Amikor kislány koromban először hallottam Kolumbia karib-tengeri térségéről, mindig úgy képzeltem, mint ahol indiánarcú szépségek és kreolok vegyes gyülekezete jár táncot vérpezsdítő latin dallamokra a forró homokban. Mindenütt pálmafák, hőségtől vibráló bambuszkunyhók, vakítóan kék tenger sós illata. Aztán, ahogy idősebb lettem, úgy módosult a kép is. A sok rossz hír hatására így lett lelki szemeim előtt kokaint kultiváló veszélyes és titokzatos hely, amely hemzseg a bűnözéstől és a korrupciótól. Cartagena, teljes nevén Cartagena de Indias se nem a strandolni vágyók paradicsoma, se nem a drogbárók játszótere. Cartagena az a hely, amit egyszer kötelező látni, majd bele kell szeretni és vissza kell ide térni. Ahogy én is tettem.
Hétfőn a délelőtti órákban indulunk útnak Santa Martából egy kissé túlzsúfolt minibusszal. A húsvéti mulatságból hazatérő családokkal több kisgyerek is utazik, akik felváltva ürítik ki gyomruk tartalmát, így a busz belső terében meglehetősen kellemetlen szag terjeng. Bár a jegyet a Santa Marta-i buszpályaudvaron egész Cartagénáig vásároltuk meg, félúton elfogy az utas és a sofőr úgy dönt, hogy egy-két sápadt arcú gringóval mégsem éri meg neki a fuvar. Az autópálya szélén váratlanul átpakolnak bennünket egy ütött-kopott ócskavasba, amely olyan szagot ereszt magából, hogy még az elmúlt órák undorító hányásszagát is visszasírjuk. Az elmúlt éjszaka tengerparti rumpartija sokáig tartott, így elég fáradt vagyok ahhoz, hogy az irritáló ingerek ellenére gyorsan mély álomba merüljek. Cartagena buszterminálján ébredek, 2009 után másodszor.
Cartagena óvárosa a városfalról nézve
Húsvét hétfő van, a helyi járatok ma sem közlekednek a városközpont felé, ezért kénytelenek vagyunk a gringók zsebeit előszeretettel ürítő taxisofőrökhöz fordulni. A buszpályaudvar falain kifüggesztett táblák tájékoztatnak az aktuális tarifákról, amelyek alapján Cartagena óvárosába való eljutásunk 12 ezer pesóra jósolható, de 20 ezer peso alatt egyetlen sofőr sem hajlandó velünk szóba állni. A taxi piszkos és poros nyomornegyeden halad keresztül, csak úgy, mint bármely hasonló méretű latin város esetében tenné. Alig 20 percnyire a kosztól és mocsoktól a városfalakon belül határtalan gazdagság tárul elénk. Óriási a kontraszt. Gyönyörűen felújított, gondosan faragott faerkélyes pompás házak egész sora követi egymást. Egyesek számára a kert nem más, mint egy burjánzó pálmaliget.
A néhány utcából álló óváros színes épületeinek sajátos bája már négy évvel ezelőtt is magával ragadott, de akkortájt a tengerparton futó városfal környékén való sétától a tolvajok és a koldusok tömege miatt óva intettek az útikönyvek. 2013-ra átalakult a kép, és Cartagena jogosan vívta ki magának a Karib-tenger gyöngyszeme címet, ahol egyre több az építészeti szépségre, romantikára, napfényre, latin vidámságra és lazaságra kiéhezett turista.
Cartagena a balkonok és színek városa
Az óvárost most is annyira vonzónak találjuk, hogy kedvünk támad egy kis városnéző sétára. Bár az utóbbi időben a helyiek utazókedve is nőtt, az óvárosban sok európai arcot vélek fölfedezni. Sokakat azonban nem a város páratlan szépsége vonz, hanem a szexbombának titulált kolumbiai lányok vagy macsó külsejű félvér fiúk. Rengeteg vegyes párost látok kézen fogva andalogni a városban, valószínűleg ez ihlethette meg Kányádi Sándort is, mikor megírta Románc című versét.
Az óvárosba három boltíves kapun keresztül vezet az út, amelyet 1888 óta egy - a város jelképének számító - óratorony díszít. Hogy miért ez Cartagena jelképe, nem tudom, mert sok szebb épület van nála a városfalon belül. Mögötte található a város egyik legszebb tere, a Plaza de los Coches, azaz a Hintók tere. Korábban ez volt Dél-Amerika legnagyobb rabszolga piaca, ma lovas kocsik parkolója, amik arra várnak, hogy hízott gringókat furikázhassanak körbe a városon. Nem kell sokat rostokolniuk, mert hetente több luxushajó érkezik, s ilyenkor amerikai és európai nyugdíjasok ezrei lepik el az óváros utcáit. Nagyon idegesítő, mikor nem lehet átkelni az utca egyik oldalról a másikra, mert több mint száz fogat libasorban szállítja a csak néhány órára érkező luxus nyaralókat. A kontraszt amúgy fájdalmas; pár sarokkal odébb másfajta lovas kocsik szemetet szállítanak ki a nyomornegyedekbe, de azok látványa kevésbé zavarja a szememet.
Vén gringók rontják az utcaképet
A San Pedro Claver tér felé haladva a pompás épületek között jut hely az afrikai színes népviseletbe öltözött telttomporú fekete gyümölcsárus asszonyoknak. Mellettük csillogó, felületesen kidolgozott fémszobrok mesélnek buzgón a város történetéről. A róla elnevezett téren Pedro Claver jezsuita szerzetes, az újvilág első szentje karol át egy kétségbeesett arcú fekete rabszolgalányt. Claver gyógyíttatta és védelmezte az Afrikából ideszállított rabszolgákat, amiért a feketék máig nagy tisztelettel tekintenek rá. Nem úgy a gyümölcskofák a turistákra, akik ha emelik a fényképezőjüket, azonnal tartják a markukat baksisért. Ha nem adsz, megkergetnek.
Nem vették észre, hogy fotózunk, így nem kevertek le egy hatalmasat
A Claver tértől nem messze található Cartagena legöregebb katedrálisa, amely szerencse, hogy nem vált a városhódító támadások martalékává. Történt egyszer, 1586-ban, hogy egy bizonyos angol kalóz, Sir Francis Drake kísérletet tett a város elfoglalására. Hónapokon át ágyúzta Cartagenát, majd a spanyol helytartó látván, hogy a rábízott kikötő lassan teljesen a tűz martalékává válik, alkut ajánlott. Többszöri egyezkedés után Sir Francis Drake lelépti díja 250 000 peso lett. Az arannyal teli ládákat állítólag több mint egy héten át rakodták be a kalóz hajójába.
A város főterén, a Plaza Bolívaron bámuljuk a virágillatú vidám utcák kedves nyüzsgését. A tikkasztó hőségben tett séta közben jólesik lekuporodni az egyik árnyékos padon. Mellettünk két hetvenegynéhány éves öregúr foglal helyet. Az egyik a zsebéből előkap egy nagy zacskó füvet, majd teker egy akkora jointot, amekkorát még életemben nem láttam. A sarkon lovas rendőrök fordulnak be, de a két öreget ez egyáltalán nem zavarja, rágyújtanak a méretes cigire. Kiszúrják, hogy bámuljuk őket.
- Hola chicos! Kértek?
- Köszönjük nem. De amúgy ott vannak a rendőrök - figyelmeztetjük őket.
- Ja! Ugyan már! - legyintenek - Hiszen azok is szívnak - hangzik a megnyugtató válasz.
A 17. századtól a hajózás fejlődésének köszönhetően Cartagena Dél-Amerika legjelentősebb kikötővárosává nőtte ki magát, ahol hegyekben állt az Európába szállítandó arany és drágakő, majd párszáz évvel később a marihuána és a kokain. Állítólag ez a Föld legnagyobb drogkikötője, ahonnan évente több tonna fehér por kezdi meg utazását Európa felé.
Éjszakai idill - pecázz a téren!
A várost 1533-ban a spanyol konkvisztádor, Pedro de Heredia alapította az elrabolt és spanyollá átnevelt szépséges indiánlány, India Catalina segítségével, aki eredetileg a calamari törzsfőnök lánya volt. 1974-ben szobrot állítottak az indiánlánynak az óváros bejáratánál, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt a döntést a leigázott őslakosok is helyesnek ítélték volna.
A szobron és az óvároson túl áll a San Felipe erőd. Latin-Amerika legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt vára egy igazi monstrum, célja Cartagena védelme volt. Sokaknak azonban valószínűleg nem a történelem könyvekből ismerős, hanem egy filmből, aminek hatására Endre is - saját bevallása szerint - beleszeretett Kolumbiába. 1984-ban ugyanis itt forgatták Robert Zemeckis A smaragd románca című filmjének azon jelenetét, amikor a krokodil leharapja a gonosz katona kezét, miközben az Kathleen Turnert kívánja eltenni láb alól.
Cartagena a buli városa - ezért jön sok turista ide
A San Felipe erőd bejáratánál áll a városvédő Fél Ember, azaz Blas de Lezo szobra. Lezo, aki egy korábbi kalóztámadásba elvesztette egy karját, egy lábát és az egyik szemét (innen kapta gúnynevét), 1741-ben Edward Vernon admirális csapatai ellen védte a várost. 3000 emberével lemészárolt 25 000 angolt és elsüllyesztett 180 hajót, amire Vernon csak ennyit mondott: "Az Isten verjen meg, Lezo!". Meg is verte. A rengeteg halottat nem tudták idejében eltemetni, ami miatt dögvész pusztított a városban. A csatában legyengült Lezo végül belehalt saját mészárlásába.
Ha már Karib-tenger, napfény és pálmafák, akkor bennem ellenállhatatlan erővel újul ki a strandolási kényszer. Cartagena partvidéke erre nem alkalmas, de a reggeli órákban a kikötőből kisebb bulicsónakok indulnak a mintegy negyven kilométerre található kicsiny szigetekre. Bömböl a zene, a helyiek talpa alatt ég a talaj, az épp nem táncoló utasokat humoristák szórakoztatják. A hajó végighalad a modern városrész felhőkarcolói mellett, amelyek Cartagena üzleti negyedét képezik, ismét nem kis kontraszttal az óvároshoz és a nyomornegyedhez képest. Az első megálló a gyomorpróbáló két órás hullámlovaglás után Isla Rosario, Kolumbia egyik legexkluzívabb szigete. Méregdrága minden, még a belépő is az az akváriumba, így kénytelenek vagyunk kihagyni. Az egyetlen olcsó dolog a mindenféle tengeri herkentyű. 10000 pesóért baráti egy adag languszta és homár. Most kóstoltam először ezeket a tengeri ínyencségeket, s úgy döntöttem, maradok a hortobágyi húsos palacsintánál.
A teknő árulkodik: Playa Blanca nem a gazdag turisták nyaralóhelye
Isla Rosario szigetétől már csak egy köpés Kolumbia egyik legszebb strandja, Playa Blanca. Napfény, homok, pálmafák, csend és nyugalom, andalgó párok, játékos kutyakölykök és rengeteg lepukkant hippi. Mikor szállást keresünk, úgy érzem, a helyiek ez utóbbiakra specializálódtak. Elfogadható szállás nincs a parton, csak nagyon ócska bungalók és függőágyak (mi is ilyenben alszunk), amik viszont hihetetlenül olcsók, cserébe piszkosak. Bár az éjszaka szinte ingyen van, a kaja nagyon nem. Vacsorára a legolcsóbb opció a 10000 pesós borzalamasan rossz hamburger. Ennyiért Isla Rosarión langusztát ettünk!
A tengerparton függőágyban alvás sokaknak nagy álma. Mindenki elképzeli, ahogy a holdvilágban lágyan morajlik a tenger és a kellemesen hűvös szellő simogatja a bőrét. Ezzel szemben reggel azt érzem, hogy ragadok a sótól és nem a szellő, hanem az általa szállított homok csípked. Ettől függetlenül egész Playa Blanca felejthetetlen élmény, ahogy Cartagena is az...
