Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Finca Berlin

Ismét sikerült kajmánokat és vízidisznókat fotóznunk a Los Llanoson, majd Trinidad leggazdagabb emberei elmesélték, milyen volt az élet, mikor még a gerillák voltak errefelé az urak. Egy percig nem unatkozunk.

Bár már láttunk állatokat El Totumo környékén, kíváncsiak vagyunk rá, miben másabb a déli Los Llanos az északinál, ezért Poréból Trinidad felé vesszük az irányt. Nem sokkal napfelkelte után már a város dorgériája előtt szobrozunk, hogy leintsük a trinidadi buszt. A drogériában Endre rákérdez, mikor érkezik valami, de a gyógyszerész csaj nem csak a menetrenddel, hanem azzal is tisztában van, hol van a legnagyobb esélyünk állatokkal találkozni.

- Van egy barátnőm, Lívia. A férjével van egy ranchük, a Finca Berlin, aminek a közepén fekszik egy tó, benne rengeteg babillával és chigüiróval. Megadom a számát, hívjátok fel és hivatkozzatok rám - kapjuk a tippet. 

Kolumbia Los Llanos TrinidadTrinidad főtere a szobánk ablakából

Az út Trinidadba egészen jó, csak húsz kilométerrel a város előtt válik földúttá. A városka egészen kulturált, jóval nagyobb, mint volt El Totumo, így szállást is könnyen találunk. 40 000 pesóért egy egészen varázslatos, légkondis szobát vágnak hozzánk a főtér egyik szállodájában, de ennél sokal fontosabb, hogy úgy megörülnek az érkezésünknek, hogy a recepcióstól a takarítónőig mindenki a mi lépteinket figyeli, ahol tudnak, segítenek. A Finca Berlinről nem tudnak ugyan, de szívesen felhívják nekünk Líviát, aki közli, hogy épp Yopalban van, de térjünk be nyugodtan a ranchre, a gondnok majd körbevezet minket.

A buszterminálról kettőkor induló kisbuszon hatalmas a tömeg. Én a sofőr melletti anyósülések egyikére passzírozom be magam, de Endre csak a hátsó üléssorok közötti folyosón görnyedve fér el. Ez az a fajta latin utazási mód, amire mondani szokás, hogy "nincs az a teli busz, amire ne férne fel még legalább egy 8 tagú család 12 darab csirkével a hóna alatt". Az út rövid, de ezalatt úgy bombáznak minket kérdésekkel, mintha kötelező volna. Mindent tudni akarnak Magyarországról, a történelmétől a gazdaságpolitikáján át az ország összes nevezetességéig. Azt persze senki nem tudja, hogy hol van a Finca Berlin, így fél óra kocsikázás után kezdünk elbizonytalanodni, vajon jó buszra szálltunk-e fel. Szerencsére nem sokkal a cél előtt feltűnik az út szélén két lovát legeltető llanero, akik útbaigazítják sofőrünket, így pár perc múlva egy marhákkal és lovakkal teli, terjedelmes birtokon találjuk magunkat. 

Kolumbia Los Llanos TrinidadDiana játszik az apró chigüiróval, vagyis vízidisznóval

A birtokon egy kedves pár, Gonzalo és Ingrid köszönt minket, akik a finca gondnokai. Kislányuk, a három éves Diana egy árván maradt bébi vízidisznót dédelget, egész nap simogatja és tehéntejjel szoptatja. Tamarából származnak, de néhány éve, mikor a Los Llanos felszabadult a gerillák elnyomása alól, elhagyták a FARC fészkét, és itt kötöttek ki. Alig váltunk pár szót, érkezik egy magát Stevennek nevező srác, aki Lívia családi barátja, és azért jött ma el a birtokra, hogy gyakorolja a gringókkal az angolt. Sajnos csak annyit tud, hogy yes, de azt nagyon szépen mondja.

Kolumbia Los Llanos TrinidadSteven és Gonzalo vezetnek minket körbe a birtokon

Gonzalo és Steven elkísérnek minket a háztól nem messze fekvő lagúnához, ami tényleg tömve van állatokkal. Tökéletesen megférnek egymás mellett a kajmánok, a vízidisznók és a gémek, teljes a béke közöttük. Rengeteg fotót készítünk, a két srác pedig csak röhög, mert nem értik, mire jó ez az egész. Mikor elmondjuk nekik, hogy a mi országunkban nincsenek ilyen állatok, meglepődnek. 

Kolumbia Los Llanos Trinidad

Kolumbia Los Llanos TrinidadVízidisznók és kajmánok vannak mindenhol

Nem sokkal naplemente előtt megérkezik Lívia és Javier. Kiderül, nem csak ez az egy fincájuk van, a környék legnagyobb földbirtokosai közé tartoznak. Több tízezer marhát tartanak, de ezzel messze elmaradnak Lívia nagybátyjától, akinek a Rio Meta partján, Bocas del Pautónál egy nem kevesebb mint 100 000 hektáros fincája van, amihez a Los Llanos legnagyobb morichal erdeje tartozik. A morichal a dél-amerikai szavannák tipikus növénye, amolyan mocsárpálma féle.

Kolumbia Los Llanos Trinidad  Egy pampabíbic és egy lile

Beültetnek minket a furgonjukba, és körbevisznek a tó körül. Van egy saját erdőjük, aminek a mélyén rábukkanunk Dél-Amerika legviccesebb madarára, a hoacinre, amivel utoljára Ecuadorban találkoztunk. A hoacinekről elég annyit tudni, hogy röpképtelenek, viszont fióka korukban remek úszok, de ezt a képességüket is elvesztik, mikor a denevérhez hasonlóan karmokat növesztenek a szárnyaik végére. Annak segítségével vergődnek ágról ágra. Ez a madár egy igazi genetikai zsákutca, annak tudhatja be fennmaradását, hogy nincs egyetlen ragadozó sem, ami megenné, mert állítólag szörnyű a húsa. 

Kolumbia Los Llanos TrinidadAnnak köszönheti a hoacin az életben maradását, hogy ehetetlen

Ahogy kikanyarodunk az erdőből, skerül belefutnunk egy csorda vízidisznóba. Épp búvóhelyet keresnek éjszakára. Érdekes, hogy kocsival sokkal közelebb lehet hozzájuk kerülni, mint lábon, valahogy az autótól nem félnek.

Kolumbia Los Llanos Trinidad Még néhány chigüiro

Kezd besötétedni, így búcsút intünk a fincának, és Líviáékkal visszatérünk Trinidadba. A család igen nagy tiszteletnek örvend a városban, mindeki előre köszön nekik az utcán. Ragaszkodnak hozzá, hogy meghívjanak miket egy sörre, így betérünk egy belvárosi bárba, amiről persze kiderül, hogy az övéké. Amíg Endre és Javier söröznek, én és Lívia elmegyünk a sarki zöldségeshez venni egy kis gyümölcsöt. Egyszerre három eladó kezd sertepertélni körülöttünk, mintha legalábbis filmsztárok volnánk. Nem tudom, lehet, a zöldséges bolt is az övéké. 

Kolumbia Los Llanos Trinidad Lívia és én a Finca Berlinen

Éhesek vagyunk, így pont kapóra jön az az öregúr, aki talicskából árulja az hallacát, egy tamaléhoz hasonló kolumbiai finomságot. Eszünk, iszunk, közben Javier mesélni kezd a Los Llanos múltjáról.

- Kutya világ volt itt még pár éve. Én sem ezzel a kocsival jártam, hanem egy olyan szakadttal, amit úgy kellett betolni, hogy elinduljon. Ha feltűnt, hogy valakinek jobb kocsija van, hát egyik pillanatról a másikra a gerilláké lett.
- Tőled is vettek el kocsit?
- Háromszor is. De ez volt a legkevesebb. Ami sokkal keményebb volt, az az állandó, nagy összegű védelmi pénz, amit havonta megköveteltek. 
- És mi történt ha nem tudtál fizetni?
- Akkor vagy lemészárolták a családod, vagy rád gyújtották a házat és a boltot.
- Veled is megtörtént?
- Mindig tudtam fizetni.
- És hogyan ért véget ez az egész?
- Amikor megjelentek a katonák és tisztogatni kezdtek, a FARC emberei a környező erdőkben találtak menedéket. De onnan is kifüstölték őket. Szó szerint. Rájuk gyújtották az erdőt. Ezekből lettek azok a rizsföldek, amiket most a város környékén láttok. 
- Mi lett a gerilákkal? Elfogták őket?
- Dehogy! Mindenkinek van olyan ismerőse, akinek a kezéhez vér tapad, csak nem firtatjuk, ki, mit és miért csinált. A többség most is Tamará környékén él és kávét termeszt. 

Kolumbia Los Llanos Trinidad     Az hallaca a Los Llanos tipikus étele

Kellemesebb témákra váltunk és az este gyorsan véget ér. Lívia és Javier tüneményes vendégszeretete csak megkoronázza az itteni emberek érdeklődő kedvességét. Errefelé mindenki örül nekünk, tetszik nekik, hogy végre nem fegyveres bandák, hanem két turista masírozik az utcán.

Reggel a recepciós azzal fogad minket, hogyha szeretnénk még valami szépet látni, akkor látogassunk el a La Palmita ranchre, mert ott többek között pumát is fényképezhetünk. Nem hangzik rosszul, bár azért erősen kétlem, hogy valóban látunk pumát. A taxis az oda-vissza útért 40 000 pesót kér. Nem kevés pénz, de a recepciós olyan átéléssel mesélt a helyről, hogy belemegyünk.

A La Palmita ranch tulajdonképpen egy most induló ökolodzs szerű valami lenne, csak a tulajdonosai nem tudják, hogy kezdjenek neki. Mint első külföldi látogatót, azonnal lehúznak minket 10 000 peso belépőre, majd meghívnak egy reggeli levesre, amiért nem átalkodnak fejenként 20 000 pesót elkérni. Persze ezt csak később közlik. Cserébe megnézhetjük a pumájukat, amit egy húsz négyzetméteres kenelben tartanak, állítólag engedéllyel.

Kolumbia Los Llanos Trinidad       A La Palmita ranch egy jó nagy átverés, ezt a puma is tudja

Egy valag pénzt fizettünk ki a semmiért, úgyhogy kicsit duzzogva ülünk fel délben az utolsó, Yopalba közlekedő buszra. Aztán megemésztjük a dolgot. Végülis sem a Finca Berlinen, sem El Totumóban nem kellett fizessünk, ez volt az ára az eddigi sok szépségnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

7 Komment

Állólámpa krokodilból

Trinidad Amazónia legnagyobb városa. Nincs itt semmi, csak rengeteg kajmán, amit szerencsére a gasztronómia is felfedezett magának. Tudjuk, hogy kegyetlenség krokodilokat a farkukért lemészárolni, de be kell valjuk, hogy a kajmánnál finomabb hús nincsen. Oké, állólámpának azért nem kéne őket megcsinálni...

Bár még lenne egy nap a fesztiválból, sikerült eléggé beleunnunk abba, hogy folyton ugyanaz történik, így a negyedik nap reggelén úgy döntünk, irány Trinidad. Busz természetesen nincsen, csak trufi. No és kamionok, amik akkor indulnak, ha megtelik a plató. Mázlijuk van a várakozóknak, velünk is hízik a létszám.

A sofőrünk deszkákat helyez el a platón, de nem köti le őket, így azok simán csúszkálnak a ponyvatartó oszlopok között. Ezt még túl lehetne élni, de a méter mély kátyúkba belehajtva a pallók katapultként lőnek fel minket az égbe. Szerencsére a ponyva ruganyos, így ahelyett, hogy földkörüli pályára állnánk, ping-pong labdaként pattogunk a plató alja és a tető között. A bolíviaiak rizses csirkén hízlalt teste persze fixen marad, csak két magyar és egy spanyol hátizsákos repked fel és alá.

Tömegközlekedés San Ignacio és Trinidad közöttTömegközlekedés San Ignacio és Trinidad között

Hosszú az út, amit nem csak mi viselünk nehezen. A okos nőszemélyek a plató elején ültetik le a gyerekeket, háttal a menetiránynak. Fél óra nem telik bele, lógnak ki a szerencsétlenek a plató oldalán és okádnak. Mi persze a deszka szélén ülünk, így a répapermetből nem maradunk ki.

Ha nem hánynának le folyton, egész kellemes lenne az utazásHa nem hánynának le folyton, egész kellemes lenne az utazás

Két órás tötymögés után az egyik folyó partján megállunk, hogy benzines hordókat pakoljanak fel mögénk. Annyival jobb a helyzet a pár hónapja történt ecuadori esetnél, hogy ezúttal nem nekem kell felmálháznom a kétezer liter üzemanyagot. Pakolás közben a folyóból fel-felbukik néhány rózsaszín folyami delfin, csak hogy tudjuk, ez még Amazónia. Nem sokkal később átkompozunk egy folyón, ami után kicsit gyorsabban haladunk, egészen Trinidad határáig, ahol megdöbbenésünkre ugyanúgy épül a híd a Rio Mamoré felett, mint hét éve.

Hogy pontosan milyen hidat akarnak építeni, nem világos, mert szimplán elgátolják a folyót, ami persze folyamatosan bontja a felhalmozott földet. Lehet, a látszatmunkálatok azért vannak, hogy a kompmaffia még működni tudjon egy darabig, híd hiányában ugyanis vagy egy tucat csónakos pakolja át a járműveket jó pénzért egyik oldalról a másikra. A motorokat egyszerűen beemelik egy csónakba, a kamionokat és kocsikat pedig ugyanolyan teknőbe terelik be, mint a Titicaca-tónál.

Híd nincs, s tán soha nem is leszHíd nincs, s tán soha nem is lesz

Az átjutás nem libasorban történik. A személyautók elsőbbséget élveznek, utánuk jönnek a kisbuszok, majd a teherautók. Mi pont ráérünk akár egész délután itt bénázni, de a spanyol srácnak gépe van La Pazba, így egy óra nyugtalan ücsörgés után azt kezdi kiabálni a csónakosoknak, hogy a polgármester unokaöccse, ezért jobb lenne, ha nem húznák az időt. Mindenki tudja, hogy a trinidadi polgármester unokaöccse valószínűleg nem teherautóplatón utazik, így csak legyintenek és hagyják, hadd főjjön a levében. A négy órás útból végül így lesz hat. A hangulatot fokozandó a sofőr nem visz be minket Trinidadba, hanem kirak a városhatárnál, mondván, neki itt le kell pakolnia a benzines hordókat.

Trinidadi utcakép naplementekorTrinidadi utcakép naplementekor

A bolíviaiak egy percen belül szétszélednek, mi meg gyalogosan vágunk neki a városnak. Eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik, ezért pár perc izzasztó séta után leintünk egy platós mototaxit (ilyen is van errefelé). A központban elbúcsúzunk a spanyoltól, aki azonnal leint egy taxit, mi pedig szállás után nézünk. Végigjárjuk az összes szállót, amit a Lonely Planet ajánl, de a legaljasabb szobáért is több mint 20 dollárt akarnak leszedni rólunk, így végül próba, szerencse alapon bemegyünk egy jobban kinéző panzióba. Ez is 20 dollárba kerül (kevés alkudozás után), de cserébe zseniális szobát kapunk működő wifivel. Ilyenhez La Paz óta nem volt szerencsénk, úgyhogy hirtelen felindulásból el is töltünk négy napot a városban.

A trinidadi katedrálisA trinidadi katedrális

Abban a városban, ahol nincsen semmi. De tényleg nincsen. A főtér egészen rendben van, de azon túl a nagy nihil. Az útikönyv mesél egy állatkertről a reptér mellett, de be van zárva. Egy tapírt látunk legelni a helyén kialakult szemétdombon, egészen szürreális látvány. A minél hamarabb távozni kéne érzést továbbfokozza a szag, ami az utcaszéli vízelvezetőkből árad. Naplemente után a helyiek simán kiücsörögnek a házaik elé szagolni a szennyvizet ahelyett, hogy fognának egy lapátot és eltakarítanák a rohadó fekáliát a járda mellől.

Amazónia 2014 - trinidadi "graffiti"Amazónia 2014 - trinidadi "graffiti"

Az egyetlen dolog, amiért érdemes itt eltölteni egy estét, az az El Tabano névre hallgató étterem. Mivel a Rio Mamoré mellékfolyóiban rengeteg a kajmán, ezért szabadon vadászhatók. Hét éve volt már szerencsém errefelé krokodilt kóstolni, azóta vártam az újabb találkozást. Eri egy rántott, én pedig egy chilis kajmánra nevezek be, és nem csalódunk. Az első kóstolás óta hangoztatom, hogy a krokodilnál finomabb hús nincsen a Földön, s ezen állításomat az El Tabanóban tett zabálás erősebb alapokra helyezte. Tudom én, hogy vadhús, és hogy szegény párákat csak a farkukért és bőrükért vadásszák le, de ennél ízletesebb hús tényleg nem létezik. Nem kell állandóan krokodilt lakmározni, de megkóstolni nem csak meg lehet, meg is kell.

A chilis kajmánt kötelező megkóstolniA chilis kajmánt kötelező megkóstolni

Kiélvezvén, hogy van internet, meleg vizes zuhanyzó és sült kajmán, csak az ötödik nap reggelén hagyjuk el az amúgy halálosan unalmas Trinidadot. A terminálon közlik, hogy busz természetesen csak éjszaka van, így felpattanunk két mototaxira és a Terminal de Campesinosra, magyarul a Parasztok pályaudvarára vitetjük magunkat. Pont úgy néz ki, amilyennek a neve sugallja. Szakadt épület még szakadtabb buszokkal, és még náluk is szakadtabb emberekkel. Egy óra múlva indul egy járat San Pablóba, addig a hátsó csarnokban kialakított piacon császkálunk. Semmi extra addig a pillanatig, amíg meg nem pillantjuk a helyi kézműves standot. Minden krokodilból készül, még az állólámpa is. Egészen brutálisan néznek ki szegény hátsó lábra állított bébikajmánok villanykörtével a szájukban. Ez is Bolívia.

Furcsa ajándék a krokodillámpaFurcsa ajándék a krokodillámpa

A buszon valóban helyi parasztokkal utazunk együtt. Mindenki száz kilós zsákokkal száll fel, mellettünk csibék csipognak az egyik kosárban. Egy nagymamára leszünk figyelmesek, aki két unokájával száll fel a buszra. A gyerekek nagyon szurtosak, de a legfeltűnőbb az, hogy az egyiküket a nagymuter nem engedi leülni. Úgy beszél szegény kislánnyal, mint egy utolsó senkivel, míg a másikat folyamatosan putyujgatja. A lányka ránézésre sérült, de nem súlyosan. Mellettünk áll a folyosón. Először félünk, hogy tetvet kapunk tőle, aztán kezd rajta megesni a szívünk. Az indiánok között gyakran látni olyat, hogy a sérült gyereket kiközösítik, enni csak akkor adnak neki, ha éppen jut, de nem gondoltuk volna, hogy látunk ilyet mesztic családnál is. Sokáig szemezünk a szerencsétlen lánykával, aztán rájövünk, hogy valószínűleg nem sérült, csak siketnéma. Olykor elereszt egy mosolyt felénk, mire a nagyanyja jól láthatóan ráripakodik, hogy viselkedjen rendesen. Végül leszállnak, így nem kell tovább nézzük a "szenvedéseit".

San Pablo egy teljesen jellegtelen falu. Szerencsére tíz perc sem telik bele, mire indul egy trufi Guayarosba, ahová végre aszfaltúton jutunk el. Bár délután 5 óra van, bevállaljuk, hogy egész San Ramónig utazzunk, ahová már sötét éjszaka futunk be egy kisbusszal. Sikerül szállást találnunk a főút mellett, majd irány a főtér, ahol épp felvonulás van; a környék összes iskolájának tanulója dobol és trombitál. Addig bámuljuk őket, míg nem betalál minket egy szárnyas hangyaraj; össze-vissza csípkednek. Visítva rohanunk vissza a szállóra, ahol a tulajtól megtudjuk, hogy nem fogunk belehalni a csípésekbe. Egyáltalán nem bánjuk, kár lett volna a jezsuita missziók előtt elpatkolni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Elhagyjuk Trinidadot, a béke és nyugalom szigetét, és új vizekre evezünk egy nem túl nagy méretű komppal. A venezuelaiak már a trinidadi kikötőben kötik az ebet a karóhoz és csak egy napos oda-vissza jegyet hajlandóak adni annak ellenére, hogy nem áll szándékunkban a mai nap folyamán visszatérni Trinidadra. Az egész a lehúzásról szól, mert Venezuelában csak 90 napos pecsét létezik, így nem kevesebb, mint 151 dollárt fizetünk fejeként azért, hogy az alig 50 kilométeres utat letudjuk. Bár a jegyünk szerint fél 9-kor kellene kihajóznunk, fél 10-kor még mindig a kikötőben dekkolunk. A hajón ismerkedünk meg a Darien Gapben egykor fogságba esett ausztrál újságíróval, Simmel és az amerikai Adammal, aki az elmúlt három hónapban guppikat tetovált Trinidadon. Később csatlakozik hozzánk a Koreában tanító angol Luke és a korábban Guyanában és Trinidadon vele utazgató barátja, Liam is. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő három napban ők lesznek igen szórakoztató útitársaink.

A komp igazi gringóknak tetsző partihajó

Nagy buja őserdővel borított szigetek között haladunk el, miközben a hajó mellett bálna tűnik fel. Endrének és nekem is ez az első bálnaélményem. Az összes turista a napon aszalódva a hajó fedélzetén kémleli a vizet, míg a helyi utasok a légkondis belső térbe húzódnak vissza. Bömböl a zene, stílusosan megszólal Celine Dion Titanicja. Négy és fél óra múlva kötünk ki Güiria jelentéktelen városkájában. Megkezdődik a venezuelaiak bürokratikus időrablása. Az útlevelek lepecsételése legkevesebb másfél órát vesz igénybe és kb. ugyanennyit a csomagok ellenőrzése a tűző napon. Már mindenki a sült csirke különféle színeiben pompázik, mikor végre sorra kerülünk. Ekkor az egyik vámos odafordul hozzánk és azt mondja:

- Nem fontos kinyitni a csomagokat. Nyugodtan mehetnek.

Három óra várakozás a semmiért. De még mindig jobb így, mint azon vitatkozni a vámossal, hogy a laptop és kamera honnan származik. A település központi része innen 20 perc sétányira van. Magunk mögé nézve meglepődve konstatáljuk, hogy 25 fős külföldi, főként amerikaiakból verbuvált csapat követ minket tanácstalanul abban a reményben, hogy a spanyol nyelvtudásunkkal elvezetjük őket a buszvégállomásra és közben pénzváltásra is lesz lehetőségük. Endrére úgy tekintenek, mint egy vezetőre, pedig ő sem járt itt még soha. Egyébként jellemző, hogy az angol nyelvterületről érkező utazók nem beszélnek spanyolul. Kíváncsi leszek, hogy ezek az emberek mire mennek a bürokratikus Venezuelában, ahol a katonaság állítólag 100 kilométerenként ellenőrzi az útleveleket és a csomagokat. Remélem nem követnek majd minket három hónapon át.

Gazdagék így tolják

Ezúttal kalandvágyunk a tengerpart felé vezet bennünket. A Carúpanóba tartó buszút közel három órás. A venezuelai gyerekek hangos horkolással törik meg a kora esti óra csendjét és unalmát. A nap nyugovóra tér és feltűnik, hogy az egymást követő településeken nincs áram. Csak néhány gyertya fénye és elemlámpa jelzi azt, hogy lakott településre érkeztünk.

A Rio Caribe felé vezető kereszteződésben leszállunk a buszról Sim, Adam, Luke és Liam társaságában, mert a helyiek azt mondják, innét másik buszt vagy kocsit kell fogni a tengerparti faluig (szerencsére a többi amerikai a buszpályaudvaron lemorzsolódott). Szinte azonnal sikerül lestoppolnunk egy terepjárót, de nem férünk be mindannyian. Kis tanácskozás után úgy döntünk, hogy menjen a négy srác, mert nem beszélnek spanyolul, mi meg Endrével üldögélünk tovább a sötétben és várjuk a következő autót.

Itt sincs áram, így azt sem tudjuk, hol vagyunk. A csillagok gyönyörű fénye vígasztal, amúgy az egyetlen épület, ami az elemlámpák fényében úszik, az a katonaság. Annyira nagy a sötétség, hogy egy darabig az is titokban marad, hogy faluban vagyunk-e, házak között vagy a pusztában. Az egyik katonától busz, szállás és ivóvíz felől érdeklődünk, de nem sok jóval kecsegtet. Busz ma már biztosan nincs Rio Caribébe. Ami a helyi vendégházat illeti jobb, ha nem próbálkozunk vele és nem mozdulunk el a fegyveres erők mellől. Sehol egy árva lélek az odavezető utcában - veszélyes lehet. Úgy másfél óra múlva szó szerint fény derül a valóságra, mert visszajön az áram. Kiderül, hogy Borhonal apró településére érkeztünk. Már épp azon morfondírozunk, hogy felverjük a sátrat a katonaság udvarán, amikor megáll mellettünk egy autó. A sofőrt is Endrének hívják, de fogalma nincs, honnan származik a neve. Elmagyarázzuk neki, cserébe teljesen ingyen szállít engem és druszáját Rio Caribébe.

A város este 11 körül teljesen kihalt. Minden zárva van, csak a kinézett szállás van nyitva. A srácok odabenn már rendesen berumoztak, s bár kínálnak minket, mi inkább a zuhanyt és az ágyat választjuk...

0 Komment

Trinidad egy más világ

Szombat van, a trinidadi fővárosban ér minket a napkelte. Port of Spain egyik közkedvelt közlekedési eszköze az ún. maxi taxi. Bárhol le lehet inteni őket, és bárhol meg is lehet állítani egy határozott 'Bus stop!' kiáltássa. Ezt kihasználva a helyi utasok rendszerint 15-20 méterenként újra és újra megállítják a kisbuszt. Egyszóval a maxi taxi nem épp a gyorsaságáról híres, de remek például városnézésre.

Reggel tehát kiszaladunk a fő útvonal mellé, leintünk egy maxi taxit és egészen Chaguaramasig utazunk vele. A csúnyácska kikötőváros mögött húzódik az azonos névre hallgató őserdei nemzeti park. Engem mindig lenyűgöz a rengeteg zöld, a sűrű keszekusza egymásba fonódó vad trópusi növényzet, ahol az ember azt lesi, vajon melyik fán milyen madár figyel rejtőzve. Motmotok, oropendolák, kolibrik, papagájok, a tócsákban apró barna békák, a fákon pedig leskelődő, de magukat nem láttató, szégyenlős majmok gazdagítják jelenlétükkel az alig több, mint egy órás sétánkat. A rövid túra utolsó szakasza megerőltetőnek ígérkezik, mert időközben elered az eső és csúszóssá teszi a hegy oldalában húzódó sziklákat. Hat fős kirándulócsapat jön szembe gatyaféken, az egyik csaj seggen csúszva landol a lábaim előtt. Elbizonytalanít, hogy tovább másszak-e, de tunapunai vezetőjük bíztat. Bevállalom. Meghitt pillanat, mikor a hegy oldalában az Edith névre keresztelt 180 méter magas vízesés tornyosul előtted. A csapadékos évszak végén érkező eső csodás vízfüggönnyel takarja be a sziklás hegyoldalt.

Ügyetlenkedem a sziklák között az Edith Falls lábánál 

A vízesés közvetlen közelében található az ún. bambuszkatedrális, ami sokkal inkább alagútra emlékeztet, sem mint katedrálisra. Érdekes látvány, nem véletlenül ihlette meg Trinidad leghíresebb festőjét, a nemzeti hős Michel Cazabont is, aki szinte az összes képére odafestette azt.  

Másnap hajnalban a kiszámíthatatlan menetrend miatt jó másfél órás várakozásra kényszerülünk a pályaudvaron. Ez nem kis aggodalommal tölt el, mert tudomásom szerint reggel 8 órakor megy el az utolsó buszunk Arimából Bucco Secóba. Nem tévedünk sokat. Nem sokkal 9 után érkezünk az említett városba, ahol kiderül, ma egyáltalán nem is indult busz a hegyek  közé. Hátunkra kapjuk zsákjainkat és útnak indulunk, hogy megkeressük a városból kivezető utat. Menet közben egy karibi hangulatot árasztó templom mellett haladunk el, ahol vasárnap lévén lázas készülődés folyik. Fiatalok, öregek, párok, gyerekek és családok ünneplőbe öltözve, énekeskönyvvel a kezükben érkeznek a misére. Benézünk Isten házába, ahol a Trinidadon megszokott sokszínű látvány fogad. A kapunál egy kínai invitálja be az afroamerikai, indiai és még ki tudja honnét származó gyülekezetet.

A város határába érve óriási záporeső kerekedik. Stoppolunk. Két 25 év körüli raszta srác vesz fel minket, akik Blanchisseuse-be igyekeznek vasárnapi rokonlátogatásra. A srác jól ismeri az utat, úgy közlekedik a szerpentineken, mint az őrült. Jöttünket minden második kanyarban dudaszó kíséri. A Brasso Seco-i elágazásig visznek bennünket, ahonnan a falu már nem lehet több két óra gyalogútnál az ősredő borította hegyek között. A fuvarért nem fogadnak el egy fillért sem. Ez nem Tobago, ahol minden sofőr privát taxisnak képzeli magát és jócskán lehúzza a stoppos turistát.

Innen már csak a séta marad... 

Az időjárás továbbra is megviccel bennünket. 20-30 percenként könnyezik az ég alja, azután esik, mintha dézsából öntenék. Ezúttal az út mentén magányosan álldogáló háznál lelünk menedéket egy indiai családnál, akik étellel kínálnak. Még egy órás séta a párás, ködös erdőben és egy apró településre érkezünk. Az újabb eső elől egy kicsiny bolt eresze alá menekülünk. Bekopogtatunk az ablakon, hogy szállás felől érdeklődjünk. Így ismerkedünk meg a 63 éves, jó kedélyű Joaquin Pachecóval, a falu tanárával és boltosával, aki két napra legyőzve magányos unalmát az otthonába fogad, teljesen ingyen. Más világ ez, mint Tobago volt.

A falu olyan mélyen alszik, hogy szinte soha semmi nem történik. Amúgy egész Trinidadon olyan érzésünk van, mintha a nyugalom és béke szigetére csöppentünk volna. Minden folyik szépen csendesen, a maxi taxikon kívül senki nem rohan, és igazából senki nem is csinál semmit. A napilap címlap sztorija is arról árulkodik, hogy igazi történések nincsenek az országban: "az erdő mélyén talált katona asztmás rohamban halt meg".

Délután leintünk egy rozoga terepjárót, hogy eljussunk a Double Rivers Waterfallhoz. A srác csak a kreol helyi változatát nyomja, alig értjük a szavát. Azt mondja, ha vezet, nem iszik (amúgy Trinidadon senkit nem érdekel, ha részegen vezetsz), mert imád rallizni a telepjárójával és azt megittasodva nem lehet. Ezután a volánnál ülve rágyújt egy félbehagyott jointra. Véleménye szerint ettől viszont jobban tud koncentrálni. Egyébként az egész országra jellemző, hogy itt majdnem mindenki szív. Furcsa újdonság ez nekem Közép-Amerika után, ahol a helyi népek általában megvetik a drogot.

Félőrült ralibajnok sofőrünk mellett komolyhalálfélelmünk volt 

Minden harmadik méteren beleragadunk a derékig érő sárba, ezért a falu utolsó házától gyalog folytatjuk az utat. Egy patakon háromszor kell átkelni, mire végre megérkezünk a vízesés lábához. A zuhatag ugyan jóval alacsonyabb az Edithnél, de így is lenyűgöző a látvány, pláne úgy, hogy az elmúlt napok folyamatos záporai miatt rengeteg benne a víz.

Double River Waterfall Brasso Secóban nem csak a gyerekek békések

A faluba visszaérve Joaquín testvérei meglepetés-vacsorával várnak. Vendégszeretetük és önzetlenségük trinidadi tartózkodásunk egyik fénypontjává válik. Sok jó ember van a világon. De az is lehet, hogy kevesen vannak, csak nekem sikerül minden földre szállt angyallal találkozni? Annyira unatkoznak, hogy örömmel főznek ránk sőt, este még whiskyvel is kínálnak.

- Nem járnak a falunkban hátizsákosok. Többnyire biológusok és madarászok jönnek, azok meg nem csinálnak mást, csak bámulnak a távcsövükbe – mondja Joaquín.

Ez tényleg így van. A legtöbbször madarászok leírásában szerepel Brasso Seco, mivel több, mint 400 fajta madarat lehet itt megfigyelni, köztük a majdnem kihalt pawit. Ha elmondanám nekik, hogy Hondurasban a pawiból annyi van, mint égen a csillag (csak ott pajuílnek hívják) és minden héten lőttünk magunknak kettőt éhségünk csillapítása céljából, valószínűleg nem kínáltak volna újra whiskyvel. De így megtették, s az éjszaka egész hangulatosra sikeredett. Egy dolgot ajánlhatok csak: ha Trinidadon jársz, látogass el ebbe a világvége kis faluba, mert nem bánod meg. A természet zseniális, az emberek pedig még náluk is jobb fejek. Még ha szavukat olykor nem is lehet érteni…

0 Komment

Port Of Spaint mindig olyannak képzeltem, mint Dubait, csak piciben. Az ország kifogyhatatlan a szénhidrogénekből, ezért a bevételekből, gondoltam, itt is futja felhőkarcolókra. A kikötőbe érve nem is csalódik az ember, három-négy üvegpalotát lát kiemelkedni a tengerből, de mikor elindul a város belseje vagy Woodbrook felé, akkor jön a ledöbbenés. A tenger felé mutatott gazdagságot pár utcával beljebb düledező putri követi. Elhanyagolt és rogyadozó karibi házak és igénytelen összevisszaságban épült betontömbök váltják egymást, az utcák pedig teljesen kihaltak. A parkok gondozatlanok, a padokon hajléktalan raszták fetrengenek. Olyan az egész, mintha a guyanai Georgetownt fűszerezték volna egy kevés San Joséval. Egyik helyen sem élnék szívesen...

Port Of Spain a tenger felől nézve egészen normális hely

Pedig Trinidad és Tobago, a térség egyik legnagyobb kóolajtermelőjének fővárosa többet érdemelne. Az ország évi 40 milliárd köbméter gázt és 30 milliárd hordó olajat termel ki, aminek több mint 90%-a kerül exportra. Ennek köszönhetően az ország GDP-je 2009-ben meghaladta a 20 000 US$/főt, ami közel azonos a magyarországi adatokkal. Mi 10 nap alatt azonban azt láttuk, hogy Trinidadon az átlag életszínvonal valamivel magasabb, illetve ha a boldogság indexet vesszük alapul, akkor jóval előttünk járnak.

Ma Trinidadon egy kezdő tanár 5000 TT$ (kb. 180 000 Ft) fizetést kap, 20 év munkatapasztalat után ez az összeg közel megduplázódik. Jellemzően egy havi átlag kereset nettő 5000-5500 TT$, ami magasabb a magyar átlag keresetnél, igaz, az árak is magasabbak.

Port Of Spain kikötője tele van hatalmas tankerekkel

Trinidad és Tobagón főleg az étel számít megfizethetetlennek. Ami meglepő, hogy a zöldségek és gyümölcsök gyakran háromszor annyiba kerülnek, mint Magyarországon. Ez egy trópusi országot tekintve szégyen. Étteremből 120-140 TT$ alatt nem jössz ki. A sör megfizethető, de az égetett szesz nagyon drága. Egy üveg ócska rum 150-200 TT$, ugyanilyen minőségű rumot szerte Közép- és Dél-Amerikában ennek ötödéért lehet megvenni. Amúgy a többség whiskyt iszik, mert az divatosabb.

A lakhatás egy vicc. Mivel víz az van dögivel, ezért annak ára tényleg jelképes, a földgáz- és kőolajtermelés miatt az áram sem komoly tétel. Fűteni nem kell, így a trinidadiak a legtöbbet a TV-re költik, arra azonban sokat. A havi rezsi azonban így sem haladja meg az 500 TT$-t egy átlagos háztartásban. A lakásbérlés a fővárosban nem olcsó, de 20 kilométerrel odébb Arimában már bőven jól jár az ember. A vidéki házbérlés filléres tétel, ez alól persze kivételek a turisták által látogatott tengerpartok. Ezzel szemben a szállásárak gyakran a pofátlanság határát súrolják. 200 TT$ alatt két ágyas szobát találni tulajdonképpen képtelenség, s azok mind privát zuhanyzó és WC nélkül vannak. Ha kényelmi dolgokra vágysz, mint a meleg víz, akkor számolj alsó szinten 300-350 TT$-vel éjszakánként.

A közlekedés hihetetlenül olcsó. 80 kilométerre a buszjegy ára 10 TT$, ami kb. 350 forint. Sajnos az állami busztársaság teljesen kiszámíthatatlan, ezért a többség a dupla áron, de még mindig olcsón működő maxi taxikat preferálja. 60 év felett mindenki ingyen utazik. Tehetik, hiszen a benzin ára töredéke az európainak. Egy liter diesel országosan 1,50 TT$-be, mindössze 50 forintba kerül. A legjobb minőségű ólommentes ára sem éri el a literenkénti 1 US$-t. Persze úgy könnyű, ha olajból annyi van, mint Tobagón a rasztákból.

A halászat a múlté. A csónakok inkább turistákat furikáznak.

A trinidadi jólétben azonban a trükk nem itt van, hanem az élet egyszerűségében. Vállalkozni az országban hihetetlenül könnyű. Évi 300 000 TT$ (kb. 10 millió forint) nyereség alatt egyáltalán nincs adó, a fölött 25%. Élelmiszereken 2012. január 1-je óta nincsen ÁFA, így egy falusi kis bolt vagy a piaci kofa nem kell könyvelőt tartson. Egyszerűen csak annyit kér a portékáért, amennyit akar, adóznia nem kell. Ezért sem értjük, miért annyira drága az étel mindenhol, bár ők azt mondják, az ÁFA eltörlése óta sokkal olcsóbb minden.

Az egyetemi oktatás ingyenes, orvosi ellátásra mindenki térítésmentesen jogosult. A kórházak a helyiek elmondása szerint jók, a sok diplomás azonban itt is gondot okoz. A rengeteg olajmérnököt nem tudja felszívni az ipar, a mezőgazdaságban vagy halászatban dolgozni pedig ciki, ami magyarázatot adhat a magas élelmiszer árakra. A munkanélküliek többsége Trinidadon diplomás.

Iskolás gyerekek tartanak haza Brasso Secóban

A legnagyobb gondot az országban az egyenlőtlenségek okozzák. Az ország lakosságának 60%-át kitevő indiaiak uralják a gazdasági és politikai életet, a fekete lakosság köréből kerül ki a szegény réteg. A szociális háló hozzájuk nem ér el, segélyek tulajdonképpen nincsenek. Van azonban nyugdíj, ami 2012 óta nem az egykor volt fizetésed 50%-a, hanem 60 év felett egységesen mindenkinek 3000 TT$.

Az ország jól működik, nem hallottunk olyat, hogy az elnököt a pokolra kívánták volna. Az árak magasak, de a lakhatóság olcsó, vállalkozni pedig nagyon egyszerű. Csak Port Of Spain nézne ki valahogy...  

7 Komment
«
12

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)