Marlboro Man

Emlékszem gyerekkoromból egy reklámra, ami a '80-as évek közepén mindenhol feltűnt. Lóháton ült egy cowboy farmerben és cigit szívott. Nem tudtam soha eldönteni, hogy akkor tájt Magnum szerettem volna jobban lenni vagy az a cowboy, aki annyira macsó volt, amennyire csak lehetett. Tom Selleckkel még nem találkoztam, de a Marlboro emberrel már igen. Santa Fében...

Egy és ugyanaz az ember, 30 év különbséggelEgy és ugyanaz az ember, 30 év különbséggel

Gringo de la Montaña, vagyis az Erdő gringója hozzátartozik Santa Fé látképéhez. Nincs turista, aki ne futna vele össze a parton, de csak kevesen tudják, hogy a távolról szagló elmebeteg alkoholista és szétdrogozott hajléktalan valójában olyasvalaki, aki a '80-as években a férfiideál megtestesítője volt. Bevallom, nekem is nehezemre esett elhinni, hogy Gringo tényleg az, akinek mondják, de mikor neki szegeztem a kérdést, akkor egyértelművé vált, hogy igen.

- Nagyon fontos. A pirulin. Mindenhol pirulin van. Tessék. Itt van az Eiffel-torony, meg a mecset Isztambulban és ez a német katedrális. Mindnek a tetején ott a pirulin - lapozgat egy régi könyvet benne a Föld legismertebb épületeivel - A pirulin a kapcsolat ég és föld között. Ez a legfontosabb.

- Gringo! Mióta élsz Santa Fében a parton?

- 13 éve.

- Hajléktalan vagy?

- Nem. Csak szeretek a parton aludni. Adj 50 bolívart.

- Nem adok.

- Akkor egy 20-ast.

- Nem, nem adok.

- Nem baj, majd holnap adsz. Amúgy sok pénzem van, csak szeretem a szabadságot. A legfontosabb, hogy vannak barátaim. Santa Fé az otthonom.

- Hogy kerültél ide?

- 1999-ben egy ökológiai projektet akartam indítani, de Chávez meghiúsította. Tudtad, hogy Venezuelában 7300 orchidea faj található? Ennél csak Kolumbiában van több, ott majdnem 9000.

- Miért hiúsult meg a projekt?

- Mert épült a szocializmus. Még most is épül. Chávez nem halt meg, ugyanott van, ahol Che Guevara és Marilyn Monroe. Vagy Michael Jackson.

- Ez utóbbiról én is azt tartom, hogy nem halt meg.

- Ugye-ugye!

- És hol vannak most?

- Vakációznak. Egy olyan helyen, ahol elbújhatnak a világ elől. Együtt koktéloznak és élvezik az életet.

- Marilyn Monroe és Chávez?

Gringo, ha nem piál vagy hülyéket beszél, legtöbbször a távolba nézGringo, ha nem piál vagy hülyéket beszél, legtöbbször a távolba néz

- Pontosan! Ez egészen biztosan így van. Che Guevara is él, nem ölhették meg, nagyon fontos volt. Ő robbantotta fel a Panam gépét a franciák kérésére, csak a CIA titkolja. Ahogyan azt is, hogy az arabok küldték rá Japánra a cunamit és hogy a dél-koreaiak lövik fel a rakétákat, amíg az északiak csak fociznak.

- Ez biztos?

- Persze hogy az. Ki uralja most Indiát? A franciák. Ahogy Afrikát is. Mandela is miattuk került börtönbe. Csak ő még kell, nem vakációzhat együtt Chávezzel.

- Most, hogy Chávez vakációzik, mi lesz?

- Változás. Maduro és Capriles közösen indít majd egy nemzeti élelmezési programot. Attól mindenki boldog lesz. Nem kell ide olaj, az amúgy is tönkrevágja a bolygót.

- Miért lettél Gringo de la Montaña?

- Mert virágokat gyűjtök az erdőben, és mert kék a szemem, mint Erikának. Apám osztrák, anyám luxemburgi volt, de én már venezuelai vagyok.

- Hogy lettél ökológus?

- Amerikában tanultam, Kaliforniában.

- Igaz az, hogy ott lettél a Marlboro reklámarca?

Ebben a pillanatban Gringo elméje kitisztult. Mondták a faluban, hogyha rákérdezek a Marlboro témára, akkor figyeljem a tekintetét, miként fog megváltozni az. Új ember áll velem szemben, a téboly minden nyoma eltűnt az arcáról.

Amikor a múltjáról kérdezed, kitisztul a tekinteteAmikor a múltjáról kérdezed, kitisztul a tekintete, és újra ő lesz a Marlboro Man

- Az egy hosszú történet...

- Mégis?! Te vagy a Marlboro Man?

- Az úgy volt, hogy Malibun éltem. Láttam egy kiírást, hogy modelleket keresnek fotózásra. Fiatal voltam, jól jött a pénz. Elvileg valami autóreklámba akartak betenni, de odalépett valaki és azt mondta, én kellek a cigi reklámjukhoz. Belementem. Lefotóztak és kifizettek. Ennyi volt.

- És hogy kerültél ki mindenhol a plakátra?

- Azt nem tudom. Nekem csak annyit mondtak, cigiznem kell és kész. Én meg cigiztem. Soha nem gondoltam volna, hogy azok a rohadékok világsztárt csinálnak belőlem. Mindenki felismert az utcán. A jó édes anyjukat!

- De akkor jól kerestél vele.

- Nem. Hiába szóltam érte, kifizették a fotót és kész.

- Mi lett?

- Elvégeztem az egyetemet és visszaköltöztem Venezuelába.

Újra megjelnik Gringo arcán a zavartság. Venezuela említésére visszazökken az összeesküvés-elméletek és paranoia világába.

- Amiket korábban mondtam, azokat felejtsd el. Nehogy berakd a filmbe! Ha megtalál a CIA, nekem végem. Inkább vedd ezt! Chávez és a demokratikus szocializmus mindörökké élni fog. Tisztelek minden Földben lévőt és tisztelem Chávezt is, amiért ennyi mindent tett az országomért. Chávez az elnök, Chávez a vezetőm. Viva Chávez!

Azt tudjuk, hogy az egyik Marlboro reklámarc az 50-es éveinek elején meghalt tüdőrákban, a másik hét élettörténetét azonban nem ismerjük. Hogy Gringo de la Montaña valóban egyike lenne a Marlboro embereknek, nem tudom 100%-ig bizonyítani, de a megtébolyodott hajléktalan engem meggyőzött. Bár hiába a szép fiús múlt, ma Gringo nem több egy lecsúszott alkoholistánál, akit a helyiek tartanak életben Santa Fé strandján. Cserébe minden délben orchideákkal a zsákjában jelenik meg, amikről oly szívesen mesél...

0 Komment

Mochima

A Mochima Nemzeti Parktól kaptuk azt, amit Isla Margaritától vártunk. Napfény, pálmafák, fehér homok, tenger, vidám delfinek, és egy lakatlan szigetre tett kiruccanás. Mochima egy igazi kis paradicsom...

Amikor egész napos utazás után végre elgémberedett lábakkal leszállunk a Santa Fé-i buszról, megint úgy érzem magam, mint egy feldíszített karácsonyfa. A hátamon egy 16 kilós zsák, elől egy kishátizsák, jobb oldalamon az iratos táska, a balon meg egy kameraállvány lifeg.  Egykedvűen eredek Endre nyomába, aki még 20 perc gyaloglás után is lendületesen lépked a halszagtól bűzös kikötő rozsdás bádogbódéi között. Szállást keresünk. A tengerpart engem most is elbűvöl, mint mindig. Még akkor is, ha lábunk gyakran bokáig süllyed a homokban. Ez strandoláskor kellemes, ilyenkor azonban csak nehezíti a járást. Már épp kezdek dühbe gurulni a sok gyaloglás és az ügyetlen botladozás miatt, amikor egy különös alak tűnik fel. A 32 fokos tikkasztó hőség ellenére az 55 év körüli férfi vastag dzsekit visel, ruhája piszkos, napbarnított sötét arcából kivillannak kék szemei és hosszú, ápolatlan fehér szakálla. Venezuelában még sosem láttam hajléktalant. Első ránézésre inkább tűnik ijesztőnek, mint barátságosnak, amíg meg nem szólal.

Santa Fé, a tengerről nézveSanta Fé, a tengerről nézve

- Hola chicos! How are you? Csak nem szállást kerestek? Gyertek utánam, én tudok egy jó helyet!

Endre bizalmat szavaz neki. Végtére is egy próbát megér, így követjük az öreget. A parton számos régebbi posada sorakozik, többségük inkább Balaton parti szakszervezeti nyaralóra emlékeztet, mint latin-amerikai hostelre. Végül megállunk egy ház kertjében. A teraszon egy negyvenes európai nő és egy húszas helyi srác éppen társasjátékoznak. Van szabad szobájuk, mi több, ez az eddigi legszebb szállásunk. A szakállas öregnek - akit Gringo de la Montañának hívnak - a markába nyomnak egy húszast, amiért új szállóvendégeket hozott. Ő pedig vidáman szónokol még egy kicsit a bejáratnál, majd az útjára ered.

Szállásadónk, Sandrine egy fura szerzet. A társalgóban rábukkanok néhány színvonalas portréra. Kiderül, hogy elismert fotósként dolgozott egy ideig Dél-Afrikában, majd visszatért eredeti hazájába, Franciaországba. A napfény és a 25 éves Luíz iránt érzett szerelem azonban még az igen nagy korkülönbség ellenére is elég nyomós indoknak tűnt ahhoz, hogy új életet kezdjen egy aprócska tengerparti faluban, Venezuelában. Így került ide, Santa Fébe.

A Mochima Nemzeti Park egyik legszebb partja Isla Caracason találhatóA Mochima Nemzeti Park egyik legszebb partja Isla Caracason található

Másnap, miután eleget süttettük a hasunkat a napon, úgy döntünk, hogy egy motorcsónakkal felfedezzük a környező szigeteket. Csónakosunk Rogelio, bár venezuelainak vallja magát, a spanyolt különös akcentussal beszéli. Hamarosan fény derül rá, hogy fiatal éveit Olaszországban töltötte, így nem esik nehezére olaszul kommunikálni velem. Ez nagy örömömre szolgál.

- Hogy kerül egy fiatal venezuelai srác Olaszországba?
- A szüleim Genova környékéről származtak, de én már Caracasban születtem. Aztán 18 évesen úgy döntöttem, elmegyek Európába. Ahogy az a filmekben lenni szokott, beleszerettem egy sikeres csinos divattervező lányba, házasság lett belőle, s ott ragadtam egy időre.
- Született gyereketek?
- Van egy fiam Olaszországban. Építészetet tanul az egyetemen. Évente egyszer meglátogat Venezuelában.
- S mi lett a fiatal lánnyal?
- Volt egy csúnya balesetem, még a fiam születése előtt. Hónapokig kórházban feküdtem. Minden megváltozott. Nicola még egy éves sem volt, amikor elváltunk. De aztán még 17 évig Milánóban éltem.
- Mivel foglalkoztál?
- Képzőművészetet tanultam, majd szobrász lettem és amolyan igazi művészéletet éltem. Ha volt ihlet, alkottam, ha nem, akkor meg vártam, hogy megérkezzen. De ebből nehéz volt megélni, ezért aztán később tanítottam egy egyetemen minden nap.
- Hogy lesz egy olasz egyetemi professzorból venezuelai csónakos?

Szulák keretezik a partmenti sziklákatSzulák keretezik a partmenti sziklákat

Nevet egyet, majd komoly hangnemben folytatja:

- Hát tudod, egyszerűen belefáradtam. Szabadságra és napfényre vágytam. Itt van egy kis házam, ahol kényelmesen éldegélhetek. Vettem még másik kettőt, amit kiadok turistáknak. Ha jönnek, nagyszerű. Ha nem, hát úgy is jó. Nincs sok pénzem, de itt a tenger a sok hallal, így mindig van mit ennem. Megvan mindenem. Hetente háromszor-négyszer csónakba ülök és hajókirándulásra viszem az ide látogatókat. Ha akarom. Szabad vagyok. Kell ennél több?

És hogy hová is viszi Rogelio az ide látogatókat? Caracas szigete a mai napig lakatlan, de egészen más, mint amilyennek egy lakatlan szigetet otthon a fotelben ülve elképzelnék.  Az egész egy dimbes-dombos kopár sziklatömb, száraz bozótossal. A vadregényes tájat szemtelenül beborította a sok tüskés bokor és a kaktusz. Így tulajdonképpen az egyetlen hely, ahol mezítláb szabadon lépkedhet az ember az a mindössze 20 méteres fehér homokos partszakasz. Ez persze az áttetszően tiszta világoskék tengerrel, az állandó szikrázó napfénnyel, a nyugalommal és a csenddel együtt azért nem egy felejthető élmény egy olyan strandkedvelő számára, amilyen én vagyok.

Jurassic Park Mochima módraJurassic Park Mochima módra

A délután azért tartogat némi örömet és meglepetést a strandkakasnak egyáltalán nem nevezhető Endre számára is. Néhány méterre a törölközőmtől ugyanis előbújik egy óriási fekete iguána és olyan közel lopakodik, hogy bátran lencsevégre kaphatjuk.

Alkonyatkor újra vízre szállunk és a szárazföld felé vesszük az irányt. Ekkor még nem sejtjük, hogy ami ezután következik az csak igazán a nap fénypontja. Egy egész csapat vicces és barátságos delfin kíséri a csónakot és ugrál fel a vízfelszíntől méteres magasságba. Olyan közel jönnek, hogy a hajó orrából előrehajolva csaknem meg tudom érinteni őket.

Jófejek kísérik a csónakunkatJófejek kísérik a csónakunkat

Megérkezünk a partra. Ideje vacsora után néznünk, amire egy partmenti teraszos vendéglő barátságos áraival éppen megfelelőnek ígérkezik. A fiatal lengyel tulaj, Erik buzgón ajánlgatja a hely legnépszerűbb specialitásait:

- Sült hal jukkával, bolognai spaghetti, tengeri herkentyűkből készült parilla tál – itt elcsuklik a hangja és törölgeti kibuggyanó krokodilkönnyeit.
- Te jó ég Erik! Mi lelt?
- Bocsánat. Csak tudjátok, nagyon szomorú vagyok, mert meghalt Chávez. Nélküle itt már nincs élet, nincs többé maradásom.

Meghal a venezuelai elnök és a bevándorló kisvállalkozó a világ végén keseregve sír.

- Imádtam Chávezt. Élhetővé tette Venezuelát. Itt nem arról szól minden, hogy ki mennyit keres és az ország miként adósodik el. Ez itt maga a paradicsom. Nem tudom mi lesz Chávez után. Olyan, mintha az apámat vesztettem volna el.

Naplemente Mochima fölöttNaplemente Mochima fölött

Nem sok turizmusból élő külföldivel találkoztunk eddig, aki méltatta volna Chávez politikáját, mert ha valamit az egykori elnök nagyon nem tudott kezelni, az a turizmus volt. Annyit azért bizton állíthatok, hogy Erik fenséges polipos parillát tud készíteni.

A nap lebukik a távolban a vízből emelkedő sejtelmes hegy körvonalai mögött. A gondolataim tovább kalandoznak többnyire Rogelio szavai nyomán. Vajon mit jelent a szabadság és mi köze van ennek a boldogsághoz, s hogy tudnék-e valaha úgy dönteni, hogy hátrahagyva mindent, elbújva a világ elől egy csendes paradicsomban éljem le hátralévő éveimet. Valószínűleg nem…

0 Komment

Miután meghiúsult az a merész elképzelés, hogy a San Antonio börtönbe tett látogatásunkat kamerákkal együtt megismételjük, Isla Margarita pedig valahogy nem marasztal tovább minket, elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy visszatérjünk a szárazföldre. Irány Araya, a só hazája.

A porlamari hajókikötőben megint nem látunk fehér embert, mondhatni a megszokott kép fogad. Néhány egyenruhás fazon buzgón ellenőrzi az útleveleinket, majd kényelembe helyezzük magunkat a kőpadokon. A hajó indulására csak teljes utaslétszám esetén van esély; két órás várakozást jósolnak. Végül ezt be is tartják. A hajóút a hullámok miatt meglehetősen gyomorforgató ezért néhányan a pelikánok helyett inkább a nylonzacskók belsejét nézegetik, miközben nagyokat sóhajtoznak.

Két óra hánykolódás után nagy megkönnyebbülés, amikor megpillantjuk Chacopata partjait, de alighogy fellélegzünk a partraszállás után, máris vár a következő feladat. Már délután 4 is elmúlt, ha még ma szeretnénk eljutni Araya városába, villám gyorsan kocsit kell szereznünk.

Krikri és a szuper DodgeKrikri és a szuper Dodge

Húsz kiló plusszal a hátunkon végigkoslatjuk Chacopata utcáit. Semmi különös, ugyanolyan porfészek, mint minden venezuelai kikötő. Végül egy buszmegállóban ricsajozó vidám diákcsoporthoz csatlakozunk. Kérdésünkre, hogy hogyan juthatunk el Arayába, mindenki rázza a fejét tanácstalanul. A csajok többsége nem lehet több tizenöt évesnél, de az egyikük pocakja máris úgy gömbölyödik, hogy az sem lepne meg, ha azon nyomban vajúdni kezdene. Engem most is megdöbbent a dolog, annak ellenére, hogy Venezuelában nem ez az első eset, hogy ilyennel találkozunk. Gyakran előfordul, hogy a felvilágosulatlan tinédzserek első szexuális tapasztalata nem kívánt gyermekáldással zárul.

Busz nem érkezik. Ideje lesz stoppolni, hátha megint bejön. És igen! A buszmegálló mellett egy böszme rozoga vén Dodge lassít le, méretarányos sofőrje kérdőn pislog ki ránk és földön heverő zsákjainkra.

-    Arayába tartunk – közöljük vele reménykedve.
-    Egyetlen rossz minőségű út visz oda a félsziget északi oldalán. Két órát vesz igénybe. De én csípem a turistákat. 50 bolivár per fő plusz a csomagok. Megfelel?

Nagy boldogan tömjük meg a kocsi méretes csomagtartóját, majd bepattanunk.

A félsziget északi részét mindenütt száraz bozóttal és méteres kaktuszokkal büszkélkedő vörös homokkősziklák alkotják. A félsivatagra emlékesztető táj látványát egy-egy szemétlerakóhely vagy fehér kagylótörmelék, esetleg egy lagúna képe szakítja meg. A lagúnák vize a bennük élő rákoktól élénk narancsszínben pompázik. Szószátyár öreg taxisofőrünk, Krikri azt is elárulja nekünk, hogy itt található Venezuela legnagyobb kagylófeldolgozó üzeme, ahol tengeri puhatestűből emberi és állati fogyasztásra egyaránt előállítanak élelmiszeripari termékeket. Ahol pedig sok a kagyló és a hulladék, ott légy is akad bőven. Így valahányszor kipattanunk a kocsiból, hogy lencsevégre kapjunk egy rákot lakmározó rózsaszín flamingót, annyi légy száll be az autóba, mintha egy indiai szeméttelepen lennénk.

Az Araya-félszigeten még nem ritka a szamárháton közlekedésAz Araya-félszigeten még nem ritka a szamárháton közlekedés

Krikri érthetetlen módon nagy fantáziát lát az Araya-félsziget jövőbeli turizmusában.

-    Venezuelának ezen a részén rengeteg a látnivaló. Az Araya-félsziget sok kincset rejt a turisták számára. Sóteraszok, kagylók mindenütt. Jó volna, ha sokan látogatnának ide. Én meg fuvaroznám őket.

Nekem tetszik, ha valaki elfogultan szereti hazáját, ezért - bár már nagyon untat ez a kopár vidék - nem bocsátkozom vitába.

Az éhségtől meg az egész napos utazástól kissé nyűgösnek és gyűröttnek érzem magam. Végre elérjük Araya városát. A sóteraszok már messziről látszanak. Olyan mintha az egész partot apró fehér kristályokkal hintették volna be. Maga a város nem nyújt új élményt néhány poros utcájával, kihalt kikötőjével és szorosan egymás mellé épült házaival.

A szállásadónk nagy érdeklődéssel fogad minket.

-    Honnét is jöttek? Hollandiából?
-    Nem. Magyarok vagyunk.
-    Ja persze. Buuudaaapeszt! Egy időben az osztrákokkal együtt alkotta az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Széleskörű világtörténelmi tájékozottsága meglep.

-     Pár éve már járt itt egy fiatal hátizsákos lány, bár nem Magyarországról, de szintén Európából. Valami könyvbe akarta beleírni a posádám árait. De mondtam neki, hogy ne tegye.
-    Miért?
-    Mert a hátizsákosok büdösek. Ti hátizsákosok vagytok? Mondjuk, ti nem vagytok büdösek.

Endrével olyan hosszúra nyúlik az eszmecseréje, hogy már aggódva lesem az órámat, nehogy bezárjon a comedor és vacsora nélkül maradjunk. Mint utóbb kiderül, aggodalmam nem  alaptalan. A vacsorára szánt sült csirkét még sikerül elfogyasztanunk, de az élelmiszerbolt  ajtaját már becsukják az orrunk előtt. Este 6 órakor síri csend és sötétség ül a tengerparti városkára. Mindenki aludni tér.

Nem turistalátványosság, de szép a sólagúna Araya határábanNem turistalátványosság, de szép a sólagúna Araya határában

Másnap első utunk a sóteraszokhoz visz. A városban nincsen áram, ezért a telepen nem tudnak dolgozni. A föl-alá sétálgató szakemberek közül akad egy, aki unatkozás helyett elmagyarázza a só megtisztításának minden szakaszát és a sóteraszok történetét. Elmeséli, hogy Araya Dél-Amerika legnagyobb természetes sótermő vidéke, hogy a bányát a hollandok nyitották a 17. században, de a spanyolok később kiporolták őket, hogy Araya volt az első bánya Venezuelában, amit államosítottak jóval a függetlenség kikiáltása előtt, s azóta se került külföldi kézbe.

A kimerítő ismeretterjesztés után visszaballagunk a szállásra, majd a Santiago erőd tengerparti romjai felé vesszük az irányt. Az utcák most is üresek, csakúgy mint a fehér homokos tengerpart. A víz kristálytiszta, azúrkék színe szinte ámulatba ejt. A parton kószál néhány gazdátlan kopó, egy srác pedig rakoncátlan csikóját próbálja betörni. Néhány felállított ócska vascölöp utal arra, hogy itt egykor nyüzsgő hal- vagy zöldségpiac működött.

A kastély elhagyatott romjainak tetejéről kiváló kilátás nyílik a kihalt tengeröbölre. A várat egyébként 1618-ban kezdték építeni, de a pusztító viharok és az állandó kalóztámadások következtében 50 év kellett ahhoz, hogy elkészüljön. Ez volt Venezuela legnagyobb erődje. Az 1726-os hurrikán elpusztította a sóteraszokat, a spanyolok pedig dühükben felgyújtották az erődöt és magára hagyták Arayát. Azóta az erőd kihasználatlan. Ma már csak néhány falrészlet utal az egykor tekintélyes építményre. Mivel az egészet tengeri kőzetekből rakták össze, a megkövesedett csigák és korallok maradványai a mai napig föllelhetők a sziklákon.

Venezuela legnagyobb erődjéből a kilátásKilátás Venezuela legnagyobb erődjéből

Kezdek igazat adni Krikrinek. Arayának van egy hangulata, ami magával ragadja az embert. De nem én vagyok az első, aki ezt gondolja. A sóteraszok munkásainak kemény életét valamint a tengerparti városka kietlenségét Margot Benacerraf rendezőnőnek sikerült hitelesen dokumentálnia Araya című filmjében. Az akotás komoly szakmai sikert vívott ki magának, ugyanis 1959-ben elnyerte a Cannes-i filmfesztivál díját közösen a "Szerelmem, Hirosima" című filmmel.

Araya könnyen kiérdemelhetné a nyugalom és béke városának címét, de mindketten úgy véljük, hogy a sóteraszok és a romok után Araya több izgalmat nem rejt számunkra. Továbbutazunk Manicuare falujába, ahonnan hajóval fél óra alatt Cumanába érkezünk. Nem vesztegetjük sokáig az időt, hiszen innen már csak egy köpésre van a Mochima Nemzeti Park, ahol azt mondják, lesz lehetőségünk egy lakatlan szigetre is ellátogatni. Egy álmom válna valóra...

0 Komment

Egy börtön, ahol rabok irányítanak évek óta. Egy börtön, ahol a fogva tartottak úszómedencében pancsolnak és sört szürcsölnek. Egy börtön, ahol legális a prostitúció és a kábítószer. A New York Times két éve közölt cikket az Isla Margaritán található San Antonio börtönről, ahová gond nélkül sikerült bejutnunk.

Az egyetlen ember, aki segíteni tudott terveink megvalósításában, az a Posada Picasso takarítónője volt. Ő legalább tudta, hogy mikor van nyitva a börtön és hogyan lehet odajutni. Kérdéseinkre olyan gyorsan és egyértelműen felelt, hogy biztos voltam benne, rokoni szálak fűzik az intézményhez, de nem akartam a lelkébe gázolni intim kérdésekkel.

Másnap reggel 9-kor Porlamar terminálján felszálltunk egy Punta de Piedrasba tartó buszra, ami 20 perc múlva megállt a börtön bejáratánál. Leszállás közben furcsa szemmel néztek a velünk utazók; nem szokványos, hogy turisták látogassanak a San Antonióba. Vasárnap van, látogatási nap. A kapu előtt hosszan kígyózik a főként nőkből és gyerekekből álló sor. Néhány megvető pillantás keretében beállunk mi is a sor végére.

Ahol még engedtek fotózni: a San Antonio bejárataAhol még engedtek fotózni: a San Antonio bejárata

Jó fél óra múlva már ott toporgunk az őrség előtt, akik nem kérdeznek semmit, beengednek a főkapun. Kicsit beljebb pecsétet nyomnak mindkét karunkra, majd újra beállítanak minket egy sorba, ahol átvizsgálják a táskáinkat. Közlik, hogy kamerát, fényképezőt és telefont szigorúan tilos bevinni.

- Milyen módon lehet odabenn filmezni? - kérdezem mindezt olyan hangsúllyal, hogy értse, hajlandóak vagyunk fizetni is néhány felvételért.
- Nem lehet. Szigorúan tilos!

Eltelik néhány szó nélküli másodperc, majd az őr odakiált a társának:

- José! Szeretnének fotózni és filmezni.

José, aki ránézésre felettese az előttünk álló csomagellenörzőnek, félrehív minket és kérdezősködni kezd:

- Honnan jöttek? Újságírók? TV-től vannak?

Érezzük, ha az országmegjelölésen túl igennel felelünk bármelyik kérdésre, valószínűleg be se engednek minket, így csak rázzuk a fejünket.

- Semmi ilyesmi. Mezei turisták vagyunk. Hallottunk ezt-azt a San Antonióról és szeretnénk felvételt készíteni, csak úgy, a magunk szórakoztatására.
- Lehet róla szó, de ahhoz belsős invitáció kell és jóvá kell hagyatni az igazgatóval. Holnap bent lesz reggel 8-tól. Jöjjenek vissza akkor és szerezzenek meghívót. Addig nem készíthetnek odabenn fotót.

Értjük a célzást. Nem marad más, mint bemenni és meglátni, hogyan alakulnak a dolgok. A kamerákat azonban nem szívesen hagyjuk hátra, így nehéz a döntés, de Eri kint marad, én pedig megpróbálok odabenn intézni valamit. Az útlevelem biztonságba helyezik, majd következik egy újabb kapu, ahol megmotoznak.

- Az aprópénzt hagyja itt, nem viheti be.

Láttam én is a Piedonét, amiben pengét gyártanak érméből, így vita nélkül adom át a nálam lévő 3 bolívárt.

- Papírpénz mehet?
- Az mehet, persze.

Mégegyszer utoljára átvilágítanak, kapok újabb két pecsétet a karomra, és már bent is vagyok. A belső nyitott téren cigiző rabok várják a hozzátartozóikat. Néhányan elég szúrós szemmel néznek rám, de próbálom nem felvenni a szemkontaktust, csak célirányosan haladok tovább, mintha valóban látogatóba érkeztem volna. A következő kerengő a medencés rész. Rabosított apukák pancsolnak gyermekeikkel, közben szól a zene a háttérből, amit egy DJ mixel a legújabb reggaeton slágerekből. Nem csak egy medence van a börtön területén, hanem három. A másik kettő kizárólag gyerekeknek van fenntartva.

A kerengő oldalában sátrak vannak felverve, ahová a szerelmesek vonulhatnak félre a hangoskodó tömeg elől. A tér másik végéből empanada illata száll felém. Beállok a sorba, addig sem tűnök céltalanul kóválygó idegennek.

- Hé, gringó! Mit keresel itt? - kérdezi az empanadás srác mosolyogva - A kurvák szerdán szoktak jönni - tesz utalást a hosszú hajamra, majd nagyot röhög.

Veszem a lapot, kacsintok egyet, hogy tudja, semmi esélye nincsen.

- Semmi különöset. Hallottam, hogy ez a hely Isla Margarita legnagyobb bulija, gondoltam megnézem magamnak.
- Jól tetted! Ez valóban tuti hely. És ne aggódj, biztonságban vagy. Itt soha nem történik semmi rossz.

Kicsit megnyugszik a lelkem. Végre sikerült szóba állnom valakivel, aki nem megvető pillantást vet rám, hanem haverkodni szeretne.

- Honnan jöttél? - kíváncsiskodik az amúgy egyáltalán nem bűnözőnek kinéző kerekded srác.
- Magyarországról.
- Európa, igaz? Jártam Spanyolországban és Portugáliában, amíg el nem kaptak.
- Ezek szerint itt élsz?
- Igen. Már egy ideje...
- Drog miatt vagy itt?
- Nem. Fegyvert loptam. 5 évet kaptam, 3 még hátra van.

Ekkor betoppan a haverja, aki azonnal lepacsizik velem.

- Kérsz valamit, gringó?
- Kóla van?
- Az nincs, de van víz. 4 bolívarért.
- Jöhet!

Kapok egy pohár hűtött csapvizet. Nem gond, lehúzom, lássák, nem vagyok cukorból.

- Először vagy börtönben, igaz?

Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire látszik...

- Igen. Európában csak így nem sétálhatok be egy börtönbe.
- Ez itt nem is börtön. Inkább csak pihenő. Ilyen nincs Ukrajnában?
- Magyar vagyok, nem ukrán (spanyolul Hungría és Ucranía hasonlít egymásra). De nincs.
- Oké, magyar. És amúgy szívsz?
- Nem igazán. Soha nem éreztem tőle semmit, úgyhogy nem.
- Na és a heroin vagy a kokain?
- Inkább piálok, az való nekem.

A srácon érződik, hogy drogban utazik, így rákérdezek:

- Drog miatt ülsz?
- Igen. Elkaptak kokain csempészése közben. 3 évet kaptam. Mennyibe kerül egy kiló kokain Magyarországon?
- Nem tudom, de grammját kb. 100 dollárért osztogatják diszkókban.
- Hallod, tesó? - fordul oda teltkarcsú üzlettársához - Oda kell vinni a kokaint. Kérsz egy empanadát?
- Reggelire ettem már kettőt.
- Nem baj, egyél egyet. Ilyet úgysem kapsz sehol. Meghívlak rá.

Amíg megsül a venezuelai konyha remeke, addig körbenézek. Tényleg nem olyan a hely, mint ahogy egy börtönt elképzel az ember. A falakra delfinek és tündérek vannak festve, máshol szívárvány alatt játszó gyerekek vannak megörökítve. Az egész olyan színes és naív, mintha egy óvodába tévedtem volna. Van aki grillezik a sarokban, a szomszédos kosárpályán pedig füvet szívnak a fiatalok. Őrnek nyoma sincsen. Viszont fegyvert senkinél nem látok, ellentétben a New York Times cikkében leírtakkal.

- Mi ez a rengeteg Playboy-nyuszi az ajtókon? - kérdezem a srácokat, miközben elmajszolom az ingyen empanadát.
- Ők az El Conejo (A Nyúl) körébe tartoznak.
- Ő Venezuela drogdiktátora, igaz?
- Igen. De erről csendben, nem szabad róla tudni.

El Conejo a börtön falain belül is egy külön világ. A hétvégi hercehurca idején nem mutatkozik, viszont azt látni, kik tartoznak hozzá, illetve alá. Néhány elég rossz arcú srác nyakán megjelenik a tetovált Playboy embléma.

- Elég kemény srácok, jobb velük nem ujjat húzni. Mióta Chávez kijelentetette, hogy ne bántsák az ő Nyulát, azóta a banda tabu tárgyát képezi - zárja le a témát a srác, jelezvén, hogy nem kívánatos témát érintettem.

Bizonyíték arra, hogy bent voltunkBizonyíték arra, hogy bent voltunk

Több embertől hallottam, hogy Chávez élő műsorban szólta el magát, mikor a San Antonio börtönről kérdezték. A "No toquen mi conejo!", azaz "Ne nyúljanak a nyulamhoz!" mondat azóta szállóige, nem csak a börtönben.

Megköszönöm az empanadát és továbbállok. Érdekes, hogy ezidáig nem láttam cellákat. A kosárpálya túloldalán aztán megjelennek a börtönre egyáltalán nem emlékeztető házikók. Apró viskók, amikben nincs több, csak egy ágy és egy WC. Fél tucat házikó néz kisebb terekre, amik közepén jacuzzira emlékeztető kádak vannak. Az egyik ilyen téren üldögél három fickó, előttük papírból hajtogatott és szépen megfestett malacok és skorpiók.

- Ezek eladók? - kérdezem.
- Persze. 100 bolívar darabja. Viszel egyet? - kérdi az egyik.
- Nem, köszi. Túl nagy, nem tudom hazavinni.
- Levágjuk a malac fejét, vidd csak azt - mondja a másik röhögve.
- Milyen az élet idebenn hétköznapokon? - váltok témát.
- Nyugodt. Olyan, mint egy faluban.
- Hányan laknak a börtönben?
- Kb. 1400-an.
- Annyi ház nincs is itt - értetlenkedem.
- Nincs hát. Sokan függőágyban alszanak.
- És mit csináltok hétköznap?
- Semmit. Ugyanazt, mint odakinn. TV-zünk, internetezünk.
- Van internet a börtönben?
- Persze. Fel akarsz menni Facebookra?

Azt láttam, hogy mobil mindenkinél van, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy lehet internetezni. Pláne facebookozni.

- Nem tiltott?
- Dehogynem, de ez a San Antonio, testvér!
- Te miért ülsz? - kérdem a legszószátyárabbat.
- Elmondom, de előbb hívj meg egy sörre.

Belemegyek. Azon, hogy van sör, már egyáltalán nem lepődöm meg. Aztán persze kiderül, hogy sörön az általuk kutyvasztott chichát értik, amit rizsből, cukorból és Tang üditőporból erjesztenek. Remek íze van, mondhatom.

- Tehát, te miért ülsz? - teszem fel a kérdést újra.
- Drogot szállítottam Trinidadra. 80 kiló kokaint.
- És elkaptak?
- El. 8 évet kaptam.
- Régóta élsz a drogból?
- Igen. Egyszer volt egy fuvarom Barbadosra. Több száz kiló kokaint szállítottam. 14 millió bolívart kaptam érte.
- 14 millió erős bolívárt? (2008-ban három nullát levágtak a bolívarból, azóta bolívar fuerte, azaz erős bolívar a hivatalos fizető eszköz. 14 millió bolívar = 150 millió forint)
- Igen.
- Akkor minek csempésztél újra? Ennyi pénzből fél Isla Margaritát megvehetted volna.
- Sajnos ebből a szakmából csak úgy nem lehet kiszállni.

Ekkor megjelenik a sarkon három lengén öltözött hölgy. Sokan vannak elolvadva a venezuelai nőktől, de engem soha nem győzött meg a felhozatal, eddig a pillanatig. Az ember azt gondolná, hogy a jól kinéző örömlányok sok pénzért gazdag üzletemberekkel, esetleg jómódú turistákkal mennek el, de ez, ahogy az egész börtön, másvilág.

- Szépek, igaz? 100 bolívar egy menet bármelyikkel.
- 100 bolívar? Az nem túl sok.
- Nem, de úgy hallom, odakinn behalt a turizmus, a lányok meg hoppon maradtak. Szerdán és szombaton jönnek. Egy nap alatt akár 1000 bolívart is megkeresnek a börtön falai között.
- És honnan van a bentieknek erre pénze?
- Kábítószerből és fegyverekből.
- Jól meg lehet élni idebenn?
- Jobban, mintha taxiznék, de nem jobban, mintha ugyanezt kint csinálnám.
- És mi lesz, ha kikerülsz?
- Kétszer annyi drogot szállítok majd.

Egészen hihetetlen világgal találtam magamat szembe a San Antonio börtönben. Félnem egyetlen percig nem kellett, pedig több mint ezer elítélt vett körül, köztük a Nyúl bandája. Tényleg az volt az érzésem, hogy a falakon belül más rendszer működik, s mintha ezt a rendszert direkt tartanák fenn. Hogy a politika mennyire van benne az itteni drogkartelben, nem tudom, de az biztos, hogy az elítéltek nagyon jól elvannak és köszönik, hogy Caracas nem szankcionál semmit.

Másnap persze hiába mentünk vissza, mert sikerült egy kőagyú börtönőrt kifognunk, aki azt is megtagadta, hogy beszéljünk az igazgatóval. Próbáltam utalást tenni arra, hogy van nálunk pénz, ne izguljon, de sajnos igazi bürokratával volt dolgunk. Így a fotók elmaradtak, de jövünk mi még ide, s akkor komolyabb technikával érkezünk...

Még több venezuelai sztoriért és képért lájkold a Facebook oldalunkat!

0 Komment

Isla Margarita

Isla Margarita pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Egy agyonsztárolt sziget félig-meddig élvezhető strandokkal, kétszeres árakkal és nagyon nem kellemes emberekkel. Karibi sziget, mégsem karibi, Venezuela, de mégsem venezuelai. Lebeg az élvezhető és az élvezhetetlen között. Egy biztos, aki volt már karibi szigeten, az itt csalódni fog, de nagyon.

Nem vártam sokat a szigettől. Azt már megtanultam - utoljára az Angel-vízesésnél -, hogy a nagyon népszerű helyekkel óvatosan kell bánni és nem szabad nagy elvárásokkal érkezni. Ehhez most is tartottam magamat, de Isla Margarita így is sokkolt. Először is azt vártam tőle, hogy - Venezuela más részeivel ellentétben - hatalmas lesz a turistaáradat. Az egy dolog, hogy a Chacopatából induló hajón rajtunk kívül nem volt egyetlen külföldi sem, de hogy az egy hét alatt, amit a szigeten töltöttünk, még annyi turistát se láttunk, mint Venezuela más részein, az meglepett. Persze ettől - és pont ettől - Isla Margarita még nagyon is élvezhető lehetne, mégsem az.

Tizenöt éve Venezuelában minden erről a szigetről szólt. Aki tehette, az nyitott itt éttermet, szállodát vagy egy bárt. Aztán jött Chávez és az európai turisták elmaradtak. A szállodák azóta üresen konganak, az éttermek csak alap ételeket szolgálnak fel, a diszkók pedig bezártak. Az egy dolog, hogy Porlamar, a sziget legnagyobb városa pont olyan porfészek, mint bármelyik partvidéki település, de hogy a csapból folyó Playa El Agua is ennyire elhagyatott legyen, arra álmomban sem gondoltam.

A sziget, ahol több az árus, mint a turistaA sziget, ahol több az árus, mint a turista

Az ilyen helyekkel mindig az a gond, hogy túl sokan szeretnének megélni a nem létező külföldiekből, aminek persze mindig az ismeretlenbe betoppanó idegen issza meg a levét. Leszállva a buszról egy nagyon korrektnek tűnő fickó szólít le minket, hogy pontosan milyen szállást keresünk magunknak.

- Valami olcsót, max. 250-300 bolívar között - adom az emelt áras választ, nehogy azonnal kiröhögjön.
- Nehéz lesz. Ez itt Playa El Agua, ide gazdag turisták járnak. Kicsit feljebb tudok egy helyet, ha az megfelel.

Túlságosan önzetlennek tűnik a fürtös hajú fickó, ami általában gyanút ébreszt bennem, de ezúttal engedem magamat sodródni az árral.

- Nekem most nincs időm, de itt van egy kedves barátnőm - mutat rá egy eléggé rozzant örömlány kinézetű némberre - Ő majd segít eligazodni.

Újabb jel, de valami miatt nem kapcsolok. Valószínűleg azért, mert még mindig nem világos, hogy Isla Margarita egy szellemsziget, ahol valószínűleg mi vagyunk az egyetlen balek külföldiek.

- Hola guapo! - kezdi a haverkodást a vén prosti - Az egyik kedves barátnőm üzemeltet egy szép posadát egy kicsit feljebb. Érdekel titeket?
- Persze! - bólogatunk serényen.
- Oké! Gyertek velem! - s már fog is egy taxit az úton.

Kezdek viszolyogni a helyzettől, de ha már belekezdtünk a játékba, hát vigyük végig. A taxi jó 10 percen át megy toronyiránt fel a hegyre. Úgy 4-5 kilométerre a parttól megállunk egy fehér épületnél; megérkeztünk a posadához. Biztos vagyok benne, hogy itt nem maradunk, mert ez annyira messze van mindentől, hogy hiába az olcsó szoba, a taxizásokkal többre jönnénk ki, mintha valamelyik drága partmenti resortban szállnánk meg. Tisztességből végigmegyek a szállón, ami belülről valóban csodaszép, a szoba pedig nincs 10 dollár (180 bolívar), de a döntés már érkezésünkkor megszületett. Kilépve a taxis odaszól:

- Figyeljetek, tudok egy jó helyet. Sokkal közelebb van a parthoz és kb. ugyanennyibe kerül.

Hajlok arra, hogy szabaduljunk meg a prostitól, így 20 bolívárral megköszönve a segítségét kitesszük a parton, aminek az az eredménye, hogy sűrű "putázások" közepette a taxis telegázzal hajt el a helyszínről, velünk a hátsó ülésen. Gondolná az ember, hogy itt véget ér az idő- és pénzvesztegetés, de ez Isla Margarita, ahol mindenki belőlünk akar megélni.

Ha az ember nem dől be a segítőkész taxisoknak és örömlányoknak, akkor 20 dollárért ilyen helyen alszik megHa nem dőlsz be a segítőkész taxisoknak, akkor 20 dollárért ilyen helyen alszol meg

A taxis elindul kifelé a faluból, ráfordul a főútra, majd megy délnek. Pár perc múlva kérdőn tekintek rá, hogy mégis hová visz, mire közli, hogy ne aggódjak, ez egy német hippi kezében lévő posada a szomszéd öbölben és tetszeni fog.

- Felhívom telefonon, hogy biztosan van-e hely - próbál kedveskedni.

Beérve a kb. 10 kilométerre lévő öbölbe végre fel is veszi a telefont a posada recepciósa. Csacsognak egy pár percet, majd hátrafordul a taxis:

- 380 bolívar egy éjszaka. Jó lesz?
- 180-ról volt szó, ember.
- Bocsi, ez van. Biztos árat emeltek.

Felmegy bennem a pumpa. Egyértelmű, hogy itt mindenki le akar húzni. Szívem szerint azonnal kipattannék a kocsiból, de nem akarok megint buszra várni és időt vesztegetni.

- Azonnal vigyél vissza Playa El Aguára - adom ki a parancsot.

Visszaérve sofőrünk még beinvitál minket egy bordélyházba, ahol van szoba 200 bolívárért, de eddigre nem vágyom másra, mint hogy tűnjön a fenébe. A pofátlanság pedig csak ezután következik.

- 150 bolívar lesz - nyújtja be a számlát.
- Ne szórakozz! Egy órát elvesztegettünk az életünkből és még mindig nincs szállásunk.
- Pedig az ár ennyi. Vagy hívjunk rendőrt?

Odavágom a pénzt, s csak annyit mondok neki, hogy "Takarodj!". Meg is teszi. Felkapjuk a zsákunkat és szépen visszabattyogunk a partra. Újra jönnek a kedves szálláskereső felajánlások, de a a "Takarodj!" szó úgy megtetszik, hogy minden megszólításra ezzel a felkiáltással felelek. Végül sikerül találnunk egy nagyon hetyke szobát úszómedencével közvetlen a parton 20 dollárért, elkönyvelve a tényt, hogy a drágább olykor olcsóbb.

Jellemző kép Playa El Aguán: elhagyott éttermek és mulatók mindenholJellemző kép Playa El Aguán: elhagyott éttermek és mulatók mindenhol

Playa El Agua amúgy lehetne egészen remek hely is. Ehhez az kéne, hogy a tengerpart ne legyen tele kutyaszarral, lehessen esténként valahová beülni vacsorázni vagy meginni egy sört egy bárban. Ott létünkor sajnos egyik feltétel sem teljesült. A part szép (bár a hullámok akkorák, hogy ha bemész három métert a tengerbe, az úszómester azonnal kifütyül), de sok helyen eléggé retkes és elhanyagolt. A szállodák előtti rész még rendben van, de a köztük lévő elhagyott bódék (egykor éttermek vagy bárok lehettek) előtt senki nem takarít. Ez engem mondjuk egyáltalán nem zavar, mert ha valamit nagyon utálok, akkor az a homokban fetrengés. Viszont szeretek beülni egy sörre és haverkodni a helyiekkel a kocsmában. Erre azonban semmi esélyem nincsen, mert nincs egyetlen bár se nyitva, leszámítva azt az éttermet, ahol egy spagetti többe kerül, mint a szobánk. Szerencsére a szállásunkon egy srác esténként süt pizzát, így éhen nem halunk, bár hosszú távon pizzán élni majdnem olyan, mint rizses babon.

Három nap láblógatás után úgy döntünk, irány a sziget másik vége, Juangriego. A 40 kilométeres távot, hála a nagyon segítőkész és turistabarát buszosoknak és taxisoknak, sikerül hat óra alatt teljesítenünk. Egy órán át egyetlen busz sem áll meg nekünk, mutogatva, hogy ők zsákot nem szállítanak. Végül egy por puesto bevállal minket zsákostúl, így ha nehezen is, de sikerül megérkeznünk Asunciónba. Ez a kisváros egészen kellemes meglepetés. Meglepően rendezett, főtere a háttérben álló 500 éves templomával (Venezuela második legöregebb temploma) fotóért kiált. Jól esik leülni, elmajszolni egy zacskó 20 bolívaros főtt tintahalat és nézni az embereket.

Hátizsákosként esélyed nincs utazni. Két órán át vártunk, hogy valaki elvigyen JuangriegóbaHátizsákosként esélyed nincs utazni. Két órán át vártuk, hogy valaki elvigyen minket Juangriegóba

Aztán jön az újabb küzdelem, buszt fogni Juangriegóba. Kezdődik újra a mutogatás, hogy zsákostól mi bizony fel nem szállunk a buszra. Ezúttal a por puestók sem hajlandók megállni, az az érzésünk támad, hogy itt az imperialistákat nem szeretik. A csúcs az, mikor végső elkeseredésünkben leintünk egy taxit, aminek sofőrje csak ennyit mond:

- Gringók! Juangriego? Neeeem!

Két óra várakozás után végül sikerül kikapnunk egy taxit, amivel eljutunk álmaink városába. A kinézett szálláson a recepciós többedik csengetésre se hajlandó kinyitni az ajtót, csak bámul rám meredten, majd megúnva a zajongásomat, egyszerűen hátat fordít. Végül egy ír fickó hostelében kötünk ki, ahol láss csodát, van rajtunk kívül egy angol turista. Amúgy Juangriego annyira érdektelen hely, hogy úgy döntünk, elég belőle egyetlen éjszaka.

Isla Margarita X-faktor győzteseIsla Margarita X-faktor győztese

Mindenki azt mondja, hogyha Isla Margaritán jársz, a La Restinga Nemzeti Parkot ne hagyd ki. Mi sem tettük, s tán ez volt a San Antonio börtön (a következő bejegyzésben lesz róla szó) mellett az egyetlen hely, amit tényleg élvezni tudtam. A mangrovéban tett csónakázás során nemcsak rengeteg szép madarat láttunk, de sikerült életemben először csikóhalat tartani a kezemben. Mindig azt gondoltam, hogy a csikóhal törékeny kis jószág, de nem az. Olyan erős a páncélja, hogy egy diótörő sem vinné át, nem mintha eszembe jutott volna bántani a jószágot. Az igazi élményt azonban nem ez, hanem Restinga tengerpartja jelentette. Nem, Playa El Agua nem tett strandkakassá, viszont az itt élő halászok a faluban olyan hangulatot varázsoltak, amire mindig emlékezni fogok. Egy öreg fickó perverz dalokat adott elő gitárján és rászigszalagozott szájharmónikáján, miközben a többiek tapsoltak, énekeltek és persze ócska rumot öntöttek le a torkukon.

- Amigo! Honnan jöttél? Tarts velünk! - invitáltak köreikbe.

Isla Margarita nem jó hely. Illetve nekem, aki voltam már pár karibi szigeten, nem tetszett. Tulajdonképpen ennél csak hangulatosabb és szebb szigeteken jártam életemben. Egyben viszont az összeset legyőzte, az pedig az emberek pofátlan hozzáállása a turistákhoz.

0 Komment

Azt mondják, Manacalban élnek a jó emberek, s ezt eddigi, Paria-félszigeten szerzett élményeink alapján nem is volt olyan nehéz elképzelni. Persze - szokták mondani - minden jóban van valami rossz, így manacali kitekintőnk is tartogatott negatív meglepetést. De lehet csak nekem, mert bevallom, a kakasviadal nem a szívem csücske... 

A reggeli arepát, a venezuelai konyha egyik kukoricalisztből készült remekét a kis kikötőváros, Güiria egyik kifőzdéjében fogyasztjuk el. A csirkemájjal és –tüdővel töltött helyi gyros után percek alatt sikerül fognunk egy Irapába tartó, alig zsúfolt iránytaxit az út szélén. Irapában zajlik az élet, a főtéren és a környező utcákban gyümölcs- és zöldségárusok próbálják jelképes összegért értékesíteni csodaszép árujukat. A piacon felfedezünk néhány ismeretlen zöldségfajtát, amiket otthon még sosem láttunk, és megkóstoljuk egy hajlott hátú öreg bácsi házi készítésű csokoládéját. Kiballagunk a kikötő melletti piacra és közben figyeljük a latin városka pezsgését. A tengerparton néhány korán kelő halász egykedvűen tesz-vesz a csónakok körül. Akad, aki a pikkelyeitől tisztítja meg a hajnalban fogott és ebédre szánt zsákmányt a derűs napsütésben és akad, aki a hálókat készíti elő az esti fogásra.

A halász legjobb barátja a pelikánA irapai halász legjobb barátja a pelikán

A hátizsákos turizmusban nem utolsó sorban az a jó, hogy amennyiben az ember úti célja elérésében nincs időhöz kötve, bátran a vak szerencsére bízhatja magát. A hétvége miatt számítunk rá, hogy mai utazásunk nem lesz zökkenőmentes, ilyenkor ugyanis nemcsak a tömegközlekedés akadozik, de az iránytaxik sofőrjei sem szívesen indulnak útnak. Szerencsénkre a fülünkbe jut, hogy Manacal falujába minden nap közlekedik egy gyümölcsszállító teherautó, aminek sofőrje egy kis „rumravaló” fejében szívesen elvisz minket is. A platón nem csak mi utazunk, rajtunk kívül két helyi lakos is fizeti az útját. Egyikük többször elmondja, hogy Manacal az a hely, ahol „a jó emberek” élnek.

Inkább a hentespultban tudnám elképzelniInkább a hentespultban tudnám elképzelni

Alig fél óra múltán Llanitónál elfogy a kerekek alól az aszfalt, így különösen rázós fél óra következik az amúgy semmilyen térképen nem jelölt Manacalba. Cserébe azonban kárpótol a hegyek és völgyek látványa, aztán egyszer csak megérkezünk a piszkos és igen szegény településre.

Alighogy lepattanunk a platóról, máris az alkoholista, de egyébként kedves és jóravaló Cypriano műhelyében találjuk magunkat. A helyiek azt mondják, ő felelős a faluba soha be nem tévedő turisták útbaigazításáért és vezetéséért, szállás és étel biztosításáért. Cypriano irdatlanul piszkos, még disznóólnak sem alkalmas műhelye egyben lakásként is üzemel, de azt remélem, nem fajul odáig a vendégmarasztaló szeretete, hogy itt a földön kelljen álomra hajtani fejünket. Útnak indulunk a csomagokkal, hogy körbenézzünk a faluban és szállást vadásszunk.

A szerencse, szállás ügyben, újból ránk mosolyog. Már ha azt szerencsének lehet nevezni, hogy a falu közepén egy meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő üres házra bukkanunk. Tulajdonosa, egy idős néni néhány hónapja a fővárosba költözött. Cypriano javasolja, hogy töltsük itt az éjszakát és ezt nyomatékosítja is egy ősrégi kiselejtezett matrac beszerzésével, amelyet buzgón a foghíjas ágykeretre helyez a döngölt padlós hálószobában. A házban nincs fürdőszoba, de ez természetes Manacalban. A folyó kissé távol esik, de odakinn egész délután zuhog az eső, így nem kell eltekintenünk a mai tisztálkodástól sem. Csak épp rendhagyó módon, azaz ruhástól tesszük azt.

Manacal, főutcaManacal, főutca

Egy kisiskolás korú fekete kislány szegődik mellénk. Ő legalább olyan kíváncsi természetű, mint mi, ezért órákig nem tágít, és csak néz rám nagy fekete szemekkel.

- Hola niña! Hogy hívnak? – próbálok összebarátkozni vele.
- Ñuño. És neked mi a neved?
- Erika. Miért nézel rám ilyen furcsán? - kérdezem, mert feltűnik, hogy Ñuño érkezésünk óta le sem veszi rólam a szemét.
- Mert nagyon furcsa a hajad és a szemed. Nem értem. Miért festetted be? Mitől ilyen világos?
- Tudod, abban az országban, ahol én lakom, sok embernek ilyen színű a haja és a szeme. Te még sosem láttál ilyet?
- Nem. Még soha nem jártam a falun kívül. És melyik a te országod?

Papírt és tollat kerítünk, majd térképet rajzolunk az összes kontinenst feltűntetve, Magyarországot és Venezuelát kiemelve. Ñuño számára az újdonság erejével hat, hogy a Föld gömbölyű. Endrével döbbenten nézünk egymásra.

- Hány éves vagy Ñuño?
- Tíz.
- Melyik házban laktok?
- Ott a dombon. Látod? - mutat a falu legszegényebb fából készült apró viskójára.
- Van testvéred?
- Igen. Tizenketten vagyunk..

A település mindössze egyetlen poros utcából áll. Jellegtelen házak sora követi egymást, csak úgy, mint oly sok venezuelai városkában. A szegényebb családok fából építkeznek, tetőként ócska rozsdás lamina szolgál, ami esőben gyakran beázik, melegben pedig elviselhetetlen hőséget sugároz a ház belső terébe. A szegényebb családok, mint Ñuño családja is, ilyen kalyibában élnek. A módosabb családok számára megadatik a tapasztott vályogház vízvezeték nélküli fürdőszobával, egy-egy ütött kopott szekrénnyel, asztallal és retkes műanyagszékekkel. A hálószoba egyetlen nagy becsben álló bútordarabja pedig nem ritkán a díszesen faragott fejtámlás ágy.  A fürdőszoba egyértelműen státuszszimbólum, bár a WC-tartály természetesen csak fölösleges tartozék, hiszen vizet bevezetni úgysem lehet.

Délután ellátogatunk a falu szombati baseballmeccsére, miközben Cypriano megfelelő mértékben becsiccsent a rumtól ahhoz, hogy keze remegését kordában tartsa. Olyan jó kedve kerekedik, hogy tánclépésben közlekedik az utcán és még egy fára is dalolva felmászik, hogy Endre kedvenc gyümölcsére szert tegyen, azaz pumalaca körtét lopjon. Nem derül ki számomra, hogy a rum teszi-e vagy tényleg így van, de lelkes „idegenvezetőnk” azt állítja minden háznál, hogy a nénikéje vagy az unokahúga és még ki tudja, hogy miféle rokona lakik itt. És ha már itt járunk, hát úgy illik, hogy tiszteletünket tegyük mindenkinél. A férfit mosolyogva fogadják, akad, aki kedvesen megjegyzi:

- Mit keres megint itt a falu magányos, megittasodott idiótája?

Nagy élmény a manacaliak számára egy szőke nő látványaNagy élmény a manacaliak számára egy szőke nő látványa

Cypriano az egyetlen a faluban, akit sem asszonnyal, sem gyermekkel nem áldott meg az ég. Mára a nőkkel való összes kapcsolata mindössze annyi, hogy olykor meglátogatja Irapa prostijait. Nagybátyja egy tekintélyes kinézetű botanikus, aki a falu legszélső háza előtt éppen furcsa növényeket gyűjtöget

- Ez micsoda? - kérdezzük tőle a kezében tartott burjánzó gazra mutatva.
- Úgy hívják, Campania. Hallucinogén.
- Érdekesen hangzik. El kell szívni vagy meg kell főzni?
- Meg kell főzni. Az íze elég rossz, de a hatása még rosszabb.
- Miért?
- Teljesen megőrjíti az embert. Ruha nélkül sikítozva szaladgálsz tőle az utcán. De a legrosszabb, hogy kannibál hajlamokat idéz elő.
- Nos, a mi halvacsoránk már éppen sül az egyik házban. Úgyhogy nincs mitől tartani. Használják a helyiek?
- Ritkán, de előfordul.
- Azért ma nem esznek meg minket, ugye? – búcsúzunk el az öregtől..

Az estét egy helyi családnál töltjük, ahol remek sült szardíniával csillapítjuk éhségünket, miközben az ország gazdasági és politikai helyzetét firtatjuk. Persze mindenki chávista, ahogy az ilyen világvége falvakban lenni szokott. Szombat este lévén az egész falu összegyűlik az egyetlen szórakozóhelyen, ahol két billiárdasztal biztosítja az esti jó hangulatot. A játék vesztese fizeti az aktuális partit, ami 2 bolívarba kerül. Győz a túlerő, így mi álljuk az estét.

Vasárnap délben egy másfajta sportnak, a hátborzongató kakasviadalnak vagyunk szemtanúi, ezúttal Llanitóban. Cyprianónak még azt hiszem nem sikerült kijózanodnia, de az is lehet, hogy már újra berúgott, mert a „rokonlátogatósdit” Llanitóban is folytatnunk kell. Nem kis unszolásra sikerül őt rávennünk, hogy menjünk már a küzdőtérre, mert kezdődik a viaskodó párok kiválasztása.

Erőpróba és párválasztás - kezdődik a kakasviadalErőpróba és párválasztás - kezdődik a kakasviadal

A házak közötti néhány négyzetméteres téren szomorú sorsú fényes tollú kikötött kakasok topognak a fák törzsénél. Várnak a sorukra. A férfiak csoportja a küzdőtér közepén tanácskozik. Egy tenyér középre nyúl, máris jobbról-balról markolja a súlyos bolívárokat. Miután mindenki megtette tétjét, a vitéz kakasok hátsó karmát hegyesre faragják, hasuknál megkopasztják őket, hogy sérülékenyebbek legyenek. Forr a levegő az indulatoktól, a nézősereg két táborra szakad.

Karomhegyezés, hogy biztos legyen a vérfürdőKaromhegyezés, hogy biztos legyen a vérfürdő

A kiválasztottakat egymásnak engedik, akik tépni kezdik egymást. A tömeg ujjong, üvölt és toporzékol. Szerencsétlen kakasok addig csípnek, rúgnak a toll- és porfelhő közepén, amíg az egyikük az utolsókat rúgva a vérfürdőben menekülőre nem fogja. Azután ki-ki megkapja a maga jussát a szurkoló tömegben, szegény párák meg vagy kilehelik a lelküket, vagy kapnak egy hónap haladékot az erőgyűjtésre, hogy újra megmérettessenek.

Nekem nincs gyomrom az ilyesmihez. Bár azt hiszem, nálam ez nem gyomor kérdése csupán. Sajnálom szegény állatokat, akik pusztán haszonszerzés céljából kell, hogy széttépjék egymást. A világ egyik legszörnyűbb állatkínzásának tanújaként szomorúan fordulok oda a vérző jószág gazdájához:

- S most mi lesz vele? Levágják?
- Nem. Szerintem meggyógyul.
- Mennyi időt vesz ez igénybe?
- Egy hónapot adok neki.
- És azután?
- Azután? Újra jöhet a küzdőtér.

Őrjöng a tömeg, az egyik kakas felülkerekedikŐrjöng a tömeg, az egyik kakas felülkerekedik

A másik oldalamon a diadalittas győztes henceg.

- Mennyit keresett ma ezzel?
- Potosan 2000 bolívárt.

2000 bolívár Llanitóban majdnem egy havi kereset. Errefelé nehezen szed össze az ember ennyi pénzt egy hétvége alatt, így a kakasviadalból származó bevétel – nem felmentve a kakastulajokat az állatkínzás terhe alól – biztosítja sok éhes száj mindennapi betevőjét.

0 Komment

Macuróról két dolgot kell tudni: itt lépett először Dél-Amerika partjára fehér ember, valamint ez a Föld legkisebb és legrövidebb ideig regnáló fővárosa. A helyiek nagyon büszkék, pedig a városka egy igazi porfészek. Rengeteg jó emberrel...

Még meg sem pirkad, amikor útnak indulunk San Juan del las Galdonas-i szállásunkról. Régi jó venezuelai szokáshoz méltón ma reggel is átejtenek a palánkon. A házi úr taxis haverjának is csúsztat némi gázsit a 6 évben egyszer erre vetődő „gazdag, fehér turisták” zsebéből. Azt állítja ugyanis, hogy délelőtt ne is számítsunk az öreg Oscar platós teherautójára, amely fillérekért biztosítja a helyiek közlekedését San Juan és a félsziget többi települése között. Hiszünk neki, így a fickó 6 órára rendel nekünk a ház elé egy iránytaxit. Mondanom sem kell, ahogy elhagyjuk a városkát, elénk vág a „nem közlekedő” méretes járgány csaknem üresen. Na, nem mintha a 600 Ft-nak megfelelő 50 bolivár földhöz vágna, de Oscar ennek az összegnek csupán az ötödét kéri az utasoktól.

A Paria-félszigeten nem közlekednek menetrend szerinti buszjáratok. Helyettük azonban számtalan iránytaxi, itteni nevén por puesto koptatja az utakat. Az a módi, hogy a taxik mellé kipakolnak néhány műanyag széket, amelyen a potenciális utasok helyet foglalnak, miközben a sofőrök a célállomás nevét kurjongatják. Aztán, amikor a kocsi megtelik, elindul. A rendszer olyan rugalmasan és hatékonyan működik, hogy még délelőtt 10 óra sincs, amikor elérjük Güiria kikötőjét, ahol már gyülekeznek az emberek a Macuróba tartó egyetlen csónakra.

A Paria-félsziget zöld vonulata Macuróhoz közelA Paria-félsziget zöld vonulata Macuróhoz közel

Dél körül, a legnagyobb melegben szállunk vízre. Érthetetlen számomra, hogy miért ilyenkor indulnak útnak, mikor délelőtt és délután sokkal kellemesebb lenne a csónakázás. Bár így meg be kell valljam, jól esik, mikor a csónakos ügyetlenkedése révén olykor dézsányi víz zúdul a nyakamba. Endre a hajó orrában kamillázik az első csónakos mellett ott, ahol a hullámoktól röpköd az ember, én kicsivel mögötte olvadok, hol a hőségtől, hol meg a lenyűgöző tájtól. Távolodva Güiriától egyre elragadóbb a látvány, ugyanis a vad tengerpartot zöld erdőkkel borított hegyek és dombok szegélyezik. Eljátszom a gondolattal, vajon milyen táj fogadta az 1498 augusztusában Macuro városának helyén partra szálló Kolumbusz Kristófot. Tudvalévő ugyanis, hogy a velencei felfedező először ezen a vidéken ért partot Dél-Amerikában.

Macuro és Güiria között a térkép szerint nincs település, egy helyen mégis kikötünk. Macuro felé félúton ugyanis egy tengerészeti központ található, ahová a bázis szakácsnőit szállítjuk. Én nem vagyok egy konyhatündér és végképp nem áll szándékomban lekicsinylőnek lenni, de a helyi konyha ismeretében nem fér a fejembe, hogy milyen szaktudás birtokában lehet egy venezuelai szakácsnő. Talán ügyesen rakja a csirkecombot a serpenyőbe? Vagy meg tudja hámozni a plátánót? Ha a férfiakhoz itt is „a gyomrukon keresztül vezet az út”, akkor a venezuelai nők nagy slamasztikában vannak. No de ez egy másik blogbejegyzés témája, úgyhogy térjünk vissza a Paria-félsziget legkeletibb városkájához.

Majd minden családnak van házi kedvenceMajd minden családnak van házi kedvence

Macuróban lehorgonyozva az első dolog, ami az ember szeme elé tárul, az egy óriási Kolumbusz szobor a kikötőből a városba vezető tengerparti sétányon. A helyiek nagyon büszkék arra, hogy az európaiak itt értek először partot, bár ha élnének még páriák a félszigeten, ők biztos másképp gondolnának a hajósra. Mindenesetre az ország vezetősége a település történelmi jelentőségére hivatkozva úgy döntött, hogy 1998. augusztus 5-én egyetlen napra kinevezi Macurót Venezuela fővárosának. Kedves gesztus ez egy olyan városka számára, amelynek csupán 2400 lakója van, s amiben mindössze egyetlen bolt és egy internetkávézó üzemel. A várost csak tengeri úton lehet megközelíteni, bár ígérik a Güiriát Macuróval összekötő út megépítését; igaz, teszik azt vagy 30 éve.

Itt is olyan ritka a turista, mint a fehér holló. A venezuelai turizmus szebb múltját idéző posadának öt takaros szobája éjszakai menedéket nyújt az évente néhány idetévedő kalandornak. A félsziget csücske olyan közel húzódik Trinidad partjaihoz, hogy a sötétedés beálltával fölsejlenek Port of Spain fényei.

A sztárrá válás pillanatai A sztárrá válás pillanatai 

Látogatásunk ismét a falu kiskorú lakosai számára okozza a legnagyobb vidámságot, különösen amiatt, hogy kamerával a kezünkben jelenünk meg az utcákon. Hirtelen mindenki TV-sztárnak érzi magát, és ez a hangulat estére az idősebb korosztályra is átragad. Két huszonéves srác úgy véli, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy saját reggaeton szerzeményeiket előadva betörjenek a világ zenei színpadára. A helyi kocsmában bemutatott műsort három és fél órás lázas készülődés előzi meg az otthonaikban, ahová szintén kamerával felszerelkezve érkezünk. Miközben a fiúk „hangolnak, vagy inkább hangolódnak” döbbenet látni, hogy a világ végén, ebben az eldugott kis városkában a csajok elektromos hajvasalókkal simítják ki egymás frizuráját. Csupán az maradt számomra tikokban, hogy a lélegzetelállítóan csillogó fekete hajkoronákat miért tűntetik el egy szűk sapkában, ha már egyszer két és fél órát dolgoztak vele.

Bár sokan óva intettek bennünket Macuro veszélyes és agresszív tolvajaitól, az egyetlen ún. erőszakot a vendégszeretetükben és marasztalásukban volt szerencsénk megismerni. Az esti órákban bármerre jártunk az utcán, székekkel követtek bennünket, hogy kényelmünket biztosítsák. Az emberek kedvessége és a kis település bája marasztalt volna még, de tudtuk, elég izgalmat rejt a Paria-félsziget ahhoz, hogy a hajnali csónakkal új vizekre evezzünk...

0 Komment

Az Orinoco-deltából a kijutás sokkal könnyebben ment, mint gondoltuk. Bár a Tucupita-Pedernales járat Guamalnál tele volt, nem sokkal utána sikerült lestoppolnunk egy csónakot, ami San José de Buja felé tartott. Szerencsénk volt, mert ha ez a csónak nem jön, beragadunk hétvégére a deltába. Alapból ez nem lett volna gond, mert van mit nézni az Orinoco mentén, de a hivatalos pihenőnapokon az indiánok is sokkal nehezebben foghatók hadra, így a távolba nézésen túl sok opció nem maradt volna.

Bujába az út kb. három órán át tart. Csónakosunk azt mondja, hogy nem kell aggódnunk, a faluban van szállás és étterem is, így ha ma nem is jutunk el Maturínba, biztosan találunk majd alvóhelyet. A bujai "lehajtóig" nem is aggódunk, azonban a lemenő nap fényében csónakosunk egyszer csak lassít, majd közli, hogy a következő warao háznál kirak minket, mert neki mennie kell tovább az egyik turista táborba. Kiszállunk a teljes ismeretlen közepén és várunk. A háznál nem nagyon foglalkoznak velünk. A közeli tábor révén elég sűrűn találkoznak turistákkal, így tesznek rá, hogy csóró stopposok ücsörögnek a lépcsőjükön. Többségük még csak nem is köszön, csak fűzi bőszen tovább a magokat. Nyugtalanságunkra végül az egyik férfi talál gyógymódot:

- Nemsokára jön egy munkásokat szállító csónak. Ők majd felvisznek titeket Bujába.

Így is történik. Fél óra múlva, mikor a nap épp lebukik a horizont alá, kikötünk San José de Buja elég rendetlen falujában. Az egyik munkás, aki elmondása szerint egy táborban szakács, afelől érdeklődik, hogy mik a terveink Bujában, mert hogy ilyenkor már nem megy busz Maturínba, szálloda pedig nincs a faluban. Újra jön az aggódás.

San José de Buja "nett" kikötőjeSan José de Buja "nett" kikötője

A srác, látván arcunkon a kiábrándultságot, meghív a házába, aminek egyik szobájában felverhetjük a sátrunkat. Ostobán hangzik házban sátrat verni, de az épület inkább emlékeztet ólra, sem mint valódi házra. A padló döngölt föld, a fal tapasztott sár, a tető jó harminc éves rozsdakoptatta lamina, így okosabbnak tűnik nem csak leteríteni a hálózsákot a porba, hanem fedelet is emelni a fejünk fölé.

Buja egy félig-meddig urbanizált warao falu, így a Saragaira és Guamalra emlékeztető rendetlenség és igénytelenség megsokszorozódik. A házak régiek és jellegtelenek. Hol egy indián bungaló, hol egy félig felépített betonkucko, hol pedig egy fából összetákolt ól. Mindenki egy apró patakhoz jár fürdeni és mosni, aminek a vize olyan retkes, hogy azt az indiaiak is megirigyelnék.

Szállással ellentétben étterem valóban létezik a faluban. A kikötő melletti kocsma szomszédjában két, valószínűleg folyamatosan illuminált alak süt halat és costonest (plátánó karikák olajban kisütve), amit szuperolcsón, 35 bolívarért mérnek. Ezt sikerül leöblítenünk a világ legrosszabb sörével, a Regional névre hallgató csodával. Aztán gyorsan menekülőre fogjuk a dolgot, mert az egy dolog, hogy a kajáldában milliószám röpködnek a szúnyogok, az azonban félelemmel tölt el minket, hogy körbeveszik az asztalunkat rosszarcú mesztic alkeszok.

Reggel, hétvége lévén, nincs tömegközlekedés, de ezen nem lepődünk meg. Szerencsénkre a kikötőben sikerül lestoppolnunk egy kocsit, ami épp Maturínba tart és van benne két hely. Victor, unokatestvére és annak felesége halért jöttek Bujába, de csak két gringó akadt a horgukra. Jön az elmaradhatatlan politika és Chávez imádat, majd lopnak nekünk narancsot az egyik ligetben. Végül megérkezünk Maturínba. A fuvarért cserébe meghívjuk őket pár empanadasra, majd buszra szállunk és irány a hegyek.

Guácharo szobor Caripe bejáratánál - élő madárról képet készíteni sajnos nem lehetGuácharo szobor Caripe bejáratánál - élő madárról képet készíteni sajnos nem lehet

Caripe 1000 méter magasan fekszik egy csodaszép völgy mélyén. Nem csak a klíma változik nagyot, a házak és az emberek is lecserélődnek. Hirtelen nyugodt luxusban találjuk magunkat, ahol mindenki elegáns, az utcák tiszták és több éttermet látunk, mint eddig egy hónap alatt egész Venezuelában. Nem véletlenül kedvelik annyira ezt a helyet a venézek, bár az igazi ok az érkezésre nem a kényelem és a klíma, hanem egy közeli barlang, melynek csodáját 1799-ben Alex von Humboldt írta le elsőként.

A Guácharo-barlang bejáratánál misztikus csattogó hang hallatszik. Magam elé képzelem, ahogy óriás rákok küzdenek odabent egymással, de a kötelezően mellénk állított vezető megnyugtat, semmi durva nem vár ránk. Néhány unalmas cseppkő után végre egy nagyobbacska terembe érünk, ahol nem csak halljuk, hanem végre meg is pillantjuk az evolúció csodájának tartott olajmadarakat, helyi nevükön guácharókat.

A 45 méter magas Salto PailaA 45 méter magas Salto Paila

A kb. 50 centis példányokat nem látjuk jól, mert nem világíthatjuk meg őket. A guácharók éjszakai madarak, amik napközben - a denevérekhez hasonlóan - barlangokban lelnek menedéket. A nagy sötétben ugyanúgy tájékozódnak, mint emlős társaik, szenzorokkal. A különbség csupán annyi, hogy az olajmadarak 2000 Hz-en hangoskodnak, ami hallható az emberi fül számára, sőt, alattuk állva egészen fülsüketítő az élmény. Az olajmadár elnevezést egyébként onnan kapták, hogy az indiánok megfőzve őket olajat nyertek ki a testükből. Ez az olaj a legfontosabb élelemforrásukból, az olajpálma gyümölcséből rakódik le bőrük alatt. Hála Humboldt felfedezésének, a guácharók igen korán a tudósok védelme alá kerültek, így nem ítéltettek kihalásra.

A kin-kin, mely nevét éles hangjáról kaptaA kin-kin, mely nevét éles hangjáról kapta

A barlang többi része pontosan ugyanolyan, mint bármilyen másik barlang. Itt is van pénisz és mell formájú cseppkő, és persze itt is sorakoznak apostolok az egyik teremben. Nem vagyok nagy barlang kedvelő és a guácharóknak is csak a sziluettjét lehetett látni, így a legnagyobb izgalom akkor ér, amikor megpillantom az ösvényen, ahogy két barlangi patkány éppen pórul járt társukból lakmározik.

A barlangtól nem messze szakad a mélybe a 45 méter magas Paila-vízesés. A Gran Sabana zseniális zuhatagai után nem várunk nagy meglepetést. A Pailától nem is kapunk felejthetetlen élményt, azonban a környező erdők olyat tartogatnak a számunkra, amire örökké emlékezni fogunk. 7 év utazása során soha nem sikerült megpillantanom a Föld egyik legszebb madarát, a maják által szentként tisztelt quetzalt. Ezidáig. Ráadásul tíz perc különbséggel kétszer is, így mikor az egyik ágon feltűnik egy színpompás kin-kin, csak legyintünk egyet. Bár az olajmadárért jöttünk, színpompás quetzallal távozunk. No meg egy nagyon jó hangulatú kisváros, Caripe emlékével...

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)