MIRADOR - "Kilátó a világra"

Végre Argentínában vagyunk! Nem sokáig tervezünk itt lenni, mert a paraguayi főváros, Asunción a cél, de ehhez keresztül kell utazzunk a Gran Chacón. A Ruta 81-re esik a választásunk, mert erről a vidékről nem találunk semmilyen használható infót. Nem véletlen. A tanulság: soha ne utazz dömper billencsében, se bozóttörő traktoron, és legfőképp ne egyél krokodilt!

Tegnap este, mikor beestünk Embarcaciónba, megtudakoltuk, hogy kora hajnalban, hat órakor indul egy busz a Ruta 81 elnevezésű főúton Ingeniero Juárezbe. Argentína egy órával előrébb van Bolíviához képest, így ezen a korai órán még bőven korom sötét van.

A busz végül fél hét magasságában esik be a terminálra. Éppen pirkad, mikor kigurulunk a főútra, amin jó három órát buszozunk Juárezig. Legalább 38 fok van, mikor úgy 10 óra magasságában lekászálódunk a járműről a pici város apró pályaudvarán. Megtudjuk, hogy Las Lomitasba busz csak késő este indul, így nem marad más hátra, mint kiállni az út szélére és várni a csodát.

Kocsira várni egy olyan útszakaszon, ahol nem jár semmi, majdnem ostobaság

A Ruta 81-et 2008-ban adták át, egyike Argentína legújabb útjainak. Azért váratott magára eddig a Gran Chacót átszelő sztráda megépítése, mert az Ingeniero Juárez és a Formosa közötti 600 kilométeres szakaszon Las Lomitas és néhány indián falu kivételével nincs semmi. Éppen ezért autók se közlekednek rajta, így a reménytelennél is reménytelenebb próbálkozás a stoppolás.

A falu határában vagy fél órán át aszalódunk a napon, amitől annyira felforr az agyvizünk, hogy visszamenekülünk a település központját jelentő benzinkúthoz. Itt legalább áll egy nagy fa, aminek árnyékában meghúzhatjuk magunkat. Itt senyved Francisco is, egy sületlen argentin hippi, aki pont ellenkező irányba vár egy kocsit.

- Tegnap este óta vagyok itt. Semmi nem ment Jujuy irányába - önt belénk lelket.
- Formosa felé láttál valamit menni?
- Az igazat megvallva, nem. Egy busz ment éjjel, de nem úgy tűnt, mint ami meg akar állni.

Remek! Lehet mi is itt éjszakázunk a benzinkútnál? Csak nem! Délután egy óra magasságában begurul egy paraguayi rendszámmal ellátott kamion, de a sofőr és fia, mikor meglátják, hogy két nagy zsákkal vagyunk, jelzik, nem áll szándékukban elvinni minket.

Soha ne utazz dömperrel!

Újabb két óra telik el, mikor Francisco utánam rohan a boltba (épp vizet mentem venni a benzinkútra), hogy jött egy fehér dömper, ami Formosába megy és elvinne minket Las Lomitasig. Én hülye annyira megörülök a hírnek, hogy nem veszem meg a vizet, csak rohanok a kocsihoz. Kiderül, közben érkezett egy másik argentin srác is, aki ugyancsak Formosa felé utazna. A sofőr mondja, hogyha szeretnénk, felszállhatunk a billencsbe, de a fejünket egész út alatt tartsuk behúzva, nehogy a rendőr megbüntessen minket. Elbúcsúzunk Franciscótól és felpattanunk a vadiúj dömper hófehér billencsébe.

Két és fél órán át ücsörgünk a tűző napon egy olyan billencsben, ami nem csak összegyűjti a fényt, de olyan forrúságúra is hevíti a vasat, hogy mire megérkezünk Las Lomitasba, a fejünk és a tenyerünk rákvörösre ég. Mivel a vizet sikeresen a juárezi benzinkúton hagytam, úgy kiszáradunk, hogy alig bírunk leszállni a dömperről. Szegény srác, akivel idáig utaztunk, még vagy egy órán át kénytelen grilleződni a billencsben, mire megérkezik a falujába.

Las Lomitas csak egy árnyalattal nagyobb Ingeniero Juáreznél. A faluban nem lakhatnak többen kétezernél, ennek ellenére van egy egész pofás hotel egy sarokra a főtértől. Egyáltalán nem drága, 15 dollárt fizetünk a szobáért, ami kicsit dohos ugyan, de jobbat itt úgysem találunk.

Víz! Vízhez kell jutni! Nem úgy van ám! Argentínában komoly dolog a szieszta, ami jellemzően déli 12-től este 5-ig tart. A szállón sikerül kólához jutnunk, de vízhez nem. Majdnem naplementéig kell várnunk, mire hozzájutunk. Tényleg a végét jártuk.

A jégmadár tipikus madara a Bañado La Estrellának

A szállón fotókat látunk egy bizonyos Bañado La Estrelláról. Gémek, krokodilok, jabiruk és mindenféle egyéb állat mosolyog ránk a képekről, így hát rákérdezünk, mi is ez a csoda, no és legfőképp hol van.

- Innen 40 kilométerre van a paraguayi határ felé. Egy mocsárvidék, ahol milliónyi madár gyűlik össze ebben az időszakban - adja a választ a recepciós.

Pompás! Megvan a holnapi program! Azt is sikerül kiderítenünk, hogy reggel 7-kor indul egy busz Zalazarba, ami le tud minket tenni a mocsárnál.

Bañado La Estrella

Éppen csak pirkad, mikor a szállónk elé befut egy kisbusz. Házhoz jön a tömegközlekedés. Elsőre remeknek tűnik, de mikor már másfél órája járjuk Las Lomitas poros utcáit, kezd egy kicsit elég lenni belőle. Miért kell egy kétezer lakosú faluban mindenkit a házánál felvenni, amikor öt perc sétával bármi elérhető? Épp ott tartunk, hogy leszállunk a buszról és elfelejtjük ezt az egészet, mikor végre kikanyarodunk a zalazari útra.

Ennyi madár márpediglen nem létezik

Puszta, puszta és puszta. Egyetlen kanyar nincs az útban, csak megyünk bele a végtelenbe. Fél óra utazás után végre megérkezünk a bañadóhoz. Leszállunk és csak bámulunk. Életemben ennyi madarat nem láttam egy helyen, még a Los Llanoson sem. Annyira sok van belőlük, hogy egyszerűen képtelenség fotózni. Kormoránok, kanalas gémek, jabiruk, jégmadarak, keselyűk... a végtelenségig lehetne sorolni.

Ezek például nem tudjuk, micsodák

Száraz évszak lévén a mocsár a kiszáradás szélén van, ezért a halak pocsolyákba gyűlnek össze. Igazi svédasztal ez az időszak a több millió madárnak, nekünk pedig egy egészen elképesztő élmény. Az állatokat egyáltalán nem érdekli, hogy ott vagyunk, úgy bóklászunk köztük, mintha mi is lakmározni jöttünk volna. A döglött halaktól a bűz elég gyomorforgató, de a szaglásunkat most félretesszük.

Ő itt egy jabiru, no meg néhány keselyű

Vagy másfél órán át kóválygunk a mocsárban, mire besokallunk. Visszamászunk az útra és várunk. Ha a Ruta 81-en nem lehetett stoppolni, akkor itt sem lesz könnyebb, így hát elindulunk gyalog. Alig teszünk meg egy kilométert, mikor egy út közepén hagyott döglött krokodilra leszünk figyelmesek. A farka le van vágva, ott vérzett el az aszfaltcsík közepén szegény. Kicsit arrébb még egy, aztán még egy. Egy kilométeren vagy öt lemészárolt példányt látunk, az állagukat nézve nem ugyanakkor ölték le őket. Van olyan is, aminek a szája be van kötve, s olyan is, ami egész a part menti bózótig kínlódta el magát, persze farok nélkül. Felelevenedik bennem, hogy a bolíviai Trinidadban mi is megettük a krokodilt, s csak remélni tudom, hogy azok az állatok nem így végezték.

Az embernél nagyobb állat nincsen

Mikor épp mély depresszióba zuhannánk az emberi kegyetlenséget látva, a horizonton feltűnik egy kamion. Hiába stoppolunk, nem áll meg. Aztán jön még egy, de az sem lassít. Iszonyú melegünk van, szenvedünk, mint a kutya. Akármi jó lenne, csak vegyen fel valaki! Imánk meghallgattatik. Tíz perc múlva befut egy ötven éves bozóttörő. A traktor és a markoló zabigyerekére hajazó jármű olyan, mintha egyenesen a Mad Maxből gurult volna elő.

Fontos! Soha ne veszítsd el a humorérzékedet, ha utazol!

A sofőr rendes, csinál helyet nekünk a kabinban, de ez sem kényelmesebb a tegnapi dömpernél. Pont a motor mögé tudunk beülni, ahonnan 60 fokos levegő áramlik a képünkbe. A rácsos padló tele van tüskés ágakkal, amiken nem olyan kényelmes ücsörögni. Két és fél óra alatt tesszük meg a 40 kilométeres távot, szenvedésünkért cserébe a sofőr meghív minket egy üdítőre Las Lomitasban. Hahó! Bolíviában egy ilyen menetért a legtöbb alkalommal 20 dollárt akartak rólunk lepengetni, itt pedig meghívnak egy kólára. Most már csak egy vágyunk van. Legyen busz délután Formosába!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!