A tepuik és a világvégi indiánfalvak meglátogatása után a világ legnagyobb vízesése, az Angel felé vettük az irányt. Yunekből kis géppel érkeztünk meg Canaimába, Venezuela egyik turistaparadicsomába, ahol turista nem nagyon van, lehúzás viszont annál inkább.
A pilóta reggel nyolc és dél közé ígérte az érkezését Yunekbe, attól függően, hogy milyen az időjárás. A száraz évszak ellenére az elmúlt 32 órában szakadatlan esett, így a szavannán kialakított leszállópálya teljes egésze víz alá került. Az egész földfelszínt 20-30 centiméter magas víztömeg és sűrű köd borítja. Épeszű pilóta ilyen rossz látási viszonyok és ingoványos talaj esetén meg sem kísérli a leszállást.
Próbálunk derülátók lenni, a hátizsákokat a „kifutópálya” közelében épült templomba cipeljük, és fülelünk. Dél felé jár, de nem történik semmi. Ételünk már elfogyott, így a csendet csak a gyomrunk makacs korgása töri meg, amit bizonyára Leonardo családja is hallani vél, ugyanis gyökerekből főzött levessel kínálnak. A farkaséhség teszi-e vagy a vendégszeretet, azt nem tudom, de az étel nagyon finom és jólesik.
Az időjárásban étkezés után sem mutatkozik jelentős javulás. Valószínű, hogy már csak én reménykedem a gép érkezésében, mert Leonardo és Endre is csóválja a fejét. Egyszer csak gyanús hangot hallunk, amely egyre erősödik. Nem hiszek a szememnek. A hófehér ködfelhőből előbukkan egy kicsiny Cessna és merészen közelít a föld felé. Érthetetlen módon a falu irányába landol, nem mérlegelve azt, hogy belefuthat a templomba vagy egy indiánkunyhóba, de ügyesen veszi az akadályt és úgy ér földet a 30 cm-es vízen, mint egy hidroplán. Látható, ahogy a pilóta fellélegez landolás után, majd kiszáll és azt mondja, négy órakor, ha törik, ha szakad, felszállunk, egyéb esetben nincs esélyünk rá, hogy még sötétedés előtt elérjük Canaima repülőterét, mert ezekkel a kis Cessnákkal a tepuik között csak világosban lehet repülni.
Elmebeteg pilóta landolása Yunek kifutópályáján
Várunk egy órát, de az eső nem csillapodik. Hiába a rengeteg víz, bepakolunk, majd gurulni kezdünk a kifutópályán. Többször megcsúszunk oldalirányba, miközben a kerekek a szárnyakig verik föl a vizet. Néhány másodpercig feszült csend lesz úrrá rajtunk, míg végül a levegőbe emelkedünk. Szerencsések vagyunk, mert a rengeteg eső hatására a Churín és az Akopánon csodaszép vzesésekben gyönyörködhetünk, ahogy megközelítjük az óriási sziklákat. Fél óra múltán feltűnik az Auyantepui lépcsős fala. Leszállás előtt az Angel-vízesés fellett leírunk egy nyolcast a levegőben, hogy minden irányból lefotózhassuk a párából kitekintő zuhatagot.
Canaimát nagyon kihaltnak találjuk. Meglehetősen egyszerű szállásunkon egymás mellé sodor a szél egy szlovákiai magyar turistával, rajta és rajtunk kívül csupán három orosz lézeng az egész faluban. Megünnepelnénk, hogy épségben visszatértünk a civilizációba, de egyrészt szinte minden zárva van, másrészt az egyetlen hely, ahol alkohol kapható, az a lagúna partján álló Morichal Bár, ahol a sört szó szerint aranyáron mérik. 50 bolívarért nem kell, hogy másnap kavargó gyomorral üljünk a csónakba.
Az Akopán tepui északi oldala és a 300 méteres vízesések
Az ötszörös italszorzó oka, hogy Canaimában a helyiek számára egy ideje államilag tiltott az alkoholfogyasztás. Hogy miért ez a különös rendelkezés? Néhány hónappal ezelőtt canamai fiatalok enyhén illuminált állapotban szóváltásba keveredtek néhány szintén alkohol hatása alatt álló turistával. Szó szót követett és a konfliktushelyzet verekedésbe torkollott. Az állam és a helyi közösség úgy döntött, tinédzserszülők eszközeihez folyamodva megelőzi a jövőben az ilyenfajta kellemetlenségeket és betiltotta az alkohol árusítását Canaimában. Ez alól csak néhány jól menő bár kivétel, ahol azonban kötelező méregdrágán adni a szeszt, hogy a helyeiknek eszükbe se jusson fogyasztani.
Bár az utóbbi években jócskán megcsappant a Venezuelába tartó turisták száma, az Angel-vízesés közelében található Canaima megélhetését még mindig ez az iparág biztosítja. Kötelező helyi vezetőket bérelni, akik két naposra tervezik a motorcsónakos kirándulást. Rendszerint összekeverik a csónakázást a rafting fogalmával. Az út a gyors folyású és zúgókkal teli Rio Carraón három óra hosszáig tart, onnan a Rio Churrúnon további két óra az út az Ayuantepui lábáig. Bár a táj lenyűgözően gyönyörű, nehéz elmélyülni a szépségében, mert minden zúgónál tetőtől talpig beborít a felcsapódó hideg víz, ami fagyosra hűti a hangulatomat.
Az Angel-vízesés a repülő ablakából
A partra szállást követően az erdőben felállított churata alatt mindenki elfoglalja az aznapi szállásául szolgáló függőágyat, majd egy órás túra vár ránk az őserdei ösvényen a 978 méter magas vízeséséig. Minden ruhám átázott a csónakút során, az időjárás pedig egyre hűvösebbé válik az alkonyat közeledtével. Mivel bugyiban mégsem túrázhatok, kénytelen vagyok a "gyönyörű" rózsaszínű pizsamanadrágomban menni. Itt-ott botladozom a kanyargós, vastag gyökerekben és a vízesés közelében egyre sűrűbb sziklákban. Megpillantva a felfoghatatlan méretű zuhatagot azonnal megfogalmazódik bennünk a gondolat: ezt a vízesést napfelkeltekor is látnunk kell.
Helyi vezetőink nem egészen így gondolják. Bevált szokás ugyanis, hogy a második nap hajnalán fél 6-kor felrázzák a csapatot legszebb álmából, azzal a szöveggel, hogy kell a csónak, így optimális esetben a 9 órai reggelit már otthon az asszony mellett ülve fogyaszthatják el. Velünk is bepróbálkoznak, de Endre hajthatatlan, és közli velük, hogyha menni akarnak, csak menjenek, mi turisták bizony felmegyünk napfelkeltekor. Így is történik. Ahogy tegnap, úgy ma sem zavar minket senki a fotózásban, bár a borongós idő miatt elmarad a csodás hajnali látvány.
Ha már az Angelnél járunk, nem árt egy kis történelmi kitekintő a vízesésről. Kevesen tudják, hogy nem névadója, Jimmy Angel volt az első, aki fölfedezte a vízesést. Távol álljon tőlem a szándék, hogy sikerét kisebbítsem, de kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy 1912-ben a venezuelai Ernesto Sánchez la Cruz már járt itt, csak elkövette azt a hibát, hogy fölfedezését nem dokumentálta. Arról nem is beszélve, hogy helyi pemón közösségek valószínűleg már évszázadokkal ezelőtt rátaláltak a zuhatagra vadászataik során.
Az Angel-vízesés reggeli fényben
1933. november 16-án aztán James Angel azért indult útnak kétfedeles repülőgépével, hogy átfésülje a Guayanai-fennsíkot egy folyó után kutatva, amelynek gazdag aranytartalmára egy idős geológus-kutató hívta fel a figyelmét. A gépen ülve egy olyan folyót vett észre, amely a térképén jelöletlen volt. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. Azonnal letért a tervezett útról, hogy felkutassa a folyó forrásvidékét. Így jutott el az Ördög-hegyhez, eredeti nevén az Auyantepuihoz, amelynek tetejét az indiánok az istenek lakhelyének tartották, ezért soha nem próbálták megközelíteni. Az ismeretlen folyó a hegy oldalában egy mély szurdokban tekergett, amelynek kijáratánál James megpillantotta a lélegzetelállítóan magas, két lépcsőből álló vízesést.
Miután visszatért a fővárosba, egy kutatócsoporttal együtt expedíciót szervezett a vízeséshez. Végül 1937-ben indultak útnak, feleségével együtt. A vállalkozás kis híján az életükbe került. A tepui tetején akartak leszállni, de sikerült egy mocsaras területen letenni a gépet, így felszállni esélyük sem volt. Végül jó néhány nap után, amikor már mindenki lemondott róluk, sikerült utat találniuk le a tepuiról és gyalog vágtak át az őserdőn. A turisták ma is az általuk felfedezett útvonalat használják az Auyantepui eléréséhez.
Miután csónakosunkat és a kirándulás alatt szótlan, de kötelezően bérelt túravezetőnket sikerült maradásra bírnunk, a napfelkelte után nyugodtan megreggeliztünk a táborhelyen, majd visszaereszkedtünk Canaimába. Az ereszkedés nem épp a legmegfelelőbb szó, ugyanis csónakosunk – néha úgy éreztem – bosszúból minden zúgóba direkt úgy hajtott bele, hogy a víz az egész csónakot beterítse. Ha lehet, még a tegnapinál is sikerült jobban eláznunk. Alig vártuk, hogy száraz ruhát öltsünk magunkra, mikor szállásadónk, Daniela rohan felénk az utcán, hogy pakoljunk gyorsan, megy a repülőnk Ciudad Bolívarba. Nézünk rá elkerekedett szemmel, mivel a túrához tartozik plusz egy éjszaka, valamint a csónakázás a Salto Sapóhoz.
- Az indiánok tüntetnek és holnap lezárják a repteret. Ha ma nem mentek el, itt ragadtok akár napokra.
Kezd furcsa érzésünk lenni. A csónakos közel hajthatatlan volt a napfelkeltés túra miatt, a csaj most meg el akar minket hajtani a szállóról.
- Megszárítkozunk, megebédelünk, s majd meglátjuk - csitítja le Endre a 10 000-es fordulatszámon pörgő leányzót.
Egy óra körül kimegyünk a reptérre, ahol a Transmandu légitársaság, valamint tegnapi pilótáink azzal fogadnak, hogy bár hallottak a tüntetésről, nem tudnak semmilyen reptér lezárásól. Mikor visszaérünk a szállásra, Daniela közli, hogy a kocsi készen áll, visz minket csomagostul a reptérre. Arra a kérdésre, hogy honnan a biztos infója a reptér bezárásáról, mikor erről még a légitársaságok sem tudnak, ez a válasz jön:
Mi a Föld legmagasabb zuhataga előtt
- Rendben! Na nem akarunk menni, ne menjünk, de holnapra már nincs szállásunk foglalva és kajánk se lesz, mert tele van a szálló és nekünk nincs foglalásunk.
Szöget üt a fejünkbe, hogy ha a repteret lezárják, mégis miként telítődik meg másnap a szállás. Mikor e felvetéssel előhozakodunk, megint csak kikerülő választ kapunk.
- Ha mennünk kell, akkor szeretnénk, ha visszafizetné a szállás, az elmaradó Salto Sapo túra és étkezések árát - fektetjük le feltételeinket.
Természetesen rázza a fejét, hogy vis maior helyzet van, nem az ő hibájuk, hogy a repteret lezárják. Endrénél itt elgurul a gyógyszer és üvölteni kezd a csajjal, hogy jó lenne, ha befejezné a lehúzást és a hazudozást. Daniela vállat vonva közli, hogy ha mi így, akkor autót sem biztosít ki a reptérre.
A helyzet meglehetősen kényes. Mi van, ha tényleg lezárják a repteret, mi meg itt ragadunk? Úgy döntünk, kimegyünk a reptérre, így sűrű "putázások" közepette felülünk a teherautó platójára. A reptéren nagy az embertömeg. Mindenki a váró közepére szegezi tekintetét, ahol pemón vezetők próbálnak alkudozni állami küldöttekkel kamerák és mikrofonok kereszttüzében. Vagy két órán át figyeljük a fejleményeket, majd úgy döntünk, elég ebből a helyből és felszállunk a gépre. A szállásadó egy lehúzó hárpia, a csónakosok ügyeskedő senkiháziak, ráaádsul még rumot sem lehet kapni sehol. Az Angel-vízesés szép, látni kell, a többit jobb minél előbb elfelejteni...
Canaima jelképe a lagúnából kinövő három pálmafa
