A Barilochétól északra fekvő Lanín-vulkánhoz utaztunk, ahol mesés táj fogadott minket. Hó, papagájok, csodás kilátás a Tromén-lagúnára és egy jópofa ravaszdi - ennyi történt pár óra leforgása alatt.
A barilochei utolsó reggel nagyon álmosan indul. Mindkettőnknek az a határozott meggyőződése, hogy mire kiérünk a terminálra, a Junín de los Andesbe induló busznak bottal üthetjük a nyomát. Tévedünk. A busz járó motorral ugyan, de még a parkolóban áll, amikor megérkezünk. Felpattanunk rá és a következő három órában tökéletesen belefeledkezünk a havas hegycsúcsok, örökzöld erdők, lankás dombok, kristálytiszta tavak és csörgedező hegyi patakok fantasztikus látványába. Nem sokkal azután, hogy átszeljük a Collon Cura-folyót és elhaladunk egy festői szépségű víztározó mellett, begurulunk Junín de Los Andes pici falujába.
Elhagyjuk Barilochét
Junín de los Andesben nincsen semmi érdekes, ennek ellenére a falu főszezon idején rengeteg látogatót vonz a varázslatos táj és a környező nemzeti parkok miatt, így szinte minden helyi a turizmusból tartja fenn magát. Decembertől februárig az apró település vélhetően pezseg az élettől, most viszont hideg és szeles, téli álmát alussza. Minden házban van egy kiadó szoba vagy lakrész, ami üresen áll.
A Hostel Troménben kötünk ki, ahol meglepő módon mindössze 16 dollárért kapunk egy egészen kényelmes szobát, igaz az óránként kikapcsoló fűtés és a folyamatosan terjengő gázszag hagy némi kívánnivalót maga után. Az egész épületben rajtunk kívül csak két Buenos Airesből érkezett vándorárus száll meg, akik kínai portékát szállítanak a fővárosból a kontinens déli csücskében lakó honfitársaik számára.
Lélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határában
Délután verőfényes napsütésben van részünk, ezt kihasználva körbejárjuk a kissé kihalt települést. Így ismerkedünk meg Hernandezzel, aki ahogy meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon lelkesen mesélni kezd azokról a nagytestű szarvasokról, amik azóta élnek a Hét-tó vidékének erdőiben, mióta egy múlt századbeli angol kalandornak vadászni támadt kedve, és az akkori Magyarországról ideköltöztetett néhány szarvaspárt.
- Mivel korábban kiirtották a pumákat, természetes ellenfél nélkül úgy elszaporodtak a szarvasok, hogy a populáció mára több milliósra hízott. Nem tudnak velük mit kezdeni. Vadászszezon idején a szarvashús ára egyenlő a marháéval - okoskodik Hernandez.
A fickó jól ismeri a környéket, így azt is tőle sikerül megtudnunk, hogy a másnapra tervezett Lanín Nemzeti Parkot a chilei határra tartó buszokkal lehetséges megközelíteni.
Átkelés a Rio Collon Curán
Másnap már hajnalban a buszterminálon ácsorgunk. A jegyárus kialvatlan fejjel, kissé flegmán világosít fel, hogy a nemzeti parkhoz szezonon kívül nincsen közlekedés. Megemlítjük neki, hogy úgy tudjuk, a fél órán belül érkező chilei busz érinti a park bejáratát, de a nő tovább akadékoskodik, miszerint amennyiben oda szeretnénk utazni, egészen a Chile közepén fekvő Villarricáig kell megvennünk a jegyeket. Szerencsére a sofőrök kicsit rugalmasabban kezelik a kérdést, így fejenként alig több, mint 3 dollárból ússzuk meg az amúgy csak 40 perces fuvart.
Vékony, tavaszi dzsekiben pattanunk le a buszról a határ előtt valamivel, ahol óriási meglepetés fogad minket. Amíg a faluban nyoma sem volt csapadéknak, addig a vulkán lábánál mindent 8-10 centis friss, vakítóan fehér hó borít. Szerencsére akad a táskámban sál, sapka, kesztyű, de így is fürgén kell szedjük a lábainkat a ropogós hóval takart erdei ösvényen, hogy ne vacogjunk a hidegtől.
Tavaszi hó borítja a tájat
A zuzmarás erdő látványa lenyűgöző. Az élményt tetőzi, amikor egy kövérke, szürke nyúllal sikerül összetalálkoznunk az egyik kopasz bokor alatt. Nem egy modell alkat, azonnal rémülten menekülni kezd, ahogy meglát minket. A nyomába eredünk, és bár gyorsan eltűnik a szemünk elől, helyette temérdek madarat sikerül lencsevégre kapni a fehér, téli erdő sűrűjében. A legtöbb fa törzsén magellán harkály néven ismert tűzpiros fejű, fekete testű madarak kopácsolnak olyan elmélyülten, hogy sokszor az sem tűnik fel nekik, hogy alig három méterről fotózzuk őket. Van közöttük teljesen fekete, vélhetően ő a tojó, mert olykor kacérkodva kergeti el a közelébe férkőző vörös fejűeket.
Magellán harkály
Egy másik fán egy egészen nagy csapat papagáj ücsörög. Papagájt eddig csak trópusi környezeteben láttunk, így alig akarunk hinni a szemünknek. A cachaña loro egy különleges, hűvöskedvelő fajta, így megél még innen jóval délebbre, a Falkland-szigeteken is.
A cachaña loro bírja a hideget
Bő egy órán át követjük az ösvényt az erdőn keresztül, amikor elfogynak körülöttünk a fák és egy lávával borított platón találjuk magunkat. A vulkán csúcsából sajnos nem sok látszik, az egészet sötét hófelhők borítják, amik ráadásul vészesen közelednek felénk. Kikapni egy jókora hóvihart egy vulkán oldalában nem annyira mókás dolog, ezért menekülőre fogjuk, vissza az erdő felé. A felhők elakadnak mögöttünk egy völgyben, így megússzuk egy kis szitáló havasesővel.
A Lanín-vulkán előtti lávamezőn sétálok
Az út túloldalán a nemzeti park faháza álldogál, egy fiatal csaj a parkőr. Hasznos információkkal szolgál, miszerint az ösvény túloldalán, a háztól mintegy 6 km-re található a Tromén-lagúna. Bár a hó elállt, azért nagyon hideg szél fúj, de tudom, hogy hiábavaló kísérlet volna Endrét visszatartani az újabb, két és fél órás sétától. A lagúna gyönyörű, de nem állítom, hogy az elmúlt pár napban nem láttunk már hozzá foghatót. Lassan kezdem megszokni, hogy Argentínának ezen a vidékén minden utca végén van egy kristálytiszta, mélykék tó egy havas hegycsúccsal a háttérben.
Endre a Tromén-lagúna partján
Amiért mégis megérte a séta, azok az araucariák. Nagyon tetszetős örökzöldek, amiknek az ágait körkörösen elhelyezkedő, tüskeszerű levelek borítják. Első rénézésre olyanok, akár egy nagyon szigorúan fegyelmezett fenyő, amiknek az ágai tökéletes mértani pontossággal illeszkednek egymáshoz. Annyira kedvelik Dél-Amerika ezen csücskének hűvös éghajlatát, hogy képesek 30 méternél is magasabbra megnőni.
A másik érdekes dolog a colihue névre keresztelt, tövisben végződő, igen erős nád, amivel az őslakosok gyakorlatilag tökéletes, 6 méter hosszú dárdákat kaptak készen a természettől. A mapuche indiánok ma is előszeretettel használják, de már nem fegyverként, hanem hangszerként, amit trutrucának hívnak.
Colihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánál
Nem sokkal dél után érkezünk vissza a nemzeti park bejáratához, ahol szeretnénk leinteni egy Junín de los Andesbe közlekedő autóbuszt. Állítólag egy óra magasságában jön majd valami, addig pedig reménykedünk, hogy amíg itt vagyunk, a Lanín-vulkán is elődugja az orrát a felhők gyűrűjéből, ezért kitartóan rakosgatjuk a kamerát jobbra-balra a legjobb beállítást keresve.
A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül
Ahogy a beállítással szenvedünk, valami nagyon meglepő dolog történik. Az erdőből egyszerűen csak kisétál Vuk, és egyenesen felénk tart, mintha nem volna jobb dolga a vulkán előtti pózolásnál. Azonnal előszedem az elemózsiás csomagot és kenyérrel kínálom, amit ő - szerencsére - jó néven vesz. Ebben a pillanatban kitisztul az ég. A vulkán hóval borított csúcsa előtti kis ravasszal elkészül a Mirador vélhetően legjobb természetfotója. Rázendítünk a "fürge róka lábak"-ra, majd ahogy az illik, megérkezik a busz és visszaszállít minket Junín de los Andesbe.
Ilyen képet nem sűrűn lövünk
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
