Egy csodás völgyben találkoztunk egy csodás emberrel, aki éppen negyedik feleségét keresi. A 60 éves zenész az utunk egyik legkedvesebb szállásadója volt.
Felérünk a busszal egy hegytetőre, ahonnan letekintvén felsejlik előttünk egy katlanszerű meseszép völgy. 200 000 évvel ezelőtt egy hatalmas vulkán emelkedett ezen a helyen, majd egy gigantikus kitörés hatására a több ezer méter magas tűzhányó beomlott, hat kilométer átmérőjű kalderát hagyva maga után. Ebben az ősi kráterben fekszik El Valle de Antón.
El Valléban ma kb. 8000-en élnek, de évről évre egyre többen költöznek a kisvárosba a jó klíma és a szép fekvés miatt. La Chica is kellemes hely volt, de érezzük, El Valle több lesz nála.
El Valle egy kaldera mélyén fekszik
A buszról egy nagy kínai bolt előtt szállunk le. Ahogy lenni szokott, Erit hátrahagyom a zsákokkal, én pedig elindulok szállást keresni. Egy órán át hiába koptatom a bakancsomat, 40 dollár alatt nem találok semmit. Hol van már 2009, mikor még fillérekért aludtunk meg Panamában?!
Elkeseredésemben beugrok a városka turista irodájába, hátha szerencsével járok. A nagy darab egyenruhás fickó megszólalásom nélkül levágja, miért zaklatom.
- Szólok Arielnek. A magadfajta fickók nála szoktak megszállni.
Nem tudom, hogy érti, bár sejtem. Az elmúlt két és fél év folyamatos utazása azért nyomot hagy az ember arcán és ruháin.
Ariel egy menő városi terepjáróval érkezik. Mielőtt beszállnék, próbálok puhatolózni, mennyi nála egy szoba, de nyugalomra int, és becsomagol minket a hátsó ülésre. Nem szeretem az ilyesmit. Kivisznek a város szélére, távol mindentől, majd bemondanak egy elfogadhatatlan árat, aztán bumlizhatunk vissza felmálházva.
Ilyen busszal utaztunk El Valléba
Jó két kilométert autókázunk, mire megérkezünk egy roppant egyszerű, de hangulatos házikóhoz. Négy osztrák csaj cseverészik az asztalnál, egyikük sem beszél spanyolul. Ariel kinyit egy ajtót és betessékel minket egy szobába.
- Mennyibe kerül? - próbálom kiverni Arielből a választ.
- Mennyitek van?
- 20 dollárunk.
- Annyiért El Valléban sehol nem kaptok szobát. Ha maradtok 3 éjszakát, odaadom nektek 25 dollárért, de a csajoknak egy szót se, ők 35-öt fizetnek.
Maradunk. Ariel felajánlja, hogyha be akarunk menni a központba, csak szóljunk neki, és befurikáz minket. Ezután eltűnik, majd néhány perc múlva gitárszó csendül fel a nappalijából. Ariel zenész, lemeze is jelent már meg, bár inkább híres panamai énekeseknek ír dalokat. Mivel Eri is tud gitározni, gyorsan egymásba szeretnek. Szállásadónk soha nem tanulta a zenét, Eri viszont igen, ezért estébe nyúlóan arról fecsegnek, hogy miként kell kottát olvasni és írni. Én, aki az italo disco nagy rajongója vagyok, csak bután pislogok.
Ariel dalai a Youtube-on is fenn vannak
Az osztrák lányok reggel eltávoznak, hármasban maradunk Ariellel a szállón. Borús az idő, olykor esik is, így nem igazán mozdulunk ki, de nem is baj, mert így megismerhetjük kicsit közelebbről a zenészt. Háromszor nősült és vált el, éppen a negyedik feleségét keresi. Nem értem, miért kell sportot űzni a házasságból, de egy zenésztől hiába is várnánk magyarázatot.
Délután bevisz minket a városba, ahol bevásárlunk egy jó kis pörkölthöz. Ariel áthívja az egyik barátnőjét, akiről lesüt, hogy többet akar puszta barátságnál az amúgy hihetetlenül fiatalos zenésztől. Barátunk nem akarja venni a lapot, inkább elmeséli az életét, miközben bont egy üveg rumot.
Pózolás a pörkölttel
Sokat mesél a nagymamájáról, aki egy igazi, temperamentumos spanyol asszony volt. Ő vitte azt a birtokot, ahol Ariel is felnőtt. Több ezer hektár földjük volt, de a család a nagymama halála után sokat elherdált belőle, a maradékot pedig később kisajátította az állam. Ettől függetlenül Arielnek soha nem volt megélhetési gondja. Egy logisztikai cégnek dolgozott 25 éven át. Jól keresett, s most, hogy 60 éves lett, vár az első nyugdíjára. Azt mondja, 1800 dollárt, kb. 530 000 forintot fog kapni havi nyugdíjként, de elképzelése sincs, hogy fog ilyen kevés pénzből megélni. Éppen ezért nyitotta ezt a hostelt, aminek a fenntartása töredéke egy panamavárosi házénak.
Másnap kitisztul az idő, így végre körbejárhatjuk El Vallét. Ha valaki erre jár, annak kötelező felkocognia a régi kráter peremére. Mi sem teszünk másképp. A bejáratnál persze belépőt szednek, cserébe pedig a kezünkbe nyomnak egy teljesen használhatatlan térképet.
Eri szakérti a petroglifeket
Tíz perc séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin furcsa petroglifek látszanak. Olyanok mint a gráfok, de egy helyi kis srác azt magyarázza, hogy ez nem más, mint a környék térképe. Hogy kik és mikor vésték a vonalakat a kőbe, nem tudjuk.
A következő egy órában érintünk néhány kisebb vízesést, majd közeledvén a hegyek tetejéhez, az erdőt füves puszta váltja. Egy ültetvénynél sikerül alaposan elkavarnunk, de egy helyi erő szerencsésen visszairányít minket az ösvényre.
Ez tényleg csodás hely
A kaldera széléről csodálatos kilátás nyílik a völgyre, amit teljesen körbezárnak a hegyek. Vagy két órán át csatangolunk a kráter peremén, de aztán szürke felhők kezdenek gyülekezni az óceán felől, úgyhogy megindulunk lefelé.
Igazolandó, hogy én is ott voltam
Amíg esik, elfogy a maradék pörkölt, majd egy kicsit megkésve ugyan, de nekiindulunk a Chorro del Macho névre keresztelt vízesésnek. A városi térkép alapján közel van, de legalább egy órát kutyagolunk, mire a bejárathoz érünk, ami mostanra bezárt. Nincs az az Isten, hogy ide visszasétáljunk, úgyhogy átugrunk a kapun és roham léptekben a zuhatag felé vesszük az irányt. Az ám, csakhogy a kapu felett felvillan egy lámpa; a bejárat be van riasztózva. Nem baj! Két perc alatt oda-vissza megjárjuk a távot, még egy fotóra is van idő, aztán ahogy bejöttünk, úgy ki is jutunk. Száz méterrel visszább látjuk, ahogy egy kocsi leparkol a bejáratnál, majd a belőle kipattanó két fickó keresni kezdi a behatolókat. Mielőtt kiszúrnának minket, megáll mellettünk egy másik kocsi, és felajánlják, hogy visszavisznek minket a városba. Láttuk a vízesést, belépőt nem fizettünk, a rendőrök sem tartóztattak le.
Mérges lennék, ha ezért lecsuknának
Este Ariel felajánlja, hogyha akarjuk, visszavisz minket Panamavárosba, mert holnap délután ott lesz dolga. Annyira unatkozik, hogy meghív magához a házába. Nem ez volt a terv, de miért ne töltenénk el még egy-két napot a cimboránknál?
Másnap délelőtt még elkocogunk a Mosas-vízeséshez. Itt már nem ússzuk meg a belépőt, amit pontosan nem tudom, miért szednek, mivel zuhatagnak nyoma sincsen. Hacsak nem azt az alig öt méter magas zúgót nem mondják annak, ami ráadásul egy szűk kanyonban mossa a sziklákat, így nagyon nem is lehet látni. Nem baj, cserébe látunk pár szép madarat.
Hááát, nem egy Angel-vízesés
Késő délután futunk be Panamavárosba. Arielnek San Isidro városrészben van a háza, nem messze a metró végállomásától. A ház nem nagy, viszont egy magyar statikus biztosan hülyét kapna tőle. A tető úgy van odafabrikálva, hogy odahaza a tehenek nem mennének be alá, be is ázik a ház rendesen. Ezek után megtudjuk, hogy barátunk 180 000 dollárt, tehát több mint 50 milliót fizetett érte, ami elmondása szerint nagyon jutányos a fővárosban. Na, ja. Csak ide a központ egy óra kocsival.
Ariel elhív minket egy menő étterembe, ahol fellépése lesz. Pizzát eszünk, közben hallgatjuk a koncertet, majd beszélgetünk a zenész haverokkal. Ezután kocsiba pattanunk, mert barátunk fiának focimeccse lesz. Eri először lát meccset élőben, de nem hagy benne mély nyomot; ez mégis csak a panamai egyetemi bajnokság. Ariel fia pályára se lép, ráadásul kikapnak, így csendben térünk vissza San Isidróba.
Búcsúzóul egy kolibri
A tegnapi pizzázást ellensúlyozandó - Ariel nagy örömére - másnap ismét kibéreljük a konyhát. Elhozza a kisebbik fiát is, aki korához képest (még csak 12 éves) nagyon nyitott és barátkozó. Mustáros csirkét csinálunk, amihez hasonlót még soha nem ettek.
- Holnap indulnunk kell - vetem oda mosogatás közben.
- És ki fog nekem főzni? - mosolyodik el Ariel.
Kell ide egy negyedik feleség...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
