San Andrés az a falu, ahol beleszerettem Guatemalába. Nincs itt a világon semmi, csak néhány jó barát, akik miatt szívesen térek ide vissza. Hetek óta vártam ezt a néhány napot, így egy kicsit bánom, hogy gyorsan elszállt.

Reggel hétkor indul a buszunk Esquipulasból Santa Elenába. Hosszú, unalmas az utazás, ami alatt semmi másra nem tudok gondolni, csakhogy sok-sok év után újra láthatom a fogadott családomat, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy beleszeressek Latin-Amerikába.

Chiquimula után a táj ellaposodik. A Motagua völgyében lassan, lépésben haladunk Rio Dulcéig. Itt épült az ország legnagyobb hídja, amivel 1977-ben végre sikerült összekötni Petén esőerdőit Dél-Guatemala hegyvidékével. Az út hatására rengeteg földműves érkezett a térségbe, akik az elmúlt négy évtizedben leirtották az erdőket, ettől Petén déli része dimbes-dombos füves pusztasággá vált. Kár érte, főként a Belize határán emelkedő hegyek miatt, amik egykor egészen paradicsomiak lehettek.

Délután ötre futunk be Santa Elenába. A város 80 000 lakójával Petén legnagyobb települése. Minden út ide fut be, éppen ezért állandó a hangzavar. Korábban minden busz a piacról indult, de tíz éve, mikor először jártam itt, átadták a város határában épült pályaudvart, ami mostanra meglehetősen lepukkant. Ma a távolsági buszok többsége ide érkezik a turisták nem túl nagy örömére, ugyanis amíg a piacról Flores, a környék turistapardicsoma lábon is elérhető volt, addig a pályaudvarról muszáj vagy tuktukkal végigfurikázni a városon.

Guatemala Flores San Andres PeténSanta Elena régi pályaudvara a piacon volt

A Los Amigosban kötünk ki, abban a hostelben, amit évek óta Közép-Amerika legjobb hostelének tartanak. Már többször megírtuk, hogy nem szeretjük a hosteleket, de a Los Amigos nekem mindig más marad. 2005-ben, mikor a Petén Itza-tó északi partján fekvő San Andrés falujába költöztem, havonta egyszer kikapcsolódás céljából néhány cimborámmal átcsónakáztunk Floresbe. Akkortájt a turizmus még gyerekcipőben járt Guatemalában, nem voltak bárok és hostelek, kivéve a Los Amigost, ami akkor ünnepelte egy éves fennállását. Messze nem volt teltház, a hátizsákosok valóban közösséget alkottak, nem az volt, mint most, hogy mindenki megpróbálja magát hihetetlen világutazónak beállítani, csak mert eljutott Tikalba. Nem voltak gringókat háztól házig szállító kisbuszok, nem voltak szervezett túrák, mindenki úgy utazott, ahogy tudott. Leültünk egy asztalhoz és garantáltan jó sztorikat hallhattunk, nem pedig azt, hogy miként itta halálra magát Lanquínban harmincad magával egy magát hátizsákosnak mondó, spanyolul egy szót nem beszélő fiatal azt megünnepelve, hogy részt vett egy befizetett pancsoláson Semuc Champeyben. Aki járt már Guatemalában, az tudja miről beszélek. A turisták 99 %-a ugyanazt a kirakat karikát járja végig az országban, helyi szervezőkre támaszkodva, ugyanazokban a trendi hostelekben megszállva, amiket kifejezetten nekik találtak ki. Hogy ennek ellenére mégis miért a Los Amigosban szállunk meg? Hát csak azért, mert tíz éve láttam, honnan indult ez a hely, s mert ez idő alatt haverrá lett a helyet működtető két holland srác, Jeronimo és Matthias.

Emlékszem, 2005-ben nem volt itt több, csak két dorm valamint egy önkiszolgáló bár néhány műanyag asztallal és székkel. És mi lett belőle? Egy dzsungel hangulatot árasztó hippitanya, ahol favágó kinézetű, Converse cipőben tetszelgő divat backpackerek csapják a szelet az erre vágyó, napbarnított, harsány gringáknak, akik csak azért nem bőrönddel utaznak, mert az most nem trendi. Mindegy is, mi azért jöttünk ide, hogy váltsunk pár szót Jeronimóval és Matthiasszal, hiszen több mint három éve, hogy nem találkoztunk.

Guatemala Flores San Andres PeténKözép-Amerika legjobb hostele a Los Amigos Floresben

Szerencsére a személyzet nem változott. A konyhán dolgozók és a takarítók mind a nevemen szólítanak, olyan, mintha az ember rég nem látott barátokkal találkozna. Jeronimo is kezet ráz velem, s bár nincs sok ideje, váltunk néhány szót. Elmeséli, hogy Matthias már alig vesz részt a dolgokban, mert elege lett a hostelből, inkább utazgat. Ő még húzza az igát, de sajnos a Los Amigosnak is az lett a sorsa, mint a legtöbb jó hostelnek. Híre ment, hogy itt gyülekeznek a guatemalai utazók, ezért mindenki idetódul, de a többségük mára sajnos már nem utazó, hanem bulira vágyó backpacker, akinek Guatemala annyit jelent, miként tudja magát szétcsapni a vele hasonló érdeklődésű léhűtőkkel.

Az éjszaka egészen szörnyű. Bár arra a Los Amigosban gondosan ügyelnek, hogy éjjel 11-kor bezárjon a bár, a magukat hátizsákosnak mondó divat utazók tesznek az egészre, és hajnalig vircsaftolnak az udvaron. A favágó kontra harsány gringa jól szokott elsülni, mármint nekik, nekünk kevésbé, így egész éjjel hallgathatjuk, ahogy az udvaron csengő-bongó ordenáré üvöltést olykor a szomszéd szobából kiszűrődő kéjes nyögés töri meg. Nem vagyok kipihent, mikor reggel 6-kor megébredek. Az élménynek köszönhetően újra eldöntöm, hogy soha többé nem alszom meg parti hostelben, még akkor sem, ha azt Jeronimo üzemelteti. Így hát nagy zsákokkal megpakolva indulunk San Andrésba, fogadott családomhoz.

Azt hiszem, egy kis magyarázatot kell adjak, mi is ez a fogadott család sztori. 2005-ben, mikor kikerültem az
egyetemről, nem éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy dolgozni kezdjek. Mindig is utazni szerettem volna, de otthon folyton azt hajtogatták, hogy ahhoz rengeteg pénz kell. Utolsó évesként szerencsére kaptam egy tippet, hogy az EVS (European Volunteer Service) keretében lehet menni önkéntesnek Latin-Amerikába. Mivel én voltam Magyarországról az első, aki Európán kívüli programban akartam részt venni, nyertem egy fél éves programot Guatemalába. Így jutottam el San Andrésba, ahol egy amerikai vezetésű ökoparkban kellett munkálkodjak. A szállást egy helyi család, a falu egyetlen kakchíkel maja famíliája, a Curruchichik biztosították, de a vendégeskedésnél sokkal többre jutottunk egymással.

2005-ben ugyanolyan egyetemről kikerülő budapesti ficsúr voltam, mint bárki más. Bár azt mondják, aki nagyvárosban nő fel és él, nyitottabb a világra, alig pár nap alatt megtanultam, hogy addig a pillanatig burokban nevelkedtem és léteztem. Elsősorban nem San Andrés igénytelen utcái és szegény emberei sokkoltak, hanem az a nyugalom, ami őket körbevette. Európában is lehet csendes kis falvakat találni, de az áram, a vezetékes víz és a TV mindenhol adott, és ezek nagyon felgyorsították az életet. 2005-ben San Andrés olyan volt, mint ahol az élet csak úgy telik, és ez senkit nem zavart. Az itt élőknek nem igazán voltak álmaik, mindenki úgy gondolta, jól van, ahogy van.

Négy órában dolgoztam pár másik önkéntessel együtt, ami pont arra volt elég, hogy a park fenntartsa kezdetleges jellegét. Nem akarták, hogy fejlődjön, csak úgy, mint az egész falu. És ettől volt csodálatos az egész. A négy óra munka után semmi más dolgom nem volt, csak heverészni a függőágyban, lemenni fürdeni a tóra, és fecsegni a családom tagjaival olyan dolgokról, amikről amúgy otthon eszembe nem jutott volna. Nyolc testvérem volt, köztük Erwin volt a legfiatalabb, akivel minden nap fociznom kellett, és Jorge volt a legidősebb, akit ritkán láttam, mert útépítéseken dolgozott, távol San Andréstól. Két könyvet tele tudnék írni arról, milyen is az élet egy ilyen apró faluban, most legyen annyi elég, hogy 2011 után először sikerül találkoznom a családdal

A papa, Gonzalo sajnos már nincs köztünk, 2015 elején elment. Hogy érzékeltessek kicsit mégis az itteni emberek gondolkodásából, a családom minden tagja úgy véli, azért kellett korán, alig 60 évesen távoznia, mert összeveszett az egyik fiával, Carlosszal, és a bánattól meghasadt a szíve. Az orvosi diagnózis nyilván más lenne, de ez az itt élőket nem érdekli, inkább haragszanak a testvérükre, amiért viselkedésével megölte az apját. Primitív? Nem az annak, aki élt már San Andrésban.

Guatemala Flores San Andres PeténCsaládom egy része, kék pólóban Gonzalo, mellette felesége, Maria

Reggel, indulás előtt egyik fogadott testvéremtől, Sylviától rossz hírt kapok: mama kórházban van. Kiszaladunk a piacra, veszünk gyümölcsöt, és tuktukkal a San Benitó-i kórházba igyekszünk. Itt találkozunk Enivel, a másik testvéremmel, aki ápolónőként dolgozik az intézményben. Nagyon meglepődik, mikor meglát, nem mondta neki Sylvia, hogy érkezünk. Megölel, majd bekísér Mariához, fogadott anyámhoz, aki csendben ünnepli, hogy az elveszett fia hazatért. Nincs komoly baja, csak tegnap rosszul lett. Pár nap pihenés, és mehet is haza. 

Férje elvesztése megviselte. Meglepő módon kicsit elkezdett őszülni, ami a guatemalai asszonyoknál nem sűrűn forul elő, többségüknek 80 éves korukban is korom fekete a haja. Elpanaszolja, hogy Carlos milyen csúnyán viselkedett az apjával, és hogy azóta elbarikádozták magukat tőle, lévén egy birtokon laknak, csak külön házban. A viszály tárgya az, hogy Carlos felesége, aki modernebb felfogású csaj, nehezen jött ki a hagyománytisztelő és roppant konzervatív apóssal és anyóssal, a férjét pedig próbálta ellenük hangolni, amiből állandó lett a perpatvar. Carlos állítólag inni kezdett, mire a felesége elhagyta, és Maria elmondása szerint mindenféle férfiakkal hált együtt. Carlos a szakításukért a családot kezdte hibáztatni, de egy év múlva Azucena visszatért, aminek a család nem örült, mivel a házasságtörés náluk megbocsáthatatlan bűn. Megromlott a viszony, s egy este állítólag Carlos részegen nagyon megbántotta az apját, aki rá egy hétre meghalt. Azóta testvérem nem kívánatos személy a család háza táján.

Beszélgetünk egy órát, majd beesik Jorge és Fredy is. Miután lejár a látogatási idő, beülünk Fredy mellé a kocsiba, és San Andrés felé vesszük az irányt. Az első szembetűnő változás, hogy aszfaltút vezet a faluba. Korábban Floresből mindenki csónakkal kelt át, mert az út annyira rossz volt, hogy sokkal gyorsabb volt vizen közlekedni. San Andrés nagyon más lett. Bank és bevásárlóközpont nyílt a központjában, rengeteg lett az ember. Fredy azt meséli, hogy alig három év alatt megduplázódott az itt élők száma, mostanra senki nem ismer senkit.

Guatemala Flores San Andres PeténÉletkép a régi San Andrésból

Beugrunk Cesarhoz, akinek papírboltja van, és aki az egyetlen, angolul valamit beszélő tagja a családnak. Éppen ezért 2005-ben vele voltam a legjobb viszonyban, lévén akkor még nem beszéltem spanyolul, csak vele tudtam szót érteni. Azt mondja, a papírboltot hitelre vette, még vagy tíz évig fizeti vissza a banki kölcsönt. San Andrés a "fejlődés" útjára lépett. Mindenki üzletel, tervez, álmodik. 

A ház Gonzalo nélkül üres. Eladták a boltot, ami a ház első szobájából lett kialakítva, a ranch sem úgy működik, mint rég. Sylvia, legkisebb húgom azonban nyitott egy fodrászatot, amire nagyon büszke. Újabban szétspameli a Facebook falamat a legújabb hajkölteményeivel. A szalon a legnagyobb jóindulattal sem kaphatna engedélyt Magyarországon, de San Andrésban jó lesz. Ő örül nekem a legjobban, valószínűleg azért, mert ő a legnyitottabb az egész családban, nagy vágya lett eljutni Európába, amihez én vagyok hozzá a kapocs. Egész biztos, hogy látom őt még Budapesten valamikor.

A nagy ölelkezés után mindenki megy a dolgára. Minket leraknak egy újabban épült, kertvégi kőházban, amit Maria és Gonzalo magának tervezett, elszeparálva magukat a gyerekektől és unokáktól. Csakhogy Gonzalo meghalt, így a ház üresen maradt. Kiseprünk, felhúzzuk az ágyneműt, majd nyakunkba vesszük a falut. Erinek kicsit sok az inger, mivel hatalmas a család, nem tudja összerakni a képet, ki kinek a kicsodája. 

Beugrunk a régi ismerősökhöz. Elsőként Danielhez, akivel anno El Miradorba túráztunk el. Az még az az időszak volt, amikor nem vezetett normális ösvény a romokhoz, és napi 40-50 kilométereket kellett gyalogoljunk derékig érő mocsárban. Azóta többször voltam vele a legnagyobb maja romvárosnál, de erre most nincsen lehetőség, lévén Daniel ágyhoz van kötve. Leesett egy platós kocsiról és eltörte a gerincét, hónapokig lesz kénytelen feküdni, amíg felépül. Amúgy tök jól van, épp sörözik a haverokkal, csak ugye nem nagyon mozoghat.

Guatemala Flores San Andres Petén2005-ben velük jutottam el El Miradorba (Jenny, Ademír, Elena, én, René, Gäetan, Clim és Daniel)

Beugrunk Tito kocsmájába, ahová San Andrés őslakói jártak és járnak még most is mulatni. Tito lánya, Gloria (aki a falu egyetlen szőke lánya volt), azóta az Egyesült Államokban él férjével és gyerekeivel. Gloriába minden helyi srác szerelmes volt a haja miatt, az már senkit nem érdekelt, hogy valójában egyáltalán nem volt szép, ráadásul elviselhetetlen volt, mivel tudta, hogy mindenki őt csodálja. 

A kocsma mellett áll Hectornak a boltja. Hector kiválóan beszél angolul, lévén korábban Kanadában dolgozott. Hasonlóan El Salvadorhoz, Guatemalában is elég sokan vannak azok, akik lehúztak pár évet az USA-ban vagy Kanadában, de a többségük visszatért, mert Közép-Amerikában nincs akkora hajtás.

Leszédelgünk a tópartra, ami nekem a legszebb tó marad a világon. Csupán öt település van a partján, amúgy esőerdő veszi körbe. Az egyik ilyen település San José, ami alig tíz perc sétára van San Andréstól. Érdekes, hogy amíg San Andrés bár szépen nőtt, megmaradt porfészeknek, addig San José ugyanolyan kicsi, mint volt, és guatemalai szemmel ragyog. Errefelé az állam nem súlyozza a támogatást, minden departamento ugyanannyi pénzt kap, függetlenül attól, hány falu tartozik hozzá. San Joséhoz csak egy tartozik, San Pedro, San Andréshez azonban vagy húsz másik falu, így már érthető, miért néz ki úgy a két település, ahogy. Hogy mást ne mondjak, San Joséban a 2000-es évek elején épült egy stadion, ahol a Heredia Jaguares csapata játszik, tavalyig első osztályúak voltak. Na ugye, nem csak a Felcsút eshet ki az első osztályból.

Guatemala Flores San Andres PeténRégen ilyen volt a hentes, ma már hűtőből adják a húst

Délután Sylviával elmegyünk a henteshez, mert úgy döntünk, főzünk nekik egy jó pörköltet. Ez nem egyszerű mutatvány, mert bár a családomnak van konyhája, ők inkább a kert végében kialakított nyári konyhában tevékenykednek, ahol a higiénia nem ismert fogalom. Ez amúgy kevésbé zavar minket, mint az, hogy tudom, a családomnak nem könnyű főzni. 

Guatemala Flores San Andres PeténSylvia kíváncsi, mi lesz ebből

Guatemala ezen részén furcsa ételeket esznek. Ilyen pl. a macuy, ami egy gyógynövényből készült keserű leves, vagy a bledo, ami valamilyen áztatott falevél tortillába tekerve. A narancsot sóval eszik, banánt tejkrémmel és babbal, úgyhogy nem kis kihívás pörkölttel próbálkozni. Emlékszem, 2005 karácsonyán egyszer vadast készítettem nekik zsemlegombóccal, végül az egészet a kutyák ették meg, mert azt mondták, túl sok benne a hozzávaló, így biztosan ehetetlen. Meg se kóstolták.

Na, ezt most megkóstolják, de nem arat osztatlan sikert. Az uborkasalátát mindenki a csirkéknek adja, mert ecetes, és az náluk nem divat. A galuskába belenyalnak, de a kutyáké lesz. Cesar átrohan torilláért a szomszéd boltba, és azzal kanalazzák ki a húsokat a szószból. Egyáltalán nem zavar, tudtam, hogy nem fog nekik ízleni, de legalább volt mi miatt összehozni a családot. Nevetgélés közben Eni rákezd az Érik a szőlőre, amit tíz éve tanítottam neki a ranchen chiliszüret közben. Azóta is emlékszik rá, mégha a kiejtésén van is mit csiszolni. Próbálom őket meghívni egy sörre Titóhoz, de mióta Carlosszal összevesztek, senki nem iszik egy kortyot sem. Carlos sem.

Guatemala Flores San Andres PeténTényleg meg kell ezt enni? - néz kérdőn Eni és férje, Alvaro

Másnap reggel átmegyek hozzájuk, ahol ugyanolyan szívesen fogadnak, mint a család többi tagja. Én vagyok az egyetlen, akire nem haragszik senki, rajtam keresztül próbál mindenki üzenni a másiknak. Nem vállalom fel ezt a szerepet, ehelyett konstatálom, hogy testvérem nem túl boldog a kialakult helyzet miatt. Majd csak enyhül a viszony a közeljövőben.

Visszafelé beugrunk a kórházba Mariához. Azzal fogad, hogy el akar repülni az én országomba. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy Gonzalóval folyton csak dolgoztak és dolgoztak, soha nem mentek sehová, de most már utazna. Remélem, fog is. Megnézném, mit szólnának a budapestiek, ahogy fogadott anyám végigflangál a Váci úton a díszes hupiljében és a rakott szoknyájában, mert hogy ő mindig népvisletet hord.

Guatemala Flores San Andres PeténNaplemente San Benito felett

Az elmúlt két nap a nosztalgiáról szólt. Jó visszatérni San Andrésba bizonyos időközönként, nem csak a családom miatt, hanem amiatt is, hogy látom, miként válik egy apró falu néhány év leforgása alatt várossá, és miként nyílik ki a világ az itt élő maják számára. Még egy éjszaka Floresben, aztán holnap irány Mexikó!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A Kolumbiához tartozó San Andrés szigetéről nekem Costa Ricába, Erinek pedig Panamába kell repülnie, hogy szervezni tudjuk a holnapután induló Mirador csapat túráját. Hónapokkal ezelőtt megvettük az egyirányú jegyünket a két említett országba nem kevesebb, mint 1040 dollárért, ami elég sok pénz egy röpke egy órás útért. A Copa Airlines azonban úgy véli, ez kevés. Ők 2000 dollárt, vagyis kb. 560 000 forintot tartanak korrektnek ezért a szolgáltatásért. Soha többé nem repülünk velük! 

Másfél órával a gép indulása előtt érünk ki a San Andrés-i repülőtérre. A check-in pultnál egy karibi szépség kezébe nyomom a kinyomtatott jegyemet és útlevelemet, aki bütyköl pár percet a számítógépen, majd egy kérdést intéz felém.

- Elnézést, uram! Van kilépő jegye Costa Ricából?
- Nincsen. Mexikóból fogok hazarepülni, ahogy a párom is - adom az egyenes választ.
- Az a probléma, hogyha nincs kilépő jegyük, akkor nem szállhatnak fel a panamai gépre.

Korábban már repültem Kolumbiából Costa Ricába, akkor ezzel nem volt gond, de a lány elmondása szerint 2014-től új bevándorlási szabályok vannak érvényben mind Panamában, mind Costa Ricában.

- Mi a teendő?
- Venniük kell egy jegyet, ami igazolja, hogy három hónapon belül elhagyják Costa Ricát és Panamát.
- Buszjegy is jó lehet?
- Akár az is.

Szép sziget San Andrés, csak egy kicsit drága mulatságSzép sziget San Andrés, csak egy kicsit drága mulatság

Bekísérnek minket egy hátsó irodába, ahol bekapcsolnak nekünk egy ezer éves számítógépet. Nagyon lassan haladunk, már csak egy óra van a felszállásig. A Tica Bus az egyetlen olyan Costa Rica-i busztársaság, ami értékesít nemzetközi jegyet neten keresztül, azonban a reptéri rendszer nem engedélyezi a vásárlást.

- Elfelejtettem! - kap fejéhez a csaj - Buszjegyet nem lehet vásárolni a reptéren.
- Van még ötven percünk. Visszasétálunk a városba, elmegyünk egy netkávézóba és megvesszük ott.
- Ott sem fog működni. A légitársaság üzemelteti az egész sziget nethálózatát és tiltja az ilyen oldalakon történő vásárlást.
- Akkor hogy legyen?
- Mindenképp új repjegyet kell venniük.

Itt egy pillanatra kikelek magamból. Nem kevesebb, mint 480 dollárt fizettünk Eri repjegyéért Panamába és 560 dollárt az enyémért Costa Ricába. Mikor a jegyeket vettük, semmi olyan üzenetet nem kaptunk a légitársaságtól, hogy kötelező lenne kilépő jeggyel rendelkeznünk, most pedig azt követelik tőlünk, hogy vegyünk két új repjegyet.

San Andrés a kolumbiai elit nyaralóhelye, nem a hátizsákosoké San Andrés a kolumbiai elit nyaralóhelye, nem a hátizsákosoké

- Sajnos nem mi vagyunk a bevándorlási hivatal - nyugtatgat a csaj - Ha nem akarja lekésni a repülőjét, muszáj másik jegyet vennie.

Leülünk és kutakodni kezdünk. Két héttel későbbre találnak nekem egy jegyet San Joséból Panamavárosba 480 dollárért. Öröm az ürömben, hogy a jegy visszaváltható, így belemegyek a vásárlásba. A kártyámon összesen 500 dollár maradt, amennyiért Erinek Panamavárosból a következő három hónapra semmilyen irányba nincsen jegy. Végén a csaj vesz neki is egy San José-Panamaváros jegyet 480 dollárért. Értitek, ugye?! Van egy San Andrés-Panamaváros jegyed, de a bevándorlási törvények miatt csak akkor ülhetsz fel a gépre, ha veszel mellé mégegy San José-Panamaváros berepülő jegyet.

Nincs időm elküldeni az egész bagázst az anyjába, tudomásul veszem, hogy 560 000 forintért repülünk Kolumbiából Panamába és Costa Ricába. Így mulatnak a magyar hátizsákosok! Copa Airlines-szal pedig vigyázzatok nagyon! Mocsok egy társaság!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

San Andrés szigetére azért jutottunk el, mert csak rajta keresztül tudtunk Kolumbiából Panamába repülni. Egyáltalán nem bántuk meg a kalandot, annak ellenére sem, hogy három nap alatt egy kisebb fajta vagyont hagytunk ott. Többek között itt pillantottuk meg az elmúlt két év legszebb tengerpartját és olcsón jutottunk új fényképezőhöz is...

Kolumbiából Panamába az átjutás nem egyszerű. Mivel a két ország között nem épült meg a Pánamerikai autóút, ezért az ember vagy repül, vagy hajózik, vagy gyalogol. Ez utóbbi a kontinens egyik legkockázatosabb vállalkozása: a Darién Gapen az elmúlt 50 évben kevesebben jutottak át élve, mint ahányan egy nap megmásszák a Mount Everestet. 

A legtöbb turista az öt napos vitorlázást választja, de ennyi időnk sajnos nincsen, mivel Endrének négy nap múlva indul egy túrája Costa Ricában. Nem marad más, mint a repülés, azonban ez sem kis kihívás. Cartagenából nincs közvetlen járat az alig 40 percre fekvő Panamavárosba, így vagy visszatérünk Bogotába, vagy felrepülünk a Nicaragua partjainál található San Andrés-szigetre és onnan panamavárosi átszállással San Joséba. 

Karibi ház és hulladék rákKaribi ház és hulladék rák

Latin-Amerikában fapados légitársaság nem lévén, a legolcsóbb jegy Cartagenából Panamába Bogotá érintésével 450 dollár, vagyis 125 000 forint, egy irányba. Picivel többért San Andrésnak is repülhetünk, így bár nem volt tervben Kolumbia luxusszigete, bevállaljuk a plusz 30 dollárt, és eltöltünk ott három napot.

San Andrés Kolumbia partjaitól északnyugatra található a Karib-tengeren, a geológusok szerint egy régi vulkánkitörés hozta létre. A szigetet 1527-től jelölik a térképek, bár állítólag Kolumbusz a negyedik expedíciója alkalmával járt itt korábban. A zsebkendőnyi sziget Nicaragua partjaihoz van közel, ami a két ország között mindig is diplomáciai vihart kavart. Nicaragua 1980-ban állt elő azzal a mai napig vita tárgyát képező követelésével, hogy a politikailag Kolumbiához tartozó sziget földrajzilag őt illeti. 2012-ben Nicaragua nagy bánatára a Nemzetközi Bíróság meghagyta Kolumbia fennhatóságát San Andres és Providencia felett, azt azonban elérte, hogy a 82. szélességi foktól nyugatra eső tengeri területek felett felügyeleti jogot kapott.  

San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás

A szigetet 2000-ben az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította Providenciával közösen, bár az igazat megvallva San Andrés-en szinte semmi nem maradt az eredeti növényzetből és állatvilágból. A turizmus fejlődésével rohamosan nőni kezdett a lakosság, ma mintegy 75 ezer ember él a szigeten. Ennyi embert kizárólag az idegenforgalom képtelen eltartani, ezért néhány éve bevezették, hogy mindenkinek, aki a szigetre akar repülni, fizetnie kell 21,5 dollár belépési díjat. Mi erről csak a reptéren értesülünk, ami Endrénél rendesen kivágja a biztosítékot. 

Rengetegszer repültem már, de nemigen volt még olyan szép látványban részem, mint ezen az úton; a mélykék tengerben olykor világító foltként tűnnek fel a korallzátonyok, amik egyszer zöldre, máskor sárgára színezik a vizet. Másfél órás repülés után landolunk a levegőből túlnépesedettnek tűnő szigeten. 

Mókásan hangzik, de a repülőtérről gyalog indulunk be a városba, mivel a központ alig 15 perc sétára van a kifutópályától, így itt ez a bevett szokás. Bő fél óra alatt érünk a gyümölcsárusoktól, fürdőruhás csajoktól, kókuszdiót szürcsölgető gyerekektől hemzsegő strandra. Abban a reményben, hogy találunk valami olcsó szállást, a karibi stílusú, szedett-vedett belső utcák felé vesszük az irányt. Csalódnunk kell; 100 dollár alatt két főre csak a legócskább bordélyházak kínálnak fekhelyet. A sziget egyetlen hostelében is 120 dollár egy két ágyas szoba és 40 dollár egy ágy dormitorióban. Már öreg este van, amikor távol a nyüzsgő parttól az egyik eldugott utcában sikerül megegyeznünk egy kis panziót üzemeltető fickóval: 40 dollárért egy hiányosan felszerelt, de tiszta szobát kapunk.

Mirador túrák egész sora után kissé kimerültek vagyunk, így az első napot láblógatással töltjük. Nem ébredünk korán, a reggelit és az ebédet költséghatékonyan összekötjük, majd körbejárjuk a sziget fővárosának minden utcáját, hátha sikerül lecserélnünk a fényképezőgépünket, ami mostanra végleg felmondta a szolgálatot. Sajnos szieszta idején érkezünk, és ez San Andrés szigetén komoly dolognak tűnik, mert minden üzlet ajtaján a cerrado felirat fityeg. Dolgunk végezetlenül lekocogunk a strandra. A látvány meseszép, az időjárás azonban megtréfál bennünket. Másodpercek alatt olyan vihar kerekedik, hogy bőrig ázunk, mielőtt a part menti épületek valamelyikének terasza alá húzódhatnánk.

Az első fénykép az új géppel   Az első fénykép az új géppel

Délután négy után kinyitnak a boltok, így ismét nyakunkba vesszük a várost, hogy fényképezőt vehessünk. Jogos a kérdés, hogy miért itt és nem a szárazföldön veszünk kamerát, de San Andrés szigete vámmentes, így jóval olcsóbb minden, mint Cartagenában vagy Bogotában. További pozitívuma a városnak, hogy a nagy túlkínálat miatt minden üzletben lehet alkudni. Az azért kicsit vad, hogy egy hivatalos Sony boltban 100 dollárt engednek az árból alig pár perc üzletelés után. 

Baptista templom a Cerro LománBaptista templom a Cerro Lomán

Másnap kibérlünk két iszonyatosan szakadt kerékpárt. A sziget pici, egy negyven kilométer hosszú út fut rajta körbe a part mentén, ami biciklire pattanva egy nap alatt kényelmesen teljesíthető. A KRESZ szabályait teljes egészében mellőző városi közlekedéstől már az első kilométer után égnek áll a hajam; minden kereszteződésben frászt kapok az elém kihajtó kocsiktól. Szerencsére a város kicsi, így gyorsan kiérünk, és rögtön le is térünk a főútról. A sziget legmagasabb pontjára, a 85 méteres Cerro La Lomára épített baptista templom felé kanyarodunk. Jó meredek kaptató vezet fel, eltart fél óráig mire a tűző napon felküzdjük magunkat a templom bejáratához. Egy nagyon laza, meghatározhatatlan korú, sötét bőrű nő szedi a belépőt, ami fejenként 5000 peso. Endre felmászik a toronyba és lő néhány képet, majd tovább indulunk a sziget tavához, a Lago Grandéhoz.

Dél felé haladva vadabbá válik a táj  Dél felé haladva vadabbá válik a táj

Épp hogy legurulunk a dombról a völgybe, máris egy jegyszedő állja az utunkat közölve, hogy a lagúna megtekintése újabb két és fél dollár. Nem jelentős összeg, de ha minden utca végén ki kell egy ilyet fizetnünk, akkor gyorsan elfogy mind a pesónk, mind pedig a türelmünk. Távolról rápillantunk a max horgásztó nagyságú pocsolyára, és megyünk tovább. 

Endrét bántja a tengeri gejzírEndrét bántja a tengeri gejzír

Keresztültekerünk San Francisco faluján. Az egyik comedorban bedobunk egy frissen sült halat ebédre, majd újra nyeregbe pattanunk és röpke fél óra alatt egy egészen varázslatos helyre jutunk. A partot mindenütt óriási mészkősziklák borítják, amikbe itt-ott alagutat fúrt a tenger sós vize. A nagyobb hullámok alámossák a part menti köveket, és félelmetes zaj kíséretében törnek a felszínre alig fél méter átmérőjű lyukakon keresztül. Itt is odalép hozzánk egy magát jegyszedőnek nevező alak, de mostanra rájöttünk, hogy a sziget minden lakója azzá válik, ha külföldit lát.

A nyugati partvidék sokkal vadabb     A nyugati partvidék sokkal vadabb

A sziget déli csücskén áttekerve a vadabb, nyugati parton folytatjuk utunkatBámulatosan szép öblök mentén haladunk, jobbra pálmaültetvények, zöld legelők, 10-15 méter magas ősöreg fák szegélyezik utunkat, olykor pedig kis falvak uszadékfából összetákolt, düledező viskói tűnnek fel. Úgy belefeledkezünk a világoskék vizű öblök és élénkzöld korallzátonyok látványába, hogy majdnem elhajtunk a Morgan's Cave feliratú Kalózmúzeum mellett.

Henry Morgan barlangjában pózolokHenry Morgan barlangjában pózolok

A múzeum nem nagy durranás, viszont drága; 15 000 peso fejenként a beugró. A helyiek nagyon büszkék arra a tényre, hogy a sziget egykor Henry Morgan búvóhelye voltÉpített hajóroncsokban és pinceszerű helyiségekben elhelyezett viaszbábuk között kalóznak öltözött, nagyon lelkes fiatalok kísérgetik a látogatókat, és mesélik el a walesi kalóz történetét. Időnként a teljes sötétben nekivágják a kardjukat egy hordónak vagy egy kincses ládának, hogy az óriási robajjal a szívbajt hozzák a nagyérdeműre. Aztán a végén színes szoknyába bújt lányok tartanak táncbemutatót a rozsdás vasmacskák és rumos hordók között. Endrét is magukkal rángatják, igen nagy örömére. Nem szeretjük ezt a fajta turistabutítást. 

Endre pörgeti a fekete csajokatEndre pörgeti a fekete csajokat

Naplementére érkezünk vissza San Andrés városába. A nyereg úgy feltöri a hátsómat, hogy közlöm Endrével, holnap egy métert nem vagyok hajlandó tekerni. Nem is kell, inkább hajóval indulunk útnak a környező lakatlan szigetekre. Nem túl jó előjel, hogy a motorcsónakok olyan sűrűséggel közlekednek, mint Budapesten a 6-os villamos. 

Aquario szigete körül kicsit sok a turistaAquario szigete körül kicsit sok a turista

Röpke 20 perc alatt érkezünk az Aquario névre hallgató szigetre. Az alig pár négyzetméternyi fehér homokdűnén több mint száz turista zsúfolódik össze, akik fel-alá szaladgálnak hol a derékig érő vízben, hol pedig a szárazföldön méregdrágán buvárszemüveget és gumicipőt osztogató túravezetők között. A szigeten egyetlen fa sincs, csupán két fából épített bár azoknak, akik megunták már a snorkelt és ahelyett, hogy tovább aszalódnának a napon, elkortyolgatnak egy méregdrága sört. 

Nem sok helyen ilyen tiszta a tengerNem sok helyen ilyen tiszta a tenger

Aquarióban az a jó, hogy a halványkék víz annyira kristálytiszta, hogy igazából semmi szükség búvárszemüvegre, a vízben sétálva és úszva is több méteres mélységig láthatod az összes varázslatosan színes halacskát és tengeri herkentyűt. Endrével egyetértünk abban, hogy ennyire gyönyörű színű tengert még soha életünkben nem láttunk, pedig jártunk már néhány egzotikus tengerparton. 

Régen készült ugrálós fotóRégen készült ugrálós fotó

A vezetőnk, aki 11 órára rendelt minket a csónakhoz, hogy az egész csapat továbbinduljon az Aquariónál jóval nagyobb Johnny Cayre, eltűnt. Felismerünk egy amerikai párt, akikkel egy hajóval érkeztünk és hozzájuk szegődünk. A New York-i Adam és Jessica azonban viccesen szintén csak minket jegyzett meg a tömegből, így négyesben tanácstalankodunk tovább a sziget mellett ringatózó motorcsónakok között, majd ezt megunva bepattanunk egy idegen vezető ladikjába, ami szerencsénkre ugyanúgy a Johnny Cayre tart. 

Johnny CayJohnny Cay

Az Aquario nagy testvére már sokkal hangulatosabb. A helyiek jó néhány kellemes bárt építettek a kókuszpálmaligetben, ahol a sörön túl már koktélokat is árusítanak. Nem profi mixerek kutyulják az italokat, egyszerűen kiteszik az alaplét a pultra egy kókuszdióban, a vevő pedig annyi rumot tölt bele, amennyit csak akar. A piña coladán túl frissen sült halakat és tengeri herkentyűket is be lehet kebelezni, de az árlapra tekintve nem élünk a lehetőséggel.

Iguána

Iguánák és kék gyíkok lakják a szigetetIguánák és kék gyíkok lakják a szigetet

Amíg az asztaloknál ücsörgünk, helyi vezetőink ellátnak minket néhány, szerintük nélkülözhetetlen információval, többek között azzal, hogy hol a strand. Nem mintha ezt egy ekkora szigeten olyan nehéz volna kitalálni, lévén Johnny Cay semmivel nem nagyobb egy focipályánál. A sziget 15 perc alatt körbejárható, aminek egyik felében óriási iguánák egész csoportja pózol a turisták fényképezőgépeinekBár Endre nem egy strandkakas, biztosan meg tudnám győzni, hogy töltsünk egy kicsit több időt ebben az idilli környzetben, de délután 5-kor indul a gépe San Andrésról Costa Ricába.

Én Johnny Cayen   Én Johnny Cayen

Endre összerámolja a holmiját a szálláson, majd kisétálunk a reptérre. Ő San Joséba repül, én pedig másnap Panamavárosba. Két év után elhagyjuk Dél-Amerikát.

San Andrés szigete pont olyan, mint Tobago volt, de annál jóval drágább és turistásabb. Három napot töltöttünk a kolumbiai álomszigeten, ennél sokkal többet szerintünk nem is nagyon lehet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)