MIRADOR - "Kilátó a világra"

Az El Salvador-i tengerpart nem varázsol el minket, Alegría hegyi faluja viszont annál inkább. Felmászunk egy ébredező vulkánra, majd úgy beszivat minket a bankunk, hogy pénz nélkül kell átvészeljük a hétvégét San Miguelben. Végül rátalálunk egy maja romvárosra, aminek létezéséről az ott élők sem tudnak. Mozgalmasak a napjaink El Salvadorban.

La Uniónban mindenki arról beszélt, hogy a Las Tunas Beach a legjobb az országban, így annak ellenére vesszük arra az irányt, hogy nem vagyunk strandőrültek. Fél óra buszozás után meg is érkezünk a tengerparti faluba, ahol összesen negyed órát töltünk el, mivel hétköznap lévén minden zárva tart. Az utcák kihaltak, az éttermeknél le van húzva a roló, a hotelek ajtaja is be van reteszelve. Az idő sem túl fényes, így lövünk pár fotót az amúgy nem túl impozáns partszakaszról, majd visszasétálunk a bekötőútig, és felpattanunk az első San Miguelbe tartó buszra.

Playa Las Tunas

A parti út nem túl izgalmas, de rövid időn belül a hegyek között találjuk magunkat, ahol az esős évszaknak hála kizöldült a trópusi szárazerdő. Egy El Delirio névre hallgató elágazásnál (vajon miről kaphatta a nevét?) szállunk le, és rohanunk át a túloldalra, mert éppen ott várakozik egy Usulután felé tartó busz. 

Nincs fél óra az út, így dél magasságában már Usulután főterén mászkálunk. A város minden, csak nem szép, de az emberek itt is hihetetlenül kedvesek. Nem kinézik az embert, mint sok latin-amerikai országban, hanem mosolyognak ránk, biccentenek vagy egy hangos "Buenos días!" kiáltással tudatosítják, örülnek nekünk. Mi meg annak örülünk, hogy sikerül beülnünk egy büfészerű kifőzdébe, ahol nem kell kötelező jelleggel csirkét ennünk rizzsel, hanem magunk választhatunk a köretek és húsok között.

Usulután polgármesteri hivatala

El Salvador nem látványos ország, de azért itt is meglapul néhány természeti csoda. Az egyik ilyen az innen nem messze fekvő hegyi falu, Alegría és a közelében fekvő krátertó. Ebéd után buszra szállunk, és felkapaszkodunk a Cerro El Tigre és a Tecapa-vulkán között tekergőző úton Santiago de Mariába. Ez a falucska már áraszt valamiféle koloniális hangulatot, de emlékeim szerint Alegría sokkal szebb és hangulatosabb település, ezért itt sem időzünk sokat, a következő busszal már megyünk is tovább.

Utcakép Santiago de Mariából

Két mormon hittérítő sráccal utazunk a faluig. Az egyikük guatemalai, a másikuk amerikai, mindketten azt a klasszikus fekete-fehér hittérítő ruhát viselik, amit minden mormon. Nicaraguától délre nem sűrűn látja őket az ember, de errefelé minden buszon össze lehet velük futni. Ahogy mindenki El Salvadorban, úgy ők is nagyon kíváncsiak ránk, így végigdumáljuk az utat. Megtudjuk például azt, hogy minden fiatal mormonnak hittérítői szolgálatot kell vállalnia, ezért van az, hogy úton-útfélen belebotlik az ember fiatal amerikaiakba, akik faluról falura járva kutatják a jelenkor prófétáit. Tíz éve utazgatok Latin-Amerikában, de ez az első alkalom, hogy párbeszédbe keveredek velük, és egész kellemes meglepetést okoznak. 

Mobil cipőárus Santiago de Mariában

Jól emlékeztem, Alegría meseszép falu. Csodás helyen fekszik, hihetetlen kilátással fél El Salvadorra. Ami azonban megváltozott, hogy mostanra minden sarkon áll egy szálló. Ennél már csak az meglepőbb, hogy mind tele is van. Két alkesz észreveszi, hogy tanácstalanul csatangolunk a főtéren, így rendes salvadoriként felajánlják, segítenek nekünk hotelt keresni. Fél órán át járják velünk a falut, de még a paplakon is azt mondják, nincs több szobájuk. Ott tartunk, hogy visszamegyünk Santiago de Mariába vagy lebuszozunk Berlínbe, mikor az egyik részegnek bevillan, hogy a falu híres éttermének, a La Fondának a tuladonosnője régebben adott ki bungallókat. Ez azonban régen volt, így könyörögnünk kell neki, hogy nyissa ki újra az egyik lezárt házikót. Végül 20 dollárért cserébe megteszi, de kitakarítanunk nekünk kell.     

Kilátás Alegríából, háttérben a Rio Lempa víztározója

Azon túl, hogy Alegría egy kellemes hely, sok mindent nem lehet itt csinálni. Esténként ugyan a főtéren megjelennek a pupusasütők, de elég korán becsukják a boltot. Nem is akkora baj, mert így legalább másnap korán útra tudunk kelni a Tecapa-vulkán krátertavához.

Alegría főtere

Bár vezet fel út, emlékeim szerint nem kell sokat sétálni a vulkán tetejéig, így valamivel napfelkelte után gyalogosan vágunk neki a hegynek. Egyáltalán nem bánjuk, mert a Cosigüina óta nem sokat túráztunk, s már kezdett hiányozni a hegymenet. Egy órába se telik, és megpillantjuk a krátertavat, ami fele akkora sincs, mint volt 2006-ban. Akkortájt annyi víz volt benne, hogy nem lehetett lemenni a partjára; egy cseh sráccal a kráter peremén növő bozótosban törtünk magunknak utat, hogy tudjuk fényképet készíteni róla. Ezúttal azonban a kráter közepén csak egy pocsolya van, ami élénkzöld színben pompázik. 

     A Tecapa-vulkán krátertava apróra zsugorodott

Körbejárjuk a krátert, majd lesétálunk a tó partjára, ahol erős kénszag üti meg az orrunkat. Régen ez sem volt, úgy néz ki, a Tecapa-vulkán kezd mozgolódni. Állítólag a tudósok soha nem térképezték fel a vulkánt, mert azt kihunytnak titulálták, a helyiek azonban arról számolnak be, hogy amíg itt eltűnőben van a víz, addig a szomszédos, Berlín fölé emelkedő kiszáradt kráterben ismét gyűlik. Mintha a vulkán egyik helyről a másikba pumpálná át a vizet, csak senki nem tudja, hogyan.

   Eri a lagúna partján

A kénszag hamar lezavar miket a Tecapáról, így visszasétálunk a faluba, ahol felülünk egy Berlínbe tartó buszra. A pár kilométerre fekvő falu sokkal rendezetlenebb, mint volt Alegría, viszont a pupusa itt is zseniális. Kicsit egyhangúvá vált az étkezésünk, de El Salvador a sajtos pupusáról szól, amit most még szeretünk. 

Alegríában minden ház színes

Berlínből a Pánamerikai autóút mellett fekvő Umañába buszozunk, majd onnan a Chinameca- és a Chaparrastique-vulkánok mentén San Miguelbe. Amíg a Chinameca kihunyt, addig a San Miguel-vulkánnak is nevezett Chaparrastique aktív, a közös bennük azonban az, hogy egyiket sem ajánlják megmászásra a környéken ólálkodó banditák miatt. El Salvador a Föld legveszélyesebb országai között szerepel, s mivel van még vagy egy tucat biztonságban mászható tűzhányója, így lemondunk ennek a kettőnek a meghódításáról. Legalább lesz miért visszatérni a jövőben.

San Miguelben nincs sok értelme időzni, nekünk azonban sikerül a következő három napot El Salvador második legnagyobb városában eltöltenünk. Ennek oka, hogy pénzt kéne kivegyünk, de ez errefelé nem könnyű. Péntek lévén sietünk, hogy nyitva találjuk a Citibankot (ott van kártyánk), de az automata száz dollárnál többet nem akar kiadni. Nem lenne ezzel semmi gond, ha El Salvadorban mindnehol lehetne kártyával fizetni, de nem lehet. Száz dollár készpénz errefelé max. két napra elég, az automatahasználat pedig minden egyes alkalommal 14 dollárba kerül, mint azt megtudtuk 2013-ban, amikor az összes készpénzünket ellopták, és kénytelenek voltunk kártyát használni hét hónapon keresztül. Abban az évben csak a kártyahasználaton 220 000 forintot buktunk. Ezt csak azért írom le, hogy mindenkiben tudatoslujon, Latin-Amerikában kizárólag bankkártyával utazni full ostobaság, itt a cash működik.

Ennél a néninél nehéz lenne bankkártyával fizetni a banánért

Egy másik banknál végül találunk olyan automatát, ami kiad 600 dollárt, azonban a kártyát érvénytelennek minősíti. Nem értjük a dolgot. Gyorsan hazatelefonálunk, hátha a család tud valamit intézni, lévén összesen tíz dollárunk maradt. Közben írunk a Citibanknak, de azt a választ kapjuk, hogy a kártya ismételt érvényesítéséhez be kéne fáradnunk a budapesti fiókba. WTF? 2009-ben egyszer Erivel már eljátszotta az OTP, hogy letiltotta a kártyáját, mert vett ki pénzt Costa Ricában. Később közölték, hogy a zárolást csak személyesen tudja feloldani, ami nonszensz, de az még inkább, hogy évekkel később ezt a Citibank is eljátssza velünk.

El Salvadorban az automaták biztonsági okokból a bankon belül vannak elhelyezve, így ha bezár a fiók, az ATM-hez sem lehet hozzáférni. Addig levelezünk a hazai Citibankkal, amíg mindegyik bank bezár, így ott ragadunk San Miguelben hétfőig, tíz dollárral a zsebünkben.

 San Miguel katedrálisa háttérben a Chaparrastique-vulkánnal

Hogy van-e bármi látnivaló a városban? Nincs. A főtéren áll egy modern templom, a belváros nyugati végében pedig a Medella Milagrosa kápolna, de ennyi, nem több. Jobb híján a hétvégét az emberek bámulásával, galambok etetésével és unalmas semmittevéssel töltjük, spórolás gyanánt pedig éjjel-nappal sajtos pupusát eszünk, amihez csapvizet iszunk.

 San Miguel-i utcakép

Hétfőn édesanyámnak sikerül odahaza elintéznie, hogy a nálunk lévő két kártyából legalább az egyiket lehessen ideiglenesen használni, aminek hála sikerül pénzhez jutnunk. A kártyát közvetlen a pénzfelvétel után ismét blokkolják, hivatalos magyarázatot azonban e-mailben nem küldenek, a budapesti fiók erőlteti, hogy fáradjunk be hozzákjuk valamelyik nap személyesen. Mintha nem lenne világos, hogy 10 000 kilométerre vagyunk tőlük, és ez nem megy olyan könnyen. 2009 és 2013 után újfent megbizonyosodom arról, hogy a bankok bénák, és hogy azok vezetői nincsenek tisztában a való világ működésével. Szerencsére ismét van pénzünk, de automatát jó pár évig nem akarok látni.

Medella Milagrosa kápolna

Megünnepelvén, hogy gazdagok vagyunk, a közeli Quelepa falujába teszünk kirándulást. Ne keresd El Salvador látványosságai között, csak azért jöttünk ide, mert a határon kapott turistatérkép romvárost jelöl a közelében. A buszsofőr és a buszon ülők nem hallottak róla, de a végállomáson lévő bolt tulajdonosa a folyó túlpartja felé mutogat azt magyarázván, hogy néhány éve volt itt pár régész, akik kapirgáltak az erdő mélyén, de hogy találtak-e valamit, nem tudja.

Quelepából szépen látszik a San Miguel-vulkán

Átkelünk a vízfolyáson, de sehol egy tábla, csak messzeségbe vesző földutak, amik valószínűleg a környék legelőire visznek. Jó fél órája gyaloglunk, mikor belebotlunk egy rancheróba. Azt mondja, menjünk vissza a folyóhoz, forduljunk balra, majd később lesz egy ösvény, ami bevezet a romok közé. Búcsúzóul hozzáteszi, hogy ne várjunk túl sokat, mert a helyszínt évek óta senki nem tisztította meg.

   Eri keresi az ösvényt

Igazat mond a srác. Az instrukcióit követve a tüskés bozót mélyén feltűnik néhány faragott kő, az akácos alatt pedig mintha egy épület sziluettje bontakozna ki. Ez persze puszta feltételezés, mert ép falrészletet sehol nem látunk, csak néhány egymásra hordott követ. Mindenesetre elkönyveljük magunkban, hogy láttuk Quelepa maja romjait, de ezúttal teljesen világos, miért nem említi egyetlen útikönyv sem.

Quelepa maja városából ennyi maradt

Még egy éjszaka San Miguelben, aztán irány észak, El Salvador legkevésbé látogatott része.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Fonseca-öböl nicaraguai és hondurasi oldalával már megismerkedtünk, csak az El Salvador-i Meanguera-sziget maradt hátra. Egy turisták által nem látogatott, kedves kis szigetre leltünk, ahol mintha megállt volna az idő. Megtudjuk, mitől szenved ma El Salvador, és utazunk egy olyan járművön, amilyet eddig még sehol nem láttunk. 

Senkinek nincs arról információja La Uniónban, hogy mikor megy hajó a Meanguera-szigetre, ezért már reggel fél 7-kor kint téblábolunk a kikötőben. Húsz perc kutakodás után nyilvánvalóvá válik, hogy felesleges volt kapkodnunk, mivel csónak csak 10:30-kor van, így jobb híján beülünk egy pupseriába reggelizni.

Minél több időt töltünk ezen a vidéken, úgy kezdem megszeretni a pupusát. Hihetetlenül primitív étel, mégis van benne valami, ami szerethető. A sima sajtos a legjobb savanyú káposztával, csak azt nem értem, miért kell forró csokival kombóban árulni. 

Anyuka kislányával együtt viszi a boltot La Unión kikötőjében

Lassan telik az idő, de pontban fél 11-kor kihajózunk. Rajtunk kívül csak helyi kofák ücsörögnek a fekete ponyvával körbevont csónakban, mindenféle jót szállítanak át a szigetre, ahol állítólag nem sok minden terem meg.

Velük együtt utazunk Isla Menaguerára

Az út látványos, a Conchagua-vulkánra például egészen mesés a kilátás. Elhajózunk a Zacatillo és a Conchigüita szigetek mellett, majd nem sokkal később feltűnik a Meanguera is. Nem állítom, hogy ez az út az elmúlt három év legszebbje, de az élmezőnyben mindenképpen helye van.

   La Unión ipari kikötője és mögötte a Conchagua-vulkán

Meanguera kikötője durván retkes. A víz felszínén szemét és vastag fűrészporréteg lebeg barnává varázsolva a tengert. A csónakos azt mondja, hogy a sziget asztalosa mocskolja be így a vizet, de nem tudnak ellene semmit sem tenni, mert ha beszólnának neki, nem javítaná meg a halászok hajóit. 

Mivel a csónak holnap hajnali 5-kor indul vissza La Uniónba, muszáj vagyunk szállást találni, de az nem megy könnyen. A sziget egyetlen hotele bár álomszép, iszonyatosan drága, így a helyieknél érdeklődünk, hátha tudnak valamit ajánlani. Végül a haditengerészet épülete melletti viskóban kötünk ki, ahol 20 dollárért kapunk két szakadt ágyat. WC van, csak víz nincs benne, de egy napra jó lesz.

Megérkeztünk a Meanguera-szigetre

Azt reméljük, Meanguera hasonlóan szép lesz, mint a hondurasi Isla El Tigre volt, de csalódunk. Amíg Amapalának koloniális bája volt, addig ez a kisváros olyan, mintha La Unión külvárosát teleportálták volna ide. A szedett-vetett házak között koszos utcák tekergőznek, amiket vastagon beborít a szemét. Egy teljes napunk van a szigetre, de lövésünk sincs, mivel ütjük majd el az időt.

Elindulunk hegynek felfelé a falu egyetlen lebetonozott utcáján. Elsőnek a megfizethetetlenül drága Joya de Golfo Hotel tűnik fel. A csendes öböl tulajdonosa állítólag egy amerikai fickó, de évente max. egyszer látják a szigeten, a szállót egy fővárosból száramzó fiatal srác üzemelteti. Puszta kíváncsiságból betérünk egy kólára, de a srác és barátnője annyira be vannak állva, hogy az árát is elfelejtik elkérni. Csak néznek ránk mosolygó tekintettel, nem értik, mit keresünk a szigeten.

- Nem jön ide senki, csak nagy ritkán beugranak egy üdítőre azok, akik Nicaraguából érkeznek csónakkal - magyarázza a srác.

Joya de Golfo Hotel, háttérben a hondurasi Isla El Tigrével

Pedig Meanguera akár jó hely is lehetne. A hotel teraszáról feltűnik a közeli Pirigallo-sziget, ami teljesen lakatlan. Ha Costa Ricában lennénk, már egész biztosan nyílt volna rajta valamilyen rezervátum, de errefelé senki nem gondolkozik turista fejjel.

A hotel után nem sokkal véget ér a település. Az út járhatatlan földúttá válik, ránézésre évek óta nem ment rajta kocsi. Kisétálunk egy kiszögellésig, ahonnan remek kilátás nyílik a déli és nyugati öblökre. Ahogy Isla El Tigrén, úgy itt is hostelért kiált a táj, de erre még várhatunk pár évtizedet.

Nincsenek turisták, pedig ilyen öblei vannak a szigetnek

Visszatérünk a faluba. Mostanra híre ment, hogy két gringó lófrál a szigeten, így mindenki keresi a társaságunkat. A legjobban a szállásadónk unokájának sikerül, aki két órán át szórakoztat minket. A 6 éves forma kiscsaj, Dorita hihetetlenül közvetlen, egy pillanatig nincs megilletődve attól, hogy nem a szigetről származunk. Ő maga eddig csak San Miguelig jutott, de nem tetszett neki, mert arrafelé is csak vulkánokat látott. Az igazat megvallva megértem. Nekünk is kezd unalmassá válni a rengeteg tűzhányó látványa.

Ilyen gyíkból rengeteg van a szigeten

Egyszercsak megjelenik az anyukája, aki mindössze 22 éves és meglepő módon szőke. Azt mondja, nem akar több gyereket, épp elég neki Dorita, akit nagyon fiatalon szült. 

- Errefelé teljesen normális, hogy 16 évesen szülnek a lányok. A többség tíz gyereket is a világra hoz, de a csúcstartó a nagymamám, aki 26-szor szült. Sok gyereke halva született, csak 16 maradt életben. Rajtam és apámon kívül mind az Egyesült Államokban élnek, azóta a nagyi is.

Isla Meanguera akár turistaközpont is lehetne

El Salvadornak 6,4 millió lakója van, s mivel az ország csak 21 000 km² területű, elég sűrűn lakott - gondolná egy statisztikus. Ez azonban nincs így. Hivatalos adatok szerint 1,1 millió salvadori él az Egyesült Államokban, feltételezések szerint azonban ennek duplája tartózkodik ott illegálisan. Szenved is tőle rendesen az állam, mivel pont a munkaképes korúak hagyják el az országot, így El Salvadorban tulajdonképpen behalt a gazdaság. Akik maradtak, azok önfenntartásra rendezkedtek be, mint itt, Meanguerán.

- Apám nem akart az Egyesült Államokba költözni, neki fontosabb volt a tenger és a halak. Most is ebből élünk, csak nem nagyon van kinek eladni - panaszkodik Dorita anyukája.

Eltelt ez a nap is. Mivel a szigeten esténként nincs áram, korán nyugovóra térünk. Így is sikerül elaludnunk, pár perccel öt előtt riadunk fel arra, hogy a csónakosok azt kiabálják, indulnak La Uniónba. Egy perc alatt mindent behányunk a zsákokba, és lóhalálában kirobogunk a kikötőbe. A csónak szerencsére megvár minket, így nem ragadunk a szigeten.

Pelikánok pihennek a sziklákon

La Uniónba valamivel napfelkelte után érkezünk. A csónak nem tud kikötni az apály miatt, így megáll a partoktól kb. száz méterre, ahonnan vízitaxikkal jutunk a kikötőbe. Ne valami motoros járgányra gondoljatok, hanem egy ember húzta kocsira, aminek hála száraz lábbal érünk partot. Életünkben nem ültünk még ilyen szerkezeten.

Vízitaxi salvadori módra

La Uniónban nincs miért maradnunk, így felülünk egy buszra, ami délnek tart, Playa Las Tunas irányába.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Negyedik éve tartó utazásunk 14. országa következik, El Salvador. Hiába töltöttünk fél évet Peruban és Venezuelában, ennyi idő alatt sem sikerült őket teljesen körbejárni. El Salvador azonban pici, mindössze négy magyar megyényi területű, ezért megszületett bennünk a döntés: El Salvador lesz az első ország, aminek minden szegletébe elutazunk. Annak ellenére tesszük ezt, hogy tíz éve nem éreztem magamat itt biztonságban.

Kora reggel visszacsónakázunk Coyolitóba, onnan pedig busszal San Lorenzóba utazunk. Szinte azonnal indul egy másik busz a határra, El Amatillóba, amin én magam már vagy féltucatszor átkeltem, Eri azonban még soha. 

Annak ellenére, hogy elvileg ez El Salvador legfontosabb határátkelője Honduras felé, kevés autó és kamion várakozik mindkét oldalon. Ennek oka az, hogy El Salvador nincs rajta sem a szállítmányozás, sem a turisták útvonalán, de pont emiatt már a határon hihetetlenül kedves mindenki. Első meglepetésként nem kell belépési adót fizetnünk, amit Panama óta eddig mindegyik országban kellett. A határőr is széles mosollyal fogad minket, ráadásul a kezünkbe nyom egy részletes térképet az országról annak minden nevezetességével. A bolíviai-argentin határ óta nem fogadtak minket ilyen vendégszeretettel.

Érkezünk a határra

A legtöbb latin országba a belépés azért is zűrös, mert a határon pénzt kell váltani, itt azonban erre nincs szükség, ugyanis El Salvadorban 2001 óta az amerikai dollár a hivatalos fizetőeszköz. Nem kell hát megküzdenünk a turisták kifosztására szakosodott illegális váltókkal, így stresszmentesen ülünk fel a buszra, ami Santa Rosa de Limába tart.

Az a maroknyi turista, aki útjába ejti El Salvadort, általában néhány kilométerrel odébb le is száll a buszról és fog egy másikat San Miguelbe, de mi eldöntöttük, hogy bejárjuk az ország minden szegletét, így egész Santa Rosáig utazunk. 

     A folyó túloldalán az már El Salvador

El Salvadorban nincsenek távolságok, így húsz perc múlva már az aprócska város csúnya főterén csatangolunk. Régen néztek már meg minket annyira, mint most - errefelé ritka vendég a külföldi. Pár perc alatt megtalál minket egy csapat kisiskolás. Egy turisták által egyáltalán nem látogatott magyar kisvárosban nehéz elképzelni, hogy 8-10 éves gyerekek körbeálljanak két hátizsákost, hogy fél órán át arról faggassák őket, honnan jöttek, mit csinálnak itt és milyen az idő náluk. El Salvador azonban más, az a kevés turista, aki itt megfordul, mind arról számol be, hogy a helyiek hihetetlenül nyitottak és barátságosak. Az első élményünk nekünk is hasonló. Nem csak a gyerekek, a felnőttek is egytől-egyig mosolygósak, mindenkinek van hozzánk egy jó szava.

Santa Rosa de Lima temploma

Miután kérésükre az összes iskolást sikerül lefényképeznünk, keresünk egy La Uniónba tartó buszt. Közel tíz éve már jártam egyszer a városban, de nem állítom, hogy elvarázsolt volna. Emlékszem, egy ronda bordélyban aludtam meg abban az utcában, ahol több volt a kurva, mint a csatornából előmászó patkány, amiből nem volt kevés. La Unión San Salvador mellett az ország egyik legveszélyesebb városa, lévén kikötő, ahol elsősorban dokkmunkások, drogkereskedők és illegális bevándorlók fordulnak meg. 2006-ban hatalmas volt a munkanélküliség, egy nő pedig ha nem kapott mosogatói állást valamelyik ócska kifőzdében, kénytelen volt a testét árulni. Egy szó mint száz, életemben annyi prostit nem láttam sehol, mint itt.

A város annyira veszélyes volt, hogy jobbnak láttam minden értékemet a bordélyban(!!!) hagyni, semmint magammal cipelni a partra, ahol azok az éttermek sorakoztak, melyekben csak minden másnap öltek meg valakit. Egy meglepően csinos, magas, szőke pincérlány kísért az asztalomhoz, de még le se ültem, máris az asztalomon volt egy üveg sör. Alig pár dollárt vittem magammal a szállóról, nem terveztem költeni, de végülis El Salvadorban az üveges víz akkortájt pont annyiba került, mint a sör, így hát ittam belőle. A kirendelt ételhez a lány hozta a következő üveget, kérésem ellenére, de ezúttal szóltam neki, hogy ne cipelje ide a piákat, mert nincs nálam pénz. Elkerekedett a szeme, nem értette a dolgot:

    La Unión látképe a mólóról, balra azokkal az éttermekkel, amik biztonságosnak mondhatók

- Hogy-hogy nincs nálad pénz?
- A szállómon hagytam, mert hallottam, La Uniónban rengeteg a zsebes - válaszoltam.
- Ez mondjuk igaz - helyeselt a lány - Akkor fizess a fényképeződdel - mutatott az ócska, fillérekbe kerülő, amúgy is leamortizált kompakt gépemre.
- A fényképezőmet nem innám el - kacsintottam rá.
- Én elkísérlek a szállásodra, ott is fizethetsz - vedlett át hirtelen kurvává az amúgy nagyon nem salvadorinak kinéző szépség.

Egy mosoly közepette tudtára adtam, hogy nem fizetek szexért, amitől a lány arcáról lefagyott a mosoly. Leült mellém, és elmesélte, hogy havi 100 dollár a fizetése, amiből képtelenség kijönni. Van egy kislánya, akit egyedül nevel, az apja lelépett, a hónap végén nincs mit enniük. Semmi más vágya nem volt, csakhogy elhagyja El Salvadort, így nem volt meglepő, hogy pár perc múlva benyögte, vigyem magammal Európába. Nem tettem. Kifizettem a cehet és visszaindultam a szállómra. Menet közben rengeteg prosti szólított le, igazi válogatott rondaságok. Emlékszem, nyolc dollártól indult a tarifa, de pár perc múlva már háromnál tartott, a végén pedig azt kiabálták utánam, hogy a gringóknak ingyen van a menet. 

No, hát ilyen volt La Unión alig tíz évvel ezelőtt. Eri - ismervén a sztorit - nem igen vágyott a városba, de mivel szeretnénk eljutni a Fonseca-öböl szigeteire, ezért kénytelenek vagyunk itt ölteni az éjszakát. 

    La Unión nem csak kikötő, de tengeri határállomás is

La Unión elég sokat változott azóta. A főtér egész kellemes hely lett, nyílt néhány jobb étterem, az embernek már nincs az az érzése, hogy egy lepukkant kikötőben van. Szállások terén azonban még mindig hadilábon áll a város, mivel mindegyik szobát órára adják ki, s mint ilyenek, iszonyú retkesek, de legalább drágák. Húsz dollárt fizetünk egy olyan lyukért, amibe az ember normál esetben akkor se tenné be a lábát, ha fizetnek érte, de nincs sem olcsóbb, sem jobb opció.

Az itt élők nem szeretik a városukat, amiben nincs semmi meglepő, éppen ezért, aki teheti, felköltözik a hegyek mélyén megbúvó Conchagua falujába. A temető mellett fogunk egy buszt, aminek sofőrje megnyugtat minket, hogy este hatig van közlekedés vissza a városba. 

Conchagua csendes, hangulatos hely

Conchagua valóban kellemes hely, már csak a klímája miatt is, ami pár fokkal hűvösebb az izzasztó La Uniónnál. A falu főterén szól a rádió azokból a hangszórókból, amikből bő egy évszázada Magyarországon is szólt. A falu nyugalmával az 1920-as éveket idézi, a békét csak a fél óránként elrobogó busz zavarja meg. Beülünk egy pupusára az egyik kifőzdében, iszunk hozzá egy hideg tamarindót, majd öt óra magasságában visszasétálunk a buszmegállóba, ahol rajtunk kívül egy nő várakozik. Tőle tudjuk meg, hogy az utolsó busz pont az imént ment el, s ma már nincs több járat vissza a városba. Remek! 

Szerencsénkre néhány perccel később megjelenik egy furgon, ami az önkormányzat épülete előtt parkol le. Kicsit később kilép az ajtón két fickó és két nő, akikkel egy másodpercre sikerül felvenni a szemkontaktust. Azonnal odarohanok, s felkönyörgöm magunkat a platóra. A két fickó és két nő annyira megörül nekünk, hogy az utastér helyett ők is a platóra ülnek, csakhogy beszélgethessenek velünk.

Naplementére kisétálunk Erivel a molóra, amit egész szépen felújítottak. Hat óra magasságában, mikor a Nap lebukik a horizont mögött, csodásak a fények. 

Errefelé mindig szép a naplemente

Megjelennek a kocogók, a kutyát sétáltatók és az andalgó szerelmespárok, idillivé varázsolva La Unión ezen részét. Tíz éve még attól kellett itt tartani, hogy megkéselnek, most pedig nyugodtan, félelemérzet nélkül mászkálhat az ember a parton. El Salvador rengeteget változott, előnyére. Holnap irány az Isla Meanguera!

Kellemes hely lett La Uniónból

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hondurasban már sokszor jártunk, ezúttal csak pár napra ugrunk be. Isla El Tigrén töltünk el két éjszakát és egyáltalán nem bánjuk meg. Kevés ennyire nyugodt pontja van Közép-Amerikának, a sziget ráadásul meseszép. Miért nem járnak erre turisták?

Hétfő reggel van. Szállásadónk két unokája Chinandegában jár iskolába, minden hétfőn apjuk viszi fel őket a városba szakadt csirkebuszával. Szegény gyerekek alig tíz évesek és már kollégisták, mivel Potosíból lehetetlen lenne minden nap bejárni. Szívesen elvisznek minket is, így mindössze négyen üljük végig a bő három órás utat. 

Szemerkélő esőben futunk be a városba. Chinandegában nem töltünk sok időt (voltunk itt épp eleget Potosí felé), épp csak annyit, amíg átszállunk egy másik buszra, ami a hondurasi határig, Somotillóig közlekedik. Ez a falu még nem közvetlenül a határon található, hanem onnan több kilométerre, ezért kénytelen-kelletlen egy caponerával folytatjuk az utunkat az átkelőig.

A határon kígyózik a sor, órákig eltart mire a pecsételésnél sorra kerülünk, ráadásul az egyenruhások sokat szöszmötölnek a szokatlan magyar útlevéllel. A legtöbb helyen Hungríát az u betűs országok között keresik (és persze nem találják), mivel a spanyolban a h néma. Itt is beszedik a határátlépési adót; a nicaraguai oldalon fejenként másfél, a hondurasi oldalon három dollárral húznak le minket. 

Nyilván fagyiznak a gazdik odabenn

A határ túloldalán, Guasauléban, ismét buszra szállunk, és röpke fél óra alatt a helyi viszonylatban egészen pofás Cholutecában kötünk ki. A főtérnek és a környező utcáknak koloniális hangulata van, de azért Choluteca messze nem Granada vagy León. Pénzváltásra alkalmas bankot keresünk (a határon mindenki át akart verni), de hirtelen leszakad az ég. Bőrig ázunk, mire sikerül lempirához jutnunk, majd taxiba pattanunk, és kivitetjük magunkat a pályaudvarra. Számtalanszor jártunk már Endrével Hondurasban, de Cholutecában még soha, viszont a terminál itt is pont ugyanolyan rendezetlen, mint mindenhol máshol.   

Choluteca egész kellemes hely

Ismét buszra szállunk, és a Zacate Grande névre keresztelt szigeten fekvő Coyolito felé vesszük az irányt. Az csak a buszon derül ki, hogy oda nincsen közvetlen járat (persze a buszosok simán bemondták felszálláskor, hogy oda tartanak). 

Huszadmagunkkal egy hármas elágazásban tesznek le bennünket, mondogatván, hogy majd jön valami, nemsokára San Lorenzóból. Itt is ömlik az eső, de úgy, mint a Forest Gumpban: vízszintesen, meg alulról felfelé. Az utolsó porcikánkig átázunk, mire átkelünk az úttesten a túloldalon kialakított buszmegállóba, aminek persze hiába van teteje, simán beázik. A helyieket láthatóan nem zavarja az égi áldás, kiváltképp azt a két fickót, akik tőlünk pár méterre épp villanyt szerelnek az egyik magasfeszültségű póznán lógva. Nyilván nincs erre megfelelőbb idő. Épp kezdünk durcásak lenni, mikor érkezik egy Coyolitóba tartó busz.

Az Isla El Tigrén nincsenek nagy boltok, ezért az ott lakók bevásárlásból visszafelé igyekezvén csordulásig tömik a buszt tartós élelmiszerekkel és hétköznapi használati cikkekkel. A tülekedés nem a mi stílusunk, így majdnem utolsóként szállunk fel, és az álló utasok között épp csak annyi helyünk marad, hogy az egyik lábunkat be tudjuk paszírozni az ülések közötti részre szórt több láda üdítő és gyerekpelenka közé.  

Már jócskán sötétedik, mikor a tengerpartra érkezünk, és mivel az út szó szerint a tengerben ér véget, buszunk gyakorlatilag betolat a vízbe. Az utasok hipp-hopp átugrálnak az öbölben ringatózó motorcsónakba, ahol rajtunk kívül egyetlen turista sincsen. A helyiek kitűntetett figyelme abban nyilvánul meg, hogy a csónak fedél nélküli orrában szorítanak nekünk helyet, ahol térdig állunk a vízben, s mivel még mindig esik, egész úton ázunk.

Alig negyed óráig tart az út Playa Burróba, ahol egy Omar nevű fickó (ő ült mögöttünk a csónakban) nagyon segítőkészen egy partmenti vendégházhoz irányít minket. A szoba majdnem minden sarkában beázik, a falak csuromvizesek, az ágy nyirkos, alatta tenyérnyi méretű csótányok egész serege masírozik szüntelen. Playa Burro azonban pici falu, így ez az egyetlen lehetőség, ha nem akarjuk szakadó esőben a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Kiterítjük a zsákjainkban csöpögősre ázott holmit, majd harapnivaló után nézünk, de az egyetlen fellelhető étel a házinéni spagettije. Holt fáradtan zuhanunk ágyba. 

Másnapra a vihar odébb áll, a reggelit a szállásunk öbölre nyíló teraszán fogyasztjuk el. A látvány a csendes, kék tengeröbölre, háttérben a szárazföldön sorakozó vulkánokkal egyszerűen mesébe illő. 

Ilyen kilátás fogad minket reggel Isla Zacate Grandéra

Reggeli után Laura, a szállásadó hölgy felhívja Omart (a fickó, aki tegnap segített nekünk szállást találni), aki fél órán belül ott terem, hogy mototaxijával végigfurikázzon bennünket a kialudt vulkán alkotta, zöld erdővel borított szigeten. 

Tuktukkal járjuk körbe a szigetet

Isla El Tigre nem turistás hely, ennek ellenére Omar olyan ügyesen játssza a helyi idegenvezető szerepét, mintha mindig is ezt csinálta volna. A több mint négy órás tekergésért mindössze tíz dollárt kér el, közben megmutat nekünk mindent.  

Az első megállónk egy fehér kagylókkal borított, gyönyörű strand, ahol nincs egy lélek se. Ha ez a hely Costa Ricában lenne, valószínűleg szép nagy szállodák sorakoznának a parton, ezzel szemben itt néhány házikónál nincs több. Talán jobb is így.

Erről a strandról senki nem tud

Átérvén a sziget nyugati oldalára egy furcsa faluban kötünk ki. Mindegyik ház ugyanúgy néz ki, ránézésre nagyon szegény emberek lakják őket. Ők az 1998-as Mitch hurrikán áldozatai, régi házaikat a vihar letarolta, a kormány pedig itt épített nekik új falut. 

     A Mitch-hurrikán vesztesei ilyen házakban élnek

A helyi családok legnyomorultabbjai még csak nem is uszadékfából vagy laminából építik a házaikat, hanem egyszerűen fekete nejlonokat húznak maguk köré. Összeszorul a torkom, ahogy az út menti nejlonsátrak mellett elhaladva belegondolok, hogy itt gyerekek születnek, nőnek fel, emberek élik le életüket.

     A legszegényebbek még ennél is nyomorúságosabb viskókban élnek

Kicsit odébb egy újabb strand következik, de ezt már fekete homok borítja. Mindkét irányba éttermek sorakoznak, de itt sincs egy vendég se. Omar azt mondja, csak karácsonykor és húsvétkor vannak itt turisták, azok többsége is hondurasi, az év többi napján kihalt a sziget. 

Sehol egy lélek a Playa Grandén

A strand végében egy barlang látható, de most dagály van, így nem tudunk belemászni. Omar azt meséli, hogy korábban kalózok használták búvóhelynek, sokan máig hiszik (vagy inkább remélik), hogy kincseket rejt az odú. Amúgy a kilátás innen egészen mesés a Fonseca-öböl szigeteire és El Salvador hegyeire.

Elég jó a kilátás a Fonseca-öbölre

Omar a sziget ivóvízellátását biztosító létesítmény egyik karbantartója, s mivel pont útba esik a hely, megállunk egy rövid időre. Azt mondja, nem komoly munka, mert csak arra kell figyelni, hogy a szerkezet működjön, így elég csak naponta egy-két alkalommal beugrania egy rövid ellenőrzésre. Jó eséllyel azért vállalta a fuvart mindössze tíz dollárért, mert a benzint nem ő fizeti, hanem az állam.

Ennyi kell egy teljes sziget vízellátásához

Felvisz minket egy amerikai öregúr villájához, ahonnan megint csak szép a kilátás az öbölre, majd a sziget egyetlen természetes tavánál, a Laguna Secánál állunk meg. Bár a terület a hadseregé, Endre és Omar átmásznak a kerítésen és lemennek a tó partjára fényképezni. Innen látszik a legjobban, hogy a sziget vulkanikus. Közepén egy 780 méteres inaktív tűzhányó emelkedik, ami állítólag a nicaraguai Cosigüina-vulkánnal párhuzamosan, a 19. század közepén hunyt ki, azóta benőtte az erdő.

 780 méter a legmagasabb pontja a szigetnek

Omar Amapala főterén int búcsút nekünk. Ez az egyetlen város a szigeten néhány összeépült, színesre mázolt házzal, hangulatos kis utcával, az elmaradhatatlan piaccal és egy messze a vízbe nyúló mólóval, ahonnan remek képeket lehet lőni a városról és a szigetről. 

Amapala meglepően jól néz ki

Tikkasztó a hőség, ami elől Amapala egyetlen comedorába menekülünk. Latin szemmel hihetetlenül nyugodt a település, alig néhány ember mászkál az utcákon. Pedig a móló környékét gyönyörűen felújították, a parti sétány akár Európában is lehetne. 

Hiába a szép sétány, nincs egy darab turista se

Ebéd után visszabattyogunk a három kilométerre lévő Playa Burróba. A szállásunk alatti teraszon helyi halászok éppen a jó fogást ünneplik. Endre is iszik egy sört, aztán kiülünk a partra és bámuljuk a tengert.

Gyerek viszi haza a tortillát Amapalában

Nem értem, hogy a külföldi turisták hogy nem fedezték még fel maguknak ezt a szigetet. Nem kellene hozzá sok, és igazi hátizsákos központ alakulhatna ki belőle Nicaragua és El Salvador között félúton. Ha valakinek van fölös 2-3 millió forintja, itt kap ennyiért tengerparti házat, amiből szerintem igen gyorsan létre lehetne hozni valami jól működő dolgot. El is játszunk a gondolattal, aztán persze elhesegetjük azt, hiszen vár ránk El Salvador...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1835. január 22. az a nap, mikor a földtörténet összeért az ember által írt történelemmel. Ezen a napon sikerült ugyanis igazolnia Charles Darwinnak azt a tényt, hogy a kéreglemezek mozgása vulkánkitörésekhez vezet. A felfedezés ahhoz a vulkánhoz köthető, mely a 19. század közepéig Közép-Amerika legmagasabb hegye volt, ám mára az 1000 métert sem éri el a csúcsa. Megmásztuk a Cosigüina-vulkánt, ami az írott történelem egyik legnagyobb kitörését produkálta.

A leóni buszpályauvar az egyik legkupisabb terminál Nicaraguában, ahol mindenki jobban tudja nálad, merre is tartasz. Tök mindegy hová utazol, simán feltuszkolnak egy ellentétes irányba tartó járatra, ezért nem árt figyelni. Én úgy szoktam kivédeni a pályaudvari hiénákat, hogy teszek arra, mit kérdeznek, kispécizek magamnak egy nyugodtabb buszsofőrt, és tőle informálódom, melyik busz hová tart. Persze van úgy, hogy ez nem jön be, mint például ma. Sikerül egy Chinandegába tartó buszra felszállnunk a közvetlen, Potosíba tartó járat helyett.

Az út egyetlen pozitívuma, hogy betérünk Chichigalpába, ami Nicaragua nagy büszkeségének, a Flor de Caña rumgyárnak az otthona. Amíg az üzem ragyog, addig Chichigalpa egy romhalmaz, ahol az embernek nem igazán akaródzik leszállni. 

Chinandegába kb. egy órás, lassú vánszorgás után sikerül befutnunk. A központi pályaudvarról nem indul semmi Potosíba, a helyi járatot állítólag a piacon tudjuk elkapni, innen jó pár kilométerre. Meleg van, száll a por, így jobbnak látunk leinteni egy caponerát (helyi tricikli), ami 30 córdobáért elvisz minket a piacra.

A triciklis Chinandega központjában rak ki minket, s mutogat, hogy innen két sarokra van a piac, de ő oda be nem megy, mert nehéz kijönni. Nem bánjuk, mert így legalább látjuk a belvárost, ami nem túl impozáns, de a templom azért megér egy fotót.

Chinandega egyetlen látványossága a templom

A busz Potosíba egy óra múlva indul, így leülünk az egyik kapualjba és nézzük a sürgő-forgó tömeget. Eri mellé letelepszik egy tortillát árusító, idősödő asszony. Megszólít minket, mert kíváncsi, mit keresünk Chinandega piacán, de mivel Magyarországról még életében nem hallott, áttér a klasszikus, családdal kapcsolatos kérdésekre. Mikor megtudja, hogy nem vagyunk házasok, csak vakarja a fejét.

  Közel egyidős a két hölgy, az egyik még leány, a masik többszörös nagymama

- Hány évesek vagytok? - érdeklődik a nő.
- A 30-as éveink közepén járunk - adjuk az őszinte választ.
- És hány unokátok van?
- Nincs gyerekünk.
- Én 37 éves vagyok és van már négy unokám - forráz le minket a nő.

Eri ilyen helyzetekben mindig azt érzi, hogy el van késve, de azért azt ő is tudja, hogy a nagymama szerep még nem neki való.

   Ilyen remek busz megy Potosíba is

Sikerül elbeszélnünk az időt, így a buszra felszállva nem jutunk ülőhelyhez. Ez általában nem szokott zavarni, de Nicaraguában nem kellemes állva utazni. Nem azért, mert az ezer éves buszoknak szörnyű a lengéscsillapítója, hanem azért, mert az árusok megállás nélkül fel és alá mászkálnak az utasok között. Odahaza nem számítunk magasnak, de errefelé igen, így a hónunk alatt szaladgáló kofák fejen hordott lavórja folyton orrba vág minket. Amúgy egy ilyen buszon minden kapható. A többség cukorkát, üdítőt, chipset árul, de volt már szerencsénk kalapács- és macheteárushoz is. Ami biztos, hogy nicaraguai csirkebuszon utazni hatalmas élmény.

Egy Mata de Cacao nevű tanyabokorig van aszfaltút, innentől finom, púderszerű homokon át kecmergünk el Potosí falujáig. Nyeljük a port rendesen, de rövid időn belűl feltűnik a Cosigüina-vulkán, ami 1835-ben hívta fel magára a tudósok figyelmét. Történt ugyanis, hogy a tűzhányó január 22-én kitört, mindössze három nappal azután, hogy Chilében az Osorno hamut kezdett eregetni. Charles Darwin ekkor épp az Osornonál járt, nem sokkal később pedig értesült a nicaraguai kitörésről, amit ő azzal magyarázott, hogy az amerikai kontinenst valami nyomja a Csendes-óceán felől, sorozatos, egymással kapcsolatban álló kitöréseket eredményezve. A feltételezését száz évvel később, egy Alfred Wegener nevű meteorológus igazolta, a lemeztektonika alapjait pedig Harry Hess fektette le az 1960-as években. 

Mata de Cacao után földúton megyünk tovább

A Cosigüinát azonban nem csak Darwin említette útinaplójában. 30 évvel korábban Alexander von Humboldt, német természettudós is írt róla, de ő a vulkánt hatalmas óriásként emlegette, aminek tetején nem ritka a fagy és a hó. 1859-ben nem csak Nicaragua, de az egész Föld történetének egyik legnagyobb kitörését produkálta a Cosigüina, ugyanis a központi kráter beszakadásával a több mint 4000 méter magas vulkán összeomlott. A kitörés állítólag még Jamaikában is eltakarta a Napot, A Föld átlaghőmérséklete pedig 1,5 fokkal csökkent. A tektonikus mozgásoknak hála a Csendes-óceánból apró szigetek emelkedtek ki (ezek ma a Fonseca-öböl szigetei), a Cosigüina pedig a gigakitörés után elnémult, s megmaradt egy 859 méter magas dombnak.

Egykor több mint 4000 méter magas volt, ma csak 859

Potosí egy nagyon csendes falu, ahová azért érkeznek az emberek, hogy csónakkal El Salvadorba utazzanak. Mi is ezt tervezzük, de a falu egyetlen szállóján, a Hotel Brisasban elveszik tőle a kedvünket, mivel a menetdíjat 35 dollárra tartják fejenként. Ennyiből ötször megjárjuk szárazföldi úton oda-vissza El Salvadort Honduras érintésével, úgyhogy elvetjük a csónakázós tervet.

Ezekkel a csónakokkal fejenként 35 dollár El Salvador

Viszont ha már itt "magasodik" a Cosigüina, hát úgy döntünk, megmásszuk. Unalmas akácoson keresztül vezet a földút egy tanyáig, ahol egy idős asszony mutat irányt. Ha nem lenne itt az öreglány, soha nem találnánk rá az ösvényre, mivel azt rendesen benőtte a gaz.

   Az elején nem nehéz követni az ösvényt

Rancheken át vezet az út komoly kaptató nélkül, majd beérünk egy leégett erdőrészbe, ahol az ösvény össze-vissza kezd kanyarogni. Hiába látszik közelinek a kráter, a kidőlt fák miatt hatalmasat kerülünk, így három órába telik, mire végre megérkezünk a csúcsra vezető kaptatóhoz.

   Eri küzd a vulkánnal, háttérben a Fonseca-öböl és Honduras

Összefutunk egy nicaraguai párossal, akik motorral jöttek, mivel Mata de Cacao irányából földút vezet majdnem egész idáig. Nagyon meglepődnek, hogy turistákba botlanak, és hogy Potosí felől közelítettük meg a vulkánt, mivel az eléggé melós.

 Sok erdő leégett, de azért maradtak még ehhez hasonló ódon csodák

A kilátás a csúcsról zseniális. A Masaya és a Telica krátere is hatalmas volt, de a Cosigüináéba mindkettő ötször beleférne. Innen nézve könnyen elképzelhető, hogy a vulkán egykor 4000 méternél is magasabb volt.

Hatalmas krátertó fogad minket a Cosigüina tetején

Mivel a pár motorral van, letáboroznak a vulkán tetején, nekünk azonban indulnunk kell vissza, nehogy ránk sötétedjen. Sikerül elkevernünk és rátérni a földútra, ami Mata de Cacaóba vezet. Iszonyú hosszú az út, soha nem akar véget érni. Két óra ereszkedés után ranchekbe botlunk, ahol azt mondják, még legalább két óra gyaloglás a főút. 

Nem sok élőlény maradt az erdőtüzek után, de mérgeshernyóból van elég

Kicsit lejjebb lövésekre leszünk figyelmesek. Egy iguánákra vadászó család az, büszkén mutatják a zsákmányt. Nicaragua ezen részén nagyon kevés a vad, pont amiatt, hogy a rancherók előszeretettel lövöldöznek söréttel mindenre, ami mozog. Szomorú látvány, főleg annak tudatában, hogy egyáltalán nincsenek rászorulva az amúgy roppant ízletes gyíkhúsra.

Sikeres volt a vadászat

A vizünk elfogyott, kajánk pedig nem is volt. Nem gondoltuk volna, hogy ennyit fogunk ma gyalogolni, s a végét még mindig nem látjuk. Feltűnik az úton egy latin herceg fehér lovon. Megáll Eri mellett, s látván, hogy fogytán az ereje, felajánlja, kilovagol vele. Mit képzel magáról ez a kókler? Ha lenne erőm és bátorságom, ketté vágnám. Azonban egyik sincs, így fátyolos szemmel pislogok Erire abban reménykedve, nem hagy magamra egy jóképű jöttment miatt. Nem teszi, de cserébe még vagy másfél órán át hallgathatom, hogy miattam szomjazik.

Szegény Eri miattam szomjazik

Délután 4-re érünk ki az úthoz. Öt órája egy kortyot sem ittunk, a halálunkon vagyunk. Szerencsére nyitva a bolt, így sikerül megmenekülnünk, de az igazi boldogságot az jelenti, mikor befut a busz, ami Potosíba megy.

Ehhez hasonló ranchek láthatók a Cosigüina oldalában

A szállónkon már aggódott értünk a házinéni, mert nem tudta, hová lettünk. Főz nekünk spagettit, ami után bezuhanunk az ágyba. Két hét alatt négy vulkánt másztunk meg, de ez volt a legizzasztóbb. Nem baj, akkor is megérte...  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!