Gyerekkoromban én is álmodoztam arról, hogy Cook kapitányhoz hasonlóan egyszer eljutok olyan szigetekre, ahol az őslakosokkal együtt élvezhetem a trópusi édenkert minden csodáját. A tengerész utazásai óta eltelt 250 év. Már nincsenek felfedezetlen szigetek, sem elzárt közösségek, ezzel párhuzamosan a trópusi édenkert romantikája is szertefoszlott. Aztán beestünk Playa Muertóba, ahol valami nagyon hasonlót éltünk át, mint amit egykoron Cook kapitány élhetett át Óceániában. Életem legcsodálatosabb egy hetének története következik.
Endre a hajnali órákban kikocog La Palma parányi kikötőjébe abban a reményben, hogy nem kell csónak hiányában napokig itt kuksolnunk. Azzal az információval tér vissza, hogy a napi egyetlen csónak 10 percen belül indul Sambúba. Ez utóbbiról csak annyit tudunk, hogy egy feketék lakta, csak vízi úton megközelíthető település, ami nem a tenger partján, hanem az azonos nevű folyó és a Rio Sábalo torkolatánál fekszik, úgy két órányira La Pálmától.
Utazás Sambúba
A csónakosok szerint a folyó medrét a lassú folyású víz rengeteg hordalékkal töltötte fel, ezért Sambút csak dagály idején lehet megközelíteni, nagyjából délelőtt 10-ig. Ha nem akarunk félúton két napra a sárba ragadni, máris késésben vagyunk. Felkapjuk a ruháinkat, és egy mozdulattal mindent a zsákokba szórunk, majd rohanunk a kikötőbe. Két perc múlva már a La Palmából kifelé száguldó csónakban ülünk.
Olykor sűrű mangrovéval borított, keskeny tengeröblökön haladunk keresztül, máskor lomha folyású, kócsagoktól hemzsegő, sötétzöld folyókon. Bő két óra elteltével, amikor a Rio Sambú vize az apály jeleként úgy összeszűkül, hogy a part mentét nem sás, hanem több méter széles sármező borítja, bekúszik a csónakunk a faluba.
Élelem után kutat az íbisz a mangrovéban
A kikötő közelében egy óriási, rozsdás, hasznavehetetlen halászhajó álldogál orral a sárba fúródva, mintha Magellán óta mindenki megfeledkezett volna róla, és azóta itt enné az idő vasfoga. Fedélzetén a kékre festett kalyiba 45 fokos szögben dől.
- Ebben laknak? - fordulok a csónakosunk felé kíváncsiskodva.
- Nem! Ez Sambú-Panamaváros menetrendszerinti járata - világosít fel - Minden vasárnap éjjel közlekedik. 12 óra alatt teszi meg az utat.
Ez a mentrendszerinti hajó Panamavárosba
Kétségkívül alábecsültem ezt az ár-apály jelenséget, ha létezik olyan mértékű vízszintemelkedés, ami ezt a képtelenül nagy, ócska teknőt képes felemelni. De ahogy partot érünk gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy nagyjából ez az egyetlen dolog, ami érdekes lehet Sambúban. Az egész település nem több néhány karibi stílusban összetákolt faháznál, ahol sosem történik semmi.
A kikötőben azonnal híre megy a két gringónak, így még ki sem rámoljuk a hátizsákokat a csónakból, amikor három egyenruhás rendőr kerül elő, hogy a kapitányságra kísérve dokumentálják az érkezésünket. Itt aztán fontoskodva az első laptól az utolsóig mindegyikük gondosan végignézi az útlevelünket, majd az egyikük ákombákom betűket formálva felírja az asztalon heverő nagy szamárfüles füzetbe, hogy "milyen színű bugyit viselünk".
Emberá ház félúton Sambúba
- Milyen szándékkal érkeztek?
- Turisták vagyunk.
- És hová utaznak innét?
Ami azt illeti, továbbutazásunk célja elég bizonytalan, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem tekintünk az íróasztalról a szemközti falra. Egy eddig soha nem látott, részletes Darién térkép fityeg rajta.
- Playa Muerto - bökünk rá az enyhén szólva morbidnak hangzó névre, aminek az eredetéről ekkor még semmit nem tudunk.
Endre betegesen térképmániás, így a regisztráció után vagy másfél órát tölt el azzal, hogy a térképet szabadkézzel egy egérrágta papírra lerajzolja. A rendőrök egyébként nagyon kedvesek és segítőkészek, így a kellemes csevegés során sikerül kiderítenünk, hogy Sambút csak a kora reggeli halszállító furgon vagy az azután érkező kakaóbabos autó platóján fogjuk tudni elhagyni, Garachiné irányába. Ismerve a napok óta száradó kakaóbab orrfacsaró bűzét, nehezen tudom eldönteni, melyik platón utaznék szívesebben. Mindenesetre a vakszerencsére bízzuk a dolgot, és abban egyezünk meg Endrével, hogy azzal a kocsival távozunk a faluból, amelyik előbb érkezik.
Fekete kislány portréja Sambúban
Délután az egyenruhások átkísérnek a falu egyetlen szállójára, na nem mintha nem találnánk oda magunktól is, de Darién határán rend a lelke mindennek. Van víz és villany, a szállás az elmúlt napok kínálatát messze felülmúlja, de nem csak a mi szobánk gigászi méretében, hanem az ajtó előtt lógó darázsfészkek nagyságában is, ami arra utal, hogy ide sem tette be idegen a lábát az elmúlt években.
A jellegtelen falut egy keskeny híd választja el a szomszédságában fekvő, hangulatos indián településtől, amit a helyiek Puerto Indionak, azaz Indián Kikötőnek neveznek. A nők meztelen felsőtesttel és színes szoknyákban - azaz emberá népvisletetben - járnak-kelnek a földön játszadozó gyerekek között. Az ösvény két oldalán pálmatetővel ellátott, tradícionális indiánházak sorakoznak, amiket a földtől 2-3 méteres magasságban, cölöpökre építettek és lépcsőnek faragott farönkkel láttak el. Az egyik helyiség a konyha, ahol nyílt tűzön főznek, ezt egy szűk folyosó köti össze a "hálóval", amiben nincsen ágy, sem egyéb bútor, és ami csak abban különbözik az előbbitől, hogy nem ég benne a tűz. Az emberák a padlón alszanak, a házak alatt kifeszített függőágyakat pedig rendszerint csak nappali ejtőzésre használják.
Puerto Indio
Egyetlen házban sincsen bevezetve a víz, pedig pár méterrel arrébb, Sambúban, minden házba remek zuhanyzóval és angol WC-vel ellátott fürdőszobákat építettek. A falu egyetlen kőből emelt épülete az iskola, ahol meglepő módon nem csak áram van, de az internet és a légkondi is üzemel.
Másnap reggel már napfelkeltekor a szállás előtt toporgunk, nehogy elszalasszuk a furgonokat. Sambú azonban nagyon lassan tér magához kábult álmából, és azt a bizonyos kora reggelt latin időszámítás szerint kell érteni. Már délelőtt 10 is elmúlik, amikor feltűnik egy kék furgon, de gyorsan megbocsátjuk neki, hogy megváratott, amikor kiderül, hogy hal helyett ma rizst szállít, mégpedig Taipuruból Garachinéba, ahonnan az árut csónakkal egyenesen Playa Muertóba fogják vinni. Endre annyira belelkesül a hír hallatán, hogy a Puerto Indio másának tűnő emberá Taipuruban bevállalja több mázsányi rizs pakolását, csakhogy biztosan helyünk legyen a platón.
Endre is beszállt rizses zsákokat pakolni Taipuruban
Bő egy óra múltán be is futunk Garachinéba, a tenger partjára, ahol megint három másodpercen belül lekapcsolnak minket Darién egyenruhás őrei. Ezúttal is mindent tudni akarnak, de cserébe az esti dagályig - ami egyet jelent a csónak indulásának időpontjával - a kapitányságon hagyhatjuk a 20 kilós zsákokat, így körülnézhetünk a faluban.
Garachiné sem sokkal izgalmasabb Sambúnál, de az egyik poros utcáján három európai arcra leszünk figyelmesek. Erre sem gyakoriak a turisták, így gyorsan összeismerkedünk velük. Spanyolok. Az ebédet egy helyi öreg néni düledező konyhájában együtt fogyasztjuk el. Nem vagyunk a panamai konyha megszállotjai, és ezen a nénike íztelen hallevese sem változtat sokat, de be kell vallani, hogy a tányérokat olyan nagy szeretettel rakosgatja az orrunk elé, amilyen vendégszeretethez a latin comedorokban ritkán van szerencsénk. Teli bendővel kullogunk vissza a kikötőbe új barátainkkal, akik szívesen velünk tartanának Playa Muertóba, de csónakosunk túlsúlyra hivatkozva csak a mi fuvarunkat vállalja. Szegény srácok leszegett orral ballagnak el. Négy napja vannak Dariénben, de ezidáig nem láttak semmit.
Végre megérkezett a dagály
A dagályig még sok van hátra, így van idő a parton ücsörögve egy kis csevejre. Megtudjuk a csónakosunktól, hogy Playa Muerto (Halott Part) a nevét azokról a holttestekről kapta, amiket kalóztámadások után a tenger a partra mosott. Valami miatt az áramlatok mindig ugyanabba az öbölbe szállították a tetemeket. Csak azt nem értem, hogy ezek után miért jutott eszükbe az emberáknak pont ott falut alapítani?
Négy órán át tétlenül bámuljuk a tengert, hogy elérte-e már az induláshoz szükséges magasságot. Pedig a csónakunk nem is a part mentén, hanem attól vagy 50 méterre van, beleragadva a sárba. Délután negyed 5-kor még mindig száraz lábbal kutyagolunk oda a csónakhoz, amit lassan, de nagyon lassan kezd alámosni a víz. Áthordjuk a kikötőből a rizses zsákokat, és valamikor fél 5 körül végre útnak indulunk.
Csodaszép a partvidék
A félszigetig nyugodt a víz, aztán ahogy kiérünk a nyílt tengerre, úgy kezdenek csapkodni a hullámok. Emberá csónakosunk ügyesen bánik a motorral, így nem ázunk el. Ahogy haladunk dél felé, úgy lesz egyre vadregényesebb a táj a kezdetben esőért kiáltó száraz-, majd zöldellő őserdőkkel. Naplementekor kötünk ki egy sötét homokos, megtisztított partszakaszon, ahol kacagó indiángyerekek szaladnak elénk.
Emberá kislány Playa Muertóban
Ahogy a naplemente vöröses fényében megpillantom a meghitt kis falu pálmatetős házait az óriási kókuszpálmák között, megint az az érzésem támad - mint általában az indiánok között mindig -, hogy megérkeztünk az édenkertbe. Az emberá "turisztikai referens", Riguard, éjszakai szálláshelyül azonnal a rendelkezésünkre bocsát egy két méter magas cölöpökre épített palapát az óceán közvetlen közelében, majd megterít a falu közepére épített ebédlőben a vacsorához, ami hal és rizs, limonádéval leöblítve. Utazásunk legnyugodtabb egy hete veszi kezdetét...
Playa Muertóba nem vezet út, így ha az ember nem akarja az egész napot azzal tölteni, hogy machetével ösvényt vág magának az esőerdőbe, akkor a tengerparti fetrengésen túl nem sok lehetősége marad. Az egyetlen gyalogosan elérhető hely a szomszédos öböl, ahová másnap el is látogatunk.
Srácok pecáznak a falu folyójában
Elsőként a falu végében magasodó dombról aláhulló vízeséshez kirándulunk, aminek természetes medencéjében pancsolunk egyet azokkal az iskolakerülő, huncut kölykökkel, akik tanulás helyett inkább minket akarnak kísérgetni. De nem tart soká a móka, mert a délutáni órákban megint jön a dagály, és még azelőtt vissza kell érnünk a faluba, hogy a part menti ösvény újra víz alá kerül.
Az iskolakerülés Playa Muertóban is iskolakerülés
Elbúcsúzunk a gyerekektől, majd leereszkedünk a szomszéd öbölbe, aminél nem sok szebbet láttam eddig életemben. Nincsen fehér homok, csak a hátunk mögött az üde esőerdő, előttünk pedig a végtelen óceán. Kizárólag mi vagyunk itt, no meg néhány kóbor kutya, amik betámadnak, amíg Endre az öböl túloldalán rákokat fotóz. Thaiföld óta félek a kóbor kutyáktól, de szerencsére néhány kaviccsal és sikítással sikerül őket elűznöm. Az egész délutánt ezen a mesés helyen töltjük, de 4 óra után vissza kell induljunk, mert jön a dagály, és nem szeretnénk az éjszakát a szabad ég alatt tölteni.
Nem kell fehér homok ahhoz, hogy egy strand szép legyen
Mikor Garachinéban az kérdeztük a csónakostól, hogy mikor lesz vissza hajó, ő azt felelte, hogy majdnem mindennap indul egy. Az indiánok pont ellentetjei a magyaroknak. Ha odahaza valaki valamiben nem biztos, inkább azt mondja, hogy nincs, míg itt akkor is azt mondják, hogy van, mikor biztosan tudják, hogy nincs. Mint most csónak. Csak abban reménykedhetünk, hogy Jaquéból, a kolumbiai határról jön egy hajó, ami azon túl, hogy valami csoda folytán kiköt az öbölben, még hajlandó is minket elszállítani. Értesíteni a csónakosokat nem tudják, mert a rádiójel nem megy el a határig. Nem marad más, mint várni és várni.
Egy héten át csak ennyi dolgom volt
A következő napokban nem történik sok minden. Jellemzően reggel fél hatkor, a Nappal együtt kelünk és valamivel naplemente után, hét órakor térünk nyugovóra. Napközben ücsörgünk a parton, sétálunk a faluban, játszunk a gyerekekkel, tereferélünk az indiánokkal.
Emberá kislány portréja
Riguard szerint az elmúlt évtizedekben alig pár turista fordult meg Playa Muertóban. Többnyire biológusok, antropológusok és egyetemi hallgatók látogatják a falut, akik kutatásaikat végzik a környéken vagy épp az indiánok között.
- Hogy lehetne ide több, hozzátok hasonló turistát hozni? - kérdezi Riguard, miközben felhozza a palapánkba a mindennapi citromfű teát.
- Meg kell ismertetni a külföldiekkel a helyet. Nem tudnak róla, hogy létezik a falu, a legrészletesebb térképek sem jelölik Playa Muertót - válaszoljuk a kedves kis öregnek.
- Tudnátok nekünk segíteni?
Ilyen naplemente nem sok helyen van
Klasszikus kérés a mai kor indiánjától. Ugyanezeken a dolgokon már átestünk a shuarok, az asháninkák és a tawahkák között is, de eddig minden erőfeszítésünk hiábavaló volt, mert egy-egy hely népszerűsítése leginkább miattuk fullad kudarcba.
- Trombitálj össze pár embert a faluból! Készítünk képeket róluk, majd csinálunk plakátot. Ha eljössz velünk Panamavárosba, kinyomtatjuk, és kirakjuk a hostelek falára - válaszolunk tettre készen.
Itt élni maga a földi édenkert
Annyira belelkesül a kis öreg, hogy délutánra vagy tíz emberá asszonyt és lányt hoz magával fotózás céljából. Estére el is készül a plakát, amit a falu összes férfija látni kíván. Riguard megígéri, hogy eljön velünk Panamavárosba, ha egyszer indul csónak, s beletanul a turizmusba.
A 16 éves emberá lányok már vénlánynak minősülnek
Hat napja vagyunk a világ végén egy pici öbölben. Azon gondolkodom, hogy lassan én is elkezdem strigulázni a napokat valamelyik fa törzsén, ahogy Tom Hanks tette a Számkivetettben, különben teljesen elveszítem az időérzékemet. Mellesleg kezdünk egész jól hozzászokni a távolba nézéshez. Minden reggel a tenger zúgására ébredünk és arra, ahogy napfelkeltekor a szél megborzolja a kókuszpálmák leveleit. Ilyenkor a szomszédos házakban már ég a tűz, a gyerekek iskolai egyenruhában játszanak a parton.
Emberá asszony gyermekével
Merthogy Playa Muertóban van ám iskola. Két tanáruk is van, akik meszticek, és többnyire spanyolra valamint gyakorlati dolgokra tanítják a gyerekeket. Délutánonként a gyerekek hozzák oda a füzetüket nekem, mutogatják, mit tanultak. Biológiából nem az idegpályák működéséről van szó, hanem arról, melyik növényt mikor fogyasszuk, melyik gyógyhatású, melyik van tele vitaminnal, melyik mérgező.
Amíg én délutánonkét a gyerekekkel játszom, Endrét gyakran elrángatják magukkal az idősebb srácok focizni. Ilyenkor általában nyolc a nyolc ellen játszanak nagy pályán, jó két órán át. Szegény Endrének a végére mindig lóg a nyelve; lassan három éve nem focizott.
A környező erdőkben ilyen gyíkok élnek
Riguard olykor kifejti szánakozását, hogy itt ragadtunk, és hogy szerinte az étkezéseik kicsit egyhangúak. Mi viszont megnyugtatjuk, hogy a legváltozatosabb indián koszthoz van szerencsénk. Tojás, yukka, fehér rizs, esetleg rizs kókusztejben főve, sült hal, édes limonádé, fahéjjal és cukorral ízesített kukoricaleves (amit a panamaiak egyébként chichemének neveznek). Az egyik nap még egy kis méretű szarvast is elejtettek és megfőztek a faluban, így fehérjéből sem szenvedünk hiányt.
Esténként tornázom. Az egyik ilyen alkalommal arra leszek figyelmes, hogy miközben a gyertyaállást gyakorolom, mindenki megáll a faluban, és minden szem mosolyogva rám tapad. Végül belőlem tör ki a féktelen röhögés, amikor két perc múlva egész Playa Muerto gyertyában áll a palapa körül.
Egy héten át ez volt az otthonunk
Az egyik délután megpillantok egy hajót a horizonton. Úgy viharzok le a vízpartra mint egy sugárhajtású repülőgép, és két kézzel üvöltve integetek, akár egy eszét vesztett hajótörött. De pont úgy történik minden, mint azokban a bizonyos filmekben - nem vesznek észre. Endre mondogatja is, ha nem rakunk egy tíz méteres máglyát, soha nem hagyjuk el Playa Muertót.
Jaguával befestett emberá gyerek
Aztán a hetedik nap estéjén Riguard megjelenik vakítóan fehér ingben és fekete nadrágban a palapánk mellett. Templomba megy, ami meglepő, mert az emberák többsége nem keresztény, ő azonban azon kevesek közé tartozik, aki megtért. No, de nem azért jött, hogy megmutassa az ünnepi öltözékét, hanem azért, hogy elmondja, lesz csónak, mert holnap indul a törzsfőnök Puerto Quimbába és érkezik vissza néhány küldött, akik valamilyen politikai rendezvényen voltak a fővárosban. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Egy hetet töltöttünk távol a nagy világtól, elzárva mindentől, békében és harmóniában a Föld egyik legcsodásabb helyén. Hiányozni fognak a gyerekek, a tenger morajlása, az esőerdő és a nyugalom.
Nem voltam hétköznapi látvány
Másnap már napfelkeltekor a parton ácsorgunk csomagostul. Erős szél fúj, Riguard a fejét csóválja. A csónakot nyolc férfi - köztük Endre - próbálja a part menti, két méteres hullámokon keresztül a tengerre bocsátani, sikertelenül. Aztán jön a következő kísérlet. Kiáltásra mindenki a csónakba ugrik, amit a hullám úgy dob fel másfél méter magasra, mintha papír volna. Aztán egyszer csak hoppá... lesiklunk a másik oldalán és meg sem állunk Puerto Quimbáig.
Az elmúlt héten egyfolytában csodált vadregényes táj már nem nyújt különösebb izgalmat, nem úgy, mint az a cápauszony, ami félúton tűnik fel néhány méterre tőlünk, és kísér minket percekig. De nem leszünk a reggelije, mert mi 9 órakor kikötünk Puerto Quimbában, ahol Riguarddal közösen felszállunk egy Metetíbe, majd ott egy Panamavárosba tartó buszra...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
