Minden utazásnak vannak olyan állomásai, amik megváltoztatják egy kicsit az embert. Ilyen volt nekünk korábban a Qoyllur Rit'i Fesztivál Peruban vagy a találkozás a shuarokkal Ecuadorban, s ilyen lett Nabusimake, az arhuacók szent faluja is. Ha az édenkert a Földön van, akkor jó hírünk van: megtaláltuk azt. Egy olyan közöséget ismertünk meg az elmúlt néhány napban, akikről a tudomány máig nem tud szinte semmit, pedig lassan 400 éve vagyunk velük kapcsolatban. Bár az arhuacók hihetetlenül zárkózottak, mi mégis bejutottunk egy mamó temetésére, ahol új értelmet nyert számunkra a halál utáni élet megítélése.
A Sierra Nevada de Santa Martát egykoron négy népcsoport lakta: kankuamák, kogik, sánhák és arhuacók. A kankuamák és a sánhák az elmúlt évszázadokban nem tudták megőrizni kultúrájukat, kogikkal és meszticekkel keveredtek és asszimilálódtak. A kogi indiánok némiképp homogénnek tekinthetők, ők a Sierra Nevada északi oldalát elfoglaló erdőkben, valamint a Tucurinca- és a Guatapurí-folyó termékeny völgyeiben élnek. Az arhuacók a hegyvidék déli lejtőin szigorúan zárt társadalmi struktúrát hoztak létre, ami az antropológusok számára is rejtély.
Amióta Palomino tengerpartján megpillantottunk egy népviseletes kogi családot, semmi másra nem tudunk gondolni, minthogy ellátogassunk egy a Sierra Nevada de Santa Marta mélyén megbúvó indián faluba. Valledupar városában a szállásadónktól hallunk egy érdekes nevet: Nabusimake. A hegyvidék napfényes déli lejtőjén, 2000 méter tengerszint feletti magasságban húzódó falu neve az indiánok nyelvén annyit tesz: a hely, ahol a Nap született. Az arhuacók szent faluja egy bizonyos Puerto Belloból közelíthető meg, ami mindössze 50 kilométerre található Valledupartól.
Másnap hajnalban indulunk útnak, ekkor még mit sem sejtve abból, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb kalandja veszi kezdetét. A legédesebb álmából felkeltett recepciósnak halvány fogalma sincsen, hogy honnan indulnak a buszok Pueblo Bellóba, csak annyit mond, a legokosabb, ha a piac felé vesszük az irányt. Az utcák néptelenek, a város még mély álmát alussza. Végül a piac mögött bukkanunk egy beállóra, ahol piros kisbuszok sorakoznak Pueblo Bello felirattal a szélvédőn. Nagy meglepetésünkre az egyik már majdnem teli, épp csak két utasra vár, így azonnal indulunk.
Reggel 8 előtt érkezünk meg a jellegtelen hegyvidéki faluba, Pueblo Bellóba. A néhány utcás kereskedelmi csomópont vélhetően azért jött létre, hogy a hegyekből érkező indiánok eladhassák terményeiket és beszerezhessék azokat a dolgokat, amiket odafenn a hegyekben nem tudnak maguknak megtermelni vagy előállítani.
Ilyen 4x4-es dzsippel lehet Nabusimakéba jutni
Egy óra múlva érkezik egy négy kerék meghajtású dzsip, ami állítólag minden nap egyszer megteszi az utat a 30 kilométerre található Nabusimakéba, összesen 3 óra alatt. Hogy a menetidő ezen a 30 kilométeren miért vesz igénybe egy fél napot? Világossá válik nem sokkal azután, hogy elhagyjuk Pueblo Bellót.
Az erodálódott homokkőbe vájt úton mindenütt több méter mély, hosszanti irányban húzódó beomlások, valamint az út közepén emelkedő jókora sziklák jelentenek kihívást a sofőröknek. Európában az ilyenfajta úton max extrém terepversenyeket rendeznének, nem utasokat szállítanának, de hát ez Kolumbia. Bár az anyósülésen ülök, így is kis híján kijön a reggeli fánkom.
Tényleg pocsék az út
- Ugyan ki jön majd a segítségünkre, ha fenékkel végleg benne maradunk egy jó méteres kátyúban? - tör ki belőlem az aggodalom, mivel a dzsip függőleges irányban többet mozog, mint vízszintesen.
- Ne aggódjon, hölgyem! 20 éve minden nap megteszem ezt az utat és eddig csak egyszer ragadtam benne - szólal meg Eduardo nevű sofőrünk, aki egyébként tényleg zseniálisan kormányozza a járművet egyik mélyedésből a másikba.
- Hogyhogy 20 éve? Azóta nem újította senki fel ezt az utat?
- Felújítani?! - nevet - Az arhuacók elvannak a maguk világában, nem érdekli őket az út. Az állam minden évben felajánlja nekik, hogy leaszfaltozza az utat, de ők nem akarnak gépeket látni a hegyekben. Egyszer majd végleg járhatatlanná válik, akkor talán meggondolják magukat.
Eduardo vicces figura és úgy tűnik, szereti a kihívásokat. A sofőrködésnél csak a nősülés megy neki jobban, mert eddig összesen kilencszer házasodott, és pont ugyanennyiszer vált is el. Most épp nőtlen. Endrét arról győzködi, hogy hozzon neki egy gringát a következő alkalommal, ha erre jár.
Folyókon is átkelünk
Rajtunk kívül még két utas van a kocsiban. Rafael egy köpcös kereskedő, aki azt mondja, az arhuacók földje kiváló a kávétermesztésre, de hiába fizet nekik kétszer annyit, mint egy átlag gazdának, az indiánok nem akarnak senkivel sem együttműködni. Ez alól csak az a néhány család a kivétel, akik felismervén, hogy a 21. században nem éri meg bezárkózni, gyerekeiket a városokba küldik továbbtanulni.
Egy 18 év körüli, hosszú, fekete hajú, jóképű srác, Alexandro ül mellette, arhuaco népvisleletben. Fehér, lepedőszerű ruhát visel, fején merev, szintén fehér színű fejfedőt hord, oldalán egy mintás, horgolt tarisznya van, amiből kokalevél szag árad. Egyik kezében egy maroknyi méretű tököt tart, a másikban egy parányi botot, amit időnként beletuszkol a tök belsejébe, majd gondosan lenyalogatja azt, máskor meg szabálytalan formákat, vagy köröket rajzol vele a levegőben. Keveset beszél, de azért a három órás zötykölődés alatt ő is szóra bírható. Azt mondja, hogy programozónak tanul az egyetemen, de most hétvége van, így hazamegy meglátogatni a családját. Hét közben erre nincs esélye, mivel a majd öt órás utazás után még vagy két órás gyaloglás vár rá.
Bőven dél van, amikor egy gyönyörű völgyben megpillantjuk a másfél méter magas, tömör sziklafallal körülvett indiánfalut. Eduardo a tisztás túlsó végében áll meg, és egy ranch kapujánál tesz ki bennünket. A kerítésen belül egy jókora barna kutya heverészik.
Elsőre ennyit látunk a faluból
- Ebben a házban lakik Lorena, aki ad ki bungallókat a bonachiknak.
- Bonachiknak? - nézünk rá bután.
- Az ő nyelvükön a bonachi idegent, külföldit jelent.
- És a kutya? - nyilal át az agyamon a thaiföldi kutyaharapás lidérces emléke.
- Brunslinak hívják. Menjetek be nyugodtan, nem bánt! - bíztat, majd visszaül a kocsiba és megkerülve a tisztást eltűnik az erdőben a fák közötti földúton.
A zárt kaputól a ház vagy 20 méterre van. Csengő sehol, így kezünkbe vesszük az irányítást és átmászunk rajta be az udvarra. Egy jó házőrző már régen lerángatta volna rólunk a gatyát, de Brunsli szerencsére nem veszi zokon a területsértést. A háznál egy fiatal lány nyit ajtót, európai viseletben.
- Lorenát keressük.
- Én vagyok. Miben segíthetek?
- Turisták vagyunk, Eduardo tanácsára jöttünk ide. Szállást keresünk éjszakára.
Lorena beenged minket a házikó mögötti udvarba, ahol csodás veteményeket látunk. Guayaba illat lengi be a yukka-, a bab-, a tök- és kávéföldeket, míg a kert végében egy kristálytiszta patak csörgedezik, aminek a partján három pálmatetős vályogház áll, döngölt padlóval, apró ablakokkal. Belül nagy a sötétség, az ajtón beáradó kis fénynél három ágy körvonalai vehetők ki.
Itt kaptunk szállást Lorenától
- Itt megalhatnak. A bungaló 60 000 pesoba kerül fejenként, napi háromszori étkezéssel. Hamarosan elkészül az ebéd. Addig is a legjobb, ha átmennek a faluba és kérik a sámánok engedélyét az itt tartózkodásra!
Lorena elég szűkszavú, de egyenes lány, így szedjük a sátorfánkat és átkutyagolunk a tisztás túlsó oldalára, ahol lovak, birkák és malacok legelésznek. Jó 20 perc múlva érünk a körülfalazott szent falu bejáratához. A kapu gondosan be van lakatolva, pár percig tanácstalanul álldogálunk előtte. Eközben megjelenik egy asszony. A kocsiban megismert sráchoz hasonlóan fehér lepelt visel, ami a derekán egy madzaggal van átkötve, nyakán apró gyöngyökből fűzött láncok lógnak. Messziről jöhet, mert fáradtnak tűnik.
Ebben a völgyben fekszik Nabusimake
Fedetlen fejéről kissé ápolatlan, koromfekete haja egészen a háta közepéig lóg félig takarva a zsákforma táskáját, amit a homlokán megtámasztva cipel a hátán és amiből egy egy év körüli kölyök kamillázik kifelé. Az asszony egy pillanatra sem néz ránk, üdvözlésünkre egy halk 'dusano'-val válaszol. A kapu mellett az egyik falrészhez támasztott létrához ballag, átmászik rajta és eltűnik a rejtélyes fal túloldalán. Összeszedjük a bátorságunkat és követjük, elvégre valahogy be kell jutnunk a sámánokhoz.
A fal másik oldalán egy egészen más világ tárul elénk. Kör alapú, tapasztott sárból épült, pálmatetős fehér házak sorakoznak, amik között gömbölyű kövekkel kirakott szűk, árnyékos sikátorok futnak. Egy-két asszony tűnik fel fehér lepelben, de alighogy megpillanatanak minket, azonnal a házaikba menekülnek. Beparancsolják a gyerekeket is és becsukják az ajtót. Egy férfi megáll mellettünk, barátságtalanul biccent a fejével, hogy kövessük és az egyik parányi, dohos szagú házikóba vezet minket. Annyira nagy a sötétség odabenn, hogy kezd rám törni a félelem, amikor egy férfi hangját hallom meg, aki indiánnyelven motyog valamit, majd megszólal spanyolul.
Arhuaco kislány
- Dusano bonachik! Mi dolguk erre? - üdvözöl minket az arhuaco indián.
- Turisták vagyunk - adja Endre a lényegretörő választ - szeretnénk pár napot eltölteni a faluban és készítenénk néhány fotót. Ehhez kérnénk a sámánok engedélyét.
Lassan hozzászokik a szemünk a sötéthez. Egy rozoga asztal körvonalazódik ki, előtte két népviseletbe öltözött, hosszú hajú indián férfi áll, mögöttük a ház félhomályában két másik fekete szempár figyel némán és szigorúan. Magunkra erőltetünk egy kis mosolyt, de a jég csak nem akar megtörni.
- Írják föl a nevüket erre a papírra - vet elénk az egyik férfi egy egérrágta füzetet - és fizessenek fejenként 20 000 peso regisztrációs díjat! - adja ki az ukázt - A faluban nem maradhatnak, csak a kerítésen kívül. Fotózni tilos! Most távozzanak, nem érünk rá!
A sámánok szava komoly dolog, eszünk ágában sincs vitázni, bár azt nem értjük, ha a faluban úgysem maradhatunk, akkor miért kell kifizetni a fejenként 10 dollárt? Tudomásul vesszük a lehúzást, majd visszabattyogunk a szállásunkra, ahol Lorena egy-egy tál ichituyca'ava nevű feketebablevessel vár minket.
Egyszerűen csak ichituyca'avának hívják az arhuacók a bablevest
- Te nem vagy arhuaco, ugye Lorena?
- Az apám az volt, de anyám bogotái. Én öt éve költöztem vissza a városból a hegyekbe azután, hogy férjhez mentem egy arhuacóhoz. De nekünk már nem lehetnek mamók a gyerekeink.
- Mamók?
- Az arhuacók így nevezik a sámánjaikat.
Lorena körül két pici gyerek sertepertél, majd megjelenik népviseletben a nagymama. Mesélni kezdenek nekünk.
Az arhuaco indiánok nagyon zárkózottak, máig őrzik hagyományaikat. A természeti képződményeknek szent, emberfeletti erőt tulajdonítanak. A Nap a vallásukban az apa szerepét tölti be, csakúgy mint a havas hegycsúcsok, a Föld és a Hold pedig az anya. A nők a faluban szülnek, nem kórházban, és minden gyermek születésénél jelen kell legyen egy mamó, aki a születés pillanatában a kezébe veszi a gyermeket, és a szellemek segítségével eldönti, hogyha kisfiú, akkor azért érkezett-e a földre, hogy ő is sámán legyen vagy azért, hogy ételt termesszen a népének.
Talán belőle is mamó lesz
Mamónak lenni nagy megtiszteltetés, de óriási felelősséggel és számos kötelességgel járó feladat. A sámánjegyeket viselő kisfiút 8 éves kor körül egy barlangba kísérik és ott magára hagyják. A következő 8-10 évben ez lesz az ifjú mamó új otthona és amíg felnő, az öreg sámánok naponta oktatják, miként kell gyógyítani és a szellemek tanácsait megfogadni. Azután, ha felnőtt, visszatér a faluba és ugyanúgy dolgozik, mint a többi arhuaco, de mamóként haláláig az lesz a feladata, hogy fordítson az emberek és szellemek között.
A mamók a kapocs a földi lét és a szellemvilág között
A mamóknak rendszerint két feleségük van. Az első egy korban hozzájuk illő, a második egy fiatalabb nő, akit akkor választanak, ha a feleségük terméketlenné válik. A házasságkötési szándék minden arhuaco indián számára egy mamó felkeresésével kezdődik, aki látomásai alapján eldönti, hogy a két fiatal egybekelhet-e. A ceremóniát egy hónapos megtisztulási szertartás előz meg, ami alatt a jegyesek nem találkozhatnak, és be kell tartsák a mamó által előírt dolgokat. Akad, aki napokig nem fürödhet, nem ehet vagy nem aludhat, azért, hogy ne kerüljön kapcsolatba negatív energiákkal, amik fertőznék a lelkét, illetve akadályoznák a tisztító szertartás sikerét. A férfiaknak és a nőknek külön temploma van, amit curvának neveznek.
Szent fa Nabusimakéban
Az arhuacók életében fontos szerepet tölt be a völgy több pontján feltűnő szent fa. A közép- és dél-amerikai ősi kultúrákban az életfának mindig kiemelt szerep jutott, de a shuarokon kívül eddig nem találkoztunk olyan közösséggel, akik a jelenkorban is mágikus erővel ruháznák fel a fákat. Mostanáig.
Bár a szent faluba egyelőre nem áll szándékunkban újra belépni, a délutáni órákban nekivágunk, hogy fölfedezzük a környéket. A völgy egy igazi édenkert. A tisztást minden oldalról erdő veszi körül, amiben kristálytiszta, hűvös vízű patakok csörgedeznek. Az ösvényen sétálva egy különös alakba botlunk. A 40 év körüli emberről, akit Cocopilnak hívnak, lerí mesztic mivolta, mégis arhuaco ruhát visel. Azt mondja, épp egy halott sámánt készül meglátogatni.
Mesés völgyben fekszik Nabusimake
- Tegnap éjjel meghalt a falu bölcse, hozzá megyek látogatóba. Ha van kedvetek, tartsatok velem!
Lehet erre nemet mondani? Cocopil, ha szeretné se tudna minket magáról levakarni. A 96 évesen elhunyt öreg sámán háza a völgy másik végében található, szerencsére a szent falun kívül, így mi sem vagyunk kitiltva a területről. A másfél órás séta különös beszélgetéssel telik. Kiderül, hogy a srác egy bogotái természetgyógyász, aki mélyen tiszteli az arhuacókat, akiknek sámánjai titokzatos tudás birtokában állnak.
Tíz éve tanulja tőlük a gyógynövényekkel való gyógyítást, és a tegnap meghalt sámánra már-már úgy tekint, akár a nagypapájára. Az élet az arhuacók szerint a halállal nem ér véget, csak éppen a lélek új útra térését jelenti. De mielőtt ez megtörténne a halált követő két napig a halott a saját házában marad abban a helyzetben, ahogy a halál érte, és várja, hogy minden élő, aki búcsút akar venni tőle, személyesen meglátogassa és vigyen neki valami ajándékot. Út közben felbukkan néhány arhuaco a házhoz vezető ösvényen, akikkel Cocopil kokalevelet cserél a vállán lógó tarisznyájából. Érdekes, az arhuacók pont úgy üdvözlik egymást, mint a taquileiek a Titicaca-tavon.
Fiatal mamók egy csokorban
A háznál óriási a tömeg. Kicsik, nagyok, közepesek, férfiak és nők sorakoznak a bejáratnál. Akik már tiszteletüket tették a megboldogult öregnél, azok a szomszédos házak előtt összetákolt padokon ücsörögnek. Nem sokat törődnek velünk, pedig vélhetően ritkán látnak szőke bonachit. Mindenki végzi a dolgát. Sok asszony kezében orsó van - ők usának nevezik -, amire hihetetlen gyorsasággal tudnak gyapjút feltekerni. A fiatalabbak láncot fűznek, egyesek - köztük sok 15 év körüli lányka - előrehúzzák az egyébként hátukon fityegő zsákjukat és szoptatják a csemetéjüket.
A férfiak első pillantásra lepedőszerű ruhájukkal és hosszú fekete hajukkal nagyon hasonlítanak a nőkre, de aztán sikerül felfedeznem a népviseletben rejlő, nemhez kapcsolódó különbségeket. Azontúl, hogy a férfiakon kemény fejfedő van, a térdig érő lepel alatt rövidnadrág szerű szőttes anyagot viselnek, oldalukon pedig kis kokalevél tartó tarisznya fityeg. Szemben a kecsuákkal és az aymarákkal, az arhuacóknál a nők nem fogyaszthatnak kokalevelet.
Poporó, az arhuacók misztikus eszköze
Sok férfi kezében van egy tök és egy pálca. Időnként megnyalják a pálcát és rajzolgatnak vele a tök körül, mint Alexandro tette azt a kocsiban idefelé. Cocopil nem sokkal később elárulja nekünk, hogy a tök neve poporó, a pálcát pedig soknának hívják, de a hozzá kapcsolódó ceremóniát máig homály fedi. Senki nem tudja, hogy a pálcával miért rajzolnak "rúnákat" a poporó körül, és hogy a rajzoknak van-e valami értelme. Az antropológusok máig nem fedeztek fel benne rendszert, s mivel az arhuacók számára a poporóról tabu beszélni, nem tudjuk pontosan mi célt szolgál az egész.
Egy biztos, a sárga színű tökben kagylóból nyert meszet tartanak. Állítólag azért kell, hogy felerősítse a kokalevél hatását, ami segítséget nyújt ahhoz, hogy a mamók meghallják a szellemek szavát. Merthogy a poporót állítólag csak mamók használhatják. Ezek szerint Alexandro is egy arhuaco sámán? Hétköznap a városban ül a számítógép előtt és programoz, majd eljön a péntek, amikor európai ruháját népviseletre cseréli, rágja a kokalevelet, nyalja a soknát és egyszeriben indián mamóvá alakul át. Cocopil azt mondja, a kagylópor a kokalevéllel nagyon durva, úgy mar, mintha chilivel tömné ki a száját az ember.
Arhuaco asszony
Nem akarunk tolakodóak lenni, így nem megyünk be a halotthoz, egy közeli padon várjuk meg, amíg Cocopil visszatér. Azt mondja, hogy a temetés holnap a délelőtti órákban várható, de a helyszín még bizonytalan, mert azt az éjszaka folyamán a mamók fogják megálmodni. A szellemek utasítása alapján lehet akár a falu közelében vagy odafenn a havasokban is. Búcsút veszünk új barátunktól és visszatérünk a völgy túloldalára. Megtisztálkodunk a patak vizében és lelkesen belapátoljuk Lorena vacsorára szánt amun nevű édeskés töklevesét egy kis kecskesajttal.
Rémült tekintet
Másnap reggeli után szállásadó családunk népviseletbe öltözik, és várják, hogy kiderüljön, hol lesz a temetés. Az egyik szomszéd érkezik a hírrel, miszerint a mamók jóslata alapján az öreget a házától nem messze eső domboldalban helyezik örök nyugalomra. Délelőtt fél 10-kor, nem sokkal a család távozása után mi is a halottas házhoz indulunk. Nem tudjuk, hogy mehetünk-e, de tegnap is megtűrtek minket az egyik padon ücsörögve, tán most sem zavarja majd őket, hogy ott téblábolunk.
Arhuaco kislány portréja
Elhaladunk a sírhelynek kijelölt domboldal mellett is, ahol a kopár földben négy fiatal férfi ás egy jókora gödröt. A háznál nagy a tömeg, sokan még most is a bejárat előtt sorakozva bebocsátásra várnak, hogy búcsút vehessenek a mamó lelkétől. Nem merünk fotókat készíteni, csak figyelünk és várunk.
A tömegben kevés a bonachi. Van egy pár fős fehér csoport, akikkel sikerül még a temetés előtt szóba elegyedni; az állam küldte őket, hogy a falu lakóit regisztrálják és személyi igazolványt készítsenek nekik. Egyikük büszkén mutatja a halott mamóról készített fényképet a mobilján.
A halott mamó (Fotó: Alexander Moreno)
Feltűnik egy fiatalabb srác is, akiről később tudjuk meg, hogy antropológus és második éve él az arhuacók között. Neki sem sikerült még megfejtenie a poporó célját, de azt mondja, jó úton halad. Az egyik fa alatt néhány mesztic beszélget, szívesen váltanak velünk pár szót. Földművesek, családjukkal 20-30 éve érkeztek a környékre, és a most elhunyt mamó segítette őket földhöz. Egyikük azt állítja, apa-fiú viszonyt ápolt az öreg sámánnal, ezért ha szeretnénk, megadja nekünk az engedélyt a fényképezésre. Körbenézünk, s azt látjuk, a környéken ácsorgó arhuacók mind biccentenek a fejükkel, hogy fotózhatunk. Egy dolgot szigorúan tilos: fiatal, termékeny nőt fotózni! Az arhuacók hite szerint ugyanis, ha fénykép vagy rajz készül egy nőről, az meddőséget okoz.
A tömeg csendes készülődését három idős nő siratóéneke töri meg, akik egyszer csak egymást karöltve, apró tánclépésekkel kisétálnak a ház ajtaján és a sírhely felé indulnak. Mögöttük arhuaco férfiak kisebb csapata lépdel egy fára kötött függőágyat cipelve, amiben az időközben zöld növényekbe bugyolált holttest ül.
A sirató asszonyok kilépnek a házból
A tömeg a domb derekáig követi őket. Itt a férfiak a mamót a gödörbe csúsztatják, vizet, élelmet és kokalevelet helyeznek mellé. Lorena később elárulja nekünk, hogy mindez azért történik, mivel a mamó lelke előtt most igen hosszú út áll, szüksége van némi útravalóra. Ezután elégetnek néhány növényt és páran arhuaco nyelven beszédet intéznek az elhunythoz. Ebből ugyan egy szót sem értünk, de a hangulat olyan vidám, hogy ha nem tudnám, hogy temetésen vagyunk, az időnként felnevető tömegről könnyen azt hihetném, hogy vicceket hallgat.
A holttestet behelyezik a sírba
A beszédek után a sírhely fölé egy nagy, kövekből álló tornyot építenek. Olyan, mint egy chullpa, ami megint csak a Titicaca-tó körül volt jellegzetes temetkezési forma. Ez úgy történik, hogy mindenki visz egy követ a sírhelyhez, amit a torony oldalára és tetejére a tapasztott sárba helyez.
Köveket cipelnek a temetkezési toronyhoz
A sírt végül egy férfi - az utolsó pillanatban kimászva a holttest mellől - egy 4-5 méter hosszú farúddal zárja le, ami az ég felé mutat. Egy kötelet csavarnak rá, aminek a végét a halotthoz kötik. Állítólag a lélek ezen keresztül tud majd "kimászni" a sírból, hogy megkezdhesse hosszú útját következő élete felé.
A kötél azért kell, hogy a lélek el tudja hagyni a testet
A temetési ceremónia után az egész falu a hegy oldalában marad és kellemes hangulatú beszélgetéssel, közös italozással múlatja az időt. Minket egy dolog zavar csupán: az irdatlanul erős nap, aminek hála másfél óra alatt minden naptej ellenére paprikavörösre sülünk.
Mindenki a temetést figyeli
Az antropológus srác (aki már kétszer járt amúgy Budapesten és a kedvenc városának tartja) azt mondja, ilyenkor már nem történik semmi, lassan mindenki visszatér a házához. Rövid trécselés után mi is visszamenekülünk a szállásunkra, és a délután további részét patakban hűssöléssel és peto (az arhuacók édes tejbekukoricája) majszolással töltjük abban reménykedve, hogy másnap végre megkapjuk a sámánok engedélyét a szent faluba való belépésre és fotózásra. Lorena nem fűz hozzá nagy reményt, azt mondja, eddig csak néhány TV-stábnak és újságírónak engedték a filmezést és fényképezést odabenn.
Fiatal arhuaco a hegyoldalban
Másnap reggeli után útnak indulunk Nabusimakéba. Már rutinosak vagyunk, rögtön a létra felé vesszük az irányt és hipp-hopp a falakon belül találjuk magunkat. A falu épp olyan rideg, mint amilyen első alkalommal volt: az asszonyok és a gyerekek igyekeznek másodpercek töredéke alatt eltűnni a szemünk elől.
Egyenesen ahhoz a házhoz megyünk, ahol két napja a mamók csapata fogadott bennünket. A házban ugyanazok a figurák ülnek az asztal körül a nagy sötétségben és semmivel nem tűnnek barátságosabbnak, mint ezelőtt két nappal. Húzzák a szájukat, végül kinyögik, hogy újabb 20 000 peso ellenében két fotót engedélyeznek, no és azt, hogy egészen addig a faluban maradhatunk, amíg elsétálunk a kijáratig. Nyugtázva, hogy ismét két lábon járó bankjegynek néznek, letesszük az újabb 20 000 pesót az asztalra, majd kijövünk a házból. Mondanom sem kell, hogy "véletlenül többször eltévedünk", mielőtt megtalálnánk a kijáratot, a fényképező pedig kettőnél kicsit többször exponál.
Nabusimake, az arhuacók szent faluja
Ahogy hátranézünk, látjuk a sámánok elégedett arcát, mi pedig szintén elégedetten átmászunk azon a bizonyos létrán, ami mögött megtaláltuk a rejtélyes, szent falut. Visszatérünk a szállásra, hogy búcsút vegyünk Lorena családjától és a földi paradicsomtól. Nem sokkal dél után befut a tisztásra Eduardo, hogy küzdelmes útját vissza Pueblo Bellóba a mi társaságunkban tegye meg...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
