Guapí az a város, ahová az ember nem vágyik. A Nariño és Cauca határán fekvő település évtizedeken át a FARC fogságában volt, de még most sem lélegzett fel teljesen. A gerillák olykor még tiszteletüket teszik errefelé, ezért mindenki csak túlél, ahogy tud. Guapí nem az a Kolumbia, amit korábban megismertünk, Guapí Afrika, annak is a zűrösebb feléről.

Popayánból a lehető legkorábbi busszal távozunk Tibor barátommal, hogy a délelőtt 11-kor, Calíból induló repülőnket elérjük. Isla Gorgonára készülünk, az egykori börtönszigetre, ami ma nemzeti parkként funkcionál. Hiába a rendesen ráhagyott idő, buszsofőrünk úgy dönt, izgalommal tölti meg a napunkat. Minden fűszálnál megállunk, a komótos cammogásnak az lesz az eredménye, hogy még Calí külvárosában le kell pattanjunk a buszról, hogy egy szélvészgyors taxival elcsípjük a gépet.

Calí felett még tiszta az égCalí felett még tiszta az ég

Kolumbiában senki nem ideges, sofőrünk is halál nyugodtan áll be a benzinkútra tankolni azzal védekezve, hogyha most nem tölti meg a tankot, akkor egészen biztosan lekéssük a gépünket, mert féltávnál tutira lerobbanunk. Bámuljuk az órát, aminek mutatója érdekes módon kétszer olyan gyorsan pörög, mint stresszmentes időkben. Végül csak kiérünk a reptérre, ahol tudatják velünk, hogy nem maradtunk le semmiről, sőt, a gép előreláthatólag késik egy fél órát. Hirtelen minden meg van bocsátva a busz- és taxisofőrnek.

Guapíba a Satena ezer éves gépe repülGuapíba a Satena ezer éves gépe repül

A repülőút nem kifejezetten izgalmas Guapíba. Bár átkelünk az Andok nyugati vonulata felett, annyira felhős minden, hogy csak néhány másodpercre tűnik fel egy-két csúcs sziluettje. Guapí a Csendes-óceántól pár kilométerre fekszik az azonos nevű folyó partján. A reptér pont olyan, mint amilyenre számítottam; egy egyszerű csarnoképület néhány székkel. Guapíban - lévén a városnak nincs közúti összeköttetése Kolumbia más részeivel - kevés az autó. A reptéren sem taxik sorakoznak, hanem tuktukok tülekednek azért a néhány utasért, akik a géppel érkeztek.

Az egyik ilyenbe bevágódunk, de félig üresen persze nem indulhatunk el, mellénk pakol az elég rossz arcú sofőr egy terebélyes fekete asszonyságot. Így, édes négyesben tekergünk végig Kolumbia talán legretkesebb és legszedett-vetettebb városának földútjain ki a kikötőbe, ahol másfél mázsás útitársunktól elbúcsúzunk, mi pedig csónak után nézünk. Nem sikerül kiszállni a tuktukból, mert fél tucat fekete suhanc pattan fel rá, rángatva minket, hogy őket válasszuk Isla Gorgonára. A sofőr érzi, hogyha itt kitesz minket, valószínűleg perceken belül kapják szét a kikötői szarkák a csomagjainkat és talán minket is.

Utcakép GuapíbólUtcakép Guapíból

- Olyan, mint Afrika - sóhajt fel Tibor barátom, aki több alkalommal járt már a fekete kontinensen.

Tuktukosunk kanyarodik egy durvát, amitől lepattannak a suhancok a járgányról, majd nyom egy teli gázt és indul visszafelé. Fél kilométerrel odébb ismét lekanyarodik és megáll egy dzsuvás utcában.

MindennapokMindennapok

- Itt kérdezzétek meg, hogy van-e csónakjuk - mutat rá egy üvegajtóra, amin hatalmas Satena felirat virít.

Felhúzzuk a szemöldökünket, mert a Satena az a légitársaság, amivel jöttünk, de a bent üldögélő csaj mutatja, hogy fáradjunk beljebb. A leányzóval szemben üldögél egy srác a padon, aki meglátván minket feláll, kezet nyújt, és csak annyit mond, hogy egy millió.

- Mi egy millió?
- Egy millió peso a csónak Isla Gorgonára - vágja rá azonnal.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- Úgy másfél óra.
- Másfél óráért kérsz egy milliót?
- Nézd! Mésfél óra oda, másfél óra vissza. Ennyiért értetek is megyek, az újabb három óra oda-vissza.

Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?

Osztunk-szorzunk, próbálunk alkudni, de a csónakos rázza a fejét.

- 900 000, ez az utolsó ár, ennél olcsóbban nem vállalom - zárja le a vitát.

Nincs mit tenni. Ha nem akarunk a kikötőben semmirekellő fekák martaléka lenni, muszáj fizetnünk. Végülis féláron van ahhoz képest, amit az Aviatur irodájában akartak rólunk lehúzni (az Isla Gorgonára az állami Aviatur irodán keresztül lehet eljutni).

Egy óra haladékot kér a srác, amíg megtankol és kisuvickolja a csónakot, addig mi a szomszédos szálló éttermében megebédelünk. Tudom én, hogy Guapíba mindent repülővel hoznak, ezért a kóla is kétszer annyiba fáj, mint Calíban, de hogy a Csendes-óceán partján mi kerül egy darab sült halon 15 dollárba, azt nem tudom.

Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?

Van fél óránk Guapíra, bár az embernek nem igen akaródzik kimerészkedni az utcára. A több évtizedes FARC jelenlét máig érződik az embereken. Ez az első alkalom Kolumbiában, amikor nem tudom, kiben lehet megbízni és hogy kinek szúr szemet az ott létünk. Lövök pár fotót, de a kikötő felé nem merek elindulni.

- Két napja két embert lőttek agyon a gerillák pár utcányira innen - mondja csónakosunk, miközben kitolatunk a folyóra - Jobb, hogy nem alkudoztatok a fekákkal a kikötőben. Nem biztos, hogy eljutottatok volna a szigetre.

Guapí a folyóról nézve sem szépGuapí a folyóról nézve sem szép

Ezzel a tudattal indulunk neki az óceánnak, s csak reménykedünk, hogy 900 000 pesóért cserébe nem adják el a vesénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!