Irány ismét észak! Alig egy hetünk maradt, hogy megérkezzünk Venezuelába, ezért sietősre vesszük a figurát. Kolumbia azonban drága, így stoppolni kényszerülünk. Nem bánjuk meg, mert a Föld legszebb temetője után olyan srácokkal találkozunk Kolumbiában, akik előtt bármikor készséggel megemelem a kalapom. Milyen 21. századi fiatalként gerillákat ölni az esőerdőben? Lélekerősítő, nincs rá jobb szó. Világos, hogy miért Kolumbia a legboldogabb ország Dél-Amerikában...
Délben kibuszozunk Quito északi termináljára, illetve kibuszoznánk, ha a sofőr nem felejtene el minket. Az egy órás külvárosi tömegközlekedés végén nem a buszpályaudvaron kötünk ki, hanem valami világvége helyen, kicsivel a Quito táblán túl. Nézünk kerek szemekkel a sofőrre, aki a fejéhez kap, majd int, hogy szálljunk át az előtte álló buszra, az pár perc múlva egy másik útvonalon ugyan, de érinti a terminált. Nagyon helyesen nem kell fizetnünk érte.
A másfél órásra nyúló külvárosi bolyongás arra mindenképpen jó, hogy elmondhassuk, Quito külső kerületei sem elviselhetetlenül gázak. Összehasonlítva Limával, La Pazzal vagy Bogotával azt kell mondjam, tök kulturált az egész. Szerencsénk van, délután 2-kor még indul egy busz Tulcánba, a határvárosba. Kb. fél éve már végigbuszoztunk ezen az útvonalon, s akkor is feltettük a kérdést magunkban, hogy ennek a nyúlfarknyi távnak a leküzdése miért tart hat órán át. Ismét áthaladunk Ambato és Ibarra városokon, megkerüljük félig a Cayambe-vulkánt, majd este 8 körül beesünk a 3100 méteren fekvő Tulcánba.
A terminál körül minden tök sötét, a városban nincs áram. A központ jó két kilométerre van, de "a mozgás és a magashegyi levegő jót tesz" alapon gyalogosan indulunk neki a kivilágítástól mentes utcáknak. Féltávnál szemet szúrunk egy rendőrautónak, így igazoltatnak minket, majd közlik, hogy nem vagyunk normálisak, hogy ilyen helyen magunkban mászkálunk. Lévén sok mindent már nincs tőlünk elvinni, így megköszönjük aggódásukat és továbbállunk.
Tulcán, előtérben legnagyobb nevezetességével, a temetővel
Olcsó szállást találni Tulcánban nem könnyű. Mivel Kolumbia csak egy köpésre van, a helyiek kolumbiai árakkal operálnak. Végül rálelünk egy szebb napokat megélt hostelre, ahol 16 dollárért kapunk két ágyat egy dormitorióban. Lévén Tulcán nem turistaközpont, így kizárólag csak mi vagyunk a szobában, mintha privát apartmant vettünk volna ki.
Tulcán nem szép hely, s a klímája is elég vacak, de van egy valami, ami miatt érdemes pár órát itt elidőzni. Ez pedig nem más, mint a temető. A központtól alig pár sarokra található cementerio minden kétséget kizáróan a legszebb, amit életemben láttam. Morbid egy temetőt szépnek nevezni, de a tulcáni valóban az. Kb. 75 évvel ezelőtt egy művészi vénával megáldott kertész a sövényekből elkezdett szobrokat faragni, ami annyira megtetszett az akkori városvezetésnek, hogy megbízták a fickót az összes bokor formára nyírásával.
A bokorfaragók tudnak valamit
A több hektár nagyságú nyughelyet ma kb. 300, a San Agustín-i kultúra monolitjaihoz hasonló, zöldellő bokorszobor díszíti. A tulcáni temető az a hely, ahová az emberek többsége nem a szerettei miatt látogat ki, hanem mert jó érzés sétálni a labirintusszerű szoborparkban. Annyira magával ragad minket a hely, hogy Erivel szét is válunk, aztán jó egy órán át keressük egymást az útvesztőben.
Tulcánból kisbusszal megyünk a határra, ahol visszafelé is megtapasztaljuk azt az agyalágyultságot, ami idefelé is fogadott minket. A sofőr nem az ecuadori, hanem a kolumbiai határon tesz le minket, így sétálhatunk vissza kilépő pecsétet szerezni. (Fél éve ugyanitt a kolumbiai sofőrök az ecuadori oldalon raktak ki minket, az ördög tudja miért.)
A határon nekiállunk stoppolni. Nem telik bele 10 perc, már meg is áll egy kocsi. Az ecuadori apa és lánya a 10 kilométerre fekvő Ipialesbe tart. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, viszont az olcsó húsnak híg a leve - hogy néhány ismert közmondást elpufogtassak; bár 10 kilométerrel beljebb vagyunk, a hely, ahol kiraknak minket, olyan messze esik a városhatártól, hogy közel egy órát battyoghatunk, mire stoppolásra alkalmas helyre bukkanunk. Mindez teljes menetfelszereléssel 3000 méter magasan nem olyan kellemes kaland, de szenvedésünket és másfél órán át tartó stoppolásunkat siker koronázza. Egy teherautó áll meg, ami Pastóba tart; katonákat szállít a barakkba. Felpattanunk a platóra és három órán át élvezzük a Nariñóból fél éves szolgálat után visszatérő kiskatonák társaságát.
A táj Pasto környékén
- Mit csináltatok Nariñóban? - érdeklődünk, tudván, hogy az a vidék az egyik legveszedelmesebb gerilla kérdésben.
- Bevetésen voltunk.
- Harcoltatok?
- Naná! Nariñóba nem pihenni járnak az emberek - röhögnek.
A srácok civilben vannak, zsákjaikat és fegyvereiket színes nylonszatyrokba bújtatják.
- Azért vagyunk civilben, mert ha az úton a gerillák meglátják, hogy katonák vagyunk, tüzet nyitnak ránk. Így olyan, mintha a piacról jönnénk - magyarázza az egyik srác a dolgot.
- Ezek szerint ezen az útvonalon is vannak gerillák?
- Itt már nincsenek, de Tumacótól Ipialesig vannak.
Jogos, pár napja az ecuadori TV is bemondta, hogy Tumaco közelében paramilitárisok felrobbantottak egy távvezetéket, ezzel két hétre áram nélkül hagyva a kikötővárost.
- A FARC ellen harcoltatok?
- Nem. A FARC-kal ma már nincs sok gond. Paramilitárisok ellen.
- Ők pontosan kicsodák?
- Ők magán seregek, akiket néhány drogbáró futtat azzal a céllal, hogy megvédjék az őserdei falvakat a kizsákmányolástól.
- Igazából a drogföldeket védik - vág közbe a másik srác.
- Tudjátok pontosan kik ellen harcoltok?
- Nem igazán. Csak parancsot kapunk és megyünk.
Eri és a civilben utazó kiskatonák a platón
Pár éve, mikor a Caño Cristalest látogattam meg egy Mirador csapattal, akkor láttam az ezekhez a srácokhoz hasonló kiskatonákat járőrözni a folyón. A csónakokra gépágyuk voltak szerelve, mindenkin golyóállómellény volt és miközben elhaladtak mellettünk, végig az erdőt pásztázták.
- Fél éven át harcoltatok? - térek vissza az elkalandozásból.
- Dehogy! Többnyire a saját táborainkat építettük ki a folyó mentén. Csak az utolsó két hétben volt lövöldözés.
- Hogy zajlik egy ilyen? - kíváncsiskodom tovább, lévén soha nem voltam katona.
- Semmi extra. Amíg béke van, tök jó az egész. Bent vagyunk a táborban, ahol van minden - von vállat az egyik.
- Sör és pia az nincs - veti oda a másik.
- Igen, az sajnos nincs, de majd ma este Pastóban lesz - röhögnek egy nagyot.
- Amíg nincs lövöldözés, nyugi van.
- Csajok?
- Szerencsére embera falvak vannak a vidéken - verik egymást háton a katonák, akik közül 20 évesnél egyik sem idősebb.
Ha letérsz a gringó ösvényről, ilyen táblákkal fogsz találkozni (Fotó: Péter Zoli)
Még 2010-ben jártam a panamai Darién területén, amiről a Lonely Planet mai napig is csak annyit ír, ha arra jársz, küldj a kiadónak egy képeslapot. Posta nem lévén ez nem történt meg, viszont Gábor barátommal egy héten át elmerültünk az embera indiánok kultúrájában. Ismerem őket, tudom mennyire lazán veszik a máig félpucéran szaladgáló indiánlányok a szexualitást.
- És mikor bevetésre küldenek titeket, az milyen?
- Na az nem jó. Mi városi gyerekek vagyunk és olyanokkal kell felvennünk a harcot, akik egész életükben a dzsungelben éltek - osztja meg velünk tapasztalatait a legintelligensebb srác.
- Tulajdonképpen magunkra hagynak az erdőben jó pár napig, a feladatunk az, hogy kifüstöljük őket - szól közbe a legerősebb.
- Öltetek? - jön a béna kérdés.
- Én még nem.
- Én hármat is lelőttem.
- Persze, mert te király vagy - ugratják a többiek a legerősebbet.
- Katonák közül is haltak meg?
- Igen, az egyik havert sajna lelőtték a bevetés alatt. Ezért is kaptunk kimenőt.
Hihetetlen, hogy abban a Kolumbiában, ahol a turista ma egész Latin-Amerikában a legnagyobb biztonságban érzi magát, a fiatalok így élnek. Mindenkinek, aki nem kerül be egyetemre (Kolumbiában az egyetem fizetős, ezért kevesen engedhetik meg maguknak), kötelező két év katonai szolgálatra jelentkeznie, s csak a mázlin múlik, ha nem Nariñóba vagy Metába visznek el.
Világos, hogy miért mosolyog az egész ország. Aki túléli a gerillákkal és a paramilitárisokkal folytatott harcokat, egy dolgot már biztosan nyert: az életet. Mindig állítottam, hogy Magyarországnak az a legnagyobb baja, hogy az elmúlt 40 évben generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, mi az, hogy nincs. Odahaza mindenki értékítéleti válsággal küzd, csak nincs fogalma róla. El sem tudjuk odahaza képzelni azt, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, ahol az életünkért kell küzdenünk, ahol nem magától érthetődő az, hogy ha kinyitjuk a hűtőt, akkor az tele lesz kajával, s ha mégsem, hát lekocogunk a közeli boltba vagy bevágódunk a kocsiba és irány a Tesco. Félreértés ne essék, nem akarok én háborút Magyarországon, de a kényelem és a kényelem utáni vágy megöli az ember életbenmaradási ösztönét, s ettől nem tud örülni a kis vagy már megszokott dolgoknak. Ezért nem mosolygunk, ezért keressük saját nyomorunk okozóját folyamatosan másban, közben fel kéne ébredni és meglátni mindenben a jót. Örülni annak, hogy nem kell minden nap megküzdeni a kajáért vagy az életünkért. Kolumbiában a fiatal fiúk rá vannak kényszerítve a küzdelemre, ettől fejlődik az ország és ettől boldog mindenki.
Végignézek ezeken a srácokon, és hálát adok az égnek, hogy nem kolumbiai fiatal vagyok. Imádom Kolumbiát, főleg az emberek miatt, s minden tiszteletem ezeké a srácoké, akik ilyen "kalandok" után is ennyire lazák tudnak maradni. Bár a FARC ereje az elmúlt tíz évben leredukálódott, a paramilitárisok még tartják magukat. Az állam nem töri magát a totális győzelemre, mert az USA dollár milliárdokkal támogatja a terror- és drogellenes harcokat.
Pasto nem szép város, ezért mentünk is tovább El Estrechóba
Eközben befutunk Pastóba, ahol megállunk egy kiképző tábornál. Mikor mi is lepattanunk a platóról, nagyot néznek a kiskatonák. Az egyik tiszt félrehívja a sofőrt, nyilván arról faggatja, hogy miért hozott civileket a katonai bázisra, de megveregetik egymás vállát, s végül a tiszt is odalép hozzánk kezet fogni. Megy a sztorizgatás a bevetésről, de némelyik srác inkább Erivel próbál barátkozni. Jogos, gerillát sűrűbben látnak, mint szőke nőt.
A város szélén álló barakkoknál kirakjuk a srácokat, a sofőr pedig int, hogy üljünk előre.
- Én megyek tovább El Estrechóba. Az egész közel van Popayánhoz. Jöttök?
Persze, hogy megyünk. Pasto amúgy sem egy szép város, El Estrechót pedig nem ismerjük. Kiderül, Alejandro is katona volt 10 éven át. Metában szolgált, ami Nariño mellett a másik nagy gerilla gócpont.
- Tíz évet húztam le táborokban. Soha senkit nem öltem meg, de én is életben maradtam.
- Hogy lehet tíz évet lehúzni úgy a háborúban, hogy nem voltál bevetésen?
- Voltam, számtalanszor. De engem sem talált soha golyó, viszont az én golyóm se talált soha gerillát - röhög.
Alejandro bár csak 32 éves, ha 45-öt mondana, azt is elhinném.
- Mióta sofőrködsz?
- Második éve. Elég volt a dzsungelből, belefáradtam. A fiamat alig láttam, hat éves korában nem ismert meg.
- De továbbra is a seregnél vagy?
- Igen. De már csak fuvarozom a srácokat.
- Mennyit lehet ezzel keresni?
- Nem annyit, mint profiként az erdőben, de elég jól. 2,5 millió pesót plusz juttatások. Az nem olyan rossz errefelé.
Valóban nem. 2,5 millió peso az kb. 300 000 Ft. Van ismerőseim között a magyar honvédségnél lassan 15 éve kamionosként szolgáló, alig kap többet a minimálbérnél. Persze az is igaz, hogy neki Mátészalka és Veszprém között kell fuvaroznia, nem pedig Nariño és Meta között.
Ezt eszik a kiskatonák hónapokon át
El Estrecho egy apró fekete település másfél órányira Popayántól. Nincs itt semmi, viszont a falu egyetlen vendégházánál rekord alacsony áron, 15 000 pesóért kapunk szobát. Zuhanyzó az nincs, viszont két öklömnyi tarantula az van a falon. Nem is időzünk sokáig a szállón, inkább lemegyünk a kocsmába, ahol az a terv, hogy a 400 kilométeres fuvarért cserébe meghívjuk Alejandrót pár sörre, de a vége az, hogy a hajnalig tartó elhajlás után nem engedi, hogy fizessünk. Te stoppolsz, s még téged itatnak utána hajnalig. Bienvenidos a Colombia!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
