MIRADOR - "Kilátó a világra"

Leérve a Roraimáról új kihívások elé nézünk. A cél az Akopán tepui a Gran Sabana szívében, azonban számolnunk kell azzal, hogy Santa Elenában nincs benzin. Hogy lehet az, hogy Venezuelában üzemanyaghiány van???

Előre lefoglaltam a kisrepülőt Manuel barátomon keresztül. Ő is venéz, így nem lepődöm meg, hogy nem megy a dolog túl gördülékenyen. Mikor hívom a pilótát, az közli, hogy van egy kis gondja, mégpedig az, hogy nincs benzin a repülőtéren, ezért mindenképp várni kellene holnap délutánig.

Hihetetlen! Benzinhiány Venezuelában

Remek hír. Szerencsére a csapat érzi, hogy ebben a helyzetben én sem tudok mást tenni, csak várni. Mászkálunk a városban, próbálunk cukrot és tejet szerezni, mindhiába. A benzinkút előtt ácsorogva megértjük, miről is van szó. A Gran Sabana összes autója áll a sorban csodára várva, ami mintha soha nem akarna eljönni. A benzinkutasok táblákat pakolnak a kocsik közé, amikre időpont van írva, mikor lehet esedékes a tankolás. A rendszernek köszönhetően mindenki mehet a dolgára az autókat ott hagyván a sorban.

A Gran Sabana felülről

Másnap délután kettőkor a reptéren vagyunk. A jól szituált félig szír, félig latin pilótánk azzal vár, hogy pontosan két útra való benzint tudott szerezni, ezért reméli, nem lesz gond. Az első körben repülök harmad magammal (Yunek leszállópályája nagyon rossz állapotban van, ezért nem lehet teli géppel berepülni), hogy a pemónokat ne érje meglepetés a sok idegen láttán. A kilátás most is zseniális, azonban pár kiométerrel a falu előtt egy több ezer méter magas viharfelhőbe ütközünk. Pilótánk próbál átjárót találni a sűrű esőfellegen, de húsz perc múlva feladja:

- Vissza kell forduljunk. Sajnálom! - adja tudtomra, hogy ma nem érkezünk meg Yunekbe.

Yunek a Churí tepui előterében

Mivel nincs annyi benzinje, hogy a vihar eláltával bevállaljon újabb két fuvart, ezért újabb éjszakát kell eltöltsünk Santa Elenában. Másnap reggel hív a pilóta, hogy szerzett újabb két adag benzint, így újra próbálkozhatunk. Ezúttal sikerül landolnunk Yunekbe, bár nem veszélytelenül. Hiába a minimál súly, a felázott, füves kifutón a gép első kereke leragad, így oldalra dőlve, a szárnyra támaszkodva sikerül csak megállnunk. Szentségel a pilóta, aztán megkér minket, hogy szálljunk ki és emeljük ki a gépet a mocsárból. A faluból is jönnek férfiak és gyerekek segédkezni, így a gép gond nélkül tud újra felszállni és utánunk hozni a csapat másik felét.

Az Akopán tepui délutáni és hajnali fényben

Yunekben a helyzet változatlan. 2013 januárja óta - mikor a tavalyi csapattal ráleltünk a Salto Aparurénre és ősi piktogramokra - egyetlen turistát nem láttak a vidéken. Leonardo és családja ezúttal nincs a faluban, de a többiek ugyanolyan segítőkészen kísérnek minket az iskolához, ahol sátrat verhetünk.

A Churí és az Eurodá tepui napközben és reggel

Mivel a Roraimánál és Santa Elenában is vesztettünk egy napot az áldatlan állapotok miatt, nagy túrákra nincs lehetőségünk a térségben. 2011-ben másztam fel először a Salto Akopánhoz, a falu mögé magasodó tepuiról lezúdoló vízeséshez. A csapat a piktogramok helyett a zuhatagot választja, amihez az út nem annyira könnyű. Csónakkal kell átkeljünk a Rio Yuneken, egyesével lapátol át minket vezetőnk és a felesége egy lélekvesztőn. Az ösvényen friss jaguár lábnyomokra bukkanunk.

- Tíz perce sem lehet, hogy erre járt - szól indián barátunk a nyomokat fürkészve.

Friss jaguár lábnyom a sárban

Szedni kezdjük a lábunkat, hátha megpillantjuk az egyik sziklán ücsörögve a jaguárt, de nincs szerencsénk. A tepui lábánál egy gyönyörű völgy húzódik. Korábban itt volt ösvény, mára azonban benőtte a gaz. Ember nagyságú füvön vágjuk magunkat keresztül, mire az esőerdő széléhez érünk. Az erdőben végre árnyék van, viszont pára is, így rendesen leizzadunk, mire a vízesés lábához érünk. Felfrissülünk a vízpermettől, majd leereszkedünk Karinacón falujába.

A Salto Akopán alulról fotózva

Megismernek a helyiek, csak az éppen focizó gyerekek tartanak tőlünk egy kicsit. Lekuporodunk a fűbe és nézzük, ahogy játszanak. 150 kilométerre vagyunk a civilizációtól; se áram, se internet, csak mesés táj, vígan játszadozó gyerekek és egy tökéletes érzés: ez a vidék az igazi édenkert. Kár, hogy holnap jön értünk a gép és nem tudunk tovább időzni a pemónok között.

Az Akopán tepui más-más szemszögből

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

A Roraimáról és az odavezető útról már írtunk korábban, de egy évvel a tavalyi túra után ismét nekivágtunk Venezuela és talán Dél-Amerika legszebb hegyének. A sok előzetes probléma ellenére sikerült elérnünk a csúcsot, s ott olyan látványban volt részünk, amilyenben tavaly nem. A Roraima megmászása minden utazónak kötelező egyszer, de valószínűleg ez lesz az a hegy, aminek sokadik alkalommal is szívesen vágsz majd neki. Ezúttal a sztorit nem írjuk le, mert az ösvény a Föld legöregebb hegyén nem változik, viszont megosztjuk veletek a túrán készült legjobb képeket. Öt fős csapatunk minden tagja elérte a csúcsot, ezúton is gratula nekik. Ne csak álmodozz, vágj neki a Roraimának!

Túra a végtelen Gran Sabanán keresztül a Roraima lábához

A Kukenán fenséges sziklaként tekint le a forró szavannára

A hordárok megpihennek

Sátorállítás, háttérben a Kukenán tepui

Kukenán a hajnali napfényben

A Roraima túrát a szomszédos és fotogénebb Kukenánnal adják el

Eső után a 600 méter magas Kukenán-vízesés fenséges látvány

Ebéd a csúcstámadás előtt

Ezt csak fotózni lehet

Az utolsó lépések a csúcs előtt

A Hotel névre keresztelt sátortábor

A Roraima egyetlen őshonos madara, a kolibri

A tápanyagszegény talaj miatt a növények jó része húsevővé vált

Nem könnyű utat találni az ezernyi patak között

Van ennél szebb fotós álom?

A túlvilág kapujában

A világ legszebb helye

Ködben úszó tepuik

Közel két tucat vízesés táplálja Guyana folyóit

Misztikus vidék

Amit egyszer mindenkinek látnia kéne

A túráról egyik túratársunk összeállított egy remek videót, ahol még ennél is több képet láthatsz a Roraimáról és a Gran Sabanáról. Nézd, majd dönts úgy, hogy Te is nekivágsz Venezuela és Dél-Amerika legnagyobb természeti csodájának!

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

Régóta nincsenek illúzióim indiánközösségekkel kapcsolatban. Tudom, hogy az ősi viselet már a múlté, s amelyik törzs őrzi is hagyományait, az a turisták oda csalogatása miatt teszi azt, nem azért, mert isteneik vagy a hagyományok azt megkövetelik. Ettől függetlenül szeretek indiánfalvakban vegyülni a helyiekkel, mert gyökereikben máig sok tudást rejtenek. Arra azonban nem számítottam, hogy a pemónok örökre végezteka múltjukkal.

A pemónok ma kb. 20-25 000-en élnek szerte Venezuelában, többségük a Gran Sabanán, közel a Santa Elenát Las Claritasszal összekötő autóút, valamint a vidék legnagyobb folyója, a Rio Caroní mentén. Kisebb közösségek találhatók a tepuik lábánál, ők azok, akik a külvilágtól kvázi elzártan élik mindennapjaikat. Ezek közül is az egyik legizoláltabb közösség Yunek falu, amit jelenleg csak privát repülővel lehet elérni. Nincs ennél jobb hely arra, hogy az ember elmélyedjen az indiánok kultúrájában.

Leonardo és családja

Korábban már jártam Yunekben, de soha nem volt időm elbeszélgetni a helyiekkel múltjukról, jelenükről és jövőjükről. Amíg majd egy napon át a repülőt vártuk, sikerült interjút készítenem Leonardóval.

- A falunkat eredetileg Yunek Kukuynak hívják. Édesapám alapította a közösséget 1935-ben, s mivel nagyon szerette a kaszavát csípős szósszal, a falut Yuneknek nevezte el (yunek: csípőst jelent taurepanul, a pemónok nyelvén). Kukuy pedig egy nagy pemón harcos volt, aki a Roraima környékén élt, az ő nevét tiszteletből tette Yunek mögé.

- Ha jól tudom, nem csak Kukuy az egyetlen pemón hős. Yuneknek is megvan a maga mítikus alakja.

- Nem mítikus, valós személy. És a történet sem legenda, bár én is csak nagyapámtól tudom. Valamikor réges-régen élt egy hárpia a tepuik tetején. Több alkalommal lecsapott a szavannán játszó gyerekekre és megölte azokat. Karinacón lakói úgy döntöttek, véget kell vetni ennek, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. A faluban élt egy öreg, aki fejszeélezéssel foglalkozott. Apró és könnyű ember volt, közel élete végéhez, így felajánlotta, hogy kiül a szavanna közepére és megpróbálja megölni a sast. A madár nem váratott magára sokáig, lecsapott az öregre és felrepült vele az Akopánra. Az öreg már reptében megsebesítette a madarat a baltájával, ami így nem tudta azonnal a fészkéhez vinni, hanem tepuiról tepuira cipelte. Végül a hárpia annyira elkészült az erejével, hogy az öreg könnyed szerrel ölte meg őt a Churí tetején. A piachi (pemónul: sámán) közben beszélt a hárpiával, aki elmondta neki, hogy az öreg nagyon erős és halálosan megsebesítette. Az idős pemón végül visszasétált a faluba, ahol nagy ünnepség fogadta, mivel a helyiek a piachi révén már tudták, hogy végzett a gyilkos hárpiával. Az ünneplés azonban gyorsan abba maradt, mert az öreg csatában szerzett sebei elfrtőződtek és még aznap este meghalt.

Pemón gyerekek az 1920-as években

- Igaz az, hogy az öreg találta meg az ösvényt le a tepuiról?

- A pemónok korábban nem mászták meg a tepuikat. Azokat az istenek és rossz szellemek lakhelyének tartották, így tabu volt azokra felmászni. Elképzelhető, hogy ő fedezte fel az Akopánra és a Churíra felvezető ösvényt.

- Most már másszák?

- Nem sűrűn. A többség, aki eléri az Akopán tetejét, az sziklamászó, és nem tart igényt pemón vezetőkre vagy hordárokra. Többségünk soha nem volt fent a tepuikon. Pedig jó lenne, ha az Akopánhoz is több turista érkezne, mert ez sokkal szebb, mint a Roraima vagy az Auyantepui.

- Két évvel ezelőtt, mikor itt jártam, akkor az egyik házban élt egy idős asszony, aki népviseletet hordott. Van, aki még tartja a hagyományokat?

- Nincs. A régi viselet idejét múlt. Ma már mindenki farmerben és gumicsizmában jár.

Pemón gyerekek 2013-ban

- De valamit csak örököltek az őseiktől. Például biztos máig használnak gyógynövényeket.

- Ma, ha megbetegszünk, akkor gyógyszert szedünk be. Nehéz beszerezni, mert ritkán kapunk valamit az államtól. 2012-ben pl. egyetlen gép sem landolt nálunk, mert a vezetés megtiltotta a berepülést, hogy az aranymosók ne tudják kicsempészni az aranyat a Gran Sabanáról. Sajnos az őseink tudását elvesztettük, gyógyszert meg nem kapunk, így nehéz az élet errefelé.

- És mi van a sámánokkal?

- Megszűnt az ő hivatásuk is. Minimális ősi hagyomány öröklődött át, talán csak annyi, hogy vannak, akik máig hiszik, hogy ha a szülő nő mellől elugrik a varangy, akkor fia születik, ha azonban az állat odapisil, akkor lánygyermek jön a világra. De a többség ma már kórházban szül, Santa Elenában.

- Pedig a feleséged - ha jól tudom - bába.

- Igen, így van. De ma már nem sűrűn hívják házhoz.

- Egy hagyományt azonban máig őriznek a pemónok. Ez nem más, mint az erdőégetés.

- Én személy szerint nem művelem és nem is nagyon értem, mások miért csinálják.

Klasszikus pemón ház és családkép

- Én azt hallottam, hogy a kígyók és a pókok miatt.

- Kígyók, pókok vagy csak úgy passzióból. Ki tudja?! Azért biztosan nem, hogy termesszenek valamit, mert azt régóta tudjuk, hogy ott, ahol az erdőt leégetjük, a talaj a sok eső miatt tönkremegy és soha többé nem terem meg benne semmi.

- Tényleg, hol vannak a földjeitek és mit termesztetek. Állatokat tartanak a pemónok?

- Yuccát, batatát és más gyökereket termesztünk. De messze a falutól, jó két órányira innen, az erdő határában. Állataink nincsenek, de láttam Wonkénben, hogy van aki marhákat tart. Lehet, mi is megpróbálkozunk vele.

- Én a kecskét ajánlanám. Az megeszik mindent, a szavanna füve meg nem elég dús a marhának.

- Miért? Venezuelában van kecske?

- Van bizony! Amúgy hogyan jutnak a helyiek húshoz? Vadásztok?

- Igen, vannak, akik olykor elmennek vadászni. De az erdők leégetése miatt nagyon kevés a vad. Többnyire lapa (más néven paca vagy tepezcuintle) vagy arapapagáj kerül az asztalra. Vannak akik a tukánt is megeszik. A folyóban vannak halak, de nem túl nagyok. Kevés húst eszünk.

Nemi szerepek: a férfiak fociznak, a nők gyereket nevelnek

- Milyen jövőt jósolsz Yuneknek?

- Ez a hely nyugodt és a táj csodaszép. A fiatalok mégis inkább felköltöznek Santa Elenába vagy elszegődnek segédnek aranymosók mellé. Amikor ilyen jó az arany ára, akkor egyre többen és többen mennek le a folyókhoz. Remélem, hogy édesapám öröksége túl fogja élni ezeket az időket. Hála Istennek ti is itt vagytok, s talán egyszer itt is fellendül a turizmus, mint a Roraimánál.

- Lehet Yunek a második Canaima?

- Második? Inkább az első!

Igaza van. Most, hogy megmásztuk a Roraimát és láttuk az Angel-vízesést, azt kell mondjam, hogy Yunek és térsége a leglátványosabb mind közül. Az emberek egyszerűek, nem tolakodók és segítőkészek. A táj gyönyörű és érintetlen. Persze mindez csak addig tart, amíg nem lesz belőle második Canaima. Vagy éppen első...

Minden utazó álma, hogy találkozzon egy máig felfedezetlen törzzsel, hogy senki által nem ismert barlangrajzokat találjon, vagy hogy machetéje éle egy ősi civilizáció épületének egyik kövében csorbuljon ki az esőerdő mélyén. Az Indiana Jones lelkület mindenkiben benne van, de csak keveseknek adatik meg, hogy valóban valami furcsára, eddig ismeretlen dologra leljenek rá.

Hazudnék, ha azt mondnanám, hogy valami eddig senki által nem ismert dolgot fedeztünk fel az elmúlt napokban, de abban majdnem biztos vagyok, hogy olyan helyeken jártunk, ami ezidáig nem nyert publicitást sehol. Emilio, állami térképész barátom térképével a zsebünkben ültünk le Leonardóval megbeszélni, merre is induljunk, ha valami izgalmasat akarunk látni. A térkép szerint van egy ösvény Puerto Tirika faluba, ami az Akopán és az El Castillo között tekereg, érintve több vízesést.

- Puerto Tirika ma már nem létezik. Illetve jó pár éve, hogy az ottaniak nem felelnek semmilyen rádióhívásra. Karinacónban él egy család, ők jártak arra és a házakat üresen találták. Valószínűleg visszaköltöztek az erdőbe, mert ott könnyebb vadászni és a yucca is megterem. Ösvény van, de évek óta nem járt azon senki. Útközben láthattok ősi piktogramokat egy szikla falán, de az legalább egy nap séta. Onnan másik fél nap az Aparurén-vízesés.

Erika folyóátkelés közben

Puerto Tirika - Leonardo elmondása szerint - 3 nap járóföldre van Yunektől. Ennyi időnk nincsen, bár a tény, hogy a környező erdőkben él pár család, akik hátrhahagyva az utolsó civilizációs vívmányt, a rádiót visszaköltöztek az erdőbe, kíváncsivá tesz.

Másnap reggel két pemón sráccal, Delfinnel és Gualbertóval vágunk neki az ismeretlennek. Karinacónig sima az út, másfél óra gyaloglás alatt abszolváljuk a távot. Karinacón nem több három háznál, azok is egymástól tisztes távolban vannak. A folyó túlpartján álló házban lelünk rá egy családra, akik Leonardónál pontosabb információval bírnak a völgyről.

- A piktogramok innen 3 órányira vannak. Láttok majd egy kis churatát a domb tetején, ott tábort verhettek. Puerto Tirika onnan jó egy napi gyaloglás, de nem él ott senki évek óta.

Delfin, guayare, tepuik

A távok jelentősen csökkentek tegnaphoz képest, pedig nem sétáltunk többet 5 kilométernél. A piktogramok felé haladva érezhetővé válik, hogy Delfin és Gualberto még soha nem jártak erre. Az ösvény gyakran elfogy a lábunk alól, olykor belevész a mocsárba. A Gran Sabanán a lápos területeket mindig előre jelzi egy nagy adag pálmafa, amik az időszakos vízfolyások partján nőnek. Száraz évszak révén a legtöbb mocsáron száraz lábbal tudunk átkelni, de olykor kerülnünk kell az El Castillo felé. Az egyik dombtetőről felsejlik a churata, amiről a karinacóniak beszéltek. Újabb két patakátkelés, és már ott is vagyunk. A churata távol esik minden vízforrástól, így úgy döntünk, menjünk le a Rio Arabac partjára, s majd ebéd után visszatérünk ide és megkeressük a piktogramokat.

Sátortábor az El Castillo lábánál

A Rio Arabacban van víz, ami egyben azt is jelenti, hogy a puripurikkal is meg kell küzdjünk. Ennyi vérszívóval a Salto Yuruanínál találkoztunk utoljára, a sátorállítás is komoly kihívás. Egy gyors zacskós leves nyílt tűzön főzve, majd irány fel az indián barlangrajzokhoz. Az úton elképzelem, hogy látok majd pálcika indiánokat íjjal vadászni tapírra, csatajelenetet két törzs között és életképeket egy ősi pemón faluból. A churatától alig 10 percnyi sétára tűnik fel a vörösre mázolt fal.

A pemón piktogramok inkább falfirkára hasonlítanak

Amint közelebb érünk, azonnal látszik, hogy a vörös mázolmány igazából rengeteg pötty és néhány krikszkraksz a falon. Többségét nehéz értelmezni. Kivehető rajta valami kapu, ami legyen tepui, egy fenyőfa, egy gyík és valami emberre hasonlító pálcika alak, de ennél nem több. Se egy tapír, se egy jaguár, de egy hárpia, semmi. Az egész olyan, mintha egy három éves gyereknek piros alkoholos filcet adtak volna a kezébe és az szabadon szétgraffitizte a fehér falat. Valószínűleg régészek egy ilyen találattól is hátast dobnának, én csak jót mosolygok rajta. A korát nem tudjuk, arról sincs információnk, hogy milyen festékkel készült a mű, bár az indiánok esküdnek rá, hogy több ezer évesek a falfirkák. Gonosz módon lepattintunk pár kavicsot a falról, elvisszük magunkkal, s majd bevizsgáltatjuk, hogy mennyi az annyi.

A tepuik nem kicsik

Másnap a cél az Aparurén-vízesés. A két pemón srácnak fogalma nincs milyen vízesésekről beszélünk, de tisztességel vezetgetnek minket. Két óra múlva az Amurí tepui széléhez és egy folyóhoz érünk. Hallunk valami robajt, így követjük a hangot. Egy apró vízesére lelünk, mögötte egy medencével. Ha ez a vízesés, hát ez, fürdeni éppen pont jó lesz. Pancsolás közben Delfin előreszalad, htha talál valamit. 20 perc múlva jön vissza és közli, hogy kicsit lejjebb van egy 10 méteres zuhatag. Na, az már valami. Vizes lábra fel a bakancs, ugrálunk kőről kőre. Az egyik szakaszon egyszer csak elfogy a kő, csak egy függőleges sziklafal van előttünk. Átkelünk rajta. A 10 méteres vízesés valóban ott van, ahol Delfin mondta, de mikor balra pillantok, nagy párafelfőt látok. Hártahagyva a Delfin által talált vízesést elindulunk a pára irányába. Újabb 10 perc séta múlva egy 25 méteres zuhatagnál találjuk magunkat, ami meglehetősen szélesen szakad alá. Na ez már vízesés a javából, valószínűleg ez az Aparurén.

Az első publikált fotó a Salto Aparurénről?

Lemászunk az aljába, fotózunk, filmezünk. A vízesés alján feltűnik egy újabb leszakadás, ami egy sötét kanyonban végződik. Hatalmas robajjal zúdul alá a víz. A kanyon szélére kiállva még legalább három hasonlóan magas lépcsőt látunk, de azok lábához lejutni képtelenség. Sok helyen hívnak kanyont az Ördög torkának, de az elnevezést mindig teátrálisnak tartottam. Itt viszont tényleg az volt az érzésem, hogy a szakadék mélyén nem élhet ms, csak a gonosz. Feltételezem, pemón még nem járt a zuhatag alján, ezért indítványozom, hogy a szakadékot nevezzük el Garganta del Diablónak és társítsunk mellé valamilyen ősi pemón legendát.

Az általunk Ördög toroknak elnevezett kanyon

Délután visszatérünk puripuri földre, ahol megetetjük a vérszívókat, majd másnap visszatérünk Yunekbe, alig 4 óra alatt, erőltetett menetben. Puerto Tirikát majd egy másik alkalommal keressük fel...    

A tepuikat a többség elintézi a Roraimával és az Angel-vízeséssel, pedig az igazi csodák ott kezdődnek, ahol a másik kettő befejeződik, s ahol a turistákat az óriás hangyászok váltják a tájban. Az Akopán tepui és környéke minden kétséget kizáróan az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam. Bár másodszor sodor ide a sors, képtelenség megunni és azonnal visszamennék, ha lehetne.

A terv az volt, hogy szárazföldi úton közelítjük meg a Canaima Nemzeti Park kellős közepén fekvő Yunek faluját, de ahogy azt már korábban is írtam, egy terv mindig arra van, hogy újra lehessen tervezni. Apoipo falujáig dzsippel, onnan Pampata-merúig csónakkal, Wonkénbe pedig kamionnal utaztunk volna. Több órás rádiózás után kiderült, Wonkén kamionja tönkrement, így ugrott a szárazföldi opció. Gyorsan intéztem egy repülőt másnapra, így gyorsabban, de sok élménytől megvonva landoltunk Wonkén misszió repterén.

Az Urna tepui hajnali fényben. Élő ember még nem mászta meg.

Wonkén pemónok lakta faluját eredetileg az Urna tepui északi oldalán alapították, azonban néhány évtizede a katolikus egyház egy missziót hozott létre a hegy déli lábánál, s az indiánok a közelébe költöztek. A missziót, mint általában minden ilyen egyházi létesítményt Dél-Amerikában, a spanyolok irányítják. Iskolája a legnagyobb a Gran Sabanán, több mint 500 diák tanul itt. A rádió épülete mögött álló churata (fal nélküli bungaló) alatt verünk tábort, nem messze Gloria házától. Gloria egy 50 év körüli pemón asszonyság, a legkedvesebb személy szerte a szavannán. Közvetlenségének oka, hogy 30 éve hozzáment egy portugál férfihez, akivel Európába költözött, azonban a rózsaszín köd gyorsan tovaszállt, így Gloria elég hamar ismét Wonkénban találta magát. Azóta azonban, ha turistát lát, öleléssel üdvözli.

- Évek óta nem láttam erre turistát. Fáradj be! Ha főzni szeretnél, főzz nyugodtan. Az én házam a Te házad - ezzel a mondattal fogad, így azonnal érzem, hogy jó helyre tévedtünk.

Sajnos Wonkénban nem csak a kamion lerobbanása a gond. A rádió hetek óta nem működik és a falu benzinben is hiányt szenved. Vicces ez egy olyan országban, ahol egy liter víz 80-szor többe kerül, mint egy liter benzin. Teljesen esélytelenek vagyunk, hogy végigcsónakázzunk a Rio Karuayon és a Rio Yuneken az Akopán tepui lábához. Szerencsére az egyik háznál van szatelites telefon, így fel tudjuk hívni Pollót Santa Elenában, hogy repüljön vissza értünk másnap és dobjon át minket Yunekbe.

Yunek, az egyik legautentikusabb pemón falu

Ez meg is történik, így bár egy újabb szép élménnyel maradunk szegényebbek, de megérkezünk a Gran Sabana legelzártabb vidékére, a Chimanta délkeleti csücskébe. A Chimanta sok tepuiból összeálló csillagformájú ősföld, aminek legdélibb nyúlványa az Akopán és az Amurí, középső és egyben legszebb vonulata a Churí, nyugati pontja a Toronó, az északi vége a Murey és a Tirepón. Felesleges ezekről a tepuikról fényképeket keresni az interneten, mert legtöbbjükön még soha nem állt ember, így fotót sem készítettek róluk soha.

Az Akopán tepui déli fala

A gépünk érkezésére az egész falu összegyűlik. No nem kell hatalmas emberáradatra gondolni, Yuneket mindössze pár család lakja. A törzs feje Leonardo Criollo, ő az egyetlen, aki olyan szinten beszéli a spanyolt, hogy érdemben tudjunk vele tanácskozni. Megkapjuk éjszakára a falu iskoláját, de az a kérése, hogy reggel 7:30-ra pakoljunk össze, mert kezdődik a tanítás. Fürdeni a folyóban lehet, WC-nek ott az erdő és fát is ott lehet gyűjteni a főzéshez.

Yunek nem az a hely, ahová a turisták napi rendszerességgel érkeznek. Leonardo elmondása szerint azóta, hogy két éve erre jártam egy pár fős csapattal, csupán egyetlen caracasi turista volt a faluban, az is még 2011 végén.

- Tavaly egyáltalán nem érkezett repülő a falunkba. Az állam megtiltotta, hogy gépek repüljenek ide, mert így az aranyásók nem tudják kicsempészni az aranyat a szavannáról. Nem kaptunk egy éven át se benzint, se élelmet - panaszkodik Leonardo.

Leonardo rádiózik. Ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal.

Wonkén képes magát fenntartani a misszió révén, de egy ilyen pici és sérülékeny közösség már nehezen birkózik meg a nélkülözéssel. A fiatalok ismervén a külvilágot elhagyják a falut, és inkább szegődnek el bérmunkára aranyásók mellé, mint hogy kaszavát gyűjtsenek egész nap az erdőben.

- Ősi kultúránkból nem maradt semmi. Nem tudjuk hogyan gyógyítsunk és hogyan éljünk meg csak az erdőből. Az erdőégetés miatt a földek kiapadtak, minden terméketlenné vált. Hogy yukkát ültessünk, órákat kell kisétálni a faluból. Nincs pénz a faluban, benzint sem kapunk, el vagyunk zárva mindentől. Ha nem lenne rádiónk, teljesen megszakadna a kapcsolat a külvilággal.

A Churí és az Eurodá tepui a legszebbek közé tartozik

A legnagyobb probléma az ilyen elzárt, de amúgy kontaktált indián közösségekkel, hogy nem törődik velük senki. Támogatásuk rengeteg pénzt emészt fel és az állam soha nem lát belőlük egy fillért sem. Indián közösségbe befektetni legalább olyan rossz biznisz, mint benne élni. Éppen ezért a fiatalok elhagyják ezeket a falvakat, az öregek pedig kihalnak, magukkal víve kultúrájukat a sírba.

- Az egyetlen esélyünk a turizmus. Rengeteg szépség vesz minket körbe. Az Akopán egyike a legkönnyebben mászható tepuiknak, a Churí tetején található a Föld legnagyobb kristálybarlangja, az El Castillo oldalában ősi piktogramok láthatók. Nem beszélve a rengeteg vízesésről, ami körbevesz minket. Yuneknek kéne lennie a második Canaimának (Canaimából indulnak a csónakok az Angel-vízeséshez). Vagy inkább az elsőnek.

Naplemente Yunekben, háttérben az Akopán és az El Castillo

Leonardo tudja, hogy Yuneknek és a környéknek milyen erényei vannak, de azt nem tudja, miként lehetne a Chimantát megnyitni a turisták előtt. Tény, távol van mindentől, az utazás esetleges, mivel az 50 000 km²-nyi területen mindössze egy kamion és egy csónak található, s a példa is mutatja, ha valamelyik kiesik a rendszerből, a térség elérhetetlenné válik. Amíg a helyzet nem változik, addig Yunek megmarad azoknak az utazóknak, akik nem félnek a megpróbáltatásoktól és attól, hogy ezen a vidéken a híres-neves venezuelai mañana életérzés megsokszorozódik...

(Folytatjuk...)