Hippiland

Vannak hippik által preferált vidékek, mint Goa Indiában vagy San Pedro Guatemalában. És ilyen El Paují Venezuelában, ahol a hippik nem csak szívnak és meditálnak, de gazdálkodnak is. Csak úgy hobbiból...

Két éve voltam utoljára El Paujíban. Ez a korábban bányafaluként működő település az Icabarú-folyó forrásvidékénél található az El Abismo névre hallgató apró tepui oldalában. Akkor azért jöttem ide, mert szerettem volna látni a messzi földről híres kilátást a szakadék széléről. Most is ugyanezért jöttem, mert két éve - bevallom - megbabonázott a látvány. Akkor és most is Paulista házánál vertem sátrat, csak ezúttal nem egyedül, hanem Erikával.

Az El Abismo az egyik legkisebb tepui VenezuelábanEl Abismo, a Gran Sabana egyik legkisebb tepuija

Az Abismo most is álomszép volt, semmit nem változott, nem úgy Paulista háza. Két éve három éjszakát töltöttem az idősödő brazil hippinél és maja professzor feleségénél, és tényleg úgy éreztem magamat, mintha hazaérkeztem volna. Hihetetlen vendégszeretettel fogadtak, s mint első magyart a családnál, azonnal rummal kínáltak. Rajtam kívül nem volt senki a környéken, csak Billy kutya. Most is valami hasonlót vártunk, de mást kaptunk. El Paují az elmúlt két évben igazi hippiland lett, mint Goa vagy San Pedro.

Mindenhol magát Jézusnak vagy Bob Marleynak képzelő fiatalok csellengenek, a lányok pedig Janis Joplin reinkarnációi. A faluban alig 500 ember lakik, s rájuk 30-40 hippi jut, akik indiai és guatemalai társaiktól eltérően nem meditálni járnak ide, hanem egyesülve a természettel babot és cilantrót vetnek olyan talajba, amiben igazából nem terem meg semmi.

Nincs tepui vízesés nélkül - Salto CatedralSalto Catedral, nem messze El Paujítól

Mindig csodáltam a hippiket, de azonosulni nem tudtam velük. Soha nem értettem hogyan tudnak megélni abból, hogy karkötőket árulnak a főtereken, hogy napokon át pénz nélkül fetrengenek az utcán és hogy igazából nem látnak semmit az országból a nincstelenség miatt. Fabiano, akit a múltkor a Salto Kamánál sikerült lestoppolni, saját bevallása szerint havi 200 bolívarból, azaz kevesebb mint 3000 forintból él. Mivel a benzin nem kerül semmibe, így a közlekedése saját kisbuszával megoldott (ahogy a lakhatása is), de 3000 forintból egy hónapon át enni nem kis művészet.

- Panamában volt, hogy 1000 dollárt is megkerestem egy hónap alatt a karkötőkkel. Itt Venezuelában ha összejön 20 dollár, már boldog vagyok. A venézek nem költenek ilyesmire, itt nincs pénz. Panamában viszont gazdagok a helyiek és szeretik a kézműves dolgokat - foglalja össze élete történetét.

Paulista és Erika... mikor volt szabad percünk egy fotót készíteniErika az öreg hippivel, Paulistával - ő miatta és az Abismo miatt még érdemes ide látogatni

El Paují az ilyesfajta kalandorok olvasztótégelyévé vált. Paulista kezdte 25 évvel ezelőtt, s most számos fiatal követni szeretné a példáját. Ülve a kerti asztalnál sok hippi messiásként tekint az amúgy igen jókedélyű öregre, bár már nem mesél semmi másról, csak arról, hogy az elmúlt naphoz képest mekkorát nőtt a zöldbabja. Igazi gazdálkodó kommuna kezd kialakulni a faluban. Itt van a magyar nagyszülőkkel rendelkező szlovák Robert, aki hátizsákosként érkezett Venezuelába a barátnőjével, de a csaj lepattant egy helyi sráccal, ő meg bánatában földművesnek állt, bár a tekintetét nézve nem nehéz kitalálni, mit is kapál nap mint nap. Aztán van itt egy francia lány, aki két éve utazgat egy hozzá szegődött kóborkutyával. Három hónapja bérel egy házat a falu határában és csak úgy elvan. Van számos caracasi fiatal, akik a nagyváros nyüzsgése elől menekülve itt leltek menedéket néhány hónapja és élvezik a gringókkal kötött barátságot. Aztán két spanyollal futunk össze az utcán, akik ugyancsak Paulistánál vertek tábort. Az ő céljuk tényleg nem más, mint az olcsón fűhöz jutás és szívás egész nap. Az Abismón felfelé tartva az út végén pedig feltűnik Fabiano zöld kisbusza. Hol máshol futhatnánk vele össze, mint itt.

El Paujínak volt egy bája, amit Paulista és családja vendégszeretete anno felerősített. Mára ez a báj a múlté, vagy fogalmazzunk úgy, átvedlett valami mássá, ami engem nem ragad meg. Biztos jó ez a békeharcos meditatív gazdálkodó állapot, de ez nem az én világom. Persze az Abismo attól még szép...

0 Komment

La Gran Sabana

Guayanát (nem összetévesztendő a szomszédos országgal, Guyanával) az utazók többsége hajlamos elintézni az Angel-vízeséssel és a Roraima megmászásával. Ez hatalmas hiba, mert ha valami, akkor a tepuik és a Gran Sabana megérdemel egy hónapnyi utazást.

Maturín és Ciudad Bolívar érintésével gyorsan a brazil határtól 10 kilométerre, Santa Elenában találtuk magunkat. A sietségnek oka is van - néhány nap múlva érkezik egy kisebb csapat, akiket a két nagy látnivaló, az Angel és a Roraima mellett az Akopán tepui varázslatos világával szeretnénk megismertetni. Véleményem szerint az Akopán és a Churí a legszebb tepuik, de azt el kell ismerjem, hogy a Magyarország nagyságú Gran Sabana is számos csodát rejt.

A Gran Sabanan a stoppolas az egyetlen megoldasA Gran Sabanán csak a stoppolás játszik

A Gran Sabana, vagyis a "Nagy Szavanna" egy hatalmas füves pusztaság, aminek egyhangúságát itt-ott hatalmas táblahegyek, itteni nevén a tepuik törik meg. A Guayanai-hegyvidék igazából egy ősföld, 2,5 milliárd éves felszínét a külső erők alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Egyes részeit, amik kőkemény gránitból és módosult homokkőből állnak össze, a földtörténet évmilliárdjai sem tudták kikezdeni. Ezek az ősföldből visszamaradt kőkockák a tepuik. Ahol azonban győzött az erózió, ott egyhangú dombvidék alakult ki, amit ma végtelenbe vesző mezőség borít.

Emberi jelenlétnek a busz ablakából nézve nyoma sincsen, pedig a Gran Sabanát elvileg az emberek hozták létre. A feljegyzések szerint az 1920-as években apró pemón falvak alig pár év alatt vadászat közben felégették maguk körül az erdőket pusztán azért, hogy a vadat kikergessék a sűrűből. Nehezemre esik elképzelni, hogy egy alig pár ezer fős közösség miként tudott egyetlen évtized leforgása alatt egy közel Magyarország nagyságú területet így a tűz martalékává tenni. Egy dolog biztos, ami visszamaradt, az egy terméketlen szavanna, ahol nem marad meg szinte semmi. A vadnak mára nyoma sincsen, így a pemónok is inkább a turizmus felé fordultak. Ma a legtöbb közösség valamilyen természeti szépség tövében vert gyökeret.

Quebrada de Jaspe, avagy a Jáspis-patak

Az elmúlt néhány napot a Gran Sabana szépségeinek felkeresésével töltöttük. Szerencsémre ismerem Venezuela állami térképészét, Emiliót, akinek nagy szerelme ez a vidék, így számos hasznos információval tudott szolgálni kirándulásunk előtt. Például azzal, hogyha haladni is akarunk, akkor jobb bérelni egy dzsipet és azzal utazni, mert sok vízesés nagyon messze esik egymástól. Erre nincs pénzünk, így marad a nem túl sűrűn közlekedő busz és a stoppolás. Ez utóbbi válik be leginkább, de azt tudni kell, hogy a venezuelaiak nem szívesen vesznek fel stopposokat.

- Ha párban stoppoltok, félnek majd felvenni titeket, mert két idegen együtt errefelé mindig veszélyesnek hat. A legrosszabb, ha egy nő egyedül stoppol, mert azt feltételezik, hogy ő a csali, és a bozótban ott rejtőznek a rablók - ezt már Fabianótól tudjuk meg, egy brazil hippitől, aki stopposként kezdte, majd vett egy 40 éves Volkswagen kisbuszt, s azóta ahol teheti, segíti a stopposokat.

Fabiano és a 40 éves hippi busz

Fabiano nem hazudott. Egész Gran Sabana-i utazásunk alatt csak kolumbiaiak és brazilok vettek fel, ha venezuelai meg is állt, csak pénzért volt hajlandó elvinni minket. Első megállónk a Quebrada de Jaspe volt, vagyis a Jáspis-patak. Nevét onnan kapta, hogy a patakmeder köveit egy alga vörösre festette, így ha nincs túl sok víz a mederben, akkor olyan, mintha vérezne. A végében álló aprócska vízesés amúgy a helyiek egyik kedvenc pancsolója. Innen egy kolumbiai család vitt minket San Franciscóba, ahol muszáj volt megkóstolni a helyi ínyencséget, a csípős hangyát. Mivel a Gran Sabanán a kaszaván kívül más nem terem meg, így a chili sem, viszont csípőset enni kell, ezért a pemónok hangyasavból gyártanak csípős szószt. Felejthetetlen élmény, de kóstolás előtt mindenképp rendelj ki egy liter vizet.

A Salto Yuruaní szép, de a puri purik megkeserítik az életünket

A falutól négy kilométerre található Yuruaní-vízesés egy kb. 15 méter magas széles zuhatag. Egy lélek nem él itt, de ez érthető, mivel a puri purik a legkeményebbeket is futásra késztetik. A puri puri egy muslinca nagyságú vérszívó. Nem olyan szende lelkű, mint a szúnyog, ami először körbedöngi az embert, hanem azonnal támad, ráadásul csapatostul. Mi sem időzünk sokat a Yuruaní-vízesésnél, hanem lestoppolunk egy kamiont, ami a Pacheco-patakhoz visz minket. Kolumbiai sofőrje győzköd minket, hogy tartsunk vele Valenciába, mert a 30 órás út alatt halálra unja majd magát, de meggyőzhetetlenek vagyunk.

A Pacheco úgy 20-25 méter magas lehet és a köveket itt is vörös alga borítja. Az éjszakát sikerül itt töltenünk, bár az itt sem kis létszámban előforduló puri purik megnehezítik a sátorállítást. Négy család lakik itt mindössze, akik tojással és sajttal kínálnak.

A Quebrada Pacheco az egyik legpompásabb kis vízesés

Másnap a Salto Kawí lesz az első megállónk, ahol Cerso, egy beteg pemón fiú kísér végig minket. Bár nem kérjük, segít vinni a kameratáskákat. Beszédhibás, érezhető, hogy más esélye nincs a pénzszerzésre, mint csatlakozni a betévedő gringókhoz, hátha leesik pár garas. A mi zsebünkből is futotta pár üdítőre neki. A vízesés itt sem kevésbé szép, mint volt az a Jaspénél vagy a Pachecónál.

A Salto Kawí egyik lépcsője

A Salto Kama talán az összes Gran Sabanán fellelhető vízesés közül a legszebb. 55 méteres zuhataga pont olyan, amilyennek egy klasszikus vízesést elképzelsz. Hatalmas robajjal szakad alá, az ember 30 méterre állva is érzi a belőle áradó szelet. Az előtte fekvő tóban egy vadvízi evezős gyakorolja a beborulást egész jó hatásfokkal.

Salto Kama, 55 méter

Az utolsó vízesés, amit érintünk stoppolásunk során, a Salto Agua Fría. Erről a zuhatagról még a helyiek se nagyon tudnak, eléréséhez jó két órát kell sétálni. Az oda vezető ösvényt semmilyen térkép nem jelöli, mégis sikerül elsőre rálelnünk. A több lépcsős és több ágból alászakadó víztömeg valóban igen hideg (a vízesés neve spanyolul hideg vízűt jelent), bár a túra legizgalmasabb része nem ez, hanem egy hangyaboly, ami közel 5 méter magasra nőtt.

Hatalmas őserdei hangyaboly és a Salto Agua Fría

A nagy hőségtől megfáradva nem vágyunk másra, csak egy kocsira Santa Elenába és egy hűs parchitára, vagyis maracuya lére. Meg is kapjuk nemsokára...

0 Komment

Chávez és a gonosz nyugat

Rio Caribe pont úgy néz ki, ahogy az ember egy koloniális halászfalut elképzel. A halászok napégette szálkás testtel rohangásznak föl és alá hallal jól megrakott ládákkal a fejükön, lábaik alatt kiéhezett girhes kóborkutyák csaholnak egy-két leeső finom falatra várva. Kicsit feljebb hot-dog árusok árulják hagymában és chiliben tocsogó portékájukat amolyan McDrive módra, mivel a többség csak kihajol a kocsija ablakán és már viszi is a csemegét. Ezután kezdődik az igazi város. A színesre festett ódon házak rácsos ablakán öreg anyókák bámulnak ki, az utcán öreg urak dominóznak víz ízű Polar Light sört szürcsölve. Az egész olyan idilli. A környező tengeröblök, mint a Pui Pui vagy a Medina klasszikus karibi partszakaszok pálmafákkal, fehér homokkal és meleg tengerrel. Minden adott ahhoz, hogy Rio Caribe a Föld egyik legismertebb tengerparti üdülője legyen. És még sem az. Rajtunk, no meg négy spanyolul nem beszélő cimboránkon kívül egy darab turista nincs a városban.

Érkezés a Medina-öbölbe

Venezuelának rossz a híre. Az európai és az amerikai - amúgy szerintem - indokolatlan Chávez-ellenesség egy dolog, a legnagyobb problémát a közbiztonság jelenti. Évente Venezuelában 24 000 embert ölnek meg. Még az olyan hangulatos helyeken, mint Rio Caribe sem lehet teljes biztonságban az ember, mivel heti egy gyilkossággal ő is hozzájárul a statisztikákhoz. Az külön balszerencse, hogy egy ilyennek második napunkon mi is szem- és fültanúi lettünk. Az előtt a pizzéria előtt, ahol tegnap ugyanebben az időben vacsoráztunk, két fegyveres engedett bele öt golyót a városka szabójába, minössze 20 méterre tőlünk. Rögtön felbolydult az amúgy csendes kisváros, mindenki futásnak eredt. A szabó azonnal meghalt, minket pedig bezártak a hostelbe.

- Szegény Venezuela! - mondja egy órával később a pizzéria argentin tulajdonosa - Pár éve még nyugalom volt és béke, most lassan minden nap agyonlőnek valakit az utcán. Nem lehet itt élni.

Ez az első alkalom, hogy 7 éves latin-amerkai utazásaim során lövöldözés tanúja vagyok. Nem viselem olyan jól, mint gondoltam. A másik ok, ami miatt Venezuelát a turisták kerülik, az a bonyolult pénzváltás. Sok olyan külföldivel találkoztam itt korábban, akik Venezuelát a Föld egyik legdrágább országának tartották, mert nem tudták, hogy itt nem szabad bankkártyával pénzt felvenni vagy bankban váltani. Az állam és a bankok 1 dollárért 4,3 bolívart adnak, míg a feketepiacon a 18-20 bolívart is megkapod érte. A helyiek persze ez utóbbihoz igazítják az áraikat, így aki banknál vált, az valóban úgy érezheti magát, mintha Norvégiában járna. A probléma azonban az, hogy spanyol nyelvtudás nélkül felkutatni a feketén váltókat nem kis kihívás és nem is veszélytelen. Szállókon ugyan válthat az ember a recepción, de ott sem kap meg 15-nél nagyobb összeget egy dollárért, ráadásul ritkán van náluk nagy tételben bolívar.

1 dollár 18 bolívar...

Tudom, hogy vannak országok, ahol él a kettős pénz. Ilyen például Kuba, ahol azonban az állam felvállalja, hogy a turistának minden a háromszorosába kerül. A venezuelai pénzváltást sokáig nem értettem, míg nem egy illegális pénzváltó elmagyarázta nekem miért is kerül a feketepiacon negyed annyiba a dollár.

- A mi pénzünk nem konvertibilis, sehol nem váltják. Az országba ezért kevés dollár érkezik, s ami érkezik, az is marad az államnál. Persze a kereskedőknek szüksége van a dollárra, főként a kikötőkben és a határok mentén. Ezért időközönként az állam nagyon olcsón, 4-5 bolívárért piacra dob dollárt, amit a gazdagok felvásárolnak. Mióta Chávezt októberben újra megválasztották, nem történt dollár kibocsátás. Lassan 3 hónapja nincs amerikai valuta az országban. Egyszerűen elfogyott a dollár az országban, így a turistáktól próbáljuk összeszedni a pénzt. Ha van egy kereskedő, akinek kell sok dollár, akkor nagyon magas áron vásároljuk azt fel tőletek. Hallottam olyat, hogy Caracasban az arabok már 22 bolívart is megadnak 1 dollárért.

Hát így van ez. A nyugat ahol tud, kibabrál Venezuelával. A fals hírek miatt elmaradnak a befektetők, így virágzik a feketepiac. Ez jó nekünk turistáknak, mert évről évre egyre olcsóbb minden, bár az is tény, az árak kiszámíthatatlanok.

- Ha Chávez felépül és újra bocsátanak ki dollárt, azonnal visszamegy a feketepiaci ár 8-10 közé. Akkor nektek turistáknak megint nem lesz jó világ - röhög a pénzváltó.

Hogy mennyire igaz Venezuela sárba tiprása, arra a legjobb példa a Conviasa légitársaság, akiket évek óta tiltólistán tart az IATA, ergó nem repülhetnek Európába és Amerikába. A hivatalos magyarázat az, hogy 2010-ben leesett két repülőjük. Persze azok az indiai és pakisztáni légitársaságok, akiknek sokkal rosszabb a statisztikájuk, megkapják a tagságot. Az igazság az, hogy Venezuelában olcsó az üzemanyag, így akár harmad áron repülnének, mint amerikai és európai társaik. Kinek kell az, hogy Chávez miatt tönkremenjen az Iberia, a KLM vagy a Lufthansa?  

0 Komment

Elhagyjuk Trinidadot, a béke és nyugalom szigetét, és új vizekre evezünk egy nem túl nagy méretű komppal. A venezuelaiak már a trinidadi kikötőben kötik az ebet a karóhoz és csak egy napos oda-vissza jegyet hajlandóak adni annak ellenére, hogy nem áll szándékunkban a mai nap folyamán visszatérni Trinidadra. Az egész a lehúzásról szól, mert Venezuelában csak 90 napos pecsét létezik, így nem kevesebb, mint 151 dollárt fizetünk fejeként azért, hogy az alig 50 kilométeres utat letudjuk. Bár a jegyünk szerint fél 9-kor kellene kihajóznunk, fél 10-kor még mindig a kikötőben dekkolunk. A hajón ismerkedünk meg a Darien Gapben egykor fogságba esett ausztrál újságíróval, Simmel és az amerikai Adammal, aki az elmúlt három hónapban guppikat tetovált Trinidadon. Később csatlakozik hozzánk a Koreában tanító angol Luke és a korábban Guyanában és Trinidadon vele utazgató barátja, Liam is. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő három napban ők lesznek igen szórakoztató útitársaink.

A komp igazi gringóknak tetsző partihajó

Nagy buja őserdővel borított szigetek között haladunk el, miközben a hajó mellett bálna tűnik fel. Endrének és nekem is ez az első bálnaélményem. Az összes turista a napon aszalódva a hajó fedélzetén kémleli a vizet, míg a helyi utasok a légkondis belső térbe húzódnak vissza. Bömböl a zene, stílusosan megszólal Celine Dion Titanicja. Négy és fél óra múlva kötünk ki Güiria jelentéktelen városkájában. Megkezdődik a venezuelaiak bürokratikus időrablása. Az útlevelek lepecsételése legkevesebb másfél órát vesz igénybe és kb. ugyanennyit a csomagok ellenőrzése a tűző napon. Már mindenki a sült csirke különféle színeiben pompázik, mikor végre sorra kerülünk. Ekkor az egyik vámos odafordul hozzánk és azt mondja:

- Nem fontos kinyitni a csomagokat. Nyugodtan mehetnek.

Három óra várakozás a semmiért. De még mindig jobb így, mint azon vitatkozni a vámossal, hogy a laptop és kamera honnan származik. A település központi része innen 20 perc sétányira van. Magunk mögé nézve meglepődve konstatáljuk, hogy 25 fős külföldi, főként amerikaiakból verbuvált csapat követ minket tanácstalanul abban a reményben, hogy a spanyol nyelvtudásunkkal elvezetjük őket a buszvégállomásra és közben pénzváltásra is lesz lehetőségük. Endrére úgy tekintenek, mint egy vezetőre, pedig ő sem járt itt még soha. Egyébként jellemző, hogy az angol nyelvterületről érkező utazók nem beszélnek spanyolul. Kíváncsi leszek, hogy ezek az emberek mire mennek a bürokratikus Venezuelában, ahol a katonaság állítólag 100 kilométerenként ellenőrzi az útleveleket és a csomagokat. Remélem nem követnek majd minket három hónapon át.

Gazdagék így tolják

Ezúttal kalandvágyunk a tengerpart felé vezet bennünket. A Carúpanóba tartó buszút közel három órás. A venezuelai gyerekek hangos horkolással törik meg a kora esti óra csendjét és unalmát. A nap nyugovóra tér és feltűnik, hogy az egymást követő településeken nincs áram. Csak néhány gyertya fénye és elemlámpa jelzi azt, hogy lakott településre érkeztünk.

A Rio Caribe felé vezető kereszteződésben leszállunk a buszról Sim, Adam, Luke és Liam társaságában, mert a helyiek azt mondják, innét másik buszt vagy kocsit kell fogni a tengerparti faluig (szerencsére a többi amerikai a buszpályaudvaron lemorzsolódott). Szinte azonnal sikerül lestoppolnunk egy terepjárót, de nem férünk be mindannyian. Kis tanácskozás után úgy döntünk, hogy menjen a négy srác, mert nem beszélnek spanyolul, mi meg Endrével üldögélünk tovább a sötétben és várjuk a következő autót.

Itt sincs áram, így azt sem tudjuk, hol vagyunk. A csillagok gyönyörű fénye vígasztal, amúgy az egyetlen épület, ami az elemlámpák fényében úszik, az a katonaság. Annyira nagy a sötétség, hogy egy darabig az is titokban marad, hogy faluban vagyunk-e, házak között vagy a pusztában. Az egyik katonától busz, szállás és ivóvíz felől érdeklődünk, de nem sok jóval kecsegtet. Busz ma már biztosan nincs Rio Caribébe. Ami a helyi vendégházat illeti jobb, ha nem próbálkozunk vele és nem mozdulunk el a fegyveres erők mellől. Sehol egy árva lélek az odavezető utcában - veszélyes lehet. Úgy másfél óra múlva szó szerint fény derül a valóságra, mert visszajön az áram. Kiderül, hogy Borhonal apró településére érkeztünk. Már épp azon morfondírozunk, hogy felverjük a sátrat a katonaság udvarán, amikor megáll mellettünk egy autó. A sofőrt is Endrének hívják, de fogalma nincs, honnan származik a neve. Elmagyarázzuk neki, cserébe teljesen ingyen szállít engem és druszáját Rio Caribébe.

A város este 11 körül teljesen kihalt. Minden zárva van, csak a kinézett szállás van nyitva. A srácok odabenn már rendesen berumoztak, s bár kínálnak minket, mi inkább a zuhanyt és az ágyat választjuk...

0 Komment

Trinidad egy más világ

Szombat van, a trinidadi fővárosban ér minket a napkelte. Port of Spain egyik közkedvelt közlekedési eszköze az ún. maxi taxi. Bárhol le lehet inteni őket, és bárhol meg is lehet állítani egy határozott 'Bus stop!' kiáltássa. Ezt kihasználva a helyi utasok rendszerint 15-20 méterenként újra és újra megállítják a kisbuszt. Egyszóval a maxi taxi nem épp a gyorsaságáról híres, de remek például városnézésre.

Reggel tehát kiszaladunk a fő útvonal mellé, leintünk egy maxi taxit és egészen Chaguaramasig utazunk vele. A csúnyácska kikötőváros mögött húzódik az azonos névre hallgató őserdei nemzeti park. Engem mindig lenyűgöz a rengeteg zöld, a sűrű keszekusza egymásba fonódó vad trópusi növényzet, ahol az ember azt lesi, vajon melyik fán milyen madár figyel rejtőzve. Motmotok, oropendolák, kolibrik, papagájok, a tócsákban apró barna békák, a fákon pedig leskelődő, de magukat nem láttató, szégyenlős majmok gazdagítják jelenlétükkel az alig több, mint egy órás sétánkat. A rövid túra utolsó szakasza megerőltetőnek ígérkezik, mert időközben elered az eső és csúszóssá teszi a hegy oldalában húzódó sziklákat. Hat fős kirándulócsapat jön szembe gatyaféken, az egyik csaj seggen csúszva landol a lábaim előtt. Elbizonytalanít, hogy tovább másszak-e, de tunapunai vezetőjük bíztat. Bevállalom. Meghitt pillanat, mikor a hegy oldalában az Edith névre keresztelt 180 méter magas vízesés tornyosul előtted. A csapadékos évszak végén érkező eső csodás vízfüggönnyel takarja be a sziklás hegyoldalt.

Ügyetlenkedem a sziklák között az Edith Falls lábánál 

A vízesés közvetlen közelében található az ún. bambuszkatedrális, ami sokkal inkább alagútra emlékeztet, sem mint katedrálisra. Érdekes látvány, nem véletlenül ihlette meg Trinidad leghíresebb festőjét, a nemzeti hős Michel Cazabont is, aki szinte az összes képére odafestette azt.  

Másnap hajnalban a kiszámíthatatlan menetrend miatt jó másfél órás várakozásra kényszerülünk a pályaudvaron. Ez nem kis aggodalommal tölt el, mert tudomásom szerint reggel 8 órakor megy el az utolsó buszunk Arimából Bucco Secóba. Nem tévedünk sokat. Nem sokkal 9 után érkezünk az említett városba, ahol kiderül, ma egyáltalán nem is indult busz a hegyek  közé. Hátunkra kapjuk zsákjainkat és útnak indulunk, hogy megkeressük a városból kivezető utat. Menet közben egy karibi hangulatot árasztó templom mellett haladunk el, ahol vasárnap lévén lázas készülődés folyik. Fiatalok, öregek, párok, gyerekek és családok ünneplőbe öltözve, énekeskönyvvel a kezükben érkeznek a misére. Benézünk Isten házába, ahol a Trinidadon megszokott sokszínű látvány fogad. A kapunál egy kínai invitálja be az afroamerikai, indiai és még ki tudja honnét származó gyülekezetet.

A város határába érve óriási záporeső kerekedik. Stoppolunk. Két 25 év körüli raszta srác vesz fel minket, akik Blanchisseuse-be igyekeznek vasárnapi rokonlátogatásra. A srác jól ismeri az utat, úgy közlekedik a szerpentineken, mint az őrült. Jöttünket minden második kanyarban dudaszó kíséri. A Brasso Seco-i elágazásig visznek bennünket, ahonnan a falu már nem lehet több két óra gyalogútnál az ősredő borította hegyek között. A fuvarért nem fogadnak el egy fillért sem. Ez nem Tobago, ahol minden sofőr privát taxisnak képzeli magát és jócskán lehúzza a stoppos turistát.

Innen már csak a séta marad... 

Az időjárás továbbra is megviccel bennünket. 20-30 percenként könnyezik az ég alja, azután esik, mintha dézsából öntenék. Ezúttal az út mentén magányosan álldogáló háznál lelünk menedéket egy indiai családnál, akik étellel kínálnak. Még egy órás séta a párás, ködös erdőben és egy apró településre érkezünk. Az újabb eső elől egy kicsiny bolt eresze alá menekülünk. Bekopogtatunk az ablakon, hogy szállás felől érdeklődjünk. Így ismerkedünk meg a 63 éves, jó kedélyű Joaquin Pachecóval, a falu tanárával és boltosával, aki két napra legyőzve magányos unalmát az otthonába fogad, teljesen ingyen. Más világ ez, mint Tobago volt.

A falu olyan mélyen alszik, hogy szinte soha semmi nem történik. Amúgy egész Trinidadon olyan érzésünk van, mintha a nyugalom és béke szigetére csöppentünk volna. Minden folyik szépen csendesen, a maxi taxikon kívül senki nem rohan, és igazából senki nem is csinál semmit. A napilap címlap sztorija is arról árulkodik, hogy igazi történések nincsenek az országban: "az erdő mélyén talált katona asztmás rohamban halt meg".

Délután leintünk egy rozoga terepjárót, hogy eljussunk a Double Rivers Waterfallhoz. A srác csak a kreol helyi változatát nyomja, alig értjük a szavát. Azt mondja, ha vezet, nem iszik (amúgy Trinidadon senkit nem érdekel, ha részegen vezetsz), mert imád rallizni a telepjárójával és azt megittasodva nem lehet. Ezután a volánnál ülve rágyújt egy félbehagyott jointra. Véleménye szerint ettől viszont jobban tud koncentrálni. Egyébként az egész országra jellemző, hogy itt majdnem mindenki szív. Furcsa újdonság ez nekem Közép-Amerika után, ahol a helyi népek általában megvetik a drogot.

Félőrült ralibajnok sofőrünk mellett komolyhalálfélelmünk volt 

Minden harmadik méteren beleragadunk a derékig érő sárba, ezért a falu utolsó házától gyalog folytatjuk az utat. Egy patakon háromszor kell átkelni, mire végre megérkezünk a vízesés lábához. A zuhatag ugyan jóval alacsonyabb az Edithnél, de így is lenyűgöző a látvány, pláne úgy, hogy az elmúlt napok folyamatos záporai miatt rengeteg benne a víz.

Double River Waterfall Brasso Secóban nem csak a gyerekek békések

A faluba visszaérve Joaquín testvérei meglepetés-vacsorával várnak. Vendégszeretetük és önzetlenségük trinidadi tartózkodásunk egyik fénypontjává válik. Sok jó ember van a világon. De az is lehet, hogy kevesen vannak, csak nekem sikerül minden földre szállt angyallal találkozni? Annyira unatkoznak, hogy örömmel főznek ránk sőt, este még whiskyvel is kínálnak.

- Nem járnak a falunkban hátizsákosok. Többnyire biológusok és madarászok jönnek, azok meg nem csinálnak mást, csak bámulnak a távcsövükbe – mondja Joaquín.

Ez tényleg így van. A legtöbbször madarászok leírásában szerepel Brasso Seco, mivel több, mint 400 fajta madarat lehet itt megfigyelni, köztük a majdnem kihalt pawit. Ha elmondanám nekik, hogy Hondurasban a pawiból annyi van, mint égen a csillag (csak ott pajuílnek hívják) és minden héten lőttünk magunknak kettőt éhségünk csillapítása céljából, valószínűleg nem kínáltak volna újra whiskyvel. De így megtették, s az éjszaka egész hangulatosra sikeredett. Egy dolgot ajánlhatok csak: ha Trinidadon jársz, látogass el ebbe a világvége kis faluba, mert nem bánod meg. A természet zseniális, az emberek pedig még náluk is jobb fejek. Még ha szavukat olykor nem is lehet érteni…

0 Komment

Port Of Spaint mindig olyannak képzeltem, mint Dubait, csak piciben. Az ország kifogyhatatlan a szénhidrogénekből, ezért a bevételekből, gondoltam, itt is futja felhőkarcolókra. A kikötőbe érve nem is csalódik az ember, három-négy üvegpalotát lát kiemelkedni a tengerből, de mikor elindul a város belseje vagy Woodbrook felé, akkor jön a ledöbbenés. A tenger felé mutatott gazdagságot pár utcával beljebb düledező putri követi. Elhanyagolt és rogyadozó karibi házak és igénytelen összevisszaságban épült betontömbök váltják egymást, az utcák pedig teljesen kihaltak. A parkok gondozatlanok, a padokon hajléktalan raszták fetrengenek. Olyan az egész, mintha a guyanai Georgetownt fűszerezték volna egy kevés San Joséval. Egyik helyen sem élnék szívesen...

Port Of Spain a tenger felől nézve egészen normális hely

Pedig Trinidad és Tobago, a térség egyik legnagyobb kóolajtermelőjének fővárosa többet érdemelne. Az ország évi 40 milliárd köbméter gázt és 30 milliárd hordó olajat termel ki, aminek több mint 90%-a kerül exportra. Ennek köszönhetően az ország GDP-je 2009-ben meghaladta a 20 000 US$/főt, ami közel azonos a magyarországi adatokkal. Mi 10 nap alatt azonban azt láttuk, hogy Trinidadon az átlag életszínvonal valamivel magasabb, illetve ha a boldogság indexet vesszük alapul, akkor jóval előttünk járnak.

Ma Trinidadon egy kezdő tanár 5000 TT$ (kb. 180 000 Ft) fizetést kap, 20 év munkatapasztalat után ez az összeg közel megduplázódik. Jellemzően egy havi átlag kereset nettő 5000-5500 TT$, ami magasabb a magyar átlag keresetnél, igaz, az árak is magasabbak.

Port Of Spain kikötője tele van hatalmas tankerekkel

Trinidad és Tobagón főleg az étel számít megfizethetetlennek. Ami meglepő, hogy a zöldségek és gyümölcsök gyakran háromszor annyiba kerülnek, mint Magyarországon. Ez egy trópusi országot tekintve szégyen. Étteremből 120-140 TT$ alatt nem jössz ki. A sör megfizethető, de az égetett szesz nagyon drága. Egy üveg ócska rum 150-200 TT$, ugyanilyen minőségű rumot szerte Közép- és Dél-Amerikában ennek ötödéért lehet megvenni. Amúgy a többség whiskyt iszik, mert az divatosabb.

A lakhatás egy vicc. Mivel víz az van dögivel, ezért annak ára tényleg jelképes, a földgáz- és kőolajtermelés miatt az áram sem komoly tétel. Fűteni nem kell, így a trinidadiak a legtöbbet a TV-re költik, arra azonban sokat. A havi rezsi azonban így sem haladja meg az 500 TT$-t egy átlagos háztartásban. A lakásbérlés a fővárosban nem olcsó, de 20 kilométerrel odébb Arimában már bőven jól jár az ember. A vidéki házbérlés filléres tétel, ez alól persze kivételek a turisták által látogatott tengerpartok. Ezzel szemben a szállásárak gyakran a pofátlanság határát súrolják. 200 TT$ alatt két ágyas szobát találni tulajdonképpen képtelenség, s azok mind privát zuhanyzó és WC nélkül vannak. Ha kényelmi dolgokra vágysz, mint a meleg víz, akkor számolj alsó szinten 300-350 TT$-vel éjszakánként.

A közlekedés hihetetlenül olcsó. 80 kilométerre a buszjegy ára 10 TT$, ami kb. 350 forint. Sajnos az állami busztársaság teljesen kiszámíthatatlan, ezért a többség a dupla áron, de még mindig olcsón működő maxi taxikat preferálja. 60 év felett mindenki ingyen utazik. Tehetik, hiszen a benzin ára töredéke az európainak. Egy liter diesel országosan 1,50 TT$-be, mindössze 50 forintba kerül. A legjobb minőségű ólommentes ára sem éri el a literenkénti 1 US$-t. Persze úgy könnyű, ha olajból annyi van, mint Tobagón a rasztákból.

A halászat a múlté. A csónakok inkább turistákat furikáznak.

A trinidadi jólétben azonban a trükk nem itt van, hanem az élet egyszerűségében. Vállalkozni az országban hihetetlenül könnyű. Évi 300 000 TT$ (kb. 10 millió forint) nyereség alatt egyáltalán nincs adó, a fölött 25%. Élelmiszereken 2012. január 1-je óta nincsen ÁFA, így egy falusi kis bolt vagy a piaci kofa nem kell könyvelőt tartson. Egyszerűen csak annyit kér a portékáért, amennyit akar, adóznia nem kell. Ezért sem értjük, miért annyira drága az étel mindenhol, bár ők azt mondják, az ÁFA eltörlése óta sokkal olcsóbb minden.

Az egyetemi oktatás ingyenes, orvosi ellátásra mindenki térítésmentesen jogosult. A kórházak a helyiek elmondása szerint jók, a sok diplomás azonban itt is gondot okoz. A rengeteg olajmérnököt nem tudja felszívni az ipar, a mezőgazdaságban vagy halászatban dolgozni pedig ciki, ami magyarázatot adhat a magas élelmiszer árakra. A munkanélküliek többsége Trinidadon diplomás.

Iskolás gyerekek tartanak haza Brasso Secóban

A legnagyobb gondot az országban az egyenlőtlenségek okozzák. Az ország lakosságának 60%-át kitevő indiaiak uralják a gazdasági és politikai életet, a fekete lakosság köréből kerül ki a szegény réteg. A szociális háló hozzájuk nem ér el, segélyek tulajdonképpen nincsenek. Van azonban nyugdíj, ami 2012 óta nem az egykor volt fizetésed 50%-a, hanem 60 év felett egységesen mindenkinek 3000 TT$.

Az ország jól működik, nem hallottunk olyat, hogy az elnököt a pokolra kívánták volna. Az árak magasak, de a lakhatóság olcsó, vállalkozni pedig nagyon egyszerű. Csak Port Of Spain nézne ki valahogy...  

7 Komment

Tobago északi része sokkal hangulatosabb, mint volt Crown Point és környéke. Meseszép öblök, rumpuncsot szürcsölgető raszták és az ország legbiztonságosabb települése- ezek vártak ránk Charlotteville-ben.

Pár nap Tobago után több dolog is feltűnt a számunkra. Például az, hogy itt nem az autó a státuszszimbólum, mivel abból mindenkinek van vagy kettő, hanem annak dísztárcsája. Még a legócskább és legöregebb Toyotákra is csiriviri titánötvözeteket pakolnak fel. Végülis érthető, az állandó tömeg miatt gyorsulási versenyt képtelenség rendezni a szigeten, a dugóban állva pedig bőgetni a motort ciki.

A másik felfedezés, hogy hiába van a buszoknak menetrendje, azok teljesen véletlenszerűen közlekednek. Minden busz Scarboroughból indul és oda is érkezik vissza. A leghosszabb menetidő másfél óra, mégis van, hogy buszok 2-3 órákat késnek. Az okát senki nem tudja, de mivel senki nem siet sehová, így az a pár óra plusz üldögélés a fagyos váróteremben igazán nem számít.

Amúgy a buszok a taxikhoz képest röhejesen olcsók. A leghosszabb, 45 kilométerre szóló jegy ára alig több mint 250 forint, ezért még ha órákat is kell várni egy "menetrendszerinti" járatra, megéri. Így utaztunk mi is Charlotteville apró halászfalujába. Ahogy haladtunk északkelet felé, úgy lett egyre zöldebb a sziget és úgy tűntek el az autók az utakról. Roxborough után az út a hegyekbe tekergett fel, majd egyszercsak megjelent a szemünk előtt Speyside öble, háttérben Kis-Tobagóval.

Az apró szigetet egy bizonyos Sir William Ingram hobbi ornitológus Új-Guineából behozott paradicsommadarakkal telepíttette be, amik azonban egy 1958-as hurrikánt követően kipusztultak. A helyiek persze még mindig a paradicsommadarakkal akarják eladni a szigetet az odatévedő turistáknak, azokból azonban nincs túl sok errefelé. Hátizsákosokkal például egyáltalán nem találkoztunk itteni utazásunk során. A külföldiek jó része vagy magán villával rendelkezik és az egész telet itt tölti vagy saját vitorlással érkezik és a nap jó részét a fedélzeten vagy a kocsmában vészeli át.

Trinidad és Tobago

Speyside után az út újra visszatér a hegyekbe, majd egyszercsak feltűnik Tobago legszebb öble, a Man O' War. Ehhez hasonló öbölnevekkel amúgy gyakran lehet találkozni Tobagón. Van itt Bloody Bay és Dead Man's Bay is, mind az egykori rabszolgalázadások nyomait viselik magukon. A Man O' War öbölben fekszik Charlotteville apró halászfaluja, ami szöges ellentéte Dél-Tobagónak. Itt minden csendes és nyugodt, sehol egy autó, viszont sokkal több a raszta, akik jobb híján rumpuncsot szürcsölgetnek a pálmafák alatt üldögélve. A buszon Dr. P. szólít le minket, hogy van-e hol aludnunk, mert ha nincs, akkor ő 150 TT$-ért ad nekünk szállást. Úgy döntünk, egy próbát megér, helyi viszonylatban egészen olcsónak tűnik az ajánlat. A hegy oldalában fekvő vendégház egészen elragadó. Jár hozzá konyha, privát fürdőszoba és egy olyan erkély, amiről olyan a kilátás, amit a legjobb szállodák sem tudnak felmutatni. Dr. P. amúgy egy meghasonlott indiai sárkányfűárus, aki raszták közé keveredve azt sem tudja megmondani miféle. Indiai, de keresztény, lelke mélyén azonban raszta.

Este az egyik halászkocsmában kötünk ki, ahol van szerencsénk összehasonlítani Tobago két legnépszerűbb sörét, a Caribot és a Stagot. Komoly sörivóknak egyik sem ajánlott, de aki nem veti meg a Kőbányait, az nem csalódik nagyot. Maradjunk annyiban, a célnak megfelelnek: hűsítenek, és ha sokat iszol belőlük, bizony másnapos leszel.

Trinidad és Tobago

Másnap a terv az volt, hogy az útikönyv által nem ajánlott és járhatatlannak titulált északi úton l'Anse Fourmi faluba túrázunk. A jó indulattal elhanyagoltnak nevezhető út egyértelműen Tobago legszebbje. Ezernyi madár látható itt, az út szélén pedig névtelen vízesések zúdulnak alá. A fel-le tekergő út és az állandóan ismétlődő záporok sokat kivesznek az emberből, így pont kapóra jött az az ütött-kopott Mazda, amiben három enyhén beszívott és megittasodott fiatal ült. Az út utolsó harmadát velük tettük meg Tobago legelhagyatottab falujába, l'Anse Fourmiba. A mindössze 250 lelket számláló település arról nevezetes, hogy fennállása óta soha semmilyen bűncselekmény nem történt a határain belül. Erre a buszra várakozás közben gondosan fel is hívta egy helyi fiatal a figyelmünket, miszerint nyugodtan menjünk sétálgatni, a hátizskunknak nem lesz semmi bántódása az út szélén, mert itt mindenki annyira békés, hogy a cuccunk legnagyobb ellensége maximum a moha lehet, ami benövi, ha nem térnénk vissza a következő hetekben. És valóban... az itteniek olyan kedvesek és békések voltak, amennyire csak lehet. Leültek beszélgetni velünk, míg mi vártuk a soha meg nem érkező menetrendszerinti járatot. Turista ritkán jár erre, mivel a falu fent van a hegy oldalában és nincs megközelíthető strandja. A vitorlások messze elkerülik.

Trinidad és Tobago

Egy órányi várakozás után elindultunk gyalog. Egy újabb óra kellett ahhoz, hogy a busz megjelenjen mellettünk. Leintettük, de bár ne tettük volna. Alig pár kilométer alatt legalább fél tucatszor robbantunk le, végül Parlatuvier fölött végleg megadta magád a kordé. Ekkor kezdett megvilágosodni, hogy miért késnek a buszok állandóan. A kínai Hino és Hilger gyártmányok nehezen viselik együtt a légkondit, a rádiót és a 20%-os emelkedőket.

Végül visszaértünk Charlotteville-be, ahonnan másnap az Argyle-vízesést kerestük fel. Az ország állítólag legturistásabb természeti csodáját azonos időben rajtunk kívül kb. hat másik ember látogatta, azok fele is helyi volt. A vízesés gyönyörű szép, az a klasszikus őserdő mélyén megbúvó hűsítő zuhatag.

Trinidad és Tobago

Sok minden kimaradt Tobagóból. Nem sikerült végigjárnunk a madarászok kedvenc túráját, a Gripin Trailt, valamint nem láttuk a húsvéti kecskefuttatást Buccoo-ban, de legalább lesz miért ide visszatérni jövőre is. Most azonban vár ránk Trinidad...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A szilvesztert hol is tölthettük volna máshol, mint az ország legelitebb bulijában, Pigeon Pointon. A Tobagón ezerszám fellelhető galambokról elnevezett félsziget a Karib-térség egyik legszebb strandja, az ország jelképe. Én, Erivel ellentétben nem szeretem a céltalan aszalódást a napon, sokkal szívesebben ülök be egy kiskocsmába egy sörre, haverkodva a helyiekkel. De a sör, a helyiek és a tengerpart most összejátszott, és hát nem bántam meg.

Persze a legkevésbé sem volt 600 TT$-nk (100 US$) a belépőre, de leleményes gyerek a magyar és ha teheti, nem fizet ki ennyi pénzt habókra. Mentségünkre legyen mondva, fogalmunk nem volt arról, hogy van belépő a buliba, valószínűleg a vérünk vitt minket azonnal kerülőútra, így a tengerparton baktatva sikerült beesnünk a tobagói gazdag gyerekek pálmafák alatt bömbölő elit bulijába. Állítólag a DJ valami híres helyi arc volt, de nekem minden DJ egyforma. A zene is pont olyan volt, mint amit vártam és megszoktam az otthoni diszkókban, stílusát tekintve: rossz. Mivel a sört is arany áron mérték, így jobb híján vízzel koccintottunk. Cserébe láttunk homokban vonagló öltönyös dzsigolókat, flitterben úszó hosszúlábú széplányokat és olyan járgányokat, amiket az ember csak rap klippekben lát. Mondanom sem kell, éjfél után azonnal távoztunk az ingyen buliból.

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthTobagói naplemente

Maradtak a helyi kiskocsmák. Az egyik ilyenben futottunk bele az igen jól szitulált 40 év körüli Michaelbe, aki rühelli a fényűző bulikat, s hozzánk hasonlóan ő is vízzel koccintot. Ő azonban nem a pia árát sokalta, csak nem szereti keverni az általa termesztett füvet az alkohollal.

- Az a sok gazdag fiatal mind az én füvemet szívja. Vonaglanak a technóra meg a reggaetonra. Pedig az én zeném a soca.

A socáról még lesz szó. Legyen egyelőre annyi elég, hogy Michaelnek igaza van, a soca minden tekintetben üti a reggaetont, a technóról nem is beszélve. Mivel nekünk Erivel a fű nem bejövős (nem tudom miért, de én még soha semmit nem éreztem tőle, csak a szagát), így jóbarátságba keveredtünk a Black Label névre hallgató helyi rummal. A fűvel ellentétben a rumot viszont szeretjük, mármint az igazi rumot, a Bacardit és testvéreit pedig mint minden rumban járatos kezdő alkoholista elvből elvetjük. Nos, a Black Label éppen átment a rostán, no de otthon se sűrűn koccintunk éjfélkor Louis-Roederer pezsgővel.

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthGyalog megyünk Plymouthba

Amit nagyon szeretek a rumban, hogy szinte soha nem vagyok tőle másnapos. Az új év első napját így nyugodtan tölthettük kirándulással. Black Rock és Plymouth városkájának erődjeit szerettük volna megtekinteni, de azok csak nevükben emlékeztettek erődre, nem voltak többek egy sziklaszirtnél rajta két ágyúval. Az ilyen karibi nem létező erődöknek azonban van egy nagyszerű tulajdonsága, mégpedig hogy szép róluk a kilátás. Ez Tobagón sincs másképp. A Courland-öböl igen tetszetős volt mindkét irányból. S ha már itt tartunk...

Trinidad és Tobago Crown Point Plymouth

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthCourland-öböl

A Courland név nagyon nem úgy hangzik, mint egy angol vagy francia családnév (Tobagót rövidebb ideig a franciák, hosszabb ideig az angolok gyarmatosították), s mily meglepő, valóban semmi köze egyik nációhoz sem. 1641-ben I. Károly angol király keresztfiának Jamesnek, Courland hercegének adományozta a szigetet. Courland egy szelete volt a mai Lettországnak, így a 17. század közepén több lett család érkezett angol hajókon az új világba. Ők alapították meg Plymouth városát, ami ma annyira lett, mint amennyire vonzó a turisták számára: semennyire. Szerettünk volna találkozni legalább egy courlandi leszármazottal, de senki nem ismert ilyet a faluban, tulajdonképpen a sztoriról se sokan hallottak.

Trinidad és Tobago Crown Point PlymouthNem hiszem, hogy ők lettek lennének

Nem úgy Betty és egy holland ültetvényes, Alex Stiven történetéről. Tobago egyik jelképe Betty misztikus síremléke 1783-ból, amin a következő felirat olvasható, és amire minden plymouthinak megvan a maga magyarázata: "Anya volt anélkül, hogy tudott volna róla, feleség, hogy hagyta volna férjét, hogy tudjon róla; leszámítva, hogy kényeztette őt."

Trinidad és Tobago Crown Point Plymouth       A plymouthi erőd nem túl látványos

 Én egyetlen szót nem értek belőle, így azok pártján vagyok, akik misztikusnak tartják a feliratot. Az igazat megvalva a nagy történelmi szerelmek és azok manifesztációi soha nem hoztak lázba, még a Taj Mahal sem tetszett Indiában, de ez már az én finnyásságom. Egy biztos, Alex Stiven nem épített Betty sírja köré márványpalotát, így nagy látványban Plymouthban nem volt részünk. Ahogy Tobago egész déli fele sem nyerte el a tetszésünket. No talán majd észak... 

Trinidad és Tobago Crown Point Plymouth

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A hátizsákosok első számú szabálya, hogy vadidegen helyre nem érkezünk túl későn, mert egyrészt elveszettnek fogjuk magunkat érezni, másrészt tökéletes célpontjai leszünk a ránk leselkedő, lehúzásban jártas taxisofőröknek. Bár már többször megtanultam a leckét, a gyakorlati megvalósítás ezúttal is elmaradt.

Az ember azt gondolná, hogyha Tobago szigetére készül szilveszterkor, akkor jobb előre szállást foglalni, nehogy kellemetlen meglepetés érje a nagy zűrzavarban. Mi is így gondoltuk, és a 30 dolláros szobaár egész kedvezőnek tűnt. Megvolt a terv: gépünk este 7-kor landol Crown Pointban, ahonnan ilyenkor még indul busz Buccooba. A kis halászfalutól pedig mindössze 20 perc gyaloglásra van a Mt. Irvine Bay, ahol vár ránk a lefoglalt szállás. A hátizsákosok második szabálya, hogy egy útiterv azért születik, hogy azt bármikor újra lehessen tervezni.

Trinidad és Tobago Crown Point Pleasent ProspectTobago repterén még karácsony van

Gépünk végül valamivel 11 után szállt le, így buktuk az olcsó buszos opciót. Vagy sétálunk másfél órát 15 kilóval a hátunkon éjnek évadján vagy fogunk egy taxit. Bevallom, nekem a repülés kín. Lefáraszt, kikészít, megöl, megfojt, legyilkol. Képtelen vagyok egy 20 órás, átszállásokkal telitűzdelt égi kaland után másfél órát baktatni az országút szélén, így Erivel úgy döntöttünk, hogy napi költési limit ide, napi költési limit oda, kényelmesek leszünk és eltaxizunk a szállásunkra. Arra persze nem gondoltunk, hogy a tobagói reptéri taxisok még a delhi riksások pofátlanságán is túltesznek. A 7 kilométeres útra a sofőr simán bemondta a 25 dolláros árat, ami meglehetősen aljas dolog tudván, hogy Trinidad és Tobagón egy liter diesel ára 50 forint. Elindultunk tunning Toyotánkkal, de féltávnál kiderült, sofőrünknek fogalma nincs arról, hogy szállásunk hol található. 30 percnyi forgolódás után megköszönve szolgálatait közöltük vele, hogy tegyen ki minket Pleasent Prospectben, onnan majd megoldjuk valahogy. Fizetnénk, mire tudatja velünk, hogy akkor ez így 30 dollár lesz. Kérdem, miért?

- Hát mert túl sok ideig tartott a szállás felkutatása, és az feláras - jött a válasz kreol nyelven.

Ergó fogsz egy taxit egy vadidegen országban remélvén, hogy az majd elvisz a célállomásra, de a sofőr nem hogy nem tudja, hová kell menni, még jól le is húz. A repülőúttól meggyötört lelkünk nem kívánta az izmozást, no meg a sofőr is megvolt vagy 190 centi, így egy gúnyos mosoly kíséretében átnyújtottuk a kért összeget azt gondolván, hogy azért megrohadhatna.

Trinidad és Tobago Crown Point Pleasent Prospect Nem így képzeltük az éjszakát 20 óra repülés után

Éjfélkor ott állunk Pleasent Prospect falujában, aminek füves főterén egy bár található. Bömböl a reggae, 100 méteres körben terjeng a fűszag. Belépek és kérdem a divatraszta pultos sráctól, hogy nem ismeri-e a Two Seasons Surf House-t?

- Dehognyem, testvér. Itt balra az első ház.

Na, legalább nem kell szilveszter napját gyaloglással kezdeni. Szállásunk bejárata zárva van. Hiába verjük az ajtót, senki ránk se hederít. Visszakocogunk a bárba, ahol testvérem próbálja felhívni Delt, a szálló gazdáját, de semmi:

- Vagy alszik vagy be van rúgva valahol. Ez utóbbi valószínűbb - mosolyog egy nagyot.

Ez az a pont, amikor inni kell. Lehúzunk két sört. Megtudjuk, hogy a mi pénztárcánkhoz kalibrált szállást itt nem találunk, úgyhogy sátrunkat felverjük a Surf House bezárt ajtaja elé és jóccakát. Öröm az ürömben, hogy megspóroltuk az első éjszaka árát.

Trinidad és Tobago Crown Point Pleasent Prospect Lela anyukájával csövez a hostelben

Reggel hétkor egy nem kicsit illuminált amerikai srác és alkalmi barátnője rúgja fel a sátrunkat. Nem haragszunk, sőt, segítségükkel legalább bejutunk végre a vendégházba. Odabenn Nini, egy Francia Guyana-i lány és két éves kislánya, Lela fogad minket. Del, a tulaj sehol, Nini pedig azt mondja, hogy a szálló tele van. Eközben a sátorromboló párocska egész a közösségi szobáig tántorog, ahol nem zavartatva magukat jövőbeni gyermekáldást előrevetítő tornamutatványba kezdenek nagy nyögések közepette. Ismerem az ilyet, ennyire részegen nehéz a dugás.

Erivel elérkezettnek tartjuk az időt arra, hogy foglalásunkat semmisnek tekintsük. Lestoppolunk egy kocsit az úton és irány vissza Buccoo, ahol állítólag vannak olcsóbb vendégházak. Az olcsó relatív, a 45 dollár számunkra már a nem megfizethető kategória, így inkább a sziget belseje felé sétálunk. 2 kilométerre a parttól a dombok között találunk rá Andy, egy 15 éve Frankfurtból idetelepült német asztalos egyszerű vendégházára. 200 TT$-ért (titi, ahogy ők mondják), azaz 33 dollárért egy egész rendben levő kis szobát kapunk, úszómedencével. Se dugó pár, se nem létező tulajdonos, se szállóvendégek, csak mi, Andy és egy halom vörös macska. A fickó annyira jófej, hogy elvisz Tobago legnagyobb bevásárlóközpontjába kaját venni, amit a konyhájában meg is főzhetünk magunknak. Végre minden a helyére került. Lefekszünk aludni egyet, hogy a szilveszteri buliba már kisimult ráncokkal érkezzünk...

Trinidad és Tobago Crown Point Pleasent Prospect

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)