MIRADOR - "Kilátó a világra"

A venezuelai Andok déli részét már keresztül-kasul bejártuk, így most az északi rész van soron. Trujillo nem kápráztatott el minket, és Boconóban sem lelünk rá az igazi andoki hangulatra. Egész Sanaeréig kell utazzunk, hogy valamit elkapjunk az ódon hegyvidéki életből.

A trujullói buszterminálon óriási mázlink van. Amikor berobogunk nyüzsgő pályaudvarra a Boconó feliratú busz sofőre éppen tolat kifelé a kocsiállásból. Bár még csak kora délután van, ez a napi utolsó járat a kicsiny városkába, jóllehet nincsen távol, a csodás zöld dombok látványával kecsegtető út alig hosszabb egy-két órnál.

Boconó elég semmitmondó városka, ha nem volnának a lépten nyomon derűsen üdvözlő barátságos lakói, akkor azt mondanám, teljesen felejthető. Nehezen akadunk szállásra, úgy látszik az LP által preferált valamennyi szállásadó hely megsínylette a politikát, turisták hiányában arra kényszerült, hogy végleg bezárja kapuit. Kifőzdére sem könnyebb ráakadni, ezért egy órás kutyagolás után beérjük egy elfogadható minőségű sajtos pizzával.

Boconó környékén a táj kifejezetten nem csúnya

Mivel a néhány utcás városka felejthető látnivalóit egy este alatt sikerül végigjárni, másnap a hegyek felé vesszük az irányt. Egyéb információ hiányában a buszterminálra vágtatunk a reggeli nyüzsgésben, ahonnan óránként indulnak a helyi buszok a környező hegyi falucskákba. Úticélunk még képlékeny, a terminálon kapott ötletekből csemegézünk. A felkeresésre érdemes Las Pailas nevű vízesést a kimondhatatlan nevű Niquitao nevű falucskából lehet legkönyebben elérni, ezért erre esik a választás.

Niquitao 2000 méteren fekszik a hegyekben, így bár hét ágra süt a nap, nincs melegünk. A falu burjánzóan zöld főterén kölyökkutyák játszadoznak, a szomszédos csendes utcákat a szorosan összeépült, zavarbaejtően színes házikók teszik latinosan vidámmá. A főtértől pár méterre egy idős férfi bajlódik rakoncátlan lovával. Amikor a vízesés felől kérdezzük, vállmagasságba emeli karját és a faluból kivezető ösvény felé mutat. Alig telik bele tizenöt perc, máris a hegy oldalán húzódó, sűrű erdőben találjuk magunat. Az ösvény jól követhető és tiszta, láthatóan rendszeresen használják. Az egyik tisztáson megállunk gyönyörködni a tájban, vagyis Endre így tudja, mert ez nekem mindig jó alibi egy kis szusszanásra. Két fiatal, egy lány és egy fiú tűnik fel mögöttünk, üdvözölnek minket, majd mellénk kucorodnak a fűbe. Egyetemisták Caracasban, a fiú csak látogatóban van a lánynál, s ha már itt vannak, ők is felmásznak a hely nevezetességéhez.

Niquitao végre egy olyan település, amiért érdemes volt ennyit utazni

Jókora szakasz van még hátra az ösvényből, de az út nem túl meredek. Úgy negyven perces séta után tűnik fel a csöpp kis vízesés. Egy tucat fiatal térdig pancsol benne, a helyi fiatalok ide járnak hétvégente piknikezni. A bográcsban leves fortyog, az üveg rum kézről kézre jár. Kóstolóra marasztalnak, de mivel a koraesti órákban vissza kell térnünk Boconóba, ezért csak a rumot fogadjuk el.

A Las Pailas-vízesés nem túl látványos, de miért is ne?

Másnap Boconóból Sanare felé vesszük az irányt. Az út küzdelmes és azt hiszem, több benzingőzt sikerül magamba szívnom, mintha egész nap a Bach-csomópontnál álldogálnék. Mivel Venezuelában a benzin gyakorlatilag majdnem ingyen van, az autók mérete és kora nem fontos. A legtöbb iránytaxi böszme nagy amerikai járgány vagy oldalsó kipufogóval ellátott minibusz, ami az alacsony minőségű benzin gőzét a nyitott vagy épp törött ablakokon át közvetlenül az utastérbe juttatja. Ettől aztán az embernek hasogató fejfájása támad.

Első utunk egy kisbusszal Biscuyba visz, ahol egy hatalmas eső közepette épp csak átszálltunk egy por puestóba, amivel a színes Chabasquénbe, majd a rendetlen Guaricába utazunk, ahol ismét bepréselődünk egy iránytaxiba és irány Tocuyo, végül a nap végállomása, Sanare faluja. A távok nem nagyok, de ezen a szakaszon kevesen utaznak, így kénytelenek vagyunk 40 éves Dodge-okba préselődve utazni.

Sanare faluja sem fekszik rossz helyen

Sanare hangulata már első megtetszik. A kacskaringós, kurta utcákon mindenütt emberek üldögélnek a takaros, fehérre meszelt házak ajtajában. A gyakorlatilag nem létező turisták számára az állam egy ötven-hatvan fő elszállásolására alkalmas felújított, tornácos, nádtetős épületet tart fenn, bámulatosan rendbetartott kerttel. A szobákat nyolc dolláros áron lehet kivenni, ami venezuelai viszonylatban meglehetősen drága. A recepción állandó személyzet van, igaz, többnyire csak az ürességtől kongó szobákat kell felügyelniük, így kifejezetten örülnek a látogatásunknak. A recepciós srác nem mulasztja el megosztani velünk véleményét a mostani politikai helyzetről:

Sanaréi utcakép

- Munkáltatóról csak jót vagy semmit - mondják -, de ami most itt van, az egy vicc.
- Mire gondolsz?
- Nézd meg ezt a szállót. Az állam kisajátította pár évvel ezelőtt, azóta nem jönnek a turisták.
- Akkor minek van?
- A politikusok és családjaik járnak ide pihenni. Nekik persze minden ingyen van, semmiért nem kell fizetniük.
- Te jól keresel ezzel?
- 3000 bolívárt. Az mi?
- Semmi. Egy farmer 1500 bolívárba kerül.
- Pontosan. Semmit nem ér. De legalább van munkám, az is valami.

Ez a szoba két főnek nyolc dollárba kerül - a venezuelaiaknak megfizethetetlen

Vacsora után elindulunk egy esti sétára, hogy felfedezzük Sanarét. Az egyik szomszédos kivilágított épületből nagy zaj szűrődik ki, a kaput nyitva találjuk. Sok helyi mászkál ki-be, így mi is vesszük a bátorságot, hogy benézzünk. Mindenki kezében sörös üveg figyel, de nem hagyományos kocsmával van dolgunk, mert az udvar nagy részét egy homokkal borított, gondosan körülkerített tér foglalja el, ahová maroknyi fagolyókat hajigálnak a helyiek. A játék neve Bolas criollas és a francia pétanque szabályainak megfelelően játszák. Középen egy mingo névre keresztelt apró golyó hever, a nagyobb golyókat pedig két csapatra szakadva minél közelebb kell dobni hozzá. Az a csapat nyer, amelyiknek a végén a golyója a mingóhoz legközelebb kerül. A fickók nagyon ügyesen játszanak, minden második dobás telibe talál, pedig vagy 15 méter távolról próbálkoznak.

Bolas criollas, vagyis a venezuelai pétanque

Iszunk egy sört, elnézegetjük őket, de mikor csatába hívnak, megfutamodunk. Kinek kell, hogy lefekvés előtt két dobással agyonverjék? Holnap amúgy is korán kelünk, mert állítólag Sanare körül van mit nézni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A venezuelai Andokon végigutazni nagy élmény. Nincsenek errefelé csodaszép falvak, bulis városok vagy egzotikus ökolodzsok, viszont van a táj, ami miatt az ember azonnal beleszeret ebbe a turisták által alig látogatott vidékbe.

Azért szeretem a venezuelai kicsiny falvakat, mert mindenki úgy üdvözöl az utcán, mintha az évek óta nem látott régi szomszédja volnék. A második estén mosolyogva hozza a pizzánkat a pincér csaj, aki tegnap még képtelen volt kiszolgálni, mert tátva maradt a szája nagy meglepetésében, mivel most látott először fehéreket Rubióban. A vacsora után betérünk a sarki közértbe egy üveg vízért. Fizetnénk a pultnál, mire egy helyi férfi legyintve kiált oda a boltosnak:

- A gringókét írd az én számlámhoz!

Hol máshol történhet meg az az emberrel, hogy a pénztárhoz érve egy vadidegen közli, hogy ő akarja fizetni a számládat? 

Rubio feldobja a hangulatunkat. Nehéz szívvel hagyjuk el a falut, de másnap már kora reggel a buszmegállóban toporgunk, ugyanis a 2014-es túrák szervezéséhez San Cristobalba szólít a kötelesség. Már többször is jártunk a csalógatónak cseppet sem nevezhető otromba városban, így amennyire lehet lerövidítjük a látogatást.

Felhők felett utazunk Méridába

Két nap multán - dolgunk végeztével - sietősen odébbállunk, irány fölfelé az Andok. A cél ezúttal Trujillo, de mivel nem áll szándékunkban ismét belefutni a guardia szánalmas és gerinctelen turistakifosztó akcióiba, ezért gondosan kerüljük a hegyek lábánál épített "gyorsforgalmi autópályát". Helyette marad a hegyek oldalán kacskaringózó igen lassú, de annál szebb út. Így persze órák telnek el pár kilométer megtétele alatt, de a Perut idéző csodás táj látványával kárpótolva érzem magam.

A 4737 méter magas La Culata csúcsa emelkedik egy andoki falu fölé

Majdnem végig 3000 méter alatt haladunk (csak a Pico El Águila alatt kapaszkodunk fel 4000 méterre), így mindent zöld növényzet borít. A táj gyönyörű, de a rengeteg kanyar miatt hullámvasúton érzem magam. Első megállónk La Grita, a második a már korábban is érintett Bailadores. Méridából (ahol eltöltünk két napot ügyes-bajos dolgaink intézésével) Apartaderosba, onnan pedig a hágó túloldalán fekvő Timotesbe utazunk. Az anyósülésen utazó szegény venéz csaj is bizonyosan síkabb vidékhez szokott, mert a következő egy óra alatt háromszor állítja meg a sofőrt, hogy háborgó gyomrán könnyítsen. Épp, mikor már kezd kissé terhessé válni, hogy lassan többet parkolunk az út mentén, mint amennyit haladunk, végre befutunk Jajóba.

A hegyek által körülölelt faluról az LP ódákat zeng, ezért lelkesen kipattanunk a kocsiból a csomagjainkkal együtt. Akár itt is tölthetnénk az éjszakát mentesülve ezzel a további kacskaringós zötykölődésektől, de a település összes szálláshelyét zárva találjuk. Bár a környezet mesés, csalódva nyugtázzuk, hogy a faluban nincsen semmi komoly látnivaló, a koloniális jelleg a múlté. Egyetlen vendéglátóhelyre sem sikerül rábukkannunk, ahol a szokásos íztelen rizses csirkét elfogyaszthatnánk ebéd gyanánt. Miután lövünk pár fotót a templomról, korgó gyomorral felszállunk a falu határában álldogáló Trujillo feliratú buszra.

Jajó egyetlen látnivalója a főtéren álló templom

Dobhártyapróbáló három óra következik. A helyi buszok lejátszóiból általában hiányzik a basszus, s bár zene terén mindenevő vagyok, órákon át egy macskanyávogásra hajazó felső C-ét hallgatni még nekem is sok, Endrének pedig már-már kezd égnek állni a haja, mire a busz komótosan bekocog Trujillóba. Esni kezd, így húsz perc baktatás után feladjuk, hogy gyalog érjünk be a központba - fogunk egy taxit, amivel a főtérre igyekszünk.

Trujillo, ahogy egész Venezuela, egykoron jobban nézett ki

A térnek igazi latin hangulata van. Zene, vidám sürgés-forgás. Az idősebbek a padon ücsörögnek, az egyetemisták a tér sarkában bandáznak. Egy Venezuelában meglehetősen szokatlan, hippi kinézetű fiatal srác, Alexandro azonnal kiszúr minket, ahogy a nagy csomagokkal tanácstalankodunk. Félénk barátját is magával cibálja, hogy közelebb lépve a származásunk felől érdeklődjön. Ezzel kezdetét veszi egész estés programunk, azaz egy könnyed eszmecsere Venezuela gazdaságpolitikai helyzetéről egy pizza és néhány sör mellett a két egyetemista társaságában.

Csak a fiatalokat érdekli a válság Venezuelában

Alexandro másodéves egyetemista francia-angol szakon, bár minden órája spanyol nyelvű és ezért még a móka kedvéért sem hajlandó velem angolul kommunikálni. Saját bevallása szerint alig beszéli a nyelvet, jóllehet hamarosan kiszabadul az egyetemről és hivatalosan is angolt taníthat a venezuelai állami iskolák tanulóinak. Barátja, Eduardo egy igazi kis csodagyerek. Két évvel korábban kezdte az egyetemet, mint az szokásos, és ha minden a tervek szerint alakul, 20 évesen újságírói diplomájának birtokába jut. A fiatalok álláspontja Venezuela jövőjéről egyértelműen előrevetíti azokat a lázongásokat, amik napjainkban azóta már be is következtek és a rendszer teljes összeomlását sejtetik. Az este hosszúra nyúlik, bár az egész napos utazás után nem kis fáradtság gyötör és a következő napot sem a henyélésre szánjuk.

Venezuela legmagasabb szobra a Virgen de la Paz

Trujillo városától mintegy 11 kilométerre található az ország legmagasabb Szent Mária szobra, amit Monumento a la Virgen de la Paznak neveznek. Alig kel fel a nap, már kanyargunk is fel a hegyre, ahonnan Manuel de la Fuente szobrász és Rosendo Camargo mérnök közös munkája, a közel 47 méter magas szent szűz tekint le a völgyre.

Eri küzd a lépcsőkkel

A legenda szerint az 1550-es években Szent Mária többször is megjelent a környező falvakban, így Trujillo védőszentje lett. Az 1983-ban emelt szobor belseje üres. Csigalépcső áll a kíváncsi látogatók rendelkezésére, hogy a lábfejénél a szobor belsejébe jutva egészen a feje bubjáig merészkedhessenek, és a szeménél kialakított nyíláson keresztül lenézhessenek Trujillóra. Mi is így teszünk. A cél az volt, hogy a szobrot olyan hegyre emeljék, ahonnan a régió minden területét belátni. Ezt a tervet kétségkívül jól sikerült megvalósítani. A látvány lélegzetelállító és a táj tovább csalogat északra.

Kilátás Trujillóra

Másnap irány Boconó és a venezuelai Andok eldugodtabb szegletei. No de erről később...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Le a térképről! - lehetne ez a mottója a hétvégének, amit a Tama Nemzeti Park környékén töltöttünk. Szembesültünk azzal, hogy a vidéki venezuelai mennyire elégedett a sorsával, s hogy Kolumbiában sem fenékig tejfel az élet. Rubio, Delicias, Ragonvalia... Miért nem ismeri ezeket a helyeket senki?

Túllépvén a guardia aljas lehúzásán, megérkezünk Rubióba. Az útikönyvek nem írnak róla, csak a határvárosról, San Antonióról és San Cristóbalról, pedig Rubio kétségkívül a legpofásabb település a vidéken. Semmi extrára nem kell gondolni, de ez végre egy olyan kisváros, ahol este 6 után is nyugodtan sétálhat egyet az ember, nem kell attól tartania, hogy kirabolják. Az utcák aránylag tiszták, a házak rendezettek, a főtér és az annak végében emelkedő neoklasszikus templom pedig talán a legszebb, amit eddig Venezuelában láttunk.

Vasárnap esti mise Rubio neoklasszikus templomában

Naplementekor érkezünk, így gyorsan szállás után nézünk, de valamilyen össznépi sporthétvége miatt minden hotel tele van. Végül a városka keleti végében sikerül találnunk egy túlzottan is intim szobát; a lehasznált ágyon kívül nincs benne semmi. Egész nap csak az ideget rágtuk a guardia miatt, így végre valami ehető után nézünk. A sarki pizzériára esik a választásunk, ahol nem kis meglepetést okozunk jelenlétünkkel. A pultos kislány úgy lefagy, mint anno a Windows98, kikerekedett szemekkel bámul ránk, mintha most látna először fehér embert. Harmadszorra mondjuk el a rendelésünket, mire egy széles mosoly közepette papírért és tollért nyúl. Nem bírja megállni, hogy ne kérdezze meg, kik vagyunk, de sokadik nekifutásra sem érti, hogy Venezuelán kívül van más ország is. A pizza egészen remek, talán a legjobb, és egyben a legolcsóbb, amit Venezuelában ettünk. Két dollárért még reggelire is marad a családi méretű olasz jóságból.

Az éjszaka eléggé szörnyű az 1 méter 20 centi széles, középen kihancúrozott matracon, így reggel 7-kor már egy másik szállón vagyunk, ahonnan állítólag délután kicsekkol a focicsapat. Kisétálunk a buszpályaudvarra, mert szeretnénk egy másik, még a google mapsen is csak alig jelölt falucskába, Deliciasba eljutni. Elsőként Bramón falujáig jutunk, ami kb. 20 percnyire délre fekszik Rubiótól. Nincs itt a világon semmi, így várunk egy másik buszt, amivel a helyiek által hidegnek tartott Deliciasba jutunk.

Kilátás a Tama Nemzeti Parkra a busz ablakából Delicias felé 

Az út gyönyörű, átszeli a Tama Nemzeti Parkot, amiről szinte semmilyen infót nem sikerült fellelnünk az interneten, csak hogy egy Betania nevű falucskánál kezdődik a paramo. Odáig nem sikerül eljutnunk, de nem bánjuk, mert cserébe ismét Kolumbiában találjuk magunkat. Delicias nem, hogy nem hideg, inkább forró. A nemzeti park túloldalán fekvő falucska egy csodálatos völgy nyugati lejtőjén fekszik, alig pár kilométerre a határtól. A völgy túloldala már Kolumbia, de a nemzeti park ott is folytatódik.

Eri pózol Delicias utcáin - szerintem jól teszi

Delicias nagyon kedves település, ha lehet itt mégjobban megnéznek minket, mint Rubióban. Mindenki a főtéren ücsörög egy Polar Lighttal a kezében és vidámkodik. Ebédre eszünk egy szelet disznóhúst, ismét pofátlanul olcsón, majd egy kis mászkálás után úgy döntünk, hogy visszatérünk Rubióba. Egy dzsip ácsorog a főtér végében, de kiderül, hogy nem Rubióba, hanem a határra, Ragonvaliába megy. Ragonvalia... olyan szép a neve, muszáj látnunk.

- Látod ott a völgy túloldalán azt a falut? - mutat a távolba a sofőr.
- Igen!
- Na, az Ragonvalia. Az már Kolumbia...
- Arra nincs guardia?
- Nincs, simán át lehet menni.

Ragonvalia főtere és temploma

Menjünk! Ha nincs guardia, akkor nem érdekel semmi. A rozoga dzsip alig negyed óra alatt legurul a völgy aljába, majd átkell a nemzeti lobogó színeire festett hídon, aztán 10 perc alatt felkapaszkodik a kolumbiai faluba. Ragonvalia Deliciashoz hasonlóan egy nagyon kedves település, de itt sokkal kevesebb az ember az utcákon és a főtéren. Senki nem sörözik, csak ül a padon és néz ki a fejéből. Az egyik ilyen padon mellénk ül egy öregúr és sóhajtozni kezd.

- Minek is jöttem el Venezuelából?
- Elnézést, mit mondott?
- Itt minden olyan szörnyen drága. De a gyerekeim mind ide akartak költözni, mert anno jobb volt az élet errefelé. De most?!
- Nem értem, papa. Azt mondja, hogy jobb az élet Venezuelában?
- Igen. Ott nem gond megvenni az ételt, de itt? Egy sör 3000 peso (330 Ft). Deliciasban meg 10 bolívár (25 Ft).
- Kap nyugdíjat?
- Semmit. A gyermekeim segítenek, mert dolgozni már nem tudok. Volt egy nagy földem, de már senki nem műveli. A gyerekek mind Cúcutában vagy Bucaramangában élnek.

Ragonvalia egy nagyon helyes falucska, csak élettelen

Venezuelában az a jó, hogy aki munkaképtelen, az sem semmirekellő. Sok termékből hiány van ugyan, de éhezni senki nem éhezik, és kevés munkával elérhető a minimum, ami az életbenmaradáshoz kell. Elhiszem, hogy Kolumbiában munkaképtelennek lenni nem jó, mert az állam nem foglalkozik veled. Viszont aki dolgozik, annak Kolumbia édenkert.

Visszatérünk Deliciasba, majd onnan Rubióba. Furcsa volt látni a két falut egymástól alig 10 kilométerre. Ugyanazok az emberek lakják mindkettőt, s míg a lesajnált Venezuelában a krízis ellenére az emberek most is vidáman sörözgetnek a téren, addig a ragyogásáról ismert Kolumbiában az emberek arra panaszkodnak, hogy velük a kutya nem törődik és minden megfizethetetlenül drága.

Életkép Ragonvaliából

Másnap Rubióból elindulunk az Andok mentén fölfelé. A cél Trujillo és környéke, de nem a hegyek lábánál futó "autópályán", hanem a kacskaringós hegyi utakon, hogy kijátszuk a guardiát. De ez már egy másik történet...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldlaunkra!

Venezuela saját pályán mozog. Megteheti, mivel nála az olaj, így a nagypolitika is elnézőbb vele szemben. Sokan az elmúlt 15 évet szeretik szocializmusnak beállítani, de Venezuela legalább annyira kapitalista és nacionalista egyben, mint amennyire szocialista. Hogy az ország pontosan hova tart, senki nem tudja, ahogyan azt sem, hogy az elmúlt hetek lázongásainak lesz-e bármiféle eredménye. Egy biztos, a Chávez halála után beköszöntött időszak új fejezetet nyit majd a történelemkönyvekben...

Ahogy azt egy évvel ezelőtti írásunkban megjósoltuk, Chávez halála után lejtőre került Venezuela. Egy éve, mikor bejelentették a commandante halálát, a politikai erők ismét összecsaptak a hatalomért. A kormánypárti Nicolás Maduro - akit Chávez jelölt meg utódjaként - kicsivel ugyan, de legyőzte az örök ellenzéki, programmal nem rendelkező jobboldali vezért, Radonski Caprilest.

Egy éve azt jósoltuk, hogy a bolívar gyengülése fel fog erősödni, ami alapjaiban rengeti majd meg a venezuelai gazdaságot. A jóslat bevált, egy év alatt a dollár feketepiaci ára közel ötszörösére nőtt (2013 februárjában egy dollár 18 bolívárt, 2014 februárjában 85 bolívárt ért), míg a hivatalos árfolyam nem változott (1 dollár = 6,3 bolívar). A pénz elértktelenedése a kereskedelemnek okozza a legnagyobb problémát, amire a szocialista vezetés folyamatosan rossz válaszokat ad.

Nicolás Maduro szemlélteti a fasiszta csőcselék rongálásának eredményét (forrás: www.cubadebate.cu)

Venezuela a Föld egyik legnagyobb olajtermelője, bár termelése az elmúlt években látványosan csökkent, akárcsak exportja az Egyesült Államok irányába. Ennek oka a technológia hiányából fakad. Mind a fúrótornyok, mind pedig a finomítók elavultak, a 2000-es évek elején végbement államosítási folyamat hatására venezuelai olajmérnökök ezrei hagyták el az országot, így a recesszió előre borítékolható volt.

Ettől függetlenül az Egyesült Államok irányába történő olajexportból (az össz olajkivitel 40%-a) Venezuelába így is évi 15 milliárd dollár érkezik. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy az exportból ugyancsak 40%-ot realizáló Karib-térség, köztük főként Kuba, a normál ár töredékéért jut hozzá a fekete aranyhoz, ami valutahiányt okoz az országnak. Venezuela bár a Föld ötödik legnagyobb olajtermelője, mégis hitelekből kénytelen fenntartani magát, az államilag irányított kereskedelem pedig folyamatos hiányt okoz az országban.

A boltok előtt állandóak a sorok, főként cukorból, tejből, WC-papírból és lisztből van hiány, de az olcsó üzemanyagár miatt a határmenti városokban olykor benzinből sincs elég, újabban jegyre adják azt. A dollárhiány alapjaiban rengeti meg a gazdaságot, 2013-ban a Toyota és a General Motors sem kapott garanciát arra, hogy bolívárját dollárra váltják, ezért az autóimport leállt.

2013 novemberében az elektronikai berendezések ára szállt el. A legszembetűnőbb példa a Daka üzletlánc esete volt, ami bár hivatalos árfolyamon importálhatott, a boltokba már feketepiaci áron került az áru. A tízszeres haszon szemet szúrt az államnak, s mivel a Daka üzletlánc tulajdonosa nyíltan vállalta ellenzéki kötődését, üzleteibe betört a guardia és az árakat erőszakkal leszállították. Az üzletlánc vezetőjét lecsukták, ennél azonban az állami intézkedés sokkal nagyobb problémákat szült.

A Daka műszaki áruház lerablása - a Maduro kormány egyik baklövése a sok közül 

Azok a kiskereskedők, akik nem jutottak hivatalos árfolyamon dollárhoz, kénytelenek voltak a feketepiacon váltani, s feketepiaci áron eladni a portékát. A Dakához hasonló üzletláncok elleni akciók és az erőszakos árleszállítások ezen kisvállalkozókat a csőd szélére sodorták. Venezuelában az elmúlt pár hónapban leállt az elektromos eszközök importja, ma alig találni olyan bevásárlóközpontot, ahol TV-t, fényképezőgépet vagy épp mobiltelefont lehet kapni.

Az állam 2003-ban rögzítette a dollár árfolyamát, és a hivatalos valutakereksedést a CADIVI-n, vagyis az állami devizaváltón keresztül képzelte el. Mivel ma a hivatalos és a feketepiaci árfolyam között majdnem 14-szeres szorzó van, ezért akinél a dollár, annál a hatalom. Az egyetlen lehetőség arra, hogy a venezuelaiak dollárhoz jussanak, az az évenként egyszer igényelhető utazási támogatás 5000 dollár értékben. 2013 októberében, amikor a bolívár hirtelen romlásnak indult (alig három hónap leforgása alatt háromszorosára nőtt a dollár ára a feketepiacon), mindenki sorban állt a támogatásért.

A szocialista vezetés tudván, hogy mire megy ki a játék, első körben kötelezte az utazási támogatást igénylőket, hogy a repülőjegyről mutassanak be számlát, ezzel párhuzamosan tiltani kezdte a külföldről Venezuela irányába tartó repülőjegyek értékesítését az országban. Alig két hét leforgása alatt a következő pár hónapra minden Venezuelából induló nemzetközi járatra elkelt minden jegy, a venezuelaiak nem resteltek akár több ezer eurót (ami feketepiaci áron számolva csak pár száz) fizetni egy jegyért, csak hogy hozzájussanak a dollárhoz. Persze utazni szinte senki nem utazott, a megmaradó pénzt mindenki beváltotta a feketepiacon, ezzel megszázszorozva a pénzét.

A bolívár mára szinte semmit nem ér

Ma Venezuelában egy átlagos havi kereset 3000-3500 bolívar. A CADIVI-nek és az elszálló bolívárnak hála sokan, főként a határmenti városokban élők, egyetlen utazási támogatáson akár 300 000 bolívárt is kaszírozhattak. Ennek eredményeképp néhány hete Maduro bejelentette, hogy 12 hónapra minden venezuelai légitársaság dollárigénylését zárolja, amire az Európába repülő Conviasa úgy reagált, hogy közel tízszer annyiért ad egy jegyet, mint tette azt 2013 végén.

2014 februárjában az áldatlan állapotok miatt zavargások kezdődtek Venezuela több nagyvárosában, San Cristóbalban, Barquisimetóban, Valenciában és természetesen Caracasban. Az egyetemisták több ezres felvonulásokat tartanak most is, bár a két héttel ezelőtti megtorlások után (13 fiatal, köztük egy tartományi szépségkirálynő is áldozatul esett) a hév lankadni tűnik. Az önkéntes szocialista szimpatizánsok ellentüntetéseket szerveznek szerte az országban hatalmas tömegeket megmozdítva, és az egyetemistákat fasisztának, csőcseléknek és az ellenzéki vezető, Capriles bértüntetőiként állítják be.

Mégsem lesz forradalom?

Tény, az egyetemisták tüntetése mellé azonnal felsorakozott az ellenzék, azzal azonban folyamatos baklövést követ el, hogy az internetet hamis fotókkal, nem létező állami erőszakhullámmal árasztja el. Az elmúlt napokban a kijevi forradalomhoz korábban hasonlított venezuelai lázadás egyszerű bandaharccá csendesült. Caracas és más nagyvárosok terein alig pár száz fiatal gyülekezik arra várva, hogy összecsaphasson a rendfenntartókkal, akik alig két hete még éles lőszerrel mentek szembe a tüntetőkkel, ma már csak többnyire gumilövedékekkel és gázbombákkal.

Maduro eközben az ország gazdaságának megroppanását a kapitalisták spekulációjának tartja, akik kívülről gyengítik a bolívárt a dollárral szemben. Van benne realitás, mivel az USA venezuelai olajimportja az elmúlt években nagyot esett, s Irak óta tudjuk, hogy az Egyesült Államok keményebb fegyvert is hajlandó bevetni a fekete aranyért. Az igazság valahol félúton van.

Venezuela ma elsősorban Kína felé adósodik el a dollárhiány miatt, miközben olajtermelése és -exportja évről évre csökken. A nyíltan Amerikabarát ellenzék - akiket valószínűleg az a negyedmillió értelmiségi is támogat, akik az államosításkor az USÁ-ba emigráltak - azon van, hogy megdöntse a szocialisták 15 éves uralmát. Ehhez a legjobb fegyver a nemzeti valuta elértéktelenítése, s mivel a feketepiaci árakat nem Caracasban, hanem Kolumbia két határvárosában, Cúcutában és Maicaóban fektetik le, Maduro tehetetlen.

Az útlezárásokkal a motoros taxik járnak a legjobban

Az elektromos szaküzletek elleni támadásokkal csak azt érte el a vezetés, hogy mára a klasszikus hiánycikkek mellett az elektromos berendezések és az új autók importja is leállt. A légitársaságokkal való szembefordulás pedig azt fogja eredményezni, hogy a már most is lázongó fiatalság még inkább bezárva fogja magát érezni, s ezzel teljesen maga ellen fordítja a feltörekvő nemzedéket.

Nicolás Maduro egy éve Venezuela elnöke, de rosszul kezeli a helyzetet. Nem tanult, de még csak nem is karizmatikus politikus, mint volt tanítója, Chávez, s mivel nem akar kilépni a mester árnyékából, nem fogja sokáig húzni. Az elmúlt két hétben, amióta tüntetések vannak szerte Venezuelában, a bolívár újabb 10%-ot esett, és igazából senki nem tudja, hogy hol lesz ennek vége. A venezuelaiak elszegényednek, a polcok üresek, s lassacskán az országot sem lehet elhagyni. Persze amíg van ingyen benzin, addig nincs nagy gond. Hiszen ez Venezuela...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Venezuela egy évvel ezelőtthöz képest sokat változott. Minden fele annyiba kerül, ami akár jó is lehetne, de sajnos a tolvajok tudják, hogy kinél van a pénz. Világos, hogy ilyen helyzetben a tolvajok a turistára utaznak, azt azonban nem sejtjük, hogy a legalattomosabb rabló a rendvédelmi erő, vagyis a rettegett guardia. 

Azért rohantunk keresztül Kolumbián, mert el kellett kezdeni szervezni a Venezuela túrákat a csoportoknak, valamint repjegyet szerettünk volna nekik venni. Tudtuk, hogy a feketepiacon 1 dollárért 45 bolívart fogunk kapni (2013 elején még csak 18-at adtak érte), de azt nem tudtuk, hogy pontosan mennyibe is fognak kerülni a repülőjegyek.

A váltást okosabb, ha az ember a kolumbiai oldalon, Cúcutában ejti meg. Persze itt sem veszélytelen a dolog, pláne akkor, ha több ezer dollárról van szó, de az olcsó repjegy az olcsó repjegy. Tudni kell, hogy mióta Venezuelában elszállt a dollár, a szomszédos országok, így Kolumbia is korlátozza, illetve tiltja a dollár felvételét. A gond nem is ez, hanem az, hogy a legtöbb automata 300 dollár értékű pesónál nagyobb pénzösszeget nem ad ki, így heteken át kellett az automatákból kinyernünk a szükséges tőkét.

Ennyi pénz ma kb. 700 dollárt, azaz 150 000 Ft-ot ér

Cúcutában próbáljuk a lehető legjobb árat felkutatni, de kis híján pórul járunk. Mivel ma mindenki pénzváltásból él a városban, nehéz kiszűrni, hogy ki rossz szándékú és ki nem az. Az egyik próbálkozás során bezárnak minket egy hátsóudvari szobába, ahol hárman állnak minket körbe azzal a szándékkal, hogy megszámolják a pesónkat. Természetesen tiltakozunk, hogy amíg nem látjuk a bolívart, addig nem nyúlhatnak a pénzünkhöz, de csak a jó Istennek köszönhetjük, hogy nem vágnak fejbe mindkettőnket és viszik el a több ezer dollár értékű kolumbiai valutát.

Eri rám szól, hogy ebből elég, ne játszunk ennyit a váltással, ha rosszabbul is vált egy hivatalosnak tűnő cambio, akkor is ott váltsunk, mert csak bajba sodorjuk magunkat. Én is hajlok a dologra, nem kell a perui rablás után egy újabb milliós veszteség. Végül sikerül pénzünk egy részét átváltanunk, így irány a határ.

Cúcuta egy kifejezetten csúnya város, de a tíz kilométerre fekvő határon éppen van mit nézni. No nem a benzincsempészek hordólerakatairól beszélek, hanem a Parque de la Gran Colombiáról, ami a Kongresszus templomának ad otthont. Itt kiáltották ki Nagy-Kolumbia függetlenségét, valamint itt szakadt ketté Venezuela és Új-Granada (Kolumbia és Panama) 1821-ben. A park tetszetős, az 1875-ös földrengésben leomló templom maradványa pedig kifejezetten látványos, az egyetlen hátránya a helynek, hogy a határ közelsége miatt fojtogató a szmog.

A Kongresszus temploma pár kilométerre a venezuelai határtól

Mivel Kolumbiában egy liter benzin ára 350 Ft, Venezuelában pedig csak 50 fillér, ezért aki nem pénzváltásból, az benzincsempészésből próbál megélni. Milliónyi ósdi amerikai járgány hordja át az igen rossz minőségű benzint a határon, elviselhetetlen benzingőzt engedve a környékre. A határon végül gond nélkül kelünk át, de San Cristóbalba majd három órán át tart az út. Ennek oka a csempészés és a feketepiaci pénzváltás, ugyanis a venezuelai rendvédelmi erők, azaz a guardia feladata minden ilyesfajta illegális tevékenység kiszúrása. San Antoniótól alig pár kilométerre néhány kiskatona tartja fel a forgalmat csempészekre vadászva. Minket is leszállítanak, de szerencsénkre kis zsákjainkat nem vizsgálják át, így a több kilónyi bolívart és pesót nem találják meg nálunk.

San Cristóbal egy szép völgyben fekvő otromba város. Venezuelában a nagyvárosok általában mind gázak, de San Cristóbal még rajtuk is túltesz. Estére sikerül beesnünk, amikor már minden kihalt. A tíz éves Lonely Planetünk szállás tekintetében használhatatlan, végül egy egészen remek helyen, a négy csillagos Hotel Dinastiában kötünk ki, ahol a feketepiaci váltásnak köszönhetően 6 dollárért sikerül szobát kivennünk. A négy csillag persze venezuelai mércével négy csillag, de a 40 nm-es szoba, a meleg víz, a 200 TV-csatorna és a wifi egyáltalán nem általános egy átlagos venéz szállodában.

A következő két napban megkezdjük a repjegyek intézését. Ehhez további pénzváltásra van szükségünk, így az egyik szállón ólálkodó mindenesnél érdeklődünk, hogy hol tudnánk nagyobb tételben váltani. A fickó átkísér a hátsó utcába, ahol egy bolt második emeletén libanoniaknál sikerül bolívarhoz jutnom ugyanazon az áron, mint Cúcutában. Nem érzem magunkat veszélyben, de kilépve az ajtón elfog a rettegés. Három igen rossz arcú alak ered a nyomunkba, félnótás segítőmmel nyúlcipőt húzunk és rohanni kezdünk vissza a szállóra. Szerencsére kicsi a táv, így a rablók hoppon maradnak.

San Cristóbal kifejezetten csúnya város

Mivel néhány jövőbeni csapattaggal nehezen megy a kommunikáció, így addig várunk, amíg a repjegyek ára pont annyival emelkedik, hogy kicsúszunk a meglévő valutából. Lefoglalom a jegyeket, de a lelkemre kötik, hogy hétfőig vegyem meg őket, különben dobja a rendszer a foglalásom, és már most a duplájára árazza a jegyeket. Hogy miért van így, azt majd a következő bejegyzésben taglalom. Lényeg a lényeg, buszra fel és irány ismét Cúcuta.

Jön a szokásos kör. Előbb automata, majd a már bevállt váltó, akinél ugyan van jobb árfolyam a piacon, de nála legalább nincs baseball ütő. Másnap ismét át a határon. Jön az újabb ellenőrzés, ahol szemet szúr a guardiának, hogy három napon belül másodszor jelenünk meg. Leszednek minket a buszról (csak minket), majd bevezetnek a múltkori terembe, ahol ezúttal alaposabb vizsgálatnak vetnek alá. 50 000 bolívart elrejteni nem lehet (100-as címlet a legnagyobb), így mikor megpillantják a zsákomban a pénzt, azonnal betessékelnek egy 2x2 méteres kabinba. Két géppisztolyos fickó lép mellém és azonnal kérdezősködni kezdenek.

Honnan van ennyi pénzem? Hol váltottam? Tudom-e, hogy ennyi pénzt illegális nálam tartani Venezuelában? Tisztában vagyok vele, hogy mit akarnak, de teszem a hülye turistát, és mondogatom, hogy bankkártyával vettem fel a pénzt San Cristóbalban, de persze nem veszik be.

- Szerintünk jó lenne, ha együttműködnél - szól oda a magasabb rangú 20 éves srác.
- Mire gondoltok? - játszom továbbra is a naívot.
- Hát, hogy együttműködj. Ha nem teszed, kénytelen leszek bevinni téged az őrszobára 24 órára - kacsint rám.
- Milyen alapon, ha kérdezhetem?
- Olyan alapon, hogy mi vagyunk a guardia és megtehetjük - jön a további kérdésekre már nem vágyó válasz.

500 bolívarról indulunk, végül egy 1000-esben alkuszunk meg. Nem nagy pénz, de ha minden ilyen ellenőrzőpontnál lehúznak majd 1000 bolívárra, akkor Venezuela nem lesz olcsó menet.

Mire 20 perc sanyargatás után kiengednek, buszunknak hűlt helyét találjuk. Még jó, hogy kifizettük a menetdíjat. Dühös vagyok. Nem a pénz miatt, hanem mert teljesen tehetetlen az ember egy ilyen helyzetben. Férfiúi hiúságomat sérti, hogy két alig 20 éves köcsög simán lehúz, csak mert nála van a fegyver, s úgy beszél veled, mintha te lennél az utolsó senki, akinek csak annyi a feladata, hogy kussol és perkál.

Fogunk egy másik buszt, amivel Rubio felé vesszük az irányt. Hétvége van, a repjegyesek San Cristóbalban nincsenek nyitva, így leggalább kirándulunk egyet. Nagy a meglepetés, hogy gringók ülnek a buszon - mindenki velünk akar beszélgetni.

Tíz kilométer után újabb ellenőrzőpont. Megint csak minket szednek le a buszról. Ezúttal már rá se nézünk a guardiára, kifejezetten takony módon viselkedünk velük. Ha kérdeznek, csak vállat vonunk. Bejön a taktika, vagy csak simán letelefonálták a dolgot, hogy a két turista ma már meg lett szivatva, nem kell tőlük többet lopni. A buszon velünk utazók látják rajtunk, hogy zaklatottak vagyunk, elhűlnek, mikor megtudják, mennyit loptak tőlünk. 1000 bolívar az egy harmad fizetés errefelé, így mikor újabb tíz kilométer múlva ismét guardiába ütközünk, ők hajtják el a kiskatonát a rákba.

A bolívár elszállt, a helyi pénz elértéktelenedett. A guardia tudja, hogy dollárral csak a turista rendelkezik, akinek pár száz bolívar nem sok. Nehéz heteknek nézünk elébe Venezuelában...

Ha még több fotóra vagy sztorira vagy kíváncsi, látogass el Facebook oldalunkra!