MIRADOR - "Kilátó a világra"

Húsz kilométeres körben mozgunk Bogotá körül, de nem győzzük kapkodni a fejünket. Kolumbiában minden sarkon van valami izgalmas, valami csodálatosan szép dolog. Az elmúlt napokban jártunk egy kevesek által ismert sóbányában, és megnéztük, milyen az egyik utolsó, állítólag gerillák által irányított település.

Tabiótól alig néhány kilométerre található a mesés Zipaquirá, amit sókatedrálisa és a közelében húzódó nemocóni sóbánya tett híressé. Az El Tablazóra tett kirándulásunk után ebbe az irányba, azaz Tabiótól északkeletnek indulunk. Eddig Kolumbia minden szeglete pillanatok törtrésze alatt ejtett minket rabul, ezért aztán a tegnap esti vacsoránál megfogadtuk, hogy mától egyetlen útba eső kolumbiai falut sem hagyunk ki, legyen az akármilyen apró. 

Nem is bánjuk, hogy a reggeli busz a Tabiótól csak szűk tíz percnyire fekvő Cajicáig szállít, ahol jó egy órát kell várakoznunk a következő járatra Zipaquirá felé. A Bogotái-fennsík lankás dombjai között megbújó, kedves városka hangulatos főterén és színes utcáin kényelmes sétával ütjük el az időt. A tér közelében mozgóárusok bordóra érett vadcseresznyét árulnak Endre nagy örömére, aki rögtön vagy "fél hordónyit" vásárol a mi cseresznyénkhez képest kissé fanyar ízű vitaminbombából. 

Cajicá főtere

Zipaquirát lankás, zavarba ejtően zöld lejtőkön tekergő úton érjük el délután kettő magasságában. A város jóval nagyobb Tabiónál és Cajicánál, s mivel 2700 méteren fekszik, elég hűvös az éghajlata. Ennek ellenére sok a fővárosból érkező helyi turista, a hangulatos sétálóutca csak úgy hemzseg az ajándékboltok között bóklászó járókelőktől. Jó egy órán át téblábolok a nagy zsákokkal az egyik jellegtelen téren, amíg Endre szállás után kutat. Hátizsákos hostel csak egy van a környéken, meglehetősen igénytelen és felújításra szoruló állapotban, ráadásul alig valamivel olcsóbb a főtértől pár utcányira épült, egész remek hoteleknél. Végül a Hotel Terrazza egyik kellemes és tiszta, de nagyon pici szobájában kötünk ki, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a következő napokban időnk nagy részét kénytelenek leszünk e négy fal között tölteni. 

Zipaquirá katedrálisa

A délutáni órákat a város felfedezésére szánjuk. Zipaquirá öreg város, a konkvisztádorok érkezése előtt muisca indiánok lakták. A város nevének jelentése az indiánok nyelvén: az uralkodó földje. A város központját takaros utcák alkotják gyönyörű faerkélyes, koloniális stílusú, boltíves házakkal valamint egy hatalmas főtér, amit az egyik oldalon a város kéttornyú, óriási bazilikája zár le. 

Zipaquirában nagyon helyesek az utcák

Lassan ránk sötétedik, de a város ahelyett, hogy nyugovóra térne, most kel életre igazán. A tereket szegélyező éttermek megtelnek emberrel, a bárokból bömböl a salsa, Zipaquirá partivárossá alakul. 

Endrét másnap reggel általános gyengeség, erős hányinger veszi le a lábáról, amiért a vacsorára elfogyasztott pizzát teszi felelőssé. Jogos! Dél-Amerikában nem az olasz konyha remekeitől várja az ember a nagy gasztronómiai csodát, de a folyamatos csirke-rizs kombó után olykor azért mégis ráfanyalodunk, még akkor is, ha több ízben okozott már gyomorrontást. Pizza ide, pizza oda, Endre képtelen kikászálódni az ágyból. Legfeljebb a fürdőszobáig tud elvánszorogni, azt is csak azért teszi, hogy két óránként 10 percig bokákoljon a WC fölé görnyedve. Két nap telik így el, de szerencsére harmadnapra jobban lesz, és elég erőt érez magában egy rövidebb kiránduláshoz. 

Endre korábban járt már a sókatedrálisban, engem pedig jobban érdekel a Zipaquirát körülvevő vidék, ezért a város utcáin keringve keresünk egy buszt, ami a környező hegyekbe, Pacho felé indul, abba a kisvárosba, amiről máig azt tartják, hogy a FARC irányítja. Az út gyönyörű, s mivel lefelé tartunk, a klíma is egyre kellemesebbé válik. Másfél óra alatt futunk be a köderdők mélyén megbúvó kisvárosba, ahol gerillák helyett hihetetlenül kedves emberekbe botlunk.

Pacho pont ugyanolyan kellemes település, mint bármelyik Kolumbiában

A főtéren mindenki keresi a tekintetünket, titokban minket fotóznak a telefonjukkal. Minden biccentésünket hatalmas Hola!-val viszonozzák. A városháza előtt kiszúrúnk két cipőpucoló fickót, akik távolról mosolyognak ránk. Közelebb lépek hozzájuk, amitől nagyon boldogak lesznek. Felállnak, és ekkor látom, hogy a hónom aljáig sem érnek. Én sem vagyok magas, hát még ők. 140 centis lehet a két figura, így ezúttal én kérem meg őket, had szülessen rólunk fotó. 

Ezért a képért már megérte Pachóba jönni

Ahogy az egy valamirevaló latin településen lenni szokott, a legnagyobb élet a piacon van. Az árusok annyira megörülnek a két gringónak, hogy mindegyikük meg akarja kóstoltatni velünk az összes gyümölcsöt. Lelkesen teletömik a hátizsákunkat chontával, gulupával, curubával és feijoával, és egy fillért nem kérnek el tőlünk. Örülnek, hogy turisták járnak a falujukban. Mindenki arról bizonygat minket, hogy a mendemondák ellenére már rég nincsenek gerillák Pachóban. Az igazat megvallva tényleg nem úgy néz ki a város, mint amit egy bűnbanda irányít.

A chonta (magyarul pálmabarack) Közép- és Dél-Amerika trópusi területeinek egyik legelterjedtebb haszonnövénye. Halványsárga színű, kissé száraz, lisztes húsa van, íze a sütőtökhöz hasonlít, de sokkal keményebb és kevésbé édes. A gulupa egy gömb alakú, lilás héjú gyümölcs. A héja kicsit kemény, de szabad kézzel is lefejthető a benne ülő, savanykás, zöldes húsú magokról, amik sokban emlékesztetnek a maracujára. A curuba (amit Peruban tumbo néven ismertünk meg) andoki gyümölcs. A gulupához hasonlóan viszonylag jól tűri a magashegyi klímát, elsősorban 1800 és 3500 méter között termesztik. Puha, zöldessárga héja van, a belsejében sorba rendezett, savanykás magok ülnek épp úgy, mint a gulupában. Mindhárom nagy kedvencünkké válik, szemben a feijoával, ami egy szörnyedvény. Úgy néz ki, mint egy kicsi, sötétzöld avokádó, de a húsa fehér, száraz és nem jó az íze. Kicsit olyan, mint a nyers sóska. 

Chontaárus Pacho piacán

Magunk mögött hagyva Zipaquirát és Pachót másnap Nemocón nagyon kedves, parányi falujába utazunk. Tesszük mindezt azért, hogy bemerészkedjünk a falu híres sóbányájába, ami csak helyi vezetővel látogatható. A bejáratnál kávézó és jegypénztár üzemel, innen óránként indul egy-egy csoport a hegy gyomrába, ahol már nincs sófejtés; a bányának ezt a részét kizárólag a turisták kedvéért tartják fenn. 

Nemocón apró, de annál kedvesebb falu

Az egyik tekintélyes méretű teremben olyan érzésem  támad, mintha egy óriási szakadék venne körül. Épp rettegni kezdek, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok, amikor megpillantom a saját tükörképem a mélyben. Rádöbbenek, hogy nem egy szakadék, hanem egy tökéletes felületű víztükör terül el előttem. 

     Ez nem szakadék, hanem egy bányató

A bányában sikerül megtudnunk, hogy az újlatin nyelvekben ismeretes 'salario', azaz fizetés szó a sóbányákból ered. Így hívták ugyanis a kifejtett és eladott só, azaz 'sal' után járó pénzösszeget.

Ennek köszönhetik a spanyolok a fizetésüket

A nemocóni bányászok legendája szerint egykor egy 13 éves fiúcska - aki a bányában sót fejtett - munka közben a vállára emelt egy hatalmas kődarabot, amit egészen a falu főteréig cipelt. Később kiderült, hogy a szikla 162 és fél kilót nyomott, így a srác elnyerte a 'Kolumbia legerősebb embere' címet.

Nemocónhoz nem csak legendák, hanem igaz történetek is kapcsolódnak. A bánya akkor vált világhírűvé, amikor 2015-ben egy amerikai film forgatási helyszínéül választották, amire a kolumbiaiak nagyon büszkék. A történet alapja egy 2010 augusztusában Chilében bekövetkezett szerencsétlenség, amikor 33 bányász 68 napra a beomlott sziklák alatt rekedt több száz méteres mélységben étel és víz nélkül. A nemocóni bánya egyik termében őrzik azt a Fenix névre keresztelt, ember méretű "kapszulát", amit a bányászok mentésére használtak. 

A bánya alatt húzódik egy lagúna, ami Santa Isabella névre hallgat. Az egyik bányász egy fehér, kristálytiszta sótömböt emelt ki belőle. Meglehetősen romantikus lélek lehetett, mert a másfél méteres sziklából szivet faragott, ami most hatalmas sólámpaként üzemel a bánya belsejében, nem messze a kijárattól. 

Hatalmas szive volt a bányásznak

Másfél óra alatt járjuk körbe a járatokat, amik Endre elmondása szerint szűkebbek ugyan a zipaquirái sókatedrális járatainál, de sokkal élvezetesebbek, mivel nincs akkora tömeg bennük. Amúgy Nemocón faluja is kedves hely. A házak többsége szépen le van festve, a főtér is fel van újítva. 

Nemocón főtere

Guatavita felé utaznánk tovább, de Nemocónból csak egy földút megy északnak, amin naponta mindössze két busz fut, az egyik kora a hajnalban, a másik délután 3 körül. Nincs mit tenni, mint várni. Beülünk egy helyi bárba, ahol zseniális mazorcadát készítenek nekünk. Az ajiaco mellett ez az egyetlen olyan kolumbiai étel, amit szívesen rendelek magamnak. Kukorica, darált hús, krumpli, sajt és mustár összesütve - zseniális gyorskaja.

Nemocón utcái nagyon hangulatosak

A busz pontosan indul, de nem a főutcáról, hanem egy aljas kocsma elől, ahol a sofőr szokta múlatni az időt a hajnali és a délutáni műszak között. Megkezdjük utazásunkat északnak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2012-ben jártam először és azóta utoljára Zipaquirában valamint annak sókatedrálisában. Bár nem volt vágyam ide eljutni, köszönet az egyik Mirador csapatnak, bogotái vásárolgatás helyett felfedeztük a Föld egyik legnagyobb felszín alatti sókatedrálisát, ami ellentétben a lengyel wieliczkai sóbányával, elnyerte a tetszésemet.

Úgy esett, hogy 2012 novemberében egy nappal előbb értünk vissza a csapattal Bogotába. Nem akartuk, hogy kárba menjen a drága időnk, ezért városi lófrálás helyett kitaláltuk, hogy ellátogatunk a Bogotától 50 kilométerre, északra fekvő Zipaquirá városkájába.

Zipaquirá főtere és a katedrális

A busz a főtértől elég távol tesz ki minket, így egy kellemes sétával hangolódunk a bányára. Beérvén a főtérre szép koloniális épületek és egy klasszikus kolumbiai katedrális fogad minket. A városka amúgy csendes annak ellenére, hogy hétvége van. A bánya bejáratánál néhány helyi turista kószál, nem tudják, merre tovább. Mi is téblábolunk erre-arra, mire rálelünk a jegyirodára. Nem átalkodnak 10 dollárt leakasztani rólunk fejenként, bár az igazat megvallva, már megszoktuk a magas kolumbiai belépőárakat.

A bánya bejáratánál aztán összetódul a tömeg. Vagy harmincan követünk egy helyi vezetőt, aki meg se próbálja túlüvölteni a csapatot, unott képpel hadarja el, hogy hol mi látható. Bár fordítanom kéne a csapatnak, nem tolakodok előre, mert látom a fickón, hogy hiába is kérném, hogy beszéljen hangosabban és adjon időt a fordításra. Ehelyett marad a fotózás és a szálláson a wikipédia, ami arról ír, hogy a muiscák már az i.e. 5. században bányásztak itt sót, aztán a spanyolok estek neki a hegynek ész nélkül. Alexander von Humboldt leírásaiban megjegyezte, hogy a bányák életveszélyesek lettek a dilettáns járatfúrások miatt, amik nem csak a vidék sómezőit tették tönkre, de az emberekre is veszélyt jelentenek.

A sókatedrális belmagassága több mint 20 méter

Turistaként az embert nem annyira a járatok, mint maga a sókatedrális érdekli. Az egy órás bányabejárás végén egy hatalmas terembe jutunk, ami több mint 20 méter magas és legalább 5000 m² alapterületű. A 20. század elején a bányászok elhagyatott tárnákban alakítottak ki imahelyeket, hogy a munka előtt keresztet vethessenek, aztán az 1950-es években a bányajogokat gyakorló vállalat 285 millió dollárból felépített nekik egy igazi bányakatedrálist, ami rövid időn belül zarándokhellyé vált annak ellenére, hogy a katolikus egyház soha nem szentelte fel. Az 1990-es években a sókatedrálist át kellett helyezni, így került az 60 méterrel lejjebb a korábbinál.

Angyalok fújják a kürtöt a katedrális szélén

A hihetetlen méretekkel rendelkező templomot színes lámpákkal világítják meg, amitől az egész misztikus hangulatot kap. Egyáltalán nem bánjuk, hogy lemaradunk az unott képű vezetőről, mert így sikerül szabadon felfedeznünk a színesebbnél színesebb járatokat. Olyan érzésem támad a folyosókon mászkálva, mintha egy számítógépes játékban lennék, bár tudom, a sarkon nem fog semmilyen szörny sem megjelenni, max egy újabb búval bélelt helyi vezető.

A katedrálisra egy csodaszép teraszról lehet lenézni, aminek sarkain sóból faragott angyalok kürtöt fújnak. A templom túlvégén egy hatalmas terem látható újabb gyönyörű sószobrokkal, az apostolokkal és ilyen-olyan angyalokkal.

Angyalok és apostolok túlvilági fényekben

Mindent összevetve a zipaquirái sóbánya és -katedrális kellemes emlékként marad meg bennem, s csak ajánlani tudom, hogyha van egy szabad napod Bogotá környékén, akkor mindenképp keresd fel.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!