Az Altiplano nem nyerte el a tetszésemet. Sárgára égett füves pusztaságaival, végeláthatatlan távolságaival olyan, mint az Alföld október végén. Ha nem lennének legelésző láma- és alpakkacsordák úton-útfélen, azt mondanám, Peru legunalmasabb vidéke. Aztán mikor megérkeztünk Lampába, a rózsaszín városba, egy csapásra megváltozott a véleményem: az Altiplano igenis mesés. Persze lehet csak azért, mert Lampa többet nyújt az eddig megszokottnál.
Az Altiplano fővárosában, Juliacában csak fél órát töltünk, amíg az egyik buszterminálról a másikra kutyagolunk át. A főtérnek nehezen nevezhető valamin álló romos katedrálison kívül nincs túl sok látnivaló a városban, a peruiak is az egyik legcsúnyább településként tartják számon. Sürgő-forgó tömeg, utcai árusok, dudáló tuktukok, poros utcák, szorosan összeépült jellegtelen téglaházak, nem is beszélve a terminál környékén megforduló arcokról, akikkel sötétedés után nem szívesen akadnék össze. Juliaca egyszerűen az a hely, amit jobb kihagyni a túratervből, ha pedig már belekerült, akkor minimálisra kell redukálni az itt töltött időt. Szerencsések vagyunk, a lampai járat épp csak két utasra várt, így nem kell a tervezettnél hosszabban időznünk a városban.
Lampa városkája éjszaka a legszebb
Juliacánál már csak az onnan induló tömegközlekedés rosszabb. A busz belső terében terjengő szagok révén felállítom kulturantropológiai elméletemet: szerintem van egy bizonyos tengerszint feletti magasság, ami fölött a tisztálkodás kultúrája egyszerűen nem alakult ki, és az Altiplano bizonyára fölötte van ennek a határnak.
Dimbes-dombos mezőkön kanyarog a busz. Itt-ott elakad néhány percre, mert a mezőről az útra tévedő rémült lámacsordákat, marhákat vagy épp szerte-széjjel szaladó birkákat kerülgeti. Az út nem tart tovább fél óránál, gyorsan megérkezünk Lampába.
Kevés helyen szép az Altiplano, de ahol az, ott az emberek is azok
A Rózsaszín városnak is nevezett Lampának van egyfajta bája, amely szinte az első pillanatban magával ragad. A főtér hangulata egyszerűen zseniális, csak úgy pezseg az élet, a teret lezáró öreg templom pedig, ha beszélni tudna, biztosan sok jó sztorit osztana meg velünk. A téren és az összeépült apró házak közötti utcákon batyus, népviseletbe öltözött, ráncos arcú nénik sietnek ide-oda, mások sült húst, krumplit és pattogatott kukoricát árulnak a járda szélén, s közben az útpadkán ücsörögve lármásan pletykálnak egymásnak. A többnyire rózsaszínűre festett, gondosan bepucolt házak előtt ember nagyságú, színes ruhákba öltöztetett indiánszobrok állnak. Olyan ritka errefelé a külföldi turista, mint a fehér holló, ezért szinte mindenki mosolyogva üdvözöli a két kíváncsi, kamerás marslakót.
A Santiago Apóstol az Altiplano legszebb ás legizgalmasabb temploma
Érkezésünknek gyorsan híre megy. Fotómasinával felszerelkezve, tanácstalanul ácsorgunk a Santiago Apóstol templom kulcsra zárt ajtaja előtt, amikor - állítólag a helyi pap közreműködésével - az egyik utcából előkerül egy egyetemista lányka, aki nemcsak birtokában van a templomkulcsnak, de még a tájékozott idegenvezető szerepét is lelkesen felvállalja.
A templom hajója egy klasszikus székesegyház képét mutatja. Amit viszont a hajó mögötti épületrészben találunk, olyat kevés templom mondhat magáénak. Az épület alatt titkos katakombák vannak, amelyek egy inka legenda szerint egészen Cuzcóig vezetnek. Azt is tartják, hogy aki egyszer oda belép, az soha élve ki nem jön onnan. Ezt nem áll szándékunkban megkockáztatni (bár módunkban sem lenne, ugyanis a katakombák le vannak zárva az idegenek előtt), helyette beérjük a henger alakú kriptával, amelyben a tetőtől a padlózatig csontvázak lógnak. Állítólag spanyol bányászok, földbirtokosok és plébánosok utolsó földi maradványai. A sírhelyet eredetileg egy dúsgazdag földbirtokos és bányász, bizonyos Enrique Torres Belón építette magának és családjának, a többi csontváz csak amolyan díszítésként szolgál a sírhelyet körülölelő falakon.
Jövőbe nézés - morbid hely
Enrique 1950-ben kifizette az egész templom felújítását, és megkérte XXIII. János pápát - akivel baráti kapcsolatot ápolt -, hogy engedélyezze neki Michelangelo Pietájának másolatát elhelyezni a kripta tetején. A pápa beleegyezett, az elkészült szobor azonban nagyon nehéz lett és attól való félelmében, hogy beszakad a kripta teteje, ismét engedélyt kért a pápától, hogy alumíniumból is elkészíthesse Michelangelo remekét. A pápa ismét igennel felelt, így került hát a kripta tetejére egy alumínium Pieta, mely nem csak készítője, de sok más ember holttestét is őrzi. A második, úgymond eredeti másolat azóta a városházán búslakodik. Mindkét szobrot felszentelték, így Lampa a Föld egyetlen olyan városa, ahol két, a katolikus egyház által is elismert Pieta látható.
A piacon megüti a fülünket egy pletyka. Azt mondják a jó lampai emberek, hogy a falutól öt kilométerre van egy barlang, ahol ősi vikunya- és lámaábrázolások láthatók. Nekünk sem kell több, nyakunkba vesszük az Altiplanót és útnak eredünk.
Pieta alumíniumból, az egyház mégis felszentelte
Az Altiplano kiégett kopár síkságán a délutáni órákban tikkasztó hőség fogad. Úgy éget a nap, mintha egy kemencében sétálgatnánk. A földút mentén nincsenek házak, csak a pusztaság és a nagy kiégett semmi. Időnként aztán ebből a semmiből előkerül egy-egy népviseletbe öltözött, bő szoknyás, jól táplált asszonyság, aki a hátán csíkos kendőbe csomagolva szállítja apró csemetéjét.
Egy órás egyhangú kutyagolás után a távoli domb oldalán megpillantunk egy tehén formájú lyukat, vélhetően a barlang bejáratát. A domb alján húzódó néhány vályogház elhagyatva áll. Megértjük az egykori tulajokat, mi sem tudjuk, mit keresünk itt. Bizonyára nem a megfelelő ösvényen közelítjük meg a nyílást, mert sziklákból épített, másfél méteres kerítések keresztezik az utunkat. Legalább 20 percig kapaszkodunk felfelé, mire elérjük a barlangot. Csalódva nyugtázzuk, hogy ez nem más, mint egy nyolc négyzetméteres üreg néhány olyan falfirkával, amilyet akár a 6-os villamos Moszkva téri megállójában is láthatnánk. Csalódásunkért cserébe lövünk néhány jó naplementés képet a turistaszemmel leginkább csak erre alkalmas Antiplanóról.
Ha nem lennének perui rajztehetségek, észre se vettük volna az ősi falfirkákat
Lampa faluja amilyen forró klímát nyújtott nap közben, olyan mostohává válik az éjszaka folyamán. Amikor az ember magasan fekvő településre érkezik, az első dolog, amivel meggyűlik a baja - a magas hegyi betegségen túl - az a napi hőmérsékletingadozás. A nappali órák rendszerint tikkasztó és égető napsütésben telnek, miközben éjszaka akár fagypont alá is kúszhat a hőmérő higanyszála. Mindig csodáltam azokat a különös embereket, akik képesek ilyen időjárási viszonyok között leélni az egész életüket. Igen, tudom, ők már megszokták, de nem fér a fejembe, hogy lehet a napi 30-35 fokos hőmérsékletingadozáshoz hozzászokni.
Mert az Altiplano szép
Az éjszakai alvás helyett csak hánykolódom az ágyban, az Andok álomszép havas hegycsúcsaival és a következő napok megpróbáltatásaira gondolok. Tudom, hogy a ma esti hideg csak a kezdet, hiszen holnap a Föld legmagasabban fekvő városába, Rinconadába utazunk...
