San Andrés az a falu, ahol beleszerettem Guatemalába. Nincs itt a világon semmi, csak néhány jó barát, akik miatt szívesen térek ide vissza. Hetek óta vártam ezt a néhány napot, így egy kicsit bánom, hogy gyorsan elszállt.

Reggel hétkor indul a buszunk Esquipulasból Santa Elenába. Hosszú, unalmas az utazás, ami alatt semmi másra nem tudok gondolni, csakhogy sok-sok év után újra láthatom a fogadott családomat, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy beleszeressek Latin-Amerikába.

Chiquimula után a táj ellaposodik. A Motagua völgyében lassan, lépésben haladunk Rio Dulcéig. Itt épült az ország legnagyobb hídja, amivel 1977-ben végre sikerült összekötni Petén esőerdőit Dél-Guatemala hegyvidékével. Az út hatására rengeteg földműves érkezett a térségbe, akik az elmúlt négy évtizedben leirtották az erdőket, ettől Petén déli része dimbes-dombos füves pusztasággá vált. Kár érte, főként a Belize határán emelkedő hegyek miatt, amik egykor egészen paradicsomiak lehettek.

Délután ötre futunk be Santa Elenába. A város 80 000 lakójával Petén legnagyobb települése. Minden út ide fut be, éppen ezért állandó a hangzavar. Korábban minden busz a piacról indult, de tíz éve, mikor először jártam itt, átadták a város határában épült pályaudvart, ami mostanra meglehetősen lepukkant. Ma a távolsági buszok többsége ide érkezik a turisták nem túl nagy örömére, ugyanis amíg a piacról Flores, a környék turistapardicsoma lábon is elérhető volt, addig a pályaudvarról muszáj vagy tuktukkal végigfurikázni a városon.

Guatemala Flores San Andres PeténSanta Elena régi pályaudvara a piacon volt

A Los Amigosban kötünk ki, abban a hostelben, amit évek óta Közép-Amerika legjobb hostelének tartanak. Már többször megírtuk, hogy nem szeretjük a hosteleket, de a Los Amigos nekem mindig más marad. 2005-ben, mikor a Petén Itza-tó északi partján fekvő San Andrés falujába költöztem, havonta egyszer kikapcsolódás céljából néhány cimborámmal átcsónakáztunk Floresbe. Akkortájt a turizmus még gyerekcipőben járt Guatemalában, nem voltak bárok és hostelek, kivéve a Los Amigost, ami akkor ünnepelte egy éves fennállását. Messze nem volt teltház, a hátizsákosok valóban közösséget alkottak, nem az volt, mint most, hogy mindenki megpróbálja magát hihetetlen világutazónak beállítani, csak mert eljutott Tikalba. Nem voltak gringókat háztól házig szállító kisbuszok, nem voltak szervezett túrák, mindenki úgy utazott, ahogy tudott. Leültünk egy asztalhoz és garantáltan jó sztorikat hallhattunk, nem pedig azt, hogy miként itta halálra magát Lanquínban harmincad magával egy magát hátizsákosnak mondó, spanyolul egy szót nem beszélő fiatal azt megünnepelve, hogy részt vett egy befizetett pancsoláson Semuc Champeyben. Aki járt már Guatemalában, az tudja miről beszélek. A turisták 99 %-a ugyanazt a kirakat karikát járja végig az országban, helyi szervezőkre támaszkodva, ugyanazokban a trendi hostelekben megszállva, amiket kifejezetten nekik találtak ki. Hogy ennek ellenére mégis miért a Los Amigosban szállunk meg? Hát csak azért, mert tíz éve láttam, honnan indult ez a hely, s mert ez idő alatt haverrá lett a helyet működtető két holland srác, Jeronimo és Matthias.

Emlékszem, 2005-ben nem volt itt több, csak két dorm valamint egy önkiszolgáló bár néhány műanyag asztallal és székkel. És mi lett belőle? Egy dzsungel hangulatot árasztó hippitanya, ahol favágó kinézetű, Converse cipőben tetszelgő divat backpackerek csapják a szelet az erre vágyó, napbarnított, harsány gringáknak, akik csak azért nem bőrönddel utaznak, mert az most nem trendi. Mindegy is, mi azért jöttünk ide, hogy váltsunk pár szót Jeronimóval és Matthiasszal, hiszen több mint három éve, hogy nem találkoztunk.

Guatemala Flores San Andres PeténKözép-Amerika legjobb hostele a Los Amigos Floresben

Szerencsére a személyzet nem változott. A konyhán dolgozók és a takarítók mind a nevemen szólítanak, olyan, mintha az ember rég nem látott barátokkal találkozna. Jeronimo is kezet ráz velem, s bár nincs sok ideje, váltunk néhány szót. Elmeséli, hogy Matthias már alig vesz részt a dolgokban, mert elege lett a hostelből, inkább utazgat. Ő még húzza az igát, de sajnos a Los Amigosnak is az lett a sorsa, mint a legtöbb jó hostelnek. Híre ment, hogy itt gyülekeznek a guatemalai utazók, ezért mindenki idetódul, de a többségük mára sajnos már nem utazó, hanem bulira vágyó backpacker, akinek Guatemala annyit jelent, miként tudja magát szétcsapni a vele hasonló érdeklődésű léhűtőkkel.

Az éjszaka egészen szörnyű. Bár arra a Los Amigosban gondosan ügyelnek, hogy éjjel 11-kor bezárjon a bár, a magukat hátizsákosnak mondó divat utazók tesznek az egészre, és hajnalig vircsaftolnak az udvaron. A favágó kontra harsány gringa jól szokott elsülni, mármint nekik, nekünk kevésbé, így egész éjjel hallgathatjuk, ahogy az udvaron csengő-bongó ordenáré üvöltést olykor a szomszéd szobából kiszűrődő kéjes nyögés töri meg. Nem vagyok kipihent, mikor reggel 6-kor megébredek. Az élménynek köszönhetően újra eldöntöm, hogy soha többé nem alszom meg parti hostelben, még akkor sem, ha azt Jeronimo üzemelteti. Így hát nagy zsákokkal megpakolva indulunk San Andrésba, fogadott családomhoz.

Azt hiszem, egy kis magyarázatot kell adjak, mi is ez a fogadott család sztori. 2005-ben, mikor kikerültem az
egyetemről, nem éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy dolgozni kezdjek. Mindig is utazni szerettem volna, de otthon folyton azt hajtogatták, hogy ahhoz rengeteg pénz kell. Utolsó évesként szerencsére kaptam egy tippet, hogy az EVS (European Volunteer Service) keretében lehet menni önkéntesnek Latin-Amerikába. Mivel én voltam Magyarországról az első, aki Európán kívüli programban akartam részt venni, nyertem egy fél éves programot Guatemalába. Így jutottam el San Andrésba, ahol egy amerikai vezetésű ökoparkban kellett munkálkodjak. A szállást egy helyi család, a falu egyetlen kakchíkel maja famíliája, a Curruchichik biztosították, de a vendégeskedésnél sokkal többre jutottunk egymással.

2005-ben ugyanolyan egyetemről kikerülő budapesti ficsúr voltam, mint bárki más. Bár azt mondják, aki nagyvárosban nő fel és él, nyitottabb a világra, alig pár nap alatt megtanultam, hogy addig a pillanatig burokban nevelkedtem és léteztem. Elsősorban nem San Andrés igénytelen utcái és szegény emberei sokkoltak, hanem az a nyugalom, ami őket körbevette. Európában is lehet csendes kis falvakat találni, de az áram, a vezetékes víz és a TV mindenhol adott, és ezek nagyon felgyorsították az életet. 2005-ben San Andrés olyan volt, mint ahol az élet csak úgy telik, és ez senkit nem zavart. Az itt élőknek nem igazán voltak álmaik, mindenki úgy gondolta, jól van, ahogy van.

Négy órában dolgoztam pár másik önkéntessel együtt, ami pont arra volt elég, hogy a park fenntartsa kezdetleges jellegét. Nem akarták, hogy fejlődjön, csak úgy, mint az egész falu. És ettől volt csodálatos az egész. A négy óra munka után semmi más dolgom nem volt, csak heverészni a függőágyban, lemenni fürdeni a tóra, és fecsegni a családom tagjaival olyan dolgokról, amikről amúgy otthon eszembe nem jutott volna. Nyolc testvérem volt, köztük Erwin volt a legfiatalabb, akivel minden nap fociznom kellett, és Jorge volt a legidősebb, akit ritkán láttam, mert útépítéseken dolgozott, távol San Andréstól. Két könyvet tele tudnék írni arról, milyen is az élet egy ilyen apró faluban, most legyen annyi elég, hogy 2011 után először sikerül találkoznom a családdal

A papa, Gonzalo sajnos már nincs köztünk, 2015 elején elment. Hogy érzékeltessek kicsit mégis az itteni emberek gondolkodásából, a családom minden tagja úgy véli, azért kellett korán, alig 60 évesen távoznia, mert összeveszett az egyik fiával, Carlosszal, és a bánattól meghasadt a szíve. Az orvosi diagnózis nyilván más lenne, de ez az itt élőket nem érdekli, inkább haragszanak a testvérükre, amiért viselkedésével megölte az apját. Primitív? Nem az annak, aki élt már San Andrésban.

Guatemala Flores San Andres PeténCsaládom egy része, kék pólóban Gonzalo, mellette felesége, Maria

Reggel, indulás előtt egyik fogadott testvéremtől, Sylviától rossz hírt kapok: mama kórházban van. Kiszaladunk a piacra, veszünk gyümölcsöt, és tuktukkal a San Benitó-i kórházba igyekszünk. Itt találkozunk Enivel, a másik testvéremmel, aki ápolónőként dolgozik az intézményben. Nagyon meglepődik, mikor meglát, nem mondta neki Sylvia, hogy érkezünk. Megölel, majd bekísér Mariához, fogadott anyámhoz, aki csendben ünnepli, hogy az elveszett fia hazatért. Nincs komoly baja, csak tegnap rosszul lett. Pár nap pihenés, és mehet is haza. 

Férje elvesztése megviselte. Meglepő módon kicsit elkezdett őszülni, ami a guatemalai asszonyoknál nem sűrűn forul elő, többségüknek 80 éves korukban is korom fekete a haja. Elpanaszolja, hogy Carlos milyen csúnyán viselkedett az apjával, és hogy azóta elbarikádozták magukat tőle, lévén egy birtokon laknak, csak külön házban. A viszály tárgya az, hogy Carlos felesége, aki modernebb felfogású csaj, nehezen jött ki a hagyománytisztelő és roppant konzervatív apóssal és anyóssal, a férjét pedig próbálta ellenük hangolni, amiből állandó lett a perpatvar. Carlos állítólag inni kezdett, mire a felesége elhagyta, és Maria elmondása szerint mindenféle férfiakkal hált együtt. Carlos a szakításukért a családot kezdte hibáztatni, de egy év múlva Azucena visszatért, aminek a család nem örült, mivel a házasságtörés náluk megbocsáthatatlan bűn. Megromlott a viszony, s egy este állítólag Carlos részegen nagyon megbántotta az apját, aki rá egy hétre meghalt. Azóta testvérem nem kívánatos személy a család háza táján.

Beszélgetünk egy órát, majd beesik Jorge és Fredy is. Miután lejár a látogatási idő, beülünk Fredy mellé a kocsiba, és San Andrés felé vesszük az irányt. Az első szembetűnő változás, hogy aszfaltút vezet a faluba. Korábban Floresből mindenki csónakkal kelt át, mert az út annyira rossz volt, hogy sokkal gyorsabb volt vizen közlekedni. San Andrés nagyon más lett. Bank és bevásárlóközpont nyílt a központjában, rengeteg lett az ember. Fredy azt meséli, hogy alig három év alatt megduplázódott az itt élők száma, mostanra senki nem ismer senkit.

Guatemala Flores San Andres PeténÉletkép a régi San Andrésból

Beugrunk Cesarhoz, akinek papírboltja van, és aki az egyetlen, angolul valamit beszélő tagja a családnak. Éppen ezért 2005-ben vele voltam a legjobb viszonyban, lévén akkor még nem beszéltem spanyolul, csak vele tudtam szót érteni. Azt mondja, a papírboltot hitelre vette, még vagy tíz évig fizeti vissza a banki kölcsönt. San Andrés a "fejlődés" útjára lépett. Mindenki üzletel, tervez, álmodik. 

A ház Gonzalo nélkül üres. Eladták a boltot, ami a ház első szobájából lett kialakítva, a ranch sem úgy működik, mint rég. Sylvia, legkisebb húgom azonban nyitott egy fodrászatot, amire nagyon büszke. Újabban szétspameli a Facebook falamat a legújabb hajkölteményeivel. A szalon a legnagyobb jóindulattal sem kaphatna engedélyt Magyarországon, de San Andrésban jó lesz. Ő örül nekem a legjobban, valószínűleg azért, mert ő a legnyitottabb az egész családban, nagy vágya lett eljutni Európába, amihez én vagyok hozzá a kapocs. Egész biztos, hogy látom őt még Budapesten valamikor.

A nagy ölelkezés után mindenki megy a dolgára. Minket leraknak egy újabban épült, kertvégi kőházban, amit Maria és Gonzalo magának tervezett, elszeparálva magukat a gyerekektől és unokáktól. Csakhogy Gonzalo meghalt, így a ház üresen maradt. Kiseprünk, felhúzzuk az ágyneműt, majd nyakunkba vesszük a falut. Erinek kicsit sok az inger, mivel hatalmas a család, nem tudja összerakni a képet, ki kinek a kicsodája. 

Beugrunk a régi ismerősökhöz. Elsőként Danielhez, akivel anno El Miradorba túráztunk el. Az még az az időszak volt, amikor nem vezetett normális ösvény a romokhoz, és napi 40-50 kilométereket kellett gyalogoljunk derékig érő mocsárban. Azóta többször voltam vele a legnagyobb maja romvárosnál, de erre most nincsen lehetőség, lévén Daniel ágyhoz van kötve. Leesett egy platós kocsiról és eltörte a gerincét, hónapokig lesz kénytelen feküdni, amíg felépül. Amúgy tök jól van, épp sörözik a haverokkal, csak ugye nem nagyon mozoghat.

Guatemala Flores San Andres Petén2005-ben velük jutottam el El Miradorba (Jenny, Ademír, Elena, én, René, Gäetan, Clim és Daniel)

Beugrunk Tito kocsmájába, ahová San Andrés őslakói jártak és járnak még most is mulatni. Tito lánya, Gloria (aki a falu egyetlen szőke lánya volt), azóta az Egyesült Államokban él férjével és gyerekeivel. Gloriába minden helyi srác szerelmes volt a haja miatt, az már senkit nem érdekelt, hogy valójában egyáltalán nem volt szép, ráadásul elviselhetetlen volt, mivel tudta, hogy mindenki őt csodálja. 

A kocsma mellett áll Hectornak a boltja. Hector kiválóan beszél angolul, lévén korábban Kanadában dolgozott. Hasonlóan El Salvadorhoz, Guatemalában is elég sokan vannak azok, akik lehúztak pár évet az USA-ban vagy Kanadában, de a többségük visszatért, mert Közép-Amerikában nincs akkora hajtás.

Leszédelgünk a tópartra, ami nekem a legszebb tó marad a világon. Csupán öt település van a partján, amúgy esőerdő veszi körbe. Az egyik ilyen település San José, ami alig tíz perc sétára van San Andréstól. Érdekes, hogy amíg San Andrés bár szépen nőtt, megmaradt porfészeknek, addig San José ugyanolyan kicsi, mint volt, és guatemalai szemmel ragyog. Errefelé az állam nem súlyozza a támogatást, minden departamento ugyanannyi pénzt kap, függetlenül attól, hány falu tartozik hozzá. San Joséhoz csak egy tartozik, San Pedro, San Andréshez azonban vagy húsz másik falu, így már érthető, miért néz ki úgy a két település, ahogy. Hogy mást ne mondjak, San Joséban a 2000-es évek elején épült egy stadion, ahol a Heredia Jaguares csapata játszik, tavalyig első osztályúak voltak. Na ugye, nem csak a Felcsút eshet ki az első osztályból.

Guatemala Flores San Andres PeténRégen ilyen volt a hentes, ma már hűtőből adják a húst

Délután Sylviával elmegyünk a henteshez, mert úgy döntünk, főzünk nekik egy jó pörköltet. Ez nem egyszerű mutatvány, mert bár a családomnak van konyhája, ők inkább a kert végében kialakított nyári konyhában tevékenykednek, ahol a higiénia nem ismert fogalom. Ez amúgy kevésbé zavar minket, mint az, hogy tudom, a családomnak nem könnyű főzni. 

Guatemala Flores San Andres PeténSylvia kíváncsi, mi lesz ebből

Guatemala ezen részén furcsa ételeket esznek. Ilyen pl. a macuy, ami egy gyógynövényből készült keserű leves, vagy a bledo, ami valamilyen áztatott falevél tortillába tekerve. A narancsot sóval eszik, banánt tejkrémmel és babbal, úgyhogy nem kis kihívás pörkölttel próbálkozni. Emlékszem, 2005 karácsonyán egyszer vadast készítettem nekik zsemlegombóccal, végül az egészet a kutyák ették meg, mert azt mondták, túl sok benne a hozzávaló, így biztosan ehetetlen. Meg se kóstolták.

Na, ezt most megkóstolják, de nem arat osztatlan sikert. Az uborkasalátát mindenki a csirkéknek adja, mert ecetes, és az náluk nem divat. A galuskába belenyalnak, de a kutyáké lesz. Cesar átrohan torilláért a szomszéd boltba, és azzal kanalazzák ki a húsokat a szószból. Egyáltalán nem zavar, tudtam, hogy nem fog nekik ízleni, de legalább volt mi miatt összehozni a családot. Nevetgélés közben Eni rákezd az Érik a szőlőre, amit tíz éve tanítottam neki a ranchen chiliszüret közben. Azóta is emlékszik rá, mégha a kiejtésén van is mit csiszolni. Próbálom őket meghívni egy sörre Titóhoz, de mióta Carlosszal összevesztek, senki nem iszik egy kortyot sem. Carlos sem.

Guatemala Flores San Andres PeténTényleg meg kell ezt enni? - néz kérdőn Eni és férje, Alvaro

Másnap reggel átmegyek hozzájuk, ahol ugyanolyan szívesen fogadnak, mint a család többi tagja. Én vagyok az egyetlen, akire nem haragszik senki, rajtam keresztül próbál mindenki üzenni a másiknak. Nem vállalom fel ezt a szerepet, ehelyett konstatálom, hogy testvérem nem túl boldog a kialakult helyzet miatt. Majd csak enyhül a viszony a közeljövőben.

Visszafelé beugrunk a kórházba Mariához. Azzal fogad, hogy el akar repülni az én országomba. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy Gonzalóval folyton csak dolgoztak és dolgoztak, soha nem mentek sehová, de most már utazna. Remélem, fog is. Megnézném, mit szólnának a budapestiek, ahogy fogadott anyám végigflangál a Váci úton a díszes hupiljében és a rakott szoknyájában, mert hogy ő mindig népvisletet hord.

Guatemala Flores San Andres PeténNaplemente San Benito felett

Az elmúlt két nap a nosztalgiáról szólt. Jó visszatérni San Andrésba bizonyos időközönként, nem csak a családom miatt, hanem amiatt is, hogy látom, miként válik egy apró falu néhány év leforgása alatt várossá, és miként nyílik ki a világ az itt élő maják számára. Még egy éjszaka Floresben, aztán holnap irány Mexikó!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!