Eddig nem szenteltünk bejegyzést pusztán fotóknak, de ezúttal ezt tesszük. Ennek az az oka, hogy Dél-Ecuador őserdőiben olyan csodálatos rovarvilágra bukkantunk, hogy muszáj megosszuk veletek a látványt. Úgyhogy fogadjátok szeretettel a Kondor-hegység bogarait, amik amatőr gépünk ellenére is igen fotogének. 

A hártyásszárnyú lepke mindenféle színben feltűnikA hártyásszárnyú lepke mindenféle színben feltűnik

Ez bizony krumplibogár, bár errefelé yuccabogárnak hívják

Ez bizony egy krumplibogár, bár errefelé yuccabogárnak hívják

Hernyók egy kupacban

Hernyók egy kupacban

Gyönyörű, de mérgező

Gyönyörű, de mérgező

Jó tíz centis, és elég rémisztő külseje van ennek a botsáskának

Jó tíz centis, és elég rémisztő külseje van ennek a botsáskának

A klasszikus példány nagyobb, de nehezebben felismerhető

A klasszikus példány nagyobb, de nehezebben felismerhető

Egy halom rondaság

Egy halom rondaság

Durva fogsora van a szöcsinek

Durva fogsora van a szöcsinek

Karneválkor tuti győztes

Karneválkor tuti győztes

A szöcske rémisztő is tud ám lenni

A szöcske rémisztő is tud ám lenni

Ez meglehetősen nagy példány volt

Ez meglehetősen nagy példány volt

Csak az ördög tudja mi ez, de az is csak azért, mert pont így nézhet ki

Csak az ördög tudja mi ez, de az is csak azért, mert pont így nézhet ki

A rovarfóbia versenyben tuti dobogós a 10 centisnél nagyobb, de ártalmatlan ormányos bogár

A rovarfóbia versenyben tuti dobogós a 10 centisnél nagyobb, de ártalmatlan ormányos bogár


Még több fényképért és sztoriért látogss el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Magunk mögött hagyva Móricz-vidéket elindulunk le Amazónia szívébe, illetve Ecuador legnagyobb közúton nem elérhető városába, Taishába, ahol jó a pörkölt, és ahová lopni járnak a tapírok.

Elhagyjuk Nantipot. Kifelé úton elkísér minket José Manuel és öccse, akik megesketnek minket, hogy visszatérünk és meglátogatjuk a falujukat, s hozunk magunkkal más turistákat is. Egyszer már tettem ehhez hasonló ígéretet a hondurasi tawahkáknak, s az bejött, azóta vagy fél tucatszor vittem csapatokat a Moszkító-partra. Egészen biztos vagyok benne, hogy Nantipban nem most voltam utoljára, így megígérem nekik, hogy a jövőben viszontlátjuk egymást.

Tiwintzába egy taxi visz el minket. Jófej a sofőr, mert amúgy is arrafelé tartana, így mindössze egy dollárt számol fel a 20 kilométeres fuvarért.

Másnap délelőtt úgy döntünk, hogy nem térünk vissza Sucúába, hanem megpróbálunk még mélyebbre merészkedni Amazóniába. Első állomásunk Peñas faluja, ami alig 10 kilométerre fekszik Tiwintzától, s egy shuar legendáról híres. Móricz azon elmélete, hogy az Andokot végtelen alagútrendszer szeli át, valószínűleg abból a peñasi meséből származik, amely földalatti emberekről szól, akik alkalom adtán megjelennek az itt található barlangok kijáratánál. Hogy pontosan miért jönnek, azt senki nem tudja, de mindig találni olyan shuart, akinek van egy nagybátyja, nagyapja vagy országos cimborája, aki már megtapasztalta a találkozást ezekkel a lényekkel. A mesét persze rengeteg összeesküvés-elmélet gyártó és UFO-látó sajátította már ki. Ők barlangi törpékről, óriásokról és űrlényekről mesélnek, akik a Móricz által talált fémkönyvtár őrzői is egyben.

A penasi labirintusA peñasi labirintus

Nem félünk a találkozástól, így Peñas faluban gyorsan kérdezősködni kezdünk, hol is vannak azok a bizonyos barlangok, amik állítólag egész Cuzcóig érnek. Szerencsére nem kell messzire mennünk, a főúttól alig 50 méterre kezdődik az ösvény, ami szép mészkőszirtek között kanyarog. Az erősen karsztosodott vidék alkalmas arra, hogy legendáknak legyen a múzsája. Bevallom, én is folyamatosan a hátam mögé nézek, de ott semmilyen misztikus alak nincs, csak Eri. Rengeteg a pókháló a mohával borított sziklák között, érezhető, hogy ez ismét nem a turisták közkedvelt túraútvonala. Jó egy órát baktatunk, mire egy lagúna partjára érünk. Néhány gémen kívül csak morfókat látunk körbe-körbe röpdösni, majd feltűnik egy asztal pár székkel, amit teljesen benőtt az aljnövényzet és beszőtték hálóval a pókok. Néhol lehet látni szűk kürtőket, amikbe az embernek a legenda hatására kedve lenne leereszkedni, de nem tesszük. Szerencsére barlangászok már megtették helyettünk, s pár méteres járaton túl állítólag nem találtak semmit.

Visszaérve a faluba leintünk egy buszt, ami Moronába tart. Féltávnál egy kilátóhoz érünk, itt végződik az Andok. A kilátóból rálátni a végtelen esőerdőre, ami úgy vész el a horizonton, mint a Csendes-óceán. Az út 2012-ben elkészült, de egy híd még hiányzik az üdvösséghez, így amíg a buszunkat egy komp átszállítja a folyó túloldalára, mi átsétálunk egy gyaloghídon.

Eri a világváros, Morona táblájánálEri a világváros, Morona táblájánál

Morona pont úgy néz ki, mint valaminek a vége. Mondjuk a világé. Az egykori misszió ma egy pár száz fős álmos falucska, ahol főként kereskedők és rancherók bandáznak az út szélén. Azért jöttünk ide, hogy eljussunk valahogy Taishába, Ecuador legnagyobb, közúton el nem érhető településére. Az interneten csak annyit találtunk róla, hogy az egyetlen közlekedési mód a repülő Macasból. Hacsak Taisha nem a második Monaco, akkor nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ez így van, s ha a sejtésem nem csal, lesz oda csónak.

A falu végi szállón felvilágosítanak, hogy majdnem minden reggel megy egy peque abba az irányba, így ha jó korán kimegyünk a kikötőbe, akkor lesz, aki elvigyen minket. Heuréka! Másnap hajnali 5-kor már az utcán bóklászunk, hogy elkapjuk az első kocsit, ami a kikötőbe tart. A falu kihalt, sehol egy lélek, csak egy-két kakas kukorékol ideje korán.

Család a folyópartonCsalád a folyóparton

Lassan hat óra, mire az első házból kilép két fickó. Azonnal megrohamozzuk őket, hogy el kéne jussunk a kikötőbe, de nem tudjuk hogyan. Az ilyen szegényes falvakban az a jó, hogy egy kis pénzért mindenkiből taxisofőr válik azonnal, így napfelkeltére már ott állunk a csónakok között. Többen tobzódnak hatalmas zsákokkal a folyópartra vezető lépcső tetején, mindenki arra vár, hogy valaki elinduljon. Taisha felé éppen senki nem akar menni, így úgy tűnik, hogy két nő egy gyerekkel, valamint mi hoppon maradunk. Aztán megjelenik egy csónakos és közli, hogy bár a barátja átvágta (marhákat mentek volna vásárolni a közeli ranchekre), elvisz minket egy kicsit emelt áron. Szívjuk a fogunkat, de az emelt ár még így is kedvezőbb, mintha újabb éjszakát kéne Moronában töltenünk, így rábólintunk.

Az út a folyón pont ugyanolyan, mint bárhol máshol Amazóniában. A településhez közel mindenfelé ranchek sorakoznak egyszerű, cölöpökön álló házakkal, amikbe nincs bevezetve az áram és az ivóvíz. Erdőnek ezen a szakaszon nem sok nyoma van, így állatot se sűrűn látunk. Persze, ha lenne is erdő se látnánk sok mindent, mert a pequénk olyan zajos, hogy kilométerekről kiszúrna minket még egy tök süket lajhár is. Ahogy haladunk feljebb a folyón, az úgy szűkül össze. Az utolsó két órában már nincsenek ranchek, csak erdő és erdő. A hangos pequének egyetlen előnye van, hogy a folyó állatai kíváncsiak rá. Az egyik pillanatban meglátok egy hatalmas sötétszürke hátat uszonnyal. Azonnal felkiáltok, hogy delfin (Amazónia folyóiban sok helyen lehet látni rózsaszín delfineket), de a csónakos megnyugtat:

- Ez nem delfin, hanem bufeo.
- Az micsoda?
- Egy hal, ami kétszer akkora, mint a delfin.

Gyerekek várják haza a szülőketGyerekek várják haza a szülőket

A bufeo a Föld állítólag legnagyobb édesvízi hala, akár négy méteresre is megnőhet. Sok pecás retteg tőle a méretei miatt, míg a sporthorgászok pont érte keresik fel Amazónia eldugodtabb folyóit.

Jó öt órás csónakázás után kötünk ki a semmi közepén. Mindenki kipakol, így mi is, majd követjük a népeket fel az ösvényen. Úgy száz méterre a folyótól egy ranchera (teherautóból kialakított busz) várakozik, rajta néhány emberrel. Felcuccolunk és már indulunk is. Minden nagyon gyorsan történik. Nem tudjuk hol vagyunk, így ugyanúgy cselekszünk, mint a többiek. A teherautó úgy 20 perc után befut egy faluba.

Bufetát nem sikerült fotózni, de teknősöket igenBufeót nem sikerült fotózni, de teknősöket igen

- Ez már Taisha? - érdeklődünk.
- Nem, ez Tuutinentza - közli a velem szemben ülő csónakos.

Tuutinentza határában a teherautó kirak minket és még néhányunkat. Megint csak követjük a népeket, akik átkelnek egy gyaloghídon, majd lecuccolnak a folyó túl partján.

- Jön majd értünk egy busz - szól oda az egyik idősebb hölgy.

És valóban. Tíz perc múlva megjelenik egy irgalmatlanul lepukkant sárga busz. Hogy miként került ide, az ördög tudja, de van. Egy ócska földúton drangálunk végig az erdőn. Úgy 40 perc múlva futunk be Taishába, ami az elmúlt hetek legnagyobb települése. Nem gondoltam volna, hogy a világtól ily elzártan egy ekkora városba futunk bele. Tiwintzánál jóval méretesebb, s az ember is sokkal több.

Így néz ki egy pequeÍgy néz ki egy peque

Taisha központja a repülőtér. A füves kifutópálya naponta mintegy harminc kisgépet fogad, amik kései érkezésünk idején is még röpködnek. Bár a városka nem Monaco, de az emberek valóban a repülőket használják, illetve sokkal többen ácsorognak gépre várva, mint Moronában csónakra. A szállón nagyokat pislognak, mikor megpillantanak minket. Elmondásuk szerint nem igen láttak még erre külföldit, csak néhány brazil és perui bányászt, de európaiakat soha. A recepciós csaj Macasból származik, állítólag elég sokan költöznek be az erdőbe, mivel itt sokkal többet lehet keresni.

Taishába az eljutás csónakkal és busszal komplikált, ezért mindent repülővel hoznak. Az árak jó duplája az ecuadori átlagnak, szállásadónk is 24 dollárt kér a szobáért, amit muszáj vagyok lealkudni. Mivel turisták vagyunk, sikeres a manőver, kifejezetten élvezik, hogy náluk szállunk meg.

Elsétálunk az önkormányzatra, hogy érdeklődjünk, mi látnivaló van Taisha környékén, és hogy milyen módon tudnánk visszatérni a civilizációba, de sok jóval nem kecsegtetnek az ott ténykedő fiatalok.

Csotrogány busz Taisha feléCsotrogány busz Taisha felé

- Nincs itt a világon semmi - közli a 20 éves Mafer, aki Riobambából származik és egyetemi gyakorlaton van Taishában.
- Van egy kis vízesés innen 10 kilométerre - szól oda az egyik srác -, de a kamion legalább 20 dollár.
- Mekkora a vízesés?
- Olyan 2-3 méteres, nem nagy.

Biztos, hogy nem fizetünk 20 dollárt egy két méteres vízesésért.

- Hogy juthatunk vissza Macasba? - próbáljuk menekülőre fogni a dolgot.
- Repülő, nincs más opció.
- Mennyibe kerül?
- 25 dollár fejenként.

Kezd zsákutca lenni a dolog.

- Hétfőnként nem repülnek a katonák? - kérdezi Mafer a srácot.
- De, igen, tényleg. Hétfőnként mennek a katonák Shellbe, velük azt hiszem csak 15 dollár a menet. Bár nem hiszem, hogy elvisznek turistákat is.

Ma péntek van, de 25 dollárt nem tudunk kifizetni fejenként a repülőre. Nincs más, mint maradni és megvárni a hétfőt, hátha elvisznek minket a katonák.

- Mit csináltok a hétvégén? - kérdezősködik az egyre népesebb fiatalokból álló csapat az önkormányzaton.
- Nem tudom, várunk valószínűleg.
- Holnap este megyünk bulizni, gyertek el.

Taishába a buszokat csónakkal szállítjákTaishába a buszokat csónakkal szállítják, de a legfontosabb közlekedési eszköz a repülő

A másnap csendben telik. Sétálgatunk a poros utcákon, amivel kivívjuk a helyiek figyelmét. A hentes srác odahív magához, és első kérdésként ezt szegezi nekünk:

- Drogban utaztok?
- Nem, mezei turisták vagyunk - adjuk a kikerülő választ.
- A brazilok és a peruiak mind kokainért jönnek. Ti honnan valók vagytok?
- Magyarországról, Európából.
- Mennyi Magyarországon egy kiló kokain?
- Nem tudom, de egy gramm úgy kb. 100 dollár lehet.
- Hallod ezt testvér - néz rá a haverjára - 100 dollár egy gramm kokó Magyarországon. Oda kéne szállítanunk. Nem akartok vinni magatokkal pár kilót? - fordul felénk - Egy kilót egy ezresért adok.

Hiába a sima százszoros haszon, erre nem tudnak rávenni. Összemosolygunk, s csak annyit mondok, hogy megmaradnék inkább mezei turistának, ha nem baj. Így már világos, hogy Taishában miért mindenki repülővel utazik. Ha a hentes kokainban utazik, akkor a pilótak mit kaszálhatnak ezen az üzleten?

Este összefutunk a fiatalokkal a városka diszkójában. Az őserdei falusi diszkók hangulata mindig varázslatos. Olyan zenékre lel itt az ember, amiket nem hallott már évek óta. Mikor felcsendül Jim Steinmantől a Nowhere Fast című dal, ami az 1984-es Streets Of Fire-ben volt hallható, azonnal meghívom a csapatot egy sörre. Jim Steinman nagy kedvencem, de ezidáig Latin-Amerikában csak egyszer hallottam tőle bármit is. Antigua Guatemalában a WC-s néni hallgatta csontra feltekerve az egyik dalát igen nagy örömömre. Kétszer pisiltem miatta.

A srácok amúgy hihetetlen jófejek. Mafer például járt már Európában hátizsákosként, Rafa pedig most készül Közép-Európába, jelenleg szerelmi bánatát van Taishában kiheverni nővérénél, Adriánánál, aki vendégül látja öccsét pár hétig. Meghívnak magukhoz holnapra vacsorára, mi meg kihasználva az alkalmat, hogy konyhához juthatunk, azonnal benevezünk egy pörköltfőzésre.

A vasárnap ugyanolyan semmittevéssel telik, mint a szombat, leszámítva azt, hogy most küldetés van; húst kell szerezni a pörkölthöz. A hentes srác bár szíve szerint fehér port sózna ránk, kiméri a két kiló húst. Lisztet is szerzünk a galuskához, igaz, horror áron. Valószínűleg ez lesz minden idők ledrágább pörköltje, de nem számít, végre nem kell rizst ennünk lencsével.

Pörköltözés AmazóniábanPörköltözés Amazóniában

Miközben pucoljuk a zöldségeket a srácok teraszán, a hátunk mögött megjelenik egy tapír. Igen, tapír. Életemben eddig egyetlen alkalommal láttam a természetben tapírt, jó 3 éve Bolíviában a Rio Benín, a mostani a második . Adriana felkiált:

- Florencio! De rég nem jártál erre! Ő Taisha jelképe - fordul felénk Adriana - Az erdőben él, de néha napján bejön a faluba, hogy banánt lopjon a helyiektől.
- A shuarok soha nem akarták leölni?
- Nem. Őket is meglepte, hogy simán besétált a faluba. Furcsának tartják, nem bántják.

Florencio a legkezesebb vad tapír, amit valaha láttamFlorencio a legkezesebb vad tapír, amit valaha láttam

Florencio annak ellenére, hogy vadállat, nagyon kezes. Bár a tapír az egyik legrejtőzködőbb állat Dél-Amerikában, ez a száz kilós példány úgy döntött, ő bizony olykor meglátogatja az embereket. Mintha valamelyik embertársunk úgy döntene, hogy megpróbál elvegyülni a jegesmedvék között.

- Nagy mázlitok van - szól Rafa - Nem minden nap jön be a faluba Florencio, a kertünkbe meg még soha nem tette be a lábát.

Valóban szerencsénk van. Nem csak Florencióval, az egész dél-ecuadori Amazóniával. Majd három hetet töltöttünk itt, és megismerkedtünk számos remek emberrel, köztük Móricz egykori vezetőjével, s most ezekkel a srácokkal itt, Taishában. Eljön a hétfő, s nekünk nem akaródzik kirepülni innen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Erich von Däniken, svájci író adta a Tayos-barlang kincseinek az Istenek aranya nevet. Ő bár azt állította, hogy járt a barlangban és a fémkönyvtárban, Móricz ezt mindvégig tagadta, és elítélte az írót szenzációhajhász magatartása miatt. Juan Ramos, Móricz egykori vezetője kameránk elé állt és elmondta, mi történt pontosan. Däniken neve neki sem ismerős, azonban aranyra és egy pakisztáni törzsre tisztán emlékszik...   

Juan Ramos, Móricz állítólagos vezetője nehezen mozog. Súlyos ólábúságtól szenved, lábfeje pedig bucira van dagadva. Unokájába, Sofiába kapaszkodva kísér fel minket a házához, amiben egyedül él.

- Aludjatok nálam! - kezdi az öreg - Úgyis mindig egyedül vagyok esténként.

A ház pont ugyanolyan cölöpház, mint bármelyik másik shuar épület a vidéken. Nincs odabenn semmi, csak egy ágy és két házilag gyártott szék. Az öreg leül az egyikre és nézi, ahogy sátrat verünk az előtérben.

Nantip maga az édenkertNantip maga az édenkert

- Juannak is volt ilyesmi.
- Mármint Móricznak?
- Igen. Ő is mindig sátorban aludt Coangosban.
- Jól ismerte őt?
- Hajjaj! Nálam jobban senki nem ismerte.
- Hány éves volt, mikor Móricz Coangosban járt?
- Fiatal voltam, úgy 25. Juan jóval idősebb volt nálam.

Közben elkészülünk a sátor felállításával, s konstatáljuk, hogy az egész falu bámul befelé az ajtón.

- Nem járnak errefelé turisták, igaz? - vetjük oda az öregnek.
- Nem, soha nem jártak még itt. Ti vagytok az elsők.

Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen csodálatos falu, mint Nantip, hogy nem válik Ecuadorban turista célponttá. Egy mesés völgyben fekszik, a környező hegyeket pedig érintetlen esőerdők borítják. Minden zöld és madárfüttytől hangos. Utoljára ilyen édenkerti hangulatom őserdőben a hondurasi Krautarában volt.

Juan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózvaJuan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózva

- Mióta létezik Nantip?
- Az 1970-es évek közepétől. Akkor jártam itt először vadászni, és nagyon megtetszett a völgy.
- Ezek szerint ön a falu alapítója?
- Pontosan. Az egész falut egyetlen család lakja. Mindenki a gyermekem és az unokám.
- Mit jelent a falu neve?
- Semmit. Az egyik nagybátyámat hívták Nantipnak, róla neveztem el a falut.

A házba belép Juan Ramos egyik fia, José Manuel is. Fekete bajsza és fehér bőre miatt az ember könnyen meszticnek nézné, de a shuarok között sok a világos bőrű és hajú ember. Talán ezért is gondolta azt Móricz, hogy közünk lehet egymáshoz. José bemutatkozik, majd leül a lépcsőre és nézi, miként pakolunk be a sátorba.

- Ti Juannak a rokonai vagytok? - teszi fel a meglepő kérdést Juan Ramos.
- Nem, csak mi is magyarok vagyunk, mint ő. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mit talált a barlangban, és hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméletét, miszerint mi magyarok rokonok vagyunk a shuarokkal.
- Nekem a druszám mindig azt mondta, hogy ő nem gringó, hanem földim. Soha nem értettem, mire gondol.
- Az volt az elmélete, hogy a magyarok rokonai egyes ecuadori indiánközösségeknek - magyarázzuk.
- Azt én nem tudom. Mi történt vele, hogy halt meg?
- Nem tudjuk pontosan. Van, aki azt mondja, hogy beteg volt, mások gyilkosságot emlegetnek.
- Miért ölték volna meg Juant?
- Nem tudom. Talán mert tudta, hogy van valami a barlangban.
- Nincs ott már semmi. Elvittek mindent - legyint az öreg.

José Manul és családjaJosé Manuel és családja

Éppen kezdene izgalmas lenni a dolog, amikor José Manuel közbevág:

- Nem akarjátok megnézni a vízeséseket?
- Dehogynem. Milyen vízesések?
- Hát a szent vízeséseket, ahová egykoron az uwishinek jártak natemet inni.
- Van Nantipban is uwishin?
- Nincsen, csak egy rossz - veti oda Juan Ramos - Ő miatta néz így ki a lábam. Nem tudom mit lehetne vele csinálni, de alig tudok járni.
- Orvosnak kéne megnéznie - okoskodom.
- Voltam már Tiwintzában, de a doktor csak egy darab gyógyszert adott. Mit gyógyít meg egy tabletta? Semmit. Méndezbe kéne eljussak, de hogyan? Nincs pénzem rá, meg nem is tudok kisétálni az útig.

Megnyugtatjuk az öreget, hogyha elmeséli kalandjait Móriczcal, akkor fizetünk valamennyit, ami talán elég lesz arra, hogy eljusson Méndezbe, és hogy orvosságot vegyen rajta.

Joséval, egyik öccsével és két fiatal sráccal nekivágok az erdőnek, hogy lássam az uwishinek szent vízeséseit. Eri nem jön, azt mondja, neki elég volt már az erdőben battyogásból. Jobban is teszi, hogy marad, mert az ösvény a zuhataghoz nem a legkönnyebb program. Mindig imádom azt a feelinget, mikor az indiánok először kontaktálnak turistával. Én alapvetően nem tartom magamat ügyetlen gyereknek, ami a szikláról sziklára ugrálást jelenti, de hozzájuk képest egy igazi kripli vagyok. Úgy másznak a csúszós köveken, mint a majmok a faágakon, elnézve őket fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy esnek egy nagyot, bár biztos olykor előfordul. Az előrehaladást az sem segíti, hogy rajtam a semmire nem jó bakancsom van, így egy komolyabb zúgónál közlöm, hogy ez így nem lesz jó, mert én ebben a mamuszban nem tudok továbbmenni. José azonnal int az egyik fiatal srácnak, hogy vegye le a gumicsizmáját, azt adja nekem, ő meg jöjjön mezítláb. Ekkor veszem észre, hogy a srácnál laptop van.

- Minek az ide? - kérdem a srácot.
- Fényképezni - jön a természetközeli válasz.

A szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhetőA szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhető

Az egy dolog, hogy már van bevezetett áram a faluban, de hogy laptop is van, az egy picit meglep. Bár a faluban azt mondták, a túra alig egy óráig tart majd oda-vissza, jó másfél órán át bukdácsolunk a folyómederben. Mert hogy ösvény az nincs, egész végig egy gyorsfolyású patak medrében menetelünk. Aztán egyszercsak feltűnik a kb. 15 méter magas vízesés. Öröm megérkezni, mert bevallom, nem kicsit féltettem a kamerát, amit egész végig a vállamon cipeltem.

- Miért nem jönnek ide turisták? - kérdezi José Manuel.
- Nem ismerik, valószínűleg azért. Meg lássuk be, a minden falu határában álló belépni tilos tábla sem túl turistabarát.
- Az a hülye tábla... Én mindig hangoztatom az önkormányzaton, hogy szereljük le, mert semmi értelme, de az irodisták nem értenek semmit.

A shuarok pár éve kitalálták maguknak ezt a politikai katyvaszt, és ugyanazt csinálják kicsiben, mint mi nagyban, vagy majdnem nagyban. Egymást fúrják, közben idióta szabályokat hoznak, amik megkeserítik a helyiek életét.

Shuar valóság a 21. századbanShuar valóság a 21. században

- Szeretnénk építeni egy turistaszállót a faluban. Szerinted lenne értelme? - próbál José evilági nyelven beszélni.
- Persze, hogy van. De fontos, hogy tudjanak róla az emberek. Beszéljetek túraszervező cégekkel szerte Ecuadorban, szervezzetek ide pár napos kirándulásokat, ayahuasca szertartásokat, és jönni fognak - adom a tippet, ami szerintem működőképes, bár általában süket fülekre talál.

Mire visszaérünk a faluba, már késő délután van. A falu közösségi házában (itt van a TV) felszolgálják nekünk a vacsorát. Yukka, páncélos hal és pálmakéreg a menü, ez utóbbi nagyon ízletes. Vannak olyan növények, amikbe ha az ember beleharap, azonnal érzi, hogy az egészséges és jót tesz. Na ez pont ilyen. A palmitónak nevezett pálmakéreg állítólag tele van vitaminokkal, ezért terjedt el az összes amazóniai közösségnél.

A shuar konyha egészséges, viszont egyhangúA shuar konyha egészséges, viszont egyhangú

Vacsora után a szürkületi fényben sétálunk Erivel egyet a faluban. Fotózzuk a gyerekeket, akik örömmel pózolnak a fényképezőgépnek. Egyszercsak elénk toppan egy eddig nem látott fickó. Bemutatkozik és közli, hogy ő itt az elnök, s érdeklődik, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt és milyen jogon fotózunk.

- Magyar turisták vagyunk, Juan Ramoshoz jöttünk, hogy interjút készítsünk vele.
- Milyen interjút? Ki adott erre engedélyt?
- Maga Juan Ramos. 40 éve ismert valakit, akinek az életéről forgatunk filmet.
- Ha nincs az önkormányzattól engedélyük, akkor ne fotózzanak és ne filmezzenek a faluban, mert az tilos - közli velünk az elnök a hivatalos álláspontját.

Elszakad a cérna. Annyiszor kötöttek belénk az elmúlt egy hétben, hogy az elmondhatatlan, és mindig ugyanazzal az idióta engedéllyel jönnek, aminek semmi, de semmi értelme nincsen. Kőkemény szóváltásba keveredünk a fickóval, elmagyarázom neki, hogy az engedély, amit minden elnök követel rajtunk egy baromság, mert ki fog minden alkalommal visszatérni Sucúába, hogy kapjon egy papírt. Mivel mi úgymond nyomozunk, soha nem tudjuk melyik faluba visz az utunk, és nem utazhatunk minden egyes nyom után egy teljes napot, hogy rábólintson a belépésünkre egy hivatalnok. Eközben megjelenik José Manuel és Juan Ramos is.

A shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegentA shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegent

- Az, hogy Andrés (így szólítanak engem mindenhol Latin-Amerikában) és Erika velem interjút készít-e vagy sem, azt én döntöm el, nem az önkormányzat - fakad ki az öreg - A táblákat pedig le kéne szerelni.

Jó egy órán át megy az egymásnak feszülés, végül annyira besötétedik, hogy a szájkaratét átmenetileg beszüntetjük.

- Az unokám férje - mondja Juan Ramos a háza felé sétálva - Megválasztottuk elnöknek és azt hiszi, hogy ettől okos. Ez az egész önkormányzat egy nagy butaság. Holnap elmondok nektek mindent.

Másnap reggel már korán talpon vagyunk. Izgatott vagyok, mert ez lesz az a nap, amikor végre fény derül arra, hogy Móricz valóban felfedező volt vagy csak sarlatán. Reggeli után az öreg belebújik a legszebb ruhájába, ami egy kopottas melegítő, majd szól, hogy kezdhetjük. Beállítjuk a kamerát és pörög a film.

A shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshezA shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshez

- Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- La Esperanzában. Éppen röplabdáztam a haverokkal, amikor megjelent Juan. Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol van az a kő, amin rajzok láthatók. Mutatott néhány rajzot egy könyvben, s mivel azok ugyanolyanok voltak, mint a sziklán lévők La Esperanzában, hát megmutattam neki.
- Milyen rajzok voltak a kövön?
- Figurák, keresztek és valamilyen írás. Juan könyvében volt ugyanolyan írás.
- Mi történt ezután?
- Megkért, hogy vigyem el a faluba, ahol én lakom. Elvittem hát Coangosba. Ott élt a sógorom, Karunda Jambé, akinek az arcára ugyanazok a figurák voltak tetoválva, mint amik a sziklán voltak láthatók.

Hirtelen felrémlik bennem José Bajare arca Coangosból, neki is karikák voltak az arcára tetoválva.

- Móricz egyedül érkezett?
- Nem. Egy nővel, valamint egy helyi vezetővel, aki Limónból származott. De ő Yukiantzából visszafordult, Coangosba csak Juan jött és a nő.

Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)

Móricz többször említ egy nőt, akit jó barátjának tartott és aki többször ott volt vele az expedíciókon.

- Milyen hosszú ideig volt Móricz Coangosban?
- Első alkalommal 15 napig.
- Mit csinált?
- Semmit. Fényképezett és írt, semmi többet.
- Mikor mentek le a barlangba?
- Harmadszorra. Mikor másodszor jött, akkor sem mentünk le.
- Harmadszorra is csak a nővel érkezett?
- Nem. Akkor helikopterrel jöttek és volt velük sok rendőr.
- Mindannyian lementek a barlangba?
- Nem. Az egyik unokatestvéremmel, Peterrel vittük le Juant és a nőt. Elsőként én mentem le, aztán a druszám, majd Peter. Végül a nő jött le.
- És a rendőrök?
- Ők nem jöttek le, fent maradtak.
- Önök Peterrel ismerték korábbról a barlangot?
- Persze. Sokszor mentünk le megcsapolni a tayosokat (a tayos shuar nyelven olajmadár, az indiánok az olajukat hasznosították).
- Odalenn mi történt?
- Egy ideig mentünk befelé, aztán Peter lemaradt. Juan hozott magával egy olyan eszközt, amivel fémet lehet keresni. Azt mondta, hogy egy arany harangot keres, amit az ősei hagytak ott.
- És megtalálta?
- Beljebb mentünk egy olyan helyre, ahol a barlang fala függőleges volt. Úgy nézett ki, mint egy terem. Itt kezdte el böködni a guanót, ami beterítette a barlang alját. Böködte a pálcájával, ami egyszer csak megakadt. Ott álltam a háta mögött. Kiásta a guanóból és a harang volt az.
- Hogy nézett ki?
- Sárga volt. Aranyból készült, tiszta aranyból.

Tehát Móricz talált valamit a barlangban, ez most már biztos. Ráadásul Móricz tudta, mit keres, de hogy az arany harangnak mi köze a magyar őstörténethez, arról sejtésem sincsen.

- Juan betette a zsákjába a harangot és kimentünk a barlangból - folytatja az öreg.
- Utána még lementek a barlangba?
- Minden nap. De csak mi, a rendőrök soha. Ők fent rádióztak.
- A következő napokon még találtak valamit?
- Igen. Először egy állatnak a karmát (Móricz egyik levelében mesél egy karomról, amit dinoszaurusz karomnak titulál), majd egy könyvet.
- Könyvet?
- Igen. Összesen három könyvet találtunk. Feketék voltak, de fémből készültek.
- Voltak belső oldalaik?
- Nem. Táblák voltak, jó méteresek.
- Volt rájuk írva valami?
- Igen, de nem tudtam elolvasni. A rendőrök is kérdezték odafenn, hogy mondjam el, mi van ráírva, de mondtam nekik, hogy nem vagyok tudós, nem ismerem azokat a betűket.
- Mi lett a haranggal, a karommal és a könyvekkel?
- A druszám elvitte őket magával.

Juan Ramos Móricz János vezetője és barátja voltJuan Ramos Móricz János vezetője és barátja volt

Móricz János ezek szerint nem írt igazat a leveleiben, mert azt állította, hogy nem nyúlt semmihez, mert meg akarta őrizni a tárgyakat a shuaroknak, hogy azokat a tudósok a barlangban vizsgálják majd meg.

- Ezután Móricz visszatért még?
- Egyszer. Egy vezetővel jött és sok meszticcel.
- Leereszkedtek újra a barlangba?
- Nem. Nem engedtük őket. Mondtuk Juannak, hogy ezek az emberek csak az aranyért jöttek, nem mehetnek le.
- Ezután?
- Soha többé nem láttam Juant.
- Milyen volt a viszonya Móriczcal? - próbálom a témát kicsit személyesebben megközelíteni.
- Jó, mondhatni barátok voltunk. Megbízott bennem. Mindig velem beszélt elsőnek, ha kellett neki valami. Egyszer még filmet is néztünk együtt.
- Filmet?
- Igen. Volt egy vetítője. Behívott a sátrába és mutatott egy kis filmet, azt hiszem Pakisztánról. Egy kis faluban készült a film és ami érdekes volt, hogy majdnem minden szavát értettem.
- Kinek a szavát?
- A pakisztániaknak, ahogy beszéltek a filmen. Mintha shuarul beszéltek volna. Tiwintza alatt Peruban is élnek shuarok, ők más dialektust használnak, mint mi. A pakisztániak egy picit gyorsabban beszéltek, de majdnem minden szót értettem belőle.
- Nem emlékszik, hogy mi volt a neve a falunak vagy a közösségnek?
- Nem. Ez nagyon régen történt, s mivel engem nem igazán érdekelt, elfelejtettem.

Juan Ramosszal a közösségi ház előttJuan Ramosszal a közösségi ház előtt

Létezhet az, hogy egy ecuadori shuar érti egy pakisztáni közösség nyelvét? Ha ez így van, akkor Móricz János elmélete sem lehetetlen, miszerint akár nekünk, magyaroknak is közünk lehet az amazóniai indiánokhoz. A távolság mindkét esetben szembetűnő, és a felvetés abszurdnak tűnik, de én hitelt adok a kis öreg, Juan Ramos szavának. Nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy értette-e a pakisztániak nyelvét, egyszerűen elfogadom.

- Miután Juan Móricz végleg elhagyta Coangost, mi történt?
- Egy évre és hat hónapra rá a rendőrség visszatért és elvitt mindent.
- Mi mindent?
- Amit anno hátrahagytak. Rádiókat, sátrakat. Nem akartak megismerni.
- Aranyat is vittek magukkal?
- Nem, aranyat nem. Bár nem voltam ott.

Itt Juan Ramos kicsit meginog. Mivel a rendőrök nem ismerték meg, nem vitték magukkal a barlanghoz. Van azonban a youtube-on egy felvétel, amin egy állítólagos hordár arról számol be, hogy az angol expedíció, ami kb. másfél évvel lehetett Móricz expedíciója után, vitt el arany tárgyakat a barlangból.

Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Móricz talált dolgokat a barlangban, azonban ő a felfedezését sokkal jobban kiszínezi. Beszámol egy fémkönyvtárról, ami ugyancsak a barlangban található, hatalmas arany táblákat említ és számtalan egyéb kincset, amit egy ősi civilizáció, Atlantisz vagy Mu örökségének tart. Juan Ramost mikor erről a könyvtárról kérdezzük, azt mondja, hogy ő semmi ilyenben nem járt Móriczcal, de azt megerősíti, hogy a Tayosban talált egy aranyból készült harangot, egy karmot és három fémkönyvet számára ismeretlen írással.

Folytatjuk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A shuarokkal nincs minden rendben. Az összes faluban megtalálnak minket a vad bürokraták és számon kérik rajtunk még a létezésünket is. Ettől függetlenül nem adjuk fel a kutatást, nem tántoríthatnak el minket attól, hogy ráleljünk Amazónia mélyén Móricz egykori vezetőjére, Juan Ramosra. Ugyanolyan kihívás ez, mint a fiatal shuargyerek uwishinné válása, aki ha sámán szeretne lenni, meg kell érintse Arutamot, a teremtő erőt. Minket azonban nem Arutammal, hanem a Juan Ramosszal való találkozás éltet.

Yukiantzából stoppal jutunk el a kb. 50 kilométerre fekvő Tiwintzába, más néven Santiagóba. Ahogy az a dzsungeltúrák után lenni szokott, az amúgy jelentéktelen kisváros igazi metropolisznak hat. Ehhez nem kell semmi más, mint hogy lehet enni sült csirkét és van sör.

Az Ayauch-lagúna igazán kellemes helyAz Ayauch-lagúna igazán kellemes hely

Pihenésképpen ellátogatunk a közeli Ayauch-lagúnához, ami alig pár kilométerre fekszik nyugati irányba. Bár Tiwintza környékén már nincsenek érintetlen esőerdők, a lagúna körül egy vékony sávban a falusiak megóvták a természetet. Rengeteg színes rovart, főként lepkét látunk, és maga a lagúna sem csúnya, így nem bánjuk a sétát, még ha fáradtak is vagyunk.

Másnap pihenő napot rendelünk el. Kimossuk a csupa sár ruháinkat és a bakancsokat, majd úgy döntünk, lesétálunk a folyópartra. Menet közben megállít minket egy shuar srác a feleségével, hogy telejesen eredeti fosszíliákat és aranyrögöket adjon el nekünk. Sűrűn rázzuk a fejünket, hogy nem veszünk semmit, a beszélgetést pedig inkább a kutatási téma medrébe tereljük.

Pecás fiú a lagúnánPecás fiú a lagúnán

- Nem ismered véletlenül Juan Ramost Nantipból?
- Juan Ramost? Nem, nem tudom ki az - válaszoja a srác.
- Van a falunkban egy José Ramos - vág közbe a felesége - Ő nem Nantipból származik? - fordul a férjéhez.
- Tényleg, José a falunk tanára. Őt kéne megkérdezni, lehet ő tud segíteni.
- Hol van a falutok? - kérdezősködünk.
- Ott a folyó túlpartján. Sétáljatok át a hídon és kövessétek az ösvényt. Húsz perc és ott vagytok.

Elbúcsúzunk a pártól és átkelünk a Rio Santiago felett. A faluba valóban nem több az út 20 percnél. José Ramost könnyen felkutatjuk, mert az övé az első ház a településen. Bent ül a szobájában elég rendesen betintázva.

- Az apám Nantipban él, de nincs túl jó színben - közli akadozó nyelvvel.
- Mi az, hogy nincs jó színben?
- Van valami a lábával, nehezen jár. Mondjuk jó ideje nem láttam.

Rio SantiagoRio Santiago

A tanárember nem a legtökéletesebb hírforrás. Olyan távolról mesél az apjáról, mintha nem is lenne egymáshoz közük. Nem időzünk tovább a házában, megköszönjük az infókat, majd indulunk vissza Tiwintzába. Illetve csak indulnánk, mert kifelé menet elkap minket a falu elnöke.

- Van engedélyük itt lenni? - kezdi ugyanúgy, mint Coangos elnöke.
- Csak José Ramost kerestük.
- Mit akarnak Josétól?

Elmeséljük neki, miért vagyunk itt, miközben bőszen bólógat, majd közli velünk, hogy mivel nincs engedélyünk a faluban lenni, fáradjunk vissza Tiwintzába. Én nem tudom mi van a shuarokkal. A falvak előtt mindenhol ki van rakva egy tábla, hogy a belépés szigorúan tilos, és idegen még az ösvényre sem teheti rá a lábát. Életem során számos indiántörzzsel találkoztam, de ilyen zárkózott és a szabályokat állandóan felemlegető bürokrata közösséggel még nem hozott össze a sors.

Eri küzd a Kapisunba tartó ösvénnyelEri küzd a Kapisunba tartó ösvénnyel

Másnap abban a reményben, hogy rátalálunk Juan Ramosra, elindulunk Nantip felé. A sofőr nem tudja hol kell leszálljunk, de szerencsére a buszon utazik velünk egy fickó, aki jelzi, hogy a két gringó megérkezett. Az ösvény bejáratánál ismét belebotlunk a tiltó táblába, valamint egy férfibe, aki éppen most érkezik a folyótól.

- Hova tartanak? - kérdi.
- Nantipba - adjuk a rövid választ.
- Én vagyok Kapisun elnöke. Van engedélyük rá, hogy Nantipba menjenek?

Egyike a sok csodás őserdei teremtménynekEgyike a sok csodás őserdei teremtménynek

Ismét jön a sztori elmagyarázása, de szerencsére Kapisun elnöke értelmesebb a tegnapi fickónál, így engedélyét adja, hogy használjuk a falu ösvényét, ami a coangosi menet után egész kellemes. Jó egy óra alatt letekergünk a Rio Santiago partjára. Az ösvény mentén - az Ayuach-lagúnához hasonlóan - csodaszép pillangókat, hernyókat és botsáskákat látunk. Átkelünk a folyót keresztező függőhídon, majd elindulunk felfelé Kapisun falujába. Itt az ösvény ismét Coangost idézi, olykor térdig süllyedünk a sárban. Szerencsére ez a szakasz nem tart sokáig, a dombtető után már meg is pillantjuk a falut, illetve az azt körülölelő ültetvényeket. Az is feltűnik, hogy van távvezeték. 2013-ban a shuarok sem maradhatnak áram nélkül.

Kapisun inkább egy tanyabokor, semmint falu, mivel házai egymástól távol esnek, ahogy az a shuarokra anno jellemző volt. A shuarok évezredeken át nomád nép voltak, ideiglenes házaikat véletlenszerűen az erdő közepén húzták fel. Ha egy család egy adott erdőrészt levadászott, akkor továbbállt. A spanyolok gyakran bukkantak a dzsungel mélyén üres házakra, de ezek nem csak azért lettek hátrahagyva, mert elfogyott a vad az erdőkből. Shuar hagyományok szerint, ha egy házban valaki meghalt, azt a házat meg kellett hagyni a halott lelkének.

Kapisun faluja csodás környezetben fekszikKapisun faluja csodás környezetben fekszik

A lélek a shuar mitológiában nagyon fontos szerepet tölt be. Az ellenséges törzsek megölt harcosainak fejét például előszeretettel vágták le és csináltak belőlük tzantzákat. A tzantzák zsugorított fejek (innen származik a zanza, zanzásít szavunk), amiket nagy műgonddal készítettek el. Elsőként a bőrt lenyúzták a fejről, majd a fejtetőnél kivágtak belőle egy darabot, hogy kisebb legyen a térfogata. Ezután a bőrt gyógynövényes vízben kifőzték, majd ráhúzták egy fagolyóra. Miután az kiszáradt, az így kapott tzantzák száját és szemét bevarrták, hogy az ellenség gonosz lelke ne tudjon kiszabadulni. Hogy biztosra menjenek, a fejeket hamuval dörzsölték be, ugyanis a hamu benntartja a lelket az emberben. Ilyen tzantzákat a keresztény hitre térés óta, több mint 150 éve nem csinálnak, bár a 20. században még kerültek elő zsugorított fejek, melyekről utóbb kiderült, hogy hamisítványok. Azért gyártották le a shuarok őket többnyire majombőrből, mert műkincskereskedők jó pénzt fizettek érte.

A gonoszság a shuaroknál nem csak tzantzák képében jelenik meg. Ahogy más amazóniai népcsoportoknál, így náluk is fontos szerep jut a sámánoknak, akiket a shuarok uwishineknek neveznek. Az uwishin lehet jó és rossz. A jó uwishin gyógyít, átkot űz, valamint kapcsolatot létesít a túlvilági lényekkel és szellemekkel. A rossz uwishin rontást hoz az emberre, betegséget és halált okoz. Ma már a shuarok nem hisznek az uwishinekben, ha megbetegszenek, orvoshoz fordulnak, és az átok okozójának sem kell retorziótól tartania. Sok turistát persze megtévesztenek az amazóniai sámánizmussal és elhitetik velük, hogy az indián sámánizmus még létezik. A 21. századi uwishinek hatásköre azonban ma már nem tart tovább annál, minthogy párszáz dollárért néhány napra turistákat fogadnak, hogy azokat bevezessék az ayahuasca (shuarul natem) világába.

A tzantzák az ősi shuar kultúra leglátványosabb ránk maradt emlékei (a kép Cuencában készült)A tzantzák az ősi shuar kultúra leglátványosabb ránk maradt emlékei 

Az ayahuasca egy lián, amit Amazónia majd minden közössége előszerettel fogyaszt, hogy megtisztítsa lelkét és testét. A barnás színű pszichoaktív főzettől az embernek víziói támadnak, olykor szorosan kapcsolódva a valós életben átélt és feldolgozatlan traumákhoz, amik tudatalatt emésztik az ember lelkét. Az uwishin feladata az, hogy a delikvens ne ragadjon le a szembejövő gondoknál, hanem túllépve rajtuk kikerüljön a problémák világából. Miután a szer hatása elmúlik, hihetetlen könnyebbség lesz úrrá az emberen, valóban túllép a gondokon, és minden egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Az emelkedett érzelmi állapot akár több napig is elhúzódhat. A szertartás velejárója a hányás, azaz egyfajta méregtelenítés, amit a shuarok a problémák fizikai távozásaként fognak fel. Ma már a shuarok nem tartanak egymásnak szertartásokat, csak nagyon ritkán. Általában magukban iszogatják a főztjüket, s ahogy ők mondják azért, hogy lerészegedjenek tőle. 

Az ayahuasca mindenkire más hatással van. Amíg az európaiak többnyire személyes gondjaikkal találják magukat szembe, addig a shuarok legtöbbször félelmeik leküzdéséről mesélnek. Az indiánok látomásai között legtöbbször kígyók, jaguárok és más veszélyes állatok jelennek meg, jellemzően torz formában. Igen, amíg mi fehérek társadalmi, gazdasági és párkapcsolati gondokkal küzdünk, addig a shuarok a természetből fakadó félelmeikkel kénytelenek megharcolni.

Az uwishinek az ayahuascát azonban nem csak a megtisztulás jegyében fogyasztották. Feladataik közt szerepelt a kapcsolattartás Arutammal, a teremtő erővel, aki a vízesésekben él. A shuarok a vízeséseket szentként tisztelték, bizonyos zuhatagokat csak a sámánok látogathattak. A vízeséseknél elfogyasztott ayahuasca (amit gyakran dohánnyal kevertek az erősebb hatás elérése érdekében) segítette az uwishineket lemerülni a tsunkik, vagyis a folyók népének világába. A shuar teremtéstörténet is a tsunkikhoz köthető, illetve a tsunki asszonyokhoz, akik gyönyörű teremtmények hírében álltak.

Shuar gyerekek Nantip határábanShuar gyerekek Nantip határában

Egyszer egy shuar vadász a folyóparton aludt, amikor megjelent neki egy tsunki asszony. A férfi azonnal szerelembe esett és követte a nőt a víz alatti világba, ahol házasságot kötött vele. Egy napon a tsunkik szóltak a vadásznak, hogy vissza kéne térnie a falujába, mert a földi felesége már biztosan hiányolja. Tsunki felesége nem akarta magára hagyni urát, így követte őt a Földre, s hogy ne legyen féltékenység, kígyó képében tette azt. A férfi visszatérve a faluba ráébredt, hogy már nem szereti shuar asszonyát, ezért az éjszakákat a férfiak házában töltötte együtt a tsunkival. Egyik este a shuar asszony megleste urát és látta, hogy az egy tsunki nővel hál, aki ráadásul állapotos. Másnap a férfi vadászni indult. A kígyót egy kosárba helyezte, majd megeskette földi feleségét, hogy az nem nyúl hozzá. Az asszony azonban kíváncsi volt, így kinyitotta a kosarat, amiben megpillantotta a terhes kígyót. Azonnal tűzre dobta, mire a kígyó vízzé változott és visszatért a Föld alá. A tsunki asszony beszámolt apjának az esetről, aki haragra gerjedt, és egy emberevő anakondát, valamint hatalmas vihart küldött a shuarokra. A vadász az erdőben megpillantotta a viharfelhőt, így visszaszaladt a faluba, ahol az asszony bevallotta, hogy tűzre dobta a kígyót. A férfi dühében felkapta a shuar feleségétől származó lányát, és elrohant vele az erdőbe, ahol felmásztak egy hatalmas fa tetejére. A férfi hallotta, ahogy az anakonda megeszi az embereket, az eső pedig özönvizet hozott a Földre. Mikor a víz levonult, a shuar vadász lemászott a fáról lányával, akit feleségül vett, és újrateremtette vele a shuarokat.

Minden uwishinnek egyik gyermeke ugyancsak uwishinné válik. Az ilyen gyerekeket már egészen pici koruktól kezdve látomások gyötrik, majd nyolc éves korukban részt vesznek egy beavatási szertartáson. A sámán elviszi magával fiát a szent vízeséshez, ahol malikawát, egy ayahuascánál is sokkal erősebb halucinogén főzetet kell innia. Mikor megjelenik neki Arutam, akkor meg kell érintse. Ha elég bátor hozzá, hogy testi kontaktust teremtsen a teremtő erővel, akkor a fiúbúl uwishin válik.

PortrékPortrék

Nincsenek ábrándjaim, hogy Kapisunban vagy Nantipban belefutunk egy uwishinbe, vagy hogy részt vehetünk egy natem szertartáson. Turistavakító ceremóniára nem vágyom, pénzünk sincs nagyon rá, s lássuk be, a vidék sem épp úgy néz ki, mint ahol virágzik az idegenforgalom. Kapisunban nem hogy uwishinnel, emberrel se nagyon találkozunk. Az egyetlen faluhoz köthető esemény az, hogy néhány kutya megkerget minket az ösvényen, de ennél semmi több. Fél órányira Kapisuntól egy széles folyó állja utunkat. Fejem fölé tartom a zsákot és átbaktatok a nagy sodrású víztömegen. Eri is követ szépen lassan, de a folyóátkelés soha nem volt az ő műfaja. Szerencsére megússzuk elázás nélkül. Újabb tíz perc séta és mégegy folyó. Újabb egyensúlyozás a csúszós köveken, de ezt az akadályt is leküzdjük. Kb. húsz perc után kiérünk az erdőből és egy banánligetben találjuk magunkat. A háttérben dörögni kezd az ég, néhány pillanat múlva pedig ömleni kezd az eső. A banánliget szélén áll egy házikó, amolyan magtár lehet. Behúzódunk alá és csak reméljük, hogy nincs a környéken egy területét örző kutya. Az indiánok kutyái vadász ebek, ezért ha nem ismerős élőlényt látnak, azonnal jeleznek és támadnak. Ebből a szempontból szerencse, hogy rosszul tartják őket, mert nem nőnek nagyra, de azért az ő harapásuk is fáj.

Az eső eláll, így folytatjuk utunkat Nantip felé. Az erdőből kilép egy fiatal nő két kislánnyal. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, láthatóan nem tudják hova tenni az ott létünket.

- Elnézést kisasszony! - szólítom meg az amúgy nagyon helyes indián lányt - Nantipba tartunk, Juan Ramost keressük.
- Juan Ramos a nagyapám. Jöjjenek velem!

Eri legyőzi a folyótEri legyőzi a folyót

Ötösben baktatunk végig az esőtől sárossá vált ösvényen. Mi a bakancsunkban csak csetlünk botlunk, ők hárman a gumicsizmájukban nagyon ügyesen szögdécselnek. A gyerekek papaját és banánt visznek műanyag vödrükben. Az út alatt beszélgetünk Juan Ramos unokájával, Sofiával, aki 28 éves kora ellenére öt gyermek édesanyja. Megtudjuk, hogy az öreg nincs túl jó állapotban, nagyon nehezen jár, mert baj van a lábával. Egyszercsak megérkezünk Nantipba. Az alig pár házból álló falu egy csodálatos völgyben fekszik, körben érintetlen esőerdővel. Az egyik ház előtt gyerekek játszanak. Sofia megáll és bekiált a házba:

- Nagyapa! Téged keresnek!

A házból lassan előcammog egy idős indián, aki olyan fehér, hogy akár Eri rokona is lehetne. Haja félig ősz, félig barna, vöröses árnyalattal. Hunyorít egyet, mi pedig közelebb lépünk hozzá.

- Ön Juan Ramos? - kérdezzük.
- Én volnék. Maguk kicsodák?

Bemutatkozunk, majd belekezdünk a történetbe.

- Mond magának valamit az a név, hogy Juan Móricz?
- Juan Móricz? 30 éve nem hallottam ezt a nevet. Hogy van a druszám?

(Folytatjuk...)

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Coangos egy csodaszép falu, nagyon kellemes emberekkel. Az öreg José, aki ismerte Móriczot, azonban nem a titkok tudója, viszont ismeri azt, aki segíthet nekünk. Megérte napokon át várni és semmit tenni, még akkor is, ha egyes bürokrata indiánoknak ez nem tetszik.

Még épp csak erőlködnek az első napsugarak, amikor Coangosban megkezdődik az élet. Csörgőóra és mobiltelefon helyett arra ébredünk, hogy az asszonyok átkurjongatnak egyik házból a másikba, hogy a napi teendőket egyeztessék. Alighogy kilépek a faházikóból, ismét térdig tűnök el a sárban, így sikerül nyugtáznom, hogy száraz évszak ide, száraz évszak oda, ez az éjszaka sem múlt el csapadék nélkül. Cserébe mesés táj kényezteti a szememet olyan gazdag és zavarbaejtően zöld növényvilággal, amit eddig igen kevés helyen láttam.

Eső után még a zöld is kizöldülEső után még a zöld is kizöldül

A házak között tehenek és lovak legelésznek, itt-ott feltűnik egy-egy gumicsizás férfi jókora fegyverrel az oldalán. Vendéglátónk, San - ahogy a többi felnőtt férfi - útnak indul. Általában halászni vagy vadászni mennek, de ma a városban akad tennivaló. Elena (San felesége) első útja a földekre visz néhány 8-10 éves lurkó és a hűséges Peter kutya kíséretében, hogy betakarítsák a terményeket (yukka, banán, kínai burgonya). A faluban általában nincs is más ennivaló. A konyhában már lobog a tűz, s mivel nem maradhat őrizetlenül, a legidősebb, 14 éves lányka tesz-vesz körülötte. 

Endrével az egész napot Conagosban töltjük és figyeljük a történéseket. A házak kiürülnek, mindenki megy a dolgára, de a tisztás megtelik játszadozó gyerekekkel. Egyéb játék híjján egy döglött kígyóval hoznak frászt egymásra. Ahogy a nap feljebb kúszig az égen, egyre tikkasztóbb lesz a hőség. Ki ne vágyna egy hűsítő zuhanyra? A falu huncutkái meglelik a slagot, és a napi tisztálkodást kergetőzve, órákig tartó, mókás pancsolással viszik véghez.

PancsolásPancsolás

Coangosban népviseletet senki sem visel, és nagy bánatunkra sámánok sincsenek, de ezt leszámítva a shuarok hétköznapi élete semmiben nem különbözik más őserdei indián népektől. A hal- és az állatállomány csökkenése miatt már kissé háttérbe szoruló halászat és vadászat a férfiak feladata, a nők szerepe a tűz őrzése, a csecsemők ellátása és a mosás a pataknál, ami remek lehetőséget biztosít egy kis tereferére és fűrdőzésre is. Minden háznál tekintélyes a gyermekáldás, nem is találkozunk olyan családdal, ahol ne volna legalább hat-nyolc csemete. A kisebbek nevelése jobbára a nagyobb testvérekre és unokatestvérekre hárul. Ahogy ez a természeti népeknél lenni szokott, a felhőtlen gyermekkor nem is tart tovább a nemi érettség elérésénél. 

Az egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakonAz egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakon

A falu közepén a rögtönzött focipálya mentén egy hosszú faépület húzódik. Gyermeki kíváncsisággal merészkedem fel a tornácára, de sajnos az ajtót zárva találom. Az ablakon át látom, hogy padok sorakoznak bent, ez az iskola. Az egyik padon néhány könyv látható, a falon egy tekintélyes méretű poszter az ABC betűivel, valamint néhány képpel illusztrált shuar szóval. Nyelvtanár vagyok, így nem csoda, hogy lázba hoz a lehetőség, hogy egy parányi indiánfalu iskolájába besétáljak egy tanórára, de ez a terv valahogy mindig kudarcba fullad. Annak idején a tawahka indiánoknál olyan nagy eseménynek számított a fehérek látogatása, hogy tanítási szünetet rendeltek el ott tartózkodásunk idejére, az asháninkáknál pedig érkezésünk véletlenül a pedagógushétre esett. Most sincs nagyobb szerencsém. Az üres iskola ablaka előtt állva betűzgetem suttogva a shuar szavakat, majd a jelentésükön töprengve sétálok le a tornácról. Olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne. A sulival szomszédos ütött-kopott iroda tárva nyitva áll. Egy fiatal férfi téblábol az ajtóban, rámköszön és rosszallóan végignéz. Megkérdezi a nevem, és hogy mi járatban vagyok errefelé. Kiderül, hogy nincs egyedül a furcsa idegen. A másik férfi Endrével beszélget az orvosságos házikóban, majd mindkettőnket betessékelnek a kaotikus berendezésű rögtönzött fairodába.  

A shuarok ma már nem hordanak népviseletetA shuarok ma már nem hordanak népviseletet

- Tudjátok, hogy a shuar települések engedély nélküli látogatása tilos? - teszi fel a kérdést barátságtalanul a szigorúbb arcú - Van engedélyetek arra, hogy Coangosban tartózkodjatok? - folytatja kissé feldúltan.
- Sucúában a shuar önkormányzat adott engedélyt a Coangosba való belépésre - válaszolunk hivatalosan.
- Én vagyok itt az alelnök, és hozzám nem jutott el az érkezésetek híre.
- Valószínűleg ebben nem mi vagyunk a hibásak.
- Honnan valók vagytok? - kezd megenyhülni.
- Magyarországról.
- Az hol van? Európában?
- Igen. Közép-Európa.
- A Tayos-barlang miatt vagytok itt? Oda ugyanis én szoktam túrákat vezetni a helyi turistáknak. Mostanában sokan látogatják. Mutatok fotókat róla - válik az alelnök elvetemült bürokratából pénzéhes kapitalistává.

Miközben  a képeket nézegetjük, mesélni kezdünk nekik Móriczról, és hogy miért jöttünk pontosan. A sztori minden részlete az újdonság erejével hat rájuk, bár egyikük sem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. A barlangászatban azonban meglehetősen kompetensnek tűnik a magát alelnöknek nevező fickó. Megkérjük, hadd készítsünk vele egy rövid interjút a Tayos-barlangról, de gyorsan fel is hagyunk a dologgal, mert előrebocsátja, hogy 50 dollár alatt még a nevét sem hajlandó a kamerának elárulni. Fontoskodva felírják a nevünket egy egérrágta papírcetlire, majd kitessékelnek az irodából. Átsétálunk az orvosságos házikóba. A feszült hangulat csak akkor oldódik egy kicsit, amikor megpillantják a laptopokat, amin mutatunk néhány felvételt más indián közösségről, megnyugtatva őket, hogy nem mindeki kér 50 dollárt egy felvételért. Bő fél órás kevésbé paprikás társalgás után búcsút intenek, és a következő napokban nem is tisztelik meg jelenlétükkel a falut.

Endre és a gyerekekEndre és a gyerekek

San csak másnap, azaz kedden érkezik vissza a faluba. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen első este ígéretet tett, miszerint bejelent bennünket a falu öreg és nagy tiszteletben álló bölcsénél, a 76 esztendős José Bajarenál, aki jó eséllyel ismerte Móricz Jánost. Az első találkozásunk előtt úgy gondoltam, hogy az öreg José talán nem kedveli a társaságot, ezért költözött fel egyedül az örök magányt biztosító szomszédos hegy tetejére. Se kutya, se macska, csak az erdő csendje. Amikor San népes családjával együtt megérkezünk, egy padon tűnődve üldögélő, barátságos, szelíd, ugyanakkor komoly idős férfit látok, akiből sugárzik a nyugalom és az elégedettség. Arcán keresem az indiános vonásokat, de akár lehetne egy európai derűs nagypapa is, ha nem viselne a szeme alatt szolíd, apró tetoválásokat. Mindenkit egyesével, mosolyogva üdvözöl.

NaplóírásNaplóíráshoz szurkolnak a bakancsok

A következő néhány óra kellemes beszélgetéssel telik. Hamarosan szó esik Juan Móriczról, José szíves örömest áll a kameránk elé. Megható a segítőkészsége, ahogy meg-megáll egy-egy mondat után, hogy kutasson emlékeiben, és minél pontosabb választ adjon mindarra, amire kíváncsiak vagyunk.

- José! Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- Limónban. Még fiatal voltam, nem lehettem több 25-28 évesnél.
- Juan miért jött ide?
- A barlang miatt.
- Már tudott a barlangról, amikor megérkezett? 
- Igen. Többször is visszajött. 
- Egyedül jött?
- Nem mindig. Volt amikor öt katona volt vele. Meg egy nő és egy orvos is. Meg járt itt az az atya is, Crespi.
- Ők miért jöttek ide?
- A barlangba akartak leerszkedni. Volt, amikor három hónapig is itt voltak, de nem a faluban, hanem a völgyben táboroztak. Mikor elfogyott az ennivaló, elmentek.
- Miért mentek a barlangba?
- Juan aranyat talált lenn. Arany tárgyakat.
- Milyen tárgyakat talált?
- Olyat, mint ez a szék itt - mutat arra a fapadra, amin Endre ül - De lehet, hogy mást is.
- Tudja, hogy mi történt azokkal a tárgyakkal?
- Szerintem Juan elvitte őket a barlangból. Meg akarta őket vizsgálni.
- Látta a tárgyakat?
- Nem. Juan Móricznak nem én voltam a vezetője, nem voltam lenn a barlangban, amikor azokat felhozták.
- Emlékszik, hogy ki volt a vezetője?
- Persze. Juan Ramos volt.
- Ő kicsoda? Él még?
- Egy rokonom. Él, Nantipban van.
- Nantipban? Hol van Nantip?
- Egy falu Kapisuntól nem messze. A Tiwinzába vezető útról visz oda az ösvény. 

Endrével egymásra nézünk nagy boldogan. Máris megvan a következő úticél.

José Bajare arcán furcsa tetoválás láthatóJosé Bajare arcán furcsa tetoválás látható

- José! Ön szerint shuar eredetűek voltak ezek az arany tárgyak? Lehet, hogy ősi shuar táblák voltak?
- Nem, biztosan nem. Senki nem ismerte ezeket a tárgyakat. Juan talán tudta, hogy mik azok, de mi nem.
- A shuarok tudták, hogy ott vannak azok az arany tárgyak a barlangban?
- Senki nem tudta.
- Milyen ember volt Juan?
- Nagyon kedves. Jóbarát. Azt mondta, ő nem gringó, hanem közülünk való.
- Értett shuarul?
- Egy-két szót megtanult, de spanyolul beszéltünk.

Beszélgetünk még egy kicsit a régi dolgokról és a shuar nyelvről, amiből be kell vallanom, egy árva mukkot sem értek. Aztán közeledik a délutáni vihar, mi pedig visszabaktatunk a hegy túloldalára a coangosi kis orvosságos háziókóba, ahol a sátorba rejtőzve hallgatom az eső kopogását a laminatetőn, s közben már a nantipi kiruccanáson töprengek. Igyekszem elfojtani türelmetlenségemet. Legszívesebben már holnap indulnék, de a Santiago-folyón csak csütörtök reggel lesz legközelebb csónak, és ma még csak kedd van.

Életkép CoangosbólÉletkép Coangosból

A másnap édes láblógatással telik, élvezzük az apró őserdei falu meghitt hangulatát. Nagy a boldogság, mert José a délelőtt folyamán egyszer csak betoppan látogatóba. Vállára akasztott tarisznyájában néhány banánt cipel. Meghatódom, amikor kiderül, hogy nekünk hozta ajándékba. Endrének és nekem négy napja egy-két darab kínai krumpli és egy marék üres rizs a menü, bár tegnap Elena a tiszteletünkre egy vén tyúkot is levágott, és azon osztoztunk a népes családdal. Az egy dolog, hogy kopog a szemünk az éhségtől, de azt is tudjuk, hogy vélhetően Josénak sincs egyéb ennivalója mára, mint ez a pár banán. Megoszjuk vele az aznapi ebédet, majd váltunk pár kedves szót, aztán búcsút int és nézem, ahogy az öreg nehézkes léptekkel visszabandukol a magányos hegyre.

Épp csak lenyugszik a nap, amikor visszahúzódunk a sátorba. Nehezen alszom el, mert emészt némi nyugtalanság. A csónak rendszerint reggel 7 körül ér az ösvényhez, érkezésünk pedig fényes nappal majdnem három órát vett igénybe. A terv szerint San egy lóval a segítségünkre lesz, és vállalja a húsz kilós zsákok szállítását a folyóig, de a sár attól még nagy erőpróba marad, csakúgy, mint a csúszós meredek hegyoldal. Az eső pedig csak nem akar csillapodni. 

A Rio Santiagón utazni felejthetetlenA Rio Santiagón utazni felejthetetlen

Hajnali négykor már elemlámpával rámolok befelé a zsákomba és kezdem lebontani a sátrat Endre feje fölül. Az eső elállt. Csípkednünk kell magunkat, ha elkésünk félő, hogy a bányászokat szállító Cristóbal odébb áll, s akkor itt ragadunk még néhány napra. San gondosan a ló hátára kötözi a nagy zsákokat, aztán rendelkezésünkre bocsát két pár 44-es méretű gumicsizmát, amiből egy is elég lenne, mert nekem 38-as, Endrének meg 40-es lába van. Jóllehet a gumicsizmákat nem kell úgy óvni, mint a bakancsokat, de az ösvény a sok esőzés hatására még nehezebben járható. Rejtély, hogy csináljuk, de bő másfél óra dagonyázás után a folyóparton találjuk magunkat. Csónak egyelőre sehol, így van időnk alaposan lemosni a kölcsön csizmákat, valamint ruhát meg lábbelit váltani. A csónak látványát néhány másodperccel megelőzi a hangja. Feltűnik az ezúttal teljesen józan állapotban lévő Cristóbal néhány műanyag sisakot viselő férfi kíséretében. Santól búcsút veszünk, majd újra belefeledkezünk a számtalan vízesés gyönyörű látványába. Irány Nantip, ahol remélhetőleg rátalálunk Juan Ramosra.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az első benyomás a shuarokról pont ugyanolyan, mint más indián közösségeknél. Megbízhatatlannak tűnnek. Aztán felkapaszkodva Coangos faluban egy más világ fogad. A shuarok vendégszeretőek, segítőkészek és nagyon kíváncsiak. A Tayos-barlang bár ismert a turizmus előtt, külföldi csak nagyon ritkán, szinte soha nem vetődik ide. Móricz nem véletlen szeretett bele a vidékbe, de hogy mit talált a barlang mélyén, még nem derült ki a számunkra.

Péntek reggel jelenünk meg a sucúai shuar önkormányzatnál, ahol a helyi indiánok tanácsára Khart (spanyol nevén Alfit) keressük (a shuaroknak két neve van: egy indián és egy spanyol). Az önkormányzat épületében tett második látogatásunk alkalmával sikerül személyesen találkoznunk vele. A fiatalember még nem hallott Móricz János kutatásairól, még kevésbé az esetleges magyar rokoni szálakról, de olyan lelkesnek bizonyul a témában, hogy amikor visszakísér bennünket a szállodai szobába, megígéri, hogy délután 5 órakor a shuar kultúrában jártas édesapjával együtt visszatér hozzánk. Egész este várunk fiatal barátunkra, de sem aznap, sem másnap nem jön. Azonnal érzékeljük, hogy szavahihetőségben a shuarok sem jobbak a többi indiánközösségnél, de szerencsére van tapasztalatunk a témában, így nem anyátlanodunk el.

Sucúában egy turistának nincs semmi érdekes, ráadásul a száraz évszakban is óránként elered az eső, így a fojtogatóan dohos szobában halálra unjuk magunkat. Elhatározzuk, hogy kezünkbe vesszük a dolgok irányítását és vasárnap, ha törik, ha szakad, nekivágunk a több naposnak ígérkező indiánozásnak. 

Van egy busz hajnali 4-kor, de annyira korai, hogy hagyjuk veszni a lehetőséget, annak reményében, hogy csak lesz valami a későbbi órákban. Éppenséggel lenne, csakhogy ma vasárnap van, így a következő járat Moronába 10:30-kor indul. A jegyárusnak fogalma nincs, hol van Coangos, az a shuar falu, ami a legközelebb fekszik a Tayos-barlanghoz, s ahol Móricz kutatásait végezte. A sofőr szerencsére jobban informált, így tudatja velünk, hogy Yukiantzánál kell leszállnunk.

A Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek beleA Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek bele

Négy órán át kacskaringózunk a lélegzetelállítóan zöld dombok között, majd egy éles kanyarban lassít a busz, a jegyellenőr pedig hátrabiccent, hogy a két fehér megérkezett. A meredek partszakasz felső részét sűrű zöld növényzet borítja, közvetlenül a főút mellett pedig egy uszadékfából összetákolt boltocska áll néhány rozoga asztallal, egy cingár kölyökmacskával, meg néhány heverésző kóbor kutyával. Az asztaloknál rézbőrűek iszogatnak, nagy érdeklődéssel fogadnak minket. Miután kiderül, hogy mi járatban vagyunk, egyikük feltápászkodik az asztaltól, és az italtól kissé megbódult állapotban odabaktat hozzánk, majd tisztelettudóan kezet nyújt. Cristóbalnak hívják, ő a Coangos-Yukiantza szakasz csónakosa. Fogalma sincs róla, hogy hol van Magyarország - épp úgy, ahogy általában az összes dél-amerikai indiánnak -, de cserébe jól ismeri a Santiago-folyót, így az ösvényig szívesen vállalja a szállításunkat.
 
Kivételesen az elhagyott kikötőben néhány méteren kissé megpihen a folyó. Ez azt jelenti, hogy az őrült robogás helyett csendes csordogálásba kezd és keskeny, hosszú, egytelen fatörzsből faragott indián csónakokat ringat. Leereszkedünk a meredek parton és bepakolunk az egyik csónakba.

Küzdök az elemekkel - Khar erről nem szóltKüzdök az elemekkel - Khar erről nem szólt

- Khar már jelezte rádión, hogy turisták jönnek, de a coangosiak tegnapra vártak benneteket. Egy shaur vezető órákig ácsorgott a folyó partján, hogy majd mutatja az utat. Hogyhogy nem tegnap jöttetek? - kérdezi akadozó nyelvvel. 
- Khar nem érkezett meg egy megbeszélt találkozóra és őt vártuk a városban.
- Nem baj. Az ösvény ugyan hosszú és sáros, de talán nem fogtok eltévedni. 
- Az ösvényen? Hát nem egészen Coangosig visz a csónakkal?
- Nem. Coangos még jópár kilóméter a parttól. Csak gyalogosan vagy lóháton lehet megközelíteni.

Aggódni kezdek. Nálunk vannak a 20 kilós zsákok is, amikkel ritkán sikerül nagyobb teljesítményt produkálnom egy 40 perces komótos sétánál, ráadásul eddig még azt is csak sík terepen sikerült abszolválnom.

Cristóbal beindítja a zajos motrot, ami olyan ledületet ad a könnyű csónaknak, hogy valósággal repülünk a víz felszínén. Át kell kelnünk néhány nagyobb zugón. Nem vagyok egy nagy rafting-bajnok, úgyhogy nem kis erőfeszítéssel próbálom eltusolni zaklatottságom attól való félelmemben, hogy csomagostól az erős sodrású vízbe pottyanunk. A táj a hondurasi Patuca partjára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy 50 méterenként óriási vízesések zúgnak le a partmenti meredek sziklafalakról. Úgy elbűvöl, hogy bele is feledkezem a látványba, és mire eszembe jut az aggodalmam, már csak három méter választ el a sziklás partszakasztól.

Endrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátánEndrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátán

Kikötünk. A hegyoldal olyan meredeken tör az ég felé, hogy alig akad egy vízszintes talpalatnyi rész, ahová a csónakból kipattanhatunk. Már most látszik, hogy kemény túra vár ránk. Cristóbal jó utat kíván, majd búcsút int és fülsüketítő motorzaj kíséretében távozik. Figyelem még néhány percig, ahogy sziluettjének nyoma vész a távolban. Hátuknra pakoljuk a nagy, hasunkra pedig a kisebb zsákokat, aztán útnak indulunk. Ekkor még mit sem sejtünk abból, hogy mi vár ránk, és abban reménykedünk, hogy a hegy tetejéről majd feltűnik a falu. Csalódnunk kell. 15 perces kaptató után az ösvény ereszkedik pár métert, majd újabb kaptató következik egy még magasabb hegyre, ahol viszont már térdig süllyedünk a sárban. A bakancsom minden lépésnél lemarad a lábamról, egyik kezemmel azt szabadítom ki és húzom vissza a lábamra, a másikkal pedig csúszós gyökerekben próbálok kapaszkodóra akadni, attól tartva, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok. Minden erőmet felemészti a meredek sáros ösvényen menetelés, amit az első két óra múltán sík mocsaras vidék vált fel. Minden kitartásomra és türelmemre szükségem van. A legrosszabb a tanácstalanság Endre arcán. Hátrahagyhatná a csomagokat velem együtt, miközben ő előremegy, hogy a faluból segítséget kérjen, de nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra és félő, hogy az őserdő kellős közepén rámsötétedik. 

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Két és fél óra telik el így. Van néhány mély pontunk, míg végül kutyacsaholást hallunk, és megpillantunk egy házat egy tisztás szélén. Megérkeztünk. Coangos néhány bádogtetős igénytelen faházból áll, mesés környezetben. A shuarok nagy szeretettel és örömmel fogadnak minket, és azonnal kisöprik az orvosságos házikót, hogy szálláshellyel kínáljanak. Ez a faluban az egyetlen ház, ami üresen áll, így itt felállíthatjuk a sátrat. Bár a padló kevésbé kényelmes a puha gyepnél, de legalább tető van a fejünk felett és ez egy ilyen csapadékos vidéken nem utolsó szempont csakúgy, mint a jaguárok éjszakai látogatása. Az ivóvíz a környező patakokból érkezik, két háznál kerti csapon keresztül is elérhető. Az egyiket még vacsora előtt ki is próbálom, ugyanis a Coangosba vezető ösvény megpróbáltatásai során olyan formát öltöttem tetőtől talpig, mint egy jókora sárgolyó.

Alfonso (San) felesége és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adniElena és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adni

A szomszéd házban Alfonso (shuarul San) lakik népes családjával. Felesége, Elena azonnal nekilát, hogy yukkából és rizsből vacsorát készítsen a vendégeknek. A konyhában nyílt tűzön főz. A fapadló itt-ott megrongálódott, így nem csak a család keresi a társaságunkat, de még a kutyák is bekukkantanak egy-egy félméteres repedésen. A nap lenyugszik, óriási csend és sötétség ül a falura, mindenütt égnek a gyertyák, itt-ott egy elemlámpa fénye kíséri a házak között szaladgáló gyerekeket. Alfonso az egyetlen a faluban, aki benzinmotoros generátorral és ezzel együtt televízióval is rendelkezik. Igaz, Coangosban egyetlen csatornát sem lehet fogni, de van egy DVD lejátszójuk egy darab lemezzel, ezért minden este ugyanazt a filmet nézi az egész falu. 8 óra körül a motor megtöri az őserdő meghitt csendjét és a film elindul. 

Jófej befigyel a padlón keresztülJófej befigyel a padlón keresztül

Bennünket is odacsábítanak, de a film helyett inkább a két gringót nézik kíváncsian. Rövid tanácskozás után megengedik, hogy a következő napokban részt vegyünk a falu mindennapi életében, és hogy filmezzünk. Mesélünk nekik Móricz Jánosról, de a többség nem hallott róla. Teljesen jogos, hiszen Móricz utoljára az 1970-es évek közepén járt itt, az azóta eltelt 40 évben meghaltak azok, akik ismerhették.

- Én emlékszem rá - szól a népes csapatból egy férfi - Gyerek voltam akkoriban, de emlékszem Juanra, édesapám jóban volt vele.
- Édesapád még él? - puhatolódzunk.
- Nem, régen meghalt már. De az öreg tudhat valamit, igaz, San? - fordítja tekintetét vendéglátónkra.
- Igen, az öreg biztosan ismeri.
- Találkozhatunk az öreggel?
- Persze. Holnap majd beszélek vele, biztosan fogad titeket - zárja le a témát San, s fordul a képernyő felé, hogy életében valószínűleg századszor is megnézze a Tiwintzáról szóló turisztikai műsort, amit néhány lelkes amatőr forgatott a falujáról. Jókat mosolyognak rajta, mert felismerik barátaikat a képernyőn.

Egy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottakEgy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottak

Az egész este meghitt. Imádom az őserdei hangulatot az ilyen kis közösségek között, az ember itt újra embernek érzi magát. Nincs sürgés-forgás, zajártalom, semmi. Mikor a film véget ér, mindenki visszatér a házába, és a falu nyugovóra tér. Nekem a sátorban feküdve a másnapon jár az agyam. Elképzelem milyen lesz az öreg, aki ismerte Móriczot. Izgatott vagyok, mert ha ő tud valamit és megosztja velünk, akkor kiderül az igazság Móricz körül...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Több mint 10 évvel ezelőtt hallottam először azt a képtelen történetet, ami egy magyar kutató ecuadori felfedezéséről szólt, miszerint a dél-amerikai ország őserdőjében magyarul beszélő indiánokkal találkozott. A sztori annyira hihetetlennek hatott, hogy egy nagy mosoly után dobtam is a témát, de mikor Ecuador földjére léptünk, újra bevillant a kalandregénybe illő történet. Egyre többen és többen kerestek meg minket, hogy ha már Ecuadorban járunk, miért nem keressük fel ezt a közösséget, és bizonyítjuk vagy cáfoljuk Móricz János elméletét, aki a magyarok őshazáját az amerikai kontinensen vélte felfedezni. A sztori abszurd, de időnk éppen van, így elindulunk Móricz nyomában, hogy kiderüljön az igazság, vajon tényleg élnek magyarul beszélő indiánok Ecuadorban...

Az emberiség és a magyarság eredetét, amióta világ a világ, óriási homály fedi. Tanultam az iskolában a finnugor elméletről, ami gyerekfejjel egészen elfogadhatónak tűnt, bár már akkor akadt olyan tanárom, aki elmondta, hogy a tankönyvben olvasható teóriák nem feltétlen a valóságot tükrözik. Az internetnek hála a múlt és történelem megnyitja kapuit, illetve sokkal több elmélettel ismerkedhet meg az ember, mint amit az iskolában tanítanak neki. A magyarokat vannak, akik a baszkokkal, vannak, akik a japánokkal rokonítják, és elég sokan vannak, akik nem az Uraltól, hanem Mezopotámiából eredeztetnek bennünket. Az igazságot és a múltat valószínűleg senki nem ismeri, márpedig azt mondják, "nincs jövője az olyan nemzetnek, amely nem ismeri, nem becsüli múltját".

Móricz János neve összenőtt a Tayos-barlanggalMóricz János neve összeolvadt a Tayos-barlanggal (forrás: tudatbazis.hu)

1969-ben számolt be arról az ecuadori és nemzetközi média, hogy egy magyar származású őstörténetkutató, Móricz János, Ecuador területén egy Tayosnak nevezett barlangrendszer egyes termeiben olyan írást tartalmazó aranytáblákra bukkant, amely egy eddig ismeretlen ősi civilizáció létezését feltételezi. Ha az ember kicsit utánanéz a lassan 45 évvel ezelőtti ecuadori sajtónak, akkor valóban talál cikkeket a felfedezésről, amikben azt is tényként közlik, hogy - Móricz elméletét alapul véve - az ecuadori nép a magyarok rokona. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk lépésről lépésre, és nézzük meg alaposabban, ki is volt Móricz János!

Rövid összefoglalómban igyekszem tényszerűen és röviden áttekinteni Móricz ecuadori kutatásait amolyan lexikális anyag gyanánt. Mindezt pártatlanul és előítéletek nélkül teszem, amely nehéz feladat, hiszen az interneten és a nyomtatott sajtóban fellelhető valamennyi tudásanyag meglehetősen elfogult és szélsőséges álláspontot képvisel e témában.

Móricz János elmélete megjelenik az ecuadori sajtóbanMóricz János elmélete megjelenik az ecuadori sajtóban (forrás: csillagosveny.uw.hu)

Móricz a vas megyei Horvátnádalján született 1923-ban, a II. világháborút követően Argentínába költözött. Vélhetően fiatal korától kezdve foglalkoztatta őt a magyar nép eredete, így nagy lelkesedéssel fogadta a baszk származású argentin mérnök, Florencio de Basaldúa teóriáját, ami a magyarokkal rokon baszkokat az amerikai kontinensről származtatta.

Az 1960-as években egy német aranybánya megbízásából Ecuadorban, pontosabban Morona-Santiago tartományban végzett felméréseket, és ezalatt az idő alatt sikerült remek kapcsolatot kialakítania az őslakos shuar népcsoporttal. Hogy tőlük vagy más forrásból szerzett-e tudomást egy az Andok alatt húzódó óriási barlangrendszerről, azt nem sikerült kiderítenünk, de több alkalommal leereszkedett shuar helyi vezetők kíséretében a barlang mélyére Coangos falu közelében. Az egyik ilyen alkalommal eljutott egy addig felfedezetlen csarnokba, ahol több ezer ismeretlen írást tartalmazó arany- és egyéb fémlemezre bukkant. A termet Fémkönyvtárnak nevezte el. A barlangrendszer más területein emberi alakokat és állatokat ábrázoló arany-, kő- és kerámiaszobrok rejtőztek a guanó alatt. A shuarok állítása szerint mindezeket egy ősi civilizáció helyezte biztonságba a barlangban egy megsemmisítéssel fenyegető karasztrófa elől.

Dr. Peña Matheus, Stanley Hall és Móricz János az 1975-ös ismerkedő expedíciónDr. Peña Matheus, Stanley Hall és Móricz János az 1975-ös ismerkedő expedíción (forrás: goldlibrary.com)

Móricz János szerint ezek a tárgyi emlékek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a magyarság őshazája nem más, mint Amerika. Elméletét nem sikerült tudományos alapokra helyeznie, de igyekezett azt más tudományterületek kutatási anyagával alátámasztani. Egyik fő vesszőparipája a nyelvészet volt. Közös szavakat vélt felfedezni a cañari, a puruha, a perui mochika és a magyar nyelvben, valamint számos azonos, illetve rokonítható földrajzi és családnevet talált Ecuador területén. Továbbá úgy vélte, hogy a shuar és a magyar eredetmítoszok közötti hasonlóságot is nagy hiba volna figyelmen kívül hagyni.

Lelkesedését és meggyőződését mi sem bizonyítja jobban, mint ez a részlet abból a levélből, amit Pataky Lászlónak küldött Békéscsabára:

"Bejártam Paraguayt, Boliviát, ott kutattam a Nap kapunál, s találkoztam Poznászky fiával, keresztül hajóztam a Titicaca tavat, a Popo-t, Fönt jártam a Macsu-Picsu-i szikla várban, s az Urubamba völgyében, s mielőtt éreztem, hogy mindehhez közünk van, hogy mindezt, magyar szellem teremtette, de mindhiába az érzés, a nyom, az azonos lelki világ, a néprajz, a pentatonikus zene, ha kézzel fogható bizonyíték nincs.

1965.-ben, tovább jöttem, elhatároztam, hogy ékvádort fogom átkutatni, mert úgy gondoltam, hogy legjobb minden országot átnézni, hátha itt, tudok valami olyat találni, mi az egész kérdést megoldja. Ezért jöttem ide, arra gondolva, hogy innen majd az észak perui Chan-Chan-ba megyek, hol föltétlenül fogok találni kézzelfoghatóbizonyítékot is, mert az előző kutatásaim alapján, úgy láttam, hogy Chan-Chan-ba kell mennem. Nem úgy történt, ahogy azt én elképzeltem, hanem itt, a világ közepén találkoztam a ma is élő valósággal.

Váratlanul ert, s nem voltam fölkészülve, arra, hogy ma is élő magyar valóságot fogok találni. Mikor rádöbbentem, hogy mi történt, hogy ős-magyar földön vagyok, hogy ide jött Csaba, s innen mentünk a Kárpát medencébe, hogy ez nem "amerika" , hanem a sokat keresett, ismeretlen nagy scythia, akkor sok-sok minden, világos lett előttem. Innen belátva egész nagy scythia területét, s felismertem a sok előzőleg talált nyom összefüggését is.Itt, már nem az álom szárnyain lovagolva szállt képzeletem, őseink után nyargalva, hogy kérdőre vonjam őket, vajon onnan jöttünk? Itt, az álom hagyott el, s éjjeleken át, róttam az alvóváros utcáit, mert nem tudtam elaludni, s ha igen, úgy fölriadva, hamar le mentem az utcára, hogy meggyőződjek arról, hogy nem-e álom az egész. Három végtelenül hosszú hónapig vajúdtam így, küzködve önmagammal. Mindent leellenőriztem. A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért, Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni. Tudom, hogy ezt így nehéz elhinni, mert magam sem hittem saját füleimnek, s így nem kívánhatom Tőletek, hogy ezt elhiggyétek, viszont, mindezt le lehet és le kell ellenőrizni, nem egy vagy két nyelvésznek, de bárkinek módjában áll idejönni s meggyőződni mind erről..."

Móricz Pataky Lászlóval folytatott levelezést éveken át

Móricz Pataky Lászlóval folytatott levelezést éveken át (forrás: magyarvagyok.com)

1969-ban Móricz hivatalosan is bejelentette a barlangban tett felfedezéseit az ecuadori elnöknek, jobbára azzal a céllal, hogy a magyarság amerikai eredetének bizonyítására kutatások indulhassanak, továbbá, hogy a barlangrendszert a világörökség részévé téve megmentse a kifosztástól és a végleges megsemmisüléstől. A bejelentés sokak érdeklődését felkeltette, így 1969-et követően több expedíció szervezése is megkezdődött, azonban egyik sem tudta biztosítani a leletek érintetlenségét, ami nem egyezett a shuarok és Móricz kérésével. Éveken át nem történt hivatalosnak tekinthető leereszkedés, majd 1976-ban - Móricz és a shuarok együttműködése nélkül - egy brit expedíciós csapat katonai kísérettel és Neil Amstrong űrhajós reklámarcával behatoltak a barlangba.

A kutatásról tett első jelentések arról számoltak be, hogy többszáz évre elegendő kutatási anyag került elő, majd a következő években szigorú, tulajdonképpen napjainkig tartó hírzárlat következett.

Móricz és Erich von Däniken

Móricz és Erich von Däniken

Móricz több ízben is kísérletet tett arra, hogy a média segítségével elméletét a nyilvánosság elé tárja, de bizonyítékai tudományos elismerése nélkül a kutatók és a tudósok körében süket fülekre talált. 1991-ben épp egy nemzetközi konferenciát szervezett a témában, mikor meghalt. Egyesek szerint túl sokat tudott, így rosszakarói a guayaquili hotelszobájában meggyilkolták, bár az tény, hogy pár hónappal halála előtt ecuadori orvosok súlyos tüdőbetegséget állapítottak meg nála.

Mindenesetre az általa felfedezett aranylemezeknek nyoma veszett. Egyesek szerint Carlos Crespi szerzetes hagyatékában találhatók meg, mások a Vatikánra esküsznek, de olyan elméletek is napvilágot láttak, hogy a mormon egyház tette rájuk a kezét. Az is elképzelhető, hogy a mai napig a barlang egyes járataiban vannak elrejtve, ha egyáltalán létezett ez a bizonyos aranykönyvtár.

A magyar nép amerikai eredeztetése azóta is két szélsőséges csoportra osztja a közvéleményt. Az egyik oldal kissé fanatikusan minden témával kapcsolatos hipotézist tényszerűen tálal. Össznépi sértettségében előszeretettel gyárt olyan összeesküvés-elméleteket, hogy az egész világ összefog ellenünk csak azért, hogy eltitkolják a magyarság nagyságát. Ezzel együtt olyan irracionális és hajmeresztő történetekkel színezik ki Móricz téziseit, hogy a barlangot óriási földönkívüli lények népesítik be, amivel azt gondolom, nagy a felelősségük abban, hogy a tudós társadalom gúnyos mosollyal fordul el a témától. Valljuk be persze azt is, hogy az sem segíti a történet hitelesítését, hogy a témát a meglehetősen gazdag fantáziával megáldott író, Erich von Däniken  is meglovagolta. A másik csoportot azok alkotják, akik következetesen elutasítanak mindent, ami ezzel a témával kapcsolatos, és a teóriát egyenesen nevetségesnek, sőt, felháborítónak tartják.

Neil Armstrong és Stanley Hall a Tayos-barlangbanNeil Armstrong és Stanley Hall a Tayos-barlangban (forrás: cienciasparalelas.com.br)

Mi Endrével a témát pártatlanul közelítjük meg. A következő időszakban az a célunk, hogy kamerákkal felszerelkezve végigjárjuk Móricz útját. Első lépésként holnap bevetjük magunkat az őserdőbe, és a barlang közelében található shuar falvakban megpróbáljuk felkeresni Móricz János egykori indián barátait és barlangi vezetőit. Ehhez róluk mindössze annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy a Rio Santiago folyón kell lefelé haladnunk csónakkal a yukiantzai elágazástól, majd követnünk kell egy ösvényt Coangos falujáig. A shuar falvakba belépési engedélyre van szükség, amit a shuar önkormányzatnál már beszereztünk, úgyhogy indulhat a kutatás...

1 Komment

Holnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy a Lojától egy órányira fekvő Saraguróban színes piaci kavalkád fogadja az embert - mondja az LP és az internet. Rengetegszer ültem már fel az ilyesfajta "invitációnak", de Saraguróba amúgy is szerettünk volna elmenni, hogy megismerjük az ott élő közösséget, mivel magukat az inkák közvetlen leszármazottainak tartják, ráadásul 500 éve megállás nélkül gyászolnak. Persze kiderül, a legszebb népviseletet nem is ők hordják, hanem a tengerimalacok. 

Jackie-t, a vilcabambai hostelben megismert holland lányt lázba hozza a lehetőség, hogy két hónap együtt utazás után lepattanhat német barátnőjéről, így velünk tart Saraguróba. Loja pályaudvarán az a meglepetés fogad minket délelőtt 11 órakor, hogy már csak a délután 5 órási buszra van hely. Remek, ülhetünk egész nap a terminálon.

Saraguro főtere kedves, de ennyi és nem többSaraguro főtere kedves, de ennyi és nem több

A nagy semmittevésben sokat beszélgetünk Jackie-vel, akivel két és fél éves utazása során számos elmebetegség történt meg. Arra a sztorira a legbüszkébb, ami alig pár hónapja esett meg vele Huancayóban, Peru talán lerondább nagyvárosában. Ha valaki éveken át tartó utazásba kezd, olykor dolgoznia kell. A többség vagy beáll egy hostelben recepciósnak, vagy koktélt kever valamelyik gringó bárban. Jackie azonban nem ezt választotta, hanem elszegődött egy perui orvos mellé asszisztensnek, hogy a huancayói piacon vért vegyen a szegényebb népektől kivizsgálás céljából. Az egy hónapos melóért 1000 sol ütötte a markát, de már az első héten gyanús lett az ügy, mivel a vérvizsgálatot a "doktor úr" az utcán végezte.

A saragurók Atahualpa iránti tiszteletük jeléül viselnek állandóan feketétA saragurók Atahualpa iránti tiszteletük jeléül viselnek állandóan feketét

Két hét után nyilvánvalóvá vált, hogy vajákos mellé szegődött felcsernek, de szólni nem mert, mert félt, hogy a végén nem kap fizetést. A végén persze nem akarta az áldoktor kifizetni a jussát, de Jackie nem az a fajta lány, akivel egy perui férfi szembe merne szállni. 180 centis magasságához igazi Suriname-i testalkat párosul, szerintem Klicsko sem kezdene vele pofozkodni. Végül hozzájutott a pénzéhez, még ha azt falusiak átverésével is szerezte.

Saraguróba naplementekor futunk be. Az álmos falun sűrű köd ül, hideg van. Sikerül egy egészen csinos kis szállót találnunk 5 dollárért fejenként, igaz, fürdőszoba nem tartozik hozzá. Jackie az egyik ágyon, mi a másikon.

Az inka fürdőt láttuk, túl vagyunk rajtaAz inka fürdőt láttuk, túl vagyunk rajta

Reggel már korán kint vagyunk a főtéren, hogy megnézzük magunknak a híres vasárnapi piacot. Nem okoz meglepetést, hogy semmi nem történik, ez a nap is pont ugyanolyan, mint valószínűleg bármelyik átlagos nap Saraguróban. Egy-két népviseletbe öltözött család lézeng az utcákon, néhányan empanadát árulnak, a templomban pár család imádkozik. A főtértől pár sarokra található piacon ugyanazok a termékek kaphatók, mint bárhol máshol. Csalódás a piac, de legalább látunk pár hagyományörző saragurót.

A férfiak fekete rövid nadrágot és poncsót viselnek, fejükön fekete vagy hehér kalappal. A nők ugyancsak gyászosan festenek, bár a blúzuk gallérján általában kék virágos hímzés látható, kabátjukra pedig hatalmas, virágot vagy Napot ábrázoló medált, ún. toput tűznek. A fekete népviseletet azért választották maguknak, mert ezzel gyászolják az inkák utolsó nagy uralkodóját, Atahualpát, akivel a spanyolok végeztek. A saragurók nyelve a kicsua, ami néhány kifejezéstől eltekintve a Peruban beszélt kecsua. Hogy korábban beszéltek-e más nyelvet, ma már nem tudjuk, de nagyon büszkék inka származásukra.

A győztes pár (Jackie fotója)A győztes pár (Jackie fotója)

Délelőtt ellátogatunk a falutól nem messze található inka fürdőhöz. A főúttól nem messze emelkedő vízesés egy átverés, pláne úgy, hogy két dolláros belépőt szednek érte. Egy kb. 20 méter magas kerti csap vízmennyiségű csurgóra gondolj, ami egy retkes medencébe érkezik. Nagy duzzogva megyünk vissza a faluba, ahol délutánra kezd valami alakulni. Távollétünk alatt felállítottak egy színpadot, amin egy saraguró férfi 10 percenként bemondja, hogy nemsokára kezdődik a táncos mulatság. Ez déltől este hat óráig megy így, ez idő alatt az egyetlen említésre méltó esemény az évente ezen a napon megrendezésre kerülő tengerimalac szépségverseny. Nem bikinis felvonulás van, sőt. Az a malac diadalmaskodik, amelyiken a legszebb saraguró népviselet látható. A műsort táncok zárják le, ami engem, mint kulturálisan érzéketlent, hidegen hagynak.

Zamorában található Dél-Amerika legnagyobb órájaZamorában található Dél-Amerika legnagyobb órája

Másnap Zamora felé vesszük az irányt. A Lojától keletre fekvő városka arról híres, hogy itt található Dél-Amerika legnagyobb órája. A pályaudvar mögötti domboldalon a virágokkal kirakott időmérő percmutatója 11 méteres. Ennél többet nem is lehet Zamoráról írni, mert nincs itt semmi. A közelben van azonban a Podocarpus Nemzeti Park. A paramóval, köderdővel és trópusi erdőkkel büszkélkedő nemzeti park Dél-Ecuador egyetlen erdős vidéke. Sajnos Machalától idáig nem sűrűn találkoztunk fával, az elmúlt 100 évben a farmerek mindent leirtottak.

A Podocarpus Nemzeti Park igazi dzsungelélményA Podocarpus Nemzeti Park igazi dzsungelélmény

A Podocarpus azonban valóban egy csoda. Úgy pedig még szimpatikusabb, hogy 2013 januárjától kezdve a többi ecuadori nemzeti parkhoz hasonlóan nincs belépő. Taxival érkezünk a park bejáratához, majd egy jó fél órás séta következik egy hangulatos erdei ösvényen. Magával ragadna a látvány, ha nem kezdene el ömleni az eső. Egy rövidebb csapadékmentes időszakot kihasználva elszaladunk a visitor centerhez, ahol nincsen senki. Igyenesek lettek a nemzeti parkok, cserébe nem is dolgozik senki.

Több vízesést ejtünk útba, majd elindulunk fölfelé a hegyoldalon. Az ösvény sáros és csúszós. Jó egy órányi kaptató után szembetalálkozunk néhény ecuadori lánnyal, akik nyakig sárosan, gatyaféken jönnek lefelé.

- Rátaláltatok a kilátóra? - kérdezősködünk.
- A fenét. Ez az ösvény járhatatlan - panaszkodnak.

Valóban az. Toljuk még a szekeret felfelé jó fél órán át, aztán mi is feladjuk. Az ösvény elhanyagolt, az állandóan eleredő eső pedig korcsolyapályává varázsolja. Mivel én bírom az őserdei sártúrást, nekem kedves emlék marad, Erinek azt hiszem kevésbé.

Álomszép tájon át vezet az út SucúábaÁlomszép tájon át vezet az út Sucúába

Másnap buszra szállunk és megkezdjük utunkat fel a shuar indiánok földjére. Zamora után még akad néhány apró település, utána azonban végtelen esőerdőkön át vezet az út. Nem győzök kattintgatni a busz ablakából, bár tudom, hogy a látványt a kép nem fogja visszaadni. Az asháninkák óta nem láttunk ennyi zöldet és érintetlen természetet, bár itt a táj még az ott tapasztaltnál is sokkal szebb. Az a pár település - mint Pangui és Gualaquiza - amit érintünk az út során, bár ne is léteznének, mert csak belerondítanak az édenkertbe.

Két napi buszozás után érkezünk meg Sucúa városába. Itt sincs az égvilágon semmi érdekes, azonban muszáj itt éjszakáznunk, mert holnap jelenésünk van shuar önkormányzatnál, hogy belépési engedélyt kérjünk az indiánok földjére...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)