Elhagyjuk Trinidadot, a béke és nyugalom szigetét, és új vizekre evezünk egy nem túl nagy méretű komppal. A venezuelaiak már a trinidadi kikötőben kötik az ebet a karóhoz és csak egy napos oda-vissza jegyet hajlandóak adni annak ellenére, hogy nem áll szándékunkban a mai nap folyamán visszatérni Trinidadra. Az egész a lehúzásról szól, mert Venezuelában csak 90 napos pecsét létezik, így nem kevesebb, mint 151 dollárt fizetünk fejeként azért, hogy az alig 50 kilométeres utat letudjuk. Bár a jegyünk szerint fél 9-kor kellene kihajóznunk, fél 10-kor még mindig a kikötőben dekkolunk. A hajón ismerkedünk meg a Darien Gapben egykor fogságba esett ausztrál újságíróval, Simmel és az amerikai Adammal, aki az elmúlt három hónapban guppikat tetovált Trinidadon. Később csatlakozik hozzánk a Koreában tanító angol Luke és a korábban Guyanában és Trinidadon vele utazgató barátja, Liam is. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő három napban ők lesznek igen szórakoztató útitársaink.

A komp igazi gringóknak tetsző partihajó

Nagy buja őserdővel borított szigetek között haladunk el, miközben a hajó mellett bálna tűnik fel. Endrének és nekem is ez az első bálnaélményem. Az összes turista a napon aszalódva a hajó fedélzetén kémleli a vizet, míg a helyi utasok a légkondis belső térbe húzódnak vissza. Bömböl a zene, stílusosan megszólal Celine Dion Titanicja. Négy és fél óra múlva kötünk ki Güiria jelentéktelen városkájában. Megkezdődik a venezuelaiak bürokratikus időrablása. Az útlevelek lepecsételése legkevesebb másfél órát vesz igénybe és kb. ugyanennyit a csomagok ellenőrzése a tűző napon. Már mindenki a sült csirke különféle színeiben pompázik, mikor végre sorra kerülünk. Ekkor az egyik vámos odafordul hozzánk és azt mondja:

- Nem fontos kinyitni a csomagokat. Nyugodtan mehetnek.

Három óra várakozás a semmiért. De még mindig jobb így, mint azon vitatkozni a vámossal, hogy a laptop és kamera honnan származik. A település központi része innen 20 perc sétányira van. Magunk mögé nézve meglepődve konstatáljuk, hogy 25 fős külföldi, főként amerikaiakból verbuvált csapat követ minket tanácstalanul abban a reményben, hogy a spanyol nyelvtudásunkkal elvezetjük őket a buszvégállomásra és közben pénzváltásra is lesz lehetőségük. Endrére úgy tekintenek, mint egy vezetőre, pedig ő sem járt itt még soha. Egyébként jellemző, hogy az angol nyelvterületről érkező utazók nem beszélnek spanyolul. Kíváncsi leszek, hogy ezek az emberek mire mennek a bürokratikus Venezuelában, ahol a katonaság állítólag 100 kilométerenként ellenőrzi az útleveleket és a csomagokat. Remélem nem követnek majd minket három hónapon át.

Gazdagék így tolják

Ezúttal kalandvágyunk a tengerpart felé vezet bennünket. A Carúpanóba tartó buszút közel három órás. A venezuelai gyerekek hangos horkolással törik meg a kora esti óra csendjét és unalmát. A nap nyugovóra tér és feltűnik, hogy az egymást követő településeken nincs áram. Csak néhány gyertya fénye és elemlámpa jelzi azt, hogy lakott településre érkeztünk.

A Rio Caribe felé vezető kereszteződésben leszállunk a buszról Sim, Adam, Luke és Liam társaságában, mert a helyiek azt mondják, innét másik buszt vagy kocsit kell fogni a tengerparti faluig (szerencsére a többi amerikai a buszpályaudvaron lemorzsolódott). Szinte azonnal sikerül lestoppolnunk egy terepjárót, de nem férünk be mindannyian. Kis tanácskozás után úgy döntünk, hogy menjen a négy srác, mert nem beszélnek spanyolul, mi meg Endrével üldögélünk tovább a sötétben és várjuk a következő autót.

Itt sincs áram, így azt sem tudjuk, hol vagyunk. A csillagok gyönyörű fénye vígasztal, amúgy az egyetlen épület, ami az elemlámpák fényében úszik, az a katonaság. Annyira nagy a sötétség, hogy egy darabig az is titokban marad, hogy faluban vagyunk-e, házak között vagy a pusztában. Az egyik katonától busz, szállás és ivóvíz felől érdeklődünk, de nem sok jóval kecsegtet. Busz ma már biztosan nincs Rio Caribébe. Ami a helyi vendégházat illeti jobb, ha nem próbálkozunk vele és nem mozdulunk el a fegyveres erők mellől. Sehol egy árva lélek az odavezető utcában - veszélyes lehet. Úgy másfél óra múlva szó szerint fény derül a valóságra, mert visszajön az áram. Kiderül, hogy Borhonal apró településére érkeztünk. Már épp azon morfondírozunk, hogy felverjük a sátrat a katonaság udvarán, amikor megáll mellettünk egy autó. A sofőrt is Endrének hívják, de fogalma nincs, honnan származik a neve. Elmagyarázzuk neki, cserébe teljesen ingyen szállít engem és druszáját Rio Caribébe.

A város este 11 körül teljesen kihalt. Minden zárva van, csak a kinézett szállás van nyitva. A srácok odabenn már rendesen berumoztak, s bár kínálnak minket, mi inkább a zuhanyt és az ágyat választjuk...

0 Komment

Trinidad egy más világ

Szombat van, a trinidadi fővárosban ér minket a napkelte. Port of Spain egyik közkedvelt közlekedési eszköze az ún. maxi taxi. Bárhol le lehet inteni őket, és bárhol meg is lehet állítani egy határozott 'Bus stop!' kiáltássa. Ezt kihasználva a helyi utasok rendszerint 15-20 méterenként újra és újra megállítják a kisbuszt. Egyszóval a maxi taxi nem épp a gyorsaságáról híres, de remek például városnézésre.

Reggel tehát kiszaladunk a fő útvonal mellé, leintünk egy maxi taxit és egészen Chaguaramasig utazunk vele. A csúnyácska kikötőváros mögött húzódik az azonos névre hallgató őserdei nemzeti park. Engem mindig lenyűgöz a rengeteg zöld, a sűrű keszekusza egymásba fonódó vad trópusi növényzet, ahol az ember azt lesi, vajon melyik fán milyen madár figyel rejtőzve. Motmotok, oropendolák, kolibrik, papagájok, a tócsákban apró barna békák, a fákon pedig leskelődő, de magukat nem láttató, szégyenlős majmok gazdagítják jelenlétükkel az alig több, mint egy órás sétánkat. A rövid túra utolsó szakasza megerőltetőnek ígérkezik, mert időközben elered az eső és csúszóssá teszi a hegy oldalában húzódó sziklákat. Hat fős kirándulócsapat jön szembe gatyaféken, az egyik csaj seggen csúszva landol a lábaim előtt. Elbizonytalanít, hogy tovább másszak-e, de tunapunai vezetőjük bíztat. Bevállalom. Meghitt pillanat, mikor a hegy oldalában az Edith névre keresztelt 180 méter magas vízesés tornyosul előtted. A csapadékos évszak végén érkező eső csodás vízfüggönnyel takarja be a sziklás hegyoldalt.

Ügyetlenkedem a sziklák között az Edith Falls lábánál 

A vízesés közvetlen közelében található az ún. bambuszkatedrális, ami sokkal inkább alagútra emlékeztet, sem mint katedrálisra. Érdekes látvány, nem véletlenül ihlette meg Trinidad leghíresebb festőjét, a nemzeti hős Michel Cazabont is, aki szinte az összes képére odafestette azt.  

Másnap hajnalban a kiszámíthatatlan menetrend miatt jó másfél órás várakozásra kényszerülünk a pályaudvaron. Ez nem kis aggodalommal tölt el, mert tudomásom szerint reggel 8 órakor megy el az utolsó buszunk Arimából Bucco Secóba. Nem tévedünk sokat. Nem sokkal 9 után érkezünk az említett városba, ahol kiderül, ma egyáltalán nem is indult busz a hegyek  közé. Hátunkra kapjuk zsákjainkat és útnak indulunk, hogy megkeressük a városból kivezető utat. Menet közben egy karibi hangulatot árasztó templom mellett haladunk el, ahol vasárnap lévén lázas készülődés folyik. Fiatalok, öregek, párok, gyerekek és családok ünneplőbe öltözve, énekeskönyvvel a kezükben érkeznek a misére. Benézünk Isten házába, ahol a Trinidadon megszokott sokszínű látvány fogad. A kapunál egy kínai invitálja be az afroamerikai, indiai és még ki tudja honnét származó gyülekezetet.

A város határába érve óriási záporeső kerekedik. Stoppolunk. Két 25 év körüli raszta srác vesz fel minket, akik Blanchisseuse-be igyekeznek vasárnapi rokonlátogatásra. A srác jól ismeri az utat, úgy közlekedik a szerpentineken, mint az őrült. Jöttünket minden második kanyarban dudaszó kíséri. A Brasso Seco-i elágazásig visznek bennünket, ahonnan a falu már nem lehet több két óra gyalogútnál az ősredő borította hegyek között. A fuvarért nem fogadnak el egy fillért sem. Ez nem Tobago, ahol minden sofőr privát taxisnak képzeli magát és jócskán lehúzza a stoppos turistát.

Innen már csak a séta marad... 

Az időjárás továbbra is megviccel bennünket. 20-30 percenként könnyezik az ég alja, azután esik, mintha dézsából öntenék. Ezúttal az út mentén magányosan álldogáló háznál lelünk menedéket egy indiai családnál, akik étellel kínálnak. Még egy órás séta a párás, ködös erdőben és egy apró településre érkezünk. Az újabb eső elől egy kicsiny bolt eresze alá menekülünk. Bekopogtatunk az ablakon, hogy szállás felől érdeklődjünk. Így ismerkedünk meg a 63 éves, jó kedélyű Joaquin Pachecóval, a falu tanárával és boltosával, aki két napra legyőzve magányos unalmát az otthonába fogad, teljesen ingyen. Más világ ez, mint Tobago volt.

A falu olyan mélyen alszik, hogy szinte soha semmi nem történik. Amúgy egész Trinidadon olyan érzésünk van, mintha a nyugalom és béke szigetére csöppentünk volna. Minden folyik szépen csendesen, a maxi taxikon kívül senki nem rohan, és igazából senki nem is csinál semmit. A napilap címlap sztorija is arról árulkodik, hogy igazi történések nincsenek az országban: "az erdő mélyén talált katona asztmás rohamban halt meg".

Délután leintünk egy rozoga terepjárót, hogy eljussunk a Double Rivers Waterfallhoz. A srác csak a kreol helyi változatát nyomja, alig értjük a szavát. Azt mondja, ha vezet, nem iszik (amúgy Trinidadon senkit nem érdekel, ha részegen vezetsz), mert imád rallizni a telepjárójával és azt megittasodva nem lehet. Ezután a volánnál ülve rágyújt egy félbehagyott jointra. Véleménye szerint ettől viszont jobban tud koncentrálni. Egyébként az egész országra jellemző, hogy itt majdnem mindenki szív. Furcsa újdonság ez nekem Közép-Amerika után, ahol a helyi népek általában megvetik a drogot.

Félőrült ralibajnok sofőrünk mellett komolyhalálfélelmünk volt 

Minden harmadik méteren beleragadunk a derékig érő sárba, ezért a falu utolsó házától gyalog folytatjuk az utat. Egy patakon háromszor kell átkelni, mire végre megérkezünk a vízesés lábához. A zuhatag ugyan jóval alacsonyabb az Edithnél, de így is lenyűgöző a látvány, pláne úgy, hogy az elmúlt napok folyamatos záporai miatt rengeteg benne a víz.

Double River Waterfall Brasso Secóban nem csak a gyerekek békések

A faluba visszaérve Joaquín testvérei meglepetés-vacsorával várnak. Vendégszeretetük és önzetlenségük trinidadi tartózkodásunk egyik fénypontjává válik. Sok jó ember van a világon. De az is lehet, hogy kevesen vannak, csak nekem sikerül minden földre szállt angyallal találkozni? Annyira unatkoznak, hogy örömmel főznek ránk sőt, este még whiskyvel is kínálnak.

- Nem járnak a falunkban hátizsákosok. Többnyire biológusok és madarászok jönnek, azok meg nem csinálnak mást, csak bámulnak a távcsövükbe – mondja Joaquín.

Ez tényleg így van. A legtöbbször madarászok leírásában szerepel Brasso Seco, mivel több, mint 400 fajta madarat lehet itt megfigyelni, köztük a majdnem kihalt pawit. Ha elmondanám nekik, hogy Hondurasban a pawiból annyi van, mint égen a csillag (csak ott pajuílnek hívják) és minden héten lőttünk magunknak kettőt éhségünk csillapítása céljából, valószínűleg nem kínáltak volna újra whiskyvel. De így megtették, s az éjszaka egész hangulatosra sikeredett. Egy dolgot ajánlhatok csak: ha Trinidadon jársz, látogass el ebbe a világvége kis faluba, mert nem bánod meg. A természet zseniális, az emberek pedig még náluk is jobb fejek. Még ha szavukat olykor nem is lehet érteni…

0 Komment

Port Of Spaint mindig olyannak képzeltem, mint Dubait, csak piciben. Az ország kifogyhatatlan a szénhidrogénekből, ezért a bevételekből, gondoltam, itt is futja felhőkarcolókra. A kikötőbe érve nem is csalódik az ember, három-négy üvegpalotát lát kiemelkedni a tengerből, de mikor elindul a város belseje vagy Woodbrook felé, akkor jön a ledöbbenés. A tenger felé mutatott gazdagságot pár utcával beljebb düledező putri követi. Elhanyagolt és rogyadozó karibi házak és igénytelen összevisszaságban épült betontömbök váltják egymást, az utcák pedig teljesen kihaltak. A parkok gondozatlanok, a padokon hajléktalan raszták fetrengenek. Olyan az egész, mintha a guyanai Georgetownt fűszerezték volna egy kevés San Joséval. Egyik helyen sem élnék szívesen...

Port Of Spain a tenger felől nézve egészen normális hely

Pedig Trinidad és Tobago, a térség egyik legnagyobb kóolajtermelőjének fővárosa többet érdemelne. Az ország évi 40 milliárd köbméter gázt és 30 milliárd hordó olajat termel ki, aminek több mint 90%-a kerül exportra. Ennek köszönhetően az ország GDP-je 2009-ben meghaladta a 20 000 US$/főt, ami közel azonos a magyarországi adatokkal. Mi 10 nap alatt azonban azt láttuk, hogy Trinidadon az átlag életszínvonal valamivel magasabb, illetve ha a boldogság indexet vesszük alapul, akkor jóval előttünk járnak.

Ma Trinidadon egy kezdő tanár 5000 TT$ (kb. 180 000 Ft) fizetést kap, 20 év munkatapasztalat után ez az összeg közel megduplázódik. Jellemzően egy havi átlag kereset nettő 5000-5500 TT$, ami magasabb a magyar átlag keresetnél, igaz, az árak is magasabbak.

Port Of Spain kikötője tele van hatalmas tankerekkel

Trinidad és Tobagón főleg az étel számít megfizethetetlennek. Ami meglepő, hogy a zöldségek és gyümölcsök gyakran háromszor annyiba kerülnek, mint Magyarországon. Ez egy trópusi országot tekintve szégyen. Étteremből 120-140 TT$ alatt nem jössz ki. A sör megfizethető, de az égetett szesz nagyon drága. Egy üveg ócska rum 150-200 TT$, ugyanilyen minőségű rumot szerte Közép- és Dél-Amerikában ennek ötödéért lehet megvenni. Amúgy a többség whiskyt iszik, mert az divatosabb.

A lakhatás egy vicc. Mivel víz az van dögivel, ezért annak ára tényleg jelképes, a földgáz- és kőolajtermelés miatt az áram sem komoly tétel. Fűteni nem kell, így a trinidadiak a legtöbbet a TV-re költik, arra azonban sokat. A havi rezsi azonban így sem haladja meg az 500 TT$-t egy átlagos háztartásban. A lakásbérlés a fővárosban nem olcsó, de 20 kilométerrel odébb Arimában már bőven jól jár az ember. A vidéki házbérlés filléres tétel, ez alól persze kivételek a turisták által látogatott tengerpartok. Ezzel szemben a szállásárak gyakran a pofátlanság határát súrolják. 200 TT$ alatt két ágyas szobát találni tulajdonképpen képtelenség, s azok mind privát zuhanyzó és WC nélkül vannak. Ha kényelmi dolgokra vágysz, mint a meleg víz, akkor számolj alsó szinten 300-350 TT$-vel éjszakánként.

A közlekedés hihetetlenül olcsó. 80 kilométerre a buszjegy ára 10 TT$, ami kb. 350 forint. Sajnos az állami busztársaság teljesen kiszámíthatatlan, ezért a többség a dupla áron, de még mindig olcsón működő maxi taxikat preferálja. 60 év felett mindenki ingyen utazik. Tehetik, hiszen a benzin ára töredéke az európainak. Egy liter diesel országosan 1,50 TT$-be, mindössze 50 forintba kerül. A legjobb minőségű ólommentes ára sem éri el a literenkénti 1 US$-t. Persze úgy könnyű, ha olajból annyi van, mint Tobagón a rasztákból.

A halászat a múlté. A csónakok inkább turistákat furikáznak.

A trinidadi jólétben azonban a trükk nem itt van, hanem az élet egyszerűségében. Vállalkozni az országban hihetetlenül könnyű. Évi 300 000 TT$ (kb. 10 millió forint) nyereség alatt egyáltalán nincs adó, a fölött 25%. Élelmiszereken 2012. január 1-je óta nincsen ÁFA, így egy falusi kis bolt vagy a piaci kofa nem kell könyvelőt tartson. Egyszerűen csak annyit kér a portékáért, amennyit akar, adóznia nem kell. Ezért sem értjük, miért annyira drága az étel mindenhol, bár ők azt mondják, az ÁFA eltörlése óta sokkal olcsóbb minden.

Az egyetemi oktatás ingyenes, orvosi ellátásra mindenki térítésmentesen jogosult. A kórházak a helyiek elmondása szerint jók, a sok diplomás azonban itt is gondot okoz. A rengeteg olajmérnököt nem tudja felszívni az ipar, a mezőgazdaságban vagy halászatban dolgozni pedig ciki, ami magyarázatot adhat a magas élelmiszer árakra. A munkanélküliek többsége Trinidadon diplomás.

Iskolás gyerekek tartanak haza Brasso Secóban

A legnagyobb gondot az országban az egyenlőtlenségek okozzák. Az ország lakosságának 60%-át kitevő indiaiak uralják a gazdasági és politikai életet, a fekete lakosság köréből kerül ki a szegény réteg. A szociális háló hozzájuk nem ér el, segélyek tulajdonképpen nincsenek. Van azonban nyugdíj, ami 2012 óta nem az egykor volt fizetésed 50%-a, hanem 60 év felett egységesen mindenkinek 3000 TT$.

Az ország jól működik, nem hallottunk olyat, hogy az elnököt a pokolra kívánták volna. Az árak magasak, de a lakhatóság olcsó, vállalkozni pedig nagyon egyszerű. Csak Port Of Spain nézne ki valahogy...  

7 Komment

Tobago északi része sokkal hangulatosabb, mint volt Crown Point és környéke. Meseszép öblök, rumpuncsot szürcsölgető raszták és az ország legbiztonságosabb települése- ezek vártak ránk Charlotteville-ben.

Pár nap Tobago után több dolog is feltűnt a számunkra. Például az, hogy itt nem az autó a státuszszimbólum, mivel abból mindenkinek van vagy kettő, hanem annak dísztárcsája. Még a legócskább és legöregebb Toyotákra is csiriviri titánötvözeteket pakolnak fel. Végülis érthető, az állandó tömeg miatt gyorsulási versenyt képtelenség rendezni a szigeten, a dugóban állva pedig bőgetni a motort ciki.

A másik felfedezés, hogy hiába van a buszoknak menetrendje, azok teljesen véletlenszerűen közlekednek. Minden busz Scarboroughból indul és oda is érkezik vissza. A leghosszabb menetidő másfél óra, mégis van, hogy buszok 2-3 órákat késnek. Az okát senki nem tudja, de mivel senki nem siet sehová, így az a pár óra plusz üldögélés a fagyos váróteremben igazán nem számít.

Amúgy a buszok a taxikhoz képest röhejesen olcsók. A leghosszabb, 45 kilométerre szóló jegy ára alig több mint 250 forint, ezért még ha órákat is kell várni egy "menetrendszerinti" járatra, megéri. Így utaztunk mi is Charlotteville apró halászfalujába. Ahogy haladtunk északkelet felé, úgy lett egyre zöldebb a sziget és úgy tűntek el az autók az utakról. Roxborough után az út a hegyekbe tekergett fel, majd egyszercsak megjelent a szemünk előtt Speyside öble, háttérben Kis-Tobagóval.

Az apró szigetet egy bizonyos Sir William Ingram hobbi ornitológus Új-Guineából behozott paradicsommadarakkal telepíttette be, amik azonban egy 1958-as hurrikánt követően kipusztultak. A helyiek persze még mindig a paradicsommadarakkal akarják eladni a szigetet az odatévedő turistáknak, azokból azonban nincs túl sok errefelé. Hátizsákosokkal például egyáltalán nem találkoztunk itteni utazásunk során. A külföldiek jó része vagy magán villával rendelkezik és az egész telet itt tölti vagy saját vitorlással érkezik és a nap jó részét a fedélzeten vagy a kocsmában vészeli át.

Trinidad és Tobago

Speyside után az út újra visszatér a hegyekbe, majd egyszercsak feltűnik Tobago legszebb öble, a Man O' War. Ehhez hasonló öbölnevekkel amúgy gyakran lehet találkozni Tobagón. Van itt Bloody Bay és Dead Man's Bay is, mind az egykori rabszolgalázadások nyomait viselik magukon. A Man O' War öbölben fekszik Charlotteville apró halászfaluja, ami szöges ellentéte Dél-Tobagónak. Itt minden csendes és nyugodt, sehol egy autó, viszont sokkal több a raszta, akik jobb híján rumpuncsot szürcsölgetnek a pálmafák alatt üldögélve. A buszon Dr. P. szólít le minket, hogy van-e hol aludnunk, mert ha nincs, akkor ő 150 TT$-ért ad nekünk szállást. Úgy döntünk, egy próbát megér, helyi viszonylatban egészen olcsónak tűnik az ajánlat. A hegy oldalában fekvő vendégház egészen elragadó. Jár hozzá konyha, privát fürdőszoba és egy olyan erkély, amiről olyan a kilátás, amit a legjobb szállodák sem tudnak felmutatni. Dr. P. amúgy egy meghasonlott indiai sárkányfűárus, aki raszták közé keveredve azt sem tudja megmondani miféle. Indiai, de keresztény, lelke mélyén azonban raszta.

Este az egyik halászkocsmában kötünk ki, ahol van szerencsénk összehasonlítani Tobago két legnépszerűbb sörét, a Caribot és a Stagot. Komoly sörivóknak egyik sem ajánlott, de aki nem veti meg a Kőbányait, az nem csalódik nagyot. Maradjunk annyiban, a célnak megfelelnek: hűsítenek, és ha sokat iszol belőlük, bizony másnapos leszel.

Trinidad és Tobago

Másnap a terv az volt, hogy az útikönyv által nem ajánlott és járhatatlannak titulált északi úton l'Anse Fourmi faluba túrázunk. A jó indulattal elhanyagoltnak nevezhető út egyértelműen Tobago legszebbje. Ezernyi madár látható itt, az út szélén pedig névtelen vízesések zúdulnak alá. A fel-le tekergő út és az állandóan ismétlődő záporok sokat kivesznek az emberből, így pont kapóra jött az az ütött-kopott Mazda, amiben három enyhén beszívott és megittasodott fiatal ült. Az út utolsó harmadát velük tettük meg Tobago legelhagyatottab falujába, l'Anse Fourmiba. A mindössze 250 lelket számláló település arról nevezetes, hogy fennállása óta soha semmilyen bűncselekmény nem történt a határain belül. Erre a buszra várakozás közben gondosan fel is hívta egy helyi fiatal a figyelmünket, miszerint nyugodtan menjünk sétálgatni, a hátizskunknak nem lesz semmi bántódása az út szélén, mert itt mindenki annyira békés, hogy a cuccunk legnagyobb ellensége maximum a moha lehet, ami benövi, ha nem térnénk vissza a következő hetekben. És valóban... az itteniek olyan kedvesek és békések voltak, amennyire csak lehet. Leültek beszélgetni velünk, míg mi vártuk a soha meg nem érkező menetrendszerinti járatot. Turista ritkán jár erre, mivel a falu fent van a hegy oldalában és nincs megközelíthető strandja. A vitorlások messze elkerülik.

Trinidad és Tobago

Egy órányi várakozás után elindultunk gyalog. Egy újabb óra kellett ahhoz, hogy a busz megjelenjen mellettünk. Leintettük, de bár ne tettük volna. Alig pár kilométer alatt legalább fél tucatszor robbantunk le, végül Parlatuvier fölött végleg megadta magád a kordé. Ekkor kezdett megvilágosodni, hogy miért késnek a buszok állandóan. A kínai Hino és Hilger gyártmányok nehezen viselik együtt a légkondit, a rádiót és a 20%-os emelkedőket.

Végül visszaértünk Charlotteville-be, ahonnan másnap az Argyle-vízesést kerestük fel. Az ország állítólag legturistásabb természeti csodáját azonos időben rajtunk kívül kb. hat másik ember látogatta, azok fele is helyi volt. A vízesés gyönyörű szép, az a klasszikus őserdő mélyén megbúvó hűsítő zuhatag.

Trinidad és Tobago

Sok minden kimaradt Tobagóból. Nem sikerült végigjárnunk a madarászok kedvenc túráját, a Gripin Trailt, valamint nem láttuk a húsvéti kecskefuttatást Buccoo-ban, de legalább lesz miért ide visszatérni jövőre is. Most azonban vár ránk Trinidad...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A szilvesztert hol is tölthettük volna máshol, mint az ország legelitebb bulijában, Pigeon Pointon. A Tobagón ezerszám fellelhető galambokról elnevezett félsziget a Karib-térség egyik legszebb strandja, az ország jelképe. Én, Erivel ellentétben nem szeretem a céltalan aszalódást a napon, sokkal szívesebben ülök be egy kiskocsmába egy sörre, haverkodva a helyiekkel. De a sör, a helyiek és a tengerpart most összejátszott, és hát nem bántam meg.

Persze a legkevésbé sem volt 600 TT$-nk (100 US$) a belépőre, de leleményes gyerek a magyar és ha teheti, nem fizet ki ennyi pénzt habókra. Mentségünkre legyen mondva, fogalmunk nem volt arról, hogy van belépő a buliba, valószínűleg a vérünk vitt minket azonnal kerülőútra, így a tengerparton baktatva sikerült beesnünk a tobagói gazdag gyerekek pálmafák alatt bömbölő elit bulijába. Állítólag a DJ valami híres helyi arc volt, de nekem minden DJ egyforma. A zene is pont olyan volt, mint amit vártam és megszoktam az otthoni diszkókban, stílusát tekintve: rossz. Mivel a sört is arany áron mérték, így jobb híján vízzel koccintottunk. Cserébe láttunk homokban vonagló öltönyös dzsigolókat, flitterben úszó hosszúlábú széplányokat és olyan járgányokat, amiket az ember csak rap klippekben lát. Mondanom sem kell, éjfél után azonnal távoztunk az ingyen buliból.

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthTobagói naplemente

Maradtak a helyi kiskocsmák. Az egyik ilyenben futottunk bele az igen jól szitulált 40 év körüli Michaelbe, aki rühelli a fényűző bulikat, s hozzánk hasonlóan ő is vízzel koccintot. Ő azonban nem a pia árát sokalta, csak nem szereti keverni az általa termesztett füvet az alkohollal.

- Az a sok gazdag fiatal mind az én füvemet szívja. Vonaglanak a technóra meg a reggaetonra. Pedig az én zeném a soca.

A socáról még lesz szó. Legyen egyelőre annyi elég, hogy Michaelnek igaza van, a soca minden tekintetben üti a reggaetont, a technóról nem is beszélve. Mivel nekünk Erivel a fű nem bejövős (nem tudom miért, de én még soha semmit nem éreztem tőle, csak a szagát), így jóbarátságba keveredtünk a Black Label névre hallgató helyi rummal. A fűvel ellentétben a rumot viszont szeretjük, mármint az igazi rumot, a Bacardit és testvéreit pedig mint minden rumban járatos kezdő alkoholista elvből elvetjük. Nos, a Black Label éppen átment a rostán, no de otthon se sűrűn koccintunk éjfélkor Louis-Roederer pezsgővel.

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthGyalog megyünk Plymouthba

Amit nagyon szeretek a rumban, hogy szinte soha nem vagyok tőle másnapos. Az új év első napját így nyugodtan tölthettük kirándulással. Black Rock és Plymouth városkájának erődjeit szerettük volna megtekinteni, de azok csak nevükben emlékeztettek erődre, nem voltak többek egy sziklaszirtnél rajta két ágyúval. Az ilyen karibi nem létező erődöknek azonban van egy nagyszerű tulajdonsága, mégpedig hogy szép róluk a kilátás. Ez Tobagón sincs másképp. A Courland-öböl igen tetszetős volt mindkét irányból. S ha már itt tartunk...

Trinidad és Tobago Crown Point Plymouth

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthCourland-öböl

A Courland név nagyon nem úgy hangzik, mint egy angol vagy francia családnév (Tobagót rövidebb ideig a franciák, hosszabb ideig az angolok gyarmatosították), s mily meglepő, valóban semmi köze egyik nációhoz sem. 1641-ben I. Károly angol király keresztfiának Jamesnek, Courland hercegének adományozta a szigetet. Courland egy szelete volt a mai Lettországnak, így a 17. század közepén több lett család érkezett angol hajókon az új világba. Ők alapították meg Plymouth városát, ami ma annyira lett, mint amennyire vonzó a turisták számára: semennyire. Szerettünk volna találkozni legalább egy courlandi leszármazottal, de senki nem ismert ilyet a faluban, tulajdonképpen a sztoriról se sokan hallottak.

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthNem hiszem, hogy ők lettek lennének

Nem úgy Betty és egy holland ültetvényes, Alex Stiven történetéről. Tobago egyik jelképe Betty misztikus síremléke 1783-ból, amin a következő felirat olvasható, és amire minden plymouthinak megvan a maga magyarázata: "Anya volt anélkül, hogy tudott volna róla, feleség, hogy hagyta volna férjét, hogy tudjon róla; leszámítva, hogy kényeztette őt."

Trinidad és Tobago Crown Point Plymouth       A plymouthi erőd nem túl látványos

 Én egyetlen szót nem értek belőle, így azok pártján vagyok, akik misztikusnak tartják a feliratot. Az igazat megvalva a nagy történelmi szerelmek és azok manifesztációi soha nem hoztak lázba, még a Taj Mahal sem tetszett Indiában, de ez már az én finnyásságom. Egy biztos, Alex Stiven nem épített Betty sírja köré márványpalotát, így nagy látványban Plymouthban nem volt részünk. Ahogy Tobago egész déli fele sem nyerte el a tetszésünket. No talán majd észak... 

Trinidad és Tobago Crown Point Plymouth

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
«
12

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)