Ha az ember teljes egészében szeretné megismerni Dél-Perut, nem hagyhatja ki a Rio Mantaro völgyét. Persze Jauja és Huancayo nem Cuzco és Arequipa, de azért érdemes tenni egy kitérőt errefelé is. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk: hegyekben nem eszünk tengeri halat.

A szmogban fuldokló, ködös perui fővárosból újra a hegyekbe emelkedünk. A cél Tarma. Nem visszük túlzásba az úti elemózsia beszerzését, hiszen a terminálon jegyet árusító öreglány szerint az utazás nem több négy óránál.

Az első két órában klasszikus partvidéki táj fogad, majd ahogy egyre följebb kacskaringózunk a szerpentineken, úgy jelenik meg a növényzet. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnik el ismét az élővilág. Áthaladunk egy 4800 méteres hágón, jobbra-balra havas hegycsúcsok tűnnek fel. Látványuk elkísér minket néhány kilométeren, majd a meredek szakadékok mentén szürke sziklák követik egymást órákon át. Itt-ott szánalmasan szegény, omladozó viskókból álló apró piszkos bányavárosok bukkannak elő a nagy kopár semmiből. Közülük a legmegdöbbentőbb látvány a gyárakkal és bányákkal teli La Oroya, ami a Blacksmith Intézet 2007-es vizsgálata nyomán elnyerte a Föld legszennyezettebb városa címet. A helyzetet súlyosbítja, hogy a város egy völgyben helyezkedik el, ahol kicsi a légmozgás, így gázok gyakorlatilag élhetetlen méregburkot hoznak létre a hegyek között.

Jauja főtere hangulatos, a többi erősen felejtősJauja főtere hangulatos, a többi erősen felejtős

Ezen az útvonalon csaknem teljesen új, tökéletes műszaki állapotban lévő emeletes luxusbuszok töltik be a lokál perui járatok szerepét. Ez nem meglepő, ma már az ország jelentős terültén effélék koptatják az újonnan aszfaltozott, remek minőségű utakat. Az egyetlen idegesítő az ilyen perui luxusjáratokon, hogy a WC-ket lelakatolják. Érthető módon a negyedik óra elteltével Endre és én kissé frusztráltan feszengünk az ülésen. Kínunkban kezdjük azt gondolni, hogy a perui emberek szervezete bizonyára másképp működik, mint a miénk. Sosem éhesek, mi több, még pisilniük sem kell soha. Eközben Tarma csak nem akar előbukkanni a kopár sziklák közül.

Szürke viharfelhők közelednek egyre fenyegetőbben. A busz megáll, majd a sofőr közli, hogy értesülései szerint az utak járhatatlanok az esőzések miatt, ezért a legokosabb, ha a kevésbé viharos, de magasabban fekvő Jauja felé kerülünk, és úgy közelítjük meg Tarmát. Ez persze plusz három órás kitérőt jelent. Az utasok méltatlankodnak egy kicsit, de a busz jobb híján elkanyarodik a jaujai elágazásnál, beiktatva ezzel egy nem tervezett megállót. Nekünk aztán édes mindegy, hogy Tarmában vagy Jaujában töltjük-e az éjszakát, s mivel a szemünk kopog az éhségtől, ezért az idétlen nevű város bekötőútján leszállunk a járatról.

Huaca romjai majdnem igézőek, de mégsem azokHuaca romjai majdnem igézőek, de mégsem azok

Másnap kiderül, hogy nem döntöttünk rosszul, mert a szomszédos Tarmáig még több órás vesztegelés várt volna ránk. A hátralévő útszakaszon ugyanis egy busz megcsúszva a sáros úton a szakadékba zuhant és a szerencsétlenségben csaknem harmincan vesztették életüket.

Bár a helyiek Jaujáról odákat zengenek, azért nem egy igéző csoda, számomra legalábbis van benne valami barátságtalan. Ráadásul 3350 méter tengerszint feletti magasságban a klímája is hagy némi kívánnivalót maga után az olyan nyárrajongók számára, amilyen én vagyok. Ma este sem kúszik 10 fok fölé a hőmérő higanyszála, és ha még nem fáznánk eléggé, a legtöbb házat kékre vagy fehérre mázolták, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha még hűvösebb volna.

A város - nevezzük így a néhány egymás mellé épült jellegtelen házat  - bizonyára megélt szebb időket is. Annyira falusi hangulatot áraszt, hogy nehezemre esik elhinni, hogy valaha Peru fővárosa volt. Francisco Pizarro ugyanis 1534-ben azzá tette, de alig egy évvel később már át is adták a címet Limának, ami gyorsan megfékezte Jauja virágzását.

Néhány gyarmati korból származó templomtól eltekintve az egyetlen, ami kellemes érzéssel tölti el az ide tévedő turistát, az az ütött-kopott sétálóutca. Az egész olyan, mint egy nagy falu közkedvelt találkozóhelye, s bár cseppet sem hasonlít a Váci utcára, attől még egész hangulatos.

Ahuac falu temploma egybefolyik az éggelAhuac falu temploma egybefolyik az éggel

A szomszédos kis utcában baráti áron bukkanunk szállásra. A recepciós srác 25 solért meleg vizes zuhanyzót és internetet ígér, bár gyanút kelt bennünk, hogy a wifikódot semmi pénzért nem hajlandó elárulni, és valami éppen dolgozó villanyszerelőkre hivatkozik, akik persze teljesen láthatatlanok. Mosolyogva nyugtázzuk a kis huncutságot, majd elfoglaljuk a hűvös szobát. Úgy döntünk, felmelegszünk egy forró zuhannyal. Megnyitom a csapot, de nem történik semmi. Nemhogy meleg víz, de még hideg sem csordogál. Leszaladok a recepcióra, hogy közöljem a sráccal a problémát, de ő megnyugtat, hogy minden rendben van, csak legyünk türelemmel. Átfut az agyamon, hogy talán a láthatatlan vízvezetékszerelők is itt dolgoznak valahol.

Lemondunk a vacsora előtti zuhanyról, helyette járunk egyet a hűvös utcákon. Ideje valami harapnivaló után nézni. Nem könnyű étteremre akadni, de a néhány kis kifőzdében a megszokott kínálat fogad. Sült csirke vagy sült hal. Én ezúttal az utóbbi mellett döntök ezzel egész éjszakára szóló programot szerezve magamnak. Amikor visszaérünk a szállásra olyan hányinger vesz erőt rajtam, hogy még a szokásos vacsora utáni Sublime csokimat - az egyetlen ehető perui édességet - sem tudom lenyelni. Pedig egyébként az édességeket illetően mindig kitűnő volt az étvágyam. Berontok a fürdőszobába - ahol természetesen továbbra sincs víz – és a WC fölött görnyedve a megszokottól eltérő módon szabadulok meg az emésztetlen sült haltól. A mutatványt a hosszúra nyúló éjszaka során még vagy háromszor megismétlem.

Másnapra a gyomorrontásnak nyoma sincs - legfeljebb annyi, hogy szörnyen utálom a sült halat -, de olyan halásosan fáradt vagyok, hogy a tükörből visszanéző zombinak is magázódva köszönök. Igyekszem mielőbb túllépni a dolgon, ezért a mai nap egyetlen percét sem vagyok hajlandó gyengélkedésre hivatkozva a szálláson tölteni. Szerencsére Endre remek egészségi állapotban van, így a mai program elsősorban rajtam áll vagy bukik.

A kimondhatatlan nevű Ñahuimpuquio-lagúnában halott lelkek laknakA kimondhatatlan nevű Ñahuimpuquio-lagúnában halott lelkek laknak

Első utunk a város fölé emelkedő dombra, a Huanca romokhoz vezet. Peruban úton-útfélen romvárosokba botlik az ember, de a Jauja fölött húzódó néhány preinka falmaradvány pont nem az, ami mély nyomot hagyna bennünk. A hegy tetejéről csodás kilátás nyílik a kék városkára, így legalább nem bánjuk annyira a taxisnak kifizetett 2 solt.

Miután visszacaplatunk a központba, felpattanunk egy Huancayóba tartó buszra. Az andoki város 3200 méteren fekszik, tehát csak picivel Jauja alatt, mégis sokkal barátságosabb a klímája. Hogy a kínai bevándorlóknak is az időjárás miatt tetszett-e meg a város azt nem tudom, de az bizonyos, hogy minden utcában legkevesebb három kínai kajáldába botlik az ember.

A főtér 19. századi példásan felújított, kéttornyú katedrálisán kívül azonban itt sincs túl sok látnivaló, ami azért is van így, mert Huancayo földrengéstől romba döntött épületeit lakói nem egyszer építették újjá az elmúlt száz évben. Mindenesetre én már attól boldog vagyok, hogy a szobánk tiszta, a wifi száguld, mi több, a fürdőszobában széles sugárban ömlik a forró víz a méretes zuhanyrózsából. Valósággal újjászületve vesszük célba a csillagtúrával megközelíthető környékbeli falvakat.

Arwaturo romjai majdnem olyan lenyűgözőek, mint Huaca - sok lesz az inkákbólArwaturo romjai majdnem olyan lenyűgözőek, mint Huaca - sok lesz az inkákból

Utunk következő állomása Chupaca, de itt épp csak annyit időzünk, amíg találunk egy iránytaxit Ahuac falujáig. Az iránytaxik a minibuszok mellett Peru legtipikusabb és egyben leghatékonyabb közlekedési eszközei. Mivel kisebb települések között nincsen buszközlekedés, helyettük olyan iránytaxik közlekednek, amik összeszedik az egy irányba tartó utasokat, akiket így jóval kisebb útiköltség terhel. Erről egy hülye vicc jut az eszembe:

- Szerinted hány elefánt fér el egy trabantban?
- Egy sem.
- Dehogyis. Négy.
- Négy?!? De hát hogyan?
- Kettő elől, kettő hátul.

Nem meglepő módon ezek a taxisofőrök azt állítják, hogy egy kis Suzukiban akár 9 embert is lehet szállítani. Hátul négyen, elöl a sofőr mellett legkevesebb ketten, a csomagtartóban pedig hárman férnek el. Ehhez az elképzeléshez annyira tartják magukat, hogy addig nem is nagyon hajlandóak útnak indulni, amíg a sebváltón nem ül legalább két utas. Szerencsére azért vannak annyira előzékenyek, hogy a sebváltóra egy párnát helyezzenek, így nem sűrűn kerülök kellemetlen helyzetbe. A sofőr Ahuac nevét kurjongatja, mi eközben a hátsó ülésen ülünk összepréselődve, míg nem végre előbukkan egy három fős család, és beköltöznek az anyósülésre. Végre indulhatunk.

Szerencsére az út csak fél órás. Ahuac nem több néhány vályogháznál, amelyek egy kedves lagúna, a Ñahuimpuquio partjára épültek. A helyiek azt mesélik, hogy aki megmártózik a vízében, az megtisztul, bár egy olyan legenda is kering róla, hogy a tóban a nem messze nyújtózó Paca-lagúnába belefulladt emberek lelke lakozik. A taxiban velünk utazók is azért jöttek ide, hogy megmártózzanak és megtisztuljanak a kb. 5 fokos vízben.

Huancayo pont olyan, mint bármelyik klasszikus perui város: csúnyaHuancayo pont olyan, mint bármelyik klasszikus perui város: csúnya

Ami a falut illeti, hiba volna meg nem említeni az aprócska, de mesés templomot, amelynek külső falát és homlokzatát olyan igényes festményekkel díszítették, hogy ahhoz foghatót még egyetlen perui településen sem láttunk. A falucska, bár öreg, nagyon hangulatos, az emberek pedig végtelenül kedvesen fogadnak, mosolyogva üdvözölnek, származásunk felől érdeklődnek. Ami miatt ide jöttünk az nem a templom, hanem az Arwaturo névre keresztelt romok. Az egyik házból kilép egy fiatalos asszonyság, akitől az irány felől érdeklődünk.

- Látjátok azt a magas dombot? Annak a tetején vannak a romok. A ház oldalában vezető lépcsősor oda visz.

Nem egyszer támad olyan érzésem, mintha a lépcsők a mennyország kapujába vezetnének. El is tart vagy 20 percig, mire a domb tetején feltűnik a néhány régi faldarab. Persze ezek is nagyon érdekesek, de nem tudom, hogy miért vagyok még mindig annyira naív, hogy valahányszor egy romvárosba indulunk, mindig a második Machu Picchu előbukkanására készülök. Ahogy Jauja preinka falainál, úgy itt is a kilátás nyújtja az élményt, nem pedig a romok.

Visszaereszkedünk a völgybe, ejtőzünk egy picit a lagúna partján, majd gyalog vágunk neki Chupacának. Szerencsére nem kell sokáig kutyagolnunk, mert egy kisbusz lassít le mellettünk. A sofőr nagy büszkén felveszi és fuvarozza a két gringót, akik olyan ritkák errefelé, mint a fehér holló.

Chupacából aztán ismét irány Huancayo, ahol buszt váltunk és Concepciónba utazunk. A buszokon is tartják az „eggyel több utas mindig elfér” elvet, mígnem az ajtót is alig lehet becsukni a bő szoknyás perui csicsókaszagú asszonyságoktól. Concepciónból iránytaxi közlekedik a Santa Rosa de Ocopa nevű ferences kolostorhoz, amelyet egy bizonyos Francisco Jiménez de San José szerzetes alapított 1725-ben. Lényegében azért jött létre, mert innét indultak a szerzetesek hittéríteni Amazóniába.

Santa Rosa de Ocopa kolostora üdítő látvány a jellegtelen Mantaro-völgybenSanta Rosa de Ocopa kolostora üdítő látvány a jellegtelen Mantaro-völgyben

Az iránytaxi alig párszáz méterre tesz ki bennünket a kolostor bejáratától. A csodálatosan zöldellő és virágzó kertje már messziről elvarázsol. A friss illatoktól bódultan bóklászunk a fák és a bokrok között boltívekkel ellátott régi épület előtt, majd a létesítmény reneszánsz stílusú, kéttornyú templomának bejáratánál találjuk magunkat. Kívül a hófehér falakon vakítóan játszik a napsugár, az épület belsejében pedig méltóságteljes, meghitt hangulat uralkodik.

A csendet - visszaérkezve a kolostor kertjébe - kutyakölyökkel játszadozó kisgyerekek önfeledt nevetése töri meg, akik bizonyára a kolostor épületszárnyában kialakított hostel vendégei. A kolostorhoz tartozó múzeumot délutáni órákban nyitják meg a látogatók előtt, de az itt fellelhető amazóniai kitömött állatoktól borsózik a hátunk. A missziókból származó fotós emlékek a mi szemszögünkből leginkább arra jók, hogy újra ellenállhatatlan vágyat ébresszenek az őserdő és annak indián lakói iránt, ahová néhány napon belül menni készülünk.

A visszaúton Huancayóba, ahogy kucorgok a sebváltón eljátszom a gondolattal, hogy vajon milyen lehet egy ilyen kolostorban szerzetesként élni. Ma már a legtöbben csak egy-két éves szolgálatra érkeznek, és ha azt ténylegesen őserdei kiküldetésben töltik, akkor bizonyára az átformálja a személyiségüket. Nem tudom velem mi lesz, de már nagyon vágyom rá, hogy Ayacuchóból elinduljunk VRAÉ-ba az asháninka indiánok közé...