Amikor San Gil utcáin sétál az ember, a boltok ablakában feltűnik egy apró doboz, benne fekete színű cuccal. A kolumbiai turisták is fanyalogva veszik kezükbe a tégelyt, pedig ételt tartalmaz. A korábban itt élő guane indiánok hagyatéka a pörkölt óriás hangya.
Villa de Leyva után északnak fordulunk és megkerülve az Igaque Nemzeti Parkot (ahová majd még egyszer visszatérünk) San Gil felé vesszük az irányt. Az út során nagyon nagy a kontraszt Venezuelához, de akár Magyarországhoz képest is. Sokan tartanak Kolumbiától, mert anno csupa rosszaságot közöltek róla odahaza, de amit San Gil felé látsz, az sokkal inkább Svájc, mint Latin-Amerika. Gyönyörű házak sorakoznak az út szélén, az aszfalton a legmodernebb autók tűnnek fel, az emberek pedig közel olyan jól öltözöttek, mint az olasz vagy francia elit. Negyedszer járok ebben az országban, és minden alkalommal konstatálnom kell, hogy Kolumbia ezen része nem csak Latin-Amerikában kiemelkedő, de sok nyugat-európai országot is beelőz jólétben és tisztaságban.
Eri is megkóstolta San Gil specialitását, az óriáshangyát
San Gil városa már picit más képet mutat. A koloniális időket idéző főterén kívül házai már modernek, ettől szedett-vetett hangulatot áraszt. A piac kivételével itt sem látsz egy deka szemetet sem, de a latin hangulat már erősen érződik rajta. Emberek az utcán üldögélnek, minden kapualjból dől ki a salsa és a reggaeton ezerrel. Húsvét van, a várost ellepték a Bogotából és Bucaramangából érkező kalandokra vágyó jómódú fiatalok. San Gil ugyanis Kolumbia első számú rafting központja. Engem a befizetett folyón csúszkálás soha nem érdekelt. Rengeteg indián közösséget kerestem már fel II-es és III-as nehézségű zúgókon keresztül, csak fakenuban és nem gumicsónakban ülve, így a túlárazott adrenalin túrát kihagyom. A többség meg a helyi specialitást, az óriás hangyát hagyja ki, ami meg engem igen-igen vonz.
A guane indiánok évszázadokon keresztül tenyésztették az óriás feketehangyákat, hogy rossz termés idején is legyen mit fogyasztaniuk. A hangyaevészetnek ezer éves múltja van, a turizmus évszázadában pedig reneszánszát éli. Megállunk az egyik árusnál, ahol nem olcsón, két dollárért mérnek egy pici dobozt, benne kb. tíz darab hangyával. Kolumbiai fiatalok vesznek körbe, mikor a számhoz emelem az egyik tetemet, és mobiljukkal fotóznak. Az íze? Olyan, mint egy bedohosodott tökmag. Elképzelem, mikor San Gil lakói kimennek a focimecsre és nem szotyit visznek magukkal, hanem egy zacskó hangyát.
Barichara látképe a hegytetőről
Itt az ideje, hogy meglátogassuk a hangyák és a guane indiánok őshazáját, Guanét. Először Baricharába, Kolumbia egyik legidillibb kisvárosába buszozunk, majd onnan sétálunk le a Királyok ösvényén az indián faluba. Ha Villa de Leyvát az ember szépnek találja, akkor nem tudom mit szól Baricharához. A hegy tetején álló falucska még ódonabb hangulatot áraszt, mint déli testvére, a kilátás a nyugati pontjáról pedig zseniális. Kevesebb a turista, viszont magasabbak az árak, érezhető, hogy ez itt valóban az elit elitjének a pihenőhelye (Barichara a guane barachalá szóbol ered, jelentése: ahol jó megpihenni). A városka fényűzőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy számos latin sorozatnak adott otthont a település, mivel itt a legtöbb az egy négyzetkilométerre eső koloniális hangulatú haciendák száma.
Öreg hölgy érkezik kézműves termékeivel Guanéban
A Királyok ösvénye Baricharát köti össze a völgy alján fekvő Guanéval. A történetírok szerint a guanék építették azzal a céllal, hogy királyuk száraz lábbal tudjon felmenni a hegy tetejére. De hogy oda minek kellett menjen, arról sajnos nem szólnak a krónikák. Mindenesetre jó, hogy van, mert így - Baricharával ellentétben - mi is királyoknak érezhetjük magunkat egy rövid időre. Az ösvény trópusi szárazerdőkön és hangulatos rancheken keresztül vezet, a legjobb az egészben a rengeteg madár, amik körbecsipogják az embert. Másfél órás ereszkedés után megérkezünk Guanéba, ahol azonban sehol egy indián.
- Az 1960-as évek közepén halt meg az utolsó öregasszony, aki beszélte a guane nyelvet - okít ki minket az egyik boltos asszonyság -, de mondják, hogy a folyón lejjebb van egy apró falu, ahol még élnek guanék.
Állítólag valamikor a '40-es években egy kisebb csapat guane elindult a Rio Suárezen lefelé, hogy jobb halász helyet találjanak, de soha nem tértek vissza. Halottnak minősítették őket, majd valamikor a 21. század elején egy spanyol bányász smaragdlelőhely reményében berepült a Suárez kanyonjába helikopterrel. Visszatérve egy térképeken nem szereplő faluról számolt be, ahol leszállni nem tudtak. A folyó ezen szakasza annyira elzárt, hogy sem vízi, sem szárazföldi úton nem sikerült azóta sem megközelíteni a falut, de feltételezik, hogy a falu lakói a 70 éve eltévedt halászok leszármazottai lehetnek.
"Ne szedj viagrát, igyál kecsketejet" - szól a guanei ukász
Ha már indiánokat nem is lát az ember Guanéban, a helyi kecsketejből készített joghurtot kötelező megkóstolni. A helyiek esküdnek rá, hogy jobb, mint a viagra, sőt, ezt falra akasztott táblákon hirdetik is. Mi sem hagyjuk ki, és valóban egészen remek kulináris élményt nyújt.
Másnap, nagy péntek napján kívánunk eljutni a Juan Curí-vízeséshez. A húsvét Latin-Amerikában az, ami odahaza karácsony. Ilyenkor minden zárva tart és meghal a tömegközlekedés. Végül sikerül fognunk egy taxit, ami nem sokkal többért, mint a busz, elvisz és meg is vár minket. A vízeséshez vezető ösvény főbejárata zárva van, de taxisunk szól, hogy van egy másik kapu, próbáljuk meg ott. Száz méterrel odébb áll egy ház, ahol egy öreglány szedi a belépőt, 10 000 pesót. Tavaly mindössze 5000 pesót fizettem a bejutásért, de nem lep meg az áremelkedés, ez Kolumbia.
A Juan Curí első lépcsője...
Az ösvény sokkal kalandosabb, mint a klasszikus járda, ami a patak túloldalán vezet fel a 180 méter magas vízeséshez. Sok helyen szikláról sziklára kell ugrálni, ami jobban csúszik, mint a műjég nyitáskor. Az egyik sziklán Eri feneke alól egy fekete skorpió mászik elő, a másik üregben öklömnyi varangy figyel. Amíg Barichara környékén szárazerdőkön át vándoroltunk, addig errefelé már élénkzöld köderdőkben túrázunk. A vízesés több lépcsős, a legszebb mind közül a második. A feljutáshoz kötelek segítsége kell, de minden izzasztó másodperc megéri.
...és a második
Hiába Barichara gyönyörű házai, Guane kecskejoghurtja és óriáshangyája, Juan Curí egyértelműen a környék legnagyobb élménye. Még akkor is, ha kifelé kiderült, az öreglány 3000 pesóval átvert minket. Váljék egészségére!
