Hogy milyen érzés az, amikor összeül egy indiánfalu vezetése, ami arról dönt, levágják-e a fejedet vagy sem? Furcsa, de egyben izgalmas. Örök igazság, hogy minden megvehető pénzzel, még az életed is. Persze alkudni azért illik egy keveset.

Coangosban sikeresen megszabadítottak minket az engedélyünktől, így a shuarok számára roppant fontos papírok nélkül vágunk neki Nantipnak. Az ösvény a Rio Santiago partjáig egészen rendben van, csak az első néhány kanyar sáros, de a folyó túloldalán ismét meg kell küzdjünk az elemekkel. Ezúttal nagy zsákjainkat Tiwintzában hagytuk, így sokkal könnyebb dolgunk van, mint Coangos felé.

Eri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőreEri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőre

Megérkezünk Kapisunba, ahol furcsa szemmel néznek ránk. Nem meglepő a dolog, tavaly sem voltak túl vendégszeretőek, de ezúttal a shuar asszonyok túllőnek a célon. Az egyik házból egy mosolygós fickó lép oda hozzánk:

- Én vagyok a sindico. Merre tartanak? - érdeklődik.
- Nantipba igyekszünk, hogy találkozzunk Juan Ramosszal.
- Önök voltak itt tavaly is, igaz?
- Igen, mi voltunk a párommal.
- Láthatnám az engedélyüket?
- Sajnos nincs nálunk. Coangosban elvették, pedig nem csak oda, ide is szólt.
- Értem. Semmi gond. Akkor hagyják itt az útlevelüket, majd felveszik, ha jönnek visszafelé.

Ehhez senkinek sem fűlik a foga, így meggyőzöm a barátunkat, hogy vegye fel az adatokat, ha kívánja, de az útlevelet nem hagyjuk hátra.

Ilyen csodák ülnek a falevélenIlyen csodák ülnek a faleveleken

- Van fénymásolónk - büszkélkedik el a sindico.
- Már van áram a faluban?
- Igen. Pár hónapja bevezették ide is. Nantipba még nincs, de már csak néhány hét és ott is lesz.

A roppant készséges faluvezető bekísér minket a tanácsterembe, leültet minket a sarokba, miközben fénymásolni kezd. Ez idő alatt a falu népe lassan ellepi az épületet és annak környékét. A gyerekek mosolyognak, a férfiak lepacsiznak velünk, majd érkezik egy maroknyi asszonyság, akik azonnal üvölteni kezdenek a sindicóval, hogy milyen alapon ad nekünk engedélyt keresztülhaladni a falun.

Amíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunkAmíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunk

- Tavaly is engedély nélkül jöttek és most is. Takarodjanak a falunkból - visítja az egyik fognélküli szépség.
- Ne haragudjon, hölgyem! Volt engedélyünk, de elvették tőlünk Coangosban. Nem akarunk mi zavarni, csak eljutni Nantipba - próbálok védekezni.

Az asszonysereg olyan felfordulást csinál, hogy jobbnak látjuk gyorsan továbbállni. A sindico a kezünkbe nyomja az útleveleket, s csak annyit mond:

- Ne is foglalkozzatok velük. A nők folyton csak rikácsolnak. Visszafelé, ha van egy kis aprótok, azt szívesen vennénk.

Úgy hagyjuk el a falut, hogy a háttérből milliónyi szitkot szórnak ránk. Elképzelni nem tudom, mit tesznek majd ezek a hárpiák szegény sindicóval, de momentán nem is nagyon érdekel, örülök, hogy az első akadályon túlvagyunk.

Elég simán jutunk át a folyókonElég simán jutunk át a folyókon

Nantip felé az ösvény se nem rosszabb, se nem jobb, mint tavaly volt. A folyókon is aránylag könnyen kelünk át. Az utolsó pataknál beér minket egy nő és egy fickó. Illedelmesen köszönünk, a nő viszonozza is az üdvözlést, de a fickó csak annyit szól oda:

- Van önöknél engedély?

Elmagyarázzuk, hogy miért nincs nálunk papír, de csak rázza a fejét, s csak annyit mond:

- Majd a sindico eldönti, mi lesz a sorsuk.

A faluba érvén szembejön velünk José Manuel, Juan Ramos fia. Tárt karokkal fogad, felesége körbecsókolja Erit és engem, de a fickó neki is beszól:

- Mit üdvözlöd őket? Nincs engedélyük.
- Tényleg nincs, Andrés? - fordul felém José Manuel.
- Tényleg nincs. Elvették tőlünk Coangosban.
- Hívd össze a falut, most azonnal - követeli a fickó, akinek mostanra kétszer akkora az amúgy sem kicsi feje.
- Ha nincs engedélyetek, Andrés, akkor össze kell hívjam a falutanácsot. Én vagyok a sindico - fordul felém régen látott barátunk.

Balról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagamBalról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagam

Ha össze kell hívni, hát össze kell hívni. José Manuel a faluvezető, nagy bántódásunk nem eshet - gondolom magamban. Amíg összecsődítik a falut, mi békésen beszélgetünk a családdal, majd megjelenik Juan Ramos is. A kis öreg sokkal rosszabb bőrben van, mint volt tavaly. Összement, nem lehet több 45 kilónál és sokkal nehezebben jár, mint korábban.

- Andrés! - totyog oda hozzám - Micsoda meglepetés!
- Hogy van, Juan? A lába javul?
- Dehogy javul. Egyre rosszabb.
- Nem ment kórházba tavaly?
- Nem mentem. Túl sokat kértek a lóért a fiatalok.
- Pénzért akarták kivinni az úthoz?
- Pénzért hát. Ilyen világot élünk. Miattatok le akarták vágni a fejemet.
- Miért?
- Azt hiszik, tavaly azért voltatok itt, hogy elvigyétek a fejemet zanzának. Úgy gondolják, hogy megvásároltam tőletek az életemet és cserébe felajánlottam másét.

Eközben összegyűlik a faluvezetés. Mi egy központi emelvény szélén ücsörgünk, a nantipiak pedig a padokon a fal mentén.

A tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, ezért íme itt egy gyíkA tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, helyette itt egy faluszéli gyík

- Azért kellett összegyűlnünk - kezdi a hivatalosnak tetsző beszédet José Manuel -, mert Andrés és csapata engedély nélkül érkezett a faluba. Elmagyaráznád, Andrés - fordul felém -, mi az oka annak, hogy nincs papírotok?

Előadom ismét a coangosi sztorit, majd José Manuel átadja a szót a falugyűlésnek. Kézfeltétel után azonnal a nagy fejű kap szót, aki kioktat minket, hogy nem lehet ám csak úgy mindent, majd a gyűlés felé fordul és követeli tőlük, hogy szavazzanak meg egy több ezer dolláros büntetést, amit most azonnal ki kell fizetnünk. Én eközben csak pislogok. Félszemmel José Manuelt figyelem, aki rezzenéstelen arccal ül és bámul maga elé. A felszólalás után ezúttal Adrián kap szót, az a fickó, akivel tavaly is parázs vitánk volt a belépési engedélyekről és a táblákról. Ő is azt harsogja, hogy a helyzet tarthatatlan, de ő nem követel pénzt, a döntést a sindicóra bízza. A többség eközben hallgat. Úgy bámulnak maguk elé, mint José Manuel, arcukra van írva, hogy jobb dolguk is lenne annál, mint hallgatni ezt a sok badarságot. José Manuel végül átadja nekem a szót.

Elmagyarázom ismét az engedély hiányának okát sűrű bocsánatkérések közepette, de megjegyzem, hogy az általuk kért több ezer dolláros tétel egy kicsit túlzás.

- Nem rossz szándékkal jöttünk, eszünk ágában sincs levágni Juan Ramos fejét. Tavaly azért kerestük fel a falut, mert Móricz János nyomait kutattuk, s belebotlottunk a falualapító nevébe. Idén pedig azért jöttünk, mert a falujukat csodaszépnek tartjuk és mert tavaly nagyon jól éreztük itt magunkat. Természetesen az itt töltött éjszakákat ki fogjuk fizetni, de több ezer dollárunk nincsen arra, hogy saját sátrunkban aludjunk. 150 dollárt tisztességes árnak tartanék.

Végül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikatVégül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikat

Eközben előveszek néhány kinyomtatott fotót, amit tavaly készítettünk és leteszem az asztalra. Bár ne tenném. Adrián a kezébe veszi az egyiket és üvölteni kezd, hogy mégis ki adott engedélyt arra, hogy a kislányáról fotót készítsünk?! Pista nyugtatgatni próbálja, hogy inkább legyen büszke arra, hogy a kislánya milyen szép a képen, de ehelyett karöltve a nagy fejűvel követelik, hogy fizessünk.

- Ha nem fizettek, levágjuk a fejeteket. Ez a shuarok földje. Ha valaki nem tetszik nekünk, annak levágjuk a fejét - harsogják ránk mutogatva.

Ekkor odalép José Manuel felesége (aki mindeközben a hátunk mögött kiseperte a későbbi alvóhelyünket) és annyit súg a fülembe, hogy tegyem le a 150 dollárt az asztalra. Megfogadom a tanácsát és a nagy hangzavar közepette előveszem a pénzt. Hirtelen csend támad. José Manuel a kezébe veszi a zöldhasúakat, Juan Ramos pedig csak ennyit kérdez az összegyűltektől:

- Kell a pénz vagy sem?

A nagy fejű legyint egyet és így szól:

- 150 dollár. Mi az? Alig jut fejenként 2 dollár.

Végül én zárom le a vitát azzal, hogy:

- A 150 dollár nem arról szól, hogy ezt a falu szétosztja a tagjai között. Pár hét és bevezetik az áramot. 150 dollárból a falu három havi számláját tudja úgy fizetni, hogy senkinek nem kell a pénztárcájába nyúlnia.

Ismét csend támad, amit újfent José Manuel felesége tör meg:

- Mit szeretnétek vacsorára? Palmito és hal jó lesz?

Hirtelen mindenki szívéről leesik a kő. A miénkről azért, mert nem vágják le a fejünket, a két jómadár kivételével a többiekéről pedig azért, mert végre véget ért a felesleges szájtépés. José Manuel odalép hozzám:

- Ne haragudj, Andrés! Nem gondoltam volna, hogy ilyen vita kerekedik ebből az egészből. Annak a két embernek az a baja, hogy tavaly nem náluk aludtatok. Azt hitték, hogy mi ezreket kerestünk azzal, hogy ti Erikával tavaly pár napot itt töltöttetek. Holnap, hogy megmaradjon a béke, hagyjátok el a falut.

Felállítjuk a sátrakat, közben megérkezik a palmito és a hal, majd megjelennek a falu asszonyai, hogy vásároljunk tőlük láncokat és karkötőket. A vita végeztével minden pont olyan, mint egy átlagos indiánfaluban.

A legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzselA legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzsel, köretnek papa china és főtt banán

Mivel kifelé lóháton mennénk, hátasok után nézünk. Lovai csak Adriánnak vannak, aki gond nélkül fogad minket. Chichával kínál és úgy viselkedik, mintha egy órával korábban nem akarta volna levágni a fejünket. A pénz végülis pénz; 10 dollárért cserébe egész a kapisuni dombig kísér minket, José Manuellel közösen.

Egészen hihetetlen, hogy ez a közösség a civilizáció és a hagyomány határait milyen szélsőségesen hágja át. Egyik pillanatban az idegen fejét vennék, a másik pillanatban egy ló árán alkudozunk. Minden közösségi érdek csak addig áll fenn, amíg nem az egyének saját pénztárcájáról van szó. Így változik egy közösség életmódja pár évtized alatt vadászóból kapitalistává.

Persze érhet minket is vád, hogy minek megyünk ilyen helyre, ezzel is hozzájárulva egy indiánközösség "tönkretételéhez". Az áram azonban már be van vezetve, s az egyik srác már tavaly is laptoppal fotózta azt a vízesést, amit ezúttal nem láthattunk. A shuarokkal nehéz, nagyon nehéz, de biztos vagyok benne, hogy megyünk mi még Nantipba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tavaly annak a Móricz Jánosnak a nyomába eredtünk, aki a magyarok gyökereit Ecuadorban vélte megtalálni. Így jutottunk el Coangosba és Nantipba, meseszép shuar falvakba. Idén egy Mirador csapattal vágtunk neki az esőerdőnek, de ahogy az egy rendes dzsungeltúrán lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Arra például nem készültünk fel, hogy a coangosiak tavalyhoz képest 9000%-kal emelik fel az áraikat. Igen, jól látod: 9000%-kal...

A kettővel ezelőtti bejegyzésünkben már írtunk arról, hogy a shuar önkormányzat vezetőjének röplabdamérkőzése miatt csak a titkárnővel tudtunk értekezni belépési engedély ügyében. Mert hogy a shuarokhoz csak úgy nem lehet ám bemenni, ahhoz muszáj beszerezni valamilyen firkálmányt az önkormányzattól.

Sucúába érve azonnal az iroda felé veszem az irányt, ahol a titkárnő közli - nem meglepő módon -, hogy teljesen kiment a fejükből a dolog, de mindjárt intéznek valamit. Az önkormányzat vezetője természetesen nagyon elfoglalt, de kézzel ír két sort, amiben engedélyezi csapatunknak a belépést Coangosba és Nantipba.

Csónakkal a Rio Santiagón

Csónakkal közelítjük meg Coangos faluját

Következő utam a rádióba visz, hogy újra az éterbe juttassam az üzenetet, miszerint Andrés és Erika a következő napokban egy kisebb csapattal Coangosba és Nantipba érkezik, és hogy Coangosból küldjenek lovakat értünk a folyópartra, ne kelljen a 20 kilós zsákokkal a térdig érő sárban hegynek felfelé baktatnunk. Megint lehúznak 5 dollárra, s én csak abban bízhatok, hogy ahogy két hete, most is bemondják a rádióba az üzenetemet, s hogy a falvakban valaki hallja is azt.

Másnap délelőtt érkezünk Yukiantzába, ahonnan csónakkal indulnánk Coangos irányába. A parton elkap minket a coangosi idegenforgalmi referens fia, hogy láthatná-e az engedélyünket. Átnyújtom neki, de ő csak rázza a fejét, hogy hol van a pecsét?!

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

- Nekünk ezt adta az önkormányzat - nyugtatgatom a kb. 18 éves srácot.
- Menjetek, majd édesapám tudja, mit kell tenni az ügyben.

Érzem, hogy valami gebasz van, így rákérdezek, hogy várnak-e minket lovakkal a parton.

- Nem várnak. Miért várnának?
- Bemondattam a rádióba kétszer is, hogy jövünk.
- Én nem hallottam semmit - veti oda a srác flegmán.

És valóban, a folyóparton sehol egy ló. Remek, indulhatunk neki az erdőnek teljes menetfelszereléssel. A tavalyi bejegyzésben már megírtuk, hogy milyen állapotban van az ösvény Coangosba. Na, azóta semmit nem javult a helyzet. A hegy tetejéig nincs egy kilométer a táv, mégis két órán át küzdünk vele. Mindenki nyakig sáros, esünk-kelünk, a zsákjaink úgy néznek ki, mintha moslékos vízben mosták volna ki őket. Szerencsénkre van velünk egy coangosi fickó is, aki benzint visz a falujába. Előreszalad és értesíti a falu lakóit, hogy érkezünk, így a dombtetőn megjelenik Alfonso és Elena a gyerekekkel és pár lóval. A zsákokat felpakoljuk a lovakra, mi pedig végre súly nélkül dagonyázunk tovább az iszapban.

Pista küzd az elemekkelPista küzd az elemekkel

Az őserdei sárnak más a fizikája, mint az európainak. Ezt azt hiszem Pista barátunk tudná a leghitelesebben átadni, mivel legalább negyed óráig próbálja magát és gumicsizmáját kirángatni a mocsárból, amibe beletévedt. Segíteni nem tudunk neki, mert csak mi is beleragadnánk a szutyokba. Közben Alfonsót arról faggatom, hogy nem kapták-e meg az üzenetemet, hogy érkezünk.

- Nem. Semmit nem mondtak be a rádióba, pedig egész nap szól minden házban. Ha bemondták volna, tudtunk volna rólatok.

Gyerekportré CoangosbólGyerekportré Coangosból

Pompás. Kétszer fizettünk 5 dollárt a nagy semmiért. Alfonso ismét rendelkezésünkre bocsátja az egykori egészségházat, amiben sátrat verünk, majd egy óra múlva megjelenik a falu turisztika referense, az apja annak a srácnak, aki még Yukiantzában leellenőrizte az engedélyünket. Ő is rázza a fejét:

- Ez nem hiteles. Ezzel nem ereszkedhettek le a Tayosba.
- Nekünk ezt adták az önkormányzaton - védekezek.
- Nincs rajta pecsét, pecsét nélkül pedig nem mehettek le.

Vannak bizony szép indiánlányokVannak bizony szép indiánlányok

Emelt hangon kioktatom barátunkat, hogy nem az én hibám, hogy az önkormányzat trehány és elfelejt pecsétet nyomni a papírra. Az akció sikeres, végül rábólint a dologra, de az engedélyünket zsebre vágja, hogy ezt megbeszéli majd Sucúában a nagyfőnökkel.

- Írok nektek egy hiteles engedélyt, azzal lemehettek a barlangba.

Az egész procedura egy ökörség, mert ezt a papírt azért írja, hogy ő maga elfogadja azt. Persze nem lepődöm meg, mert aki a shuar életfelfogásban logikát keres, az nem teljesen ép.

Hivatalos eljárás coangosi módraHivatalos eljárás coangosi módra

Egy ezer éves kiszuperált írógépen áll neki a dokumentum megírásának. A rugó rég eltört a gépben, így a henger nem ugrik vissza. A találékony indián simán megoldja a felmerült problémát; egy elhasznált biciklibelsőt szegelnek a hengerhez és az asztalhoz, így válik ismét húzhatóvá az irófej.

- Kész! Itt kell aláírni - mutat a pontozott vonalra - Ez így 1800 dollár lesz.

Kikerekedik a szemem.

- Mi 1800 dollár?
- Hát az engedély, hogy lemehettek a barlangba.
- 1800 dollárt kérsz egy félnapos kirándulásért?
- Igen. Ez az ára. A lovak nincsenek benne.
- Már ne haragudj, de tavaly 20 dollárt kértél a leereszkedésért.
- Igen, de most én írtam az engedélyt, és most ennyi az ára.

Egyszerűen kiröhögöm a fickót és kimegyek a szobából, amibe eddigre a fél falu összegyült.

- Mi 1800 dollár nektek, gringóknak? - kérdezi az egyik öreglány felszegett orral.

A gyerekek még jópofák CoangosbanA gyerekek még jópofák Coangosban

Nem tudom mi ütött a coangosiakba. Tavaly még jó fejek voltak, idénre azonban mind meghibbant. Az egyedüli fickó, aki rázza a fejét, Alfonso. Miután szétszéled a falu és eltűnik a főokos is, odalép hozzám szállásadónk:

- Ezek nem normálisak. 1800 dollárt az egész falu nem keres egy év alatt, ő meg egy nap alatt akar rólatok ennyit lehúzni.
- San! Találjunk ki valamit.
- Ne aggódj, Andres! Van ide egy órányira egy másik barlang. Lemenni nem tudunk, mert nincs kötelünk, de elviszlek titeket, csak várjuk meg, amíg mindenki lenyugszik.

Szerencsére a csapat sem mérgelődik sokat a dolgon, érzi, hogy az egész a lehúzásról szól. Végülis mindegy, hogy a Tayos melyik bejáratához megyünk. Móricz János is azt állította, hogy a fémkönyvtárat nem a főbejáraton keresztül lehet elérni.

Irány a Tayos-barlang ismeretlen bejárataIrány a Tayos-barlang ismeretlen bejárata

Felnyergelünk pár lovat és nekiindulunk az erdőnek. Háromnegyed óra múlva annyira sűrűvé válik a dzsungel, hogy kikötjük a lovakat és gyalog megyünk tovább. Negyed óra múlva már ott állunk a Tayos másik bejáratánál.

- Ezt a járatot pár éve fedeztük fel - kezdi Alfonso - Tavaly tartottak nekünk itt barlangászok képzést, miként kell leereszkedni a köteleken, de sajnos azokat nem hagyták itt nekünk.
- Milyen mély? - tesszük fel együtt a kérdést a csapattal.
- Nem tudom. Nem annyira mély, mint a Tayos, de ez is nagyon mély.

Eri az esőerdő közepénEri az esőerdő közepén

Végülis jól sült el a dolog. Leereszkedni ugyan ezúttal sem sikerült a Tayosba, de legalább tudjuk, hogy a Föld állítólag második leghosszabb barlangrendszerének nem csak egy bejárata van.

Visszafelé meglátogatjuk José Bajarét, aki elindított minket a nyomozásban, merre keressük Juan Ramost, Móricz egykori vezetőjét. Az öreg nagyon megörül, mikor megpillant minket, azonnal banánnal és bagoával kínálja az egész csapatot.

A Tayos-barlang nem ismert bejárataA Tayos-barlang nem ismert bejárata

Szívesen mesél a fiatalkoráról és Móriczról, de semmivel nem tudunk meg többet, mint tavaly. Rákérdezünk a bélákra, a shuarok állítólag azon titkos csoportjára, akik tudják, merre van a fémkönyvtár. A bélák jellemzője az arctetoválás, ami Josénak is van, de semmilyen titkos csoportól nem tud.

- A bélák shuarul shiripik - kezd bele egy zavaros történetbe José - Ők hozzák a vizet és a fát. Egyetlen béláról tudok, aki akkora, mint egy gyermek. A barlangban él, ott találtak rá.
- Ember?
- Igen. De olyan, mint egy szobor. Kőből van.

José szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermekJosé szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermek

Nem tudom összerakni a képet, de abban biztos vagyok, hogy José a bélákat nem tartja titkos csoportnak. Hogy ez a gyermekméretű emberi szoborlény micsoda vagy kicsoda, nem tudom. Többeket kérdeztünk róla, de senki nem ismerte a sztorit. A bélák legendáját tehát sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, csak azt, hogy a coangosiak nem hallottak róla.

Délután kiürül Coangos. Állítólag pedagógus nap van a szomszéd faluban, így a gyerekeken és Josén kívül mindenki odatart. Alfonso és Elena is eltűnik, mi meg ott maradunk kaja nélkül a fiatalokkal. Egyik csapattársunk, Peti, unalmában frizbizni tanítja a gyerekeket, ami annyira megtetszik nekik, hogy végül ott hagyjuk ajándékba, hadd játszanak vele. Korgó gyomorral tesszük el magunkat éjszakára.

Búcsú CoangostólBúcsú Coangostól

Másnap elbúcsúzunk Cangostól. Alfonso és Elena az éjszakai chicházás után kissén fáradtan kísér le minket a folyópartra. Szerencsére kapunk pár lovat a cuccoknak, így csak magunkat kell ismét átvonszolni a sártengeren. Cristóbal, a csónakos rendesen megvárat minket. Több mint három órán át ücsörgünk az erdő szélén, mire végre megjelenik, de közli, hogy neki most melósokat kell vinnie a készülő vízlépcsőhöz, majd jön. Újabb másfél óra telik el, mire végre csónakba ülhetünk. Barátunk időzítése tökéletes, mire elindulunk, ömleni kezd az eső. Legalább kimossa a sarat a ruhánkból.

A Tayosba nem jutottunk le, a bélákról nem tudtunk meg semmit, a végén pedig jól szétáztunk, de úgy vélem, a csapat egyetlen tagja sem bánta meg a Coangosban eltöltött két napot. Irány Nantip, már engedély nélkül, mert a falu főokosa zsebre vágta azt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Móricz szerint a vörös indiánok nyelve hasonlít a magyarra. Leveleiben arról ír, hogyha nem mai magyar nyelven szólítjuk meg a tsáchilákat, akkor pár óra után érteni lehet a beszédüket. Teszteltük állítását, amit nem találtunk igaznak. Mivel nem vagyunk nyelvészek, ezért kijelenteni nem akarjuk, hogy a magyar nyelv nem rokona a tsáchilák nyelvének, de az érzésünk az, hogy Móricz tévedett.

Reggel van, izgatottak vagyunk. Ma talán kiderül, léteznek-e a magyarindiánok. Tízre beszéltük meg a találkozót Walterrel, de az 1-es busz keresztülhúzza a számításainkat. Sokáig kell rá várni, így bármennyire is sietünk, csak fél tizenegyre esünk be Peripa főterére. Sehol egy lélek. Nem esünk kétségbe, felállítjuk a sátrat a táncházban és várunk.

Jó ideig nem történik semmi, így elindulok keresztül a kakaóföldeken, hátha belebotlok valakibe. A szemközti dombtetőre kapaszkodok fel, ahonnan belátni az egész vidéket, de okosabb ott sem leszek. Végtelen kakaó- és banánültetvények nyújtóznak a messzi távolba, a skanzen falun kívül semmilyen települést nem látok. Indulnék vissza a táncházba, mikor egy motor jelenik meg a földúton, rajta két fiatal meszticcel.

A táncházban vertük fel sátrunkatA táncházban vertük fel sátrunkat

- Sziasztok! - szólítom meg a srácokat - Nem tudjátok hol van Walter?
- Odahaza - veti oda egyikük, miközben száll le a motorról.
- Nem itt lakik?
- Nem. Itt nem lakik senki.
- Ti mi járatban vagytok?
- Jöttünk megnézni az ültetvényt, hogy rendben van-e.

Sejtettük, hogy Peripát nem lakja senki, olyan ugyanis nincs, hogy mindegyik viskó új legyen, az utcákon pedig ne legyen szemét.

- Elvinnétek Walterhez? Azt mondta, hogy itt lesz tízkor, de már dél is elmúlt és nem jött.
- Persze, pattanj fel!

Az egyik srác visszavisz a főúthoz, majd az egyik háznál megáll.

- Ott van bent, szerintem éppen ebédel.

Valóban. Walter nyugodtan ücsörög az étteremben és levest szürcsöl.

Unalmunkban madarakat fotózunkUnalmunkban madarakat fotózunk

- Barátom! - kiált oda, mikor megpillant - Nem jöttetek, azt hittem, hogy meggondoltátok magatokat.
- Nem jött a busz, így késtünk egy keveset.
- Gyere, visszaviszlek a faluba és keresünk egy családot, akik bemutatják, miként is élünk mi, tsáchilák - azzal húzza is fel a bukósisakot a vörösre festett hajára.

Mikor visszaérünk Peripába, Walter közli, hogy ő nem ér rá velünk foglalkozni, így csak letesz minket az egyik háznál és már megy is, mert az ültetvényen van dolga. Tegnap a táncosok, ma pedig az ültetvény. Az az érzésünk, hogy a tanárember kerül minket, mintha nem akarna nekünk segíteni.

A tsáchilák hajfestéssel védekeznek a betegségek és rossz szellemek ellenA tsáchilák hajfestéssel védekeznek a betegségek és rossz szellemek ellen

Jó egy órán át baktatunk keresztül az ültetvényeken és vízmosásokon, mire egy házhoz érünk.

- Ez jó lesz. Mindjárt beszélek a családdal, hajlandóak-e veletek foglalkozni - veti oda Walter.

Pár perc múlva visszatér, s mondja, hogy nyugodtan filmezzünk, de a végén hagyjunk itt a családnak pár dollárt.

- Visszataláltok Peripába magatok is, igaz? - azzal eltűnik az erdő sűrűjében.

A család nagyon kedves. Az apa egy mosolygós és csendes fickó, ránézésre nem ő hordja a nadrágot a családban. Az anya sokkal talpraesettebb, előre közli, hogy ha filmezni és fotózni szeretnénk, akkor leszünk szívesek fizetni. Bólogatunk bőszen, miközben felállítjuk a kamerát.

Apa és fiaApa és fia

Bemutatják hajfestésüket, amihez a vörös színt az achiote magjából nyerik ki. A gesztenyegubóra hajazó termés az egész amerikai kontinensen fellelhető, számos indiánközösség használja testfestésre, köztük például a perui asháninkák, akikről már írtunk korábban. Érdekes módon a spanyolok érkezése előtt a hajfestés nem tartozott hozzá a kultúrájukhoz, az európaiak által behurcolt betegségek miatt rendelték el az akkori kor sámánjai, hogy kenjék az achiotét a hajukra. Úgy tartják, hogy az achiote megvédi őket a rossz szellemektől, így azok nem tudnak beköltözni a testbe.

A vörös hajon túl az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a tsáchilákat más közösségektől, a szoknya. Mind a férfiak, mind pedig a nők egykoron színes, csíkos szoknyát viseltek. A családon belül egyedül az anyán van szoknya, sem a gyerekek, sem az apa nem viseli már.

- Már nem hordjuk a szoknyát. Az ültetvényeken nem kényelmes viselet, ráadásul a városban is kinéznek miatta - meséli az apa, miközben elkísérem őt és fiait banánt gyűjteni.

Befestették a hajukat, mert fizettünk érteBefestették a hajukat, mert fizettünk érte

Tény, a dél-amerikai országokban a városi ember ugyanúgy kezeli az indiánkérdést, mint mi odahaza a cigánykérdést. Úgy tartják, hogy az indiánok nem alkalmasak a munkára, ezért kevesen alkalmaznak Santo Domingóban tsáchilákat.

- Csak az ültetvényünk van. Amit megtermelünk, azt meg is esszük. Kevés a földünk, mert a városlakók egyre kijjebb szorítanak minket, így nem marad szinte semmi felesleg, amit eladhatnánk a piacon - panaszkodik az apa, miközben machetájával levág egy nagy fürt banánt.
- Hányan élnek Peripában?
- Nem tudom. Szerintem úgy húsz család lehet. A többség a városba költözött, kevesen élnek úgy, mint mi.

A tsáchilák eredetileg félnomád nép voltak. Soha nem építettek falvakat, inkább tanyákon laktak. Ha egy erdőrészt levadásztak, akkor hátrahagyták házukat és odébb költöztek. A Peripa szerű falvakat csak az utóbbi 100 évben kezdték építeni, így tudtak védekezni a mesztic telepesekkel szemben.

Eri és a családEri és a család

Eri eközben a ház körül az asszonnyal és annak lányaival beszélget.

- Én a városban szeretnék élni - mondja a legidősebb, 12 éves forma lány - Ott sokkal több minden van, lehet normálisan enni, vásárolni. Az itteni élet nagyon unalmas.

Miután kipanaszkodták magukat, megkérjük őket, hogy beszéljenek egy picit a saját nyelvükön, mert szeretnénk azt hallani. Móricz azt állította, hogy a vörös indiánokkal a magyar ember egészen könnyen el tud társalogni, ha nem ragaszkodik a pesti szalonok nyelvéhez.

Jó négy órát töltünk a családnál, de sajnos egyetlen mukkot sem értünk. Próbálunk elvonatkoztatni a 21. század magyar nyelvétől, de sajnos hangzásban sem vélünk semmi hasonlóságot felfedezni.

Öt óra magasságában visszaindulunk sátrunkhoz. A gyerekek egész a patakig kísérnek minket, nehogy eltévedjünk. Integetnek, majd belevetik magukat a vízbe és játszani kezdenek a kutyával. Nagyon kedves volt a család, s bár a rablás miatt nincs túl sok pénzünk, szívesen hagyunk nekik ott 20 dollárt.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Másnap reggel összepakolunk és kibaktatunk a főúthoz, majd Walter háza felé vesszük az irányt. Csak a fiát találjuk otthon, éppen az udvart sepri.

- Apám jön fél óra múlva. Bent van a rádióban.

Leülünk és várunk. Egy óra múlva megjelenik Walter, aki ismét meglepődik, mikor megpillant bennünket. Kényelmetlenül érzi magát, hogy folyamatosan lerázott minket. Tudja, hogy nem kerülheti el a sorsát, így beszélni kezd.

Móricz szószedete 1967-bőlMóricz szószedete 1967-ből

- Nem sokat tudok a kultúránkról. Valószínűleg azért, mert nekünk tsáchiláknak nincsenek meséink és legendáink. A nyelvünkről se tudok sokat mondani, csak azt, hogy a cayapák rokonaink.

Kezébe nyomjuk Móricz szószedetét, ami alapján rokonította a magyarokat a vörös indiánokkal. Kb. 500 szó szerepel rajta, többségük csak szótő, nem jelent magyarul semmit. Móricz azt írta a lap tetejére, hogy "az ecuadori magyar törzsek közül, a Canari és Puruha, valamint a perui Puruha-Mochica magyar törzs nyelvéből közlök néhány szót, úgy ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején följegyezték. Az alább közölt szavak jelentését ezideig a nyelvészek még nem tudták megfejteni."

Bekapcsoljuk a kamerát és végignyálazzuk Walterrel a szavakat. Próbálunk elvonatkoztatni a szavak jelentésétől, pusztán hasonló szótöveket keresünk egymás nyelvében. Betartjuk a nyelvészet azon szabályát, hogy a magánhangzók az idő folyamán módosulhatnak, a zöngés-zöngétlen párok pedig felcserélhetők. Az 500 szóból kevesebb, mint 20 szónál vélünk hasonlóságot felfedezni, közös jelentéssel bíró szavunk azonban ennél is kevesebb van. Továbbgondolt szavakból azonban többet találunk. A teljesség igénye nélkül néhány olyan szó, ami szerintünk elfgondolkodtató és feljegyzésre érdemes:

Walter sokáig menekült előlünk, de végül elkészült a filmWalter sokáig menekült előlünk, de végül kamera elé állt

Isten - Uru
Asszony - Szona
Ember (férfi) - Feto
Haj - Há
Fog - Tefo
Orr - Kinfu (kifúj?)
Nap (égitest) - Jó
Nap (mai nap) - Ma
Kő - Su
Szarvas - Mana

Próbáltunk hasonlóságot felfedezni a nyelvtanban is, de arra jutottunk, hogy e tekintetben jóval közelebb áll a mai tsafiki (a tsáchilák nyelve) a latin nyelvekhez. Ugyanúgy használnak az egyszerű jelen mellett folyamatos jelent, és a múlt időnek is több változata van.

Nem vagyunk nyelvészek, de azt elmondhatjuk, hogy hiába hallgattuk a tsafikit órákon át, egyáltalán nem hasonlított a magyarra, még hangzásban sem. Van néhány szó, amit ha továbbgondolunk, értelmes magyar szót kapunk, de ilyenekkel bármely másik nyelv esetén is találkozhatunk. A puruha-mochica nyelveket a tudomány nem tudja kivel rokonítani, így Móricz joggal próbált ezekkel a dialektusokkal kezdeni valamit. A salasaca és a cañari nyelv kihalt, a tsafikit mi nem találjuk rokoníthatónak, még akkor sem, ha elvonatkoztatunk a pesti szalonok Karinthy nyelvétől. Hátra vannak még a cayapák és a cofanesek Ecuadorban, valamint a guambianók Kolumbiában... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Santo Domingo városának közelében élnek a tsáchilák, vagyis a vörös indiánok. Hogy pontosan hol, azt nem volt könnyű kideríteni, mert bár a tsáchilák turista barát közösség, sehol nem hirdetik magukat, így sötétben tapogatóztunk. Végül rátaláltunk Peripa falujára, ahol végre találkozhattunk a magyarindiánokkal... 

Elhagyjuk Canoa bulivárosát és elindulunk Santo Domingo de los Colorados irányába. Jó két órás buszozás után érkezünk meg Pedernalesbe, ahol buszt váltunk. Újabb három órás nyüglődés, s máris Santo Domingóban találjuk magunkat. A buszpályaudvar eléggé lepukkant, zűrös alakok mászkálnak mindenfelé. Kicsit ismét Peruban érzem magamat, azt az egyet leszámítva, hogy itt kevés az indián arc.

Santo Domingo de los Colorados nevét a colorado indiánokról kapta. A colorado (jelentése: színes) nevet a spanyolok ragasztották rájuk (magukat tsáchilának nevezik), mert hajukat a konkvisztádorok érkezése után vörösre kezdték festeni. Bár Santo Domingo nevében megemlékezik az őslakosokról, a városban nincs semmi indiános. A pályaudvar környékén ronda betonépületek sorakoznak, minden második tetején hatalmas hotel felirat éktelenkedik. Mivel a következő napokban a tsáchilák falvait szeretnénk felkutatni, úgy döntünk, hogy nem megyünk messze a termináltól, hanem valamelyik igénytelennek kinéző szállóba vackoljuk be magunkat.

Santo Domingo főterén egy hatalmas tsáchila szobor állSanto Domingo főterén egy hatalmas tsáchila szobor áll

Ne ítélj a külső alapján - szokták volt mondani. A ronda homlokzat mögött kiválasztott hotelünk belseje egészen pofás, meglepetésünkre még wi-fi is van. A szálló egyetlen idegesítő eleme az a masszív alkesz, aki megpillantva a két gringót, ittas angolra vált. Taxisofőr volt az Egyesült Államokban (mi más?) és ragadt rá egy kis ízes szleng.

A neten kutakodunk valamilyen használható térkép után. Az eredmény egy nagy nulla, fogalmunk nincs, hogy a tsáchilákat hol találjuk. A google maps-en találunk furcsa hangzású településneveket, de ezekkel sem megyünk sokra. A válaszra egy amerikai blogban lelek: a tsáchila települések nem hivatalos falvak, azok többsége valamilyen mesztic falu vagy város külterületének számít, ezért térképen sem jelölik őket. A fél éjszakát a gép előtt töltjük, mire találunk pár biztosnak mondható városrész nevet, de arról, hogy oda miként jutunk, fogalmunk nincs.

Végül az öt szóba jöhető opció közül Peripa faluját választjuk, már csak azért is, mert ez az egyetlen név, ami hasonlít valamilyen magyar szóhoz. Mázlink van, az 1-es busz a terminálról Peripa irányába megy. Tényleg csak irányába, mert Santo Domingo határában szól a sofőr, hogy itt szálljunk le és sétáljunk be négy kilométert az úton. Viszünk magunkkal mindent, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, így 20 kilós zsákokkal a hátunkon és 5 kilós kis zsákokkal a hasunkon battyogunk a földúton.

Feltűnik egy autószerelő, aminek falára egy colorado indián arcképe van festve, alatta egy név: Calasacón. Meg vagyunk mentve, jó helyen járunk. Móricz a salasacát rokon népcsoportnak jelölte, ahogy arról egy korábbi bejegyzésünkben írtunk, s melynek végén arra a következtetésre jutottunk, hogy tévedett, mert a salasacák nem rokonaink. Viszont már ekkor tudtuk, hogy a vörös indiánok között van egy családnév, a Calasacón, ami nagyon hasonlít a salasacára, továbbá Móricz egyik levelében is ez a mondta olvasható:

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni."

Móricz János Pataky Lászlónak Békéscsabára írt levele

Móricz János Pataky Lászlónak Békéscsabára írt levele (forrás: www.magyarvagyok.com)

A vörös indiánok, vagyis a tsáchilák ugyanúgy az ismeretlen eredetű puruhá-mochica nyelvcsaládhoz tartoznak, mint a Baños környéki salasacák, így nem maradt más hátra, mint betérni az autószerelőhöz és rákérdezni, ki is az a Calasacón. Szerencsénk van, a műhely tulajdonosa épp egy hintaszékben fentreng az udvaron. Azt leszámítva, hogy a haja vörösre van festve, ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori. Furcsán néz ránk, nem igazán érti, mit keres két felmálházott gringó az ő műhelyében.

- Señor Calasacón? - kérdezem.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? - kérdez vissza nagyon udvariasan.
- Igazából mi sem nagyon tudjuk. Peripába tartunk, ahol keresünk valakit, aki a Calasacón családhoz tartozik, s aki tud nekünk valamit mesélni a tsáchilák életéről és eredetéről.
- Ó, ez könnyű. Menjenek csak tovább az úton be Peripába, ott keressék Waltert. Ő a falunk tanára, valamint ő szokott táncos mulatságokat szervezni a turistáknak.

Megköszönjük az útbaigazítást és folytatjuk sétánkat be a faluba. Először egy sertéstelep mellett haladunk el, majd jön pár ház, egy templom, végül egy tábla: Pueblo Colorado, 1 km. A házak után egy kakaóültetvényen találjuk magunkat. A földút hirtelen igényesen kikövezett utcává válik, ami belefut egy parkolóba. A parkolón túl indián kunyhók tűnnek fel szalmatetővel. Ha nem ismernénk az indiánokat, akkor azt hinnénk, hogy megérkeztünk a földi paradicsomba, ugyanis egy olyan falu tárul a szemünk elé, amilyeneket csak giccses hollywoodi indiános filmekben lát az ember. Egyértelmű, hogy a falu egy skanzen, mivel minden teljesen új, sehol egy szemét az udvaron. Egy nő lép elénk, aki gyakorlott turistaváró szöveggel köszönt minket, s mondja, hogy előre bejelentkezés nélkül sajnos nem áll módukban táncos bemutatót tartani nekünk.

Távolról látszik, hogy a tsáchila falu egy skanzenTávolról látszik, hogy a tsáchila falu egy skanzen

- Semmi gond, igazából nem a táncok miatt vagyunk itt, hanem Walter Calasacónt keressük személyesen - világosítjuk fel.
- Ő a férjem, mindjárt szólok neki - azzal felszalad a dombtetőre a színes szoknyát viselő asszony.

Pár perc múlva megérkezik Walter, akinek ugyanúgy vörösre van festve a haja, mint az autószerelőnek, viszont vele ellentétben, egyben feleségéhez hasonlóan színes, csíkos szoknyát visel.

Elmeséljük neki, hogy mi járatban vagyunk, amit végighallgat, majd közli, hogy ő most ezzel nem ér rá foglalkozni, mert a falu tánckarát Quitóba kell eljuttassa az éjjel, mivel fellépésük lesz, de holnap 10-re jöjjünk vissza és minden kérdésünkre készséggel válaszol.

Peripa házai ma így néznek ki, csak éppen senki nem lakik bennükPeripa házai ma így néznek ki, csak éppen senki nem lakik bennük

Szomorúan konstatáljuk, hogy mászhatunk vissza Santo Domingóba, de legalább beljebb vagyunk néhány infóval. Egyrészt a vörös indiánok léteznek, másrészt szóba is állnak velünk holnap. Visszatérünk hát az elágazáshoz, ahol leintjük az 1-es buszt és visszautazunk Santo Domingóba. Hogy ne teljen feleslegesen a délután, körbejárjuk a belvárost, aminél Ecuadorban kevés rondábbat láttam. A főtéren áll egy hatalmas tsáchila szobor tisztelegve a város múltja előtt, bár maga a város egyáltalán nem foglalkozik az őslakosokkal. Ahogy Santo Domingo hízik, a tsáchilák úgy szorulnak egyre kijjebb a periférián. Lassan eltelik a délután, majd az éjszaka is, s reggel újra összepakolva megindulunk Peripa faluja felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Guayaquilbe azért jöttünk, hogy találkozzunk Dr. Gerardo Peña Matheusszal, aki közeli jó barátja volt Móricznak. Manuel megígérte nekünk, hogy segít összehozni egy randevút az ügyvéd úrral. Azt reméltük, hogy sok minden kiderül majd Móricz múltjából, de a legizgalmasabb az volt, amikor megmutattuk neki a Juan Ramosszal készített interjút...

Az ügyvéd délelőtt 10 órakor fogad minket belvárosi, ódon hangulatú irodájában. Egy 60-as éveinek végén járó elegáns urat kell elképzelni, akiről lesüt, hogy semmiben sem szenved hiányt. Manuelnek köszönhetően Móricz egykori jó barátja abszolút felkészülten vár minket, a titkárnőjének meghagyja, hogy nem fogad senkit és telefonon se keressék őt a következő egy órában. Üdvözlésképpen azonnal átnyújt egy példányt az általa írt Tayos-barlangról szóló könyvből, aminek magyar nyelvű fordítását a Móricz János Kulturális Egyesület ezekben a hónapokban végzi.

Dr. Gerardo Peña Matheus dedikálja könyvétDr. Gerardo Peña Matheus dedikálja könyvét

Dr. Matheus nem sokat tököl az ismerkedéssel, pár perc múlva már áll is a kamera, ő pedig elkezd mesélni:

- Juan 1969-ben jelent meg az irodámban és egy egészen elképesztő sztorit adott elő egy épített barlangról, ami több száz méter mélyen húzódik az Andok alatt.
- Miért kereste meg önt Móricz?
- Azért, hogy legalizálja a felfedezését, és hogy segítsek neki egy hivatalos expedíció háttérmunkájában.
- Ez mit jelent pontosan?
- Azt, hogy őt jelöljék meg a barlangok felfedezőjeként, és hogy nélküle ne végezhessenek lent vizsgálatokat.
- Mit mesélt Móricz a barlangról?
- Azt mondta, hogy a barlangnak számos járata van, és ezen járatok egy részét emberkéz alkotta, valamint azt, hogy ezen föld alatti alagutak és termek búvóhelyet nyújthatnának az emberiségnek egy esetleges katasztrófa esetén. Arról is beszámolt, hogy 3-400 méter mélyen olyan termekre bukkant, ahol szobrok és fémlemezek láthatók, az ezeken található írás pedig megváltoztatja az emberiség történelemről alkotott képét. Én azt mondtam neki, hogy szívesen vállalom az expedíció jogi munkálatait, de előtte mindent a saját szememmel akarok látni.
- Erre ő?
- Erre ő csak annyit mondott, hogy nagyon szívesen levisz a barlangba. Így kezdődött meg a hivatalos expedíció szervezése, amire elnyertük az akkori elnök, José María Velasco Ibarra támogatását, valamint engedélyt kaptunk a turisztikai hivataltól.
- Hogyan és hányan indultak útnak?
- 14-en voltunk 43 öszvérrel. 1969. július 26-án hagytuk el Guayaquilt, Limónig kocsival mentünk, onnan gyalog, vagyis öszvérháton. Augusztus 10-én érkeztünk Coangosba. Gondolhatod. Két hétig mentünk az erdőben, követtük Móriczot, mert csak ő tudta, hova is tartunk. Az öszvéreket végül hátrahagytuk azon a ponton, ahol a Rio Santiagóba beömlik egy másik, kisebb folyó (Rio Coangos). Innen gyalog kellett Coangosba mennünk, de két hét után végre megérkeztünk a Tayos-barlanghoz.
- Mennyi időt töltöttek odalenn?
- Nagyon kevés időt. Ez a menet nem szolgált másra, csak hogy lássuk, a barlang valóban létezik, és hogy az engedélyeket egy komolyabb expedícióhoz ne bemondásra kelljen megszereznünk. Csináltunk sok fényképet, leereszkedtünk a barlang aljára. A kürtő 67 méter mély, de a fölötte álló kiszögelléssel szerintem jó 120 méteres. Ami érdekes, hogy odalenn állandó légmozgás van, amitől egészen fantasztikus a barlang klímája. Egyes termek annyira szabályosak, hogy szeirntem azokat biztosan emberi kéz alkotta, nem pedig a víz romboló munkájának az eredménye, ahogy azt a barlangászok állítják.
- Mi történt ezután?
- Ez az expedíció csak arról szólt, hogy hivatalosan is igazolni tudjuk a Tayos-barlang létezését. Móricz szeretett volna szervezni egy második expedíciót, ami során több hetet töltöttünk volna lent a barlangban, s mely alatt ráleltünk volna azokra a termekre, amik - véleménye szerint - megváltoztatják a történelmet. Ez azonban nem valósult meg, főként politikai és gazdasági okokból kifolyólag, így állítását, miszerint odalenn olyan fémtáblák vannak, amin egy ősi civilizáció üzenetei olvashatók, nem sikerült igazolni.
- Aztán mégis volt egy expedíció 1976-ban...
- Igen. Neil Armstrong közbenjárásával sikerült pénzhez jutnia egy angol csapatnak, akik végül heteket töltöttek lent a barlangban, bár érdekes módon csak olyan fotókkal érkeztek vissza, amiket mi is meglőttünk odalenn egyetlen nap alatt.
- Mi úgy tudjuk, Móricz utoljára 1973-ban járt Coangosban. Mi történt utána, folytatta-e a kutatást ?
- Nem tudom. Arra emlékszem, hogy járt itt Erich von Däniken, akivel elment Cuencába.
- Däniken járt a barlangban?
- Soha! Egyedül Cuencába vitte el Móricz, ahol a svájci lefényképezte Crespi gyűjteményét.
- Az utolsó kérdésem az lenne, hogy Móricz említett-e olyat, hogy elhozott bármit is a barlangból?
- Nem, sőt! Móricz kijelentette, hogy egy esetleges expedíció során senkinek nincs joga semmit elmozdítani a barlangból, a táblákat helyben kell megvizsgálni.

Az ügyvéd úr érdeklődve nézi a Jan Ramosszal készített interjútAz ügyvéd úr érdeklődve nézi a Juan Ramosszal készített interjút

Az interjú után megmutatjuk Dr. Matheusnak a riportot, amit Nantipban készítettünk Juan Ramosszal. Az ügyvéd úrból furcsa reakciót vált ki a felvétel.

- Hazudik! - kiált fel, mikor Juan azt meséli kameránknak, hogy a magyar kutató egy harangot, egy karmot és három aranytáblát vitt el magával - Móricz soha nem hozott el semmit a barlangból. Juan Ramos egyszerűen hazudik!

Összenézünk Erivel, nem gondoltuk volna, hogy ilyen reakciót vált majd ki az ügyvédből Móricz egykori vezetőjének története. Én biztos vagyok benne, hogyha valaki nem hazudik a témában, akkor az Juan Ramos, ugyanis ha valakinek, akkor neki nem érdeke elferdíteni az igazságot.

Nem marad más hátra, mint felkeresni Móricz János sírját. Szerencsére a guayaquili temetőben nagyon segítőkészek a parkőrök, s bár megesketnek minket, hogy nem filmezünk odabenn, gyorsan magunkra hagynak, így itt is elindul a kamera. A sírról pár éve Golenya Ágnes készített képet, s ő azt írta honlapján, hogy Dr. Gerardo Peña Matheus ígéretett tett arra, hogy a sírt felújíttatja. Ez azóta sajnos nem történt meg. A betűk szinte teljesen lekoptak az elmúlt 22 évben, így rálelni sem könnyű a kutató nyughelyére.

Móricz János sírköve szomorú látványt nyújtMóricz János sírköve szomorú látványt nyújt

Szomorú látvány a sír, ahogy az egész történet szomorú. Sokan hordanak össze sok mindent Móriczról, neve máig nagyon heves indulatokat szít nem csak a tudósok, de a laikusok körében is. Az, hogy a barlangban talált valamit, nekünk - ugyancsak laikusoknak - egyértelmű. A magyar kötődést azonban továbbra sem érezzük igazolhatónak, s bár Salasacában árnyékra vetődtünk, úgy döntünk, adunk még egy esélyt elméletének. Santo Domingo felé vesszük az irányt, ahol a tsáchila indiánokkal szeretnénk találkozni, akik rokonai a cañari-puruhá nyelvcsalád fennmaradt közösségeinek. De előtte azért még megismerkedünk az ecuadori partvidékkel, mert jár mindenkinek egy kis pihenés...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment
«
123

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)