Elszoktunk a latin virtustól... Nicaraguába átlépve meglepődünk azon, hogy gringónak szólítanak, s mint olyanokat, lépten-nyomon át akarnak verni. Lehúznak pénzzel a határon, egy suhanc megmagyarázza, miért kerül többe a magunk fajtának a buszjegy, a szállóból pedig kidobnak, mert azt hiszik, ágyi poloskákat terjesztünk. Ettől függetlenül Nicaragua zseniális.
Libériát a kora reggeli órákban hagyjuk el egy Peñas Blancasba tartó busszal, amivel unalmas, kiszáradt dombvidéken át haladva bő másfél óra alatt érkezünk a nicaraguai határra. Kilépési díj kifizetése után egy óra sorban állás következik a pecsétre, majd fél óra séta a 20 kilós zsákokkal a két ország közötti senki földjén. Nicaraguában belépési díjat kell fizetnünk, nem is keveset, így sikerül megszabadulni egyetlen határátlépés alkalmával 40 dollártól, ami kicsit bántja az igazságérzetünket, de ez még nem is a Nicaraguától megszokott folyamatos átverés része.
Baktatok a kamionsoron
Alapvetően kedvelem ezt a közép-amerikai országot, és az itt élőkkel sincsen semmi bajom azon kívül, hogy amint külföldit látnak, hajlamosak bevetni minden ízléstelen eszközt azért, hogy több pénzt csaljanak ki a bárgyú gringó zsebéből. A határátlépés után pénzt kéne váltanunk, de a pénzváltó srácok megbabrált számológépe gyanúsan kicsi értéket mutat. Vesszük a lapot, és elzavarjuk őket, majd a következő váltó sráccal közöljük, tudjuk, mennyi a ráta, úgyhogy lesz szíves normálisan váltani nekünk. Nehezen hajlik rá, így nem erőltetjük a dolgot, csak annyit váltunk, amiből kihúzzuk San Juan del Surig. A határon velünk együtt egy egész csapat amerikai lép át, akik egyetlen szót sem beszélnek spanyolul. Elképzelésem sincsen, mennyire rántják le őket ezek a talpig tisztességes urak.
Nem kevésbé ravasz az a jegyszedő suhanc, aki a határtól közlekedő szakadt, ócska járaton minden turistánál szemrebbenés nélkül bepróbálkozik a menetjegy árának duplájával. Türelmes embernek tartom magam, de a taplóság néha kihoz a sodromból. Kissé paprikás a hangulatunk, amikor egy Virgen nevű elágazásnál lepattanunk a buszról, ahová néhány perc múlva befut a San Juan del Surba tartó csirkebusz, rajta néhány gringóval és temérdek nicával. Látom, amint a mellettem ácsorgó nő 15 córdobát fizet a menetdíjért, nekünk persze bemondja a srác a fejenként 30-at.
- Ne haragudj, de a helyiek csak 15-öt fizetnek. Mi miért 30-at? - teszi fel neki a kérdést Endre.
- A hátizsákok miatt - adja a választ.
- Itt mindenkinek van csomagja, mégis a helyiektől 15-öt, tőlünk meg 30-at kérsz. Miért? - folytatja Endre.
- Azért, mert a gringóknak 30 a menetdíj, így érthető? - vált tahó üzemmódba a srác.
Endre bólint, és a markába szórja a pénzt. Ejj, de jó újra egy igazi latin országban lenni. Komolyan hiányzott.
San Juan del Surt a Csendes-óceán partján, egy varázslatosan szép, félkör alakú, homokos öbölben építették fel a jó nicaraguaiak. Színesre mázolt, barátságos hostelek és igényesen kialakított, teraszos bárok várják a szörfölésre vágyó izompacsirta gringók tömegét, fele annyiért, mint a határ túloldalán, Costa Ricában. Azonban hiába olcsóbb minden, azok nem jönnek át a határon. Az ürességtől kongó hostelekben nem nagy kihívás korrekt áron, megfelelő szállásra akadnunk. Kár, hogy csak éjjel egykor derül ki, hogy a szobánknak már vannak állandó lakói.
Nincs sok ember San Juan del Sur tengerpartján
Alighogy álomba szenderülünk, az ágyat milliónyi ágyi poloska lepi el, aminek okán kénytelenek vagyunk az éjszakát egy parányi polifómon kucorogva a padlón tölteni. Reggel kissé gyűrötten megkérjük a házi nénit, hadd váltsunk szobát, ő azonban egy pillanat alatt sárkánnyá változik, kifejti, hogy még életében nem hallott ágyi poloskákról, és hangot ad abbéli meggyőződésének, hogy bizonyosan mi raktuk teli az ágyát bogarakkal puszta szórakozásból. Annyira kiakad a nő, hogy nemes egyszerűséggel kiadja az utunkat. Csak pislogunk.
A hegy oldalában álló házak egyikében a tegnapi ár töredékéért egy egész apartmant sikerül bérelnünk, aminek a tetőteréből kiváló kilátás nyílik a varázslatosan szép, homokos öbölre és a szomszédos hegyen álló nagy fehér Jézus szoborra. El is határozzuk, hogy felmászunk hozzá.
Elég jól néz ki felülről San Juan del Sur
A hegyoldalban pazar, medencés villák egész sora mellett haladunk el. Ilyen palotákat sem Costa Ricában, sem Panamában nem láttunk, de ez nem meglepő, hiszen Nicaragua szegény ország, s mint ilyenben, a gazdagok pofátlanul gazdagok.
Jó fél óra alatt érkezünk meg a hatalmas, fehér szoborhoz, ami mosolyogva tárja ölelésre karjait San Juan del Sur felé. Nicaraguában sokan úgy gondolják, attól válik egy ország vonzóvá és moderné, ha mindenért pénzt szednek. Vannak, akik hajlandóak egész nap a Jézus szobor lábai előtt ácsorogni azért, hogy belépőt szedjenek az ide érkezőktől, természetesen illegálisan. A szobortól pár méterre lejjebb található kilátónál viszont meglepő módon ezt nem teszik, így ott pihenünk meg és lőjük a lélegzetelállító fotókat a kék tengeröbölről.
Mesés a kilátás a Jézus szobortól
A szálláson van konyhánk, aminek örömére másnap reggel főzök reggelit, így le is késsük azt a buszt, amivel Rivasba utaznánk. Szerencsére az iránytaxik is hasonló áron közlekednek, így délelőtt 10 körül már a közeli város utcáin kódorgunk. No nem sokáig, csak addig, amíg rálelünk egy San Jorgébe közlekedő másik iránytaxira. San Jorge egy parányi kikötő a Nicaragua-tó partján, ahonnan óránként indulnak a fából összetákolt, kisebb-nagyobb lélekvesztők az Omepete-szigetre. A tavat, ami eredeti nevén Lago Cocibolca, a spanyol gyarmatosítók hatalmas kiterjedése miatt Mar Dulcénak, azaz Édes-tengernek is nevezték.
San Jorge kikötőjében nagyon ócska bárkák várakoznak
A mi hajónk is jó eséllyel a konkvisztádorok korából származik, mivel oltári rések éktelenkednek a rohadó deszkákon, a toldozott-foldozott padlón keresztül pedig mindenütt szivárog be a víz. Mit szivárog? Ömlik. A zsákokat nagyon figyelmesen egy emelvényre helyezik, hogy ne ázzanak el. Üröm az örömben, hogy a rakodók kezétől tiszta gépolaj lesz mindkét zsák, de hát kicsire nem adunk.
Nem csak utasokat, árut is szállít a vén ladik
Mivel borongós az idő, rendesen hullámzik a szürke tó vize. Olyan lassan haladunk, hogy egy vemhes teknősbéka jót röhögne rajtunk, ha látná a vánszorgásunkat. Ahogy közeledünk a szigethez, úgy tisztul ki az idő. A felhőből előtünik az Ometepe-sziget két vulkánja, de még legalább fél óra, mire sikerül kikötnünk. Éppen itt volt az ideje, mert a ringatózástól felfordult a gyomrom.
Kikötünk az Ometepe-szigeten
Mikor magamhoz térek, azon kezdek töprengeni, hogy nem borultunk fel. Ha ez megtörtént volna, biztos nagyon izgalmas bejegyzést írhatnék most, merthogy a Nicaragua-tó állítólag tele van cápákkal. Hogy hogyan kerültek ide, arra még senki nem tudott mindenki által elfogadható bizonyítékkal szolgálni, de a tudós társadalom kétféle magyarázatot is lehetségesnek tart.
Egyesek szerint a tó csendes-óceáni maradvány. A tektonikus mozgásoknak köszönhetően felemelkedett egy földhíd és lefűzte a tavat a tengerből. A szerencsétlenül járt tengerlakók egyszerűen benne ragadtak, majd alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és átszoktak az édesvízi életre. A másik, racionálisabbnak tűnő magyarázat, hogy a cápák táplálékszerzés céljából bizonyos időközönként felúsznak a San Juan-folyón. Mivel egyes cápák alkalmasak az édesvízi életre, akadnak példányaik, amik nem is mennek vissza a tengerekbe, rémiszgetve ezzel a tóban fürdőzőket.
Ha így, ha úgy, cápát sajnos ezúttal nem látunk, de szerencsére nem ez az egyetlen érdekes dolog, ami Közép-Amerika legnagyobb tavát izgalmassá teszi. A tavon mintegy 400 kisebb-nagyobb sziget található, a három legméretesebb az Ometepe (31 km hosszú és 5-10 km széles), a Zapatera és a Solentiname-szigetek. Az Ometepe a ma is aktív, több mint 1600 méter magas Concepción és kistestvére, a Maderas nevű vulkán összenövéséből keletkezett. A vulkáni működésnek köszönhetően a sziget növényzete elég gyér, az itt élő 30 000 ember többnyire a turizmusból, valamint ló- és marhatartásból próbálja eltartani magát.
Ő valószínűleg nem a turizmusból él
Moyogalpa kikötőjében egy hatalmas Daniel Ortega plakát fogad minket. Ez a fickó több mint 30 éve kiirthatatlan Nicaragua politikai életéből, pedig sok jó nehezen mondható el róla. Az 1980-as években tízezreket börtönöztetett be abbéli félelméből, hogy a korábbi diktátort, Somozát támogatják. Ekkortájt erősen kommunista tanokat hirdetett, majd a '90-es években háttérbe vonult, hogy a 21. századba már keresztényként, szolidárisként vezesse át Nicaraguát.
Daniel Ortega ma keresztény, szocialista és szolidáris
A kikötőtől nem messze megállít minket egy motoros nő, mondván, mutat nekünk egy remek szállást. A helyieknek az effajta próbálkozásai általában nem szoktak bejönni, de ezúttal beadjuk a derekunkat és követjük. Egy tágas, bár kissé igénytelen hostelben kötünk ki, ami tele van hangoskodó gringókkal. Velük osztozunk az épület egyetlen fürdőszobáján, ami nem épp a tisztaság mintapéldánya. Hogy miért maradunk mégis itt? Mert 15 dollárba kerül a szoba. Ilyen olcsón fél éve nem sikerült megaludnunk, ki kell használni az alkalmat.
Moyogalpa háttérben a Concepción-vulkánnal
Én első ízben 2009-ben jártam a tónál, de nem jöttem át a szigetre, Endrének ellenben ez a második útja ide, és leesik az álla, hogy az elmúlt tíz évben micsoda változáson ment át. Moyogalpa pár éve egy néhány utcás, csendes falu volt, ahol nem volt áram, az erre vetődő néhány turistának egyetlen ház kínált szállást. Ma minden második épület bejáratán ott fityeg a hostel felirat, az utcákon hangulatos, színesre mázolt bárok, pékségek, kávézók és comedorok váltják egymást. Szemben San Juan del Surral itt rengeteg a külföldi, lépten-nyomon turistákba botlunk. Felfedezték maguknak a szigetet, ami teljesen jogos, hiszen annyi itt a természeti látnivaló, mint égen a csillag. Mi sem lógatjuk a lábunkat, hanem a hátunkra kapjuk a zsákunkat és a Charco Verde névre keresztelt természetvédelmi park felé vesszük az irányt...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
