer tűnik fel egy homlokzaton.

Horvát címer egy chilei épületenHorvát címer egy chilei épületen

Punta Arenas sokkal kevésbé turistás, mint volt Puerto Natales, az árakban ez mégsem látszik. Az itteni éttermekben sincs semmi 15 dollár alatt, tudomásul kell vegyük, hogy a magas árak nem a turisták lehúzása miatt van, hanem Dél-Chilében tényleg ennyire drága az élet.

A félsziget túloldalán, a várostól 50 kilométerre található a Seno Otway névre keresztelt pingvin kolónia, ahová fél napos kirándulásra viszik azokat a turistákat, akiknek az Isla Magdalena túlságosan drága. Olcsó húsnak híg a leve, szokták mondani, ami teljes mértékben igaz a Seno Otwayra. Egy kezemen meg tudom számolni, hány pingvint sikerül megpillantanunk az alatt a két óra alatt, amit a partszakaszon töltünk, így túl sok élménnyel nem gazdagodunk. 

Nincs pingvin, csak pampaNincs pingvin, csak pampa

Ha tehát az ember pingvint szeretne látni a Magellán-szoros környékén, akkor bizony ki kell pengetnie a 100 dollárt a Magdaléna-szigetért. Mi is így teszünk a csapattal, így másnap már korán reggel egy csónakban találjuk magunkat. Az idő továbbra is szeles, így nem nagy bizodalommal vágunk neki az útnak a kis lélekvesztővel. Szerencsére senki nem lesz rosszul a hullámoktól, így bő egy óra elteltével kisimult ráncokkal tudunk partot érni.

Világítótorony és egy halom pingvinVilágítótorony és egy halom pingvin

A sziget közepén egy világítótorony magasodik, de nem lakik benne senki. Nem úgy körülötte, ahol állítólag százezernél is több Magellán pingvin fészkel az év ezen szakaszában. Kijelölt ösvény mentén kell haladnunk, de a totyogó madaraknak mindig elsőbbséget kell adnunk. Nem tudom, hogy minden pingvin annyira barátságos-e, mint ez a százezer, de simán közel tudunk hozzájuk menni, még rosszul sikerült szelfit is tudunk velük készíteni. Kifejezetten tetszik a hangjuk, olyan, mintha egy szamár kivágná a magas C-t. 

Egész közel engednek magukhoz a pingvinekEgész közel engednek magukhoz a pingvinek

Bár a világítótoronyig alig 500 métert kell sétáljunk, az erős szél nagyon elcsigáz minket. A kezdeti örömködést vacogás és menekülési kényszer váltja, csónakosunk is siettet minket:

- Egyre erősebb a szél, muszáj indulnunk - adja ki az ukászt a csapatnak.

Olyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnakOlyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnak

Állítólag, ha a Magellán-szoros felett a szélerősség egy bizonyos szint fölé emelkedik, képtelenség rajta a navigáció. Negyed óra elteltével a hideg ellenére gyönyözni kezd a kapitány homloka, kétségbeesve keresi a kiutat a több méter magas hullámok közül. Egy órán át forgolódik a sziget körül, de nem nagyon talál megoldást. Mikor egy pillanatra leállítja a motort, mindenkin úrrá lesz a félelem. Szerencsére csak arról van szó, hogy segédjével a benzint csekkolják, mivel a terv az, hogy engedvén a szélnek és az áramlatoknak, ellentétes irányba haladva, kerülőúton közelítjük meg a partokat.

Búcsú portréBúcsú portré

Végül majd két és fél órás ringatózás után kötünk ki, teljesen átázva és átfagyva. Nem kell semmi több, csak egy meleg zuhany Punta Arenas-ban, s délután friss erővel vághatunk neki a környék utolsó látnivalójának, a Fuerte Bulnes-nek.

Az erőd, ami Chilében az út végét jelenti, kb. 60 kilométerre délre található Punta Arenas-tól. Ezen a vidéken csak néhány halász él, ezért tömegközlekedés nincsen; kénytelenek vagyunk kisbuszt bérelni. Egyáltalán nincs forgalom az úton, így a távot alig fél óra alatt abszolváljuk. A bejáratnál kifizetjük a 22 dolláros(!!!) belépőt, majd gyalogosan járjuk körbe a 19. században emelt faerődöt.

A Bulnes-erőd bejárataBulnes erőd bejárata

1843-ban, az akkori chilei elnök, Manuel Bulnes nyomására épült meg az erőd azért, hogy a Magellán-szoros biztonságát felügyelje. Bulnest nem érdekelte, hogy a Magellán-szoros déli kijárójánál minden korábbi városalapítási terv megbukott (a spanyolok már 1584-ben települést akartak létrehozni innen két kilométerre, de a kegyetlen körülmények miatt pár éven belül elhagyták a helyet), így alig pár hét leforgása alatt felépíttette az erődöt. Ahogy anno Puerto del Hambrét, vagyis az Éhség kikötőjét a spanyolok, úgy 1848-ban a Bulnes erődöt a chileiek hagyták el. Az ok azonnal nyilvánvalóvá válik, amint kiszállunk a kisbuszból. Olyan erős és csípős szél fúj a szoros felől, hogy a lábunkról majd ledönt minket.

Minden épület, a templom is fából készültMinden épület, a templom is fából készült

Az erődöt 1943-ban újították fel, azóta emlékmű. Minden épület, a templom, a laktanya, a konyha és a fegyverraktár is fából készült, az egésznek vadregényes hangulata van. Mintha egy western film forgatási helyszínén járnánk, csak hiányzik a stáb és Clint Eastwood. 

Az ágyú ma már csak díszletDekoráció az ágyú, nem több

A erőd mögött egy ösvény tekereg le a partra, ahol ha lehet, még nagyobb a cidri. Tényleg egészen élhetetlen ez a partszakasz, teljesen jogos, hogy mindenki Punta Arenas-ba költözött innen. Ez azért persze nem teljesen van így, ugyanis Puerto del Hambréban máig lakik néhány halászcsalád. Punta Arenas felé utazva beugrunk szétnézni, de csak romos bárkákat és  kóbor kutyákat találunk a világnak ezen nem kicsit elzárt vidékén. Lövünk néhány fotót, majd visszaszállunk a kisbuszba, és irány a civilizáció.

Bárkák Puerto del HambrébanBárkák Puerto del Hambréban

Punta Arenas határában egy hajóroncsra leszünk figyelmesek. A Lord Lonsdale névre keresztelt hajó állítólag 1909-ben kiégett a falkland-szigeteki Stanley-ben, de hogy pontosan hogy és mikor került Punta Arenas kikötőjébe, azt senki nem tudja. Az biztos, hogy a hajó az 1920-as években már itt horgonyzott, mert Rockwell Kent 1924-ben publikált Délre a Magellán-szorostól című könyvében arról ír, hogy egy ízben négy napot a fedélzeten kellett töltenie, amíg a saját hajóját javítgatta. Ekkortájt nény ember élt a hajón, akik tulajdonképpen kuplerájt üzemeltettek a roncson. Leírása szerint vad orgiák színhelye volt a bárka, az ott töltött négy napban nem volt egy tiszta pillanata.

A Lord Lonsdale kuplerájként működött, ma szimpla roncsEgykoron kuplerájként működött a Lord Lonsdale, ma szimpla roncs

Körbefotózzuk a roncsot, majd visszatérünk Punta Arenas-ba. Holnap új vizekre evezünk, irány Tűzföld!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A Torres del Painéről a leghíresebb képeket helikopterről készítik. Soha nem álmodtam arról, hogy egyszer felrepülök az Andok leghíresebb csúcsai fölé, de egyik barátomnak hála erre most sor került. Hatalmas élmény volt, ennyi szép, havas csúcsot nem láttam még sehol. 

Az időjárással hihetetlen szerencsénk volt, egyetlen felhő nem volt az égen, s mivel széllökések sem voltak, nagyon könnyű volt fényképezni. Mondjuk 2000 mter magasan a -10 fokban a kezem majdnem lefagyott, de megérte. A 40 perces repülés során mintegy kétszáz képet készítettem, személyes kedvenceim a Grey-gleccser felett készültek. Íme néhány exkluzív fotó a Torres del Paine kevésbé ismert szegleteiből:

Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt

A Lago Dickson a park kevésbé ismert szegletében fekszikLago Dickson: a park kevésbé ismert szeglete

Elnyeli a jég a Nunatak-szigetetElnyeli a jég a Nunatak-szigetet

Ezeken a jégmezőkön még nem járt emberEzeken a jégmezőkön még nem járt ember

A Nap első sugarai megcsillannak a Cordillera Paine Grande csúcsainMegcsillannak a Nap első sugarai a Cordillera Paine Grande csúcsain

Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine

Lassan mindent beterít a napfényLassan mindent beterít a napfény

A tornyok, amiket mindenki ismerHíres kép: Torres del Paine

Nincs ennél szebb látványNincs ennél szebb látvány

Végül annyira megtetszett a hegyek közti repkedés, hogy - kiváltva a hosszú és poros buszutat - a délutáni órákban helikopterrel tértünk vissza Puerto Natalesbe. Ez az út sem volt kevésbé csúnya, íme néhány fotó a Torres del Painén túlról:

Gleccservizet szállít a Rio PaineGleccservizet szállít a Rio Paine

A Lago del ToroLago del Toro

Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet

A Milodón-barlangban 1895-ben egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak1895-ben a Milodón-barlangban egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak

Még a tavakat is lekerítik PatagóniábanMég a tavakat is lekerítik Patagóniában

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs élő ember, aki ne ismerné fotókról Patagónia legszebb hegységét, a Torres del Painét. Dél-Chile egyik legeldugottabb szegletében található a vonulat, ami mostanra sokkal inkább a gazdag turisták kiváltsága lett, semmint a túrázóké. Hogy miért? Hát az ára miatt. Ha sok pénzt akarsz elkölteni, felejtsd el Párizst és Tokiót! Irány a Torres del Paine!

Mielőtt az ember a Torres del Painéhoz készül, jobb, ha informálódik kicsit. Nem elég csak a fotókat nézegetni, keményen tervezni kell. Nem csak a pénzzel, azzal is, hogy chileiekkel kell alkudozni, aminél keményebb meló Dél-Amerikában nem nagyon van. Félreértés ne essék, a hegyvidék meseszép, de az árak és a helyiek hozzáállása miatt egy rémálom az egész. Szolgáljon tanulságként mindenkinek, aki úgy gondolja, belevág a "nagy" kalandba.

Ezekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ottEzekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ott

A belépő árát lenyeli az ember (32 dollárt fizettünk már kevésbé híres látnivalóért is), de ami a nemzeti parkon belüli szállásárakat illeti, az egészen elképesztő. Évek óta nem néztem rá a Fantastico Sur honlapjára (kizárólag rajtuk keresztül lehet szállást foglalni a menedékházakba és kempingekbe), így a szemem elkerekedett, mikor úgy két hónapja ismét felkerestem az oldalukat. Emeletes ágy közösségi szobában 78 dollár, azaz 21 000 forint. Sátorhely kempingben fejenként(!!!) 14 dollár, vagyis 3800 forint. 7600 forintért verhetsz fel egy kétszemélyes sátrat, de ha nincs, bérelhetsz egyet újabb 27 dollárért, vagyis 7300 forintért.

Az ember azt remélné, hogy ezért az árért kap is valamit, de nem. A foglalási oldal nem működik, így kénytelenek vagyunk személyesen kontaktálni a céggel. Ja, azt nem lehet! E-mailre nem válaszolnak, telefont nem veszik fel, mikor Puerto Natalesbe érkezünk, akkor az iroda meg persze zárva tart. Beadjuk a derekunkat, és megkeresünk néhány utazási irodát, hátha tudnak nekünk és a csapatnak szállást foglalni.

A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul     A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul

- Képtelenség! - kapjuk a választ mindenkitől - A Fantastico Surral nem lehet kapcsolatot teremteni. Ha nem reagálnak az e-mailetekre, akkor felejtsétek el, hogy sikerül szállást intéznetek odabenn.

Remek! Ezek szerint hiába 21 000 forint egy emeletes ágy, lefoglalni nem lehet. Öt nappal az érkezésünk előtt végül a menedékháztól nem messze álló Hotel Las Torresben foglalunk szobát. Egy négy ágyas szoba egy éjszakára 518 US$, vagyis 140 000 forint. Mi van?! Nincs mit tenni, Mirador csapat nem maradhat szállás nélkül a Torres del Painéban, így kifizetjük a képtelen összeget. 

Legelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine közöttLegelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine között

Végül három nappal az érkezésünk előtt a Fantastico Surnak sikerül válaszolnia. Azt írják, hogy természetesen vannak szabad ágyaik és szívesen állnak rendelkezésünkre. Két hónapon keresztül nem álltak, de most már igen. Írok vissza nekik egy Puta madre! kezdetű levelet, valószínűleg jól aláásva ezzel egy gyümölcsöző munkakapcsolatot. Még el sem indultunk a Torres del Painéhoz, máris okádnom kell tőle.

Ezen élmények birtokában nem éppen a legjobb hangulatban vágunk neki a Torres del Painénak. Reggel szállásadónk kivisz minket a pályaudvarra, ahol hihetetlen tömeg verődik össze. Tíz percenként indulnak a buszok a nemzeti park irányába, s mindegyik busz tömve van emberrel. A főszezon még legalább egy hónap, el nem tudom képzelni, akkor hogy néz ki a terminál.

Egy óra buszozás után, Cerro Castillónál kötelezően előírt szünetetet tartunkLehet pisilni és inni egy kólát 1000 forintért. A pontosan a határon fekvő Cerro Castillo semmi másról nem szól, mint az ide reggelente befutó turistabuszok fogadásáról és a turisták megkopasztásáról. Velünk nem járnak jól.

Cerro CastilloCerro Castillo

Az út a falu után egészen drámai. Feltűnik előttünk a Torres del Painét Argentínától elválasztó hegyvidék, ami már önmagában megérne egy 4-5 napos trekkinget. Miután a buszunk vesz egy éles bal kanyart és kelet felé megpillantjuk a Torres del Paine sziluettjét, azonnal bánni kezdjük, hogy nem jöttünk ide legalább két hétre.

Ahogy közeledünk a nemzeti park bejáratához, úgy sűrűsödik a guanacók száma. Mindenki ugrál jobbra-balra a buszon, de szerintem értelmes képet nem sikerül lőnie senkinek. Ennek legfőbb oka az, hogy a buszok hatalmas port kavarnak, mert hát ugye arra nincs pénz, hogy Chile leglátogatottabb és legdrágább nemzeti parkjához aszfaltozott út vezessen.

Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról

A bejáratnál iszonyatos káosz fogadja a turistát. Több száz ember áll sorban azért, hogy kitöltsön egy akármilyen papírt, amivel megveheti a belépőt, végül pedig megnézzen egy tíz perces filmet a természetvédelemről. Az egész full zavar, senki nem tudja, merre menjen, csak lökdösődnek az emberek. Nagy nehezen, jó egy óra bénázás után sikerül a dolgok végére érnünk. A buszosok kidobják a csomagjainkat az út szélére, ahol meg kell várjuk azt a buszt, ami a Hotel Las Torreshez visz minket. Hiába 518 dollár egy négy ágyas szoba az európai léptékkel mérve max. három csillagos szállodában, a recepción senkinek nincs fogalma semmiről. Egy órán át tart a becsekkolás, ami nem kicsit dühítő annak fényében, hogy milyen pofátlan árakkal dolgoznak.

A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka     A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka

A csapat azon felével, akik vállalták a kempinget, felverjük a sátrat a 7600 forint napi díjjal bíró 2x2 méteres placcon, majd nekiindulunk a hegyeknek, hogy bemelegítsünk a holnapi túráraA Los Cuerros menedékház felé vesszük az irányt, mely ösvény a kezdetekben nem túl élvezetes, de amint felbukkan az egyik domb mögött a kimondhatatlan nevű Nordenskjöld-tó, mindenkinek eláll a lélegzete. A tó vize olyan színben pompázik, amihez foghatót még sehol nem láttam, pedig voltam már egy-két tó partján.

Mirador csapat a Nordenskjöld-tó partjánMirador csapat a Nordenskjöld-tó partján

Mivel a hegyek fölött esőfelhők gyülekeznek, nem megyünk tovább, hanem visszafordulunk. Nem akarunk szétázni a holnapi menet előtt.

Gyülekeznek a hófelhők a hegyek fölöttGyülekeznek a hófelhők a hegyek fölött

Bár van kajánk, egy tál leves jól esne, mielőtt nekiállunk főzöcskézni. Betérünk a menedékházba (ahol végül nem sikerült megaludnunk), s kettőnkre kirendelünk egy 24 dolláros, vagyis 6500 forintos(!!!) menüt. Ezért az árért még New Yorkban is osztrigát kap az ember, de a Torres del Painénál nem. A leves még ehető, de a főételnek minősülő kotyvalékot még a rossz hírű magyar iskolai menzákon is jelentenék. Slussz poén, hogy mikor kérünk egy pohár vizet az ételhez, a felszolgáló csaj csak annyit vet oda, hogy ott a bár, lehet sört és kólát venni. Valóban lehet, 2000 forintért. Letuszkoljuk valahogy a tápot, majd visszabattyogunk a sátrunkhoz és készítünk valami ehetőt. 

A sátorban nem túl kellemes az idő, mivel nagyon erős, hideg szél tombol egész éjszaka, de túléjük valahogyan. Nem mondom, hogy reggel kipihent vagyok, de ez most egyáltalán nem számít, fel kell jussunk a szarvakhoz. Szerencsére csodaszép időnk van, így mindenki nagy kedvvel vág neki az amúgy egész jól kitáblázott ösvénynek.

Egy ilyen sátorban 15 400 forintért lehet megaludni két főnekEzekben a sátrakban 15 400 forintért lehet megaludni két főnek

Elsőként felkapaszkodunk egy hágóba, ahonnan feltűnik a Chileno menedékház. Alig másfél óra alatt érjük el a hoteltől, ami egészen remek idő, főleg annak fényében, hogy ez alatt mintegy 400 méter szintet és vagy 4 kilométert küzdöttünk le.

Ilyen szép idő is tud ám lenni a Torres del PainénálIlyen szép idő is tud ám lenni a Torres del Painénál

Nem sokat pihenünk a hűs lengaerdő mélyén megbúvó menedékháznál, főként azért nem, mert be akarjuk előzni a nagy tömeget. Az ösvény innen nyugodtan kanyarog végig egy pataknak a partján, s mivel követi annak az esését, nem igazán vesszük észre, hogy emelkedünk újabb 150 métert.

A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak     A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak

Az utolsó szakasz fel a kilátóhoz eléggé macerás. Egyrészt sikerül belefutnunk egy jó 30 fős olasz csoportba, akiket nehezen kerülgetünk a mostanra emberszélességűre zsugorodott ösvényen, másrészt egy nem oly régi hegyomlás következtében a kilátó közelében kőről kőre kell ugráljunk. Végül jó három és fél órás erőltetett menet után végre megpillantjuk a hőn áhított szarvakat.

Turista karaván a hegyomlás menténTurista karaván a hegyomlás mentén

Nem először vagyok itt, a látvány mégis letaglóz. A három torony szinte teljesen kibukik a felhőkből, csak a csúcsuk vége burkolódzik ködbe, az előttük elterülő tavon szépen tükröződnek. Keresünk egy turistamentes zugot, és az igen erős szél ellenére vagy fél órán át úgy fotózkodunk, mint japán turisták a Halászbástyánál. A végére még az idő is teljesen kitisztul.

Én a tornyok előtt   Én a tornyok előtt

Aztán győz a hideg, így elindulunk lefelé. Alig két és fél óra alatt érünk vissza a hotelhez, valamivel 4 óra előtt. A buszunk csak este 8-kor indul a nemzeti park bejáratától, ezért a csapat úgy dönt, kisétál odáig. Nem döntünk rosszul. Hiába van már közel 20 kilométer és 1700 méter szint a lábunkban, ez a kirándulás is megér minden szenvedést. Guanacót sajnos egyet sem látunk, cserébe azonban megcsodálhatjuk, ahogy a Nap lebukik a Torres del Paine mögött.

Eri búcsúzik a Torres del Painétól   Eri búcsúzik a Torres del Painétól

Végül a buszunk csak fél 9 tájékán fut be, így sikerül kellőképp átfagynunk. A buszon végigzongorázom magamban ismét ezt az egész Torres del Paine sztorit. Végül arra jutok, hogy bár a hegyek szépek, ilyen áron azért keserédes az élmény. Ha belegondolok, hogy a Fitz Royt ennek tizedéből sikerült megnéznünk, akkor azt kell mondjam, sokkal inkább az, mint ez. A W-túra még várat magára, de lehet, megvárom vele, hogy a chilei gazdaság kicsit meginogjon, és csökkentsenek az árakon. Mondjuk úgy tizedére a mostaninak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Átlépünk Chilébe. A Torres del Paine felé tartunk, de előtte még benevezünk egy nem túl olcsó hajós kirándulásra a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban. Nem csak a kirándulás drága, minden. A chilei Patagónia más világ, az emberek is furcsák.

El nem tudom képzelni, mit csinál az egyszeri hátizsákos a főszezonban, mert mi még bőven nem vagyunk benne, mégis szinte képtelenek vagyunk buszjegyhez jutni Puerto Natalesbe. A szállásunkon azt mondják, hogy legalább két héttel az indulás előtt szerezzük be a jegyeket, mert a helyi túraszervezők előre felvásárolják azokat, és aki lemarad, az heteket ülhet El Calafatében arra várva, hogy az egyik napra talál magának valamit. A Mirador csapatnak úgy sikerül három héttel az indulás előtt jegyet szereznünk, hogy mi visszük el az utolsó helyeket. 

350 kilométer. Ennyit buszozunk az unalmasabbnál is unalmasabb dél-patagóniai pampán, mire megérkezünk a chilei határra. Bár a Torres del Paine mindössze 60 kilométerre fekszik El Calafatétól, út hiányában évente több tízezer turista kerüli meg fél Argentínát, hogy lássa az Andok valószínűleg legismertebb hegyeit. 

A buszunk csurig van, így jó két órát vesz igénybe, mire mindenkinek belepecsételnek az útlevelébe a határon. Az argentinok nem sokat pepecselnek velünk, de a chileiek akkora bürokraták, hogy azért is visszadobják a - ma már rajtuk kívül csak a venezuelaiak által erőltetett - bevándorlási papírokat, ha csúnyán kerekíted rajta a betűket. Mi szerencsére nem hibázunk, de van pár amerikai, aki nyelv hiányában összekeveri a mezőket, így kezdődhet előről a barkóba. Azt persze nem értjük, hogy egy olyan határon, ahol az átkelők 90 %-a külföldi, miért nincs valaki, aki beszél angolul, de hát ilyen apróságokon nem akadunk fenn.

A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok     A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok

A határ túloldalán megváltozik a táj. Az unalmas és szürke pampát erdőkkel borított hegyvidék váltja fel. Mintha Perito Moreno anno úgy húzta volna meg a határt, hogy minden, ami rideg és barátságtalan Argentínához, és minden ami szép és élettel teli, Chiléhez tartozzék.

Végül a késő délutáni órákban, jó nyolc órás utazás után sikerül megérkeznünk Puerto Natales-be. A városka pont olyan, mint volt El Calafate; minden második épület panzió vagy étterem. Amiben más Chile Argentínához képest, azok az árak. A legolcsóbb lebujban is 20 dollár egy ágy, ha az ember picit normálisabb szobára vágyik, azonnal 70-80 dollárt fizet. Az étlapokon a legolcsóbb fogás a 14 dolláros hal, egy tál spagetti már 18 dollárba kerül. A marhahúsokat és a tengeri herkentyűket meg sem merjük nézni, mert 30 dollárnál kezdődnek. A boltban sem jobb a helyzet, minden háromszor annyiba kerül, mint a szomszédban, Magyarországhoz pedig nem is hasonlítanám. Ez van, tudtuk, hogy Dél-Chile drága lesz. Különben is, a Torres del Painéhoz képest Puerto Natales filléres tétel, de erről majd később.

Puerto Natales egy később készített légi felvételenPuerto Natales egy később készített légi felvételen

Mielőtt azonban beülnénk egy evőbe, pénzt kell váltsunk. Az árak láttán nem kis összeget tolok a nőszemély elé, aki gond nélkül nyújt át egy meglett pénzköteget chilei pesóban. Megköszönvén együttműködését visszasétálunk az étterembe, ahol kirendeljük a 14 dolláros halat, majd a biztonság kedvéért átszámolom a pénzt. A luvnya simán átvert, az ötvenezres címleteket kicserélte ötezresekre. Remek! A 14 dolláros halam azonnal 140 dollárba kerülne, de megelőzvén az éttermi hisztit, visszakutyagolok a pénzváltóhoz és azonnal üvölteni kezdek. A nő kihívja a férjét, aki látja, hogy tajtékzom a dühtől. Nyugalomra int és magyarázkodni kezd, hogy az egyik kollégájuk véthetett hibát, hogy a néhány ötvenezres bankó alá véletlenül ötezreseket tett. Persze, véletlenül. Szúrós szemmel nézek, mire kicserélik a bankókat, én pedig aljas bosszútól vezérelve belemarkolok a cukorkás köcsögbe és megköszönvén segítségüket, távozom.

Puerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltókPuerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltók

Nem jó szájízzel telik az első nap Chilében. Nem értem miért kell trükközni egy olyan városban, ahol ránézésre mindenki jól él. Puerto Natales hiába van elzárva Chile többi részétől, a gazdagság kézzel fogható. A házak jól néznek ki, ócska kocsit alig lát az ember az utcákon.

Hófelhők gyülekeznek a havasok felettHófelhők gyülekeznek a havasok felett

Másnap kora reggel egész napos kirándulásra indulunk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkba. A több mint 35 000 km² nagyságú park - ami az ország egyik nagy szabdságharcosáról kapta a nevét - Chile legnagyobb természetvédelmi területe, s mivel milliónyi apró fjord tagolja, kizárólag hajóval járható be. A hajóút ára nem olcsó, 135 dollárba kerül, ezért nagy várakozásokkal nézünk elébe.

Hajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti ParkbanHajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban

A bárka majdnem tele, a tenger durván hullámzik. A távolban csúnya hófelhők gyülekeznek, a szél is felerősödik, de azért mi kint állunk a hajó orrában. Az sem zavar minket, hogy a vízpermet olykor teljesen beteríti a társaságot, csak fotózzuk a havas csúcsokat. Egy órányi hajókázás után vízesések tűnnek fel az északi szirteken, többségük száz méter magasból szakad bele a tengerbe. Az egyik sziklán fókák sütkéreznek, bár nem tudom mit élveznek annyira, mivel napfénynek nyoma sincsen. Sajnos a hullámverés miatt nem tudunk elég közel menni hozzájuk, hogy értékelhető fotókat készítsünk róluk.

Vízesések szakadnak a tengerbeVízesések szakadnak a tengerbe

Ilyen közel mentünk a vízesésekhezIlyen közel mentünk a vízesésekhez

Jó két és fél órás utazás után tűnik fel a hófelhőkből kirajzolódó Balmaceda-gleccser. Egykoron ez volt a környék legnagyobb jégmezője, de a globális felmelegedésnek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a felére zsugorodott. Ma már nem éri el a tenger szintjét, jó száz méterrel feljebb ér véget a gleccser.

A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott     A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott

Lövünk náhány fotót, majd egy még szűkebb fjordra kanyarodunk rá. Nem sokkal később - pont mikor a havaseső esni kezd - kikötünk. A majd száz turista libasorban indul neki a Serrano-gleccser által táplált tó körüli ösvényen, hogy karnyújtásnyira megközelítse a jégfolyamot. Senki nem rohan, mindneki fotóz, így nem zavar, hogy lépésben haladunk. A látvány tényleg mesés, bár a Perito Moreno-gleccsert nem tudja űberelni a Serrano.

Én a Serrano-gleccser előtt   Én a Serrano-gleccser előtt

Dél is elmúlik, mire ismét a hajón találjuk magunkat. Iszonyú éhes vagyok, ezért rendesen fejbevág az a pohár viszki, amit kissé teátrális módon a Serrano-gleccserből kivájt jéggel szolgálnak fel. Szerencsére féltávnál megállunk a környék egyetlen lakott épületénél, a Perales farmon, ahol jó fajta birkahúst szolgálnak fel, vörös borral. Annyira eltöm mindenkit, hogy az út utolsó egy órájában a népek kókadtan ücsörögnek a helyükön, az sem érdekli őket, hogy menet közben kisüt a Nap.

Kellemes kirándulás volt a gleccserekhez, de holnap végre tényleg megnézzük magunknak a Torres del Painét.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Perito Moreno-gleccser az Iguazú-vízesés után Argentína második számú látványossága. Mint ilyentől, félni szoktunk, de ezúttal nem csalódunk. A gleccser zseniális, az idő szép, a táj felejthetetlen. Kell ennél több?

Elhagyjuk El Chaltént. A napi egyetlen busz délután 5 körül indul, ráadásul 20 dollárba kerül fejenként, úgyhogy hallgatván Izire és Eloi-ra, mi is kibaktatunk a falu határát jelképező hídhoz, majd hüvelykujjunkat az égnek felfelé tartván várjuk a csodát

Hogy ne legyen torlódás, a holland párost egy órával magunk elé engedjük. Mikor odaérünk a hídhoz, látjuk, hogy ők már pakolnak is be egy kocsiba. Nekik szerencséjük volt, most mi jövünk.

Esni kezd az eső, ráadásul öt foknál biztosan nincs melegebb, így gyorsan kihűlünk. Két órán át didergünk az út szélén, mikor végre jön egy kocsi. Már távolról látjuk, hogy az az amerikai páros az, akikkel tegnap a Fitz Royról lefelé jövet találkoztunk. Elsőre nem ismernek meg, de mikor leesik nekik a tantusz, azonnal nyomnak egy satuféket és visszatolatnak értünk. Meg vagyunk mentve!

El Calafate körül ismét vannak legelők    El Calafate körül ismét vannak legelők

A táj El Calafate irányába iszonyatosan unalmas, ugyanaz a kietlen pusztaság, mint Esqueltől volt idáig. A 220 kilométeres út felénél van egy ház, ahol mindenki megáll egy pillanatra. Kávét és üdítőt lehet kapni nyugat-európai árszínvonalon, mi jobb híján egy hátrahagyott kocsitengelyt fotózunk, amire a ranch lakói kitűztek egy argentin zászlót.

Az amerikaiak csak a reptérig mennek, mert gépük van Buenos Airesbe. Sajnos nem rakatjuk ki magunkat a lehajtónál, így fizethetünk fejenként 100 pesót a buszért, ami El Calafatéba viszi az embereket.

El Calafate El Chalténhez képest igazi nagyváros. Nincs száz éve, hogy megalapították, létezésének oka nem más, mint az innen 80 kilométerre fekvő Perito Moreno-gleccser. Az 1990-es évekig a városkának alig 500 lakója volt, aztán jött a nagy turista bumm, és a jobb élet reményében boldog-boldogtalan ideköltözött.

A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették     A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették

Mivel nincs foglalásunk sehol, ezért a város központjában rakatjuk ki magunkat. Véletlenszerűen a Lago Argentino irányába indulunk el, s jól tesszük, mert az olcsóbb vendégházak itt találhatók. Néhány megtekintése után egy idős asszony panziójában kötünk ki, ahol bár papírvastagságúak a falak, a 15 dolláros szobaár maradásra bír minket.

El Calafate mögött magasodik a Cerro Frías. Remek kirándulás lenne fel a csúcsra, ha az elmúlt pár évben ne szögesdrótozták volna ezt is körbe. Egy órán át nyeljük a port a hegy oldalában vezető úton, hogy ráleljünk egy nyílásra a kerítésen, de semmi. Hermetikusan elzárták a hegyet. Szerencsére nem azért jöttünk ide, hogy felmásszunk egy csúcsra, hanem azért, hogy lássuk a Perito Moreno-gleccsert. 

Útban a Perito Moreno-gleccserhezÚtban a Perito Moreno-gleccserhez

Ha az embernek nincs saját kocsija, akkor két módon juthat el a gleccserhez. Vagy a tömegnyomort jelentő túlárazott turista busszal, vagy taxival. Hihetetlen, de három főre a taxi már olcsóbb, mint a busz, így - egyik menet közben hozzánk csatlakozó magyar cimboránkkal - kisétálunk a remis-állomásra (Argentínában a taxit remis-nek hívják). 800 pesót, mindössze 53 dollárt fizetünk a 160 kilométeres útért, ami kevésnek tűnik, de azt tudni kell, hogy Dél-Patagóniában a benzin filléres tétel. Alig két évtizede hatalmas gáz- és kőolajmezőkre bukkantak Comodoro Rivadavia környékén, aminek hála a gázolaj ára errefelé alig 70 cent (északon egy dollár), a gázfűtés pedig tulajdonképpen ingyenes.

Az út a gleccserhez egészen mesés. A távolban feltűnnek a nagyon bénán hangzó Gleccserek Nemzeti Park havas csúcsai, de az igazi látványt a Lago Argentino nyújtja világoskék vizével, előtte sárga homokpaddal és zöld pampanövényzettel.

Lago ArgentinoLago Argentino

- Látjátok azokat a csúcsokat ott a távolban? - mutat balra sofőrünk - Az ott a Torres del Paine.
- Alig 50 kilométerre van - okoskodok.
- Nincs az 50. Most tervezik, hogy utat építenek a völgyön keresztül arrafelé, mert most meg kell kerülni fél Patagóniát.

Ez így van. El Calafatéból a többség a chilei Torres del Paine felé utazik tovább, de út hiányában egy 400 kilométeres kerülővel kell azt megtegye, amivel tulajdonképpen mindenki veszít egy teljes napot.

Eközben megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol kipengetjük a fejenként 190 pesós belépőt, majd irány a gleccser. Az út továbbra is gyönyörű, bár a gleccser felett csúnya hófelhők kezdenek gyülekezni. Fél óra autókázás után megérkezünk a kikötőhöz, ahonnan komppal viszik az embereket be a gleccser lábához. Iszonyú a tömeg, elképzelni nem tudom, mi lehet itt a főszezonban. 

A gleccser a hajóról fotózva     A gleccser a hajóról fotózva

Szerencsére sofőrünk már induláskor ideszólt telefonon, így félretették nekünk a jegyeket. Remek, nem maradunk le a hajóról. A csónakázás alig 40 percig tart, de azt kell mondjam, megéri. Azon túl, hogy remek kilátásban van részünk, megtudjuk, hogy a glecser helyenként 40 méter magas, közben több mint egy kilométer széles, és hogy Patagónia azon vidékéről ered, ami mai napig felfedezetlen az emberiség számára. Az van ugyanis, hogy a jégtakaró olyan vastag a magasabban fekvő részeken, hogy a hegycsúcsok egyszerűen eltűnnek alatta.

A jéghegy csúcsa     A jéghegy csúcsa

Perito Moreno (akiről elnevezték a gleccsert) sem tudta kijelölni a Chile és Argentína közötti határt ezen a részen, ami a későbbiekben folyamatos surlódáshoz vezetett. A repülőgép felfedezésével sem kerültek közelebb a megoldáshoz, csak igazolni tudták az argentin felfedezőt, miszerint az Andok vízválasztó vonala kijelölhetetlen ezen a vidéken. Gyalogosan megközelíteni a gleccserek origóját nem lehet, helikopter képtelen a barázdás felszínen leszállni, így egyelőre várat magára a pontos határnak a kijelölése, fenntartva a feszült viszonyt a két ország között. Arra se nagyon lehet várni, hogy a gleccser majd leolvad, mert a Perito Moreno azon kevés jégmezők egyike, aminek mérete nem csökken, hanem nő.

Leszakad egy jéghegy a gleccserrőlLeszakad egy jéghegy a gleccserről

A hajón ücsörögve hatalmas mázlink van. Elkapjuk a pillanatot, amint egy hatalmas jéghegy leszakad a gleccserről, kisebb fajta cunamit előidézve. A hajónk kellemesen ringatózik a szökőáron, majd miután kihuny a hullám, visszafordul a kikötőbe.

Senki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határSenki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határ

A kikötőben visszaszállunk a taxinkba, ahonnan a kilátóponthoz igyekszünk. Nem egy toronyra kell gondolni, hanem egy több kilométer hosszú hídrendszerre, amin végigsétálva több oldalról lehet megfotózni a gleccsert. Közben a hófelhők szertefoszalanak, kisüt a nap, mi pedig élvezzük a lélegzetelállító látványt. Leírni úgysem lehet, úgyhogy itt vannak a képek:

Perito Moreno-gleccser

Perito Moreno-gleccserPerito Moreno-gleccser

El Calafate felé taxisunk felmutat egy sziklára, amin kondorok ücsörögnek, de olyan távol, hogy sajnos nem tudunk róluk normális képet lőni. Nem úgy az Elefánt-sziklákról, amiknél jobbat faragni sem lehetett volna.

Ráadásként az Elefánt-sziklákRáadásként az Elefánt-sziklák

Megnéztük a Perito Moreno-gleccsert és nem csalódtunk. Szemben az Iguazú-vízeséssel, ami nem tett ránk mély benyomást, Argentína második legismertebb nevezetessége örökre bevéste magát az emlékezetünkbe. A Fitz Royhoz és a Cerro Torréhoz hasonlóan ezt is látni kellett. Eddig Patagónia beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de még csak most jön a legjava; irány a Torres del Paine!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)