A Cerro Torre formája miatt az egyik legnehezebben mászható szikla a Földön. Eddig kevesebb, mint száz ember állt a csúcsán, mi meg sem próbáltuk megmászni. Megelégetdünk a látvánnyal. Patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. 

Borús reggelre ébredünk, de a felhők nincsenek olyan sűrűn, hogy ne induljunk neki a hegyeknek. Mára a Cerro Torrét terveztük be, ami a kicsit furcsán hangzó Gleccserek Nemzeti Parkban található, közvetlenül a Fitz Roy háta mögött. A terv kivitelezése nem egyszerű. El Chaltén annyira kihalt (Endre már említette az előző bejegyzésben, hogy hivatalosan csak ketten lakják a falut), hogy az év nagy részében, vásárló híján, a boltok zárva tartanak. Aki van akkora vagány, hogy a téli időszakot is itt tölti, az jó előre feltankolja az éléskamráját, így a boltosoknak csak nyáron kell kinyitniuk.

El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van    El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van

De mi van a hátizsákosokkal, akik a költséghatékonyságot figyelembevéve ilyenkor vágnak neki Patagóniának? Na, ők vagy csalódottan jó nagyra nyitják a tárcájukat, és beülnek valamelyik hotel méregdrága éttermébe, vagy fogyókúráznak. Reggel 8 óta járjuk a falu közértjeit, mindhiába. Amelyik nyitva van, abban sem lehet semmit kapni, de végül rálelünk egy kis pékségre, ahol legalább találunk túlélésre és töménytelen cukorbeviltelre kiválóan alkalmas kókuszos sütit. Bevágunk egy zacskónyit belőle a túrazsákba, majd jó két órás késéssel végre irány az ösvény. 

Én az ösvény bejáratánál   Én az ösvény bejáratánál

Az időjárás ma kiváltképp kegyes hozzánk. Nem havazik, sőt, olykor még a nap is előbukkan a fehér bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Az ösvény jól követhető és könnyen járható, az elágazásoknál az argentinok szépen kitáblázták a helyes irányt. Az első egy órás szakasz kopasz, dimbes-dombos vidéken visz keresztül, majd szürke sziklák között kanyarog meredek kaptatókon - inkább fel, mint le -, így a hidegről tökéletesen megfeledkezünk. A táj még kopár, téli álmát alussza eltekintve pár vörös virágba borult bokortól. Út közben meg-megállunk, átszellemülve bámuljuk a nemzeti park fotókról már jól ismert havas csúcsait. A Cerro Torre 3128 méter magas, merészen égbe törő tűhegye már abból a kilátóból is lélegzetelállítóan szép, ahová indulástól számítva két óra múltán érkezünk. 

Az első kilátópontnál   Az első kilátópontnál

Innen vár még ránk egy leereszkedés a csúcs előtt elterülő völgybe, ahol valótlanul misztikus táj fogad minket. Szürke, kiszáradt, élettelen fatörzsek ezrei sorakoznak egymás mellett, mint egy leégett erdő utolsó maradványai. Patagónia ezen vidékén állandóan erős szél fúj, ezért ha az erdő egyszer lángra kap, a tűz megállíthatatlanul perzsel fel mindent maga mögött. 

Misztikus, túlvilági tájMisztikus, túlvilági táj

Bő fél óra múlva érkezünk a kékeszzöld színben játszó Torre-lagúnához, ami az azonos nevű hegycsúcs lába előtt terül el. A Cerro Torre szürke, óriási sziklája elsőre szűrt fényben mutatja meg magát nekünk. Körös-körül a hegyeket mindenütt hó borítja, a Cerro Torre tó felőli oldalán gleccser tekereg egészen a lagúna partjáig. Döbbenetes, ember nagyságú, hegyes jégtornyok alkotják, amik időnként életre kelnek, és hátborzongató morajlás kíséretében, hatalmas reccsenéssel szakadnak bele a tóba, ahogy megolvasztja őket az első tavaszi napsugár. 

A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni     A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni

Letelepszem a lagúna partján és előszedem a kókuszos sütit. Azonnal akad rá komoly érdeklődő egy sasmadár személyében. Nem gondolom, hogy új barátunk édesszájú fajta, de ez a példány olyan kíváncsi, hogy nem tudom megállni, hogy ne kínáljam meg. Miután lelkesen összeszedte a földre hullott morzsákat, majdnem lenyúlja a zsákomat is; még az sem tartja vissza, hogy ehhez gyakorlaitlag fél méterre kell megközelítenie minket.

Ilyen közel jött hozzánkIlyen közel jött hozzánk

A Cerro Torre látványa annyira lenyűgöz minket, hogy tökéletesen megfeledkezünk az idő múlásáról. A sziklák között átmászunk a szomszédos hegy hótól mentes, kőtörmelékes nyergébe, így egészen közel kerülünk a gleccserhez. Minden tökéletes és gyönyörű. 

A tériszony el van felejtve     A tériszony el van felejtve

Endre produkálja magát a Cerro Torre előttEndre produkálja magát a Cerro Torre előtt

Izi és Eloi már réges-rég visszaindultak El Chalténba, de mi Endrével sikeresen ott felejtjük magunkat a lagúna partján pár órára. Mivel nincs elemlámpánk, okosabb ha iparkodunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a falut. A tervet nagy rohanás árán sikerül abszolválni, végül este 8 után nem sokkal futunk be a fő utcára farkaséhesen és iszonyú fáradtan. Úgy érezzük, hogy megérdemlünk a hosszú nap után valami finomat, ezért beülünk az egyik étterembe enni egy jó locrót, ami olyan, mint a bableves, csak csicseriborsóból. 

Ezért a látványért nagyon megérteEzért a látványért nagyon megérte

Az élménytől és az egész napos gyaloglástól kimerülten térünk vissza a szállóra, ahol Izi és Eloi az aznapi "védőitallal" már vár ránk. Az esti eszmecsere során megint gyorsan repülnek az órák, így azon kapjuk magunkat, hogy máris éjfél. Ideje ágyba kerülni, másnap ugyanis irány Patagónia jelképe, a Fitz Roy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!